Lezárt könyvtár

A lépcsőtől kilépve, a vörös hajú, olvasásban morcosan megzavart
boszorkány portréja mellől nyíló helyiség a bál idejére tulajdonképp lezárásra került, elvégre
funkciójában nem épp illik az eseményhez, de a különös érdeklődéssel bíró szemlélődő hamar
otthonra találhat az oroszlánfejjel díszített rézkilincs mögött nyíló könyvtárban. Ameddig a szem
ellát, a fényes padlón tükröződik a plafonig nyújtózó polcok arcképe, megannyi kötet,  amely
csak arra vár, hogy valaki a tulajdonosukon kívül is beléjük pillantson... már persze,
ha valami oknál fogva nyitva találja azt a bizonyos ajtót...

[Leon R. Lutece]

Leon R. Lutece
"Már vénülő kezemmel, fogom meg a kezedet"

• outfit •

Csodálom a pompát, úgy egészében. Ahogy a kastély méltóságteljesen foglalja el helyét az ő szépségét dicsőítő növények között. Teljes tudatában önnön eleganciájának és gazdagságának. Az ablakok üvegein a kertbe folyó fény arany ösvényeket jelöl ki a füvön. Az elhelyezett füzérek pedig gyöngyökként ékesítik az elém vetülő képet. Párocskák beszélgetnek itt-ott vagy épp kifinomult kellemmel haladnak az épület felé. S mikor a főkapun belépnek. Ők is eggyé válva a hely szellemével, részesei lesznek a pompának.

Nem jártam még ennél igazibb bálon. S miközben lelkesedésem egész héten családom hangulatát is még vidámabbá varázsolta, számomra úgy kezdtek el egyre lassabban telni a napok. Tudtam, az este végre igazi Jane Austen hősnőnek érezhetem magam, s ez úgy hiszem meglátszódott higgadt józanságomon és ítélőképességemen…
Mégis mikor végre elérkezett a mai nap, úgy éreztem sikerült a lehető legnagyobb nyugalommal és türelemmel családtagjaim szakértő kezeire bíznom magam.
S persze a munkából vagy mókából mindenki kivette a részét…
Hiszen egy ilyen kitűnő eseményen, neves emberek között ma én képviselem a Meadowsokat. Úgy jogos hát, ha a park összes női lakója, köztük Lia is, viseletem és kinézetem valamely apró momentuma fölött, érvényre juttathatja akaratát.
Hajamat Avelin óvatos, de tartós hosszabbító bűbájjal kezelte, amikbe Lia apró fonatokat és egy-két virágot helyezett. Anyu pedig sminkemet készítette el, az ő elmondása alapján éppen olyanra, amilyen én is vagyok; kifinomultan kedvesre.

Önmagamon sosem tapasztalt magabiztossággal siklok felfelé a lépcsőn, majd végig az előcsarnokon. Halvány ruhám szellő lengette búzakalászként keretezi lépéseim nyomát. S érzem, ahogy emberek állnak meg beszédükben vagy hallgatásukban, ahogy elhaladok előttük. Apró mosoly jelenik meg arcomon, gondolatom nyomán. Sosem voltam az a fajta ki több figyelmet képzeljen önmagának, mint amennyit valóban megkap, s most mégis erről ábrándozom. Elegánsnak, szépnek és furcsamód felszabadultnak érzem magam. S kedvemet még az sem szegi le, hogy minden teremben merre járok, leginkább csak párokkal találkozom, én pedig nagyon is szemmel láthatóan egyedül érkeztem…

Gondolataim kissé elszárnyalnak, valamerre Boethius felé. Egy olyan múltba, mely vége felé senkinek sem okozhatott örömet. Már jó ideje nem merengek a történteken. Emlékeim szívembe rejtettem, ami örökre megőrzi, s amit lezárva, immáron új fejezeteket megkezdve, új lapokat írhatok tele történetemmel.

Rövidke gondolatomból hamar visszatérít a csodák helyszínére, mikor a bálteremből kiszökő dallamokban a számomra egyik legkedvesebb zenét ismerem fel.
Lassan elindulok hát irányába, miközben tekintettemmel végigsiklok a falon függő díszeken és képeken. Majd megállok egy nyitott ajtó előtt.  
Aprót bepillantva is azonnal látom, hogy a nagy teremben padlótól plafonig könyves polcok, s rajtuk telített sorokban, számomra talán csak Roxfortban látott mennyiségű, könyv van. Belépek. S bár azonnal látom, hogy a helyiség üres, s gondolatban egy pillanatra meg is fogalmazódik bennem egy halovány gyanú… Könyvek iránti szeretetem mégis nagyobb annál, mintsem igazán foglalkozzam vele. Csak egymás után érintem meg a könyveket, elvarázsolódva e tökéletes gyűjteménytől. S immáron a kellemes muzsikával körülölelve, csak csodálom a pompát, úgy egészében.

Agnes Meadows

Does that make me crazy?

Suit up

Fulladozó lépések kísérnek kifelé a bálteremből – csak remélni merem, hogy a két ember, akik a leginkább tehetnének ellene, nem veszik észre a hirtelen jövő menekülésemet. Willow nyilván túl elfoglalt, túl vidám és szórakozott ahhoz, hogy engem is észrevegyen, és ezért most hálás is vagyok, elvégre nem hiányzik egy régi emlék felelevenítése, ahol látomások kerülhetnének szóba. Minerva pedig… azzal van elfoglalva, hogy újakat készítsen mások számára, és ez így van rendben. Engem lefoglal a saját átkom, amely hosszú lepelként lebeg utánam, ahogy beveszem magam a könyvtárba, nem is vagyok hirtelen biztos benne, nyitva marad e mögöttem az eredetileg lezárt ajtó…
Mostanában gyakran látom a háromszöget, a körrel, a vonallal, nincs benne újdonság számomra, de reméltem, ezt az estét a szememben csillogással, nem a vérző orrom előtt tartott kézzel vészelhetem át, és egy kicsit elmerülhetek a csodálatban, hogy valami, amit megálmodtam, életre kelhet. A sors azonban ennél féltékenyebb, ennyit sem hagy számomra, és már remegő gyomorral odáig kerget, hogy bevegyem a tablettáimat is. A könyvtár leghátsó részlegéig űzettem, remélve, hogy a súlyos kötetek árnyékában lelek némi nyugalmat és csöndet, elkaphatom száguldozó pulzusomat és nem zilálok úgy, mint egy versenyló. Nem a legelegánsabb hasonlatom, de ez ebben a percben nem köt le a legkevésbé sem… habár mégis adóztam egy teljes gondolattal neki.

