Samhain, 1989

Jimmy K. Quinton

- Köszönöm a lehetőséget, amint tudok élek vele!- Motyogta Cain maga elé lemondóan, de tudta, hogy nem fogja magát meggondolni erről. Sajnos sokkal jobban tartott az apjától, minthogy az ambíciói miatt megmerje lépni ezt. Talán gyáva volt kicsit, de nem voltak nagyon kitörési lehetőségei és garantált volt a verés. Miközben az elszalasztott lehetőségen rágódott lazán nekidőlt a szekrénynek és hatalmas zakóját kezdte gyűrögetni a kezében. Örömmel látta, hogy a fiú talált számára hasznosnak vagy úgymond érdekesnek tűnő irományt, hiába nem az ő könyvei voltak mégis büszkeséggel töltötte el a dolog. Közben azért figyelmesen hallgatta a fiú gondolatait a felnőttek kapcsán. Neki nem volt annyi szociális tapasztalata mint Kippnek. Szinte biztos volt benne, hogy rengeteg bálra és rendezvényre volt meghívva már életében, ahol társalkodnia kellett a felnőttekkel.

- Hát én nagyon ritkán látok egyszerre ennyi embert... ijesztő kicsit. Tudod, én nem hagyhatom el a házat és apámon és a magántanárokon kívül nem igazán találkozom senkivel sem. Amikor ezek az összejövetelek történnek úgy érzem kicsit magamat mint... mint valami vadállat, aki véletlenül betévedt egy városba. Nagyon szeretek  egyedül lenni, akkor érzem magamat a legjobban amikor apám nincs a közelemben. Általában itt a könyvtárban töltöm a mindennapjaimat ...- Kivétel akkor, amikor a pincébe van bezárva hetekig, de ezt már nem toldotta hozzá. Sosem volt problémája az egyedülléttel, sőt akkor tudott megnyugodni egy picit amikor  a férfi elhagyta a villát. A házimanó pedig nem igazán zavart túl sok vizet mert tudta , hogy Cain örült ha végre fellélegezhet így nem követte mindenhova még annak ellenére sem, hogy Rupert ukázba adta: tartsa szemmel őt a távolléte során. Sötét gondolatait a fiú kérdése törte meg. Nem tudta, hogy lenne ilyenféle könyvük, még nem ismerte a könyvtár teljes kínálatát, hiszen hatalmas volt és voltak polcok amiket még létráról sem ért el . Őszintén szólva nem is iparkodott azon, hogy mágiával kaparintsa meg a poros kódexeket mert lent is volt bőven számára érdekes olvasnivaló.

- Húúúú.... sajnálom, de ezt nem tudom! Vannak olyan részlegek amiket nem néztem még át, de nyugodtan használd a létrát ha gondolod! Esetleg szólj, ha valamit nem érsz el és leveszem neked!

Miközben felajánlotta a könyvtár teljes körű használatát a tekintete az érdekes szerkezetre tévedt. Caint nagyon feltüzelte a látvány, hiszen nem igazán látott semmilyen rendbontó dolgot maga körül. Az apja nem vásárolt neki sosem meglepetéseket mindig a legszükségesebb használati tárgyakat kapta, ha meglehetett oldani a saját kinőtt dolgaiból akkor azt sózta rá, mint ahogyan az öltöny esetében is történt. Nem meglepő, hogy a fiú érdeklődve sétált oda az asztalhoz és kicsit előredőlve szemlélte a különleges eszközt, megfogni azért nem merte meg úgy gondolta nem lenne illő.

- Ilyet még sosem láttam! Mire való ez? Mit lehet vele csinálni?

Kérdése hamar elveszett az információrengetegben, tényleg hatalmas tudást birtokolt a fiú fiatal korához képest. Neki egyik tanár sem mesélt erről, hogy nem volt mindenkinek pálcája! Meglepetten hallgatta Kippet fel is merült benne a kérdés, hogy vajon mióta változott meg ennyire a rendszer, hogy mindenki birtokolhat sajátot?

- Hú... ezt őszintén bevallom nem is tudtam! Tehát, ha esetleg elveszne a pálcám, vagy valamiért megszűnne működni az összes pálca a földön, akkor tudnánk nélkülük is varázsolni?

