Erkély

Van egy hely az első emeleti folyosó végén, ahová csak azon szemek
 érnek el, amelyek kizárólag egymást kívánják fürkészni - az ő jutalmuk
 a rózsalugas fölött elhelyezett erkély. Messzire ellátni innen, de nyilván
 nem a festői látképért, vagy az évszaktól függetlenül virágzó kert miatt
 választják az idetévedők. Távolról beszűrődik a bálteremben játszott dallam,
 elszűrődik ide a sétány fénye is, de egyik sem annyira, hogy ne egymás társasága
 lenne a leghangsúlyosabb a derékig érő, hófehér kerítés ölelésében..

James Wolf

♦♦♦

+16

Összeráncolt homlokkal és kétségekkel megfűszerezve szuggeráltam a fáklyámat, amikor is betolakodott közém és a mellettem álló ismeretlen lány közé Wolf. Meglepett sóhajjal fogadtam a felbukkanását és alig bírtam betelni vele. A mosolya nem volt a régi, de ha nagyon sokáig néztem még képes voltam belelátni az arcába azt a fajta önfeledt vidámságot, ami régen jellemzett mindkettőnket. Az én szám is apró, de melegséges mosolyra húzódott, ahogy elrendezte magát mellettem és tisztelegve fantasztikus személyiségem előtt, elárulta, mélységesen szenvedett a hiányomtól.
- Te is hiányoztál nekem, faszfej – vigyorodok el egy pillanatra, a múltat idéző kedveskedésemen. Akármennyire is tört bele a bicskám mostanában a szocializálódásba és az emberekkel való kapcsolataimba, James és a hozzá fűződő emlékeim enyhítettek a tompa agresszión, ami mostanában állandóan ott lappangott a felszín alatt. Nem voltam képes visszafogni magam, és ez üdítő volt. Aztán hozzám ért a láng és egy pillanatra újra maga alá gyűrtek a negatív gondolataim és az elfojtott, vagy csak magam előtt is titkolt depresszióm. Nem, és nem voltam még képes arra, hogy mindent magam mögött hagyjak, és egy vállvonással elintézzem a rossz emlékeket, de miután meggyújtottam James fáklyáját, az előttem állót követve én is a máglyához adtam a sajátom. A tűz vöröses fényébe bámulva néztem, ahogy lángra kap, aztán James felé fordultam, és készségesen dőltem az irányába, amikor elindult az arca felém. Kényelmetlenül éreztem magam ezek között az ismeretlenek között, ezért is kaptam az alkalmon, hogy valami ismerős, valami jól megszokott – vagyis Wolf – magával ragadjon, hogy elvonja a figyelmem.
- Tudod, nem terveztem táncolni, de remélem az első táncod megkaphatom – súgja a fülembe, mire egy pajzán mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy felnézek rá.
- Még mindig utánam epedsz, Jamie? – kérdeztem tőle, de ettől függetlenül a karjára csúsztattam a sajátom és bólintottam. Mielőtt azonban nagyon meglódulhatnánk Fawcett gyors köszöntője következik, majd a felhívás a táncra, amire már úgyis elígérkeztem.

A tömeg után jól esett az erkély magánya, és az ütemes mozgás után, a nyárvégi szellő, ami susogva mozgatta a ruhám sifon rétegét. A korlátra támaszkodva lötyögtettem a whiskyt a poharamban, amire a szivárványszínű katyvaszt cseréltem egy gyors mozdulattal. Frusztrált a tömeg, és a keringőzés nem segített a helyzeten. Meg az sem, hogy két éve egy darab tánclépést sem láttam, vagy tettem. Utoljára apám kollégájának esküvőjén keringőztem, akkor is csak poénból. Lemertem volna fogadni, hogy az este hátralévő részében még viszont hallom a tudásom hiányosságait. Nem mintha Wolf született flamenco táncos lett volna.
A számhoz emeltem az italt és kortyoltam belőle egyet.
- Tudod, rengeteg dolog van, amiről beszélni akartam veled – sóhajtom a kert felé tekintve, ahelyett, hogy Jamesre néznék. – De valahogy most egy sem kívánkozik ki – nevettem el magam, és végül felbámultam rá. Voltak kérdéseim, és teóriáim, és mesélnivalóm, és epés megjegyzéseim, de valahogy egyik sem tűnt megfelelőnek. Furcsa módon akartam elbőgni az összes bánatom Jamesnek. Érdekes volt, hogy megváltozott a kapcsolatunk dinamikája. Valahogy nem gondoltam volna, mondjuk ötödikben, hogy a srácot, akinek az idióta vigyora egy pillanat alatt üt ki a világból, az egyik legbensőségesebb bizalmasomnak fogom tekinteni. Talán az kötött minket össze, hogy egyszerre dőlt össze körülöttünk a világ, esetleg az, hogy mindig is átláttunk a másikon, vagy nem tudom. Minden esetre örültem neki, hogy itt volt, és örültem neki, hogy túlélte ezt az egész szart is. – Komolyan gondoltam, amikor azt írtam a levélben, hogy leszarom mit csináltál, vagy mit nem, csak örülök, hogy még vagy – bukik ki belőlem hangosan is a vallomás, ami talán túl sarkalatos, és túl kemény, és amit talán nem akkor kéne elsütnöm, amikor szórakozni akarok, de mégsem marad bent. 

[Ó, kérlek. Mindig is te leszel álmaim nője.]

