+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Minerva E. Balmoral (Moderátor: Minerva E. Balmoral)
| | | | |-+  Hétköznapi mágia
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hétköznapi mágia  (Megtekintve 7901 alkalommal)

Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 10. 24. - 21:47:29 »
+3




- Minnie, Minnieeeee, alszol? – gyengéd lórúgás a vállamon – Minnie, ébredj, légyszi!
- Nem én voltam… - sóhajtom félálomban – Csak fiatal voltam és szükségem volt a pénzre…
- Anya, Minnie megint furi dolgokat mond!
Felnézek, és szembetalálom magam a kishúgom foghíjas mosolyával, amint abba a hitbe ringatja magát, hogy most ezzel a könnyed kis zsarolással csalta ki a figyelmemet. A mellette lévő ülésen Greg vigyorog pofátlanul, nyilván ő lehetett az eredeti ötletgazda. Már épp visszadőlnék a karomra, hogy folytassam a megkezdett, kényszeres relaxációmat, amikor az akcióba becsatlakozik az anyósülésen helyet foglaló Emma máskor megnyugtató hangja.
- Minnie, nemsokára odaérünk. Egyébként miért is volt szükséged a pénzre…?
Bizony, így kezdődik ez a rémálmok színhelyéül is remekül megnevezhető hétvége, aminek keretein belül mindannyian meglátogatjuk apa szüleit a Perth melletti Skellingtonban. A kocsiút még a pihentetőbb felvezetések közé tartozik, de pár percen belül elszabadul majd a pokol, ahol is rég nem látott apai nagyszüleim megcsipkedik legkisebb unokájuk arcát, mire az durcásan reagál, megjegyzik, hogy Greg legközelebb jöhetne olyan nadrágban, aminek nem szakadt a térde, ő pedig valami igen illetlent válaszol majd a hátuk mögött, és én… abban a kiváltságban részesülök, hogy megnyugtatnak, már át is hívták a szomszéd kölyköket, hogy újabb varázslatos trükkökkel szórakoztassam őket. Valahol azért andalító a tudat, hogy nem csak én nem szeretek itt lenni, apa ugyanis mindig befeszül, ha ő kerül előtérbe, meg a dolgok, amelyeket nagyiék szerint nem tett meg, pedig kellett volna, egyedül talán csak Emma ússza meg a hegyi beszédek hosszú láncolatát, illetve Taylor, aki már napok óta eleve itt üdül. Mindannyian gyanítjuk, hogy ő jól érzi magát, különben önként nem élvezné a vidéki élet szépségeit minden adandó alkalommal, de amíg középső testvérem kipihenve, kezében egy rakás új könyvvel tér haza, mi rendszerint ajtócsapkodással egybekötött műsorral honoráljuk a pár napig tartó idegi dögönyözést.
- Nem akarom, hogy megint megcsipkedjenek! – háborodik fel már jó előre Celia – A múltkor is nagyon fájt!
- Kicsim, a nagyiék jót akarnak neked, csak… így fejezik ki. – sóhajt Emma, a tenyerébe hajtva a fejét.
Tudja szegény, hogy eleve mind vesztesen indulunk a csatába, bár ezúttal legalább én utoljára teszem tiszteletemet a faluban ezen a nyáron. A kocsi üvegére hajtom a fejemet, és épp kihasználnám a maradék perceket, hogy felkészüljek a jó modorom teljes és kényszerű kihasználására, mikor a beszélgetés folytatódik.
- Szerintetek megint kikérdezik a történelmet? – Celia rátapintott a lényegre, már hallom is, ahogy Greg sóhajtva belekezd.
- Skellington tizenhetedik századi település, mely egy itt élt Jack Skellington nevű férfiról kapta a nevét a falu akkori lakóitól, hálából, amiért állítólag megszabadította őket a pestis pusztításától. Ebben az időszakban a népesség fele elhalálozott a kórban, amire látszólag nem volt megoldás, míg a férfi meg nem érkezett, de nem volt hajlandó elárulni a titkot, mindenesetre soha többé egyetlen hasonló megbetegedés sem történt a környéken. Jack Skellington szobra ma is megtalálható a templom oldalában, a főtéren.
- Köszi, innen átveszem… - csatlakozom – A későbbi évszázadok során a lakosság nagyrészt a mezőgazdaságból tartotta el magát, a falu híres emellett a kézműves söreiről, melyet a negyvenes években itt letelepedett ír családoknak köszönhet. Jelenleg rendelkezik két templommal, egy üzletsorral, és hatszáz lakossal, valamint ennek a duplájával, ha haszonállatokról beszélünk. A legnagyobb látványosságok közé tartozik az őszt köszöntő Jack Skellington-nap, a Virágkarnevál májusban, valamint a szüreti ünnepségek sorozata. Építészeti stílusát tekintve a skót vidéki házak hangulatát hozzák, ritka a kétszintesnél magasabb épület, és mind rendelkezik kerttel. Egy általános iskola található benne, habár a közeli Perth agglomerációjaként a lakosság nagy része mára ott dolgozik, a diákok pedig már ott kezdik meg felsőbb éves tanulmányaikat. A falu jelmondata: „ A legnagyobb kaszás a félelem”, de ezt sehol nem lehet olvasni a főtéren található templom oromzatán kívül. Zászlójuk egy zöld alapon elhelyezett tök.
Emma döbbenettel vegyes tisztelettel fordul hátra felénk, pár pillanatig olyan csend van, hogy ha lenne légy, kitüntetett figyelemhez jutna. Annyiszor hallottuk már az összes információt erről az egyébként számunkra nem túl érdekes faluról, hogy lényegében könyvet is írhatnánk róla… Greggel sok unalmas esténket betöltötte az elképzelés, hogyan is dobnánk fel a vidéki álmot nyugvó profilját.
- Megérkeztünk… hála istennek. – zárja le a témát apa, és egy utolsó fordulással bekanyarodunk a már korábban rémálombelinek nevezett üdülésünk színhelyére, és már látom is integetni a nagyszülőket az ajtóban állva. Egyébként is aggasztó mosolyuk kiszélesedik, ahogy végignéznek rajtunk, és ilyenkor azért valahol bánom, hogy százhetven centimétert nem tudok csak úgy elrejteni hirtelen…


Két órával később úgy szabadulok ki a házból, mint aki várfogságból menekül, az oldalamon siető öcsém pont ezt fejtegeti nekem, ahogy beérünk az Őszköszöntő forgatagába. Ez szerencsére elrejt majd minket a végtelennek tűnő beszédek elől, melynek tárgyai mi vagyunk, és persze nem az erényeink oldaláról. Mikor kifújtam magam, el kell ismernem, az idei kis ünnepség kivételesen varázslatosra sikerült, olyannyira, hogy szinte nem is hiszem el, hogy nem élnek itt mágusok. A kis bódék sora hosszan vezet végig a főutcán, a távolban beleveszik a főtér ölelésébe, a levegőt a meleg, bársonyos vanília és sütőtök tölti be, a hulló levelek vörös-arany keretet kölcsönöznek a hangulatnak…
- Azta… - álmélkodik a máskor szörnyen faragatlan öcsém – Ezért már majdnem azt mondom, hogy megérte ez a száműzetés. Csinálunk akkor képeket?
- Persze! – lelkesedem most már én is – Tökéletesek a fények és a háttér egy igazán jó őszi sorozathoz, de ha nem haragszol, nem csak te cukinak nevezett hátsódat akarom megörökíteni, szóval, ha majd lennél szíves néha érvényesülni is hagyni… mondjuk, mi lenne, ha szereznénk először azokból a cukorral bevont almákból?
Greg erre válaszol valami olyasmit, ami nem igazán tűr nyomdafestéket, de aztán felcsillan a szeme az édességre, és már meg is indul vitorlázva az emberek között, hogy beteljesítse mindkettőnk végzetét az édes dolgokat illetőleg…
- Tényleg, láttam a képeidet arról a férfiról, Mimz. – szólal meg tíz perccel és egy ragadós réteg almával később – Miért nem adtad oda neki? Nem azért találkoztatok?
- De, csak aztán… máshogy alakult. – vonom meg a vállam – Írtam neki egy levelet azóta, hogy szeretné e, ha elpostáznám, de még nem válaszolt. Igazából… lehet, hogy nem ragasztottam rá elég bélyeget, vagy ilyesmi. Azért tudod, ő nagyon jó alany volt... ritkán találok olyan embert, mint ő, és most, mielőtt perverz módon elrontanád a dolgot, kijelenteném, hogy a fotózásról beszélek.
- Hát hogyne, mi másról? – kérdezi kaján vigyorral – Azt mondod, ritkán? És mit szólsz ahhoz a férfihoz, ott? Várj, ne bámuld már, csak finoman… jó ég, nehogy észrevegye már, hogy róla beszélünk. Ott áll, most fordult meg. Nekem elég fotogénnek tűnt ő is, már persze, csak és kizárólag abból a szempontból, hogy magas, sötét hajú, markáns arcélű… mert te ezt érted a fotogén alatt, nem igaz?
- Hogy nyelnéd félre az almát, Greg. – nevetek fel azért mégis a pofátlanságán – Azt mondod, legyünk ma mi a fura kérdésekkel közelítőek, akik csak úgy leszólítanak egy ártatlan alakot azzal, hogy bocsi, lefotózhatnánk, csak mert olyan megkapónak tűnsz…?
De mielőtt a viccnek szánt fejtegetés végére érhetnék, az öcsém már el is indul felé, arcán csillog az elszántság és a cukormáz maradéka. Beleharapok a saját almámba, aztán a gépemet megragadva követni kezdem, hogy alkalomadtán bebizonyíthassam, nem valóban perverzek vagyunk, hanem félreérthető, és néha vakmerő művészek…
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 10. 25. - 23:48:49 »
+2


          Soha nem lesz vége. Mielőtt elhagytam volna a Lutece kúriát Leon figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége a tettemnek, de nem hallgattam rá. Miért is tettem volna. Erre tegnap megjelent a lakásomon az az auror és Leanderről kérdezgetett. Mi is volt a neve, valamilyen Doll? Nem, Till. Ott volt a bálon is, ha jól emlékszem. Mindegy, most úgy tűnik sikerült leráznom, csak kérdezgetni jött, de nem tudom mennyi ideig lesz még ez így. Nem fogok elmenekülni, ha kiderül, hogy mit tettem, de nem is fogom olyan könnyen feladni magam.
          Teljesen véletlenül jutott a fülembe, a szomszéd kisebb városban a falunap. Pont jó lesz a tegnapi dolog levezetésére. Felöltözök, felülök a motoromra, és elhajtok oda. Nem messze a délutáni forgatagtól leparkolok. Délutáni forgatag. Csak annyira vannak sokan, amennyire egy falusi napon szoktak lenni. Ráadásul ez nem is egy nagy falu, itt szinte mindenki ismer mindenkit, ami már abból is látszik, hogy még alig szállok le a motorról, máris rengeteg szempár tekint rám.
          Elindulok a sátrasok és kipakolósok felé, hogy körbenézzek kínálat szempontjából. Veszek néhány szuvenírt, majd leülök egy borozós standhoz. Kérek egy száraz vöröset először csak kóstolás miatt, majd egy pohárral fogyasztásra. Két kislány szalad hozzám, hogy feltegyenek egy csomó kérdést. Már messziről látom a csillogást a szemükben. Friss hús érkezett a faluba, akit ki kell kérdezni. Kiveszek a szuvenírek közül két nyalókát és nekik adom. Ezzel remélem sikerül elhessegetnem a kíváncsiságukat, és nem kérdezgetnek olyat, amihez semmi közük. Úgy tűnik, őket sikerül leráznom, de a fiatal lányokat, akik odaülnek körém, amíg a kislánykákkal vagyok elfoglalva, őket nem sikerül.
          - Honnan jöttél?
          - Mi a neved?
          - Miért jöttél ide?
          - Mennyi idős vagy?