Mialatt Kipphez szegezte a kérdéseit az elmerült a tartalomjegyzékben. Cain mindeközben teljesen megfeledkezett arról hogy ennie is kéne, így a gyomrába hirtelen fájdalom nyilallt. Kissé összehúzta magát ennek következtében. Nem tudta mitévő legyen, hiszen kint még hangosan szólt a zene és tele volt felnőttekkel a ház. Azon gondolkodott, hogy a szekrényében talán akad némi szárított szív és máj, amit gyorsan megtudna enni de nem akarta, hogy Kipp undorodjon  tőle, vagy őrültnek nézze. Minden esetre próbálta még tartani magát, bár fél kézzel a hasát fogdosta és alapból fehér bőre még sápadtabbá vált. Némi émelygés is elöntötte és meg is szédült. Nem a legjobbkor kapta el a rohama, okosabb lett volna ha evéssel tölti az idejét amíg nem találkozik a különleges fiúval, de késő bánat... Egyébként sem tudott volna úgy enni, hogy ennyi ember állja körül. Nagyon mérges volt magára, hogy semmi sem megy simán, mindene olyan körülményes mindig, hogy a legjobb pillanatait is eltudja rontani saját magának. Az erőlködéstől kissé beharapta a száját de remélte, hogy nem veszi észre a beszélgetőpartnere a kínlódását. Szegény Cain valószínűleg többet képzelt ebbe a dologba mint ami valójában történne, valószínűleg Kipp nem tartotta volna furcsának , hogy beveszi az orvosságát, de ő ezt nem tudhatta. Úgy élt, hogy mindenért rászólt az apja és feltételezése szerint, ha esetleg Jimmy elmeséli a szüleinek milyen furcsa dolgokat művelt a könyvtár szobában: teszem azt szárított zsigerekből főzött teát ivott két pofára és ezt az apja visszahallja, akkor  megint bezárja a pincébe hetekre. Karikás szemekkel meredt maga elé és hallhatóan nagyot kordult a gyomra. Érezte, hogy nem lesz így sokáig tartható állapot...

Valóban, rengeteg ehhez hasonló rendezvényre kell járnia, és sokszor viszik mindenféle vendégségekbe is. Ezek azonban mindig csak szüleinek körei, ezen túl pedig Jimmy se mehet sehová. Illetve talán, ha lenne konkrétan célja, hogy valahova ellátogatna, talán megengednének neki egy-két hétvégét. Eddig azonban nem volt neki ilyen, sosem voltak barátai, a távoli unokatestvérei pedig túlságosan furák neki a nyári szünetekben történt, együtt töltött idő alatt. Ezt Kipp most még nem tudja persze, hogy nem velük, hanem vele van a baj. Egyelőre nincs ennyi öntudata hozzá.
Most viszont kicsit úgy érzi, hogy neki is van egy barátja. Pont, mint apjának és anyjának is, ezért pedig valahol mélyen egészen hálás a fiatal úrfinak, amiért foglalkozik vele. Mindezt anélkül, hogy olyan dolgokról kelljen beszélgetnie, amiről a távoli rokonai szoktak - ki kivel kavar a Roxfortban, és ki kivel verekedett össze ott, meg hasonlók. Arra gondol, hogy milyen jó lesz legközelebb is ellátogatni ide, hiszen végre célja is lesz vele. A tanulás az egyetlen úgymond hobbyja, de tényleg jó lenne valaki mással is megosztani azt, amit csinál. Jó lenne kicsit nem magányosnak lenni.
- Persze. - lapoz párat a könyvben. Az előszó ritkán érdekli, nem mindig magyaráz meg bármit is.
- A pálca csak egy eszköze a varázshasználatnak. Ahogyan a rúnák is. Úgy képzeld el, hogy attól, mert mondjuk megnémulsz, még tudsz beszélni, csak másképpen, mert például leírod. - alapos, tömör magyarázat. Valamiért jellemző rá, már fiatal kora óta, hogy a legunalmasabb dolgokat is érdekesen tudja elmagyarázni. A probléma inkább az, hogy semmi másról nem is nagyon tud beszélni, legalábbis csak nagy erőfeszítéssel lehet elérni nála. Még az olyan apróságot is, hogy például ne a kedvenc témaköreiről beszéljen, hanem mondjuk csak saját magáról. Könyvei sikerét persze ennek a jó tulajdonságainak köszönheti majd, s akit nem ijeszt el az eszméletlenül sok házi feladat, amit kiad, azok az óráit is élvezik, amikor majd a Roxfortban tanít. Cserébe viszont alig lehet majd vele bármit is kezdeni.
- A varázspálcák csak a középkor végén kezdték igazán kiszorítani a rúnamágiát, amikor már szinte mindenki megengedhette magának, és egyre több varázslatot fedeztek fel. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb, nem kell annyi mindenre figyelni. A tizenkilencedik századtól pedig már elavultnak számítottak a rúnák. - mesél tovább, miközben átfutja szemeivel az oldalt, amit fellapozott. Kicsit közel hajol a könyvhöz, a szemei nem olyan jók, mint kéne, és még jó hosszú időn át fogalma se lesz róla, hogy szemüveg kell neki. Inkább a kávét és az alvatlanságot fogja okolni majd a fejfájás miatt.
- Ezt pedig nem tudom. Olyasmi, mint egy rubik kocka, de még nem sikerült kiraknom. A hat oldalúnak pedig értem a metódusát... - most már tényleg belekezd az olvasásba. Egyáltalán nem figyel környezetére, úgyhogy nem tűnik fel neki Cain szenvedése. Szinte teljesen kizárja magából a külvilágot ilyenkor, empátiát pedig alig szokott érezni. Nem szereti a kegyetlenséget, az erőszakot, és senkinek se kívánna ilyet, de szinte teljes mértékben érzéketlen az érzelmi dolgokat illetően. A szüleivel sem beszélt soha ilyenekről, pedig ők állnak hozzá a legközelebb. Érti a fogalmakat, és természetesen neki is vannak érzései, de képtelen felismerni ezeket. Most pedig a fizikai kín jeleit sem érzekeli Cainon, pedig hallja, hogy korog a gyomra. De ha éhes, akkor majd eszik. Nincs ebben semmi bonyolult.