   Lottnak sikerül egy árnyalatnyi mosolyt kerítenie arcomra, hiszen rég volt már, hogy így csipkelődtünk egymás között. Olyan messzinek tűnik, hogy már nem is emlékszem pontosan rá, milyen is lehettem akkor. Csak azt tudom, nem volt ennyi gondom, ennyi nyomorúságom. Egy új emberrel áll most szembe, én már nem az a kisfiú vagyok, aki majdnem elment már csak egy nő közelségétől is. A szemeim elárulnak mindent. A szomorú, pislákoló fény a tanúja az elmúlt évnek. Meg szerintem idősebbnek is tűnök.
   Nem gondolkozom túl sokat, csak teszem, amit mindenki más is. A nagy fáklyát meggyújtom, s pár percig megigézve nézem, ahogyan a tűz egyre nagyobbra kap, s ontja melegét. Valóban tetszik a maga, giccses módján. Willow beszél, s felkapom fejem szavaira, nem akarom, hogy ez a sok idegen azt gondolja agy nélküli zombiként meredek a tűzre, s ennyiben ki is fújt a tudományom. Szigorúan csak a férfit figyelem, nem hagyhatom elkalandozni a tekintetem, mert abból semmi jó nem sülhet ki. Hiszen ma is olyan gyönyörű. Hogy rohadjon meg.
   Inkább Lotthoz hajolok, ő lesz ma este a biztos pont, aki nem hagy elkallódni. Meg aztán még ki tudja. Lehet újból egymásra találunk, hiába változtunk mindketten sokat. A szikra attól még szikra marad, hogy a tápláló tűz megszűnt lobogni.
- Ó, kérlek. Mindig is te leszel álmaim nője. – feleltem gúnyos szavaira, s mondatom végére elröhögtem magam. Nem vittem túlzásba, finoman és halkan tettem, miközben felemeltem karom, hogy szabadon belekarolhasson. Jól eső érzés volt közelsége, s örültem, hogy végre kicsit elfeledhetem mindazt, amivel szembe kellett néznem. Sosem gondoltam volna, hogy erre majd pont Lott ad lehetőséget.

   Még mindig nem tértem magamhoz teljesen, csak kábán lépkedek Louise után az erkélyre, aki jobbomat fogva húz maga után. A bál nyitánya Pazar volt, én pedig még mindig a bécsi keringő, és a zene alatt vagyok. A hegedűk valahogy nagyon megfogtak, s amikor a szomorú, nyújtott dallamokra mozogtunk, s tekintetem egy pillanatra összetalálkozott az övével, mintha újra eltört volna bennem valami. Közelebb vontam magamhoz Lottot tánc közben, s elfordítottam fejem, hogy ne lássa azt, amit nem tudtam visszatartani. Gyorsabban kezdtem vele forogni, csak hogy a magányos könnycsepp ne tűnjön fel neki. A bécsi keringő mindig is nagy kedvencem volt. A nagyi szerint egy férfi addig nem férfi, amíg nem tud úgy táncolni, hogy a nők maguktól ugorjanak az ölébe, méghozzá pucéran. Ennek rendje és módja szerint muszáj volt megtanulnom rendesen keringőzni, hiszen az a módi. Az úri tánc a legjobb, gondolta ő, s a fene egye meg, igaza volt. Varázslatos volt a nyitótánc, még ha ez szörnyen giccsesnek is tűnik. A zene végén javasolta, hogy inkább vonuljunk félre kicsit, s nem ellenkeztem.
   Követem a féldáját és mellette foglalok helyet, hasonló pózban. Vállaink, s karjaink összeérnek, testének melege kellemes a hűvöskés nyár esti szellőben. Kezemben ugyanolyan poharat fogok, mint ő, fogalmam sincs, mi van benne, csak a kezembe nyomta, és jöttünk is kifelé. Ránézésre valami tömény lehet, úgyhogy mondjuk úgy, kiegyezek a döntésével.
- Tudod, rengeteg dolog van, amiről beszélni akartam veled – sóhajt, s sóhajtok én is. Valami ilyesmitől féltem. De nem fogok a vállán sírni. Így is nagyon nehéz tartanom magam. Amíg nem látom, viszonylag jól vagyok. De az, hogy ma este itt van, nagyon sok sebet tud felszakítani, s nagyon sok munkámat tudja kárba tenni. - De valahogy most egy sem kívánkozik ki – nevet jóízűen. Én nem. Ismerem az érzést, azonban belőlem most túl sok minden kívánkozna ki. Túl sok magányos éjszakám volt, amikor egymagam voltam a gondolataimmal.
   Nem válaszolok neki, szerintem nincs rá szükség. Bánatosan meredek előre, s csak akkor fordítom el fejem a tájtól, mikor váratlanul rám néz.
- Komolyan gondoltam, amikor azt írtam a levélben, hogy leszarom mit csináltál, vagy mit nem, csak örülök, hogy még vagy – mondja, s egy pillanatra nem tudok mit mondani neki. Mintha megállt volna bennem az ütő, csak nézek rá. Furcsa Lottot ilyennek látni. Esetlennek, gyengének. Nem vagyunk régóta ilyen kapcsolatban, s etéren nem ismertem még ki teljesen. Az más, hogy levélben kiönti a lelkét nekem, s fordítva. A szavaknak mindig nagyobb a súlya élőben, ha a másiktól hallod is, nem csupán leírva látod.
   Eltolom magam a hűvös emelvénytől, s a szemébe nézek. Karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, összébb húzódom, az arcát figyelem. Szeretném tudni, mire készül, de fogalmam sincs. Ez most valami más, mint ami eddig volt, s rá kell jönnöm, félek.
- Komolyan is vettem, Louise. – szólok halkan, szinte már suttogva, s vállaim kissé felhúzom, mintha fáznék, holott erről szó sincs. Furán érzem magam. Kicsit kényelmetlenül. Már el is felejtettem milyen az, amikor az embernek tényleg van barátja. – Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk egyszer mindketten állni. – hogy túléljük mindketten a háborút. Nem tudtam kimondani, hiszen az, aki a csaták előtt voltam, már nem létezik, így lényegében ez nem igaz. – Ráadásul együtt. – egészítem ki magam, s a gondolat aprócska mosolyt szalaszt ajkaimra, nosztalgikusan nézem arcát. Látom rajta, hogy tényleg nincs jól, s szerintem rajtam is látszik, hogy én sem. Nagy levegőt veszek, s jobb kezemmel támogatóan végigsimítok karján. – Én itt vagyok neked Lott. És rá is érek. – vonom meg vállaim, majd küldök felé egy biztató mosolyt.

