Az életkor csak egy szám

          Alig várom már, hogy elkezdjen kukorékolni a szomszédban a kakas. Az azt jelenti, hogy ideje hivatalosan is felkelni, nem csak órák óta forgolódni az ágyban. Hosszú és igen érdekes szervezést követően végre eljött a nap. Szerelmem születésnapja. Abban a pillanatban, hogy meghallom az első hangot, kikelek az ágyból, és elmegyek egy kisebb kört futni. Így van időm átgondolni a mai napot, és tudom, hogy minden rendben lesz, de le kell kicsit higgadnom.
         Felveszek egy vörös és ezüst színű együttest, ami illik a kviddics csapat színeihez, a hajamat egyszerűen lófarokba fogom. Az első program miatt nem igazán érné meg valamilyen különleges hajkoronával előállnom, ahogy az ékszereket is mellőzöm egyelőre. Az öltözködés után azonnal a kandallóhoz megyek. Jobb lenne minél előbb elindulni, mert Cael nem tudja, hogy mi készül ma. Ha minden igaz, akkor a családjából csak ő nem tud róla. Bűntudatom is van miatta, mert azt mondtam neki, hogy nem érek rá ma, ami hazugság, és megfogadtam, hogy nem hazudok neki. Soha.
          Alig múlt el fél nyolc mikor toporogva a kandalló előtt állok indulásra készen. Suzie apuval ment valahova, ezért csak anyu van itthon.
          - Majd jövök. Sietek, amennyire tudok.
          - Ne ígérj olyat, amit nem fogsz tudni betartani. Majd jössz, amikor tudsz. Ha bármi van, szólj apádnak, és érted megy.
          Bólogatok, miközben belépek a kandallóba és pár pillanattal később kilépek Aberdeenben. Mostanában sokat jártam az ország északi részén a kviddics edzések és a kabala figuraként betöltött szerepem miatt. Sokat javult a játékom, de még mindig nem tökéletes. Alig volt olyan alkalom, mikor ne úgy kellett volna rám parancsolni, hogy menjek haza és ne máshova. Hugh volt olyan kedves, és néha hazakísért mikor azt hittem nem bírom tovább, és figyelmeztetett, hogy meglepetés lesz, amiért egész augusztusban dolgozok.
          Köszönök Cael anyukájának, amint kilépek a kandallóból, váltok vele néhány szót, majd elindulok felfelé szerelmem szobájába. Óvatosan nyitok be, ha még nem ébredt fel, akkor ne ez legyen az oka. Odamegyek az ágyához, leülök a szélére. Szeretem figyelni miközben alszik, attól megnyugszom. Legalább most már tényleg nem az idegesség, hanem a pillangók miatt érzem furán magam.
          Nem tudom, hogy néhány perc vagy akár néhány óra telik-e így el, de ideje lesz felébreszteni, ha nem akarunk elkésni. Márpedig nem hiszem, hogy el akar majd késni. A homlokához hajolok, és adok egy puszit rá.
          - Jó reggelt! – simogatom meg az arcát.
          Megvárom, amíg teljesen felébred, hogy minden szavam hallja, és tudja, nem csak káprázat vagyok. Tudom, milyen mikor felébresztenek és percekig azt sem tudod, hogy hol vagy, vagy mi történik veled.
          - Csinálok neked reggelit, aztán lassan indulhatunk is. Van néhány meglepetésem az én szülinaposom számára. Mit kérsz? Mihez lenne kedved?
          Elég sok reggeli fajtának az elkészítését begyakoroltam, de ettől még kérhet olyat, amit nem tudok elkészíteni. Adok egy rövidebb csókot, aztán felállok az ágyról, és elindulok kifelé a szobából, hogy nyugodtan tudjon készülődni. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak a szülei, nem szeretném semmivel sem magamra haragítani őket.

[- Jó reggelt!]