Jimmy K. Quinton

Cain figyelmesen hallgatta a logikus magyarázatot, igen ez minden kérdésére megoldást adott. Attól, hogy más eszközön keresztül áramlik az energia még kifejezésre lehet juttatni a térben. Továbbá nagyon tetszett neki az is, hogy a fiú ennyire jártas volt a témában, tényleg nagyon értette a dolgát. Nem is gondolta, hogy talán egyszer az életében még szüksége lesz erre a tudásra, ha netalán-tán elvennék tőle a pálcáját. Sosem lehet tudni ugyanis, hogy mit hoz a holnap hiszen olyan életet él majd felnőtt korában, hogy ezzel a lehetőséggel is számolnia kell. Miközben szépen lassan magába roskadt örömmel figyelte, amint a fiú belemerül a tanulmányaiba. Legalább annyira lelkesedett a rúnák iránt, mint ő a bájitalfőzés művészetéért. Arra gondolt lehet azt se zavarná őt, ha nekiállna kísérletezni a feje mellett különböző főzetekkel. Igazából Cain nem nagyon tudta mit szokás csinálni más gyerekekkel és mit nem, hiszen eddig nem voltak barátai. Ha úgy vesszük az első ilyen elvonulós barátkozós nap az életben, az ez volt először. Nagyon sajnálta, hogy az apja maximum jövőre fog megint rendezvényt szervezni bár nem tudhatta, de addigra Rupert annyira tönkreteszi magát, hogy felhagy a fogadások tartásával is és inkább ivásrallyba kezd. Szegény Cain úgy érezhette minden egyes ismeretsége ami kicsit is hatással volt rá azt elveszíti, hiszen a csodálatos Professzorral is csak fél évig találkozhatott életében.  

- Így már értem! Ez teljesen logikus magyarázat! Köszönöm, hogy elmondtad nekem!  – Bólintott Cain és eközben kicsit hátraszegte a fejét. Kipp annyira el volt foglalva , hogy nem vette észre a mellette vonagló és hányingerrel küszködő fiút akiben egyre inkább megérett az elhatározás: beront a könyvtárszobával szemben elhelyezkedő konyhába és magához vesz némi tápanyagot mert nagyon a végét járja. Szó szerint az ájulás szélére sodorta magát.