Hideg kézzel matatok a zsebemben, már elérem az apró pirulákat, épp kiemelném, amikor lépteket hallok magam mögött: nem merek megfordulni és szembenézni egy eltévedt vendéggel. Miért tenném le ismeretlen kezekbe ezt a terhet, és a rémületet, ami ilyenkor szennyezi az arckifejezésemet? Az idegen azonban nem akar távozni, a lépései valamit kevernek a semmiből, és csodálkozva veszem észre, hogy a légzésem is sokat csitult, amíg vele foglalkoztam. Kilesek hát a polc mögül, de a meglepettségem csak fokozódik, mikor egy lányt pillantok meg, aki mintha holdfénybe öltözött volna ma éjszaka, különös kecsességgel vizslatja a könyveimet, műértően, amelyet ritkán tapasztalhatok idebent. Nem akarok leskelődni, idegen tőlem ez a magatartás, de vajon nem késztetném e védekező rémületre, ha megszólítanám így a csöndből? A fejfájásom csitult annyira, hogy ne előtte zuhanjak össze szégyenszemre, és habár ezt a helyiséget nem akartam megmutatni a közönségnek, ő már idebent van, miért ne ismerhetném akkor meg?
Rezignáltan indulok meg a fényes márványon, torkomban dobog a szívem, de ennek most semmi köze az esetleges, tudaton átviharzó látomásoknak. Visszhangot vetek, de remélem, olyan hullámokat nem, amelyekkel felriaszthatom akaratom ellenére a hozzám egyre közelebb kerülő lányt, aki úgy rajzolódik ki a félhomályban, mint a hold ragyog ki az éjjeli felhők közül mosolyogva.
- Elnézést, kisasszony… - szólalok meg – A könyvtár a bál idejére le van zárva, de… látom, ön is a kötetek szerelmese. Leon R. Lutece vagyok, ez esetben a ma esti könyvtárosa. Kérem, ne haragudjon, ha megzavartam, magára hagyom, ha úgy kívánja. Ha mégis úgy döntene, hogy a hirtelen megjelenő énem nem ijesztette meg, akkor szívesen körbevezetem.

[Leon R. Lutece]

Leon R. Lutece
"Már vénülő kezemmel, fogom meg a kezedet"

• outfit •

Összerezzenek a csendbe lopózó hangok hallatán. A zenében szünet állhatott be… épp nem szűrődnek át a bál fennkölt hangjai. Viszont lépések nyomán visszhangoznak a polcok. S én tekintetemmel keresem a sok között azt az egyet, melyet igazinak vélhetek, s amely felől társaságomat várhatom.

Aztán lassan kirajzolódik a félhomályból egy alak, magas és vékony, már-már esetlenül suta ifjú benyomását keltve. De mikor közelebb ér… előtűnik egy arc, mely mintha meggyötörtségét próbálta volna leplezni, könyvtárba száműzött magányában. S én hirtelen otromba betolakodónak érzem magam, ahogy mélyen szemeibe nézek… Nem ifjú volt ő, ahogy elsőre hittem. S bár arcának holdfehér sápadtsága semmit sem sejtetne… Szemei sokat látott szemek voltak, melyeken belenyugvó fáradtság tükröződött.

Önkéntelenül is lépek egyet felé. E különleges alak úgy vonzz magához, mintha csakis miatta léteznék. Óvón, védőn állok előtte, mintha az ő fájdalmának enyhítésére érkeztem volna.
Furcsa volt, hihetetlen, maga az érzés, mintha már ismernéd, s ő még egy szót sem szólt...
Ajkaim óvatosan szólásra nyitom hát, s szívem izgatott váltásba kezd hallván, hogy megelőz.

- Elnézést, kisasszony… A könyvtár a bál idejére le van zárva, de… látom, ön is a kötetek szerelmese. Leon R. Lutece vagyok, ez esetben a ma esti könyvtárosa. Kérem, ne haragudjon, ha megzavartam, magára hagyom, ha úgy kívánja. Ha mégis úgy döntene, hogy a hirtelen megjelenő énem nem ijesztette meg, akkor szívesen körbevezetem.
- Bocsánat – Kezdem reszkető hangon, arcomat pírral telítve – Az ajtó… tudja az ajtó nyitva volt. Bevallom gyanúsnak kellett volna lennie… - Szabadkozom, miközben zavart gesztikulációval intek az említett felé. De a férfi, tévedésem ellenére maradásra invitál, s bemutatkozik. Hangja kellemes, modora udvarias, de én érzem az álcát, a burkot, mely a fájdalmat és kétséget takarja. – Agnes Meadows. – Nyújtom felé kezem, miközben rámosolyogva feltárom számára barátságomat és bizalmamat is. – Jól látja, uram. Igazán szeretem a könyveket. És bevallom, talán még a Roxfortban sem találkoztam ilyen impozáns gyűjteménnyel, mint a magáé. – Kezdem a beszélgetést, hogy maradhassak, s kezdem a beszélgetést, hogy megismerhessem…

