+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Minerva E. Balmoral (Moderátor: Minerva E. Balmoral)
| | | | |-+  Frozen Heart
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Frozen Heart  (Megtekintve 3675 alkalommal)

Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 10. 24. - 19:22:22 »
+4


Beware the frozen heart...



Egyszer volt, hol nem volt, élt egy magányos, sötét szívű boszorkány a hegyek között. Ember sosem látta még, csak a sírását hallották – olyankor felolvadt a hó, és záporok öntözték a földet, elhozva a tavaszi kikeletet. Ilyenkor a boszorkány dühre gerjedt, haragja forrón ölelte magához az erdőket, mezőket, ezt nevezték nyárnak. Ősszel aztán bosszút tervezett, lassú hanyatlásba taszítva a természetet, de igazán télen volt veszélyes: gyönyörű, halálos mágiája havat fakasztott a nehéz fellegekből, jégpáncélt varázsolt a világra, és mindenki reszketett, mert ha a hideg egy szilánkja egyszer a szívbe fúródik, számunkra soha többé nem jön el a boldog tavasz…
Én mindig sajnáltam azt a boszorkányt, nem csak azért, mert én is az vagyok, hanem mert milyen szomorú sors lehet mindig magányosnak lenni, miközben csak félreismertek. Nem tehetünk arról, milyen hatalommal születünk, csak arról, mit kezdünk vele.

Azon a téli estén is ezen merengtem, amikor a fényesen kivilágított előtérből a kandallóba lépve elkerültünk a havat és jeget odakint, hogy részt vegyünk az Asterlingek szokásos Újévet köszöntő partiján. Kilenc éves vagyok, tudom, mit vár el tőlem az anyám, aki ma különösen megnehezítette a létezésemet: egész nap dühöngve kerülgetett, mert nem állt jól a ruhám, a hajam, a mosolyom. Köszönünk a házigazdáknak, akiket régóta ismer, és akik engem is kedvelhetnének akár, de mióta tudják, hogy félvér vagyok csak, valamiért úgy néznek rám, mintha egy házimanó lennék.
- Jó estét, Cerys kedves! – kiállt fel örömmel telve a magas nő – És látom, itt van a kis… Elizabeth is. Micsoda meglepetés!
- Nem hagyhattam otthon a kis fattyút… - ad látszat-puszit anyám – De ígérem, nem ront majd sok levegőt ezen a csodás estén. Megpróbáltam már elintézni, hogy nyilvánítsák közénk valónak, de nem csodálom, hogy megtagadják, amíg ilyen nyilvánvalóan szégyent hoz rám. Undorodom a látványától is, de persze az a vén perszóna rám parancsolt, hogy cipeljem magammal…
- Ugyan, kedvesem, megértem a dolgot. – hangzik az elnyújtott akcentusú válasz – De gondoltál már arra, hogy lepasszold az apjának, és örökre elfelejtsd ezt a kis… problémát?
Nem értem, miért kell nekem végighallgatnom ezt a beszélgetést, és így inkább el is tipegek a bálterem felé, mielőtt a puszta látványom megint kiváltja belőle a dührohamot, amit olykor szokott. Ilyenkor tárgyakat vagdos hozzám, megüt, és… de nem. Itt, mindenki előtt biztos nem tenne ilyesmit, mert mit gondolnának róla akkor?

Belépek az emberek közé, de nem sokan törődnek velem, kislány vagyok még hozzájuk képest. A ház gyerekeit szerencsére nem látom sehol, így a nagy, aranykeretes ablakokhoz sétálok, de mivel nem merek hozzájuk érni, csak nézek kifelé. Valahol most az emberek ünneplik az újévet, a lehetőségeket, nekem csak ugyanazt hozza majd, amit mindig. Talán majd ha iskolás leszek… vagy ha megszököm.
Hatalmas pelyhekben hullik a hó, és szinte el tudom képzelni, hogy a boszorkány táncol a csipkés szélű pelyhek között, szabadon, nevetve, nem is sejtve, hogy én itt most pont rá gondolok, és talán szeretném, ha elvinne magával. A barátaim nagy része amúgy is képzeletbeli, és hiába hiszem szinte el néha, hogy léteznek, velem vannak, attól még tudom, hogy ez valahol hazugság.
- Milyen lehet, ha jégszilánk fúródik a szívünkbe? – kérdezem, csak magamtól, mert senki sem figyel – Lehet, hogy nem is fáj többé semmi sem. Nem érzünk semmit, mert minden csöndes és nyugodt… jéghideg és rezzenéstelen, mint a táj, ha hidegbe merevedik…
Lépéseket hallok, és látom tükröződni az érkezőt az üvegen – egy nálam valamivel idősebb lány alakja rajzolódik ki a faggyal belehelt táblákon. Biztos hallotta, amit mondtam, de nem is törődöm ezzel már, én itt szellem vagyok, úgysem hiszem, hogy beszélgetni akarna, elvégre valahol már olyan vagyok az ittenieknek, mint a boszorkány: valaki, akinek jobb lenne ott a hegyen, egyedül.
Naplózva

Tethys Skarsgård
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 10. 25. - 22:19:33 »
+2

Minerva E. Balmoral



Tethys izgalommal készült a mai napra. A szabóságból már tegnap megérkezett a csodálatos ruhaköltemény, amit külön erre az alkalomra készíttetett. Randall alig látszott ki az óriási csomag alól. A lány teljesen meg volt veszve, ugyanis már jó ideje nem volt nagyszabású rendezvényen. Lykke bácsi sosem rajongott az aranyvérűek partijai iránt különösen azóta, hogy elvett egy muglit. Ez gyakorlatilag egyenesen arányos volt egy távoltartási végzéssel egy ilyen összejövetelen.  Tethys azonban nem is lehetett volna boldogabb. Egy olyan helyre volt hivatalos, ahol gyönyörűen felöltözött, illedelmes, s ami a legfontosabb, aranyvérű emberek vannak. Az Asterlingek összejövetele ezeket leszámítva is messze földön híres volt. Így adta magát, hogy Tethys ezen az estén avatja fel a külön számára készített ruhacsodát. Türelmetlenül tépte ki a manó kezéből a mestermunkát és nyomban fel is vette. A ruha alapja kézzel készült, csodás fekete csipke volt, ez alatt ekrü hernyóselyem szoknya, mely öt rétegben tette még légiesebbé viselője lépéseit. A lány egyébként is szemrevaló kinézetét még inkább kiemelte ez a pompás ruha. Még a manó is elismerően csettintett nyelvével, mikor Tethys kilépett a díszesen faragott cseresznyefa paraván mögül. Úgy festett, mintha egy királynő volna a jég birodalmából.  Már csak kristályból készült korona kellett volna alabástrom hajára. Testvére, Dante így is fülig érő mosollyal jutalmazta a lányt.