          Csak úgy záporoznak a kérdések. Megemelem a poharam, majd egy húzásra lehúzom a tartalmát. A fenébe, ezt nem így kellett volna. Ez a bor ennél sokkal többet érdemel. Még le se teszem a poharat az asztalra, máris eltűnik a kezemből, és pár perc múlva tele tér vissza.
          - Nos, csődör, elárulod nekünk, hogy mi szél hozott erre?
Nincs mit tenni, be kell avatnom őket.
          - Ti, szép lányok és ez a fesztivál. Sok jót hallottam már róla, és mivel itt lakok a környéken, úgy döntöttem eljövök és a saját szememmel nézem meg. Ahogy látom, tényleg igaz volt, minden pletyka.
          Nem nagyon akar fogyni a bor, ezért a lányok tesznek róla, hogy mindig csináljak valamit, amitől újra kell tölteni. Néhányan elmennek, talán rám unnak, mások viszont töretlenül maradnak. Azt hiszem, a kezdeti hat főből még mindig van három az oldalamon. Meg is jön a kedvem a beszélgetéshez, lassan pedig egy gitár is előkerül. Remek, ennél jobb párosítás nem is szükséges ahhoz, hogy kicsit elfelejtsem a tegnap történteket.
          Megpendítem a húrokat, hogy halljam, mennyit kell állítani rajtuk, majd egy kis hangolás után bele is fogok a dalba. Furcsa, hogy végig, amíg játszok és maga a dal is olyan, hogy csak egy valakire gondolok közben, aki nem lehet itt, akivel talán már nem is találkozok hosszú ideig.
          - Nos, hölgyeim. Köszönöm a figyelmet, de most mennem kell.
Visszaadom a gitárt, és állnék fel, de egy kéz óvatosan visszanyom és egy újabb pohár bort ad a kezembe.
          - Maradj még, a fesztivál zárónapjának programjai még csak most kezdődnek el.
          Oké, ha ilyen szépen marasztalnak, akkor maradok még egy kicsit. Leteszem a poharat az asztalra, majd megfogom a gitárt és újra megpengetem a húrokat. Ezúttal egy másik dalba kezdek bele, amíg úgy nem érzem, hogy figyelnek. Régen éreztem már ilyet és annak nem volt jó vége. Pontosabban egy párbaj és a háború egyik csatája itt Perth-ben.
Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 10. 26. - 00:49:25 »
+2



A bal kezemben a gépem, a jobb egy cukrozott alma szárára fonódik, így követem a legkevésbé sem drága öcsémet az emberek között haladva. Ő pont úgy fest, mint a minden elborító tökök faragott mosolya, kissé csálé, de azért nagyon lelkes, én pedig… nem is tudom, valami furcsa érzés kerített hatalmában, amihez semmi köze az édességnek. Mintha több lenne az ismerősnél a férfi, aki felé most közeledünk, és akit szorosabban fognak közre a falusi lányok, mint engem a nagyszüleim aggályai afelett, hogy fura öregasszonyként halok meg, akinek nem jut más szórakozás a kártyatrükkökön kívül.  Az első látogatásom alkalmával apa megpróbálta elmagyarázni, miért nem láthatnak gyakrabban a nyilvánvalón kívül, miszerint nem is akarnak, de még a Roxfort említéséig sem jutottunk el, máris eldöntötték, hogy bűvész vagyok. Azóta minden Skellingtonban eltöltött napom hamis pénzérmék előhúzkodásával, kendők előrántásával, meg hasonló fergeteges prezentációkkal telik, mert én ugyan szívesen felgyújtanám mondjuk a hetvenkettedik családi fotót, amire valamiért véletlenül idén sem kerültem rá, de lennének kifogások ez ügyben, így, mint máskor, most is csak mosolyogva suhanok az itt élők között, akik szemében akkor is én leszek a bizarr kívülálló, ha mondjuk hirtelen bejelentem, hogy mától ingyen van a sör.
- Ááá, szia, Minnie! – köszön rám valaki hirtelen, és az almámmal integetek a nagyszüleim tejesemberének, aki kivételesen azok táborát erősíti, akik nem szurkolnak az aggszűzségemért – Lenne kedved később beszélgetni? Most még Chastity-t kell összeszednem valahol, biztos megint édességre vadászik. Láttad azt a… motorost?
A nálam fél fejjel alacsonyabb férfi épp a leendő fotóim tárgya felé int, bár ő nem olyan lelkes, mint az időközben közelebb somfordáló Greg. John, a szóban forgó helybeli, most az én hasonlóan elítélő véleményemre vár, látom rajta, hogy azzal jó pontot szereznék a szemében, és kicsit közelebb sorolódnék a tiszteltbeli falusiak köréhez, mint az ezek szerint máris hírhedt motoros.
- Először is, helló, John. – jegyzem meg mosolyogva – Persze, de most akadt egy kis dolgom, tudod, le kell fotóznom azt a veszélyesen bandatagnak látszó úriembert, akiről az előbb olyan hangsúllyal mondtad, hogy motoros, mintha arra gondolnál, hogy sorozatgyilkos. Kipróbálom, tényleg az e, aztán dumálunk, rendben? Chastity pedig az imént rohant el a templom felé, a kezében egy nyalókával.
John bizonytalanul bólogat, de mivel a húgát eléggé félti, utána is ered, én pedig végre túltehetem magam a vidéki gyanakvás kötelező körein, remélhetőleg.

Sajnos, a rossz dolgokban mindig igazam van, így, mikor már csak két lépés választ el a vélhetően cseppet sem tömeg mészáros férfitól, a körülötte üldögélő lányok, nagy részük korombeli, gyanakodva fordulnak felém. Nem is tudom pontosan, melyik zavarba ejtőbb: hogy én nem öltöztem talpig narancsba az ünnep tiszteletére, hogy nem viselek két copfot, esetleg hogy egy teljes fejjel magasabb vagyok a legtermetesebb kisasszonynál is, aki történetesen szent küldetésének tekintheti, hogy megakadályozzon a célom elérésében. Pökhendien végigmér, alaposan elidőzve a kezemben integető édességen, aztán olyan akcentussal szólal meg, amit még egy olyan, toleranciához szokott ember is fájdalmas arckifejezéssel honorálna, mint én.
- Mit akarsz itt, Minerva? – csípőre teszi a kezét – Ugyan miért nem szórakoztatod a férfiakat, ahogy mindig?
- Szép jó napot, Dora! – biccentek derűsen – Szeretném most is ezt tenni, de láthatóan megakadályozol benne. Egyébként csicseregjetek nyugodtan, csak pár képet szeretnék…
Gitározik. A férfi gitározik, és valamiért elakad a szavam. Dora persze fölényesen pislog rám, de nem különösebben érdekelne az sem, ha hirtelen óriási kanárivá változna, kikerülve őt, néhány nyújtott lépéssel szembekerülök a társasággal. A lányok egy emberként bámulnak, mint megannyi sirály, de ekkor maga a férfi is követi a példájukat, és belőlem sóhajként szakad fel a felismerés.
- Willow? – elmosolyodom – Hogy kerülsz te ide?
Aztán muszáj nevetnem az irónián, hogy már megint úgy találtam rá, hogy lefényképezni akartam, és mégis, volt valami előérzetem már messziről is. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak, így csak figyelem őt, a most harmadszor látott mély tekintetet, a szép vonásokat, és persze a gitárt, aminek tulajdonosát annyira hiányoltam már.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 10. 27. - 13:41:43 »
+2



          Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy a kinézetemnek vagy annak a ténynek köszönhetem a rajongást és érdeklődést, hogy idegen vagyok ebben a kis faluban. A háború idején sok falut körbejártam, hogy megnézzem a varázslókat, és ha kell, akkor meg is védjem őket. Ez a falu azonban hírhedten mugli falu, ha jártam is erre, csak átutazóban, és minél feltűnés-mentesebben.
          Csak játszom a dalokat folyamatosan egymás után, néha énekkel kísérve, de legszívesebben szabadulnék már. Túlságosan is rámenősek a lánykák, és ez nekem nem jön be. Az olyan beszélgető partnerek, mint Minerva már sokkal inkább. Nem az a lényeg, hogy minél előbb eljussak a szexhez, hanem, hogy élvezzem a beszélgetést, a szellemi kihívást, és ezt ő megadja nekem. Párizs, milyen régen volt, pedig alig néhány hét telt csak el azóta. Felfigyelek a hirtelen hangulatváltozásra. Hallom mögöttem valakinek az érkezését, de nem fordulok hátra, inkább kihasználom, hogy nem én vagyok ezúttal a figyelem központjában.
          Felfektetem az asztalra a gitárt és várok a megfelelő pillanatra, mikor azt mondhatom, hogy megyek, köszönöm szépen a vendéglátást. Azonban felkelti az érdeklődésem a név, amit hallok. Nem lehet ekkora véletlen, de azt sem hiszem, hogy tényleg ő lenne az. Még akkor is, ha a hangja teljesen olyan, mint Minerváé. Mégis mekkora az esélye annak, hogy itt találkozunk majd össze? Szinte semmi. Nem is tudok róla, hogy a rokonai ezen a környéken laknának. Nem mintha valaha szóba került volna a szűk családi körén kívül bárki. Nem is foglalkozok vele a továbbiakban, annyira lehetetlennek tartom ezt az egészet.
          Magamhoz veszem a gitárt és megpengetem még egyszer, hogy kicsit áthangoljam a következő dalhoz. A szemem sarkából látom, ahogy a nő elhalad mellettem, majd megáll. Felnézek rá, és egy szempillantás alatt válik valóra minden reményem. Leteszem az asztalra a hangszert, felállok és átölelem.
          - Minerva! – mondom hangosan, majd a fülébe súgok. - Ments meg! Ezek a lányok kikészítenek, és nem tudok szabadulni tőlük.
          Oké, ha nagyon akartam volna, akkor már régen itt hagyom őket, de nem akartam túlságosan erőszakos lenni velük. A végén még kiutálnak a faluból, és akkor nem jöhetek még csak a közelébe sem. Nem mintha az elkövetkezendő kilenc hónapban valamikor is alkalmam lenne rá. Mikor elengedem, elmosolyodom, majd visszaülök a helyemre, odahúzok magamhoz egy széket és leültetem rá.
          - Ahogy tudod is, itt lakok nem messze Perth-ben. Hallottam erről a falunapról, és eljöttem megnézni.
          Azt nem fogom elárulni neki, hogy igazából az utolsó rúgást, ami miatt a jövetel mellett döntöttem, az Till volt. És úgy tűnik, akár neki köszönhető a megjelenésem, akár teljesen más oknak, de megérte megjelennem itt.
          - És te mit keresel itt? Azt hittem, hogy Londonban vagy.
          Legalábbis azt tudom, hogy ott él a családjával, de miért ne jöhettek volna el még nyaralni egyet a hétvégére? Vagy teljesen más oka van neki? Ha jól tudom, akkor van itt a közelben egy bentlakásos lányiskola. Talán annak a tanulója, de nem értem, miért nem mondta akkor el, mikor meglátta a címem. Na, ez mindjárt kiderül.
          - Csak nem itt a közeli lányiskolába hoztak a szüleid? Most van a beköltözés vagy csak előtte nyaraltok még egyet búcsúzásként?
          Csak egy igent mondj, és onnantól nyert ügyem van. Pontosan tudom a címét a helynek, akár motorral, akár hoppanálva is meg tudom közelíteni, ha egy hétvégén meg akarom látogatni.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 10. 27. - 16:07:21 »
+2