James Wolf

♦♦♦

+16

Ahogy elhagyja a mondat a számat James megmerevedik az oldalamon, és az én szorításom is erősödik a poháron. Nem akartam zavarba hozni, és okvetlen az sem volt a terveim között, hogy definiálom a barátságunk mélységeit, vagy kiteregetek a mocskos kis lelkem, de ez mégis kiszaladt a számon. Furcsa volt saját magam emberibb szemmel nézni. Idegen volt a tudat, hogy nem vagyok halhatatlan, elérhetetlen és mindenható. Nehezen fért a fejembe a gondolat, de hát a háború nem hagyott más választást. Az összes ostoba gyermeteg álmomtól megfosztott. A végére pedig egy olyan valaki maradt hátra, aki előtt már nem volt titok a saját gyengesége. Valamilyen szempontból az előnyömre vált ez a felfedezés. Kihúzták a lábam alól a talajt, de legalább az ostoba elképzeléseimet is örökre elfojtották.
Összepréselt ajkakkal vártam James válaszára, és egy gyenge percemben bevillant a gondolat, hogy remélem nem lett rúzsos a fogam, amit aztán elég gyorsan követett a többi, ahogy James összefonta a karjait maga előtt. Ugyan olyan kényelmetlen volt neki a váltás, mint nekem, nyugtáztam. A sors iróniája, hogy pont én realizáltam az emberségem, főleg azután, hogy ettől próbáltak megfosztani egész végig. Talán az őszinteség ezen formája meglepte Jamie-t, főleg, hogy az én számból folyt ki.
- Komolyan is vettem, Louise – felelte végül halkan és a keresztnevem használata olyan idegennek hatott a szájából, hogy egy röpke pillanatra nem realizáltam, hogy hozzám beszél. Valamiért nem volt szokásunk a másikat a keresztnevén szólítani, hacsak nem én piszkáltam, és hívtam közben Jamie-nek. – Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk egyszer mindketten állni – folytatja, mire muszáj elnéznem a válla felett. Hát azt kurvára én sem hittem. Azt sem hittem volna áprilisban, hogy élve kikerülök ebből az egész mocsokból, nemhogy azt, hogy ezután még bálozni fogok, meg ostoba tinédzserlány módjára habos ruhát húzni és táncolni. Hülyének tűnt az egész helyzet. Szürreális volt a gondolata annak is, hogy visszamenjek az iskolába tanulni, és dolgozatokat írni. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is rá tudnék még úgy görcsölni az év végi vizsgákra, mint két éve. Butaságnak tűnt. Szimpla formalitásnak, társadalmi hűhónak, ami valahogy elveszett az események forgatagában. - Ráadásul együtt – mosolyodik el, majd felbontja a karjai béklyóját és végigsimítja az enyémet. A nosztalgikus arckifejezése lehetne akár a tükörképe az enyémnek is. Néha elcserélném az újdonsült bölcseleteimet és világnézetem azéra a lányéra, aki igazán leszart mindent, aki csak népszerű akart lenni, és gátlástalan, és nem érdekelte senki és semmi, csakis a saját ambíciói. Másrészről viszont nem szívesen adtam volna föl akár Jamie-t, akár Caelt, vagy Owent azért, hogy újra az a lány legyek. Egyszer mindenkinél eljön az a pont, amikor már nem bírja egyedül, amikor rá kell jönnie, hogy muszáj adnia, ha kapni is akar, hogy a kapcsolatai tőle is függnek. – Én itt vagyok neked Lott. És rá is érek.
- Ezt jó tudni – jutalmazom meg a kijelentését egy félénk mosollyal. Úgy éreztem magam, mint valami kisgyerek újra. Nem tudtam mit is kéne csinálnom, vagy mondanom. Legyek teljesen őszinte, és dobjam az önbecsülésem, meg a büszkeségem a sarokba, és végre istenesen adjam ki magam valakinek, vagy húzzak vissza a csigaházamba, és igyam tovább a whiskyt, ami egy idő után úgyis eltompítja majd a nyelvem, és az agyam is.
Végül az első mellett döntöttem. Sóhajtva kisimítottam a ráncokat James öltönyén, amik az összefont karjai nyomán keletkeztek, majd visszafordultam a kert felé és ismét a korlátra támaszkodtam. Az ujjaim görcsösen fonódtak össze a poharam körül, és egy újabb sóhaj előzte meg a tényleges mondandóm.
- Mostanában folyamatosan olyan irracionálisan dühös vagyok mindenre, és mindenkire – kezdek bele, és érzem, ahogy a szégyen mardosni kezdi az arcom. – Egyszerűen képtelen vagyok az eszemre hallgatni. Tudom, hogy nem kéne a kollektív varázsvilágra haragudnom, de besétálok egy terembe és folyton az kattog a fejemben, ha megakad valakin a tekintetem, hogy te is, és te is, és te is szarba vettél – bámulok ki magam elé a homályos rózsalugasra, ahogy elhagyják a kegyetlenül őszinte szavak a számat. – Tudom, hogy nincs jogom mindenkit a saját nyomorultságomért hibáztatni, se azért, mert nem osztozott velem rajta, de baszki egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel – hajtom le a fejem végül az alkaromra, és nem tudok James-re nézni. A részem lehető legocsmányabb és logikátlanabb mivoltát tártam csak fel előtte, amit még saját magam is szánalmasnak tartok. Nem biztos, hogy az ő gondolataival is meg tudnék barátkozni hirtelen. – Utálom, hogy ilyen elcseszett lettem – préselem ki magamból, majd felemelve a fejem iszom egy újabb kortyot az italomból. – És félek visszamenni a Roxfortba is – nyögöm ki. Ha már nekiálltam, felesleges lett volna félidőnél abbahagyni. – Félek tőle, hogyha visszamegyek vagy megörülök, vagy simán csak az arcomba zúdul ez az összes szar – dörzsölöm el a nedvességet a szemem alatt. Nem bírnám elviselni, ha beadnám a derekam és el is bőgném magam. – Viszont abba hagyni sem tudnám - jegyzem meg epésen. – Idióta módon úgy érzem, hogy az egyenlő lenne a feladással, és önmagam állítanám ki a bizonyítványt arról, hogy valóban nem vagyok elég jó, hogy semmi keresnivalóm itt – nevetem élesen, de halkan. A saját perverz elvárásaim azért már valóban szórakoztatóan ostobák tudnak lenni. Nem tudom, Jamest mennyire lepik meg a szavaim. Nem tudom, hogy vannak-e még elvárásai az irányomba, vagy már rég végképp összetört az a kép. Részemről már megtanultam, hogy ne várjak el senkitől semmit, és hagyjam, hogy még így is meglepjenek.

[Az összes barátom cserben hagyott, az ex menyasszonyom megcsalt, és elhagyott, a legjobb barátom pedig kishíján megölt egy kibaszott kis erdőben.]

+16!