- Biztos vagy benne, hogy azokra a besavanyodott vérmániákusokra akarod pazarolni ezt a szép ruhát? A kedvedért még egy bált is rendeznék itt. Mit szólsz? – viccelődött a fiú. – Túl szép vagy, hogy elpazarold rájuk a ma estédet. Biztosan elmész?

- Már hogyne mennék? Egy óra múlva indulok is. Lykke bácsi nagylelkűen felajánlotta, hogy elhoppanál velem. Alig várom, hogy újfent olyanok körében lehessek, akik nagyra értékelik a mágusvért, akárcsak én – itt megvetéssel gondolt arra, hogy egy muglival él egy fedél alatt. Igaz, Helen is nagyon sokat tett értük azóta, hogy anyjuk elhalálozott, de sajnos a lány roppant rosszul vélekedett mindenkiről, aki nem volt aranyvérű. Mintha csak anyjuk beteges mániája ütközne ki rajta…

- Dante, továbbra sem szeretnél eljönni velem? Egészen biztosan hatalmas a könyvtáruk,s tele van asztronómiáról szóló művekkel. Azonban nem hinném, hogy aranyvérűek tartanak otthon bármit, ami dinoszauruszokkal lenne kapcsolatos – itt lenézően rebegtette hófehér szempilláit testvérére. – Azonban roppant hálás lennék neked, ha nem kellene egyedül bevonulnom ebben a ruhában. Kérlek! – duruzsolta testvérének csábosan.

- Nos… Legyen. Viszont arra ne számíts, hogy bevonulok veled, mint egy királyi segéd. Csak mögötted fogok sétálni. Engem nem érdekel ez a parádé…- motyogta rosszallóan a szép arcú fiatalúr.

A fiú nem több mint húsz perc alatt teljesen indulásra kész volt. Egy könnyű, karcsúsított fazonú fekete frakkot vett fel, a kedvenc cilinderével. Nem szerette a feltűnősködést, de a cilinderek iránti rajongása már egészen korán megmutatkozott. Egy keményített ing volt rajta, de mivel elég fiatal volt, nem akart túlzottan komolynak tűnni, így kigombolta a felső két gombot. Így még jobban kiemelve még nővérénél is formásabb nyakát. Selymes, hófehér haját, mely dereka alá ért, egy fekete selyemszalaggal fogta össze.  
Hamarosan Tethys is teljesen indulásra kész volt. A szemet gyönyörködtető ruhához fekete csipkekesztyűt húzott és a hidegre való tekintettel fehér bundát vett fel. Haját lazán besütötte, nem igazán szerette másként formázni, így könnyű csigákban omlott vállaira. Mire leért a lépcső aljába, Lykke bácsi és Dante már türelmetlenül várták. Természetesen úgy vonult le a márvány lépcsőkön, mint egy ünnepelt híresség. Egyszerűen ilyen volt a stílusa.

***

Egy hatalmas ház elé érkeztek, mondhatni nevetségesen nagy volt. Persze a gyerekek ezen egyáltalán nem lepődtek meg, az ő házuk is legalább ekkora volt, ha nem nagyobb. Nehéz volt ezt megállapítani. Lykke jó szórakozást kívánt nekik. Tehys boldogan mosolygott vissza a bácsira, Dante pedig csak a foga között motyogott valamit, hogy Tethys ne hallja meg.
Első útjuk a házigazdához vezet, aki szívélyesen üdvözli a csodálatosan szép testvérpárt. Dante első kérdése a szokásos bájcsevej után az volt, hogy merre találja a könyvtárat. Azonban Tethys hegyes könyökével oldalba böki őt és egy erőltetett mosollyal arrébb vonszolja testvérét.
- Oh Merlin! Dante, egy pillanatra sem tudsz úgy viselkedni, ahogy illik? Ha nem tudnám, hogy a testvérem vagy, azt gondolnám, egy neveletlen sárvérű vagy… - sziszegte testvérének fogai között a lány. Miután egy kicsivel idillibb lett a hangulat köztük, elindultak egy kis nassolnivaló után kutatni. Egész pontosan Dante, mert annyi süteményt képes volt befalni, hogy az már szinte embertelen, habár egyáltalán nem látszott rajta. Tethys így magára maradt, s elindult, hogy találjon magának egy beszélgetőpartnert.

Egy ideig nem járt sikerrel, így helyet foglalt a bejárattól legtávolabb eső asztalok egyikénél, s elmerült abban a pohár almaborban, amit a vörös és mélyzöld szalagokkal díszített asztalokon talált. Nem igazán látott korban hozzá illő partnert, de megakadt a szeme egy kislányon, akin látszott, hogy nem igazán találja a helyét. Nem igazán fűlött a foga ahhoz, hogy egy kiskölyökkel társalogjon, de a semminél talán egy fokkal jobb… Egyszeriben furcsa, nosztalgikus hangulata kerekedett. A kislány elveszettségében egykori önmagát látta.

Vett egy nagy levegőt és a kislány felé intett.
  
Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 10. 26. - 00:03:33 »
+4


Beware the frozen heart...


+16
A tükörben felém int a lány, így felé fordulok. Engem nem szeretnek az itteniek, mindannyian elkerülnek, ő pedig engem néz, mintha egyformák lennénk, mintha barátok lehetnénk.
Az én barátaim képzeletbeliek, de ő pont úgy fest, mintha csak én teremtettem volna, hogy ne álljak egyedül a tánctér szélén, a csillárok hideg fényében. Táncosok suhannak el nem messze tőlünk, felhangzik a zene, a nevetés, poharak koccintgatása, és a bálterem végében elhelyezett hatalmas aranyórán lassan, de biztosan lépkednek a mutatók az éjfél felé, amikor majd mindenki egymásra mosolyog és ölelések fonódnak köztük, köszönések, csókok.
Engem nem szoktak megérinteni. Azt mondják, mocskos vagyok és undorító.
- Szia… - intek vissza, és óvatos léptekkel közelebb megyek – Te látsz engem?
Butaságokat beszélek, persze, van szeme, amivel láthat, de hiába van másoknak is, tökéletesre fejlesztették, hogy átnézzenek velük rajtam, vagy azon, ami nem tetszik nekik. Egy leejtett sütemény, borfoltos ing, egy olyan gyerek, amelyik nem elég tiszta vérű. Ennyi csak az egész, egy azonos kategória a nem méltó tárgyak dobozául, melyet aztán a polcra is lehet tenni, ha már terhes vele foglalkozni, aztán belepi a feledés pora.