BWitchcraft

Talán nem árultam el mindent a faluról a húgomnak, ahogy nekem sem siettek elmesélni az olyan kellemetlen részleteket, amelyek olyanok, mint a sötét titkok minden családban: sosem mesélünk róla szívesen, hogy az anyánk gyilkos, a nagybátyánk örökre eltűnt, és ezen a két tényen már a szemünk sem rebben, mert más eltűntek és gyilkosok leszármazottai vagyunk, csak arra várva a sötétben, mikor ér el minket is az örökség… Kérdés az, melyik a kettő közül. A Balmoralok történetei sosem voltak gyerekek fülébe valóak, ahogy az sem, hogy Skellington is aktívan kivette a részét annak idején a boszorkányüldözésből. Mára senki nem tudja, hol álltak azok a máglyák, hol a közönségük, de én valahol ironikusnak tartom, hogy a velem szemben álló három lány most is feleleveníti a nagy elődök szórakozását, épp csak nem tudnak róla. Dora Chester és a két barátnője részéről a ki nem mondott, csak éreztetett utálat az irányomba nem pusztán a vidékiek idegenkedése a messziről jöttek felé, vagy nem féltékenység. Valahogy mintha zsigerileg éreznék, hogy távol kell tartaniuk magukat tőlem, és ezt most kiterjesztik Willowra is.
- Szia! – boldogan mosolyogva ölelem vissza, aztán felnevetek a suttogásán – Örömmel. Ha sokáig maradunk, figyeld meg, már össze is hordják számomra a gallyakat a máglyámhoz.
Érdeklődve foglalok helyet a tekintetek kereszttüzében, és próbálok úrra lenni a meglepődöttségemen – tényleg, mindenkire számítottam itt, de pont Willowra nem. Emlékeztem rá, hogy Perthben él, de akkor is furcsa, hogy csak úgy falunapokra kiránduljon. Szívesen rákérdeznék, hogy tényleg ennyire zsánere a bukolikus idill, vagy valami más hajtotta e esetleg ide a tökfejek közé, de épp miattuk nem igazán lehetséges ez egyelőre.
- A nagyszülei élnek itt. – szúrja közbe helyettem Dora – Minerva időnként meglátogat minket, mindenki nagy örömére.
Hát persze, de nagyon csodálkoznék, ha kettőnél több embert tudna felsorolni, akik a legkisebb örömhöz hasonló reakciót is ki tudnák préselni magukból az ittlétemre. Kezd idegesíteni a kikapcsolhatatlan kommentár a narancsba öltözöttektől, így az almámat kicsit leengedve nézek rájuk.
- Dora, mielőtt kifejted, mennyire vidáman szoktuk egymás haját befonni, megemlíteném, hogy az öcsém is itt ólálkodik valahol, és még mindig a számodat akarja. Szerinted mennyire vagy feltűnő ebben a jelmezben?
Mérgesen fúj rám, amit nagyon csúnya módon élvezek. Farkasszemet néz egymással az ő megjátszott prűdsége, meg az én pofátlanságom. Csodálatos páros vagyunk, ez már régen kiderült, amikor az öcsém, nem bírva tovább a történeteket arról, mi történt a bibliakörben, tiszta szórakozásból megjegyezte, hogy áruba bocsájthatná a testét, akkor nem lenne ennyire savanyú, és ő elvállalja a felavatási ceremóniát is. Dora Chester azóta úgy menekül előle, mint a tűztől, de mindegy, milyen undorodó hangnemben emlegeti a bűnös Londoniakat, attól még látom rajta, hogy mint minden bigott embert, őt is érdekli a háttérben zajló esetleges titok… Most mindenesetre felhúzza az orrát, és int a követőinek, mert ha logikusan belegondol, Greg előfordulási helye nyilván a közelemben lesz.
- Menj vissza Salembe, vagy New Orleansba. – szúrja oda – Borzold ott a kedélyeket, ahová való vagy.
Ezután már csak a hátát látjuk távoztában, amiért kimondottan hálás vagyok, mert nem hiányzik egyikünknek sem az eddigi meleg fogadtatás mellé még egy szóváltás is.

- Bizony, én vagyok a helyi rosszéletű, aki valóságos Szodomává változtatja az itteniek szent közösségét. – nevetek a gitárosra – Szóval nem, nem az itteni lánynevelőbe járok. Akkor szerintem már a templom összes szenteltvizét elhasználták volna rám. Így is bőven elég gyanús voltam, amikor az első vasárnap nem mentem be oda… nem vagyok ellene, vagy ilyesmi, csak nekem ez nem a mindennapok része. Viszont te is előkelő helyet szereztél magadnak a szívükben, ahogy elnézem. Mit iszol?
Tartok tőle, ha pontos címre kérdez rá az iskolával kapcsolatban, akkor meg leszek lőve. Eddig kikerülhettem a nyílt hazugságot, de mintha a sors folyamatosan utalgatna nekem. Mégis, milyen véletlen kellett ahhoz, hogy épp itt, épp ma találkozzam vele? A múltkori, óriáskereket is megállító megmozdulás óta paranoiásabban kezelem a témát, de még nem volt lehetőségem alaposan utána nézni, képes e az önkéntelen mágia ilyesmire. De ha jobban belegondolok, ha ezeket nekem mesélnék, a minimum, hogy gyanakodnék a mesélő szavahihetőségével kapcsolatban…
- Tetszik a kabátod. – helyezkedem el kényelmesebben – Ha tudom, hogy ma nem Dora ugratása és a fényképezés lesz az egyetlen jó dolog a napban, én is felvettem volna. Írtam neked egy levelet, de fogalmam sincs, odaért e, a második pedig már olyan… zaklatásnak tűnt, mert ugye hamarosan kezdődik a tanév, gondoltam, biztos szorgosan próbálgatod a tanár bácsis talárokat, aztán felbukkansz itt bőrkabátban, Tökföldön, és meg kell mondjam, ritkán csalódom ennyire kellemesen. Almát? Várj, a másik oldala még sértetlen.
A kezébe adom az édességet, aminek vaníliás, merev cukormáza a mesék elátkozott gyümölcseire emlékeztet. Jót mosolygok az asszociáción, elvégre ott is épp egy boszorkány kínálja őket, és itt is ez a helyzet, még ha Willow nem is sejti.
- Elkérhetem? – nézek jelentőségteljesen a gitárra – Eszembe jutott valami alkalomhoz illő. Hátha távol tartja őket még egy kicsit a hangom, meg persze a szöveg…
Az ölembe veszem a hangszert, az asztal szélére felteszem az egyik lábam, és Willow szemébe nézve, a mosolyt ezúttal elcsitítva kezdek bele.
- „There is a house in New Orleans / They call the Rising Sun. / It’s been the ruin of many a poor girls/ And god, i know i’m one…”
Lassan, fájdalmasan átélve pengetem a kevés dalok egyikét, amit megtanultam ezen a hangszeren. A levegőben égett cukor, falevelek és mágia illatát érezni, körülöttünk lassú táncot jár a természet haldoklás közben, a vörös-arany összekeveredik a szürkével, és számomra eltűnnek az emberek. Talán nem tökéletes a játékom, nem is vagyok szokva közönséghez, de Willow mellett valahogy minden könnyebb.


Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 11. 21. - 20:46:55 »
+1



          Bevallom, nem igazán sikerült rájönnöm még, hogy mennyire lepődjek meg Mimi felbukkanásán, és örüljek neki vagy sem. Mármint mindenképpen örülök, ez nem is kérdés igazából. Csak annyira nem számítottam rá, hogy ez most nagyon furcsa. Az, hogy nem futottunk össze eddig nem meglepő. Elkerültem ezt a falut, inkább a másik irányba mentem. Ha mégis áthajtottam rajta, akkor a lehetőségekhez mérten gyorsan. A bukósisak és a tempó miatt, ha el is mentem mellette, biztos, hogy nem akadt meg rajta a szemem. Ma már másként lenne.
          - Tudod, mi a furcsa? Látva a falusiakat el is tudom képzelni rólad. Köszönöm, hogy megmentettél tőlük.
          Elnevetem magam a templomos dolgon. Mintha saját magam hallanám viszont. Apu ugyan rendszeresen járt, de engem a közelébe se mert vinni, nos, a már ismertetett okokból. Egyszer úgyis elkárhozok, de azt ne az ő szeretett templomában tegyem meg. Nem tudom, mire célzott ezzel, de sohasem érdekelt igazából.
          - Akkor azt hiszem, már ketten vagyunk. Ha bemegyek, minden szent kiszalad onnan. Úgy pedig elég unalmas lenne a hely, ha egyedül lennék. Édes vörösbort. Mármint csak úgy teszek, mintha innék. Valahogy Párizs óta már nem csúszik úgy az alkohol. Nem tudod mi történt ott véletlenül?
          Széles mosolyra húzom a szám. Bár nem tisztán, de emlékszem rá, hogy mégis mi történt Párizsban. Bár a szörfözést vagy mit, lehet, másodszorra inkább kihagynám, és nem dicsekednék vele.
          - Ha már Párizsnál tartunk. Te tisztán emlékszel minden percére?
          Teljesen mindegy, hogy igent vagy nemet mondd, ebből a kérdésből már nem jövök ki jól, és erre csak akkor jövök rá, mikor már túl késő. Egy nagyon szép aduászt adtam a kezébe, amit biztos vagyok benne, hogy le fog csapni. Nem olyannak ismertem meg, aki kihagyja a lehetőséget, csak legfeljebb elhalasztja későbbre. Pont ezért tetszett már meg a gondolkodás módja a pubban. Mellette aztán tényleg résen kell lennem, és az ilyen hibákat nem követhetem el. Ez a lány kihívás, minden szempontból.
          - Köszönöm, azt hiszem, nem ehhez az oldalamhoz vagy szokva, de ez vagyok valójában én. A motoros, bőrkabátos alak, aki a pubban szeret ismerkedni emberekkel. És a jelek szerint minden olyan helyen, ahol alkoholt árulnak.
          Megemelem kicsit a poharamat. Ha belegondolok, Párizsban is a barátait úgy ismertem meg, hogy azonnal előkerült az alkohol is. Úgy érzem, ettől a billogtól már nem fogok megszabadulni, és csak a szerencsémnek köszönhető, hogy Leon eddig nem látta az összefüggéseket.
          - Nem kaptam tőled levelet eddig. Mikor adtad fel?
          Nem lennék meglepődve, ha rosszul írtam volna le a címem. A varázslók mindig megtalálnak, mugliknak pedig nem szoktam megadni a címem, esetleg a környéken lakók tudhatnak rólam. Illetve van néhány mugli ismerős, akiknek megadtam, de ők előre be szoktak jelentkezni, ezért általában találkozunk valahol és én vezetem őket a lakáshoz.
          - Nyugodtan küldhetted volna a másodikat is, nem zaklatás. Néhány napig nem voltam ugyan itt, ahogy gondolod, az iskolával kapcsolatban kellett intézkednem, de azt egy délután alatt sikerült elrendeznem. Talár? – elfintorodom kicsit. – Nos, igen, muszáj lesz talárt hordanom majd, de azokat már júniusban beszereztem, mikor megtudtam, hogy felvettek. Vagy talán július volt?
          Nem számít lényegében, mert meg vannak, ott vannak az iskolában, már csak az én érkezésemre és a tanévkezdésre várnak. Nagyokat pislogva fogom a kezembe az almát, de aztán elmosolyodom, és beleharapok. Köhögni kezdek, és a torkomhoz kapok.
          - Megmérgezted!
          Oké, a színészi játékom hagy némi kivetni valót maga után, de a semminél azért jobb. Elmosolyodom, és újra beleharapok az almába. A kezébe adom a gitárt, mivel Greta megtanított rá még gyerekként, hogy teli szájjal nem beszélünk, aztán csak figyelek. Mintha úgy rémlene, azt mondta, nem tud semmilyen hangszeren játszani, de nem lennék meglepődve, ha rosszul emlékeznék rá. Kényelmesen elhelyezkedek a padon, meglötyögtetem kicsit a bort a pohárban, majd beleiszok. Oké, a játéka tényleg nem tökéletes, de nem is reménytelen. Viszont a hangja még mindig csodálatos.
          - Tudod, ha én abban az iskolában tanítanék, ahol te tanulsz, akkor biztos adnék neked különórákat, ahol gyakorolhatsz. Nem vagyok én se profi, de felismerem azt, aki tehetséges, és akinek csak egy kis iránymutatás kell.
          Furcsa, mintha ugyanazokat a szavakat mondanám most vissza neki, mint amit nekem mondtak annak idején a tanáraim. Igen, mert több is volt. Miután szakítottam a lánnyal egy időre abbahagytam a gitározást, de aztán hiányzott, és egy újabb tanárhoz eljárva felelevenítettem az emlékeket. Azt hiszem, megérte, még akkor is, ha akkor és ott nem gondoltam így. Ahogy hallgattam a játékát, elfogyasztottam az almát, ezért a pálcikát és a csutkát kidobom egy szomszédos kukába.
          - Egyébként tényleg csak a fesztivál miatt jöttem ide. Kicsit ki akartam kapcsolódni még az iskola előtt, de nem nagyon eltávolodni Perth-től. Kézenfekvő volt ennek a fesztiválnak a választása. Ha tudom, hogy itt ennyire vendégszeretők az emberek, akkor korábban is eljöttem volna.
          Ami persze nem teljesen igaz. Tény, hogy vendégszeretők voltak a lányok, de a rosszabbik fajtából. Nem szabad visszatartani a vendéget, ha menni akar. Mondjuk az is igaz, hogy ebben az esetben ez volt a szerencsém. Ha akkor elmegyek, nem találkoztam volna Mimivel. Erről jut eszembe. Nem neki szántam, de ha már így alakult, akkor miért is ne. Véletlenek nincsenek, és egyébként is megláttam, megtetszett, de ilyet én nem hordok. Kiveszem a dobozkát a táskámból és a zeneszám végeztével egyszerűen átadom neki.