   Jóleső érzés volt látni, hogy arcán a nosztalgikus kifejezés épp olyan kellemesen fest, mint amilyen kellemesnek én magam is érzem múltunkat. El is határoztam, hogy ha esetleg egyszer majd egy biztos pontra lenne szükségem életem során, akkor valószínűleg Lott lenne az a biztos pont, bármilyen furán is hangzik. Másba már nem tudok kapaszkodni, mindenki eltűnt mellőlem, s emiatt nagyon sokat is emésztem magam, ám tudom, hogy nem mindenki eltűnése az én hibám. Ott van Kevin, vagy Gwen például, akik már kb. fel sem ismernek, holott előtte folyton együtt lógtunk. Nem. A lányra nézek, és tudom, hogy őt nem engedhetem el. Túl sok embernél hibáztam már. Nem szabad folytatnom.
   Kihallatszik a zene finoman lüktető hangja, s jobb lábam egészen picit mozogni kezd a ritmusra, miközben biztató mosolyt villantok Lott felé. Mindkettőnknek új volt még ez az érzés. Sosem volt szó köztünk komolyabb dolgokról, de talán most, hogy…
   Teljesen ledermedek, s a mosoly abban a pillanatban fagy arcomra, hogy hozzám ér. Mármint ért már ma hozzám, de ez más. Ez valami olyan, amilyet eddig csak Ő csinált. Az ismerős mozdulat teljesen szíven vág, és közben igyekszem félretenni a vonzalmat, ami egyre csak lappang bennem, valahányszor Lott hozzám ér. Aminek nem szabad megtörténnie, nos… annak nem szabad megtörténnie. Napi bölcsesség, 26, James evangéliuma. Bravó.
- Mostanában folyamatosan olyan irracionálisan dühös vagyok mindenre, és mindenkire – Akkor ocsúdok csak fel percnyi bambulásomból, mikor megszólal. Csak most veszem észre, hogy lábam is befejezte a ritmus követését. Pironkodva lehajtom fejem, s a kezemben szorongatott pohár tartalmát egy határozott mozdulattal hajtom le, a díszes üveget az ablakpárkányra teszem, majd a lány felé fordulok, s nagyon lassan lépkedek felé. Igazából nem jutok szóhoz, és nem is nagyon tudom, hogy most mi történik. Nem számítottam rá, hogy ez a lelkizés, tényleg ennyire lelkizés lesz, és őszintén az is váratlanul érint, hogy ilyen mély érzelmei vannak, de nem is ez a legdurvább… - Egyszerűen képtelen vagyok az eszemre hallgatni. Tudom, hogy nem kéne a kollektív varázsvilágra haragudnom, de besétálok egy terembe és folyton az kattog a fejemben, ha megakad valakin a tekintetem, hogy te is, és te is, és te is szarba vettél. Tudom, hogy nincs jogom mindenkit a saját nyomorultságomért hibáztatni, se azért, mert nem osztozott velem rajta, de baszki egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel – Mellé érek, és lehajtott fejjel megállok mellette. Az ő nyomorúsága nem csak az övé, mind szenvedtünk, senkinek nem volt ez kellemes, s hiába tűnt el a csatatér, s szűnt meg a rossz, ami ellen harcoltunk, a háború még mindig köztünk van, csak most már egy nagyobb gonosszal kell leszámolnunk, és többnyire mindenkinek egymaga kell ezzel megbirkóznia. Nehezebb, mint pálcát markolva átkokat kiabálni.
   Megértően megfogom kezét, s enyhén megszorítom. Most én kezdeményeztem az érintést, de mintha már teljesen máshol lennénk, ennek az érintésnek nincs olyan jelentősége, mint ahogyan arra pár perccel ezelőtt gondoltam. Ez teljesen természetesen jön, mindenféle hátsó szándék nélkül.
– Utálom, hogy ilyen elcseszett lettem – Felszisszenek, s felnézek arcára. – És félek visszamenni a Roxfortba is – Az előbbi nem csak felháborodásomat jelezte, hogy már ugyan miért is mond ilyet magáról, hanem a felismerést is. Azt, amit már az első mondata után éreztem. – Félek tőle, hogyha visszamegyek vagy megörülök, vagy simán csak az arcomba zúdul ez az összes szar – Tudom jól, mit csinál, mire szolgálnak mozdulatai, de nem fogom megjegyezni neki a dolgot. Legszívesebben én is sírnék, lehet jobban is jártam volna, ha anno csak sírással igyekeztem volna túltenni magam.

   Ahogy befejezi a beszédet, felsóhajtok. Nehéz bármit is kezdeni a helyzettel, de nem gondolkozok túl sokat. Beszélni kezdek.
- Az összes barátom cserben hagyott, az ex menyasszonyom megcsalt, és elhagyott, a legjobb barátom pedig kishíján megölt egy kibaszott kis erdőben. – Nevetek fel a mondat abszurdságán. Pedig kurvára nem vicces. – Én mindenkit gyűlölök egytől egyig, és leszarom, hogy helyes, vagy sem. Felőlük megrohadhattam volna ott, ahol voltam, ezek után mégis mit kéne éreznem? – ránézek, kezdek belemelegedni. – Teljesen normális, hogy így érzel, ne érezd emiatt selejtesnek magad. Hidd el, hogy nem te vagy az egyedüli. Mindenki jóvá akar tenni valamit, mindenki igyekszik tovább állni. Mit gondolsz, ez a bál is miért van? – mutatok be a terem felé. – Hogy a kitörölt seggű kis ficsúrok megmutathassák mindenkinek, hogy őket biza nem viselte meg ez az egész. Ők már túl vannak a nehezén, te pedig érezd magad szarul, amiért nem. – ha most nem öltönyben lennék, kiköpnék oldalra. -  Te egyébként is még a jobb verzió vagy, én három hétig farkasként éltem egy falkával, Roxmosrtstól nem messze. Egyszerűen hányingerem volt az emberektől, nem akartam senkivel sem beszélni, sőt, embert sem akartam látni magam körül. Ha végső soron nem lett volna muszáj, soha többé nem jövök emberek közé, de be kellett látnom, hogy nem élhetem le az egész életem farkas alakban. – kéne azért szaporodni is, vagy mi, az meg nem járja, ha a gyerekem dupla olyan szőrös, mint én.
- Én nem is fogok visszamenni. – jelentem ki neki nemes egyszerűséggel. – Még nem mondtam, de bekerültem a Porpicy SC-be terelőnek. Egyelőre csak tartalékosként, de… - vonom meg vállaim, s apró mosolyt erőltetek az arcomra. Ránézek, keresem tekintetét, remélem valamennyire meg tudtam nyugtatni, s csak ekkor esik le, hogy ő még valószínűleg nem is tudott az animágus dologról. Szörnyen zavarba jövök, egyik lábamról a másikra nehezedek, s elengedem kezét, amit egészen eddig szorongattam, majd karjaim összefonom mellkasom előtt. A szokásos, megnyugtató póz. Ha farkas lennék, most futnék egy kört a magas fűtengerben, és élvezném, ahogy a növények arcomba csapnak.