Ahogy a csillogó márványon odaérek hozzá, olyanok vagyunk, mintha mi is egy mesében szerepelnénk. Nagyon szép a fekete ruhája, szeretném megsimogatni az anyagot, de félek hozzáérni a lányhoz, mintha egy drága porcelán lenne, amivel nem szabad játszani, mert túl nemes és ritka ahhoz, hogy a kezembe vegyem. Éles kontrasztban vagyunk, ő sötétben, olyan fátyolos színekkel a bőrén, mintha hóból és jégből formázták volna, én fehérben, csodálkozással telve. Kinyújtom felé a bal kezem ujjait, de nem érintem meg, halványan elmosolyodom.
- Hogy hívnak? – kérdezem halkan – Az én nevem Min… Elizabeth. Elizabeth Balmoral. Nagyon csinos vagy, gyönyörű a ruhád.
Anyám súlyos árnya vetül ránk, ahogy egy fiatal férfi karján tovatáncol mellettünk, a nehéz estélyije anyaga repül utána, akár a mesék boszorkányainak palástja, mikor seprűn lovagolnak. Tudom, hogy én is boszorkány vagyok, de ő egy szörnyeteg, az a fajta, aki bezár a ketrecébe, ha csak egyetlen rosszat is teszel. Aprót nyelek, és megint a lányra függesztem a tekintetem, remélem, nem veszi észre, hogy a másik kezemen még van néhány halvány vágás. A múlt héten megpróbáltam megszökni, amikor azt hittem, senki nem lát, senki nem figyel – kimásztam a pince földszinti ablakán, és futottam a hóban a kerítésig. Felmásztam rá, és még egyszer visszanéztem a házunkra, a fehér tollak alatt lélegző tájra, és arra gondoltam, nem attól kell félnem, amiket a falai között meséltek nekem, hanem attól, aki mesélte őket. Még a lápi lidérccel, a Will-o-Wisppel is táncoltam volna éjszakánként, ahogy abban a régi történetben hallottam a halottakról, akik felelőtlenül besétáltak a mocsárba a fényeket kergetvén, és nem várta őket ott más, csak a nyirkos ölelés, mely örökre magához láncol… Inkább ez, mint az utána lejátszódott jelenet. Pár órával később elkaptak, nem is jutottam messzire, a gazda, aki megtalált a farmján, nevetve adott át az anyámnak, abban a reményben, hogy esetleg az megjutalmazza érte.
- Hát így esett, nagysád, remélem, nem bünteti meg nagyon a kislányt, ilyenek ezek a gyerekek. Az én Molly-m is megszökött párszor, de aztán…
- Fogja be a száját. – ragadott meg anyám, maga mögé utasítva – Nem érdekel az ostoba kölyke, sem maga. Felejtse el, hogy létezünk, és túrja tovább a mocskos földjét, ahová hamar megtérhet, ha sokat fecseg.
Szélesen elmosolyodott, és hiába kiabáltam a férfira, hogy fusson, mert én már tudom, mi következik a pálcavillanás után, elérték az átkok, és üvöltve vonaglott a lábunk előtt. Nem mertem zokogni, mert féltem, hogy ennek a sokszorosát kapom majd, és nem is tévedtem nagyon. Térdeltem már a saját szobám szőnyegén, és némán imádkoztam… nem is tudom, kihez. Az Imperius megláncolja a testet, de a gondolatokat nem.
-… felfogtad, amit mondtam, te ostoba kis ringyó?! – állt fölöttem a boszorkány, a tenyere újra és újra eltalálta az arcomat – Ha még egyszer rajtakaplak a szökésen, letépem az összes ujjadat, és akkor majd lesz okod eldobni azt, amit úgy kellett kikaparnom számodra!
’Will-o-Wisp… Ha létezel, gondolj rám. Egyszer sikerülni fog, és találkozunk. Nem fog többé fájni, nem bánt majd senki, és vége lesz mindennek, ahogy kihuny a lámpásod a mocsárban.’
- Azt kérdeztem, eljutott e a tudatodig, Elizabeth?! – hegyes körmeivel maga felé fordít – Szólalj meg!
- Megértettem.
Összerezzenek az emlék hatására, és próbálok tovább mosolyogni a szép, hóból szőtt lányra, mintha minden rendben lenne. Talán úgy is van. Soha nem adódik még egyszer ilyen jó alkalom arra, hogy megszökjek…
Naplózva

Tethys Skarsgård
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 10. 29. - 14:43:54 »
+2

Minerva E. Balmoral



Lassan odalibegett Tethys-hez a kislány. Kedves arca volt és barátságos tekintete. Valamiért azonban cseppet sem illett a terembe. Eleinte még nem tudta megmondani mi volt az, amiért különcnek  érezte a gyermeket. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy már nem egyedül ücsörgött a lassan teljesen buborékmentes almabora mellett. Nagyon kiakadt a kislány reakcióján. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van Tethys külseje miatt. Emellett érezte, hogy valamiért nem idevaló.  Tethys sem igazán szerette kisebb korában az efféle bálokat, de az azelőtt volt, hogy Helen beköltözött a házukba. Azóta minél több időt szeretett volna aranyvérűek társaságában tölteni. Még akkor is, ha nem vallotta volna be Lykke bácsinak ez irányú gondolatait. Egy kissé ő is zavarba jött, mert a lányka a korához képest nagyon felnőttesen viselkedett s mélységes szomorúság ült a szemeiben. A boszorka egy ideig még révetegen nézte a szoba közepén levő kristálycsilláron játszó esti fényeken, majd kedves hangon válaszolt.