Wind

Szokták mondani, az igazán fényes csillagok mindig magányosak - vagy azért, mert a tündöklésük elvakít mindenkit, vagy azért, mert olyan távol vannak. Képzeletemben most valahol egy, a nevével kibékülni nem tudó kisfiú épp erről olvas egy történetet, és arra gondol, a csillagok sosem magányosak, elvégre mindig ott vannak egymásnak, még ha ez innen is vehető észre. Később a kezébe vesz majd egy tudományos elemzést a bolygókról, szupernovákról és más égitestekről, de örökké arra fog gondolni, hogy mi, emberek is fényesen pislogó pontok vagyunk mások életének sötét, éjszakai egén, ha elfelejtenék, nincsenek egyedül.
A lány váratlan megjelenése újra eszembe juttatta ezt, talán csak az árnyalatok miatt, amelyeket visel, talán a félelem festette ide, a félelem az esetleges rohamoktól. Nem szeretném megijeszteni, elvégre számára nem lehetek most több, mint egy idegen, aki rátört, és most ügyetlenül próbálja bemutatni magát.
- Tudom. Én hagytam nyitva. - csókolok kezet neki óvatosan - Bár akkor még nem számítottam társaságra, lehetnék körültekintőbb, erre gondol, igaz? Teljesen jogos lenne, Ms. Meadows. Ki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet, így ezen tévedésem ezúttal egyenesen örömtelinek bizonyult.
Úgy teszem egymás mögé a szavakat, mintha nem félnék attól, hogy komplett őrültnek néznek értük. Olyan különös még mindig hétköznapi párbeszédeket lefolytatnom: hozzá vagyok szokva a szótlansághoz, a csak az információ cseréjét elősegítő kommunikációhoz, barátaimat pedig elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudják, hajlamos vagyok a szociális ügyetlenségem miatt bajba keveredni. Az út szélén való várakozások, távozó partnerek... ez a bál részben azért született, hogy míg odakint az emberek önmagukat egymásban a háború romjai között, én is kilépjek végre az árnyékból, ahová tartozónak érzem magam még most is, pedig a lány viselkedése nem ellenséges.

- Köszönöm... - forgatom körbe a fejem a könyvtárban, mintha én is először járnék itt - Emlékszem, amikor az iskola növendéke voltam, úgy véltem, annál semmi nem lehet impozánsabb, ahogy mondja. Hosszú évek és beszélgetések kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, azért éreztem annak, mert az volt az első könyvtár, amelyet a szüleimén kívül megismertem. Az önök házi könyvtára is hasonló emlékekkel ajándékozta meg önt?
Ez így önmagában talán nem állja meg a helyét, elvégre a gyermekkorom sok olyan pillanatban gazdag, ahol elutazván talán még az itteni könyvsoroknál is hatalmasabb óceánjait láttam köteteknek, de azokat távolról néztem csak, útban valamelyik tudományos konferenciára, megbeszélésre, vacsorára. A szüleim nem voltak utazók, úgy jellemezték magukat, mint akik a nászútjukon kiélték ezen vágyaikat, és a világot igazán csak számokban szerették értelmezni, így nyomós indok kellett ahhoz, hogy felkerekedjünk. A legemlékezetesebb talán egy ír földre tett kirándulás volt, melyet lázban égve éltem végig, és ahogy Rosa volt szíves felhívni a figyelmemet rá utólag, a legfontosabb kérdés a gyermeki énem számára az volt: hol vannak a lemprikónok?
- Jöjjön, körbevezetem. - intek felé udvarias gesztussal - Tudja, sosem gondoltam magamra igazán könyvtárosként, de ha végigtekintek azon, ami előttünk áll, hát lehet, hogy annak kellene állnom. Ha jobbra tekint... de várjon csak, nem szeretném annyira untatni, hogy aztán kellemetlen élményként maradjon meg.
Igaz, még az unokahúgom, aki szintén szeretett ebben a teremben vándorolni, is felhívta a figyelmem arra, hogy ha mérsékelten izgalmas témát kezdek feszegetni, az hosszú órákba nyúló értekezés lesz, melyet csak én élvezek. Agnes jóval fiatalabbnak tűnik nálam, talán csak az illem nem engedi közbeszólni, és már látom benne a diákot, aki túl udvarias ahhoz, hogy leállítson.
Előhúzom a pálcámat, melyet gondosan elrejtettem az avatatlan szemek elől az est témájának megfelelően, és egy intéssel sötétséget varázsolok közénk. Állok annyira távol tőle, hogy ne képzeljen bele semmi oda nem illőt a mozdulataimba, de nem is hagyok időt neki arra, hogy elmerengjen ezen, a következő pillanatban a kötetek épp olyan sápadt aranyszínben tündökölnek fel a gerincük mentén, akár a csillagok a bús éjszakákon.
- Értekezések a varázslattal teli és azt nélkülöző történelemről... - újabb intés, és csak a szóban forgóak hunyorognak felénk - Regények, verseskötetek, tudományos beszámolók, enciklopédiák, idegen nyelvű irodalom...
Mosolyogva sorolom a lehetőségeket, és azok sorra kirajzolódnak a sötétben, mintegy metaforaként arra, hogy világítja meg a tudás a félelem feketeségét. Számomra mindig megnyugtató volt az információk karjaiba temetkezni, mintha a világom biztos alapjai ezeken nyugodnának. Ironikus, hogy éppen én vagyok a látó és a racionalitás szobra is egyszerre...
- Még senkinek nem mutattam meg így, nemrég készültem el vele. - pillantok körbe, mikor az összes könyv egyszerre izzik fel, fátyolos derengésbe vonva a helyiséget - De úgy gondoltam, önnek talán tetszeni fog. Mondja, Ms. Meadows, hisz ön a csodákban? Hullócsillagokban?

