Abszol út

Egy hosszú út, melynek mindkét oldalán boltok sorakoznak. Itt mindig nagy a tömeg. Mindig vannak olyan varázslók és boszorkányok, akik épp be akarnak szerezni valamit az Abszol úton.

[Természetesen Lor, ha úgy óhajtja. Nem szeretném, ha rossz szájízzel folytatnánk a sétát.]

Zsebpiszok köz folytatása

Úgy tűnik a kirohanásom nem sikerült olyan finommá, mint szerettem volna. Loreena megretten. Remélem nem azért, mert világossá vált előtte, hogy milyen szándékaim vannak, s milyen mivoltomban fejtettem ki a véleményem. Nem, nem, korántsem szeretném, ha a bájos kis hölgy – újabb kellemetlen szó – netán meggondolná magát, s tényleg hanyatt homlok elmenekülne. De, még sikerül idejében javítanom egy aprócskát, az előbbi baklövésemen. A riadalom továbbra sem oszlik a nőben, amint látom, de már kicsit másképp áll a dologhoz.
Igen, a csapból is ez folyik, hogy mennyi eltűnt, halott... És még mennyi lesz... Ismét gúnyos mosoly húzódik szám szegletébe, de Lor még a maga riadalmával van elfoglalva... ezt kis eséllyel láthatja csak.
Teljesen letaglózta a téma... Inkább javasolja is, hogy váltsunk.

-  Természetesen Lor, ha úgy óhajtja. Nem szeretném, ha rossz szájízzel folytatnánk a sétát. - negédesen kedveskedő stílusban adom elő a dolgot. Remélve, hogy ezzel minden kétséget eloszlatok, ami a nő fejében megfordul.

A fiatal boszorkány, azért még hozzá teszi, hogy tényleg fő az óvatosság. Aztán ráeszmél valamire, mert ismét sűrű szabadkozásba kezd. Egyre jobban kedvelem. Ejnye. De tényleg. Ez a kislányos, naiv viselkedés, hol az őrületbe kerget, hol megkedvelteti velem ezt a nőt. Milyen érdekes. Ilyen teremtménnyel sem hozott még össze a sors, aki ennyire ellentétes érzéseket volt képes előhozni belőlem. Egyik pillanatban legszívesebben leátkoznám... a másikban meg... Csibészes mosoly... Ezt lehet hogy észreveszi, ha épp rám tekint...
Rám mosolyog, s jön a viccelődés... és az ál sértődöttség... Megdorgál, de azt is oly kedvesen teszi... Fúj még egy... na de már nem is annyira gyomorforgató... szó... ha róla van szó, ha vele kapcsolatos. Ej ej...
Tündéri kis monológ. Váoh, ne már... ez már tényleg sok, még nekem is... illetve nekem főleg, vagy mi? Ez a szó. Jajj ne...
Nem akar lelombozni... De a pletykák, meg a sötét helyek... és igaz... és …

-  Hát igen, az ilyen sötét környék, a kevésbé sötét pletykákat is igen csak be tudja árnyékolni. Tény, hogy a családommal kapcsolatban is meg vannak a szóbeszédek, mende-mondák, de... azt hiszem, kevés az, ami negatív, és az, mire adni lehet. - felelem könnyeden, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog, ami valamilyen szinten így is van.

Egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Ki kedvel, netán ki utál. Jelenleg azért próbálom úgy alakítani a dolgot, hogy kedves – pf – beszélgető partnerembe ne üsse fel a fejét a kétely, s bátran csatlakozzon hozzám. Ó, ha tudná szegény ártatlan, naiv lélek, hogy a sötét oldal egyik hű katonájához csapódott. De igazán ráérek még ezt a fátylat fellebbenteni, s elárulni valódi énemet.
Aztán ismét megdicsér, hogy büszke lehetek magamra. Oly bájos... pffff.. kiráz a hideg. Ránézek, mosolygok, kedvesen, és sármosan... kicsit csábítóan.

Mosolyog, nem kapja el a tekintetét, sőt kíváncsiság csillog a lélektükrökbe, s még valami... Nem tudom mi, nem tudok rájönni. És, igen csak lusta vagyok legilimenciát alkalmazni. Meg, azt hiszem e csábos kislány úgy is mindent el árul nekem, amit csak akarok, csak jól kell kérdezzek, és jókor.
A bók hatására oldódni látszik,  már nem olyan görcsös, kezd visszatérni az egészséges arc színe is, s ismét szabadkozik... És tessék, visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. A Nagyúr. Pedig ő akart tovább lépni. Jaj, hogy ismerem én a nőket. Csak a türelem, az altatás, nyájaskodás kell, s ott vagyunk, ahol én akarom, hogy legyünk.
E közben kiértünk az Abszol-útra. Itt sokkal világosabb, és kedvesebb... jajj ne... szóval világosabb volt. Jobbra fordultunk és elindultunk a Vasorrú felé. Nem volt messze, és kellemes kis hely volt...

-  Ó, ne aggódjon, nem tűnt félvállról vevősnek – ó dehogynem, de az nem baj – sőt, értem én a félelmét. Hiszen... nem tudhatjuk, hogy mi is történik velünk a következő pillanatban. Meg, megértem én, hogy úgy érzi, ha nem foglalkozik a dologgal, akkor kimaradhat belőle... De, el kell keserítsem. Sajnos, a helyzet jelenlegi állása szerint az kerül bele leghamarabb, aki minél távolabb akar maradni. - úgy ejtem a szavakat mintha mélységes sajnálatot éreznék minden egyes kioltott élet iránt, amit halálfalók vettek el az emberektől... amit én vettem el...

-  Lássa be, csupa-csupa ártatlan ember szenvedi meg ezeket a vészterhes időket. De azok, akik valóban harcolnak, na ők bezzeg megússzák... - micsoda álszent dumát nyomok itt.

Még magamtól is megijedtem. Még a végén elhiszem én is, hogy milyen rossz is a szegény ártatlanul szenvedőknek. Meg... na jó, azt tudom, hogy nekünk milyen jó, sőt.
Kedveskedő, együtt érző, bájgúnár mosoly, csak hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Hiszen, egyelőre kell az álca, a pajzs. Elég lesz később megmutatni ki is vagyok valójában. S amilyen kis szentimentális hölggyel hozott össze a sors... Ahogy a hozzá állását nézem, még akár arról is meggyőzhetem, hogy én állok a jó oldalon, s mindenki más a rosszon. És neki is milyen előnyös lenne, ha a mi, a Nagyúr oldalára állna. Ez az ártatlan gyermek, ez a naiv lélek, milyen jó szolgálatot tehetne... Ha sikerül... Ha nem, hát ott egye meg a fene. Egyel több, vagy kevesebb ellenség mit számít? Meg egy jól irányzott emlékezet módosító bűbáj, s azt sem tudja szegény kivel is hozta össze a balsors. Egy dolog lesz majd, ami emlékezteti... Ez pedig egy aprócska heg lesz a bokája belső felén... Egy tetoválás szerű... Az Én kézjegyem...
Egy újabb mosoly, s megálltam a kitűzött cél előtt... Lássuk...  mi lesz...

[_-o0o-_Angelus Mirol]