 Talán szülinapomra kaptam ajándékul, hogy három napja először sikerült normálisan aludni. Nem álmodtam azzal a nagy piramison ülő szemmel, vagy mivel, ami kúszik felém, csak valami teljesen szokásos álmom volt, aminek ugyan semmi értelme biztosan, de ahhoz jó volt, hogy kialudjam magam.
 Ülök a klubhelyiségben Mattel és Dommal, egy korsó vajsört adunk körbe, amibe belemártogatunk egy-egy snickerst, amit eszünk, és közben különböző kviddics újságokról meg felnőtt tartalmú újságokról beszélgetünk. A furcsa része pedig az volt az álomnak, hogy a negyedik fotelban, ami az asztalnál volt, Pansy Parkinson és Friccs fehérneműben ültek és smároltak, pár asztallal arrébb pedig McGalagony magyarázta anyának, apának és Clarnek, hogy milyen áldott jó gyerek vagyok. A random dolgok közül mégis az zavart legjobban, hogy meg volt repedve felettünk a tótartó üvege, és csorgott le a víz az asztalra, a csorgós álmokról pedig van néhány rossz emlékem még kisebb koromból.
 A fura álom azután véget ér, én pedig egy hosszú levegőt véve, mosolyogva nyújtózom ki, még mindig csukott szemmel. Nem is kell kinyitnom, tudom, hogy Alexis ébresztett, nem valamelyik családtagom. Sejtettem, hogy valami meglepetés készül, de majdnem biztos voltam benne, hogy családi körben, esetleg Dom és Matt szervezett valamit, de nem igazán próbáltam kutatni, mit. Nem akartam elszúrni a saját meglepetésem, csak annyit tettem készülésképpen, hogy most pólóban és alsónadrágban aludtam, hogy ne valami ciki helyzettel, esetleg egy tetoválásos kiabálással induljon el ez a napom, ha anya bejönne, és hasra lennék fordulva.
 - Jó reggelt!- kinyitom a szemem, és megérintem Alex arcát. Még mindig eléggé félálomban vagyok hozzá, hogy most is tudjak igazán szépeket vagy esetleg értelmeset mondani, úgyhogy csak fekszem és mosolygok rá. A beszűrődő reggeli napfényben most valahogy még szebbnek tűnik, pedig most teljesen fel van öltözve. Talán minden alkalommal megszépül, amíg telik az idő, ami végül is nem teljesen logikátlan. Még mindkettőnknek vannak gyerekes vonásaink, amiket hátra kell hagynunk.
 - Hát... nem tudom, egy szendvicset mondjuk.- egy picit azért furán érzem magam, még ha nagyon boldog is vagyok, hogy Alex végül mégis ráért. Felülök, és adok neki egy rövid csókot, mielőtt kimegy, de én még nem állok fel, hogy nekiálljak készülődni. Kicsit furcsa belegondolni, hogy akár tíz év múlva is simán kezdődhet még így a szülinapom, van rá esély, hogy rengeteg reggelen fog még ő ébreszteni.
 Gyorsan beveszem a fürdőt, ahol lezuhanyozok, azután meg is borotválkozok, még ha nem is feltétlenül lett volna rá szükség, azután előkeresem azt a kölnit, amit még valamelyik húsvétkor kaptam, és kicsit talán túl sokat is fújok magamra. A meleg idő ellenére is hosszú nadrágot és egy sötétzöld inget ások elő a fiókomból, felveszem azt az ezüstkarkötőt is, amit még nagyiéktól kaptam a tizenegyedik szülinapomra. A legdurvább azonban az, hogy most nem egy marok zselével és két karmolós-tépős mozdulattal állítom be a hajam. Igaz ugyan, hogy meg nem fésülködök, és most is bezselézem, de a tükör előtt egyesével igazgatok el minden szálat, amíg elégedett nem vagyok az eredménnyel. Bármit is talált ki Alex, megérdemli, hogy annyira jól nézzek ki, amennyire csak tudok. Végül is, ez az ő napja is. Majdnem biztos, hogy a Roxfort előtt ez az utolsó közös napunk.
 Lefelé menet összefutok anyuval és apuval, és mosolyogva fogadom a felköszöntéseket meg az öleléseket, anyától azt a sok puszit is. Bármennyire is boldog vagyok, egy kicsit azért így is hiányozni fog, hogy nem velük ünnepelek a megszokott módon, mint mondjuk hét évesen, de az az idő azért már elmúlt. Két év múlva már felnőtt leszek, legalábbis a jog szerint tekintve.
 Néhány perc után lesietek a földszintre, ahol egyedül vagyok Alexszel. Csak a lépcsőn lefelé jut eszembe, hogy biztosan megbeszélte velük Alex, hogy ketten szülinapozunk. Kíváncsi vagyok, vajon mennyit tudhatnak rólunk. Előttük csak néhány rövid puszit, ölelést váltottunk, a legtöbb időnket pedig olyan dolgokkal töltöttük, mintha két teljesen átlagos gyerek lennénk. Például képregényolvasással. Ettől még nem lennék meglepve, ha apa és anya megsejtettek volna valamit arról, hogy a kapcsolatunk komolyabb ennél, biztosan van egy csomó változás a viselkedésemben, ami nekem talán fel sem tűnik.
 - Köszi a reggelit, Alex!- egy pillanatra megállok a konyhaajtóban, és mosolyogva nézem őt. Kedvem lenne magamhoz ölelni, hosszan megcsókolni, el sem engedni, minél közelebb tudni magamhoz, de végül ellenállok valahogy a késztetésnek. Csak leülök az asztalhoz, és iszok egy korty tejet. Miközben a fehér folyadék lesiklik a torkomon, eszembe jut, hogy fogat viszont nem mostam, az valahogy kimaradt, leszámítva persze azt a vízsugarat, amit benyeltem és kiköptem a zuhanyrózsából. Felrohanni viszont már kellemetlen lenne, főleg így felöltözve furcsa fogat mosni, mert mindig leköpöm magam. Remélem, hogy neki nem tűnik fel majd.