- Szia! Mit értesz az alatt, hogy látlak-e? Ennyire rosszul érzed itt magad? – elmélázott azon, mi okozhatta a kislányban ezt a mélységes szomorúságot. Ránézésre jómódú gyermek volt, csodásan szép, fényes  hajjal, babás vonásokkal. Bizonyára nagyon csinos lány lesz belőle, ha megnő. El ne tudta képzelni, hogy egy ilyen kedves kis aranyvérűnek mi lehet a baja…

- Az én nevem Tethys Linnea Skarsgård. A Skarsgård ház egyik utolsó örököse vagyok. – darálta fellengzős stílusában. Egy cseppet sem zavarta, hogy egy kisgyerekről volt szó. Szerette hangsúlyozni, mennyire régi és nemes ház sarja. – Igazán jól esik, hogy csinosnak gondolsz. A ruhámat épp ma hozták meg a varrodából, külön az én ízlésemre varrták, igazán egyedi darab. A te ruhád is igencsak szép. Te válaszottad? Mert ha igen, remek ízlésed van – mondta hideg mosollyal az arcán. Ez az a fajta kedveskedő mosoly volt, amit külön az ilyen eseményekre tartogatott.

- Elizabeth … Igazán szép név. De egy cseppet sem illik hozzád. Sajnálom, ha megsértelek ezzel ,de a legkevésbé sem passzol. Ez a név egy nagyon komoly, tekintélyt parancsoló lányhoz illene. Te azonban ennél sokkal lágyabb, finomabb teremtés vagy. Habár nagyon felnőttesek a vonásaid már most, látszik rajtad, hogy szereted a kalandokat. Vagy tévednék? Ennyi idősen én rengeteget barangoltam a birtokunkon, mindenféle varázslény után kutatva. Látom a csínytevést is a szemedben. Ugye nem vagy mindig ennyire szomorú?

Nem értette mi ütött belé. Megint úgy olvasott a kislányból, hogy nem akart semmi ilyesmit tenni. Csak egy könnyed bájcsevejt szeretett volna. Kissé zavarba jött mikor ráeszmélt, már megint túl személyes kérdéseket tesz fel, pedig nem  ismerik egymást 10 percnél régebben. De talán egy kislánynál ez nem lesz akkora probléma.
Meglepődve vette észre, hogy a lányka elmélázik egy kissé, majd összerezzen, mintha valami rossz futott volna át a fején. Ekkor Tethys észreveszi a terem túlfelén mászkáló Dantét, aki két magasra pakolt tányért egyensúlyoz a kezében, megrakva mindenfélével, ami az édességes asztalon fellelhető. Elkapja a fiú tekintetét és rámosolyog, jelezve neki, hogy ha szeretne, ide is leülhetne melléjük. A fiú azonban nem mutat túl nagy érdeklődést, mert ekkor érkezik meg a pincér egy hatalmas tál profiterollal. A lány lemondóan sóhajt egyet és visszafordul a kislányhoz.

- Nos, úgy látom a testvéremet  most nem tudom bemutatni neked, de mesélj. Neked esetleg vannak testvéreid?

Nagyon feszes háttal ült a kislány mellett. Sugárzott belőle, hogy nagyon büszke magára akármit is mond, vagy csinál. Érezte, ahogy a kislány feszengve ül mellette, de esze ágában nem volt enyhíteni zavarán.  
Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 11. 12. - 00:53:50 »
+2


Beware the frozen heart...


Nem tudom, szabad e beszélgetnem a lánnyal a kötelezőn kívül – nagyon ritkán fordul elő, hogy bárki is megszólít, és akkor is csak megjegyzéseket dobálnak felém, gúnyos tekinteteket, amelyeket anyám a belőlem áradó rossznak tulajdonított, de csak magának köszönhetett. Félrebillentem a fejem, és igyekszem emlékezni azokra a szabályokra, amiket ilyen esetekre vertek belém, sokszor szó szerint. Nincs értelme elmondani neki, hogy milyen az életem, mert nem hinne nekem, és ha mégis, mit számítana egyetlen ember rokonszenve ebben a világban?
- Ne haragudj, csak… nem szoktam magam jól érezni az ilyen estéken. – nem is kellett hazudnom – Mindenki a saját köreiben forog, és mindenki annyival idősebb nálam…
A háttérben épp most válik ki a táncolók közül a legidősebb Asterling, Geralt, a látszólag nagyon is udvarias házigazda. Közte és a testvérei, valamint köztem nem olyan sok a korkülönbség, de mégis olyan érzés, mintha ők is felnőttek lennének mellettem. Halványan elmosolyodom, főleg a lány nevét hallva, ez az ág ugyanis valami olyasmi, amiben általában jónak bizonyulok: az aranyvérűek rokonsága valóságos végtelen történet, de nem okozott gondot megértenem az összefüggéseket.
- Szia, Tethys Linnea Skarsgard. – hajtom meg egy picit a fejemet – Mi hozott ide Harolswickből? A ruhámat…? Grandmére választotta, ő szereti igazán a fehéret, de köszönöm szépen, átadom neki. Azt hiszem, kettőnk közül a te ízlésed az, ami igazából elismerést érdemel akkor.
Próbálok udvarias és kimért lenni, de tudom, hogy a lelkesen csillogó szemem éles kontrasztba foglalja az arcomat: túl lelkes és részletekbe feledkező vagyok ahhoz, hogy igazán komolyan vegyenek. Kissé enyhül a zavarom, elrejtőzöm a szokások pajzsa mögé, a biztonságot adó hagyományok fegyverét használva, de valahol nagyon jól tudom, hogy ez színjáték, és most tanulom a szerepem.