_-o0o-_
Angelus Mirol

Ó, az a bizonyos csibészes mosoly feltűnik neki, de még mennyire! Azonban nem akarja Angelus orrára kötni, hogy igenis látta, mikor megmosolyogta a kótyagos naivságát és állandó szabadkozásainak füzérét. Tisztában van vele, milyen nevetséges lehet első találkozáskor, de ami azt illeti, őszintén hisz abban is, hogy ez a vélemény az első benyomás és egy kis idő elmúltával még megváltozhat. Nem mintha bosszantaná az a kis mosoly, mert nem.. csak szeretné ő, ha komolyan vennék, nem pedig valami esztelen kis csitrinek néznék, aki úgy cseverészik a világ nagy dolgairól, mintha mindent egyfajta rózsaszín, üde virágillattól terhes fátylon keresztül szemlélne. Áh.. persze erre már csak gondolni is ostobaság, hisz miért kéne máris a legrosszabbat feltételeznie? Egyáltalán nem vallana rá - talán agyára ment a Zsebpiszok-köz! Más magyarázata nem lehet, hogy ennyire gondolatai közé fúrta magát az a pimasz gyanú, hogy éretlen csitrinek bélyegezheti a másik és a butaságán vigyorog.
A zavaró gondolatot hamar kénytelen tovahessenteni magától, hisz túl feltűnő volna a további hallgatása és talán még sértő is a másikra nézve - nem tudhatja. És nem is akarja megbántani.
- Örülök, hogy ezt mondja. Tényleg.
Kijelentését megerősítendő jókedvű mosolyba vonja ajkait, s hogy leplezze könnyen jött zavarát, ismét csak füle mögé gyűri a múltkoriban is kiszabadult, rakoncátlan, élénkvörös fürtöt.
- Nehéz lehet úgy élni, hogy az emberről mindenfelé pletykálnak; és a nevesebb családok körében sokkal gyakoribbak is az ilyen furkálódások, mint máshol. ~Mit keresett a Zsebpiszok-közben?..~
Hasít tudatába a kérdés, szinte rikácsolva, ám a nőnek arcizma sem rándul - továbbra is élénk kíváncsisággal fürkészi a férfi szemeit, s talán még el is pirul a neki szánt sármos mosolyt látva. Nahát.. kifejezetten szép mosolya van, maradjunk ennyiben - és a kisugárzásában is van valami hátborzongatóan vonzó, ami úgy altatja el azt a híres női megérzést, ahogy egy gyöngéd anya a csecsemőjét. Hogy árthatna neki? Meg sem fordul a fejében! Hogy ez a fickó valami magányos harcos, aki vélhetőleg valami szigorúan titkos küldetésben járt a Zsebpiszok-köz omladozó, sötétre vakolt házaktól közrezárt hepe-hupás utcácskájában? Na igen, ez már annál inkább. Akaratlanul is a regényben olvasott hőshöz kezdi hasonlítani, s ez jóval könnyebbé teszi a fesztelen csevegést, hisz Lor szívét megdobogtatja a bátor, sötét szemű fickóból áradó hűvös magabiztosság. Most őszintén: melyik lányét nem?

Az Abszol útra kiérve Loreena a komolyra fordult téma ellenére is valósággal fellélegzik. Még a félhomályba borult utca levegőjébe lehelt aprócska párapamacs is a szabadság hírnökeként szökik meg ajkai közül, ahogy végighordozza tekintetét az aranysárgán ragyogó közvilágításon. Igaz, még nem feketéllik az ég, de itt máris égnek a fények! Ez olyan megnyugtató; mintha valami lassan szárba szökkenő rémálmot hagyott volna maga mögött, hogy aztán megébredve zavartalanul folytathassa a megkezdett napot. Csak egy kis kitérés, cseppnyi megingás - és egy férfi, akinek csak hálás lehet azért, amiért visszatérítette az éberség ösvényére.
"..sőt, értem én a félelmét."
- Tessék?
Úgy fordul vissza Angelus felé, hogy a hátára hulló, girbe-gurba fürtök fürgén rebbenve mellkasára szállnak. Talán nem figyelt? De igen, túlságosan is.
- Óó.. Tudja, .. szemernyit sem tartanék ettől az egésztől, ha tudnám, mi történik majd a következő pillanatban. Úgy értem, ha előre tudnám, hogy három perc múlva úgyis előugrik néhány halálfaló a sarok mögül, megátkoznak, agyonvernek, esetleg elhurcolnak, hogy szórakozzanak velem, nem félnék. A bizonytalanságot viszont nem szeretem..
Kicsit elhalkul a hangja, ahogy a férfi arcába bámul merengőn, mintha csak barátkozni akarna az aranysárga fényárban fürdő vonásokkal. Gyanakvóbbnak tűnne? Inkább komolyabbnak. A téma megköveteli - és nem akarja, hogy ostoba, mindentől rettegő libának nézzék. Mégis csak griffendéles volt annak idején, a csudába is!
Angelus szavai felébresztettek benne valamit, ami eddig békésen szunnyadt a lelke mélyén. Nem, nem a félelmet és nem is a gyermekes dacot - hanem egy réges-régi emléket egy fiúról. Hogy miért jutott az eszébe most hirtelen, azt ő maga sem tudja, de kénytelen megmosolyogni a csöppnyi jelenéssel eszébe ötlő hangulatot. "Harcolni fogok!"
- De igaza van.
Vágja rá néhány másodperccel később, de kellemes hangulatát makacsul magához szorítva mosolyog fel Mr. Mirol szemeire.
- Báár..
Cinkossá válik a pillantása, s mintha csak játszana, hátat fordít kísérőjének és hosszúra nyújtott léptekkel kerül elébe, szinte már valami más számára hallhatatlan zenére lépdelve.
- A harcosok csak annyival vannak előrébb, hogy ismerik a terveket, nem igaz?
Hátrasandít a válla fölött, majd egészen szembefordul, de nem áll meg. A könyvet és ezzel együtt kezeit is háta mögé rejtette, s mintha csak kekeckedne az ismeretlennel, úgy táncol és hátrál előle egyenesen a Vasorrú felé.
- Aki viszont kimaradna, attól a legmeglepőbb, ha egyszer cselekvésre szánja el magát. Mert rá nem számítanak.
Végre megáll és bevárja a másikat, hogy együtt sétálhassanak tovább.
- Ha képes lennék rá, talán még bele is ártanám magam, de azt hiszem, meg kell maradnom külsősként, bármilyen kecsegtető volna is részt venni egy ilyen összecsapásban. Ügyesen érvel.
Nem, nem csengnek gúnyosan a szavai, csak elmereng. Már megint.

To: Clyde 

~ Trallala, tralallaa… szabadság, szabadság, szabadsááááág… ~ - A „változatosság” kedvéért igen jó hangulatban volt. A madarak csicseregtek, az ég gyönyörű kék volt, s nem hozta magával egy könyvét sem. Ez több mint elég volt a boldogságra. Nade még hozzá a… sapka is! Pár nappal ezelőtt Tom küldött neki egy csomagot. Merthogy messzire elutazott egy munka miatt, s küldött az egész családnak ajándékot. Ő pedig, a legnagyobb örömére, kapott egy szép zöld baseball sapkát. Az elején egy aranyos cicafejjel ami sárgán kiviláglott. Meg volt bűvölve, így a muglik pillantása nem esett rá, de a boszorkányok láthatták, hogy miképp is nyitogatja a száját a cica, meg kacsint néha egyet a nagyvilágba. Egyszóval tökéletes volt! Nem is tudta hova tenni magában, hogy ilyen jó ajándékot választott számára a testvérkéje. Pedig eddig állandóan nyúzták egymást. Most meg… Szinte minden héten kapott tőle egy levelet, s valami kedves szóval is illette. E vagy vihar előtti csönd, ami enyhe kis remegést idézett elő a gyomrában, vagy szimplán kedvesség. Esetleg beütötte a fejét s megváltozott körülötte minden. Nagyon remélte, hogy az utóbbi. Úgyis még várt arra, hogy az anyjáék milyen retorziót vesznek rajta a bizonyítványa miatt. Valahol a kellemetlen, borzalmas, s halálos titulusok közt válogatott. De… Addig is…!

~ Trallala, trallala… Szabadság, szabadsááág… ~ - még pénzt is kapott. Ez még meglepőbb volt. Persze nem túl sokat, de egy-két fagyira, s egy új füzetre pont elegendőt. Persze mintha említettek volna valami olyasmit is, hogy vegyen belőle egy könyvet. De ez azon nyomban kiesett a fejéből, hogy meglátta az állatkereskedés kirakatát. Az üveghez nyomulva, szerencsére sokakat nem kellett félrenyomnia, figyelte az aranyos kis állatkákat.
Szóval, a lány. Ma sem nézett ki túl felnőttesnek. Alacsony is volt, vékony is… Oké, annyira nem volt lapos. Ez meglepő. De egyébként nem mutatott többnek mint egy 13-14 éves kis diáklányka. Pedig ő már bizony 15 éves volt a javából!  Egy sötétkék, barna mintákkal telített kis cipellőt viselt, fölötte egy halványzöld ruhával. Ami persze pont ment az égővörös hajához, s zöld satyekjához. Najó, az anyja nem akarta így elengedni. Mármint a sakával együtt, merthogy nem mutat túl nőiesnek, d ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy már pedig hordani fogja mindhalálig. S valahol ezen időszak kezdete akkor volt. A vége…? Nem rívott ki túlzottan a tömegből, legfeljebb szülőket hiányolhattak mellőle, amik jól láthatóan hiányoztak. Nade biztos csak megszökött…nem igaz?