          Becsukom magam mögött az ajtót, és elindulok lefelé. Sok dologról beszélgettünk a szüleivel, néha már az volt az érzésem, hogy sokkal többet tudnak a kapcsolatunkról, mint amennyit mi láttatni engedünk, mégsem teszik szóvá. Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával megfogadtam, hogy sosem fogom elválasztani Caelt a barátaitól vagy a családjától, és ezt közöltem is velük, hogy tisztában legyenek a szándékaimmal, hogy olyannak lássanak, amilyen vagyok. Mégis pont a születésnapján szegem meg ezt az ígéretem. Még akkor is, ha már jó előre lebeszéltük a programot, elég részletesen, hogy engedélyt kapjak a részükről is minden programra. Ez nem egy olyan lógás lesz, mint a strand egy hónappal korábban. Elintéztem még néhány dolgot a nap folyamán fontos szerepet kapott helyekkel kapcsolatban, és a szülei megnyugtattak, hogy ők majd bepótolják másnap, mivel sikerült olyan programot alkotnom, ami biztos felejthetetlen lesz a fiúknak.
          A konyhában váltok még néhány szót Catrionával, majd bele is fogok a szendvics készítésébe. Hoztam néhány különleges hozzávalót, de engedélyt kapok a hűtő használatára, ami végül célravezetőbb megoldásnak tűnik. Nem biztos, hogy egy mogyorókrémes vagy egy sima vajas-lekváros szendvics jó lenne. Mire végzünk a kviddiccsel, addigra kopogni fog a szeme az éhségtől, ha ilyet teszek le elé az asztalra. Végül egy szalámis, sajtos, zöldséges szendvics mellett döntök.
          Örülök neki, hogy sikerült meglepnem, így már biztos vagyok benne, hogy a további programok is jól haladnak majd. Pont mire kigondolom ezt, elvágom az ujjam a késsel. Bekapom, hogy ne vérezzek össze semmit, főleg ne a ruhámat. Szerencsére ez már a mosogatásnál történt; a terítéssel és a szendviccsel már készen vagyok. Elmegyek a kandalló mellett hagyott táskámhoz, betekerem egy zsebkendővel az ujjam, majd éppen visszaérek Cael érkezése előtt.
          - Jó étvágyat!
          Leülök mellé, figyelem, ahogy megissza a tejet. Örülök, hogy megfogadtam az anyukája tanácsát, és készítettem ki neki az asztalra. Aztán igyekszem elfoglalni magam valamivel, amíg eszik. Lassan ki kéne cserélnem a kötést, mert már átvérezte a vékonyka zsebkendőt. Megnézem a sérülést, és szerencsére már nem vérzik annyira, de még kell neki néhány pillanat, mire teljesen abbamarad.
          - Szerintem át kéne öltöznöd – nézek vissza rá. - Meleg lesz, és ahova megyünk, oda elég lenne egy rövidnadrág is. De persze, ezt te tudod csak igazán eldönteni. Van még nagyjából egy óránk, hogy odaérjünk.
          Egyszer Hugh-nak köszönhetően megtudtam, hogy a stadion mellett lévő épület, ahol a kandalló van, valamikor a portásé volt. Nem a portás nem lenne megfelelő szó rá. Inkább a biztonsági őr lenne a jó. Vigyázott a muglikra, hogy ne tévedjenek oda a mugli riasztó bűbáj ellenére, eligazította a mérkőzésre érkezőket és megakadályozta, hogy eltulajdonítsanak valamit a stadionból. Aztán az egyre erősebb védőbűbájoknak köszönhetően megszűnt ez a pozíció így ma már csak a kandalló miatt tartják fenn, amit elsősorban a játékosok használnak. Egy meccs elejéig láttam, hogy a szurkolók inkább zsupszkulcsot használnak vagy hoppanálnak a környékre.
          - Mindjárt jövök, ne menj sehova!
          Adok neki egy puszit, majd elrohanok a mosdóba. Pedig elmentem indulás előtt otthon, mégis alig bírom már. Visszafelé elmegyek a táskámhoz, és kiveszem belőle a jegyeket. Gondolkodtam rajta, hogy idő előtt megmutassam-e neki, hogy mire készülök vagy sem, de az öltözködés és az utazás miatt úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha tudna róla. Ráadásul, ez így is elég meglepetés, nem kell mindent az utolsó pillanatra tartogatni. Közelebb megyek hozzá, adok egy gyors puszit.
          - Sokáig gondolkodtam, hogy mi lehetne a tökéletes ajándék számodra, mígnem szembe jöttek velem ezek a jegyek – felmutatom a két papírdarabot, hogy lássa őket. – Nagyon boldog születésnapot!
          Fülig vörösödöm, mikor átnyújtom neki őket. Nem is gondoltam, hogy ennyire zavarban leszek. Adtam már át ajándékot, neki is, mégis ez most kicsit más. Talán azért, mert eddig teljesen elzárkóztam a kviddics minden formája előtt, most viszont én viszem el egy meccsre.

[- Köszi! Nagyon finom.]

 - Köszi! Nagyon finom.- valahogy sikerült megállnom, hogy ne teleszájjal köszönjem meg az ételt, ahogy anyunak vagy Clarnek szoktam. Biztos, hogy Alex hallott már dolgokat arról, hogy nem mindig vagyok én az udvariasság és az illem mintaképe, de szeretném, ha ezzel minél ritkábban, minél később szembesülne. Tudom, hogy nem igazán zavarná, de ez a nap mégis éppen annyira az övé, mint az enyém is.
 Egy kicsit értetlenül nézek ki az ablakon, ahol hétágra süt a Nap, nem értem, miért lenne hideg, bárhová is megyünk. Az első ötletem valami műkorcsolyapálya, vagy valami hely, ahol mesterségesen hideg van a kánikulában is, de nem hiszem, hogy ilyen havas dolgot talált ki a nyár végére. Nemsokára eleget fagyoskodhatunk, főleg, hogy fent északon még sokkal inkább hideg van. De azért végül bólintók, és felrohanok a szobámba. Néhány perc alatt előások egy fekete pulóvert és egy hosszúnadrágot az alsó polcról.
 - Oké, megvárlak.- adok egy gyors puszit Alex arcára, miközben berohan a vécébe. Csak tíz másodperc múlva veszem észre, hogy a mosoly még mindig az arcomon van, de ezután sem tűnik el. Valahogy úgy érzem, hogy megváltoznak a színek már attól is, hogy itt van a közelemben, minden olyan sokkal élénkebb, szebb, és attól, hogy mosolygok, szebb minden más is. A mosoly az egyik legjobb fegyver minden rossz ellen, amit a világ ránk akar zúdítani. És most éppen nincs semmi ilyesmi, szóval ez most tökéletes.
 Ahogy megkapom az ajándékot, szó szerint leesik az állam. Sokáig meredek a jegyekre, mielőtt kiveszem őket Alex kezéből, és még mindig tátott szájjal pislogok párat, mire elhiszem, hogy tényleg szerzett két jegyet a meccsre. Csak amikor már biztos vagyok, több, mint fél perc elteltével, akkor ölelem csak magamhoz, a hirtelen jött lelkesedés miatt talán kicsit szorosabban is, mint bármikor korábban.
 - Jaj, köszi! Ez a legszuperebb ajándék, amit valaha kaptam! És mikor megyünk, és hogy megyünk? Ez elég messze van... jaj, bocsi! Ugye nem szorítottalak meg?- kicsit elszégyellem magam, hogy több másodperc múlva veszem csak észre, hogy Alexet felemeltem a levegőbe, és talán kicsit szorosabban fogom, mint ahogy az jó neki. A gyermeki lelkesedést is igyekszem legyűrni, egy jóval szelídebb mosolyt hagyok már csak az arcomon, miközben a szemébe nézek. De hiába gyűrtem le az arcomra kiülő érzelmeket, érzem, a szemem ugyanúgy ragyog.
 - Köszönöm.- nem tudom szavakba önteni, amit érzek. Hogy láthatok élőben egy meccset, mégis lesz valami különleges a nyaram utolsó hetében, hogy megoszthatom vele azt az élményt, amikor minden, mindenki tombol körülötted. Csak néhány dolog van, ami ehhez fogható, és egyik sem adja vissza annyira a teljes, gondtalan szabadságot, mintha olyanokkal nézel élőben egy meccset, akiknek a szíve ugyanazért dobog, mint a tiéd. Tudom, hogy ezzel egy újabb szintre fog lépni, ami kettőnk között van.