Aztán amikor a nevemről kezd beszélni, úgy érzem magam, mintha a mesebeli boszorkány átka elért volna – hidegség járja át a tagjaimat. Ennyire nem látszom a sok fehérség alatt? Mintha valami virág lennék, ami a tavaszt várva nyugszik a földben, fölötte hótakaró… és a lány látja is ezt. Nem szeretem a nevemet, idegen tőlem a csengése, a dallama, soha nem felejtenek el emlékeztetni rá, hogy lényegében egy billog, amit gúnyból viselek, még ha a nagymamám után kaptam is. Hozzá illik, hozzá tartozik, nekem csak néhány hamisan fénylő szótag a saját nevem mögött… a többiről nem is beszélve.
- Az édesanyám választotta. Én sem érzem teljesen a sajátomnak… - mélázok el egy pillanatra – De hozzád nagyon is jól illik mindkettő. Mindig tetszett a csillagok története, meg a mitológia… te nem szereted az igazán szövevényes kalandokat? Igazad van, azt hiszem, engem az utazás és a felfedezések érdekelnek igazán.
Bizalommal telve indultam közelebb hozzá, és mivel láttam, hogy ő nem azért kérdezget, hogy aztán ellenem fordítsa a lelkesedésem, leültem mellé, gondosan elrendezve a szoknyámat magam körül – anyám nem felejtett el emlékeztetni, hogy ahány gyűrődés lesz rajta, annyi pofont kapok otthon.
- Szomorú? Nem vagyok szomorú. – hazudom mosolyogva – Te nem vagy egy kicsit… melankolikus mindig Szilveszterkor? Erről is tudok egy szép mesét… persze nem tudjuk, megtörtént e, de nekem nagyon tetszik azért. Arról szól, hogy december feláldozza a saját életét, hogy megszülethessen január, és ahogy az óév utolsó sóhaja elhangzik, úgy sír fel az új… de az úgy sokkal jobb, ahogy Grandmére meséli, szokott hozzá varázsolni is. Táncolnak körülötte a hópelyhek, elváltoztatja a hangját, és tényleg elhiszed neki, hogy ő December, és csak később, este elalváskor jut eszedbe, hogy mit is jelentett a történet igazából.

Elgondolkozom a hosszú monológom után – a nagymamám meséi mindig sötétek voltak, ha jobban belegondoltam. De közel sem olyan mélyek és ijesztőek, mint anyámé… az előbbiek mindig megmutatták, milyen az élet igazából, annak minden búskomorságával, az utóbbiak azonban az ember után nyúltak az ágy alól, a függöny mögül, vészterhesen suttogtak a fülébe arról, hogy a bűnösök mindig elnyerik a méltó megtorlásukat… Az egyetlen, akitől nem féltem, a lidérc volt a lápon. A lámpását követve messzire eljuthatnék, és többé nem érnének el: sem a családom, sem a rémálmaim. Tethysre nézek, észrevette e a beállt csendet, de ő a terem másik oldalát figyeli fürkészően, kissé meg is ijedek a tekintetétől. Nem szeretném, ha rám nézne így…
- Az a fiú a testvéred? – hajolok kicsit oldalra, egy édességért rajongó szőke fiúra emelve a tekintetem – Nagyon kedvesnek látszik. Ennyire szereti a profiterollt? Nekem… nincsenek testvéreim. Te nagyon szerencsés vagy, hogy neked itt van ő… Ne haragudj, az előbb közbevágtam, azt mesélted, varázslények után kutatsz: milyenek után? Találtál igazán érdekeseket?
Míg az ő hideget és fagyot idéző alakját nézem, meg is fogalmazódik bennem a terv: hamarosan már mindenki csak a társaságával lesz elfoglalva, ki tudok surranni az ajtón, onnan pedig csak észrevétlenül ki kell szaladnom az udvarra, átmászni a kerítésen, és Újév lesz, mire bárkinek eszébe jut, hogy hová tűnt az a félvér kislány…
- Elizabeth! - csattan ostorként a hátunkon anyám hangja hirtelen - Mit művelsz? Remélem, nem megint a hitvány kis meséiddel untatod az embereket!?
Naplózva

Tethys Skarsgård
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 11. 22. - 17:07:04 »
+2

Minerva E. Balmoral



- Nos, ha már így kérdezed valóban, szeretem a kalandokat. Habár mindig a fejemben íródnak a legizgalmasabb történetek. De engem is kora gyermekkorom óta vonz a mitológia, az asztronómiát meghagyom az öcsémnek. Ő három ember helyett is eleget foglalkozik a témával – rántja fel rosszallóan a szemöldökét.
Látja a gyermek arcán, hogy kezd belemelegedni a társalgásba. Merlin, milyen egyszerű lények a gyerekek, néhány kedves szóval az ujja köré tudja csavarni őket. Szánalmas. Neki már gyerekkorában megvolt a nemeshez méltó tartása, nem kezdett holmi fecsegésbe, mert tudta, magabiztosságot kell sugallnia. Ez a kislány pedig olyannak tűnt, aki szabadidejét a mocsokban és sárban tölti, mint egy kis disznó. Egy másodpercig sem teketóriázna, ha a nagy műgonddal elkészített ruháját le kellene vetnie. Ő, Tethys még a Shetlanden történő kalandjai során is elegánsan öltözött és odafigyelt arra, hogy a drága anyagok ne piszkolódjanak be. Hiába intette óva az ilyen kelmék viselésétől Lykke bácsi, ő csak legyintett erre, mondván az aranyvérű még álmában is a családja hírnevét képviseli.

Még hogy nem szomorú. Ennél rosszabb hazugságot el sem tudott volna képzelni. A kismalac olyan rosszul füllentett, hogy rögvest belekezdett egy kínos történetbe, amit a nagyanyja mesélt neki. Tényleg kár volt belemerülni ebbe a társalgásba, csak értékes perceket pazarolt a lányra, amiket magasabb körökből való varázslókkal és boszorkányokkal is tölthetne. Szempilláit rebegtetve hümmögött, s próbált minél inkább olyan energiákat küldeni a kislány felé, hogy minél hamarabb abbahagyja és megszabadulhasson tőle.

- Igen, testvérek vagyunk. Bár elég nehéz bánni vele. Sokszor olyan, mint egy neveletlen házimanó – mondta, majd felnevetett a saját viccén. Csilingelő, tökéletesen megkomponált kacagása csak úgy vonzotta a teremben levő mágusok tekintetét, épp ahogy eltervezte. – Nem szerettem volna testvért sosem, én inkább egymagamban érzem jól magam. Pláne egy ilyen testvérre nem vágytam sosem… - összeszorította az ajkait, mert kezdte az agyát elönteni a vörös köd. Nagyon felpaprikázódott, ha Dantéról kérdezgették. A világ legnagyobb szégyenének tartotta, hogy aranyvérű létére kviblinek született. Gyakorlatilag Taigetosz pozitívvá vált ezzel Tethys szemében, de ezt ekkor még nem merte bevallani magának. Hálásan kapott a lehetőség után, hogy témát válthatnak.