[Leon R. Lutece]

Leon R. Lutece
"Már vénülő kezemmel, fogom meg a kezedet"

• outfit •

Figyelem a férfit. Az apró rezdüléseit, ahogy próbálja elrejteni, mindazt mit érkezésem előtt élhetett át, és mindazt, mit érkezésemmel… Mintha a félelmet és aggodalmat fedezném fel gesztusaiban. De ezeket nem válthatja ki személyem. Nem, ebben nem hiszek. Mintha lelke törékenységével együtt is önmagától tartana leginkább… S én mintha önkéntelenül is gyógyírnak tartanám önmagam az ő magánya ellen, úgy teszek apró, megfontolt, de minden jóságomat felé sugárzó mozdulatokat.

- A mi könyvtárunk… - tekintek körbe kérdése nyomán. – Meglehetősen aprócska ehhez viszonyítva. És javarészt a mugli nagypapám gyűjteményéből áll. Mindazon által, talán a legérdekesebb, amit valaha láttam, s ebben felülmúlja az összes többit. Ő ugyanis szerelmese volt a furcsa vagy hibás mágikus könyveknek.
Gyorsan lehajtom fejem, s ismét csak elpirulok. Talán túl sokat szóltam… Dakota a szavak mestere, én mindig inkább csak megfigyeléseimből éltem. S bár pörgő családom stílusát hamar fölveszem, valamint Dakota számára is jó beszélgetőpartnerré tudok válni, de sosem gondolkoztam el rajta, milyen is az, mikor egyedül kell megállnod a helyed egy ismeretlen férfi oldalán lépkedve. Aztán óvatos mosolyra húzom szám, mikor ő is aggodalmát fejezi ki esetleges untatásomtól félve. De csak biztatóan nézek szemeibe, hisz majdhogynem boldogan hallgatom minden egyes szavát. Valahogy maga az egész lénye vonzz maga felé, mintha ő lenne a Föld, s én a helyes útját épp most megtaláló Hold, mely a gravitációs mezőnek köszönhetően forog körülötte. Már most is érzem hozzá való helyezkedésemben mindennek az elméletnek a leképeződését. Ez pedig furcsán hat. Hisz lassan rá kell döbbennem; nem ismeretlen a férfi, ki mellettem áll. De mindig is ismertem őt, téren, időn, világokon átívelve… - Nem untat. – Válaszolom aztán mégis, nagyon halkan. – Meglehetősen kevés az olyan téma, melyet én nem hallgatok szívesen. – Mondom, aztán rájövök, hogy ez esetleges félreértésekhez vezethetne. – Mármint, természetesen a jó modor és illem határain belül. Mármint azokon belül nagyon szívesen hallgatnám bármiről… - Teljesen elpirulok és tekintetemet megint csak elkapva inkább a földet nézem. Ahol észreveszem a lassan közénk kúszó sötétséget, s a kíváncsiság megint csak fölnézésre vonzza szemeimet.

- Értekezések a varázslattal teli és azt nélkülöző történelemről... – kezdi mondandóját, s vele párhuzamosan az egyik legszebb varázslatot, melyet valaha láttam, mindig az adott témában felvillantva gyűjteményének darabjait. „A sötétséget legyőzi a tudás fénye…” Jut eszembe, mit egyszer valahol olvastam, s mi azóta meglepően elterjedt gondolattá vált. Találó, ahogy most, mindezt mágia segítségével a valóságban is megjeleníti. Könyvtárosom minden bizonnyal sokat olvasott, s tanult ember, állapítom meg ismét csak mindazt, mi tulajdonképpen legelejétől kezdve egyértelmű. Beszédén, stílusán, öltözetén és viselkedésén is látszik mindaz a tökéletes jó modor, melyet az ember saját intelligenciájára építve, olvasással és tanulással sajátíthat el leginkább. 

- Tökéletes. – Állapítom meg szolidan, mikor remekművéről beszél. Valóban úgy, mint egy művész alkotásáról. S valahol mindez az is… Körbepillantok az apró csillagfényeken és önkéntelenül is elmosolyodom azon, hogyan lehetett még szebbé tenni egy önmagában is pompázatos termet. – Hiszek. – Válaszolom a férfi közelébe lépve. – Hiszem, hogy léteznek kívánságok, melyeknek teljesülniük kell. – Nézek mélyen a szemeibe. - Hagy mutassak valamit én is... - És már magamban ki is mondom a két kis szót, apró óvatos pálcaintéssel kísérve, hogy a varázslatos hangulatot nehogy véletlenül elijesszem kettőnk közül. S fejünk fölött apró fénypontok jelennek meg. Mintha a könyvek fényeit, s a csillagokat egyszerre hívtam volna alakjaink fölé. Bájos kis olasz varázslat, melyet gyermekek megnyugtatására használnak szüleik, de engem mindig ámulatba ejtett szépsége. – Ön, hisz a csodákban, Mr. Lutece? – kérdezem alig hallható suttogással, majd apró mosollyal kísérem szavaim. – Aztán. Bemutatta, milyen impozáns is gyűjteménye. De engem sosem az általános érdekelt… – Mosolygom még mindig, s enyhe pajkossággal ejtem ki szavaim. – Ha kérhetem… mutassa meg nekem azt az egy könyvet, melyet olyankor vesz kezébe, ha szomorú. Melyik az, melyben megnyugvást talál?