          Egy nagyon hosszú pillanatig azt hiszem, hogy valamit elrontottam. Hogy nem is örül a jegyeknek, és hiába a sok tervezés, ha elrontottam már az elején a dolgot. Aztán mikor már tényleg azt hiszem, hogy fújhatom az egészet, jön az ölelés. Elmosolyodom, és hatalmas megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam. Meglep az az erő, amivel magához szorít, és a levegőbe emel, de szerencsére azért nem annyival erősebben, hogy fájjon.
          - Hopp-porral. A meccs hamarosan kezdődik, mert utána még van a csapatnak egy kis dolga, és tartanak valami oktatási megbeszélést is a gyerekeknek, akik már fiatalon, a Roxfort előtt érdeklődnek a kviddics iránt. Amolyan junior junior korcsoportnak.
          És persze más is lesz még ott, és az lesz az igazi meglepetés, szerintem. Kicsit megigazítom a ruhám, majd folytatom.
          - Szerencsénkre van a stadion mellett egy régi épület, ahova tudunk érkezni. Alig két perces séta lesz, és a jegyek a stadion legjobb helyére szólnak.
          Nem nagy titok, hogyan szereztem meg őket, de ettől még remélem, nem kerül elő témaként. Akkor el kéne árulnom a meglepetések felét, és annak nagyon nem örülnék.
          - Örülök, hogy örülsz, és nem szorítottál meg nagyon. Strapabíró griffendéles vagyok.
          Felemelem a karom, és megmutatom a nem létező izmaim. Pontosabban lassan kezdenek azok az izmok látszódni, de azért még közel sem vagyok azon a szinten, mikor dicsekedni lehetne velük egy kicsit is. A kviddics edzés sokkal keményebb dolog, mint gondoltam, és velem csak Hugh foglalkozik. Mi lenne, ha konkrétan kezelésbe vennének teljes egészében? A legfontosabb a mai napon, hogy ő boldog legyen, és ezt már sikerült elérnem.
          - Na, induljunk, mert a végén még elérzékenyülök, akkor pedig elkésünk a meccsről.
          Egy hangosabb köszönéssel elbúcsúzom az otthon lévőktől, majd megfogom a kezét és a kandallóhoz vezetem. A táskámból kiveszem a pulcsimat, felveszem, mert a másik oldalon elég szeles lesz az idő. Előre megyek, hogy utánam tudja mondani a címet, majd a másik oldalon megvárom, amíg ő is megérkezik. Már maga a kis házikó is az összeomlás szélén áll, látszik, hogy csak a kandalló miatt tartják egyben valamilyen varázslattal.
          Kilépve a házikóból, a csípős északi szél fogad. Még a pulóverem is kevésnek bizonyul, így ahogy fel vagyok öltözve. Viszont mindig csodálkozom rajta, hogy mennyire gyönyörű a táj. Nálunk sem semmi, de itt a muglimentes övezetben a természet varázslatos.
          - Voltál már itt valaha?
          Nekem letaglózó élmény volt az első pillantás. Szerencsém volt, mert pont jó időt fogtam ki a szél ellenére is. A zöld mezők, amíg a szem ellát, ami egy erdős részbe fut, a kék ég a szél miatt szaladó felhőkkel, tényleg nagyszerű élmény volt. Megfogom a kezét, és így maradunk a helyünkön pár pillanatig, majd elindulok a stadion felé. Oké, nem két perces a séta, de nem sokkal több, és a befelé tóduló tömeg maga felpezsdíti a véremet. Megállok egy pillanatra az ajtóban, amíg ellenőrzik a jegyünket, a kapus már ismerősként üdvözöl, ahogy én is őt.
          - Ez olyan jó érzés. Nem is értem, hogy voltam képes kihagyni eddig ezt.
          Játékos léptekkel indulok el felfelé a lépcsőn, néha nekimegyek embereknek, akiktől bocsánatot kérek, de a jó kedvem senki sem tudja elrontani. Lassan úgy érzem, én jobban élvezem ezt az egészet, mint szerelmem. Végül megállunk a helyünknél, és engem megszédít a körülöttem üvöltő tömeg, teljesen olyan, mintha extázisba kerültem volna. A hónap során voltam már meccsen, de mint kabala figura, nem a lelátón, hanem a talajon, a pálya szélén. Ez teljesen más, ez sokkal pezsdítőbb, ez… ez varázslatos. Magamhoz húzom szerelmem, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolom.
          - Boldog születésnapot még egyszer, és még százszor!
          Csak arra az időre válok el tőle, amíg ezt a mondatot gyorsan elmondom, majd újra felé fordulok, és folytatom a csókot ott, ahol abbahagytam.

[- Oké, induljunk. Hú, ez az egyik legszuperebb ajándék, amit valaha kaptam!]