- Tudod, mivel nagy múltú család sarja vagyok, igencsak nagy birtokkal rendelkezünk. Ehhez tartozik egy erdő és egy tó is. Nem tudom, egy magadfajta gyerek mit ért érdekes alatt, de nem sokkal ezelőtt felfedeztem, hogy él egy kelpi a tavunkban. Eleinte csak a szétmarcangolt lunda és sas tetemek keltették fel a figyelmemet, aztán miután elkezdtem vizsgálódni, s a tóhoz vezettek a nyomok, egy szép napon felfedeztem a fekete paripát is ami éppen akkor merült alá, mert meghallotta jöttömet. Nyomában csak egy feltépett torkú kutya maradt. Láttál már közelről olyat? – egyre inkább arra játszott, hogy kiborítsa a kislányt, mert nem tudott már mit kitalálni, hogy lerázza. Imáira a választ egy határozott női hang adta meg. Azonnal felismerte Elizabeth anyját, Cerys-t. Már sokat hallott róla, tudta, hogy erőskezű nő hírében állt. Nem értette azonban, hogy akkor hogy lehet ilyen semmirekellő gyermeke.

- Ó! Üdvözlöm! – emelkedett fel ültéből királynői eleganciával és a nő felé lépett. – A kisasszony éppen a nagyanyja meséivel segített nekem múlatni az időt, de épp most ért a végére– hazudta legmegnyerőbb mosolyával az arcán.
 
- Tethys Linnea Skarsgård vagyok önben pedig, ha nem tévedek Cerys Balmoralt tisztelhetem, nemde? Nagyon sokat hallottam már önről, s fáj, hogy csak most találkozunk először. De jobb későn, mint soha, nem igaz? Elizabeth igazán jól nevelt kislány, látszik, hogy sok munkája van benne. Már Roxfortba jár? Bevallom, azt elfelejtettem megkérdezni, olyannyira szóval tartott a történeteivel.  

Szinte el se hitte, hogy megszabadult a pöttöm Balmoraltól, és újfent építgetheti tovább kapcsolatait a felnőttekkel. Sosem állhatta igazán a gyerekeket, nem is értette mi ütött belé, hogy leállt bazsalyogni vele. A gondolat is taszította, hogy majd neki is egy ilyen kis pondrót kell a világra szülnie, de legalább ezzel tesz valamit a kis elit klubuk növelése érdekében. Ez olyan áldozat volt, amit örömmel hozott meg.
Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 11. 28. - 01:14:17 »
+3



Beware the frozen heart...


Nem értem ezt a lányt. Ha nekem lennének testvéreim, úgy érezném, egy csapat vagyunk, egymáshoz tartozunk - ő pedig úgy beszél az öccséről, mintha egy törött, haszontalan játék lenne. Ahogy rólam szoktak mások, akik most tánc mögé rejtik a lenézést, apró sütemények közé az utálatot, ami mozgatja őket az év nagy részében. Ha nem ismerném őket, azt hinném, nem is valódi emberek, csak a gyűlölet alakot öltött tündérei, akik hideget pulzálnak magukból, sugározva egy lélektelen világ álmait felém... Elragadott a képzeletem. Újra Tethysre nézek, és már nem látom olyan szépnek, mint inkább valakinek, aki annyira tökéletes akar lenni, hogy ezért képes mások fényét is beárnyékolni. Fiatalabb a felnőtteknél, idősebb nálam, de mintha már az ő szívében is egy jégszilánk hajtott volna jégszirmot.
- Mi a baj vele? - pislogok újra a kisebbik Skarsgardra - Sokan szeretik az édességet, nézd csak!
Tudom, hogy nem mutogathatok csak kedvemre, ezért inkább a szemem villanásával jelzem, hogy a házigazdák legkisebb gyermeke is épp most vadász le magának néhány krémest az asztalról, és tele szájjal vigyorog rá Dantéra. Azt hiszem, ők jobban megértik egymást, mint mi itt a párokon túl. Nem akarok udvariatlannak tűnni, de kezdek ugyanúgy tartani Tethystől is, mint a mulató, hamis mosolyukat alkohol mögé rejtő felnőttektől... alkohol... csak anya ne igyon. Olyankor mindig olyan szeszélyes lesz, nem uralkodik magán annyira.
- Nahát, egy kelpi? - fordulok vissza hozzá, kicsit lelkesebben, mint kellene - Még soha nem láttam olyat, de te igazán szerencsés vagy, hogy igen! A mi kerti tavunkban csak kákalagok laknak, illetve a közeli erdőben farkasok. Éjszakánként lehet hallani őket, néha találni tetemeket is... Csak messziről láttam őket, de mindig nagyon tetszettek, még akkor is, ha tudom, hogy könnyen megölhetnek. Gyönyörű állatok...
Nem teszem hozzá, hogy ezért sem volt olyan könnyű megszökni tőlünk - ha a fák közé vetette magát az ember, mágia nélkül hamar alulmaradt a lényekkel szemben. Voltak olyan pillanatok, amikor inkább a fogakat éreztem volna magamon az újra és újra csattanó tenyér helyett, de azért a vadállatok által hátrahagyott dögök még mindig jó visszahúzó erő voltak.