Wind

Vezettem már körbe embereket ebben a könyvtárban, amely számomra szinte az egész világot jelképezi - volt már hangos nevetéstől, vitáktól, és mielőtt az enyém lett volna, nyilván más szenvedély is fűtötte a számomra bástyaként álló falait, de eddig talán kevés olyan látogatója volt, aki őszintén a könyvek vezérelte boldogságot kereste benne. Azt a csendes nyugalmat, amit a lapozás hangja kelt, amely elsimítja a múltat és jövendőt, lehetőségeket hint az olvasó elandalodó lelkére, és amelyet mind szomjúhozunk, akik egyszer megismertük igazán. Nem kétlem, hogy Agnes hasonlót él át, elég csak a tekintetét figyelnem, az a rajongás biztosan valóban lelkes olvasót rejthet.
- Tudja, mindig úgy gondoltam, hogy a jelentős dolgoknak csak egy tulajdonsága a fizikai nagyságuk, könyvek esetében pedig ez nem jelent semmit. - mintha elszégyellné magát, amit nem értek - Milyen jellegű furcsa vagy hibás könyvekre gondol?
Lehetséges, hogy még annál is unalmasabb a mondandóm, mint amilyennek eleinte gondoltam? Willow sosem mulasztott el emlékeztetni a köztünk általa felfedezett különbségekre, amelyeket a saját erényeinek és az én hiányosságaimnak titulált, de a legutóbbi alkalmakkor már szerettem azt hinni, hogy ha érdekesnek nem is, de hasznosnak találja, amit mondok neki. Eleinte tartottam attól is, hogy Minerva egyszerűen elalszik majd nyitott szemmel, az udvariasság mögé rejtve a közönyét, de ez sem következett be, Rosa bármennyire is kajánul jövendölte a tea fölött. Szinte nem is értem, hogy nem talált még elvtársára Nathanielben, aki több ízben utalt arra, hogy a pálcamágia nem túl eredeti megközelítéséről értekezni felesleges. Nem értem őket, és hálás vagyok a mostani megnyugtató szavakért.
- Eszemben sincs olyan témákat is érinteni, amelyek ezeken kívül esnek, Ms. Meadows. Nem vagyok otthon a jó modor határain túli témákban, és nem is szeretnék ilyen irányú jártasságot szerezni, nem kell tartania ettől.

Vajon milyennek lát most? Félelmetesnek, mint azok, akik tudomást szereznek a nevemről, és ismerik azt, baljóslatúnak tartva? Merevnek, ahogy Willow, hóbortosnak, ahogy Minerva, zárkózottnak, ahogy Nathaniel, az arcát elrejtőnek, ahogy Rosa? A szóban forgó alakok talán büszkék lennének rám, amiért nem menekültem el a helyzet elől, és nem is érzem magam feszélyezve, hogy eszembe jusson ez a lehetőség. Nem tagadom, jól esik a figyelme, a csend mellette, mintha egyszerre lenne is itt, és nem is. Akár egy mesealak.
- Tökéletesnek éppen nem nevezném, de hasznos, mindenképp. - ebben a derengésben nem látható, hogy halványan elvörösödöm zavaromban - A színpad az öné.
Álmélkodva figyelem a varázslatát, amit nem volt alkalmam még megismerni korábban. Szeretném jobban megérteni, hogyan működik, de ez az ő titka, és nem szeretnék belátni a színfalak mögé, ha ő maga nem invitál be oda. Elkalandozik a tekintetem a fénypontokat méregetve, csak a szavaira keresem meg újra az ezüstösen vibráló alakját.
- Definiálja a csodát. - húzom óvatos mosolyra az ajkaimat - Arra kíváncsi, amit mások is annak neveznének, vagy arra, ami csak számomra az?
A kérésére bólintok, és némán magamhoz intem az egyik legrégebbi kötetet a teremben. A sötétséget aranyló csillagként átszelő könyv puhán huppan a kezembe, azt rögtön két fotel követi, és udvariasan intek Agnesnek, hogy foglaljon helyet a pont megfelelő távolságban: olvasásra alkalmas, de illetlen gondolatokra nem. A tenyerei közé illesztem a gyerekkorom emlékeit tartalmazó lapokat, remélve, hogy olyan örömet okoznak majd neki is, amilyet nekem is. A francia sorok lágyan domborodnak a halvány vajszín lapokon, végigsimítva rajtuk könnyű magunkat odaképzelni a helyszínekre, érezni a szelet az arcunkon, beszívni az első történet hűvös fenyőillatát, megismerni a Will'o'Wispet...
- A fantázia maga a csoda, Ms. Meadows. Szeretné, ha lefordítanám önnek a csoda francia szárnybontogatását?

[Leon R. Lutece]

Leon R. Lutece
"Már vénülő kezemmel, fogom meg a kezedet"

• outfit •

Talán elsőre furcsa, a harmónia, melyet e hely tökéletessége nyújt a számomra. Ismét elfog az érzés, mintha nem is idegen helyen volnék, de mintha mindig is e polcok között jártam volna. Olyan, mintha azonnal tudnám, mit, merre keressek, s ez megadja azt az önbizalmat, mi után mindig is vágyódtam. Csak elmosolyodom, ahogy tekintetem a férfiéra emelem és tudom, hogy ma már nincs okom elbizonytalanodni. Ez az este tökéletesebb lesz még annál is, mint amire számítottam.

- Nagyapámat elbűvölte a tudat, hogy a családjában mindenki mágus. És a legkülönlegesebb embernek tartotta magát, ahogy a legszerencsésebbnek is. Így hát, a könyvtára olyan, mint ő maga is volt… Telis-tele olyan könyvekkel, amikből csak egy-egy darab létezhet. Ezektől tulajdonosuk megvált, mert már eleve hibásak voltak vagy valamiért azzá váltak. – Mesélem felszabadultan, már-már szinte én is érezve az olasz ízt hangomban. Ez eddig egyedül rokonaimmal és talán Dakotával tudtam ilyen szabadon, csak úgy, nem is tudom… fecsegni? - Az egyik például tüsszenteni szokott. Csak úgy, mint minden átlagos ember… kiszámíthatatlan időközönként. Már megtanult kellemes morajló hangot kiadni, ha egészséget kívánsz neki. Vagy a másik kedvencem, amelyik minden kinyitáskor másik nyelven fedi fel történetének szálát… Jó lehet egy olyan embernek, aki sok nyelven megérti őt. – Igen, számomra a könyveknek is lelke van. Épp ezért bűvöl el a varázslat, amit a férfi mutat nekem. Gyönyörűen kiemeli az egyes darabokat. Egy tökéletes rendszert alkotnak, amely megkoronázza dicsőségüket. S így ebben a pillanatban az én számomra ez a csoda definíciója.