- Oh, de aranyosak…! – megkocogtatva az üveget, hogy az egyik kis szőrös bigyó pont rá figyeljen, mosolyodott el szélesen. Elkezdett játszadozni azzal a gondolattal is, hogy esetleg egy újabb kedvenccel állít haza. Végülis… A macska állandóan elvan, Tom elvitte a baglyot, Gregory pedig… Persze, odaadná neki! Ah. De ez nem jó. Ő még túl pici az ilyen játékokhoz. Köhöm, vagyis állatkákhoz. Esetleg vehetné az apjának a születésnapjára is. De ez is túl gyenge kifogás. Eltolva magát az üvegtől, átengedve a helyet a fiatalabb generációknak, sóhajtott fel halkan. Lehet, hogy tényleg könyvekre kéne költenie a pénzét? Milyen szomorú… A kisebb kis csoportot elhagyva, a könyvesboltok felé véve az irányt, sétálgatott lassan, nyugodtan. Leginkább csak nézelődött, bambult, s próbálta kikerülni a magas embereket. Szerette ezt a helyet, már a maga módján, de ezek a boszorkányok meg mágusok néha ráhozták a frászt. Ahogy a gondolataikba temetkezve mászkálnak, s néha annyira rondán néznek rá. Pedig még csak hozzájuk sem szólt. Ezért próbálta kerülni a pillantásukat. Inkább a „rendes”, tisztességes boltosok részén maradt, néha kukkantva csak fel, titkon, tiltott pillantást vetve az óriásokra.

money tour

Kirké

Rohanó léptek, kikötődött cipőfűző lebben a magasba. Fújtatás, levegővétel. Az egyik sarokról vetődik az utca ezen szegletére, szürke farmert, zöld pólót visel, oldalán egy kisebb lánc csörgedezik. Kezei lábaival ellentétesen lendülnek a magasba, ahogy átugorja az előrejutását akadályozó, utcára helyezett kukát. Startolási pozícióban ér földet, egyik térde érinti a talajt is, de nincs ideje gyönyörködni a napfényben, s arra sem , hogy bekötözze a cipőjét. Azonnal tovább lendíti önmagát, tornacipői könnyedén gördülnek az Abszol út kövezetén, előre lendítve őt. Fejét hátra fordítja, csak egy pillanatra, s ekkor látja, hogy a taláros fazon még mindig üldözi őt, bár már egyre nagyobb közöttük a távolság. Tekintete újra előrelendül, a következő saroknál balra fordul, s folytatja a menekülést...

- Ide a bevétellel! - mordul fel, miközben pálcáját a talárkészítő mesterre fogja. Tekintetét le sem venné a zavarodott férfiről, aki rémülten pillant a támadójára. Pálcáját is mindvégig neki szegezi, felkészülve a védekezésre.
A riadt eladó először segítségért kiáltva pillant körbe, azonban egy árva lélek sincs az üzletében rajta és Clydeon kívül. Ráadásul még saját pálcája sincs mellette, hisz soha életében nem rabolták még ki, ellenségei sem voltak, így nem is gondolta azt, hogy egy napon ilyen helyzetbe keveredhet.
- Mi a szxrra vár? Ide vele! - Lép előrébb, támadó jelleggel, majd az immár sarokba húzódott úr torkának szegezi a pálcáját.
- Máámáris, csak ne bántson, könyörgöm...- Feleli a riadt, idősödő férfi, akinek szinte megszámolható, hány szál borítja a fejét. Irwine mellé lép, s szinte odalöki az öreget a kasszához, majd hátulról szegezi neki a pálcát.
- Mindet vedd ki, tedd ebbe! - morran fel, miközben szabad, kesztyűvel borított kezével odanyújtja a papírzacskót.
- Siess! - Sürgeti és stresszeli az öreget, aki remegő kezekkel pakolja meg a papírzacskót, majd félve fordul a mardekáros felé és úgy nyújtja át a zacskót.
- Te..tessék. -
Clyde összeszűkült szemekkel pillant az öregre a kötött sapka kiszabott résein keresztül. Közben szájával is fúj egyet, hogy a sapka szálai valamennyire elkerüljék ajkait, mivel ez igen irritálja őt.
- Köszi tata! - Mondja gúnyosan, majd félrelöki az útjából az öreget, s szinte kitöri magát a bejáraton.
- Segítség, kiraboltak! - Hangzanak a riadt szavak az épületből, s alig pár másodperccel később máris Clyde nyomában lohol az egyik szomszéd. Rohanás, ujjak fonódnak a sapka aljára, egy gyors felfelé mozdulattal lerántja magáról a kötött maszkot, s elhajítja valamelyik irányba....

...Újabb pillantás hátrafelé, egy tompa ütés a mellkasánál, melynek következében, elveszítve az egyensúlyát előreborul, leterítve "áldozatát", egy alacsony, kissé lapos, vörös hajú, idétlen sapkás kölyköt.
- Bxzd meg, neked ez a járda széle? Tanulj meg közlekedni. - morogja , miközben még mindig nem néz a másik arcába.
- Hol a zacskó? -  Hirtelen, kapkodó mozdulatokkal keresi az elejtett zsákmányt, amire gyorsan rá is lel. Azonnal rámarkol a zacskóra, de ahogy korábbi útiránya felé pillant, meglát egy érdeklődő, idegesnek tűnő taláros fazont. Idegesen ráncolja össze a homlokát, majd a kölyökre pillant, s lekapja fejéről a sapkát, majd a saját fejébe húzza. Csak ekkor veszi észre, hogy a kölyök egy lány.
- Te lány vagy? - Néz rá nagy szemekkel, teljes meglepődéssel, miközben feláll a földről és összekapkodja a lány cuccait is...

[Hé, a sapkám!!!]

Hé, a sapkám!!! 

Lassú léptek, egy gyönyörű szép ruha. Ez már rögtön megragadta a fantáziáját. Szinte letett az édesség garmadáról is, amikor… Lökés, elterülés, s sötétség borította el a világot. Alázuhant a mélységnek, s semmi sem fogta fel. Régi képek keringtek körülötte, s az eddigi élete apróbb, szilánkosra tört darabkái ordítottak azért, kapj el! De… Miért? Ne aggódj. Csak egy látomás, puszta képzelet. Hiszen annyira nem is ütötték meg. Ugye? Laposakat pislogva, fel sem fogva, hogy voltaképp mi is történik vele, állapodtak meg kis kezei a férfi mellkasán, melyben a szív vadul kalimpált. Egyelőre az első mondatok még a távolba vesztek, hisz most fogta fel csak igazán a helyzetet. Egy idegen férfi nehezedik rá. Öhm… Fekve. Az utcán.
A lélegzete is elállt, úgy pislogott a sapka árnyékából. Míg ugyebár azt megtehette.

- Én… én… sajnálom! Nem direkt volt…! – rebegett halkan, miközben feltápászkodott a másik mellette, ki láthatóan még most sem nyugodott meg, s várakozott. Megütötte magát, fájt, nagyon is, ám most ez a fájdalom egy csöppet sem érdekelte. Inkább csak az az éles kérdés, az apró titok, misztikum? Ki lehet ő? Igen, nagy ostobaság. Ez a nők egyik keresztje. Mindig, mindent tudni akarnak. De a kérdés…

- Mi? Hogy?! Miért… Vagyis, igen! OH! - nos, talán ha itt futásra veszi a dolgot akkor marad a sapka. Ámde miképp is hagyhatta volna azt szó nélkül, hogy voltaképp nem is nézte volna lánynak?! Mégis hány fiú járkál zöld ruhába?! Ez azért eléggé felbosszantotta. Szinte feledtette is vele a megszokott idegességét. Inkább valami mást hozott elő benne. De hát így, még mielőtt bármit is reagálhatott volna a dologra, már szép ívben került a másik fejére a kalpag. Ami elég furcsa volt. Sőt. Nagyon is furcsa. De így, ahogy elnézte a másik fején…

- HÉ! Az az enyém! Meg… Meg az is! – nem várt bátorsággal, mit talán még annak idején a Süveg felfedezett benne, megragadta a táskája pántját, még ha halovány esélye sem volt a másik ellen, s vetette meg a lábait. Mert talán a sapka még csak-csak, nade hogy a táska is?! Amit egy végkiárusításon szerzett, majdnem eltört karokkal?! Na azt már ne! Szegény Clyde, nem gondolhatta, hogy egy nőnek az egyik legnagyobb fájó pontja, ha ruházatot vesszük, a kiegészítő. Ezeket nem érdemes piszkálni. Mint ahogy bizonyos megjegyzéseket sem érdemes tenni. Mint például, ez kövérít vagy öregít, esetleg, lapos vagy.
Szóval, nekiveselkedve, beleadva azt a negyvenöt kiló súlyát a dologba, húzta a táskát, s ráncolta össze a homlokát. Nem, hölgyeim és uraim, nem volt vörös! Inkább csak kis pukkancs. Izgalmasnak ígérkezett a menet.