          - Hogy Kalapon kívül legyen, ami  emlékeztet rám az iskolaidő alatt.
Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 11. 29. - 04:21:06 »
+1

BWitchcraft


Lassan érek a dal végére, mert valahogy nem akar elszakadni a dallam, valamit érzek mögötte, amit most nem oszthatok meg veled, Willow, mert nem hiszem, hogy értenél... Sok mindent érthetsz belőlem, rajtam és bennem, talán te vagy az egyetlen, akinek ez egyből sikerülne, de a mágia nem tartozhat ezek közé, mert nem csak az én titkom. A narancsba öltözött lányok jól sejtették a ki nem mondott idegenkedésük okát, boszorkány vagyok, és ez most közénk áll némiképp, ahogy azt sem mondhatom el neked, hol tanulok. A furcsa kettősségbe beleborzongva eresztem le a hangszert, de aztán egy mosollyal úgyis megnyugtatlak.
- Szóval nem csúszik az alkohol...? Hol is hallottam én már ezt...? - billentem félre a fejemet - Á, már meg is van, éppen Párizsban. A kisasszony azt súgta a fülembe, hogy látott egy kalózt, aki nem bírta az alkoholt...
Közelebb hajolok hozzá az asztalra könyökölve, kicsit már illetlen távolságba húzódva is, kíváncsi vagyok, mennyire tudom szavakkal és puszta közelséggel zavarba hozni. Szeretem az ilyen játékokat, szeretem érezni a vad szétszaladó tekintetét magamon. Hogy gonosz vagyok e, olyan gonosz, mint a falusi lánykák állítják, férfiakat bűnre csábítóan, boszorkányokról szóló mendemondákat ihletően gonosz? Úgy tűnik, van rá lehetőség.
- Ha így teszed fel a kérdést, valószínűleg többre emlékszem, igen, viszont elárulom, ha pontosan kérdezel, pontosan válaszolok is majd. - jót mosolygok az arckifejezésén, aztán visszaülök a helyemre, meghagyva őt a kétségek között. Később úgyis feloldozom majd a nem is létező bűnei alól, de addig egy kicsit még élvezem a gitáros újkeletű bizonytalanságát.

Érdeklődve figyelem, ahogy iszik, és már a játék közben is feltűnt, hogy édesszájú - másképp biztos nem ette volna meg az almát, de tulajdonképp hálás vagyok neki, nekem már nem ment volna. Emlékszem, a később nem olyan szép sorsra jutott sütinek is meglehetősen örült, de inkább inni látom, mint enni. Úgy tűnik, a kapcsolatunk harmadik tagja az alkohol, ami egyáltalán nem olyan meglepő vagy sajnálnivaló, mint néhányan állítanák. Lehetséges, hogy legutóbb mélyebben merültünk a zöld tündér ölelésébe, mint terveztük, de attól még nagyon szórakoztató este volt, amit nem cserélnék el semmiért.
- Igen, megmérgeztem, és elég lassan hat, szóval még addig megkínálhatsz azzal a borral, amit olyanok isznak, akik egész templomokat tudnak kiüríteni a puszta jelenlétükkel. - kacsintok rá - Hmm. Emlegetted a levelet is... azt hiszem... pár nappal Párizs után. Nem tudnék pontos dátumot mondani.
Most talán egy kissé megremeg a mosolyom, ami leginkább annak köszönhető, hogy nagyon is tudok pontos dátumot mondani, de ez egy olyan információ, amit most inkább megtartanék magamnak. Persze sokat enyhít rajta, hogy rögtön megnyugtatsz a zaklatást illetően, így a legközelebbit már nyugodt lelkiismerettel fogom útjára engedni.
- Tudom, beszéltünk már erről korábban, és tényleg nem tudlak elképzelni talárban... illetve igen, de az olyan, mintha magamat látnám mondjuk olyan vidám tökjelmezben, mint az iménti hölgyeket, de pontosan miért is idegenkedsz tőle ennyire? A lekorlátozottság miatt? Én mindig úgy voltam vele, hogy vannak dolgok, amelyekért érdemes a fejünket a nyaktilóba hajtani... persze ez egy elég morbid példa, de nem félek tőle, hogy nem érted.
Nagyon jól esik, amikor a képességeimről van szó, mert ritkán szoktam mások előtt hangszeren játszani. Korábban nem voltam vele egészen őszinte, de ez annak köszönhető, hogy az életem hegedüléssel eltöltött idejéről nem tudok nem komoly traumákat az arcomon lejátszva beszélni. Anyám sosem ütött úgy, hogy maradandó legyen hosszútávon, mert félt a következményektől, de akkor az egyszer szabadjára engedte a haragját, és én viselem is a jelét, valószínűleg amíg meg nem halok... Szórakozottan játszom két húrral, az ujjaim le és föl csúsznak rajtuk, kicsit az ajkamba is harapok, ezzel adózva annak, hogy vannak olyan emlékek, amelyeknek én sem vagyok ura.
- Köszönöm. - engedem el a gitárt, és fordulok teljes testtel feléd - Hidd el, ha ugyanoda készülnénk szeptembertől, biztosan igénybe venném a segítséget. Méltattam már elég sokszor a tehetséged, szóval igazi megtiszteltetés lenne tőled tanulni. Mit szólsz a jövő nyárhoz? Akkor egészen szabad leszek, te is kicsit eltalártalanodsz, szóval ideális időszak a gyakorlásra. Persze nem akarlak rákényszeríteni, vagy ilyesmi, de érzed magadban az erőt, rajtam nem múlik.

Vendégszeretőek, persze... mint a börtönben, leginkább. Kettőt pislogsz, és tényleg ég alattad a szociális kirekesztés kicsiny máglyája, a konzervatív eszmék lángjai sütnek kellemesen porhanyósra. Kicsit megint elragad a képzeletem, de ez Willow mellett gyakran megesik, mivel nehéz egy meglehetősen inspiráló ember mellett nem folyton elmerülni a gondolatok tengerében.
Meglepetten pillantok rá, amikor a kezembe adja a nyakláncot, és egy régi ismerős, az elpirulás kér helyet az arcomon. Gyorsan úrrá leszek a gesztusaimon, de a csillogó tekintetem és a széles mosolyom úgyis elárul.
- Köszönöm! Ez... gyönyörű...! Mindig imádtam a farkasokat, lenyűgöző teremtmények, de... azt mondtad, nem tudtad, hogy itt leszek. Csak úgy magadnál tartod? - közben felpattanva rögtön a nyakamba is fűzöm - Nagyon cseles, Mr. Fawcett, várjuk a megfelelő embert a falkataggá avatásra...? Vigyázni fogok rá, ahogy Kalapra is. De most már mindenképp szeretném, ha nálad is lenne valami tőlem... hmm, gyere, ehhez kicsit kockáztatjuk az életünket, de anélkül úgysem éltünk igazán...
Még köszönésképp egy gyors csókot nyomok az arcára, aztán megragadom a kezét, és mosolyogva finoman húzni kezdem az oroszlán nagyon is vidéki barlangja felé...
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 12. 06. - 01:20:30 »
+1



          Lassan ideje lesz beismerni saját magamnak, hogy már nem vagyok a régi. Legalábbis az alkohollal kapcsolatos problémát veti fel bennem jelenleg. Nem tagadom, hogy a Párizsban töltött délután nem minden perce világos számomra, de az biztos, hogy semmi olyan nem történt, amit egy másodpercre is megbánnék.
          - Nem, úgy tűnik, már nagyon nem csúszik. De azt hiszem, nem is az alkohollal van baj, hanem a fajtájával. Lehet, hogy csak az abszint az, ami nem csúszik.
          Felemelem a poharamat, hogy bizonyítsam, az alkohol maga nem árt. De azért van még valami, ami nem árt. Megkérdezni, hogy tényleg jól emlékszem-e rá, hogy nem feküdtünk le egymással. Szóval, most igyekszem legyűrni a zavaromat, és nem kertelni a témát.
          - Ha egyenes beszédet szeretnél, és pontos kérdést, akkor legyen. Jól emlékszem rá, hogy nem feküdtünk le egymással, csak valahogy – na, ez a rejtélyes számomra, hogy hogyan – eljutottunk az ágyba és ott aludtunk? Így volt, igaz?
          De ha nem az sem számít, utólag miért keseregjek a múlton. Csak… Akkor csak örülök neki, hogy úgy alakult, mégis összefutottunk itt. Nem akarok csak úgy eltűnni az életéből, mintha egy szellem lettem volna, és nem akarom, hogy csak egy következő állomás legyen, mint néhány nő az életemben korábban. Ő ennél többet érdemel. És még szerencse, hogy így gondolom, különben nem tudtam volna annyiszor elismételni ezt a bál szervezése alatt Leonnak.
          - Ezzel? Biztos vagy benne? Az egyik lány hozta nekem. Nem félsz tőle, hogy az alma mellé ez is mérgezett? Nekem már amúgy is mindegy, de neked még nem.
          Azért felé nyújtom a poharat, hogy ha akar, akkor igyon belőle. És természetesen, ha kér még, akkor hozhatok is. A pultnál a kisasszony már úgy köszönt rám legutóbb is, mintha egy régi ismerőse lennék.
          - Hm. Párizs után közvetlenül? Akkor már régen meg kellett volna kapnom. Na, várj, leírom még egyszer a címem, és akkor biztos megkapom. Bár, az is lehet, hogy elkevertem, mikor a bálra készülő meghívó mintákat nézegettem. Ne haragudj.
          Fogalmam sincs, hogy mi lett a levéllel, és már arra se nagyon emlékszem, hogy egyáltalán jó címet adtam meg neki. Keresek egy papírdarabot, de csak egy blokknak a hátuljára tudom ráírni. Átadom neki egy mosoly kíséretében.
          - Ez most biztos jó, és ennek segítségével biztos meg is kapom. Jól vigyázz rá. De miért nem mondtad korábban, mikor Leonnál voltunk és a bált készítettük elő? Tudom, nem mindig, de találkoztunk ott.
          Elmosolyodom a gondolaton, hogy talárban leszek. Nem is, a jó kifejezés inkább az lenne, ha sírnom kéne. Biztos, hogy nem fogom órán kívül használni.
          - Nos, ha lenne a közelemben egy olyan jó fotós, mint te, akkor küldenék neked egy képet, amin talárban vagyok.
          Persze ez azért sem igazán lehetséges, mert a Roxfortba nem lehet különböző masinákat bevinni. Legalábbis nagyon ki kell válogatni, hogy mit lehet és mit nem. Ha jól tudom, a régebbieket, amikben még nincs annyi elektronika, az talán működik.
          - A talártól miért idegenkedek annyira? Nos, egyrészt azért mert nem képezi a mindennapos öltözékem részét. Már akkor sem szerettem hordani, mikor tanultam. Másrészt egy olyan kötöttséget vállalok magamra, amit nem biztos, hogy fel tudok vállalni. Még nem vállaltam magamra egy egész iskola… nem is, a fiatalok, a következő generáció okítását. Voltam magántanár, de az más volt, és csak inkább olyan iskolára felkészítő inkább.
          Miért érzem néha úgy Mimi mellett, hogy a beszélgetések különös fordulatokat vesznek? Mármint nem annyira, mert tudom, hogy én indítom el őket, de már most megtervezni a következő nyarat, mikor még azt se tudom, hogy mi lesz holnap. Nem tudom, ez nekem olyan fura. Ennyire sohasem terveztem előre. És mondom mindezt úgy, hogy jelentkeztem a Roxfortba tanárnak, ami szintén nem egy-két napra vagy egy-két hónapra szól, hanem évekre, talán életem végéig. Majd csak kiderítem valahogy, hogy melyik iskolába jár, és akkor talán tudok beszélni az egyik tanárral, hogy adjon neki zeneórákat. Nem, nem, ezt nem tehetem. Ki vagyok én neki, hogy beleszóljak az életébe?
           - Rendben, akkor majd jövő nyáron tanítalak egy kicsit, amennyire tudlak. De ahogy hallgattam most a játékod, már csak gyakorolni kell, tanítani újat nem tudnék.
           Azt hiszem, lebuktam, de most már teljesen mindegy. Van, hogy az ember nem tud mindent elrejteni, amit akar, és van, hogy nem is érdemes elrejteni ezeket a dolgokat.
           - Nem, tényleg nem tudtam, hogy itt leszel, de… - veszek egy mély levegőt. – De neked szántam, mikor megvettem. Az egyik levélben akartam elküldeni, valamikor az ősszel. Azonban, ha már így alakult, akkor nem húzom el odáig az időt.
           Elmosolyodok. Örülök, hogy sikerült meglepnem. Kicsit meglep ugyan a puszi, de aztán az még jobban, hogy felhúz a helyemről, és már rohanunk is valahova.
           - Mimi, hova megyünk? Itt van a motorom, mehetünk azzal is.
           Ha már úgyis ígértem neki egy utat vele, akkor itt lenne az alkalom, hogy meg is ejtsük. Még gyorsan visszakapok a csomagomért, aztán már rohanunk is tova a tömegen valahova, amiről csak ő tudja, hogy hol van.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 12. 11. - 01:22:21 »
+1