- Lehet-e másképp beszélni a csodáról, mint egyének elképzeléséről? Mindenki számára mást és mást jelent. Így természetesen csakis arra lehetek kíváncsi, ami a maga számára az.
Ezután kettőnk közé lebegtet, majd a tenyereimbe illeszt egy ódon kis kötetet. Belelapozok. S bár a sorok franciául íródtak, de ahol ilyen gondossággal alakították a betűket, ott jelentésük csakis szép lehet. – Igen, kérem. – Nézek a férfira várakozón, miközben ujjaimat végighúzom a könyv borítóján. – Csodálatos nyelv a francia. Bár ez eddig sosem éreztem hiányosságnak, hogy nem beszélem, még, ha hallgatni szeretem is.

Csak várom a szavait. Úgy figyelek, mintha gyermek lesné szülőjét, ki esti mesét készül mondani. Épp ez is egy olyan pillanat, amit én, ha nem is csodaként, de már a megközelítőjeként emlegetnék. De ez természetes. Hiszen eleve az egész estére úgy tekintettem, mintha szebbet nem láthattam volna még eddigi életemben… Olaszország gyönyörű. És a rokonságom is csak olyan emberből áll, kikért sosem szégyenkezhetem. De ez a kifinomult elegancia és intelligencia, amit e néhány percben, itt tapasztalok, ez az amit én mindig is kerestem. E felé terelni az életem. Ebben keresni és meglelni a boldogságot.

Odakintről ismét beszűrődnek a bál hangjai, s a halk váltásban felfedezhetem a szívemnek egyik legkedvesebb dallamot. Amely bizonyára a táncoló párok közül tört utat magának egészen a könyvtárig. – Nagyon szeretem ezt a zenét. – Jegyzem meg halkan, majd kissé le is hunyom a szemem, mintha így magamba szívhatnám minden egyes hangjegyét a kottának. – Sosem volt alkalmam még élő hangszeren hallani. – Emelem tekintetem ismét vendéglátómra. De most elfog egy érzés valahol a sok kellemes között. Furcsa és elszomorító, s én nem akarnék engedni neki… Még nem. Még nem szeretnék megválni a csodától…

Wind

     Hallgatom csak a könyvtárba tévedt tündért, és nem esik nehezemre hinni gyermekkorom meséiben. A lázálmokat elűző hűvös kéz, melynek tulajdonosa olyan erdőkben szalad, miket halandó szeme nem pillanthat, olyan források vizéből csillapítja szomját, melyek örök fiatalsággal ajándékozzák meg, és olyan titkok tudója, amelyek bajt hoznának a világra, de ő mélyen a testébe ülteti őket, elrejtve a sötétséget, hogy a nap és a hold fénye csókolhassa a világunkat örökké. Ez jut most eszembe róla, de eszem ágában sincs szóvá is tenni, az udvariasság határain belül maradok, még gondolattal sem nyúlok felé.
      - Különleges személy lehet a nagyapja, Ms. Meadows. Az ehhez hasonló könyveket kevesen tudják értékelni, bevallom, talán én magam sem tudnám azzal a szeretettel gondozni, ha a tulajdonomba kerülne, de még sosem történt velem hasonló. - most ébredek rá, hogy pedig szeretném - Magam is szerencsésnek érzem magam, amiért a szüleim fáradtak a tanításommal. A nyelvek világa igazán lenyűgöző, habár nincs különösebb érzékem hozzá. Ön is beszél nyelveken, jól hallom?
      A családunkban nem én voltam a nyelvek és idegen kultúrák tudora, tulajdonképpen mindig megmaradtam a szüleim holdudvarában, habár igyekeztem versenyre kelni velük ebben a tekintetben, de az unokahúgom mellett esélyem sem volt. Mégis, a legnagyobb érték a csend volt, amelyet még most is élvezek és kívánok időről-időre. A nyugalom, amelyet társaim nem mindig érthetnek, és amelyet gyakran néznek mogorvaságnak, és amelyet ki is használok... Mély sóhajjal engedem távozni a kétségeimet ezt illetően. Ez most már egy másik élet kezdete, nem húzhatnak vissza.
     - Egyetemesen természetesen. Egy éhes elme számára csak a monumentalitásban rejlenek csodák igazán, míg mások a tavasz első rügyét, a nyár első forró délutánját, az ősz első vörös levelét és a tél első hópelyhét is annak látják. Számomra az igazi csoda talán az emberiség maga, a kimerületlen kút, amelyből annyi minden fakad és amely soha nem szűnik meg lenyűgözni a komplexitásával. A csillagok között kutat, de közben nagyon is földi problémáktól szenved, megjárja a mennyet és a poklot is... - zavarba is jövök, remélem, nem ijesztettem rá - És önnek mit jelent, kisasszony? Bizonyára jobban meg tudja fogalmazni nálam, elnézést is kérek az ügyetlenkedés miatt.
     Talán hallgatnom kellett volna, de tetszett a lehetőség, hogy kifejezhetem ezt az összetett véleményem is. Tovább is haladunk a beszélgetés fonalán, és örömmel látom, hogy nem üldöztem el a partnerem.