- nyau – igen. Ez a sapka. Mintegy varázsütésre, épp a legrosszabbkor, a legrosszabb helyen, ami elég gyakran megesett Kirkével, elnevette magát. Persze a táska azért félig meddig maradt. De nem tudta megállni azt, hogy ne kuncogjon a sapka egy újabb mutatványán. Eddig az ő fején nem is nyávogott. Szépen nézett volna ki, főleg a mugli tömegközlekedésen… De itt, s most… Oh, átkozott sors! Ebből baj lesz. Nagyon nagy baj. 

Kirkének, a pattogó vörösnek

Összeráncolt szemöldökkel figyeli a földről feltápászkodó vöröst, aki csak hebeg és habog, mintha keresnie kellene a szavakat, talán túlságosan is megrázta ez az utcai baleset. Lehet, hogy még segítene is rajta és odalökne egy elnézést, ha nem ebben a helyzetben lenne. Ugyanis most menekülnie kell, még ha egyelőre biztonságban is van, főleg, a furcsa zöld sapkának köszönhetően. Miközben a lányka pattog, ő ismét elfordítja a fejét és tekintetét le nem venné a taláros fazonról, aki bő mozdulatokkal gesztikulál a járókelőknek, magasságot és szélességet mutogatva. Szavai ugyan nem érik el Irwine fülét, a srác azonban biztos abban, hogy őt keresik. A lány további rikácsolása rángatja vissza a jelenbe, jobban mondva az adott szituációba. Kékesszürke íriszeit a fiatal lányra emeli, aki ekkor már a táskáját rángatja, teljes erőből. Clyde is meglepődik ezen, hogy milyen erélyes a vörös.
-   Állítsd már le magad, mit kell itt pattogni? Csak felvettem a földről. – Ekkor elengedi a táska fülét, így, ha a lány még mindig erősen húzgálja, előfordulhat az, hogy az erőfeszítéstől ismét hátra szambázik. Ugyanebben a pillanatban valami idétlen nyávogás hallatszódik, minek következtében a mardekáros szemei azonnal a magasba szöknek, a feje búbját kémlelvén.
-   Ez meg mi a szxr? – Csusszannak ki a szavak, egy pillanatra leemeli a zöld sapkát és észreveszi az elején ékeskedő cicust, aki nyávog.
-   Vazz, honnan a bánatból szerezted ezt a giccses szxrt?  - teszi fel a kérdést, miközben visszailleszti fejére a jelenleg legalkalmasabbnak mondható álcát, vagy épp a legjobb lebuktató kiegészítőt.
-   Még mielőtt pattogni kezdenél, nyugi, visszaadom, de nem most! Maradj csöndben és gyere mellettem, ha nem akarod , hogy …hogy darabokra szaggassam ezt a macskás fejfedőt. – próbálta megfenyegetni a lányt, miközben ismét oldalra pillantott.
-   Na gyere, és a következő sarkon visszakapod, csak tégy úgy, mintha a bátyád lennék. – mondja a lánynak morcosan, mégis halkan, hogy csakis a célszemély hallhassa a szavait. Eközben szabad kezével megfogja a lány kezét, s ha tetszik neki, ha nem, elindul vele a járdán…

Clyde, az édes bátyusnak 

Nos, gondolom az nem kérdés, hogy hátraesik-e vagy sem. Nagyot zuhanva, újra csak a fenekére, amit lassan már szinte fel sem vett, pislogott nagyokat a magasabb alakra. OOOOOH, és még azt hitte, hogy valami utcai tolvaj vagy ilyesmi! Kicsit el is szégyellte magát, hogy ilyen rosszakat gondolt a srácról. Pedig nem is ismerte. Lehet csak sietős a dolga, vagy fogócskázik valakivel. Szóval, bármi megeshet. Csak az anyjáék nevelték mindig azt belé, hogy az idegeneknek ne higyjen el semmit sem. De hát, miért is akarná bárki is bántani őt? Annyira logikátlan a következtetés. Szóval kicsit piromkodva, feltápászkodva, leporolva a szép zöld kis rucó alját, pillantott fel a másikra.

- Sajnálom… Nem akartalak megbántani. – száz vattos mosoly, táska a vállra, s szende pillantás. Ami tartott egészen addig míg le nem hordta a sapkáját. Oké, nem ő volt az első. Pedig alig haladt benne még. Hisz ez volt az első nap, hogy az utcán is viselte! Ez azért elég kiábrándító volt. De, megfogadott magának egy szent célt, ami év végén fogalmazódott meg a fejében. Nem fog szégyenlősködni, s elfutni! Soha többet! Igaz, hogy milyen jókor tartja be a fogadalmait? Szóval, annak ellenére, hogy azért zavarban volt, s az idegesség ott kúszkált a gyomrában, maradt, s elengedte a füle mellett a hallott megjegyzést is. Pontosabban azért próbált összeszedni rá valami választ.
Tehát, elkalandozott a figyelme. Újra. Ajvé… Az még eljutott a tudatáig, hogy viselkedjen úgy mintha a huga lenne. Hmh… Ez elég furcsa kérés. Még sosem mondták ezt neki. Nem mintha nem így kezelne minden idősebb fiút, csak… Amikor megragadta a kezét, s húzta maga után, valami ismerős, régi érzés fogta el. Még amikor Tommal sétált az utcákon. Mindig ilyenkor jött rá, hogy voltaképp mennyire is hiányzik neki.

- Öh… De… Miért? Oh, tudom! – mély hallgatás, mintha csak most készülne a sikolyra. A tudás szikrái ott pattogtak a kék íriszekben. Egy ki nem mondott hatalomszó, hisz ebben a pillanatban akár a kezében is lehetett volna, ha…

- Bújócskázol a barátaiddal, igaz?! A Roxfortban, persze még kisebb koromban, mi is játszottunk ilyet. Pontosabban futottunk Hóborc elől. De… Azt még mindig csináljuk. De ha ez neked ennyire fontos akkor nem árullak el. – édes mosoly, a tudatlanság gyönyöreivel, s egy átkarolt kéz. Igen, a bátyjára is mindig ugyanígy csimpaszkodott, ragaszkodva hozzá, hogy közben senki mással ne beszélgessen. Merthogy épp ő vele sétál az utcán. Hát igen, imádta amikor vele van. Szóval ez a kis nosztalgikus érzés nem töltötte el félelemmel. Főleg mert az ő fantáziájában a tolvajok mint vékony, gonosz, mocskos ruhákban járó alakoknak tűntek. Akik semmiképp sem segítenek a kislányoknak. Nem állítják fel őket, s nem adják vissza a táskájukat sem. A srác pedig, annak ellenére, hogy kérés nélkül vette el a sapkáját, nagyon kedvesnek tűnt. Nem gondolta volna huszonévesnek, szóval talán az iskolájába is eltudta volna képzelni. Talán épp griffendéles! Igen. Csak a griffisket ilyen rendesek.

- Te melyik házba jársz, vagy jártál?! Én griffendéles vagyok. De igazság szerint sokkal jobban szerettem volna a hugrabugba kerülni. Nem tudom, valahogy sokkal békésebbnek tűnik az a hely. – megszokott hangerővel csacsogva, légiesen lépkedve mellette, egész jól adva a hülye kistestvér szerepét, nézegette a kirakatokat, s csak beszélt, s beszélt… Általában persze nem nyílt meg ennyire senkinek sem. De, az a szörnyű igazság, idősebb griffendélesnek gondolta. Aki talán épp most végzett. S mint ilyen, megérdemelte a bizalmat. Nespa? S egyébként is. Nagyon hiányzott már neki a testvérkéje. S a másik most valamiképp ezt pótolta a számára. Ha akarta, ha nem… S az üldözőit tekintve egyelőre akarhatta. Majd meglátjuk, hogy meddig is.

- Ráadásul a házvezető tanárjuk sem annyira rémisztő mint McGalagony Professzor. Mindig engem piszkál… Azt mondja, hogy túl szétszórt vagyok. Pedig nem is. Nézd! De aranyos! – az egyik kirakatra mutatva, ahol mi más, játékok voltak, fékezett le egy percre. Természetesen az egyik nagyon nagy nyúlra mutatott, mely fehéren világlott ki a többi ócska plüss, s vonat rikító kavalkádjából. Belül a fülei rózsaszínok voltak, s mintha meg is lett volna bűvölve.

- OOOOOH… De édes! – elkalandozva, a monológot el is feledve, pedig valamit szeretett volna kihozni belőle, nézett fel Clyde-ra, persze továbbra sem engedve el a másik kezével sem a karját.