BWitchcraft
[

Ahogy a hátunk mögött emberek táncolnak el szinte végtelenített felvételként a szememnek, arra gondolok, vajon nem fog e már túlságosan is hiányozni a társaságod? Most itt vagy, habár véletlenül, mégis, ahogy hallgatlak, úgy jövök rá, hogy hosszú volt ez az időszak is szóváltás nélkül. Nem szoktam ragaszkodni senkihez ilyen hamar ilyen mélyen, mert a mugli világgal limitáltak a lehetőségek a kapcsolattartásra, de még ha ugyan nem is tudom egyelőre, veled hogy fog menni, biztos vagyok benne, hogy megoldom valahogy.
- Tudod, az abszint kifejezetten alattomos ital. - figyelem a mozdulatait - Ahogy a tündérek a mesékben és történetekben általában mindig. Talán úgy tűnhet, hogy ők vannak érted, de valójában a hálójukba kerítenek, aztán már csak a vélt vagy valós jóindulatukon múlik az ember testi épsége. Érdemes velük vigyázni...
Kíváncsian figyelem a bor fordulatait a pohárban, belélegezve a meleg, súlyos illatát, és aztán a tekintetem újra a tartó kéz gazdájára koncentrál. Most vajon bizonyítani szeretne valamit? Vagy zavarba hoztam? Ha ez utóbbi, elértem, amit az imént szerettem volna, bár ez csak egy apró, másnak nem fájó kis győzelem. Ezt a kérdést ott is feltette, és meg is válaszoltam, most pedig jobban belegondolva nem teljesen értem, mi okom lenne mondjuk hirtelen bevallani. Azt mindenesetre eddig is tudtam, hogy jobban bírom az alkoholt, de hogy ennyire kibillenthető az egyensúlyából...
- Igen, teljesen jól emlékszel arra, amire emlékszel, amire meg nem... - cinkosan elmosolyodom - Az az, hogy a fizika törvényeivel dacolva fölmásztunk a lépcsősoron, aztán emberfeletti erőről tanúbizonyságot téve valahogy bemásztunk az ágyba, és igen, pontosan, aludtunk. Illetve meg kell mondjam, valamikor hajnalban tartottál egy monodrámát, azt hiszem, írül, de ezt két okból nem merném biztosra mondani, először is azért, mert nem beszélem a nyelvet, másodszor pedig azért, mert én is inkább félálomban voltam, mint ébren. Sajnálom is, hogy nem hallottam tisztán, mert nagyon lelkesnek tűntél.
A kuncogást a felém tartott pohár mögé rejtem, és csak óvatosan kortyolok bele - ha már az ital áldásos és kevésbé áldásos hatásairól van szó, nem jó ötlet prezentálni az ezen a téren való képességeimet. Ahogy a nyelvemhez ér, szinte önkéntelenül is felidézi a pezsgő aromáját, és persze jó néhány emléket, amelyek mintha egy másik világban zajlottak volna. Mosolyogva adom vissza a nem túl sokkal megrövidített italt, még ízlelgetem egy rövid ideig, mert ez már nem az az augusztus eleji, fényárban úszó játékosság, sokkal inkább valami füstös, a jövőbe tekintő érzetet hagy maga után. Még tart az évszak, de ott fent, északon, ebből nem sok mindent látunk már.
- Roux mondogatta mindig, hogy ha jó borban issza a mérget, azért nem számít, mert megérte, ha meg rosszban, akkor úgysem érdemes tovább élnie. - billentem kicsit félre a fejem - Szóval még az is lehet, hogy most mentettem meg az életedet. Elég jó egy salemi boszorkánytól, nem igaz?
Megint érzem azokat a vidám kis szikrákat kettőnk között, az ajkaim minduntalan mosolyra húzódnak, és amelyek nagyon hiányozni fognak. Nem, ez rossz megközelítés... Amelyek annyira feldobták az utolsó egy hónapot, mielőtt véget ért volna igazán a nyár. Táncoltunk egy vonatállomáson, megállítottunk egy óriáskereket, felfedeztük Párizst... Ha mindent megörökítettem volna képeken, nekem lenne a legvarázslatosabb gyűjteményem váratlan meglepetésekből. Az ujjaim végigtáncolnak a saját combomon, lábszáramon, és szinte hallom is a metró mellettünk elhúzó hangját, a nevetésünket, a tűz ropogását.
- Hát öhm... Mondjuk úgy, hogy nem vagyok túl jóban a postásokkal. - terelem kuncogva a témát - Vagy a postákkal... Köszönöm megint, ezúttal ígérem, a csodálatos kézírással körmölt levelem biztosan megtalál. Annyiszor írjak neked is, mint Celiának...? Ő biztosan a napi adaghoz fog ragaszkodni, de nem biztos, hogy téged is lekötnének az étkezésekről szóló ismétlődő leírások.
Zsebre vágom a most kapott cetlit, gondosan ügyelve rá, hogy ne tudjam elkeverni. Nem mintha az előzőt eltüntettem volna, vagy hasonló, de valahogy sosem sikerült a levél olyanra, mint akartam: az első változat a testvéreim és a szomszéd gyerekek pancsipartijának esett áldozatul, bár némi elégtétellel szolgált, hogy olyan csúnyán néztem a kis bajkeverőkre, hogy mindjárt kezesbárányok lettek a nap további részében. A másodikat biztos vagyok benne, hogy Maccavity tulajdonította el, más magyarázatot nem találok arra, hogy az asztalomon várakozó pergamen hová máshová sétált volna ki azalatt a tíz perc alatt, amíg kimentem dohányozni. Ezek után a saját áldozatom lettem, mivel többnyire oldalakat töltöttem meg lényegtelen információkkal, hogy aztán ezek átcsapjanak személyes kis történetekbe, amelyek vagy túl személyesek voltak ( az eset, amikor ártatlan fejjel voltam kénytelen pislogni a kanapé párnáján feltűnt körömlakkfolt fölött), vagy érdektelenek harmadik félnek (az eset, amikor Natalie nálunk üdült, és a hazatérő apám neki tulajdonította az ehetőre készült vacsorát, csak mert őt találta épp akkor a sütőnél). Szóval nem volt könnyű eset, de miután Willow megnyugtatott, hogy igényt tart a soraimra, sokkal bátrabban árasztom el... baglyokkal? Na igen, a megoldásra váró kérdés misztikuma...

- Leonnál? Hát, valahogy nem jött föl a téma. Épp elég sandán nézett rám, mikor két lépéssel kiléptem a biztonságosnak ítélt fél kilométeres körből, már ami szerinte számomra betartandó, hogy jobbnak láttam nem feszegetni a dolgot. - elérek a térdemig, innen indul a mutatóujjam visszafelé - Amúgy is szórakoztató volt figyelni, milyen, amikor úriemberek próbáltok lenni tea és aprósütemény fölött. Imádtam azokat a jeleneteket, komolyan. Van köztetek egy olyan dinamika, amit nehéz megmagyarázni... Hm... Olvastad a Nyomorultakat? Tudod...
Leteszem a sarkaimat a földre, kihúzom magam, és egy nagyon apró koreográfiát rögtönzök a székem segítségével. Páran felén pillantanak, de ez nem állít meg a forradalmi lendületben, integetek nekik, mire persze valahogy mindenkinek sürgős tennivalója akad...
- "Do you hear the people sing? / Singing the song of angry men"... - nevetve teszem a helyére az ülőalkalmatosságot, de magamat már nem helyezem vissza rá - A forradalom valahogy mindig feldob... Bár ez nem hiszem, hogy Párizs után meglep még. Van valami ebben a dalban, amitől olyan szabadnak érzem magam, mintha már nem lenne semmi, amitől félnem kell. Neked van olyasmi, ami ezt adja? Várj... a motor, igaz? Hmm, most már tényleg el kell vinned egy körre.
Letámasztom a kezeimet, és még egy halk nevetéssel kísérve zárom le a gondolatot. Félreérthető, de hát mikor nem voltunk igazán azok? Ez annyira meg tudja adni a beszélgetések ízét és színeit, mintha csak vászonra festenénk saját magunkat. Közben megpróbálom elképzelni azt a talárt, ami a fantáziámban közel sem olyan unalmas, mint a miénk lesz... Ha nem tökéletesen klasszikus szabás, még jól is állhat neki, bár megértem, hogy nem érzi a magáénak, ha egyszer kötelező.
- Szerintem jó leszel benne. Tudom, mondhatod, honnan tudnám, nem vagyok a diákod és tanítani sem láttalak, de érdekes és izgalmas ember vagy, akit jó hallgatni, és ezt a diákok értékelni szokták. Fiatal vagy és mégis, olyan sok élettapasztalatod van, amit megoszthatsz velük, és ami kiszínezi a kötelező perceket is... Szóval ha magadban esetleg nem is bízol, bennem bízz. A tanítást pedig köszönöm, de mindig van hová fejlődni, főleg, hogy ez inkább csak egy ügyes trükk volt... ismersz már.
Kacsintok egyet, aztán lep meg annyira, hogy szinte a szavaim is elakadnak...