 Annyira nem hihetetlen, hogy Alexis tudja, mennyire imádom a kviddicset, elég sokat dumálok róla, és a dekoráció is ad némi hintet, de azért az mégis elképesztő, hogy egy ilyen szuper meccsre szerzett kettőnknek jegyet. Fogalmam sincs, hogy csinálta, egyáltalán nem könnyű őket megvenni, ha csak hetekkel előre akarsz jegyet váltani, és egyáltalán nem olcsók. Biztos elment rá az összes spórolt pénze. El is döntöm, hogy mostantól bárhová megyünk ketten, mindig én fogok fizetni.
 - Oké, induljunk. Hú, ez az egyik legszuperebb ajándék, amit valaha kaptam!- besétálok a kandallóba, és hagyom, kimondom Alex után a hely nevét, és a hopp-porral megcélzom azt az elhagyatott házat. A megszokott gyors utazás után, amikor megérkezek, átkarolom Alex derekát, és hagyom, hogy vezessen.
 Nem mondok semmit, mióta nem vagyok szingli, megtanultam értékelni a csend által átadott üzenetet, figyelmet. Mostanában egyre gyorsabban észreveszem szavak nélkül a kisebb jeleket, ez is egyfajta kommunikáció. Nem is kell egészen egy perc séta a csípős szélben, hogy megérezzem Alexis testtartásából, hogy fázik, ezért szorosabban ölelem magamhoz. Nekem kellemes ez a kis hűvös a folyamatos kánikula után, de ez már tényleg nagyon őszies időjárás.
 - Aha, tíz éves koromban apu elhozott, mert kivételesen jó voltam. Tudom, nehéz elhinni.- azt nem teszem hozzá, hogy rohadt nagy bukta volt, úgyhogy elég leverten mentünk haza mindhárman, csak az dobott kicsit a hangulaton, hogy megálltunk a mekiben, és kaptam valami buta játékot. Vicces belegondolni, hogy öt évvel ezelőtt még mennyire örültem egy lézerlámpás tollnak, most pedig mennyire más dolgok érdekelnek. Például most már nem fújolnék hangosan, ha apa a lányokról akarna beszélni nekem.
 Ha nem egy kviddics meccs közös nézése lenne az alternatíva, azt hiszem, ez a táj eléggé megindítana, hogy ne akarjak mást, csak itt fetrengeni a fűben Alexisszel. Oké, néztünk már felhőt meg csillagot, de nem egészen ugyanaz, itt nincs semmi mugli dolog. Ez lehet, hogy ugyanolyan hely évezredek óta, leszámítva persze a védőbűbájokat.
 Miközben a tömegen átverekedjük magunkat, és bemutatom a jegyeket, egy kicsit furcsán nézek Alexre, amiért úgy tűnik, ismeri a kapuban álló ellenőrt. Nem igazán tudom hová tenni, úgyhogy egy kicsit még akkor is arra jár az agyam, amikor leülünk, de végül hagyom inkább. Elmondja majd, ha akarja, még az is lehet, hogy valami családi barát, akár az is, hogy innen vannak a jegyek. Bár ezek a helyek túl jók, hogy csak így félretegyék őket valakinek.
 - Örülök, hogy jól érzed magad, kicsim.- az utolsó kételyeim is elszállnak felőle, hogy Alexis nem érzi jól magát a meccsen, azt hiszem, ő is elkapta végre a hangulatot. Ettől valahogy még szebbnek tűnik, mint eddig, talán mert mindig reménykedtem benne, hogy kviddicsező lesz a feleségem, és ez a feltétel is teljesült most a barátnőmnél. Jó, ez talán durván túlzás, de akkor is boldog vagyok, hogy Alexet is elkapta az, amit én érzek már egészen kicsi korom óta eziránt a játék iránt.
 Nem bánom, hogy lemaradok a meccs elejéről, azt sem bánnám, ha a cikesz elkapásáról maradnék le, maximum azt bánnám, hogyha eltalálna egy gurkó. A smárolás a második legjobb dolog, és az első közben is nagyon szeretem csinálni, úgyhogy bármilyen a kviddics meccs, muszáj inkább Alexre figyelni. Lassan vége a nyárnak, addig pedig biztos, hogy ez az egyetlen teljesen közös, gondtalan napunk együtt. Utána jön a sok hülyeség, a tanulás, az RBF, meg gondolom nem fog tetszeni sok tanárnak, hogy a folyosón faljuk egymást.
 Nem válaszolok szóban, csak folytatom a csókolózást legalább öt percig, lassan átveszem a kezdeményezést, hagyom Alexnek, hogy csak pihenjen a karomban. Már így is mindent ő csinált, és tényleg szeretném, ha ez a nap legalább annyira szólna róla is, és ugyanúgy élvezné az egészet, mint én. A legtöbb esetben attól boldogabb vagyok, hogy ő boldog, mintha én magam lennék boldog, tehát ő is attól boldog, ha én boldog vagyok
 Egy kicsit elválok Alex szájától, és csak a kezét fogom, miközben azért figyelünk a meccsre is, ami majdnem annyira érdekel, mint a lány. Persze, főleg azért, mert nem szeretném, ha úgy mennénk ki végül, hogy semmit nem láttunk belőle, nem szurkoltunk igazán, az szerintem kicsit csalódássl töltene el minket. Nem nehéz persze szurkolni sem, kézen fogva ugrálni a tömeggel, ez is benne van a top öt kedvencben.

Kérdőn nézek rá.
          - Hogy érted, hogy kivételesen jó voltál? Azt hittem, te mindig jó vagy. Mire gondolsz, hogy nehéz elhinni? Szerintem rossznak vagy jónak lenni csak nézőpont kérdése. Az már más kérdés, hogy jót cselekszel vagy rosszat. Ott egyértelműen el lehet különíteni a kettőt egymástól, de jónak vagy rossznak lenni nem lehet.
          Azt csak a saját vagy mások morális kérdései tudják meghatározni. Ha így nézzük, akkor én mindig is egy kisangyal voltam, pedig nem igaz. Csak hát, amiről mások nem tudnak, az talán nem is fáj nekik. Dobáltam macskákat a faluban, mikor idegesítettek hajnalban, szitkozódtam, mikor majdnem elütöttek hajnalban kocogás közben. Szóval, nem vagyok szent és ezt tudom is magamról, de azt hiszem, egyelőre még nem kell mindenkinek erről tudnia.
          - És mit csináltál, hogy kivételesen jó voltál?
          Elmosolyodom, mert még mindig olyan mulatságosak ezek a szavak így egymás után. Azt tudom, hogy tőlem mit vártak el a szüleim tíz éves koromban, de az nem volt sokkal több, mint a szobám rendben tartása és a húgom felügyelete. Mivel ezeket mindig teljesítettem… majdnem mindig, mert a szobám elég kupis volt, ha lehet azt mondani, akkor mindig is jó voltam. És most összefonom az ujjaim a hátam mögött.