- Nem lesz baj ha nem tudják merre vagy? Biztos aggódnának ha csak úgy elvesznél… - pislogás, kérdő tekintet. A nyúl már megint feledve. Úgy látszik pont ennyi időre kötötte le.

A fecsegő vörösnek

A lány várhatóan hátra is esik, köszönhetően az akaratosságának. Clyde nem nyújtja a kezét, álljon fel magától, elvégre nem öregasszony, kell lennie benne annyi erőnek, hogy egyedül is feltápászkodhasson. Szemei a másikéra fókuszálnak, egy pillanatig átfut a fejében, hogy talán mégis futnia kellene és itt hagyni ezt a béna fruskát, aki talán még lebuktatja őt. Mérlegel. Ismét körbepillant, elég sokan vannak, köszönhetően talán a jó időnek és a délutáni óráknak. Ha ismét futásnak eredne, az lenne számára az igazi buktató, ráadásul már kiloholta magát, nincs kedve egy újabb körhöz.
- Megbántani? Heh...- Egy apró kacaj kúszik ki a torkán, meglehetősen ritka, hogy nevessen, de ez a szöveg a kislány részéről akaratlanul is mosolyt csal az arcára. Még, hogy őt megbántani? Elég nehéz lenne, főleg olyan dologgal, amiben épp annyira felelős, mint a másik.
- Na ne röhögtess. Inkább gyere, ha vissza akarod kapni az idétlen sapidat. -Ismétli, ezután ragadja meg a kezét és húzza maga után. Vet egy pillantást a mellette, kissé lassabb léptű lánykára , össze is ráncolja a homlokát az ostoba kérdéseken. Vagy, talán nem is olyan ostoba, de Clydeot akkor is bosszantja, sosem tartozott magyarázattal senkinek és nem is szereti ecsetelni a dolgait. Mindent , amit tesz, saját érdekében cselekszi, attól függetlenül, hogy másoknak mi a véleménye az egészről. Néhány lépéssel később az egyik saroknál balra fordul, utánfutóként rántva maga után a lánykát, aki ismét valami eszement dologról fecseg. Irwine nem szól semmit, arcizmai kicsit összehúzódnak a sok hülyeség hallatán, de próbálja az effajta gyerekes dolgokat kizárni a fejéből. A vöröske persze csak fecseg és fecseg, rosszabb, mint egy kakukkos óra, azt legalább le lehet ütni...
~ Bakker, a legidiótább kölyköt fogtam ki menekülés címszó alatt. Hogy a fenébe tud ennyit fecsegni?...Griffendéles? Pfejj...ő? ~ Lassan elérnek egy újabb utcasort, ahol újabb kirakatok tűnnek fel. Clyde hátrapillant, szerencsére már messze vannak a taláros alaktól, úgy tűnik, sikerült eloldalaznia feltűnésmentesen, hogy a továbbiakban a nyomára bukkanjanak. A lánykára pillant, akinek továbbra sem áll be a csőre. Pedig, itt most az ő szerepe véget ért. Mardekárosunk hirtelen megtorpan, a kirakat mellett, majd elengedi a lány kezét és vet egy pillantást arra a kirakati nyúlra.
- Ez édes? Ez a giccses szőrős porfogó? Te iszonyatosan gyerekes vagy. - pillant vissza a lányra.
- Totál dedó, nem is értem, hogy járhatsz a Roxfortba....bár, jah, ott vannak az elsősök...- jegyzi meg, s eszébe jut, hogy ő anno egyáltalán nem volt ilyen, mint ez a lány. Sőt, a társai sem voltak ennyire gyerekesek, legalábbis a mardekáron belül senki sem viselkedett így. Az apró gondolat foszlányok tovaszállnak, s újra a vörösre pillant, aki még most is fecseg, már igen idegesítően.
- Elég! Muszáj ennyit fecsegned? Engem nem keres senki, én nem bújócskázom és nem is fognak értem aggódni. -vágja oda a szavakat keményen.
- Most már leléphetsz, ó, itt az idétlen sapkád! - Még egy kicsit gúnyolódik, leemeli fejéről a zöld sapit, majd a lány fejébe húzza.
- Csá naív hercegnő. - Böki oda a szavakat, majd ellép a lány mellett, s elindul a járdán...

„what…?” - Bátyusnak *_*

- Mi? De… - a fejébe nyomják a sapkát, s leszólnak mindent. Jah, pont olyan mint a bátyja. Kábé ő is így végzett volna a sétával. Mert újra csak felidegesítette őt. Annyira jellemző volt. Nem tudott semmit sem jól csinálni. Pedig talán… Talán?! Nem. Nem is kellett volna találgatásokba esnie. Elszúrta és kész. Mert tényleg túl gyerekes. Nem lát túl azon a kis világon ami körülötte van. Vagy ha ki is kukkant egy percre… A színes dolgok túl hamar elterelik a figyelmét.

- Talán valaki mégis féltene. – pislogott utána, de nem mondta túl hangosan a dolgot. Talán meg sem hallotta. S egyébként is, a nagy kék lélektükrök már elhomályosultak. Megremegtek az ajkak, ökölbe szorultak a pici kis ujjacskák, s…

- BÁTYUUUUUUUUUUUS! – jó nagyot ordítva, mert miért is ne, hiszen felzaklatták, rohamozta meg a másikat, s vetette rá magát. Ami csak annyit jelentett, hogy átkarolta a derekát, s mellkasához fúrta a fejét, ha amaz nem tért ki, vagy nem próbálta minden erővel távolabb tartani magától. Mintha igazából soha többet nem akarta volna elereszteni. Még mielőtt teljesen őrültnek néznénk a gyermeket. Csak egy kis szocializációs problémája van ami a neveltetéséből adódik. Vagyis. Kisebb korában ritkán vitték más gyerekekhez, így eléggé a szülők védelmező szárnyai alatt volt. Játszópajtásnak pedig csak a bátyja volt ott. Tehát érzelmi szempontból, mint a legközelebb álló személy, csak ő volt ott. S ezel, hogy immár a roxfortban sem lehetnek együtt, bár amaz folyamatosan levakarta magáról, egy olyan támaszt vesztett el az életében, ami… Oké, lassan képes idegeneket is bátyusnak tekinteni. Főleg ha azok annak akarják kiadatni magukat. Egy fajta katarzis élményt élt meg, mi arra vonatkozott, pótolható. Más férfiak is lehetnek magasak, vállasak, s pont olyan bunkók. Csak az a kérdés, hogy tényleg jó ez neki? Nem túl naiv ő ahhoz, hogy úgy higgye, szívesen pótolnák ezt a szerepet. Főleg, csak úgy…? Mert még csak véletlen sem fordultak meg oly beteges gondolatok az elméjében, hogy testi örömök vagy társai. Annak ellenére, hogy egyesek az évfolyamából, persze nem nevezzük nevén őket, szívesen gyakoroltak volna. De ő…? Oké, tudta azért miről van szó, de nem, nem. Azt csak házasság után lehet. S ezzel vége is a történetnek.

- Nem fogok többet beszélni, jóóóó? Csendben maradok. – szipogott hangosan, ami persze… köhöm. Az ordításra lehet, hogy felfigyeltek. Igen, a kis boszorkányok, akik csinosabbak voltak nála s persze teltebbek is, olyan édesen kuncogtak egymás között, hogy milyen édes kis testvérpáros…! Hát nem zabálnivalóak? S ahogy a nagyobb pátyolgatja a kisebbet…! Hát eszem a zuzájukat! Akkor mostmár biztos nem szakadnak el egymástól. Vagy… Vagy mégis?

- Annyira utálok egyedül lenni. – erősebben megmarkolva a ruha anyagát, melyet csak remélni tudunk, hogy tarthatott, pihegett halkan a másik mellett. Nyugodt volt. Végre újra nyugodt lehetett. Félt este egyedül a szobájában, rettegett a mumustól ami bármikor előjöhet bárhonnan, s utálta Gregory állandó bömbölését is. Jó volt Tommal együtt hülyéskedni, s az sem zavarta ha csak mögötte mehetett sokszor az utcán, mert tudta, hogy úgyis megvédené őt. Clyde hirtelen olyan sok dolgot szabadított fel. Amik ott voltak, mert mi másért viselt volna egy olyan ruhadarabot, csak… Nem igazán realizálódtak a fejében. Nem tudta miért szorong, vagy mire fel nem tekint úgy a kicsire mint eddig. Mind-mind olyan megválaszolatlan kérdések melyek hirtelen értelmet nyertek. Csak… Nem épp a megfelelő személlyel? 