- Köszönöm. - érintem meg a medált, és aztán a szemébe nézek - Nagyon sokat jelent nekem. Mint a vörös fonál az ujjon... ismered azt a legendát?
De majd út közben mesélem el úgyis, mert én már tudom, hogy viszonozni fogom a meglepetést, méghozzá nem is akárhogy... Én sem hinném el, hogy nem terveztük meg előre, ha nem futunk véletlenül egymásba, és nem én lennék a történet másik szereplője. Nem engedem el az ujjait, a tömegben navigálva haladunk a hosszú utcán, bár időnként oda kell intenem az illem kedvéért néhány ismerősnek, a világért sem engedném, hogy elvesszen mögöttem.
- Nem megyünk messzire, de szavad ne feledd, utána mindenképp megnézem! - mosolygok rá a vállam fölött - Vár ránk egy újabb kaland... bár egy kicsit más jellegű, mint az eddigiek.
Imádom a kifejezést, ami az arcán megjelenik erre a kijelentésre. Sosem fogom megunni a helyzet kétarcúságán való derülést... hamarosan kiérünk az emberek közül, és bekanyarodunk a falu egy most kevésbé használt mellékutcájára. A házak errefelé nagyon hasonlítanak egymásra, tipikusan olyanok, amiket a hangzatos eladók 'kis vidéki ékszerdoboz' címen szoktak emlegetni. Lehet, hogy csak a Skóciában való penészedés teszi, de engem nehéz lenyűgözni igazán az angol tájban elhintett falucskák bájával, ezt jól tükrözi minden évben a lelkesedés, ami ide hajt. Meg a kötelesség.
- Remélem, tudod, hogy használd azokat a bizonyos izmokat. - szól a végszavam, és az első háztól számított hatodik kerítésén lendítem már át a lábam - Képzeld azt, hogy tolvajok vagyunk, és azok elég csendes népség... bár nekünk ez már elég profin megy.
Elfojtok egy kis nevetést, ami ott ül azért a szám szélén, és átlendítem a másik lábamat, landolok a túl gondosan ajnározott gyepen. Ezt a kertet nem lepik el úgy a játékok, mint a miénket, de azért nem árt kerülgetni a mutatóba készült sziklakertet, halastavat, akármit, ha nem akar az ember huzamosabb ideig itt ragadni. Néhány nagyobb lépéssel máris hátul termek, ahol jól fejlett sövény keretezi a ház falát - épp ennek a tetején integet felénk egy félig nyitott ablak, a célpont. Csípőre tett kézzel méregetem a paramétereket, amíg Willow is csatlakozik, le sem tagadhatnám, hogy mennyire élvezem, hogy már megint rosszban sántikálunk, cinkos mosollyal pillantok rá, aztán intek, hogy az út felfelé vezet tovább, és már be is akasztom az egyik vaskosabb inda hurkába a bal lábamat. Ha eszébe is jutna, hogy segítsen, hamar eloszlik majd a kétsége afelől, hogy szükséges, sokszor megjártam már ezt az utat mindkét irányba, elvégre senki sem gondolhatja komolyan, hogy visszatart egy ilyen kis akadály. A sokadik mozdulat után azért megállok fülelni és figyelni, hátha valaki vagy valami közbeszólna, de semmi gátló tényező nem hátráltat, így perceken belül felülhetem a széles párkányra, és bepréselem magam az ablak résén. Nem túl elegánsan, de a helyzetnek megfelelően landolok a szőnyegen, és rögtön felfeszítem az ablak tolható részét, hogy Willow is beférjen - nem mintha olyan látványos különbségek mutatkoznának a magasságunkban, de én már ismerem a járást.
- Üdv az oroszlán barlangjában. - szedek le egy különösen ragaszkodó növénydarabot a válláról - Ez csak egy ideiglenes cella a falu boszorkányának, az én szobám nem ilyen ijesztően rendezett. Helyezd magad kényelembe, mindjárt visszajövök...
Megfordulok, és néhány körbepillantás után kiosonok a folyosóra - Greg szobájában kell keresnem az érkezésünk okát. Eredetileg nem terveztem, hogy így érkezem majd vissza, de azt sem terveztem, hogy összefutok a gitárossal, és aztán bűnre is csábítom. Míg a táskák között keresgélek, Willownak van alkalma körbenézni a másik helyiségben, amiben csak az árulja el, hogy nem egy vidéki öregasszony lakja, hogy a földön egy túlságosan is kislányos bőrönd várakozik arra, hogy megmagyarázzam, az enyém az utolsó utáni percben felmondta a szolgálatot, így kénytelen voltam Celiától kölcsönözni egyet. Hamarosan azt is megtudom, mire gondolt a vendégem az ugráló nyuszikat bámulva, de előbb még mindkettőnknek el kell számolnia azzal, hogy a lépcsőn fölfelé súlyos léptek közelednek, és apa hangja betölti a rendelkezésre álló teret...
- Minnie? Te vagy az? Minden rendben? - hátrapillantok, és még pont elkapom, ahogy a keze a szobám kilincsére téved. Az egy dolog, hogy láthatom apa reakcióját az ágyamon üldögélő motorosra, de hogy még mindezt ilyen jól időzítve, premierben is végignézhetem... Az már igazi balszerencse.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 12. 21. - 21:17:21 »
+1



          Írországból származom, és mégis meg tud lepni ezekkel a tündérekkel. De abban a kontextusban, ahol az abszint a másik fél, már nem is lepődök meg rajta. És mégis a legnagyobb megkönnyebbülés, ami talán látható is rajtam, az akkor ér, mikor megtudom. Ő sem emlékszik rá, hogyan kerültünk pontosan az ágyba, de nem történt semmi, és ennek nagyon örülök. Most már százszázalékosan bízom az aznap esti emlékeimben. Bár, eddig sem kellett volna panaszkodnom, mert általában, amire nem emlékeztem, azt minek bolygatni, amire pedig emlékeztem, az meg tényleg úgy is történt. Oké, a Mount Everest megmászása a lépcső helyett talán nem pont ugyanaz, de a magasság abban az állapotban legalább a háromszorosa.
          - Tényleg? Egy teljes monodrámát? – Más is mondta már, hogy beszélek álmomban, mikor részeg vagyok. – Hát, az angolon kívül még írül tudok, szóval ha valamit nem értettél, akkor az ezért volt. Szívesen elmondanám, hogy miről beszéltem, de fogalmam sincs. Az viszont, hogy nem csapkodtam csak egyet jelenthet. Valami jót.
          És tényleg. Volt már olyan, hogy valakit leütöttem így az este, és másnap azt se tudtam megmondani, hogy miért. Nagyon ciki volt, de szerencsére nem látszódott meg a hölgyön, hogy mi történt.
          Óh, Roux, mennyire hiányoznak azok a bölcsességei, bár, a vége felé már nem tudom, hogy azokat is képzelem csak vagy tényleg el is mondta őket. Részegen szeretem bölcsnek képzelni magam, és erről könnyen meg is győzöm magam.
          - Az életemet nem mentetted meg, mert a borba már beleittam, és ha az almát is megmérgezted, akkor pillanatokon belül össze kell esnem. És ha már Salem, akkor hogyhogy itt vagy? Kicsit messze van az innen, vagy talán idáig menekültél éveken keresztül?
          Egyébként nem kell olyan messze elmenni, hogy boszorkányüldöztetésről legyen szó. Angliában is elég sok helyen üldözték őket, és végignézve ezen a falun, nem hiszem, hogy csak a múltban. Vajon mit szólnának hozzá, ha elmondanám, hogy varázsló vagyok? Azon kívül, hogy azonnali hatállyal elveszteném a tanári állásom, és örülhetnék, ha nem kell az Azkabanba vonulnom.
          - A salemi boszorkányüldözések csak azért jöhettek létre, mert hisztiztek az akkor élő emberek. Egy igazi boszorkány sohasem fedné fel magát. – Legalábbis az ép elméjűek. - Az pedig, hogy valaki gyógyfüveket használt gyógyítás szempontjából, és abból elixíreket készített még nem tesz senkit sem boszorkánnyá.
          És mondom mindezt úgy, hogy a bájitaltannak, a gyógynövénytannak és úgy összességében a medimágusoknak ez a dolguk. Szép magyarázat, gratulálok. Mindegy, mert ő úgysem érti, hogy ez miért fontos valójában, és hogy milyen jelentőséggel bír, és mégis olyan jó beszélni róla vele. Ha tudná, mennyi minden titok rejtőzködik a háttérben. Kicsit elmosolyodom. Ha ő nincs jóban a mugli postásokkal, akkor mit szóljak én?
          - Nem harapnak azok a postások, hidd el, és ha Celia ettől megnyugszik, akkor küldj minden nap. Vagy csak gyűjtsd össze a napit, és küldd el hetente.
          Furcsa, amit mond, mert a bál szervezése alatt egyszer sem hagyta el hangos szó, vita, veszekedés a szánkat. Az a kis élcelődés pedig belefért. Anélkül nem is lettünk volna saját magunk. Csak azt sajnálom, hogy egy ekkora méretű dolgot kell tennünk ahhoz, hogy valóban úgy viselkedjünk, ahogy kéne. Remélem Leon nem vette észre, de sokszor figyeltem őt, ahogy a szervezésbe mélyed. Mennyire másként alakult volna minden, ha ott… és akkor… De ezen kár is gondolkodni. A múltat nem tudom megváltoztatni.
          - Igen, olvastam, és láttam egy musicalt is belőle. Fiatalkorom és lázadó éveim kedvenc darabja. – Becsatlakozok a végére én is. – „Singing the song of angry men…” Azt hiszem, jó páros lennénk.
          És már nem is tudom, hányadszor mondom ezt neki, vagy valami hasonlót. Jó lenne, ha végre elhinné nekem, mert lassan kezdek kételkedni a saját szavam hihetőségében.
          - Itt áll a motorom a tér szélén a parkolóban, akár most is mehetünk egy kört.
          A talár, sohasem szabadulok már meg ettől a témától, de nem is baj. Legalább addig is együtt vagyunk és beszélgetünk valamiről. Ha már motorozunk, akkor akár el is vihetném haza hozzám. Ha most elérnénk, akkor még időben vissza is érnénk és senkinek sem tűnne fel, hogy elhagyta a falut. Mondjuk említette, hogy Greg is itt van valahol, de egyelőre sehol sem látom. Oké, ha ennyire nem hagyja nyugodni a dolog, akkor majd rajzoltatok egy portrét magamról, és azt küldöm el neki.
          - Ugyan ne köszönd, mert nincs mit.
          Mégis nem tudom mi ütött belém. Még sohasem vettem nőnek csak úgy ajándékot. Nem mondom, hogy minden esetben akartam érte valamit cserébe, de ennyire önzetlenül, inkább csak azért adni valamit, hogy mindig emlékezzenek rám, ilyen még nem fordult elő.
          - Igen, ismerem azt a legendát. És a kérdésedből ítélve te is, ezért…
          Éppen csak sikerült felállnom az helyemről, már rohanunk is át a tömegen. Biztos vagyok benne, hogy komoly oka van rá, csak nem tudom mi váltotta ki belőle ilyen hirtelen. Mármint remélem, nem érzi úgy, hogy most azonnal viszonoznia kell az ajándékot. Viszont a kalandokat szeretem, és mellette mindig ér is néhány. Nem az életveszélyesekből, hanem az emlékezetesekből, és ez nekem teljesen jó. Azonban nagyot nézek, amikor átmászik egy kerítésen és már mondanám is a magamét, hogy hát ezt azért nem kéne, mikor feltűnik, hogy túl nyugodt és túl jókedvű ahhoz, hogy csak egyszerűen arra buzdítson, hogy betörjünk valahova.
          Átlendítem én is a lábam a kerítésen miután alaposan körbenéztem, majd tovább indulok utána. Oké, hogy az öltözékem nem éppen öltönyből, nyakkendőből áll, de azért nem hiszem, hogy feltűnésmentes lennék a bőrkabátomban. És persze, hogy most nem varázsolhatok, nincs itt egy seprű, amint felrepülhetnék az ablakig. Mindegy, ha ez is hozzátartozik a kalandhoz, akkor fel kell mászni, nincs mese. Akármennyire is kínos vagy sem, hagyom, hogy segítsen bemászni az ablakon, majd leülök kicsit a fal tövébe.
          Miután kimegy a szobából, felállok, és kicsit körbenézek. Ez ugyan nem a saját szobája, mégis valamennyire a sajátja. És igaza van, túl nagy a rend, én nem ilyennek képzeltem el sohasem, bár a nyuszis bőröndje már kicsit hasonlít bohókás természetére. Miután gyorsan mindent megnézegettem leülök az ágyra, és türelmesen várom a visszatértét néha visszatérve a nyuszikra. Már pont kezdenék örülni a közeledő léptek hallatán, mikor meghallok egy férfi hangot, ami ráadásul nem Gregé.
          Sóhajtok és úgy döntök, hogy teljesen mindegy mikor, egyszer úgyis túl kell esni ezen a találkozáson, akkor legyen inkább most. Már úgyse jövök ki jól ebből a helyzetből. Annyi időm nincs, hogy kimásszak az ablakon, a ház elé rohanjak és becsöngessek. Az talán még több kérdést vetne fel, mint ez a helyzet, csak másmilyeneket. Úgy tűnik, Mimi balszerencséje ezúttal sokkal nagyobb volt az én szerencsémnél. Megpróbálok legalább normális arckifejezéssel a végzetem elé állni, és nem egy félős kis… nyusziéval. Akkor legalább legyünk stílusosak.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2016. 01. 05. - 03:25:02 »
+1