- Ha nem haragszol én kimennék a konyhába egy pillanatra!- Mondta Kippnek, aki addigra már teljesen elmerült az olvasmányában. Cain válasz hiányában elporoszkált az ajtóhoz és nagy levegőt vett mielőtt lenyomta volna a kilincset, nem szólította meg többet a fiút hiszen nem akarta megzavarni. Amint kitárta az ajtót mindenféle hang, illat, szag csapódott az érzékszerveinek, amitől amúgy is apró gyomra még összébb ugrott. Megpróbált maga köré egy védőbuborékot képzelni miközben végighaladt a részeg vagy éppen táncoló (esetleg mindkettő) tömegen és becsörtetett a konyhába. A nekiütköző puha felkarok és piától ködös tekintetek nem tudták megtörni a védvonalát, bár nagyon erősen kellett maga elé koncentrálnia, hogy ne kapjon dührohamot. A házimanó egy sámlin üldögélt, de az ajtó nyílásának a hangjára úgy pattant fel mint aki seggbe rúgtak. Valószínűleg azt gondolhatta  Rupert jött  a körmére nézni és megpróbált úgy csinálni mintha még mindig dolga lenne. Ám amint megpillantotta a nyúzott arcú, kinőtt öltönyös Caint már rohant is a bögréért és a fűszeres dobozért, amiben az orvosságához szükséges szárított májak és szívek voltak tárolva.  

- Már megint nem evett és ivott időben igaz, fiatalúr? Hányszor mondjam el önnek, hogy ha nem vagyok jelen akkor saját magáért kell felsősséget vállalnia? Mi lesz önnel felnőtt korában, hm? Éhen hal? –Zsörtölődött a manó és kezei fénysebességgel dolgoztak a főzeten. Nem ez volt az első alkalom, amikor a nap figyelmeztetés hiányában evés nélkül telt el. A manóra hárult hát a feladat, hogy a fiúnak enni adjon, mert magától valamiért nem volt képes étkezni. Cain mindeközben a konyhapultnak simult és arca különös vicsorba torzult többször is, mert már azt sem tudta koordinálni hogyan viselkedjen. Még idejében hagyta el a könyvtárszobát, bár meg kell hagyni még sosem uralkodott el rajta az éhség úgy, hogy tudatosan kárt okozzon bárkiben.  Ezt felnőttkorára kezdte el művelni, mint amolyan nagyoknak szóló szórakozást.

- Tessék, igya meg! De mindet, mielőtt még elájulna mint a múltkor! Komolyan mondom ön nagyon felelőtlen, ilyen állapotban akár baleset is érheti a későbbiekben! Hát vigyázzon magára Angifilius úrfi!

A manó csak korholt miközben Cain szó nélkül kapott a bögre után, száját önkéntelenül is megnyalta. A forró italt egy pillanat alatt gurította le, az élvezet pedig ami ez után jött felbecsülhetetlen volt. Lehunyta kék szemeit és érzete amint szétárad benne a nyugalom és a hasa is rendeződik valamelyest.

- Köszönöm Pupi!- Jegyezte meg Cain udvariasan és letette a bögrét a csodálatosan megmunkált konyhapultra. Már fordult is volna el, hogy visszasiessen a fiatal fiúhoz hiszen nagyszerűen érezte magát attól, hogy szerzett úgymond egy igazi barátot. Nem is foglalkozott az ideges házimanóval, aki viszont nem akarta csak úgy elengedni őt.

- Jobban érzi magát? Miként viseli az összejövetelt? Tehetek önért még valamit?  –Kérdezte aggódó hangon. Ismerte már Caint, tudta róla mennyire megszokta viselni egy-egy ilyen nagyobb találkozó. A nemes mosolyogva fordult Pupi felé és gyorsan válaszolt a kérdéseire.

- Minden rendben van, köszönöm! Képzelje, azt hiszem szereztem egy barátot! Még sosem tudtam ennyi ideig kettesben beszélgetni senkivel sem... csak hát félek, hogy apám nem engedné a legközelebbi találkozást. Nálam fiatalabb és magántanuló, nagyon intelligens még nekem is tudott új dolgokat mesélni! Viszont ha nem haragszik sietek mert nem tudni, hogy mikor lesz alkalmam újra találkozni vele és még meg kell fejtenünk egy feladványt is!