Vörösnek

Apró mosoly kúszik az arcára, amint ellép a lány mellett, s megmosolyogva őt, próbálja elhagyni a helyszínt, kezében szorongatva a papírzacskót, amelyben ott lapul az a néhány bankó, melyből oly sok füvet tud majd vásárolni. Ritkán ül ki az arcára effajta érzelem, de nem tehet róla, ez a kiscsaj, úgy, ahogy van vicces. Persze, elég kiborító a viselkedése, de olyan nagyon gyerekes, hogy nem is igazán lehetne rá haragudni. Legalábbis mardekárosunk egyelőre így véli, bár ki tudja, hogy mi lesz a későbbiekben.

Vajon az ő húgai is ilyenek lennének? Ilyen kis szeleburdiak, csacsogósak és ennyire naivak? Egy pillanatra elgondolkodik ezen, arcvonásai komorrá válnak, s próbálja kizárni elméjéből ezen fájó dolgokat. Pedig milyen jó lett volna, ha együtt nőhet fel velük, egymás támaszai lettek volna, s mindenben számíthattak volna egymásra. Clyde egész biztosan jó bátyjuk lenne, vigyázna rájuk, ha kell megdorgálná őket az elkövetett hülyeségek miatt, avagy épp arra biztatná őket, s természetesen nem maradhatna el az állandó piszkálódás sem. Ám, ez mind-mind csak ábránd lehet, hisz ő ezt sosem tapasztalhatja. Egyedül van ezen a világon, s csak magára számíthat. Kivervén fejéből a lelkét sanyargató gondolatokat tovább haladna, ám ekkor meghallja a lány ordítását, amitől szinte beszakad a dobhártyája. Szemei elkerekednek, s arcára kiülnek a "mi a fene" gondolathullámok okozta döbbent vonások. Ebben a pillanatban kapja el két kéz a derekát, s egy vörös hajzuhatag préselődik a mellkasának, azzal a vigyorgó cicás sapkával, mert hogy, az még mindig Clydeon vigyorog.

- Te meg...beléd mi a fene ütött? - teszi fel értetlenül a kérdést, miközben a vállainál fogva próbálja eltolni magától a lányt. A vörös persze folyamatosan csacsog, sőt, már az egész utca tőle zajong. Irwine zavartan pillant körbe, felmérve, hogy vajon mennyien lehetnek a nézői ennek a nem éppen kellemes, s színpadra sem illő darabnak.
- Csss, maradj már csöndben! - Morcos vonásokkal, s hasonló pillantásokkal néz a lány szemeibe.
- Jobban is teszed, ha csöndben maradsz, mert esküszöm, hogy behajítalak a szökőkútba, utána már lesz okod erre az őrült harsogásra. - Morogja a vöröskének, aki csoda, hogy el nem pityergi magát. Néhány lány is elsétál mellettük, s széles mosoly terül el az arcukon. Remek, már csak ez hiányzott. Clyde feléjük emeli a tekintetét, s az arcára varázsol egy erőltetett mosolyt, amolyan "a húgom már megint hisztizik" félét, majd, mikor már elmúlt a boszorkányveszély, ismét lepillant a kabátját szorongató kishölgyre.
- Eressz el, én nem vagyok a bátyád és...mi közöm van nekem ahhoz, hogy te egyedül vagy? Vagy ennyire rajongsz a Mardekárosokért? Mert, ha unatkozol, elvihetlek hozzájuk, tudod mennyire kedvelik az ilyen kis griffendéles lánykákat? - Villantja meg fehér fogsorát, talán most túl gonosz volt, de csak ezt az egy módot ismeri arra, hogy valahogy lerázhassa a másikat. Talán beválik, vagy nem? ...

Bátyus *_*

Nagy kék szemek, pislogások, s lebiggyesztett ajkak. Betartotta az ígéretét, miszerint nem fog újra megszólalni. Persze nála az mindig kétséges volt, hogy meddig is képes betartani. De egyelőre hősiesen tartotta magát. Bár a másik kabátját igen nehezen tudta elengedni. Görcsösen kapaszkodott belé, küszködve azzal, hogy ne sírjon újra hangosan. Miért is volt ilyen? Hangosan, hüppögés, vagy zokogás nélkül nem lett volna képes megfogalmazni. Egyszerűen csak bámult fel rá, s azt remélte, hogy egyszer csak a bátyuskája lesz a helyén, s véget ér ez a rossz álom. Mintha csak a szél fújta volna el, egy esti rossz film okozta volna az egészet.
Miért is volt ilyen? Anna Freud elmélete szerint, ez egy elhárító mechanizmus, pontosabb nevén fantázitevékenység. Jelenleg ugyanis azt képzeli el, hogy a másik helyettesíteni kívánja az idősebb testvérét. Ezzel azt a stresszt próbálja feldolgozni, hogy magára maradt a szüleivel, s legkisebb testvérével. Elveszítve azt, ki egész gyerekkorában vigyázott rá.

Kísértetiesen hasonlított az elválásukra. Egyik nap Tom jött, mosolygott, s megölelve őt, amit akkor nem értékelt, hisz épp rajzolt, boldogan bejelentette, állást kapott! Egy nagyon jó helyen, rendes emberek közt, régi griffendélesekkel. Azon kuncogott, hogy a háza győzhette meg a munkaadóját. Mintegy egy kis plussz eséllyel indulva a többi jelentkezővel szemben. Annyira lelkes volt! Még ő is lerakta a ceruzáját, s csillogó szemekkel hallgatta a beszámolót. Ahogy lelkesen gesztikulált, nevetett még a szeme is, s kiejti a szavakat.

- … pár évig külföldön leszek! – ekkor fagyott le minden. Egy nagyon naaaagy rendszerleállás következett be nála. Az apuka s anyuka persze rögtön ránéztek, de ő úgy tett mintha az utolsó mondatot meg sem hallotta volna. Örült persze, gratulált, s visszatért rajzolni. Még Tom is azt gondolta, hogy végre felnőtt, s nem veri ki a hisztit a hír hallatán. Az igazság azonban az volt, hogy nem hitte el. Ez csak egy tréfa, nem mehet el. Lehet nem is kapott állást! Már megint csak hülyéskedik mindenkivel. Meg egyébként is! Ő Tom, az én bátyusom! Nem lehet, hogy elhagyjon…! Sosem tenne ilyet. Még akkor sem hitte el a hírt amikor a másik már pakolt. Figyelte, segített, nézegette az eszközöket, de semmi más. Várta a huncut mosolyt, sanda oldalpillantást, majd vallomást. „Oké hugi, téged nem szedtelek rá, mégsem megyek.” S ő nem haragudott volna rá. Egészen elhatározta, hogy mindenkivel ellentétben ő azonnal megbocsát. S még csak a szemére sem fogja vetni a jövőben. Nem-nem. Mert ő már csak ilyen rendes hugica. A napok pedig rohantak, minden elkészült, elérkezett a búcsú órája. Álltak a kandalló előtt, ő pedig remegő tagokkal figyelte a jelenetet.

- Tom.. elmész? – nos, ekkor mindenki ledöbbent. Talán nem is ok nélkül. Hisz oly naivitással, meglepettséggel kérdezte az egészet mintha nem is lett volna ott az elmúlt egy hétben. Tomhoz rohant, átkarolta a derekát, pontosan így mint most, s zokogott a mellkasára. A fiú pedig… Kicsit meghatódott, de úgy érezte, hogy csak ez az egy mód alkalmas Kirké igazi megnevelésére. Hogy végre elfogadja az igazi nevét, ne éljen álomvilágban, s tudjon majd magával valamit kezdeni. Mert örökké senki sem pesztrálgatja majd. Az éve feletti is telnek, már rég nem kilenc éves, s az iskolában sem hatódnak meg a könnyezésétől. Szóval erőszakkal lekaparták róla, úgy ahogy, s felvitték a szobájába.