BWitchcraft

 A minimum megkérdőjelezhető falmászási képességeim a legkevésbé sem meglepőek - mondhatná bárki, aki gyerekkoromban is ismert, esetleg látott az akkori szobám ablakából az életveszély miatt sebesen kimászni... Ez most a múlt része, elvégre mi éppen behatolunk valahová a menekülés helyett. Az ingatagnak látszó sövény azonban sok minden kibír, és erre a második ittlétünkkor jöttünk rá Greggel, amikor alternatív bejáratot kellett találnunk, mivel nem szándékoztunk nyolckor valóban aludni térni, mint a jó gyerekek teszik.
  Nem lepődöm meg, hogy a betörés művészetéhez annyira hasonlító képesség Willow eszköztárában is benne van, elvégre az olyan szépen felépített izomzat, mint az övé, nem a kanapén olvasgatástól fejlődik tovább... Nem kellene ilyesmiken merengenem, miközben csak az egyik kezemmel tartom magam, még ha a zuhanás nem is lenne halálos, legfeljebb szörnyen kínos. Ahogy a kezéért nyúlok, és segítek megtenni az utolsó néhány mozdulatot, folytatom az utcán megkezdett beszélgetésünk fonalait néhány új színnel.

 - Mennyire ismered a salemi pereket? Csak mert szerintem bőven elég ijesztő a történelmünk azon fejezete ahhoz, hogy egyszerű hisztinek lehessen titulálni. - nem vagyok éppen elutasító, de a hangomon érezhető a kételkedés - Egyébként nem használtak gyógyfüveket, nevezheted lényegében egyszerű emberi gyarlóságnak... Szép szóval élve. Nem nagyon tudom szalonképesen megfogalmazni, milyen érzés, amikor a közösségbe nem tartozás leginkább a külsőd miatt következik be, az ember pedig hajlamos a másikat vádolni a saját vágyaiért...Nem én tehetek róla, az a démon elcsábított, szemmel vert, és az ágyába rángatott azzal, hogy elveszi a lelkemet. Most szeretjük azt hinni, hogy civilizáltak vagyunk és humánusak, de attól még ugyanúgy saját magunkkal nem tudunk szembenézni, és szeretjük a céltáblákat.
  Ellépek mellőle, és ahogy kimegyek a szobából, még a szavain gondolkozom. A boszorkányperekben épp az volt a szörnyű, hogy a varázstalanok csak egymást gyilkolták halomra a vallásuk nevében, valódi boszorkányokat nem. Miután volt szerencsém kipróbálni, milyen a saját otthonunkban osonni a fal mentén, félve attól, hogy a következő elkapott tekinteténél csattan a pofon, vagy valami sokkal rosszabb...
  Talán túl komolyan veszem az egészet. Nem csak ezt, mostanában szinte minden mást is. Tudtam, hogy a háború vörös festékét nem lesz olyan könnyű lemosni magamról, de korábban sosem szorultam rá, hogy az őszintének látszó, de legkevésbé sem igazi attitűdömet vegyem fel. Vannak persze pillanatok, amikor eszembe sem jut, mi következhet még, és Willow mellett éltem át szinte az összeset - mivel nem ismeri a hátteret, nem is sejtheti, milyen bizarrul szimbolikus a kezemben tartott ajándék, amit neki szántam. Véletlenek nincsenek - nekem pedig van olyan szörnyű humorérzékem, hogy ezen a leendő poénon csak én nevessek.


  Apa hangjára úgy fordulok meg, mint aki szellemet lát. Lényegében tényleg, csak nehéz eldönteni, kettőnk közül ez kire igaz inkább - ha kinyitja az ajtót, nagyon hosszú és drámai beszélgetés veszi kezdetét arról, melyikünk vét nagyobbat a másik magánszférája iránt: én azzal, hogy egy számára idegen férfit rejtegetek a szobámban, mert nem kétlem, hogy elég hamar erre fordulna a téma, bármennyire is nehéz rejtegetni száznyolcvan centi tömény varázslatot, vagy esetleg ő azzal, hogy apácának gondol, ami ízléstelenséget még a nagyszüleimről sem feltételeznék. Feszülten állok fel, és egy kínosnak is nevezhető mosollyal szólalok meg, még az utolsó utáni pillanatban, mielőtt a pokol tüzén égünk el valamiért, amit el sem követtünk.
  - Apa! Itt vagyok. - közelebb lépek hozzá, erőteljesen imitálva a jólányságot, vagy legalábbis azt, amiről azt hiszem, hogy azt hiszi, hogy az - Miért ne lenne rendben? Mármint mi? És te mit csinálsz itt fönt? Nagyiék elől bujkálsz?
  Legjobb védekezés a támadás, ugyebár, és ez kellemetlenül érintheti. Lehet, hogy egy apró bűntudat-szikrát azért érzek még, de ez semmi ahhoz képest, ami akkor következne, ha kinyitná az ajtót.
  - Hangokat hallottam... ne vigyorogj, nem olyan hangokat. Az enyémek nem beszélek úgy hozzám, mint a tieid. - a mosolyából látom, hogy tényleg nem gyanakszik - Aztán megnéztem, épp megszökni készülsz e, hogy beállj a rég emlegetett motorosbandába.
  - Persze, apa, gondoltam, soha jobb pillanatot, hogy drogozni kezdjek, megszökjek egy motorossal, és beálljak leányanyának. - bólogatok, aztán kitör belőlünk a nevetés - De bevallhatod nyugodtan, ha őket akarod elkerülni. Előtted az én magasságomra tettek megjegyzéseket, sőt, lehet, hogy másra is, de azt már nem vártam meg, sürgősen el kellett kárhoznom.
  - Igen, az ajtón át távoztatok, méghozzá elég hangosan. - gondolkozik el, és látom, hogy sikerült öngólt rúgnom ezzel - Ezért is lepett meg, hogy motozást hallok fentről. Hogy jöttél be?
  Felteszem a jól begyakorolt egyedi pókerarcomat, és közben észrevétlenül a zsebembe csúsztatom az átadásra szánt apró kis csomagot. Szép mosoly, Minnie, ez a titka az egésznek. Végül is, nem kell akkorát hazudnom, bőven elég hihetetlen az igazság is.
  - Bemásztam az ablakon. - jelentem ki egyszerűen - De azért valahol bánt, hogy feltételezed, hogy Zach DeWitt lánya nem jut be oda, ahová csak szeretne.
  Pillanatokig csend van: gondolom Willow már rég megbánta összes bűnét az ajtó mögött, kezdve azzal, hogy megismert, de ő nem ismeri apámat, és nem látja ezt a szétszaladó, kisfiús vigyort az arcán, bár a nevetése hangjából már befelé is jut.
  - Micsoda megátalkodott kis boszorkány vagy, Minnie. Gyere, öleld meg öreg apádat, aztán hagylak is menni, tudom, ezek a motorosok nem szeretnek várni. Küldj majd képeslapot, és sok unokát szeretnék. De menőek legyenek, mint a nagyapjuk!
  Nevetve ölelem meg, és ugyan tudom, hogy valójában ezeknek a dolgoknak épp az ellenkezőjét preferálja, már a menő unokákat kivéve, és ha bekövetkeznének, maga kergetné a rezidens apukát egy fegyverrel végig az országon, de épp ez a bizalom ment most meg minket. Nem mintha egyébként tartani kellene attól, hogy Willow megszöktet, de amíg nincs bizonyíték, nem történt bűntény, nem igaz?

  Mély levegőt véve lépek be a szobába, azért hallgatózom egy kicsit, hátha eszébe jut még valami, Willow szája elé teszem az egyik ujjam, de csak a néma csend, és a lélegzeteink nesze hallatszik a szűkös falak között. Kifújom a levegőt, mert azért bármennyire jól játszottam a mintacsemetét, benne volt a pakliban bőven, hogy ezúttal egy kicsit kevésbé van humoránál, és mondjuk le akar ülni velem megint csevegni a fogamzásgátlásról, meg hasonlókról... Azt meg még a gitáros nélkül is jobb elkerülni. Egyetlen tizenéves sem akarja meghallgatni a szülei kínban vergődő előadását a méhecskékről és virágokról.
  Előveszem újra a pici borítékot, és a váratlan vendég tenyerébe teszem. Egy huncut mosoly kíséri a gesztust, elvégre most ő is legalább annyira meg fog lepődni, mint én korábban, és már alig várom.

  - A legegyszerűbb, ha azt mondom, nincsenek véletlenek. - teszek egy lépést hátrébb - Ez a dolog... valahogy... hozzám tartozik. Szeretném, ha veled lenne, még ha mondjuk nem is viseled, vagy ilyesmi.
  Izgatottan várakozom, vajon mit gondol majd róla.Amikor végzett, a másik, kicsit kevésbé formális dolgot már nevetve adom át.
  - Gregre is elég komoly benyomást tettél... Szóval üdv a szuperhősök között, Captain Alcohol. - ezt egyébként sem lehetne nem ilyen széles vigyorral kijelenteni. Egy viszonylag kicsire összehajtható füzet, egy rövid képregény, amelyet az öcsém készített róla. A lapjain a kicsit átgondolt éneink megmentik a gyanúsan jóképűre rajzolt Greget, aki hálából örökre a kalandjaikból inspirálódik. Ironikus.

  Helyet foglalok újra az ágyon, és az egyik párnának dőlve figyelem a nemsokára már nagyon hiányzó mimikáját, a vonások csodás összjátékát. Willow tényleg fotogén, mindegy, milyen megvilágításról beszélünk... Hirtelen mintha beugrana valami vele kapcsolatban. Először halványan az abszint ízét érzem, aztán... Megrázom a fejem. Nincsenek vakfoltok az estémben, legfeljebb a visszaútról néhány, ezalatt nem sok izgalom történhetett, már úgy értem, tudnék róla, ha mondjuk varázsoltam volna, vagy elárulok magamról valami kínosat, vagy...Rendben, ezt mindenki minden alkalommal megfogadja, de soha többet nem fogok inni.