A manó mosolyogva bólintott egyet, ám mélyen legbelül elfacsarodott a szíve. Tudta jól, hogy Rupert semmilyen kontaktust nem fog engedni Cainnak az újonnan szerzett barátjával, még levelezést sem. Nem volt rá különösebb oka, azt hajtogatta a fiú egy szörnyeteg és nem kerülhet emberek közelébe. Pupi ezt sohasem értette és nem tudott rá normális magyarázatot találni, folyvást csak arra gondolt, hogy Rupert a felesége haláláért a fiút hibáztatja. Cain eközben újból szembe kellett nézzen a tömeggel, de sietett ahogyan csak a lábai bírták. Miután benyitott a könyvtárszobába,  meglepetten szemlélte a fiatal Kipp rendbontó tevékenységét...
 

Köszönöm szépen a Játékot Kipp úrfi, remélem még találkozunk az életben!

Élvezi azt, hogy mesélhet, de főleg azt, hogy végre nem egy felnőttnek beszélhet. Nem, neki nem nyomorúságos gyerekkora van - hanem egyszerűen csak nincs neki olyan. Azt pedig lehet, nem tudja, az átlagos fiatalok mit szoktak csinálni (ugyanis megszokta, hogy egyszerűen átlagosnak nevez mindenkit, akinek közönséges az intelligenciája, valamint az élete is), de abban biztos, hogy ő most jól érzi magát. Még annak ellenére is, hogy most is épp azt teszi, amit általában szokott. Tanul.
Aztán egyre inkább belemerül az olvasásba. Arra még emlékszik, hogy biccent egyet a köszönetre, amiért elmagyarázta türelmesen, mire is jó a rúnamágia, legalábbis azt hiszi, hogy emlékszik rá. Talán ez nem is biztos. Előfordult már olyan, hogy azt hitték, megtett valamit, például feltett egy kérdést, vagy köszönt, de közben nem is. Megesik, ha akkor próbálnak beszélgetni vele, amikor épp tanul, vagy nagyon belemerül valamibe.
Amikor aztán a fiatal Cain elnézését kéri, és a konyhába siet, ő már teljesen kikapcsol. Nem ez az első ilyen alkalom, amikor egy olvasmány egyszerűen annyira leköti, hogy megfeledkezik a külvilágról. Egy kívülálló számára ez talán ijesztő is lehet, a Quinton házaspár viszont sohasem csinált ebből nagy dolgot. Inkább büszkék rá, hogy a fiuk kivételes elme, és büszkén mutogatják a csodagyereket. Hiszen már csak így nevezik őt azok a felnőttek, akik ismerik...
Így aztán, amikor az ifjú Mr Angifilius a konyha felé indul, Kippből csak annyi látszik, hogy a könyv felé hajol, és furcsa, komplex ábrák felett motyog. Motyog - ezt akkor teszi, ha valami bonyolult problémával áll szemben, amit nagyon meg akar fejteni és kiszámolni. Ha tehetné, mindent kiszámolna matematikailag. Nem csoda, hogy a számmisztika a másik nagy erőssége. Kár, hogy még hosszú ideig nem tudja majd megérteni, hogy nem lehet minden logikus, és nem lehet mindent kiszámolni... Hiszen ha ezt így valaki kimondja neki, akkor az úgyis süket fülekre talál.
Az idő aztán telik, mígnem aztán odakint teljesen besötétedik. Szemei lassan ragadnak le, minél többet agyal a felmerült problémán, amit a könyvben talált, annál fáradtabb lesz. Fontos megjegyezni, hogy egy tizennégy éves gyerekről van szó, aki aligha szokott hozzá az éjszakázáshoz még...
Mire aztán Cain visszatér, fejét a könyvre hajtva alszik. Ilyenkor látszólag semmiben sem különbözik a többi korabelitől. Vékony karjaival támasztja ki fejét, cseppet sem foglalkozva az asztal és a könyv kényelmetlenségével.
Végtére is, hosszú nap volt ez a mai. Utaztak is, látta a felnőtteket szórakozni, és kijavította apja nem túl kedvelt kollégáját egy fatális tévedésben az üstökösöket körülölelő legendákat illetően.
Ráadásul barátot is szerzett. Igen, ő! Akinek még sosem volt ilyenje.