Talán ha nem engedte volna el… Ha elsőre elhiszi amit mond… Hibásnak érezte magát. Úgy gondolta miatta ment el egy olyan távoli vidékre. Mert utálja. Mint ahogy ez az idegen fiú is utálja. Pedig alig szólt még hozzá.
Elengedve a kabátot, mi talán fájóbb volt mint a fenyegetés, aminek csak a felét fogta fel igazán, lépdelt hátrébb, öntudatlan mozdulattal véve le magáról a sapkát. Akart valamit mondani. Illett volna bocsánatot kérni, esetleg… Bármit! Annak is örült volna ha annyit kitud nyögni, hogy akkor hello. Vagy nem, nem, én nem is szeretem a mardekárosokat! Persze ez elég nyilvánvaló volt, már csak a természetét is figyelembe véve. Mégis, minden igyekezet, gyötrődés ellenére, csak állt kukán, s bámult fel rá. Ahogy elnézte az idegen vonásokat, furcsa mosolyt, tudatosult benne, tényleg nem Tom az. Őt nem tudja itt tartani maga mellett. A földre szegezve a tekintetét, kis ujjai a sapkára görbültek, megtörve a cicafejet, mely most torz képet mutatva a világnak, még nyávogni is feledve vicsorgott az ismeretlenbe. Nagyon dühös lett magára. Mert megint elrontott mindent. Az elhárító technikák túl erősen működtek benne, hogy belássa, Tomtól kéne elszakadni. Inkább úgy volt vele, hogy újra meg kéne találni. Csak ehhez még mindig túl nyuszi volt. Megtörölve a szemeit, megremegett a mellkas, s összerezzent a szív. Nem is kellett volna eljönnie vele. Biztos valaki nagyon gonosz. Igen… Csak valaki nagyon gonosz lehet. S nem kellett volna a sapkát sem elfogadnia. Mert ezzel semmit sem pótol. Már-már belefehéredett a keze, úgy szorította a sapkát, de igazán észre sem vette a dolgot. Kavarogtak egyre-másra a gondolatok a fejében, melyek… szüntelen felkorbácsolták a bűntudat, s magány lángjait, fájó sebeit, mik szüntelen ott lüktettek a mellkas mögött. Csak ideig-óráig titkolva létezésüket. S akármennyire úgy vélte, megfontoltan, már ha nevezhetjük ilyennek ebben az állapotban, nem eresztette a sapkát. Továbbra is ott feszültek az ujjak rajta. Mint egy örök lakat. Mert az nem menekülhetett el. Ő viszont már igen.
Megfordulva, vöröslő arccal, mert szégyellte magát ugyebár a megtörténtek miatt, eredt futásnak. S csoda ami csoda, még másokat is képes volt félrelökni ahhoz, hogy a tömegben is viszonylag gyorsabban haladjon. Ami annyit eredményezett, hogy egy kövérebb valaki a falhoz vágta s a nagy futás ennyi ideig is tartott. Felkenődve egy falra, kábé húsz méterrel arrébb. Nade Clyde lehet nem is követte figyelemmel merre fut, vagy ha igen, mondhatta volna azt magának, hogy igen, ezaz. Nem zavar többet, nem jön utánam, hazamegy. Az életben nem kell többet látnom, s le sem buktat. Egyébként nem is tartozik semmilyen felelősséggel felé, szóval… Utána kéne mennie? Oh, dehogy. Végülis, csak egy griffendéles. Elvileg olyan bátrak, hogy mindenből kimásznak.  Amúgy sem lehet túl sok baja. Oké, azt nem biztos, hogy egészen érti, miért is csúszik le a fal mentén a földre, s gyűri maga alá a kis lábait. Talán elfáradt. Vagy csak összeszedi magát. Igen-igen. Szóval, ami a lényeg. Nincs semmi baj.

Little Sister ^^

Arcára az elégedettség jelei kúsznak, ahogy a másik végre elhallgat, s végre véget vet az ostoba, idegesítő és amúgy is hatástalan hisztirohamnak vagy feltűnősködésnek, ki hogyan nevezi azt. Tekintete a kezekre siklik, melyek végül elengedik a kabátját, ez is könnyebbséggel tölti el őt, hisz nem lenne kedve fellökni a vöröskét, aki mégis csak kisebb, ráadásul lány. Valószínűleg most megint csak csodálkoztok, ugyanis ez nem éppen egy vérbeli mardekárosra vall. Na de ki mondta azt, hogy Clyde vérbeli? Persze, az aranyvér és a normák, plusz a neveltetés, mindezek után ezt várnánk tőle, mégis, ő más. Nem véletlenül kóricál egyedül, nem véletlenül nincsenek barátai a saját háza táján. Amolyan különc, a maga útját járó sérült lélek. Igen, talán ez a legjobb jelző rá, hisz ezek után egyáltalán nem nevezhető gonosznak. Mondjuk a szó jelentésén is vitatkozhatnánk, ugyanis , ha az eddigi életvitelét tekintjük, akkor a sorozatos lopások és a füvekkel való üzérkedés nem éppen tiszta lélekre vall...

Figyeli a lebiggyesztett ajkú, hátrébb lépdelő lányt. Valahogy most már nem is olyan büszke arra, hogy milyen gorombán fenyegette őt, nem akarja, de mégis megsajnálja ezt a kis hülyét. ~Olyan szomorú, olyan kis egyszerű, naiv lélek. Biztosan griffendéles? ~ Merülnek fel a gondolatok Irwine fejében, miközben még mindig a vöröskét figyeli, aki zavartan szorongatja a sapkáját. Clyde arcára egy apró mosoly húzódik, igazából már csak kínos mosoly, mintha lelkiismeret furdalása lenne. Sőt, egész biztos, hogy az van, mert elég csak rá néznie és tudja, hogy ő miatta gyűrődik össze az a giccses sapka.
~ Gyerünk, húzz már el innen, menj már. ~ Elméjében rimánkodik, meddig kell még néznie ezt a bűntudatra késztető arcocskát? Aztán, valami történik, a lány elfordul, mardekárosunk pedig még mindig ott cövekel, valamit mondani akar. Már megint az a nehéz szó, amit képtelen kimondani. Bocsánat. Azért, amiért kihasználta, amiért megbántotta, amiért leordította a fejét. Habozik, bal keze a tarkójára siklik, ez történik, ha ideges vagy zavart. Most mindkettő jellemző rá. Ideges, mert önmagában örlődik, az elme játszik az érzések ellen. Ekkor azonban, úgy tűnik, a sors közbeszól, s nem Irwinenak kell döntenie. A lányka elrohan. Talán ez a legjobb, így megkíméli saját magát egy ilyen barom társaságától, aki semmi jó példát nem tudna előtte felmutatni, Clyde pedig megmenekül a bocsánatkérés elől. Sóhajt egy nagyot, újra szabad, megszabadult a pár perces "testvéri" kötelék alól. Újra belegondol, milyen is lehetne, ha lenne egy húga, közben tekintetével a száguldó vöröst kémleli, aki úgy suhan előre, mint egy flippergolyó, jobbra-balra ütődve az embereknek, mígnem az egyik védtelen járókelő, egy nagy termetű legény neki nem csapja a falnak. Látja, de nem akar vele foglalkozni. Tornacsukája orra már fordulatra készen áll, törzse is lendül, s hátat fordít. Előrébb tesz egy-két lépést, de nem tudja megállni, hogy ne nézzen vissza. Ekkor látja, ahogy a lányka lecsusszan a fal mellett, akárcsak egy tapadós gumijáték a csempe oldalán.
~ Nem, nem érdekel....~ Fordítja előre a fejét, de valami belülről készteti, az agyában ott pulzál a stop.
~ Francba, áááh~ Mogorván fordul meg, ismét, s gyors léptekkel indul el a lány felé. Saját magára dühös, mert nem érti, hogy mi a fenéért nem tudja ott hagyni, miért akar segíteni neki. Hisz csak egy lány, csak egy griffendéles. Mégis, léptei előrehajtják őt, majd odaérve megáll, s lepillant a fal mellett ülő vagy épp csak pislákoló lányra.
- Jól vagy? - Teszi fel ezt az egyszerű kérdést, közben megrázza a fejét, jelzésértékűen saját maga felé, hogy miért is ilyen hülye. Aztán leguggol, s kékesszürke tekintetével a másik íriszeit keresi.
- Jól vagy Vöröske? - Ismétli a kérdést, ugyanis a nevét nem tudja, de ez a jelző talán illik rá...