James Wolf

♦♦♦

"...both strange and familiar."

♦♦♦

+16

Miután befejeztem a beszédet, feljebb dőltem a korláton, hogy le tudjam húzni az italom maradékát. Már nem is marta a torkom. Épp ideje volt, hogy végre hatni is kezdjen, mert az önutálatom kezdett a tetőfokára hágni. Tisztában voltam milyen szánalmas látványt nyújthatok, ezért erőt véve magamon kiegyenesedtem. Bár azt nem tudtam végül is kinek játszom. Hiszen Wolf épp most találta magát szemben ezzel a mérhetetlen szánalommal. Sóhajtva maradtam inkább a kert bámulásánál, minthogy ránézzek. Legalábbis addig, ameddig bele nem kezdett.
- Az összes barátom cserben hagyott, az ex menyasszonyom megcsalt, és elhagyott, a legjobb barátom pedig kishíján megölt egy kibaszott kis erdőben – nevette, mire ostobán eltátott szájjal kaptam fel a fejem. Ismertem a sztori egy részét, hallottam a pletykákat, még a Roxfortban, és írt is néhányszor erről, de így kimondva még kegyetlenebbül hangzott. Összepréseltem a szám, hiszen semmit nem tudtam volna mondani, aminek értelme is lett volna. Még mindig gyűlöltem a kliséket, és pont nem James társaságában fogok rájuk szokni. – Én mindenkit gyűlölök egytől egyig, és leszarom, hogy helyes, vagy sem. Felőlük megrohadhattam volna ott, ahol voltam, ezek után mégis mit kéne éreznem? – Na, igen. Keserű vigyorra húzódik a szám, ahogy találkozik a tekintetünk. – Teljesen normális, hogy így érzel, ne érezd emiatt selejtesnek magad. Hidd el, hogy nem te vagy az egyedüli. Mindenki jóvá akar tenni valamit, mindenki igyekszik tovább állni. Mit gondolsz, ez a bál is miért van? – Nem nekem kellett ezt bemutatnia. Pontosan tudtam, hogy a csillogós meghívón mit nem írtak le. Ahogy minden más mostanában, ez is keserű ízt hagyott a számban. Gyere el, gyújtsuk meg együtt a tüzet és énekeljük közben, mert nekünk aztán mekkora jó. Neked is jó, igaz? Nem? Hát, legyen! Semmi értelme nem volt. – Hogy a kitörölt seggű kis ficsúrok megmutathassák mindenkinek, hogy őket biza nem viselte meg ez az egész. Ők már túl vannak a nehezén, te pedig érezd magad szarul, amiért nem. – Nem is méltatom válaszra ezt a kommentet, mi újat mondhatnék? James tökéletesen összefoglalta, amit gondoltam ezzel kapcsolatban. Pont ezért éreztem képmutatásnak azt is, hogy megjelenjek itt. Már épp javasolni akartam, hogy ez esetben igazából távozhatnánk is. Kereshetnénk egy közeli kocsmát, és adhatnánk az élvezeteknek. -  Te egyébként is még a jobb verzió vagy, én három hétig farkasként éltem egy falkával, Roxmosrtstól nem messze. Egyszerűen hányingerem volt az emberektől, nem akartam senkivel sem beszélni, sőt, embert sem akartam látni magam körül. Ha végső soron nem lett volna muszáj, soha többé nem jövök emberek közé, de be kellett látnom, hogy nem élhetem le az egész életem farkas alakban. - Jamesnek nem rögtön esett le, pedig szerintem elég látványos arcot vághattam. Sosem mesélte még, hogy animágus. Új perspektívával mértem végig őt, tetőtől talpig. Valahogy sosem beszélgettünk az iskolai tanulmányainkról, és a piszkálódásaink során nem is került sokszor előtérbe a mágia, így csak sejtéseim voltak eddig Wolf képességeiről, de ez azért impozáns volt. Jóformán el is ment a fülem mellett az, amivel folytatta. - Én nem is fogok visszamenni. Még nem mondtam, de bekerültem a Porpicy SC-be terelőnek. Egyelőre csak tartalékosként, de… - Jóformán, merthogy egy újabb adag pánik szakadt vele a nyakamba. Egyrészt szinte rögtön felé is kinyúlt a kollektív gyűlöletem, másrészt viszont, önmagamra nem jellemző módon örültem neki, hogy legalább ő maga mögött tudja már hagyni ezt az egész bohóckodást. 
Hirtelen engedi el a kezem, és egy halvány mosollyal veszem tudomásul, hogy most esett le neki, hogy elszólta magát. Félretéve az ótvar hangulatomat és az egész világot, közelebb lépek hozzá, és a régi idők vigyora kúszik a számra. Egy pimasz mozdulattal nyúlok az álla felé, majd kezdem el vakargatni azt. Igazi újdonságként hatott rám, mennyire ismerős is lett számomra Wolf. Valahogy ez régebben sosem volt ennyire nyilvánvaló, pedig már akkor is ismertem az összes mozdulatát. Az ismerős pedig jó érzés volt.
- Ugye tudod, hogy egyszer elviszlek a parkba frízbizni? – kérdezem tőle játékosan, majd még egy kis vakargatás után lassan visszahúzom a kezem. Annyira azért nem egyszerű még kitartani az ilyen pillanatokat. Sóhajtva zökkenek vissza a valóságba és karolom át magam. Nyártól függetlenül kezd lehűlni az este, bár azt hiszem, az érzés inkább még mindig belülről jön. – Ezt leszámítva nem nevezném magam a jobbik kimenetnek. Nem igazán meséltem róla, de azért nálam is beütött a krach az első hetekben, meg azóta is folyton – fonom szorosabbra a karaimat. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy ezt is el akarom-e mesélni Jamesnek. Ez már igazán a legaljább mindközül, amit a háború óta tettem. Megátkozni azt a muglit, a legfőbb bizonyítéka az őrületemnek. Még így három hónap távlatából sem vagyok benne biztos, hogy túl tettem-e már magam az incidensen. - Még most is folyton a hátam mögé nézek. A szüleim pedig azt hiszik, hogy arroganciából ignorálom őket. Nem volt képem elmondani nekik, ezt az egész szart. Viszont így lassan a kitagadás határára jutok - nevettem el magam. - Ironikus, hogy életemben egyszer akarok valaki másnak jobbat, és ezért húzom én a rövidebbet  - fejezem be epésen. Számomra valóban nevetséges volt a gondolat. A szüleim körbeajnároztak és még a cipőm nyomát is felnyalták régebben, pedig aztán az életben nem tettem azért semmit. Amikor pedig épp viszonozni akarnám, akkor mugligyűlőlő elitista leszek a szemükben. Kibaszott ironikus.