Összerezzenek, amikor anyám hangját hallom, el akarok bújni az asztal alá, vagy simán csak elkezdeni futni, mielőtt az ijesztő mosoly rám fordul, a szembogarak fókuszálnak, és megtalálja azt az egyetlen hibázó részletet rajtam, amiért megbüntethet. A kezemet bámulom, nem is akarok belefolyni a beszélgetésükbe, ami azon a szokásos udvarias nyelven folyik, amit én is beszélek, mert muszáj.
- Tethys Skarsgård...? - kérdezi selymes hangon - Micsoda meglepetés! Olyan ritkán látni a családjukat ezekben a körökben, a miénk a megtiszteltetés! Látom, megtalálta a terem legkevésbé érdemes tagját arra, hogy az idejét vele töltse. Elizabeth családunk bemocskolója, egy ostoba kis félvér, aki csak azért született, hogy egy nagy múltú vérvonalat rántson a saját szintjére... - megragadja a vállamat, és felránt, hogy egyenesen üljek, én pedig nem ellenkezem, mert jobb ezt elviselni, mint azt, amit amúgy kapnék - Mondja csak, Tethys, a kis kurva untatta, ugye? Mondja meg nyugodtan, hajlamos rá, pedig igaza van, sok munkám fekszik benne, de olyan, mintha önteném a vizet egy lyukas vödörbe... - rászorít a nyakamra, amit távolról még akár játékos csiklandozásnak is lehet értékelni - Egy mocskos, félvér vödörbe, ami magasabb polcra került, mint ahová a sárból fel kellene venni... Elizabeth, jól látom, hogy összegyűrted a ruhádat?
Lepillantok magam alá, és meg akarom mondani, hogy nem, külön ügyeltem rá, de ahogy rángatott a széken, elmozdulhattam annyira, hogy ez bekövetkezzen. Magamban már csak azért könyörgök, hogy ne itt essen nekem, mindenki előtt, legalább rángasson ki, ott már nem érdekel, jöhet bármi. Úgy látszik, most az egyszer szerencsém van, mert már érzem is, ahogy a hegyes körmű ujjai nagyot húznak rajtam és talpra rángatnak.
- Jöjjön, Tethys. Tanítok önnek egy remek kis leckét... hogyan neveljük az ostoba, cipőnk talpát nyalni sem méltó korcsokat anélkül, hogy összekoszolnánk a kezünket! Utána pedig akár meg is ünnepelhetjük ezt a találkozást egy pohár pezsgő kíséretében. Lódulj, Elizabeth, végre hasznodat veszi valaki.
Naplózva

Tethys Skarsgård
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2016. 02. 11. - 03:57:06 »
+2

Minerva E. Balmoral



Cerys szavai simogatták a lelkét. Igen, azonnal lehetett látni, hogy fiatal kora ellenére a felnőttek között van igazán elemében. A kis porbafingót szinte már nem is érzékeli a szemével, annyira megfeszül minden izma, hogy végre megint hozzá illő társalgó partnere akad. Azonban a nő stílusán nyomban megrökönyödik. Az rendben van, hogy kínosnak érzi a kölyköt, habár korához mérten egészen jólnevelt kisállat. De mi ez a minősíthetetlen beszéd? Semmi oka nincs arra, hogy ilyen hangnemben nyilatkozzon meg, ráadásul úgy, hogy sokan vannak körülöttük. Tethys hirtelen úgy érzi magát, mintha mindenki őket nézni és arról sugdosnának, hogy miféle asszonnyal áll szóba. Ilyen beszédet…Hallatlan… A benne rejlő mániákus szépkiejtő most üvöltve sírt egy sarokban a koponyája hátuljában, de a hatalmi pozíciókra törő gennyes állat egy bunkósbottal sakkban tartja, így esélye sincs felszínre kerülni. A külvilág ebből a groteszk párviadalból mindössze annyit érzékel, hogy Tethys arcán megrándul egy izom, Habár szíve szerint belelépne a nő mocskos pofájába, hogy így mer beszélni mások előtt, méghozzá igencsak erélyes hangon.

Hát igen… Itt látszik, hogy nem mindenki érdemes az aranyvérre… Valaki csak beleszületik, mint ahogy a bőrbetegség sem válogatja meg, hogy kit talál meg. Apropó betegség… Cerys épp nevelési tanácsokat akart adni Tethys-nek, amikor odalépett hozzá a profiteroltól krémes szájú, hangosan nyammogó Dante. A fiú rendezett haja most egy ponton össze volt tapadva, vélhetőleg az elfogyasztott töméntelen sütemény volt a ludas, amit egy fejvakarásnál a hajába kent az isten barma. A korábban makulátlan inge is egy vékony csíkban csokoládépudinggal, mellénye pedig porcukorral volt összekoszolva. Tethys azt hitte a nő után már nem csalódhat jobban ebben a bálban, de erre kontrázott rá a retkes arcú, neveletlen Dante. Ha kettesben lettek volna, valószínűleg fejhangon kioktatta volna testvérét az illemről és olyan szabályokat sorolt volna fel neki, amiket a fiú soha nem fog majd betartani, csak hogy az ő orra alá borsot törjön. Erre azonban jelenleg nem volt módja. Így megpróbált a jelen helyzetben tőle kitelő legnyugodtabb és legnyájasabb hangon megszólalni.

- Dante! Dante kedvesem... Hát nem szóltak rád a pultnál, hogy elcsúfítod a gyönyörű arcodat ezekkel az egészségtelen micsodákkal? Igazán kár volna, ha a sok édességtől csúf kiütéseket kapnál. Javaslom, indulj el a mosdóba. Nem…Nem kérek ölelést köszönöm…- ugrott el riadtan a felé lendülő ragacsos végtag elől.- – Szerintem így a fürdőajtót sem tudod kinyitni. Bármennyire is sajnálom, de épp egy remek beszélgetés közepén vagyok, így képtelen vagyok segíteni most neked. De úgy látom Elizabeth készséggel a segítségedre lesz, nem igaz ifjú hölgy? Úgysincs most semmilyen dolgod …–kérdezte a kislányt Tethys, majd legszívmelengetőbb mosolyával felé fordult. Ez az a fajta mosoly volt, amivel az eszkimóknak el szokták adni a havat. Jó érzésű ember nem tud nemet mondani rá.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2016. 02. 25. - 23:50:32 »
+2

Beware the frozen heart...