     - Ez örömmel tölt el. Akkor hát kezdem is...Igyekszem hűen visszaadni az eredetit. - megköszörülöm kicsit a torkom, és a sorokra pillantok, a fejünk felett pedig fényt sugároznak a kötetek - 'Volt egyszer egy fiú, aki fénnyé akart válni. Súlyosnak érezte a lépteit, úgy képzelte, azok megsebzik a földet. Éjszakánként arról álmodott, hogy míg a többiek hideg gömbként lebegnek könnyedén, az ő teste izzik, és a forrósága megolvasztja a legkeményebb fémeket is. A teste apró kovakövekből állt, lángcsóvaként emelkedett a felhők közé.'
      Szavaim nyomán kirajzolódik a történet a papíron, testet ölt a fiú, ezúttal az én arcomat magára véve. Gyermekként idegenkedtem a jelenségtől, hogy mindig alkalmazkodott a mesélőhöz vagy olvasóhoz, de most nem bántam már. Akkoriban még a mese igazi jelentése is elkerülte a figyelmem, pedig az egyik kedvencem volt, később pedig talán nem is kell említenem, kikre emlékeztetett. A vörös és fekete vonalak hullámzanak minden hangsúllyal, éles körvonalaik csupa szúrós realitássá alakulnak, akaratlan is empátiát ébresztve a lapokat forgatóban.
      - 'Aztán egy esős, melankóliában csobogó csütörtök délután, amikor zavarában megölelte az édesanyját, elszabadult az, amiről azt képzelte, hogy nem valóságos. A kezein fény világított, az ujjai pedig szikrázva olvadtak energiává, megperzselve, elevenen megégetve az anyát, aki csak a szeretetét akarta kifejezni az érintéssel. Ettől kezdve a testhőmérséklete elviselhetetlenné vállt élő ember számára. A leghűvösebb jégtömb is esővízként pergett ki a kezei közül.' - mély levegőt veszek, kicsit megszakítva a dallamot - 'Szégyenében elbujdosott, messze északra, de az út hosszú volt, és felperzselt nyomvonal követte rajta. Aztán elérte a nagy, hideg gleccsertavakat, és belevetette magát a legnagyobba. A víz nem volt képes lehűteni, de nem kapott azonnal lángra, pusztán bugyborékolt. A fiú pedig békésen álomba merült a hínár között, elfeledve, hogy ki ő. Álmában pedig napként lángolt, tüzelt az égbolton.'
       Meleg árad felénk a kötetből, ha becsuknám a szemem, úgy is érezhetném, hogy odakint állok a nyári délutánon a kertben, és megint a fiú keresésére indulhatnék, ahogy akkoriban néha. Agnesre pillantok, remélem, nem bánta még meg, hogy a mesémmel szórakoztatom.. biztosan nem erre számított, amikor átlépte a házam kapuját, de olyan fiatal hölgynek ismertem meg, aki a szavak mögé lát.
       - 'Volt egyszer egy fiú, aki sötétséggé akart válni. Illékonynak érezte a lépteit, úgy képzelte, azok távol járnak a földtől. Éjszakánként arról álmodott, hogy míg a többiek boldogan és földhöz ragadva élnek, az ő teste levegő, és besüvítve a legkisebb résekbe káoszt szít. A teste hideg fémekből állt, kétségbeesést ébresztve emelkedett az emberek fölé.' - az eddigi bordók lángok most ellágyulnak, füstös szürkékké olvadnak és szinte köd ül meg mindkettőnket - 'Aztán egy napsütötte, boldogságban eltelt péntek délután, amikor bűntudatában megölelte az édesanyját, elszabadult az, amiről azt képzelte, hogy nem valóságos. A kezei homályba burkolóztak, az ujjai pedig köddé váltak, eltemetve, elemésztve az anyját, aki csak az együttérzését akarta kifejezni az érintéssel. Ettől kezdve a testhőmérséklete elviselhetetlenné vállt élő ember számára. A legforróbb vas is sosemvoltként párolgott el a kezei közül. Szégyenében elbujdosott, messze északra, de az út hosszú volt, és kiismerhetetlen köd követte rajta. Aztán elérte a nagy, hideg gleccsertavakat, és belevetette magát a legnagyobba. A víz nem volt képes szilárddá tenni, de nem is hagyta elpárologni, pusztán kavargott benne. A fiú pedig békésen álomba merült a hínár között, elfeledve, hogy ki ő. Álmában pedig sötétségként borult az emberek fölé.'
         Lehalkítom a hangom és hagyom kicsit ülepedni az eseményeket. Nehéz erre csak függetlenül gondolnom, már az is felötlött bennem, hogy talán direkt nekem írták a mesét mintegy látomásként írott testbe születve, de elvetettem, hiszen lehetetlen, mégis, ami lehetetlennek látszik, lehetségessé válik máshol és másként. A szemem elidőzik az ezüstös derengésben, amit a könyvespolcok és a lány együtt árasztanak magukból, nehéz most elhinnem, hogy ez egy olyan jelenet, amely megtörténik velem és nem csak elképzelem, de mindkettő valóságos, ahogy az is az volt, amit ez a történet felidéz. Mégsem keserű, megnemesül a fájdalom, talán éppen ez teszi tanulsággá könnyek helyett az élményt, mert a valóság és szürreális határán lehetséges menedéket lelni a kínok elől, ha lehajtjuk fejünket az elfogadás ölébe. Agnesre mosolygok, és folytatom ott, ahol abbamaradt.
        - 'Aztán mindketten felébredtek. Kimásztak a tóból, és a két partján farkasszemet néztek egymással. A Fény és a Sötétség uralkodni akartak. Jóvátenni a kudarcot, amit a létezésük követett el. A fény forró volt, vakítóan fényes... az emberi szemnek borzasztó. Ereje elszabadult sárkányként körözött az égbolton. A sötétség hideg volt, homályba vesző... az emberi értelemnek elképzelhetetlen. Ereje megzabolázatlan tengeráramlatként terült el az égbolton.' - kissé bele is borzongok a képbe, szinte leránt a földre a monumentalitása - 'Most is ott állnak. Mert mindkettejük birtokolni kívánja a Földet. Álmukban eggyé váltak. Odaát együtt voltak. A Fény nem létezik a Sötétség nélkül. Ahogy fordítva sem. Itt azonban egyetlen apró érintés megölne mindent. Ezért azóta is ott állnak, a tó két partján, és csak a szemük fonódik össze. A világ végén, ha már nem lesz olyan, amiért érdemes kitartani, ha már eltűnik a remény... akkor összeölelkeznek. És megszűnik minden, ami valaha volt.'
       Csend kér helyet magának közöttünk, és leül a székeink karfáira, kinyújtja lábait és kényelmesen elhelyezkedik. Nem is szólalok meg egy ideig, még én magam is a gyermekkorom szeletének hatása alatt vagyok, míg végül lehajtom a borítót, elzárva ezzel a végzet ragyogását és Agnes kezébe teszem le azt, majd felállok és muszáj tennem pár keringő lépést, hogy lehiggadjak kissé.
       - Ilyen és ehhez hasonló mesékkel van teli az a kötet, Ms. Meadows. Régen nagyon sokat jelentettek nekem, beteg óráim legjobb játszótársai voltak a megelevenedő alakjai. - a kezem nyújtom felé, de csak illedelmesen, hiszen már így is próbára tettem türelmét - Sajnálom, ha esetleg túl sokáig raboltam a figyelmét, ha megengedi, kárpótlom egy tánccal, hiszen mégiscsak egy bálra érkezett.