[Öööö… hozok piát.]

Ó, így sebet kapni jó…
+16

   Alig tudom leplezni a pírt arcomon, direkt kerülöm a tekintetét. Elég nagy barom voltam, hogy csak így kicsúszott a számon a dolog, de hát ez van. Most megvonnám a vállam, ha egyedül lennék, mintegy reagálva belső gondolataimra, de nem teszem. Még a végén ennél is hülyébbnek fog gondolni. Bár nem mintha nem lenne már mindegy, hisz ez csak Lott…
   Aki most egyre közelebb jön. Kissé hátrálok, ám korlátnak ütközök, szóval nincs tovább. Vicceskedve kezdi vakargatni az állam, s kénytelenül mosolyogni kezdek, közben pedig jobb markommal erősebben kezdem szorítani a bal kezem. Ha nem tenném, reflexből elkapnám a kezét, majd magamhoz húznám, és megcsókolnám. Szörnyen kívánom. Vissza kell fognom magam. Nem biztos, hogy jó vége lenne.
   Tessék. Nem elég, hogy csomó bajom van amúgy is, még itt is tépelődök azon, hogy megdöntsem-e a megdönthetőt. Szép, mondhatom. Inkább belemegyek a játékba, és vigyorogva egy vakkantásszerűt produkálok neki, jelezvén, hogy jó. Felőlem bármikor mehetünk frizbizni. Még a farkam is csóválom, és óóóó, hogy mennyire jó, hogy az öltöny ápol és takar egyszerre. Nem is kell neki mindenről tudnia.
   Mikor folytatja a mesélést, a korlát felé fordulok, s leeresztve karjaim, rá is könyökölök. Ez jelen pillanatban a legbiztosabb póz, amit el tudok képzelni. A mosolynak nyoma sincs arcomon. Kéne még valami pia.
   Most az egyszer nem tartom bunkóságnak, hogy nem nézek rá, miközben beszél, sőt. Ismerem már annyira, hogy tudjam: így könnyebb is neki. Kevésbé van zavarban, legalábbis remélem. Csendesen hallgatom, és közben meg is sajnálom. Megcsóválom fejem néha, és együttérzően bólogatok. Hát igen, egyikünknek sem egyszerű ez most. De sajnos ez így van, és így is lesz. Éljenek a lelki nyomorékok!
   Ellököm magam a hűvös korláttól, és ránézek a lányra. Egyszerűen gyönyörű ma este, és már nyitom is szám, hogy közöljem vele, mikor észbe kapok, és inkább visszavonulót fújok.
- Öööö… hozok piát. – visszavonulót fújok. Szó szerint. – Egy perc, sietek. Várj meg itt. – megeresztek egy apró, bocsánatkérő mosolyt, majd ösztönösen végigsimítok karján, s csak ekkor esik le, hogy valószínűleg fázik. – Vedd fel, én megleszek nélküle is. – veszem le, majd nyújtom felé zakómat. Még egyszer rámosolygok, s sietve eltűnök a bálteremben.


   Nem sejtettem volna, de sikerül feldúltabban visszaérkeznem, mint ahogyan távoztam. Pedig azért az sem volt semmi, de ami történt… Barbie, Minnie, Willow, meg úgy összességében a ma este és az életem minden kibaszott nyomorúsága… már rohadtul elegem volt mindenből. Nem értettem, miért járjuk ezeket a kurva unalmas köröket, miért játsszuk meg magunkat. Gyűlöltem az egész világot, és ki akartam szállni, holott tudtam, hogy nem lehet. Mondjuk erre még az a két nagyobb pohár whisky is rátett, amit Minnie társaságában húztam le. Csak akkor esett le, hogy üres kézzel tértem vissza, mikor a tömeg utáni hűvös megcsapta arcom, ahogyan a már ismert erkélyre léptem. Nem zavartattam magam sokáig, komor arckifejezéssel, ám határozottan léptem Lotthoz. Ha valaha sikerült gyorsan, s meggondolatlanul döntenem, akkor az most volt.
   Nem érdekelt, hogy mit fog szólni, nem érdekelt, hogy mi fog történni. Egyszerűen csak azt akartam tenni, amit a szívem kívánt. Végre ösztönlénnyé akartam válni, mint ahogyan a farkasok teszik. Önmagam akartam lenni, és nem szégyellni a vágyaimat. Jobb karját fogtam meg, s mindenféle előzmény nélkül megcsókoltam. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, de nem is érdekelt. Egész egyszerűen csak ezt akartam minden porcikámmal.

James Wolf

♦♦♦

"Éljenek a lelki nyomorékok!"