          Biztos vagyok benne, hogy nem kerülte el a figyelmét, ahogy a portásra néztem, de ha most elárulom neki, hogy mit csináltam az elmúlt egy hónapban, hogy miért ismerem a férfit, akkor oda a meglepetés szeptemberre.
          - Ne aggódj, nem hagylak kétségek között, csak ennek a magyarázata egy későbbi időpontra vár. Meglepetés lesz az is.
          Kacsintok egyet, és egy pillanattal később már fenn vagyok a helyünknél. Innen még nem láttam a pályát, de biztos vagyok benne, hogy lesz még néhány alkalom, amikor fogom. Nem, ez nem igaz. Biztos nem fogom többször. Hugh világossá tette, hogy mi az oka annak, amiért sikerült hozzájuk jutnom.
          Ha fel kéne tennem magamnak azt a kérdést, hogy „Miért?”, akkor először valószínűleg visszakérdeznék, hogy „Mit miért?”. Sok dolog van, amit nem tudok megmagyarázni, hogy miért teszem, és az is köztük van, amit most csinálok. Mármint a kviddics eddig olyan messze állt tőlem, mint most az otthonom, ha nem messzebb, és mégis itt állok egy stadion lelátóján. A szerelem olyan részeim is megmozgatta, amiről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Arra ösztönöz, hogy a páromnak a lehető legtöbb mindent megadjak, ami csak lehetséges a világon. Azt hiszem, a születésnapja csak egy ürügy volt arra, hogy elcsaklizzam aputól azt a jegyet, és inkább szerelememnek adjam. Ha ő nem lenne, akkor egészen biztos, hogy most nem állnánk itt, egyikünk sem.
          És mégis, minden csoda csak hét napig tart. Ha nem szeretném, hogy feleslegesen jöjjünk ide, akkor a csók után jobb lesz, ha a meccs felé fordítom tekintetem. Még megsimogatom Cael arcát, aztán a felénk közeledő gurkó miatt inkább lépek egyet hátrébb, de még időben megállítják szerencsére.
          - Van még meglepetésem a számodra, ne rohanj majd el, ha vége a meccsnek.
          Én hallottam a saját hangom, de nem vagyok biztos benne, hogy ő is hallott engem. Megszorítom a kezét, majd visszalépve a korláthoz hangos éljenzésbe és szurkolásba kezdek. Minden egyes alkalommal mikor ide jövök, érzem, hogy változik bennem valami. Mi lesz akkor, ha ő is észreveszi? Ha ez a változás nem fog tetszeni majd neki? Félve nézek szerelmemre, de közben még mindig mosolygok. Csak akkor terelődik vissza a figyelmem a játékra, mikor hangos üdvrivalgás veszi kezdetét. Egy pillanatig azt hiszem, hogy már el is kapták a cikeszt, de csak a hazaiak szerezték meg az ötvenedik vezető pontjukat.

[- Hát, sokszor csinálok olyan dolgokat, amiket megtiltottak. Persze, azért még jó vagyok.]

  - Hát, sokszor csinálok olyan dolgokat, amiket megtiltottak. Persze, azért még jó vagyok.- azt hiszem, mindig én voltam a problémás gyerek a családban, ezt az új prefektusi jelvény, amit Clar kapott, külön kiemeli az én majdnem negyven büntetőmunkámmal párhuzamba állítva. Bár én hiszek benne, hogy az emberek azért jók és rosszak, nem csak tesznek dolgokat. Ismerek pár különösen szemét embert, akik szándékosan ártanak másoknak egy ócska poénért, az már gonoszság. - Leginkább úgy kell érteni, hogy semmit nem csináltam, amit megtiltottak. Illetve, semmit amit megtudtak.- az utolsó mondatot halkan, egy mosoly kíséretében teszem hozzá. Szinte nem telt el hónap anélkül kisebb koromban sem, hogy valami szobafogságra érdemes dolgot csináltam, mégsem voltam azért kettő-három alkalomnál többször évente.

 - Oké.- akármennyire kezdő vagyok még a nőkkel kapcsolatos dolgokkal, legalábbis felnőtt szinten, azt az egy dolgot már levágtam rég, hogy sürgetni nem szabad őket. Alex biztos el fogja mondani, honnan ismeri a portást, szóval nem firtatom a kérdést, főleg, mert simán lehet, hogy ez is a meglepetésem része. Ki tudja, lehet tényleg tőle vannak a jegyek, a házigazdát meg úgyis csak az érdekli, hogy eladják a jegyeket. Ez a meccs azért nem olyan, hogy a legjobb jegyeket félre akarják tenni a miniszternek.
 Magamhoz húzom Alexet, és csak mosolyogva nézem a felénk szálló gurkót, elég magabiztosan tartom, megpróbálok átsugározni magamból valamennyi magabiztosságot a lányba. 1923-ban történt utoljára halálos gurkótalálat brit első osztályban, ráadásul ott a terelő direkt célozta meg a pasija szeretőjét, ha igazak a legendák. Persze, nem halálos gurkótalálatok előfordulnak, de olyan ritkán, hogy hasonló esélyed van rá, mint megnyerni a lottót. Annak viszont ijesztő lehet, aki először van meccsen.
 - Ne félj, nem megyek sehová nélküled.- visszamosolygok Alexisre, továbbra is átkarolom, azután újra a meccsre nézek. Még mindig tökéletesen érzem őt, ahogy átkarolom, de a figyelmem nagyobb részét már inkább a meccs foglalja le. Tényleg évente ha egyszer megadódik egy ilyen szintű élmény, és boldog vagyok, hogy végre megoszthatom valamivel. Be kell vallanom magamnak, eleinte az újdonság varázsa, a testi dolgok vonzottak legjobban a párkapcsolatban, meg persze azok az új, fura érzések, de egyre többre értékelem azt is, hogy van valaki, akivel minent megbeszélhetek. Vannak dolgok, amiket még egy testvérrel, egy szülővel vagy baráttal sem beszélhet meg az ember.

