Jimmy K. Quinton
Cain figyelmesen hallgatta a logikus magyarázatot, igen ez minden kérdésére megoldást adott. Attól, hogy más eszközön keresztül áramlik az energia még kifejezésre lehet juttatni a térben. Továbbá nagyon tetszett neki az is, hogy a fiú ennyire jártas volt a témában, tényleg nagyon értette a dolgát. Nem is gondolta, hogy talán egyszer az életében még szüksége lesz erre a tudásra, ha netalán-tán elvennék tőle a pálcáját. Sosem lehet tudni ugyanis, hogy mit hoz a holnap hiszen olyan életet él majd felnőtt korában, hogy ezzel a lehetőséggel is számolnia kell. Miközben szépen lassan magába roskadt örömmel figyelte, amint a fiú belemerül a tanulmányaiba. Legalább annyira lelkesedett a rúnák iránt, mint ő a bájitalfőzés művészetéért. Arra gondolt lehet azt se zavarná őt, ha nekiállna kísérletezni a feje mellett különböző főzetekkel. Igazából Cain nem nagyon tudta mit szokás csinálni más gyerekekkel és mit nem, hiszen eddig nem voltak barátai. Ha úgy vesszük az első ilyen elvonulós barátkozós nap az életben, az ez volt először. Nagyon sajnálta, hogy az apja maximum jövőre fog megint rendezvényt szervezni bár nem tudhatta, de addigra Rupert annyira tönkreteszi magát, hogy felhagy a fogadások tartásával is és inkább ivásrallyba kezd. Szegény Cain úgy érezhette minden egyes ismeretsége ami kicsit is hatással volt rá azt elveszíti, hiszen a csodálatos Professzorral is csak fél évig találkozhatott életében.
- Így már értem! Ez teljesen logikus magyarázat! Köszönöm, hogy elmondtad nekem! – Bólintott Cain és eközben kicsit hátraszegte a fejét. Kipp annyira el volt foglalva , hogy nem vette észre a mellette vonagló és hányingerrel küszködő fiút akiben egyre inkább megérett az elhatározás: beront a könyvtárszobával szemben elhelyezkedő konyhába és magához vesz némi tápanyagot mert nagyon a végét járja. Szó szerint az ájulás szélére sodorta magát.
- Ha nem haragszol én kimennék a konyhába egy pillanatra!- Mondta Kippnek, aki addigra már teljesen elmerült az olvasmányában. Cain válasz hiányában elporoszkált az ajtóhoz és nagy levegőt vett mielőtt lenyomta volna a kilincset, nem szólította meg többet a fiút hiszen nem akarta megzavarni. Amint kitárta az ajtót mindenféle hang, illat, szag csapódott az érzékszerveinek, amitől amúgy is apró gyomra még összébb ugrott. Megpróbált maga köré egy védőbuborékot képzelni miközben végighaladt a részeg vagy éppen táncoló (esetleg mindkettő) tömegen és becsörtetett a konyhába. A nekiütköző puha felkarok és piától ködös tekintetek nem tudták megtörni a védvonalát, bár nagyon erősen kellett maga elé koncentrálnia, hogy ne kapjon dührohamot. A házimanó egy sámlin üldögélt, de az ajtó nyílásának a hangjára úgy pattant fel mint aki seggbe rúgtak. Valószínűleg azt gondolhatta Rupert jött a körmére nézni és megpróbált úgy csinálni mintha még mindig dolga lenne. Ám amint megpillantotta a nyúzott arcú, kinőtt öltönyös Caint már rohant is a bögréért és a fűszeres dobozért, amiben az orvosságához szükséges szárított májak és szívek voltak tárolva.
- Már megint nem evett és ivott időben igaz, fiatalúr? Hányszor mondjam el önnek, hogy ha nem vagyok jelen akkor saját magáért kell felsősséget vállalnia? Mi lesz önnel felnőtt korában, hm? Éhen hal? –Zsörtölődött a manó és kezei fénysebességgel dolgoztak a főzeten. Nem ez volt az első alkalom, amikor a nap figyelmeztetés hiányában evés nélkül telt el. A manóra hárult hát a feladat, hogy a fiúnak enni adjon, mert magától valamiért nem volt képes étkezni. Cain mindeközben a konyhapultnak simult és arca különös vicsorba torzult többször is, mert már azt sem tudta koordinálni hogyan viselkedjen. Még idejében hagyta el a könyvtárszobát, bár meg kell hagyni még sosem uralkodott el rajta az éhség úgy, hogy tudatosan kárt okozzon bárkiben. Ezt felnőttkorára kezdte el művelni, mint amolyan nagyoknak szóló szórakozást.
- Tessék, igya meg! De mindet, mielőtt még elájulna mint a múltkor! Komolyan mondom ön nagyon felelőtlen, ilyen állapotban akár baleset is érheti a későbbiekben! Hát vigyázzon magára Angifilius úrfi!
A manó csak korholt miközben Cain szó nélkül kapott a bögre után, száját önkéntelenül is megnyalta. A forró italt egy pillanat alatt gurította le, az élvezet pedig ami ez után jött felbecsülhetetlen volt. Lehunyta kék szemeit és érzete amint szétárad benne a nyugalom és a hasa is rendeződik valamelyest.
- Köszönöm Pupi!- Jegyezte meg Cain udvariasan és letette a bögrét a csodálatosan megmunkált konyhapultra. Már fordult is volna el, hogy visszasiessen a fiatal fiúhoz hiszen nagyszerűen érezte magát attól, hogy szerzett úgymond egy igazi barátot. Nem is foglalkozott az ideges házimanóval, aki viszont nem akarta csak úgy elengedni őt.
- Jobban érzi magát? Miként viseli az összejövetelt? Tehetek önért még valamit? –Kérdezte aggódó hangon. Ismerte már Caint, tudta róla mennyire megszokta viselni egy-egy ilyen nagyobb találkozó. A nemes mosolyogva fordult Pupi felé és gyorsan válaszolt a kérdéseire.
- Minden rendben van, köszönöm! Képzelje, azt hiszem szereztem egy barátot! Még sosem tudtam ennyi ideig kettesben beszélgetni senkivel sem... csak hát félek, hogy apám nem engedné a legközelebbi találkozást. Nálam fiatalabb és magántanuló, nagyon intelligens még nekem is tudott új dolgokat mesélni! Viszont ha nem haragszik sietek mert nem tudni, hogy mikor lesz alkalmam újra találkozni vele és még meg kell fejtenünk egy feladványt is!
A manó mosolyogva bólintott egyet, ám mélyen legbelül elfacsarodott a szíve. Tudta jól, hogy Rupert semmilyen kontaktust nem fog engedni Cainnak az újonnan szerzett barátjával, még levelezést sem. Nem volt rá különösebb oka, azt hajtogatta a fiú egy szörnyeteg és nem kerülhet emberek közelébe. Pupi ezt sohasem értette és nem tudott rá normális magyarázatot találni, folyvást csak arra gondolt, hogy Rupert a felesége haláláért a fiút hibáztatja. Cain eközben újból szembe kellett nézzen a tömeggel, de sietett ahogyan csak a lábai bírták. Miután benyitott a könyvtárszobába, meglepetten szemlélte a fiatal Kipp rendbontó tevékenységét...
Köszönöm szépen a Játékot Kipp úrfi, remélem még találkozunk az életben!