Bátyus 

Nos, ezt kicsit furcsa volt beismerni, de nagyon jól esett neki amikor szabadon futott, s másokat lökdösött. Egyszerűen… Mintha szabad lett volna. S ezt sehogysem tudta hova tenni magában. Még a sírás sem fájt már úgy. A díszítés sem vágta a kezét, s a körötte zúgolódó hangok sem nyertek értelmet. Futott, mert ki tudja meddig tud még, s önmagát korholta. Mert egy percre sem feledkezett meg arról, hogy újabb csúnya, fájó jelzők jussanak eszébe magával szemben. Újra csak ismételgetve, a mások által is népszerű, kis hülye jelzőt. Mintha csak azt szerette volna, hogy mint egy tetoválás, egy el nem tűnő fájó seb martaléka ott villódzon a gondolatai közt. Mert ki más lett volna képes erre?
Ekkor, mintegy ezzel visszarángatva a valóságba, mert mi másra is lett volna szüksége, egy nagyobb férfi könnyűszerrel a falra passzírozta. Melyet megtoldott egy, a mai gyerekek milyen bunkók, s bezzeg az ő idejében, d ha nem lenne akkora szívem monológgal, melyet fél füllel még Kirké is elkapott. S érdekelte? Fura, máskor azért vörösödött volna el mert mily igaz, mit tett, de most… Most az egészbe ott szart bele épp ahol volt. Remélte, hogy szerzett lealább egy sérülést a hájas, s boldog volt attól, hogy még csak közelebb sem lépett hozzá, hogy lássa a dacos, mocskos arcot, melyet még mindig könnyek borítottak. A hátát a falnak vetette, nem lépett el mellőle, s mint egy kicsiny, buta baba, úgy csúszott le a mentén, engedve a gravitációnak, s önnön erőtlenségének. Ez a helyzet is csak saját kis belső világát tükrözte vissza. Egyedül a földön, mindenki más olyan nagy, s ügyes, ő pedig… Ő pedig ott ül, s vár arra, hogy befogadják. Minden milyen áron. Lehunyva pilláit, kezeivel megtámaszkodva a földön, ezzel még jobban bemocskolva a sapkát, pihegett halkan. Tom biztos nem hagyta volna csak úgy itt. Tényleg nem tette volna pontosan ugyanezt? De. Hát persze. Csak akkor… Akkor most mi lesz? A fürtjei, mintegy önálló életre kélve, hisz megszabadulhattak a hajgumi rabságából, keretezték a bájos arcot, simították a nedves bőrt. Egy pillanatra megborzongott, miképp a könnyed szálak érintették a fehér, szeplős bőrt, de az érzés hamar tova is kúszott. Most egyetlen kellemes dolgot sem engedhetett be. S egyébként is… Mi ez a hang? Felemelve a fejét, kicsit kiegyenesedve, bár ülve maradva, pislogott értetlen a másikra.
Mit ne mondjak, a torkát továbbra is a sírás vasmarka szorongatta, s a könnyek sem szaladtak el könnyeden. Pedig, a saját kis ideáljai szerint, most aztán tényleg nagyon jól kéne viselkednie. Hiszen ki lenne oly bolond, hogy pont vele foglalkozzon?

- Jól… - préselte ki magából a választ, miközben enyhült a fogása a sapkán, s szabad kezével gyorsan a szemét is törölgetni kezdte. Mintha mi sem történt volna. Mert tényleg nem kellett volna semminek sem.

- Csak elestem… megint. – jó lett volna úgy mosolyogni mint általában. De most egy igen halovány kis másolatát tudta idézni a régi varázsnak. Pedig annyira, de annyira szerette volna azt mutatni, hogy igen, rendben vagyok, nézd, már semmi baj! Mint ahogy az iskolában is titkolta azt, mily érzelmek is dúltak a lelkében. Mert nem igazán tudta, hogy mások mit reagálnának erre a szoros ragaszkodására. Kinevetnék, vagy undorodnának tőle, esetleg többet nem is állnának szóba vele? Hisz mindenki más oly jól manőverez az életében. Csak ő az aki nem tudja hova tenni magát. Nincsenek pontos tervei a jövőre vonatkozóan, s még csak rendesen boldogulni sem tud egyedül. A pici kis Sunny, akire igen, vigyázzni kell. Csak kérdés az, hogy tényleg jó-e neki ez az állapot.

- Jól vagyok. – ismételgetve, mintegy önmagát is győzködve ezzel, a másik vonásait kutatva, keresve a ki nem mondott kérdésre a válaszokat. A megfelelő viselkedés tehát, visszafogott, érzelmektől mentes, nyugodt, ami majd tetszik ennek az új valakinek is. Úgy talán nem hagynák el. Nos… ezzel szemben, megmozdulva, lábait mozdítva, megszokott kis kamikaze akcióként húzódott közelebb a másikhoz, ki fejét a feje alatt a mellkasához simítva. Most az egyszer persze nem volt olya erőszakos. Tehát, saját erejéhez mérten, nem próbálta a lelket is kiszorítani a másikból. Ujjaival megkapaszkodott a gyűrött ruhadarabban, melyet tán ő tett így tönkre, s halkan szuszogva lélegezte be az illatát. Persze HA elhúzódott, esetleg félretolta akkor nem próbált minden áron közeledni. Csak érezni akarta azt, hogy újra átölelik. Bármit megadott volna érte.

Little sister 

Figyeli a fehér, szeplős arcot, a vörös tincseket, melyek imitt-amott megakadnak a hamvas bőrön, fülei felfogják az igen erőtlenre sikerült választ, amely nem igazán tükrözi a valóságot. Clyde már sokakat látott megtörten, főként drogos körökben, így tudta jól, hogy Vöröske egész biztosan eltitkol valamit. Lehet, hogy csak Irwine durva viselkedése rázta volna meg ennyire? Vagy a háttérben valami más lehet? Ha már visszajött, amilyen ostoba volt, akkor már nem fogja így itt hagyni a lányt. Ha mást nem is tehet érte, legalább visszaszállítja őt a Roxfortba, leadja a ruhatárnál, vagy valamelyik griffendéles prefektusnál, sőt, amilyen sápadt, elképzelhető, hogy a gyengélkedőig is elcitálja, de az utcán nem maradhat. A lány próbálkozik valamiféle színészkedéssel, mardekárosunk még egy mosolyt is felfedez az arcán, de egy pillanatra mintha csak saját magát látná, legalábbis azokat a vonásokat, melyeket ő erőltet az arcára, ha a pszcihológusával beszélget.

Gondolom furcsának találjátok, hisz ki gondolná, hogy Clyde képes eltolni magát egy őrült, őszes hajú muksóhoz, aki az élete húrjait feszengeti? Ő maga nem is menne, ha a nagyapja nem erőltetné rá. Ugyan már nem kisfiú, kinek meg kéne alázkodnia az öreg előtt, aki deszkákat hasogatott a hátán, s néha korbáccsal is odavert, mégis, még mindig tart az idős nárcisztikus sexxfej módszereitől…

-   Aha, láttam, ahogy a falhoz képelt az a dagi kölyök…- Hangjában érződik, hogy egyáltalán nem hisz a lány szavainak, s talán némi gúny is szorult belé, bár utóbbi már csak megszokásból. Még mindig ott guggol mellette, egy pillanatra oldalra néz, látja az elhaladó járókelők sötétben játszó árnyait. Tekintete visszasiklik a lányra, aki újabb meglepetést okoz neki, s újra képes ledermeszteni. Clyde mellkasához ismét egy arc simul, s ruhadarabjait újra kis kezek szorongatják, legalábbis az ő férfi kezeihez mérten. Szemöldökei összeugranak, kezei mozdulatlanul lógnak a teste mellett, már megint nem tudja, hogy mi van. Számára ez az egész helyzet furcsa, hisz soha senki sem bújt így hozzá, még azok a cafkák sem, akiket néhány kellemes óra erejéig elviselt.  Őszintén szólva már arra sem emlékezett vissza, hogy milyen volt az, amikor a húgai rohantak hozzá így, elfelejtette ezen pillanatokat, vagy talán csak az érzést.

Mit tegyen? Újra lökje el magától, kockáztatva azt, hogy a kis griffendéles ismét elrohan, s ki tudja, hogy hol köt ki? A muglik világában Clyde már sokszor megfordult és látott hozzá hasonló lányokat koldulni az utcán, kéjelegni idős férfiak társaságában. Ezen gondolatra ismét csak összeráncolódik a homloka, legszívesebben beverte volna az összes olyan alak képét, akik fiatal korúakra vágyakoztak.  Talán épp ez miatt nem tudta azt, hogy most mit is csináljon, mert ha magához öleli, akkor az már olyan, mintha… abból már bármit gondolhatnának, már, ha tudnák az igazságot, miszerint nem is testvérek.

-   Öhm, Vöröske, nézd vedd úgy, hogy nem förmedtem rád , meg te sem hisztiztél, nem is vagyok rád mérges, csak ne ölelgess, ez olyan…Nah, gyere, inkább menjünk vissza a suliba, aztán meséld el, hogy mi a baj.  – Gyengéden fogja meg a vállait és finoman tolja el magától, ezzel nem akarja bántani, de nem igazán tudja elviselni ezt a szeretetrohamot. Felegyenesedik, majd kezét nyújtja a lány felé, s ha a másik hagyja, felsegíti őt.
-   Clyde vagyok , gyere, menjünk, mert lemaradunk a vacsoráról…- Valamit mondania kell, bár már érzi, hogy most is hülyeséget csinál, csak magának okoz gondot azzal, hogy felkarolja az elesett lányt…