          - Ne aggódj, senki sem szent. Én sem vagyok az. Ha ettől rossznak minősül valaki, hogy csinál olyan dolgokat, amik tiltottak, akkor jobb, ha beállok melléd a sorba rosszaság szempontjából. És a többségére nem is jöttek rá.
          Az elmúlt időszakban kezdve attól, hogy apa elhagyott minket tavaly nyáron a háború miatt, egészen a hazaérkezéséig, több szabályt, kérést és ígéretet szegtem meg, mint amennyit valaha képes leszek tenni még. Kivéve azokat, amiket neki tettem, és tenni fogok. Azokat az ígéreteket sohasem fogom megszegni. Persze, a két legnagyobb hibámra rájöttek anyuék, ami nem is meglepő, hiszen, nehéz lett volna eltitkolni, hogy visszamentem a Roxfortba, és idén nyáron azt is, hogy nem mentem haza időben. És nem fogom megbánni egyik döntésemet sem. Ott akartam lenni a barátaimmal az iskolában, és ha időben hazamegyek, akkor most nem állnék szerelmem mellett egy kviddics meccs kezdetén.
          Még akkor is érzem, hogy a lábam megremeg kicsit, mikor már nincs gurkó veszély, ezért kicsit odabújok szerelmemhez. És így akarok én az iskolában játszani? Az edzéseken még nem jött felém egy sem, és szerintem nem is fog, de ez akkor is félelmetes. Mégsem fogom feladni, addig megyek majd előre, amíg tényleg pofon nem csak egy. Megszorítom párom kezét, aztán visszamegyek a korláthoz, és újból felvéve a körülöttem lévő tömeg hangulatát, ordítani kezdek a hazai csapatot éltetve.
          Hihetetlen ez az érzés. Elmosolyodva nézek a mellettem állóra, és így pont lemaradok arról, ahogy a hazaiak fogója elkapja a cikeszt, és ezzel közel száz pont előnnyel zárjuk a meccset. Az ováció az egekig hatol, az ünneplés mértéke meghaladja a képzeletemet is. Ugrálni kezdek az örömtől, és kiveszem a mellettem álló férfi kezéből a zászlót, azt kezdem el lobogtatni.
          - Nyertünk! Nyertünk!
          Cael nyakába ugrok örömömben. Még sohasem éreztem ennyire édesnek a győzelmet. Biztos vagyok benne, hogy még napokig fogok erről a győzelemről beszélni. Otthon is a húgomnak, és valószínűleg elkísér ez az emlék egészen az iskola kezdésig, és ez ad majd erőt az ottani helyzethez.
          - Láttad? Én lemaradtam róla, mert egy sokkal nagyobb csodát néztem közben. Hogy kapta el a cikeszt?
          Megsimogatom az arcát, miközben lassan kezd kiürülni a stadion körülöttünk. Remélem, hogy nem ez lesz a legszebb élmény a mai nap után, de nem lehet tagadni, hogy bekerül majd a legjobbak közé.
          - És ez még csak a kezdet volt.
          Valami, amit nem tudok befolyásolni. Nem tudtam, hogy a csapat nyerni fog vagy veszíteni, ezért szerveztem még néhány programot, hogy ha szükséges, akkor elfeledtethessem vele a bukást, de ahogy nézem, nem igazán lesz erre szükség, mégis a programokat már nem mondhatom le.
          - Remélem, hogy a többi is ugyanúgy fog tetszeni, mint ahogy ez tetszett. Mindjárt meg is látod mi lesz az, csak ürüljön ki a stadion.
          Lenn már kezdenek gyűlni a gyerekek, körülöttünk pedig üresedik a nézőtér, de továbbra sem engedem el. Inkább közelebb húzom magamhoz, és megcsókolom. Életem végéig tudnám ezt csinálni, anélkül, hogy megunnám vagy csak levegőt kéne vennem. Mondjuk ez utóbbi esetben, nem tartana sokáig az életem. Beletúrok a hajába, és elmosolyodom addig, amíg levegő miatt félbeszakítjuk a csókot.
          - Szeretlek! Nem győzöm elégszer mondani, mert úgy érzem, mindannyiszor legalább egymillió év telik el, mikor nem ajándékozhatlak meg ezzel a szóval.

[- Engem is nagyon ritkán kapnak el. Amiről tudnak, az nagyon a jéghegy csúcsa. De miket csináltál?]

 - Engem is nagyon ritkán kapnak el. Amiről tudnak, az nagyon a jéghegy csúcsa. De miket csináltál?- kicsit nehéz elhinni, hogy Alex nagyon durván szabályokat szegne. Nem hiszem, hogy félne a következményektől, és azt sem, hogy ne tudná, hogyan ússza meg ha kell, de nem tudom, miért rosszalkodna. Igaz, nyár elején azzal, hogy az üstbe költözött, eléggé kiakasztotta az édesanyját, de arra komoly oka volt, és ilyen komoly oka ritkán van az embernek. Én csak azért szegem meg a szabályokat, mert a szórakozásom útjában állnak. Vagy maga a szórakozás a megszegésük, szuper, ahogy felpezsdíti az ember vérét, hogy öt-hat méterre van a gondnok, és azon múlik a lebukásod, hogy bevesz-e egy kanyart.
 Csak egy-egy futó pillantást vetek a meccs közben Alexre, mert így is érzem, hogy mellettem van. Főleg azért nézek rá, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg szereti a kviddicset, és nem csak megjátssza, mert akkor a jövőben igyekszem kerülni ezt a témát. Viszont úgy tűnik, hogy tényleg érdekli, ami azért megnyugtató érzés. Nem érezném jól magam annyira én sem, ha tudnám, hogy unja magát.
 Ahogy a meccs véget ér, felugrok a székről, és eggyé válunk néhány hangos percre a hazai szurkolótáborral. Voltam már pár nem iskolán belüli meccsen, de ahogy átélem a tombolást, eszembe jut, hogy nem nagyon jártam olyanon, ahol az én csapatom nyert. Most talán nem vert le volna az sem, kicsit már készültem is, mert elkezdett szétesni a hajtósor, és eléggé elhúztak. De hát ez a jó ebben a játékban. Egyik pillanatban szívásra állunk, egy másik pillanatban pedig már együtt lehet üvölteni, hogy nyertünk.
 - Aha, láttam. Alig pár méterrel a föld felett kapta el, nagyon király volt.- miközben átölelem Alexet, eszembe jut, hogy talán mégis fogónak kéne jelentkezni. Ilyenkor egyértelműen ő a meccs hőse, és ha a csapatod bénázik, te egyedül nyerhetsz azzal, hogy legyőzöl egy másik srácot. Csak hát ha buksz, akkor meg a te hibád az egész, és a felém dobott tárgyakat éppen olyan gyakran kapom el, mint ahogy nem kapom el őket. Jó lesz az a terelő vagy hajtó pozíció.
 - Hú, mit találtál még ki?- megcsókolom Alexet, azután a szemébe nézek, mintha ki tudnám olvasni a válaszokat Alex tekintetéből. Természetesen ilyen kérdésekre még akkor sem találhatok választ, ha tényleg nagyon szeretem, és talán én ismerem őt a legjobban a világon. Látom a szemében, hogy jól érzi magát, egy picit talán izgul is, és persze ott van az az imádni való csillogás. Már mindent láttam a testéből, de még mindig a szemét szeretem nézni a legjobban.
 Megsimítom Alex nyakát, miközben csókolózunk, végigsimítok a hátán, a karján, a másik kezemmel pedig gyengéden megtámasztom a fejét. Nem szeretném abbahagyni ezt soha, még akkor sem, ha most leszakadna az ég. Még mindig annyira furcsák tudnak lenni ezek az új érzelmek, amiktől olyan nagynak tűnik minden. Kicsit ijesztő is néha, amikor pedig távol vagyok Alextől, sokszor fájdalmas is ez a szerelem dolog, de mégsem mondanék le róla semmiért.
 - Én is szeretlek, kicsi főnixem.- elmosolyodok, azután adok egy puszit az arcára. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy most nem számít semmi más, csak az, hogy együtt vagyunk. Akár a szobámban, akár a játszótéren, kettesben csak vele most szebb lenne számomra, mint bármi ezen a világon. Csak azért nem kérem meg, hogy töltsük együtt, kettesben a nap hátralevő részét akár valami ócska film vagy társasjáték mellett, akár csak úgy, hogy beszélgetünk, mert tudom, rengeteget dolgozott ezen a napon. Azért nem lenne igaz az sem, hogy nem tölt el izgalommal, hogy milyen meglepit talált ki. Még most is imádok ajándékot kapni. Talán soha ki sem növöm.