[Leon R. Lutece]

Leon R. Lutece
"Már vénülő kezemmel, fogom meg a kezedet"

• outfit •

Tudom, hogy minden csoda, csak pár percig tart. S tudom, ahogy mindig, most is engednem kell majd az igaz világ ölelésének, ahogy kiragadnak kezei a nyugalom és béke oltalmából. Nem fáj. Elfogadom a sorsom…

- Már nem él. – Mondom halkan, miközben önkéntelenül is megérintem elegáns arany karkötőmet. A kis ékszert papó hagyta rám. Aznap kellett megkapnom, mikor életemben először szakadok el családomtól. Aznap, amikor a Roxfort Expressz elvitt engem a meghitt csodák földjéről a nyüzsgő sokaságéba. – Most én gondozom a könyvtárát. És csak remélni tudom, hogy méltó leszek rá… Szóval, ha nem veszi tolakodásnak. És kérem, tényleg ne vegye udvariatlanságnak a kérésem… - Arcomat próbálom kissé elrejteni, miközben megszeppenve kérésembe kezdek. - Gyönyörű gyűjteménye van. Ha valaha… ha valaha olyan darab kerül kezeibe, mit nem érez méltónak, hogy itt helyet kapjon, Meadows Parkban mindig otthonra lelhet. Kérem.

Óvatosan a férfira nézek. Arcán talán most sem látok mást a határtalan tudás mögé rejtőzve csak azt az apró fájdalmat, ami mintha mindig ott húzódna. Még mindig csak remélni tudom, hogy jelenlétem nem túl kényelmetlen, s nem ez váltja ki arcának apró rezdüléseit. Mit talán más meg sem látna. Tán arra születtem, hogy lássam más emberek szemében az igaz fényt, amely sosem hazudik. Láttam Ephram szemében is a félelmet, mikor azt hittem ő az kitől tartanunk kéne. S láttam Dakota szemében is ugyanezt, mikor erősnek akart látszani. S most is itt a magány. Az önmagát elzáró lélek örök fájdalma, amely ugyanúgy felbukkan…
Nekem nincs jogom segíteni. Itt és most tán csak enyhíthetek egy életen. De, ahogy elfogadom sorsom, úgy elfogadom azt is, nem én vagyok az, kinek sorsok átírása jár feladatául.

- Igen. Olasz az anyanyelvem. – Válaszolok egy apró, még percekkel ezelőtt feltett kérdésére. – És mivel édesapám valamint nagybátyám kutatók, ezért majdnem tökéletesen megértem és beszélem a latint is. – Halványan elmosolyodom. – Talán nem én vagyok a legalkalmasabb ember, akit a csodáról kérdezhet. Számomra túl sok definíciója van. Egyszerű lélek vagyok, aki mindenben boldogságot lel. Csodának tekintem a nyarakat, amelyeket Olaszországban tölthetek. De csodának tekintem azokat a napokat is, mikor a nyüzsgő iskolában vagyok a barátaimmal. – Végignézek a könyvön, melynek története épp az előb rajzolódott ki előttem, s aztán ismét a férfira mosolygok. - Bár, ha szabad ezt mondanom… Most. Itt. Ez a pillanat is egy csoda. Hiszen gyönyörű hangján megosztotta velem kedvenc történetét. Köszönöm, kedves Mr. Lutece. – Fogom óvatosan ujjaim közé a mindennél is többre becsült kötetet, mikor a férfi felém nyújtja.

- Ez éppen így volt tökéletes. – Helyezem kezem kezébe, minden nyugalmamat és békémet lelkemből lelkébe ajánlva. – Köszönöm. Elfogadom ajánlatát. De sose féljen attól, hogy rabolja más figyelmét. Ki nem érti meg magát, az nem érdemes rá, hogy figyelmét kérje. Számomra ma csodát ajándékozott. Nekem kéne hát szabadkoznom a sok jóért, mit elvettem, de ami helyett semmim sincs, mit felajánlhatnék. – Ismét halvány mosoly jelenik meg arcomon. – De most már elmúlt a szavak ideje. A tánc varázslata csak szótlan némaságban jelenik meg. – Apró kis puszit lehelek a férfi arcára, melynek nyomán az enyémet azonnal a pír színezi be. De most nem bújok el a férfi tekintete elől. – Csak… Köszönök mindent Mr. Lutece. – Mondom még utoljára, suttogva, majd átadom magam a halkan zene ringatásának. S én ismét részese leszek a csodának...