+16


       Vajon milyen érzés halottnak lenni? Úgy aludni, mint a családunk tagjai abban a nem is olyan távoli temetőben, ahová a Balmoralok temetkeznek, és ahol mindig ültetnek egy új fát, ha gyarapodik a családfa. Földbe fagyva, örökre lehunyt szemekkel, és nem tudni, mi történik odafent... Anyám szerint az olyan háborgó, gonosz lelkek, mint én, soha nem lelik meg a nyugalmukat, örökre köztünk bolyonganak, és az északi szél, amely olykor átsöpör a birtokon, az ő sikolyuk. Hívnak és szólítanak magukhoz, és ő szeretné, ha minél hamarabb felelnék a hívásra.
        Ahogy ránézek a jól ismert arcára, eszembe jut, hogy talán ő a boszorkány abból a meséből, de már nem tudom akkor értékelni azt a történetet. Jobb nem is emlékezni rá, mert minden, ami szép, vagy kedves, elmerül az őrülete mocsarában. Távolabb húzódom Tethystől, mert mintha hideg lenne ő is, hiszen milyen jól megértik egymást. Mondhatjuk, hogy egy körben forognak, én pedig ezen kívül állok, és csak érzem a felém áradó szikrázást, ami mégis olyan fagyos, mint a hópelyhek az ember kinyújtott nyelvén. Én nem akarok ilyen halott lenni. Már menekülnék a társaságától, mert a tél is tud perzselni, maradandó fognyomokat hagyni az ember lelkén, de anyám ujjai a bőrömbe vájnak, mintha valami csontos lények menekülnének a fény elől a mélybe. Felszisszenek, de csak élvezettel folytatja, és ha sokat küzdök ellene, sokkal rosszabb lesz... Nincs saját pálcám, és az éjszakában senki nem hallja a sikolyaimat. Nincs, aki megvédjen.. Ekkor bukkan fel a kisfiú, aki annyira hasonlít Tethysre, és mégsem. Ő nem olyan merev és szoborszerű. Ellenben nagyon is sütis.
         - NEM! - szólok rá mindhármukra rémülten, és a kezemet védelmezően magam elé tartom, mintegy pajzsként - Nem... én... nem... én...inkább... legyek halott, de... nem ilyen...
         - Azt is megoldhatjuk éppenséggel...! - mosolyodik el anyám, de nem várom meg, hogy befejezze.
         Futok, ahogy csak tudok. Félrelököm a beszélgetőket az útban, hallom, hogy a felháborodásuk kísér, mindenki figyelmét felkeltem, én, az egyszerű félvér gyerek. Kibomlik a gondosan megkötött masni a hajamból, lágyan száll a földre, mint egy angyal búcsúcsókja, de én rossz vagyok, velejéig rothadó hús és férgek... Ezt mondta... ezt szokta suttogni a fülembe, hogy egy utolsó kurva, akit soha nem szeret majd senki, és ha lehunyom a szemem, látom a hosszú ujjait, érzem, hogy a nyakamra kulcsolódnak, és zokogok, a levegőt szomjaz az összes sejtem, de nem tudok hová menekülni. Hát most nem állok meg, akkor sem, ha egy úr ragadja meg a karomat, kihúzom a kesztyűs ujjak közül, felborítok egy asztalt, átbukom a táncterem küszöbén, és nevetés harsan: az Asterlingek azok. Egy nagy fölényes mosoly mind, de nem hangzik odáig, hogy elátkozom az összeset, amiért szórakoznak a fájdalmamon.
           Nézem, csak nézem ezt a fényes bált, az estét, az új év lassú keringőjét, és nem akarok benne részt venni. Az aranyvérbál kilökött magából, mint egy beteg állatot a csorda, de nem is maradnék. Anyám felhatja az italát, és elindul felém, én meg elillanok, mint a véraláfutások a nyakamról, a karomról, a mellkasomról... Nem szaggat többé a körmeivel, nem leszek a vászon, amire kedvére alkothat abból a sötét káoszból, ami a fejében kavarog. Átrohanok az előtéren, elérem a lépcsőket, de csak hátrafelé pillantgatok, így ütközöm bele egy magas alakba. Vajon mit láthatott ő akkor belőlem, a sovány, nem méltó kislányból, akinek fürjei vadul kavarognak a sápadt arca mentén? Tudom a neved. Kean Rayleigh Rowle, annak az ijesztő férfinak a fia vagy, aki időnként eljött anyámhoz vacsorázni, de olyankor én mindig a szobámban ettem... Tőled is tartok, de közel sem annyira, mint attól, aki mögöttem érkezik, és csak könyörgően bámulok a szemedbe, kapaszkodót és bástyát keresve, hogy ne árulj el... Ne dobj oda. Élni akarok. ÉLNI AKAROK.
           - Mr. Rowle, nem látott erre szaladni egy kislányt? Nagyjából ilyen magas, szőke, és meglehetősen zaklatott. A kislányom... Bizonyára megijedhetett valami kis tréfától odabent, szüksége van rám. - én már egy függöny mögött állok, arcomon végigfolynak a könnyek, és a számra szorítom a kezemet. Kean nem árul el, anyám pedig dühösen távozik az emelet irányába... talán másodmagával? Talán Tethys is vele ment... Talán ő az új lánya...
           Lekopogok a lépcsőn, kilököm a hatalmas ajtó szárnyait, és futok a térdig érő hóban. Nem számít a hideg, hogy az a szél, ami máskor csak suttog, most orkánként őrjöng körülöttem - inkább ez öljön meg, mint anyám. A bőröm hamar elszíneződik, a ruhám nem véd meg a fagytól, de csak szaladok tovább, amíg el nem érem a kaput, és biztonságba nem érek. Rángatni kezdem a kilincsét, de nem nyílik, így pániktól hajtva felmászom rá, aztán leesem a túloldalon. Felszakad az anyag rajtam, de az életem... az fontosabb! Őz vagyok, aminek minden tagja a menekülést szolgálja, nem nézem többé, merre, hogyan, miért, kihez, csak vágtatok előre, és elérek... végre elérek valahová...

            Hullik a hó. Itt, az erdő szélén, ahol hatalmas fatörzsek merülnek alá a mocsárba örökké, számtalan növény nyújtja a fejét az ólmos, vigyorgó fogsorú december utolsó éjszakájára. Az ajkaim ütemesen egymáshoz préselődnek, mintha csak imádkoznék valakihez, hogy jöjjön értem. Megteszem az első lépést a koszos lébe, elmerül a bokám, de tovább is süppedek. A távolban fények villannak... Itt a Will'O'Wisp. Gyere... gyere értem... legyünk együtt... vigyél magaddal. Ölelj meg, és ne engedj el...
            Dobogást hallok valahonnan mélyről, mintha a mocsár szíve visszahangzana a mellkasomban, vagy talán futó léptek mögöttem? Nem számít. Újra lépek, az iszap undok cuppanó hanggal csókolja le rólam az életem, és én arccal előre zuhanok bele. Az utolsó, amit látok, te vagy, Will'O'Wisp... nem hagytál magamra.


Köszönöm szépen a csodálatos estét! Hááát
És igen, túléltem...
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 07. - 05:28:29
Az oldal 0.677 másodperc alatt készült el 48 lekéréssel.