♦♦♦

+16

A nevetésem egy pillanat alatt elhal és az irónia olyan erősen basz pofán, hogy azt se tudom hirtelen megmondani jobb, vagy bal horog volt. Végigkopogtatom a körmeimmel az üres poharam, csak hogy levezessem azt a folyamatos feszültséget, amitől néha viszket a bőröm. Értékelem, hogy Wolf elfordult és nem az arcomba állva hallgatta végig a nyavalygásom, a kiskutya sajnálkozó szemeivel.
 Hmm, még mindig nehéz volt feldolgozni, hogy a kiskutyaszemek nem is állnak annyira messze tőle. Megcsóválva a fejem bámultam ismét fel rá, ahogy ott könyökölt a korláton. Az Istenért sem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi jár a fejében, de azért tippjeim lettek volna. Nem mondanám, hogy engem felvillanyozott volna a gondolat, hogy a volt menyasszonyommal bájologjak végig egy ilyen zsibvásárt, ahol ferde szemmel néznek rád abban a pillanatban, hogy lehervad az erőltetett mosoly a képedről.
 Ahogy hirtelen ellökte magát az megzavarta az állóképet, főleg, hogy a szenvedő képe átment valami egészen másba. Összeráncolt szemöldökkel vártam, hogy kibökje, mi van. Néhány másodpercig úgy tűnt neki is áll, majd inkább kivágta magát. Átlátszó volt, de nem akartam zaklatni. Épp elég szánalmasnak éreztük már magunkat eddig is, ha még van ennél lejjebb is, Merlinre, nem én leszek az, aki kiszedi belőle.
- Öööö… hozok piát – jelentette be, ami azért annyira nem is volt rossz ötlet. Két dolog volt, amiben ilyen mély pillanataimban hittem: az alkohol és a szex. Nem mondom, Wolfnak nálam mindig is állt a zászló, de mivel ő a szőke herceget szerette játszani fehér lovon, inkább nem rondítottam el az idilljét. Bár megtette helyettem Kenneth. Nem mintha én sosem csaltam volna meg senkit, de azért James más tészta volt. Irányába kialakult az a fajta tiszteletem, hogy ne gázoljak bele a kis lelkébe szándékosan. A nagy pofája ellenére azért, ha jobban figyelt az ember, egy idő után ki lehetett szúrni a lényeget. – Egy perc, sietek. Várj meg itt. – Őszintén, kérnie sem kéne. Nem terveztem elmozdulni innen, és most már valóban kezdtem bánni, hogy eljöttem. Kitolhattam volna a szánalomjárat indulását legalább az iskolakezdésig, de természetesen voltam akkora gyökér, hogy fejjel sétáljak neki a falnak. Bólintottam neki, majd már fordultam volna vissza a korlát felé, amikor kibújt a zakójából és kitartotta felém. – Vedd fel, én megleszek nélküle is. – Rámarkolok a zakóra, majd miközben egy fél pillantást vetek a távolodó alakjára, átdobom a vállamon. Egy fokkal jobb, bár olyan nagy a kabát, hogy a szél még így is befúj mellette, de a semminél bőven jobb. Összehúzva magamon könyökölök le ismét a márványra, majd meggondolatlanul végigdörzsölöm a kezemmel az arcom. Már abban a percben tudom, hogy rossz ötlet volt, de szerencsére minimális szemhéjpúdernél több nem ragadt a tenyeremre. A hiúságom a régi volt, és még ha bántam is, hogy eljöttem, az nem volt leosztva, hogy szarul is nézzek ki. Volt, amit nem bírt volna el az önérzetem. Inkább hátrasimítottam a hajam, és összekulcsoltam a kezeimet a tarkómon. Ha Wolf visszajön, lehúzzuk azt a piát, és vagy együtt, vagy én egyedül, de az biztos, hogy elmegyek innen. Bőven elég volt ennyi.

 Talán öt perc telt el, talán több. Az időérzékem nagyjából egyenlő volt a nullával, de kezdtem megunni a várakozást. Már megfordult a fejemben, hogy leakasztom magamról a zakót, és elegánsan távozok, mielőtt még bárkinek is feltűnnék. Végül úgy döntöttem, mégis csak megvárom Wolfot, és legalább egy elköszönést megejtek az angolos távozás előtt. Nem voltam benne biztos, hogy fair lett volna őt így itt hagyni.
 Mikor végre megnyikordult az erkélyajtó, szemforgatva fordultam felé. Basszus, azért ez nem egy perc volt, ráadásul üres kézzel jött vissza. Ha nem ilyen ütemesen közeledik felém, talán fel sem nézek az arcába, de azért ez a tempó erre késztetett. Az, hogy feldúlt volt, enyhe kifejezés lett volna. Azt pedig, hogy mire készül, már azelőtt tudtam, hogy megragadta volna a karom. Ha indulatos volt, könnyebb volt átlátni rajta. Az a színtiszta vágy és düh pedig elég nehezen palástolható lett volna, de legalább nem is próbálkozott vele. Készségesen emeltem meg a fejem, hogy ne kelljen akkorát hajolnia, ahogy megcsókolt. Mindig is kíváncsi voltam milyen az, amikor Wolf igazán beindul, meg amúgy sem jutott volna eszembe kéretni magam. Megragadtam az állát és picit oldalra döntöttem a fejét, hogy rendesen hozzáférjek, mielőtt ráharaptam az alsó ajkára. Kíváncsi voltam meddig mehetek el. Valahogy ez a féle játszma sosem vált unalmassá számomra, és jobb volt még az alkoholnál is. Lecsúsztattam a kezem a torkára, majd hátra a halántékára és még közelebb húztam a fejét, hogy egy pillanatra el is mélyítsem a csókot, mielőtt elhúztam volna a fejem. Megérdemelt egy kóstolót, hogy eldönthesse, mit akar.
- Hova? – kérdeztem tőle, megadva neki a lehetőséget, hogy kihátrálhasson még ebből. Szerintem mindketten tudtuk, hogy nekem nem jelentene gondot egy barátság extrákkal jellegű dolog, de az sem, ha ez ennyiben marad. Teljes mértékben ráhagytam a dolgot. Az én véleményem nem változna ezzel róla, és máshogy sem néznék rá. A potenciál nem hirtelen szikraként pattanna ki rögtön miután berakta, az már rohadt régóta ott van, szóval nekem nem volt min gondolkoznom. Ráadásul tényleg mindig ki akartam próbálni Wolfot. Eszembe jutott, hogy mennyire zavarba tudtam hozni régebben, és kíváncsi voltam változott-e már a helyzet nála ezen a téren, vagy még mindig tisztább, mint a patyolat. Azt tudtam, hogy különös élvezet lett volna ettől megfosztanom.

[Foltozott Üst?]