          Úgy érzem nem lenne fair, ha a kérdésére csak annyival felelnék, hogy falun lakom. Én se tudom, hogy milyen lehet városban lakni, ő honnan tudná, hogy milyen falun.
          - Tudod, tele van lehetőségekkel a hely, ahol lakom. Sokszor másztam fel háztetőkre, hogy jobban lássam a naplementét, vagy beledobjak valamit a kéményekbe. De előfordult, hogy loptam a szomszédok gyümölcsös kertjéből, megkergettem a háziállatokat. Egyszer aratás közben kiálltam az egyik földre, és egy egész napos, és majdnem egy egész éves munkát tettem ezzel tönkre. – Igaz, ennek az volt az oka, hogy megakadályozzam egy nyuszi család pusztulását, de ezt csak apu tudja. – Aztán ott volt még az is, mikor bementünk anyuval Oxfordba, és a rendőrök vittek haza, mert azt hitték, hogy elvesztem, pedig csak bementem az ottani varázsló negyedbe, és besötétedett, mire végeztem a dolgommal.
          Anyu tudott róla, hogy dolgom van ott, és nem akart nagyon elengedni, de mivel nem akart velem sem jönni, ennél a megoldásnál maradtunk. Sajnos a rendőrök előbb találtak rám, mint ő, és még szerencse, hogy apu már otthon volt, mire hazaértünk.
          Felpezsdül a vérem a tömeggel egyetemben, aztán kicsit le is higgadok, és örömmel hallom, hogy miként sikerült behúzni ezt a győzelmet. Láttam már olyan hajmeresztő zuhanásokat, amiket, ha nem sikerül időben lefékezni, a játékos könnyen a nyakát törhette volna. Én még nem mertem megpróbálni egyszer sem, de van egy olyan érzésem, hogy a Roxfortban majd szükség lesz rá, mikor gyakorlunk. Addig is, inkább a repülés technikámon szeretnék javítani, amivel viszont nagyon szépen haladok. Van néhány év lemaradásom, és bár nem akarok profi lenni, azért annyira tudnom kell repülni, ami elég ahhoz, hogy megnyerjük a meccset. Félve nézek szerelmemre, hiszen, ha tényleg beválasztanak majd és őt is, akkor egymás ellen kell játszanunk, és csak remélni tudom, hogy sikerül félrerakni a kapcsolatunkat arra az időre.
          - Meglepetés, mondtam már. Csak kell még egy kis idő. Addig is…
          Addig is leköti a csókolózás, engem is leköt a csókolózás, és semmi sem állíthat majd meg minket abban, hogy jól érezzük magunkat. Még akkor sem, ha a tervem nagy része… oké, egy kis… oké, egy része nem úgy sül el, ahogy kellene. Teljesen belepirulok a csókba, és hagyom, hogy átjárjon a közelsége, aztán kiürül a stadion, és megfogom a kezét, majd elvezetem lefelé. Scott és Hugh már várnak ránk. Odavezetem szerelmem a pároshoz, majd bemutatom őket egymásnak.
          - Cael, ő itt Hugh és az édesapja Scott Bear. Hugh, ő Cael, akiről annyit meséltem már.
          A két férfi a kezét nyújtja szerelmem felé, majd Scott félrevon engem, amíg Hugh elvezeti őt a stadion belseje felé.
          - Alex mesélte, hogy ma van a születésnapod. Isten éltessen. Most pedig akkor jöjjön a második felvonása az ajándékodnak. Hidd el, sok dolgon kellett ezért keresztül mennie, de ne áruld el neki, hogy elmondtam.
          Olyan jó lenne tudni, hogy miről mesélnek. Én szándékosan kerülöm a seprűt, a repülést, nem akarom idő előtt lebuktatni magam, viszont Hugh azonnal Cael kezébe nyom egyet, majd a rá váró kicsik felé fordul. Elmondja a lényeget az órákról, és mikor mindenki eltűnik, újra szerelemem felé fordul.
          - Akarsz egy kicsit repkedni a csapattal? Te választod meg a pozíciódat.
          Ebben a pillanatban megjelennek a játékosok, felsorakoznak mögötte, és egy amolyan levezetésként felszállnak újra a magasba. Én büszkén nézek rá lentről, miközben váltok néhány szót Scottal. Igaz, a nap hátralévő fele nem szárnyalhatja majd túl ezt, de az igazi ajándék úgyis ez volt.