Fogj át, a testünk édes bűnbe csalt

   Különös nyugalom öntött el, ahogyan ajkaink összeértek, és az emberek sokszor beszélnek badarságot tüzijátékokról, meg felcsapódó sarokról. Itt egyik sem volt, viszont nem is volt rá szükség. A gesztusok, a mozdulatok teljesen ösztönösen jöttek, s az első pillanat után mindenféle kétségem és félelmem megszűnt. Mintha Lott meg én világ életünkben ezt csináltuk volna, ráadásul egymással. Nem használok nagy szavakat, nem agyalok túl semmit. Senki nem beszélt életre szóló szerelemről, sőt, annak semmi köze ehhez itt. Ez csak vágy, két test, és minden jó, ami ezekből kisülhet.
   Karjaim libabőrösek lesznek, ahogyan Lott ujjai nyakamra vándorolnak, s még közelebb húzom magamhoz. Érezni akarom melleit a ruhákon keresztül. Minél szorosabbra akarom fűzni a köztünk lévő viszonyt, és még az sem érdekel, ha mások látnak minket, vagy esetleg undorító közjátéknak gondolják. Sőt. A legtöbb hasznom talán épp abból származna, ha lennének szárnyra kapó pletykák. Nem is értem igazán, hogy miért foglalkozom még mindig vele, hogy miért akarom féltékennyé tenni, hogy miért érdekel az a nő…
- Hova? – kérdi, ahogyan megszakítja a csókot, én pedig lazítok az ölelésen, hogy rendesen arcára tudjak nézni. Észre sem vettem, hogy szegény lábujjhegyen állt, hogy könnyebb dolgom legyen. Pimasz vigyor ül arcomra, s boldogan konstatálom magamban, hogy Lottnak nincs meg, ami egy nagyon jó hír. A kis James is boldogabban feszegeti a cipzár belsejét ott lenn.
- Foltozott Üst? – kérdezek vissza. Nem a legimpozánsabb hely, többet azonban nehezen tudnék megengedni magamnak, tekintve, hogy fizetésem nincsen, a kocsma még hírből sincs kész, az épületbe pedig őt nem vihetem. Az rendben van, hogy én jókat alszom a kikötőben, Lott viszont nem egy olyan lány, aki holmi Temze menti raktárépületben is meglenne könnyűszerrel. De legalább a csótányok ellen már találtam egy menő kis bűbájt.
   Nem engedem el teljesen, megfogom a kezét, hűvös ujjaim átcsúsznak az övéi között, gondolatban pedig már azt boncolgatom, hogy milyen jó, meleg helyre fognak ezek az ujjak a mai éjszaka folyamán még becsusszanni. A szemébe nézek, és remélem ki tudja olvasni tekintetemből, hogy mire gondolok. Meg akarom neki mutatni, hogy már nem az a szégyenlős srác vagyok, aki anno már attól elment volna, ha a farkát dörzsölik. A düh, a csalódottság, az elkeseredettség és a magány ma éjjel új formát fog ölteni.
- Hmm… iszunk még egyet, mielőtt megpattanunk, vagy nincs kedved a sok baromhoz odabenn? – kérdem tűnődve, remélvén, hogy egy pohárnyira azért még marad időnk, vagy türelmünk. Annyira azért nem lehet felhúzva, hogy ne maradna, és nekem sem ártana még egy kis alkohol, hogy bátrabbnak érezzem magam. Minden más, ami szükségeltetik, rendelkezésemre áll a tökéletes szexhez. Ráadásul Lott is csodásan fest. Ő volt mindig az a gyümölcs, akit nem volt lehetőségem leszakítani, és most, hogy ennyire kínálja magát, pajzán örömmel nyúlok utána. Látom rajta, hogy hogy néz rám. Fogalma sincs róla, hogy mit fog kapni. Lehet, hogy most kedves, udvarias vagyok. Sok lánynak „csak James” voltam mindig, ami annyit takart, hogy ártatlan, esetenként kisfiús, többnyire jófej gyerek, aki teljesen jámbor. Nos, hölgyeim… ma este önök közül valaki rájön, hogy milyen az, ha a Wolfban lakó farkast felébresztik.

James Wolf

♦♦♦

"You set the pace and I follow."

♦♦♦

Miután feltettem a nagy kérdést, már csak annyi dolgom volt, hogy várjak. Wolf arcáról a töprengés egyértelműen lejött, csak azt lett volna jó tudni, hogy azon gondolkozik hová húzzunk innen, vagy azon, hogy hátráljon meg anélkül, hogy különösebben kínos lenne. Bár kezdet igencsak erősen ajánlani neki, hogy az előbbivel legyen elfoglalva.
 Az, hogy sose mentem utána amolyan tisztelet volt részemről az irányába, hogy hajthassa Kenneth-et meg azt az előtte lévő szőke lányt. Nem akartam én elrontani Wolfot idő előtt, de utólag belegondolva, lehet, hogy szívességet tettem volna neki. Az egyetlen dolog, amit sosem értettem, hogy miért pont ezekkel a picsákkal kezdenek. Owen is, komolyan. Bishop?! De tényleg, nevetséges.
 Mikor James végre elvigyorodik már sejtem a választ, ami az én szám szélét is felfelé húzza. Nocsak. Őszintén kíváncsi vagyok milyen lesz a szex Wolffal. Lejjebb csúsztatom a kezem a nyakán, ahogy hátrébb dől.
- Foltozott Üst? – javasolja végül, mire csak egyszerűen vállat vonok.
- Nekem megfelel – teszem még hozzá. Igazából mindegy volt. Gondoltam, hogy javaslom a mi házunkat, de semmi kedvem nem volt elrontani ezt a lehetőséget az otthoni légkörrel. Csak feszült lennék tőle, hogy James esetleg szembetalálja magát a szüleimmel. Nem hiszem, hogy annyira egyszerűen tolerálnák az ilyen dolgaimat, mint ahogy eddig tették. Owenről sem épp mondtam meg, hogy varázsló, de mivel Wolfot egyértelműen innen vinném haza. – Felesben? – kérdezem tőle. Őszintén nem voltam sosem az a lány, akit érdekelt, hogy ki fizeti a számlát, ha a nap végén kapok valami kompenzációt. Wolffal meg aztán pláne.
- Hmm… iszunk még egyet, mielőtt megpattanunk, vagy nincs kedved a sok baromhoz odabenn?
- Ihatunk még egyet – fűzöm szorosabbra az ujjaim az övéi körül, majd elindulok az erkélyajtó felé. – Te kérd ki az italokat, én meg meglátogatom a mosdót – mosolygok fel rá a vállam fölött, majd elengedem a kezét. – A bárpultnál találkozunk – kacsintottam, majd eltűntem a folyosón, amiről csak remélni mertem, hogy a női felé visz. Olyan volt a ház, mint valami labirintus.