  - Tudod, megleptél a Nyomorultakkal. Pont azt akartam kifejteni, hogy emlékeztettek Jean Valjean és Javert viszályára, de nem számítottam rá, hogy szereted is a művet. Az emberek általában nem erre szoktak lázadni, pedig tényleg elég lázadó a hangulata, ha átrágtad magad a végtelen leírásokon és hasonlókon. - félrebillentem a fejem a magyarázat közben - Lehet, hogy a Nyomorultak a mi vörös cérnaszálunk?
  
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2016. 01. 23. - 21:31:00 »
+1





          Néha elgondolkodok az életemen. Ez is egy olyan pont, ahol most vagyok a lugason felfelé mászva. Miért és hogyan jutottam én el idáig? Persze, tudom a választ, és az okát is sejtem, hogy miért így törünk be egy házba, ahol ráadásul ő lakik, de hát valahogy akkor is furcsa.
          - Eléggé ismerem a Salemi pereket.
          De hogy magyarázhatnék meg valakinek valamit, úgy hogy nem beszélhetek a tényleges háttérben zajló eseményekről? Lehetetlenség.

          Aztán a vér is meghűl bennem. Azért nem gondoltam komolyan, hogy majd így és itt fogok bemutatkozni a szüleinek, pedig igazából nem is értem, hogy miért kéne bemutatkoznom nekik. Mármint tudom, hiszen az ember szereti megismerni a gyerekei barátait. Legalábbis Greta mindig ezt mondta. Sohasem tudhatod, hogy hova megy és kivel, jobb, ha tudod hol vagy kivel kell keresned. Nos, azt hiszem, azért Mimit nem kell félteni tőle, hogy valahova elviszem, ahonnan nem tér haza. Mármint én ezt tudom, talán ő is sejti, de…
          Milyen nevet is mondott? Zach DeWitt. Na, ő biztos nem fogja tudni, hogy tényleg nem akarom elvinni tőle örökre. Milyen bizarr dolog már az, hogy motoros banda, meg lepukkant hotel? Hogy feltételezhet ilyet a lányáról?
Csak ülök az ágyon és hallgatom a beszélgetésüket. Kicsit melegséggel is tölt fel az a közvetlen hangnem, amit megütnek egymással szemben. Nekem sohasem volt ilyenben részem, és ha lett is volna, akkor valószínűleg nem itt ülnék most, hanem valahol máshol, és mi sohasem találkoztunk volna. Vajon a találkozásunk már akkor elrendeltetett, mikor még meg sem született?
          Megrázom a fejem. Miért gondolok ilyen szentimentális dolgokra, mikor nem is öregszem? A beszélgetésük is kezd lassan a végére érni, ideje felállnom és közelebb menni az ajtóhoz. Igen, gyáva módon el fogok bújni mögötte, de azért, ha esetleg az apuci benézne a szobába, akkor ne vesszen kárba ez a csodálatos magyarázkodás arról, hogy miért az ablakon keresztül jött be a házba. Kilépek a takarásból, mikor már csukódik az ajtó, és kérdeznék, de aztán fülig vörösödöm. Hogy? Miért csinálja ezt?
          Ellépek tőle, mikor már lehetséges, hogy akár a legkisebb zajt is csapjuk. Az ágy kicsit nyikorgós, de nem annyira vészesen. Végül talán nem is kellene, de a monológ után mit is mondhatnék? Főleg, hogy nézem a boritékot, és fogalmam sincs, hogy mi is a lényege.
          - Végre leírtad a címedet, ahova mehetek meglátogatni a tanítási idő alatt?
          Kicsit elhumorizálom a dolgot, mert fogalmam sincs, hogy mi lehet az, amit ha viselek úgy is jó, ha nem, akkor az sem baj. Kinyitom a borítékot, és egy lánc hullik a kezembe egy szarvas medállal.
          - Mimi, ezt nem… - Nem fogadhatom el? Ez hülyeség, miért nem? – Köszönöm szépen, csodálatos. Mindig velem lesz.
          Nem veszem fel, de elrakom a kabátom egyik zipzárral zárható zsebébe. Még el sem veszem a kezem onnan, mikor meglátom a másik felém tartott dolgot. Elnevetem magam, ahogy felismerem a találkozásunk estéjét. Mindezek ellenére meg kell hagyni, szépen rajzol a fiú. Bárcsak a piát is így bírná. Mondjuk, pont én mondom, miközben úgy kiütöttem magam Párizsban.
          - Nos, ez igazán hízelgő – lebegtetem meg a kis füzetecskét. – Üzenem Gregnek, hogy nagyszerűen rajzol. Azért kíváncsi lennék a folytatására is.
          Igen, jól gondolod. A Párizsban történtek képregény formájára. Ott már biztos nem lennék egy ilyen hős. Ott a hőst kellett megmentenie egy másik hősnek. Mert nyugodtan kijelenthetem, hogy jó helyen volt, jó időben aznap este mikor találkoztunk.
          - Nem a mi vörös cérnaszálunk a pub. Akármikor akármi történik, biztos lehetsz benne, hogy ott megtalálsz. Csak egy jelet küldj és én megyek.
          Ha pedig az mégsem lenne jó, akkor ott van a két lánc, amit akarva-akaratlanul is összekötnek most már minket.
          - És mi van Kalappal? Az nem lehet vörös cérnaszál?
          Mondjuk, most nem ugrik be hirtelen, hogy kire is gondolhat Valjean és Javert párosaként. Mármint az egyik biztos én vagyok, de ki a másik? Leon? Zach? Zach-et még nem is ismerem.
          - Kérdezhetek valamit?
          Nézem, ahogy elfekszik az ágyon. Olyan szép, olyan ártatlan, és úgy megérinteném, de nem lehet. Inkább felállok és az ablakhoz sétálok.
          - Mit szólnál hozzá, ha egy hétvége alkalmával megszöktetnélek az iskolából? Cserébe csak annyit kéne tenned, hogy soha senkinek nem árulod el, hogy mit tapasztaltál a hétvége alatt.
          Természetesen a hoppanálásra gondolok, és a varázslatra. Nem szívesen venném el az emlékeit, de már így is szerencsém van, hogy nem gyanakszik az Óriáskerék…
          - És mi van akkor, ha az Óriáskerék a mi vörös fonalunk?
          Ez csak eszembe jutott, de tény, hogy ott történt egy nagyon fontos beszélgetés és fordulópont a kapcsolatunkban, pedig csak néhány órája ismertük egymást. Felülök az ablakpárkányra, és onnan figyelem a rá vetülő gyenge napfényt, ahogy néha kibukkan a felhők közül. Szinte angyalian ragyog már. Az én angyalom.
Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2016. 01. 24. - 15:54:22 »
+1

BWitchcraft



         - A pubban? Elég messze leszek tőle, mondhatjuk, hogy szökési távolságra... - mosolyodom el szomorúan - De te sem árultad el az iskolád címét, szóval ebben valahol mindketten bűnösek vagyunk.
Egyelőre csak hallgatom, hogy fejtegeted, mi is lehet a mi vörös cérnaszálunk, de már megvan a válaszom: egyik sem ezek közül, elvégre az a bizonyos szál láthatatlan, és anélkül hídja a kötődésnek, hogy el kelljen ismerni, de egyelőre hagyom, hogy ötletelj. Ezek ugyanúgy fontos emlékei az együtt töltött időnek, nem kisebb a jelentőségük ettől.
         Furcsán tartózkodó vagy hirtelen, és nem értem az okát. Aludtunk már együtt, beszéltünk komoly témákról, sőt, a határainkat is meghúztuk testből és illemből, nem hiszem, hogy most akkor van értelme távolságot tartani. Zavarba hoztalak?

           - Ugye tudod, ez most elég... kétértelműen hangzik? - mosolyodom el, és felkelek az ágyról, követlek az ablakhoz - Kicsit olyan, mint eladni a lelked az ördögnek a feltételek ismerete nélkül, és ugyan elvi kifogásom nincs a tranzakció ellen, néhány apróságot azért előrebocsájthatnál. Viszont nekem is van egy kérdésem. Te most félsz tőlem? Megijesztettelek?
           Egyetlen lépés választ el a párkánytól, de nem akarok hirtelen mozdulatokat tenni, mert hátrafelé távozni az ablakon több, mint fájdalmas kimenetelű lenne, ezért lassan nyújtom ki a kezem, és a felkarjára helyezem. A súlypontja remélhetőleg még a kereten innen van, így ha el is húzódna, hamarabb érezné az átbillenést, minthogy én végigszaladjak a megijed-megragad-berángat mutatványon.
            - Be kell vallanom neked valamit. - kezdem egy kicsit komolyabb hangon, nagyon ügyelve arra, hogy nehogy elnevessem magam, mivel sejtem, mi következik - Van egy sötét és perverz vágyam, nyilván ettől tartasz most, mert megsejtetted... ne is mondj semmit, tudom. Mocskos módon arra vágyom, hogy...
            Átszakítom a távolságot, a térdem épp a térdeid közé ékelődik, neki a falnak, és átölellek. A kezeim a lapockáidon fonódnak egymásba, az állam a válladon nyugszik, és így bukik ki belőlem a drámai végszavam.
            - ...hogy megöleljelek.

           Mosolyogva húzódom vissza, persze jót nevetek az eseten, és amolyan pótcselekvésként leveszem a vállamra terített anyagot, hogy majd ha továbbindulunk, kissé kevésbé ziláltan elrendezve visszavegyem. Velünk szemben a szekrényajtón tükör: belenézve elgondolkozom rajta, vajon mások mit látnak belőlünk? Nem mintha olyan sok titkolnivalónk lenne, de az emberek előszeretettel értenek félre olyasmit, aminek megismeréséhez időre lenne csak szükségük. A hajam most eltakarja a sebhelyet a nyakam alatt, nem is ez a megfelelő pillanat, hogy elmagyarázzam, honnan szereztem, miért hidegebb, mint a bőröm.
            - Szörnyű perverz vagyok, igaz? - látom a felületen szétszaladni a mosolyomat, és mögöttem az alakod - Ugyan nagyon szórakoztató látni, hogy még mindig zavarba tudlak hozni, de ne vedd komolyan. Viszont kitaláltam még valami mókásat, ha velem tartasz.
             Megfordulok, elbúcsúzva a tükörképünktől, és kinyújtom a kezem feléd a szemedbe nézve.
             - Utána pedig rád bízom magam, ismét. Még sosem sült ki belőle rossz dolog, nem igaz? Ígértél egy motoros menetet is, azt pedig semmiért ki nem hagynám, főleg, ha már képes voltam fapofával azt mondani apámnak, hogy épp most indulok leányanyának, ezért aztán...Célszerű lenne úgy távoznunk, ahogy érkeztünk, hacsak nincs még valami elképzelésed a cellám feldobására.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2016. 01. 31. - 20:32:27 »
+1



          Néha úgy gondolom, hogy a csak mondja, és mondja és mondja szöveg rám illene a legjobban. Ha már érzem, hogy elengedhettem magam, akkor néha le se lehet lőni, bár a leginkább olyan dolgokról beszélek, amikről teljesen felesleges. Azon csodálkozom, hogy még nem fogta be valamivel a szám, mert idegesíti a szövegelésem.
          - Igen, tudom, és hidd el, ha majd ott leszünk, akkor rájössz, hogy miért volt addig is ez a nagy titkolózás.
          Ha a minisztériumban már erről a két mondatról valakinek tudomása lenne, kapnám a fejmosást, hogy még ennyit sem lehet. De nem ám, mert ha csak megszimatolják a varázslatot, akkor nekünk abból nagy bajaink lehetnek. Kicsit meglepődök a kérdésein, de aztán rájövök, hogy nagyon is indokoltak. Olyan hirtelen ugrottam fel mellőle, hogy azt már lehetetlen lett volna szó nélkül hagyni. De mit kellett volna tennem, ha egyszer egyre vonzóbbnak találom?
          - Nem, nem ijesztettél meg, csak… És nem is félek tőled. Miért félnék? Nem adtál rá okot.
          Remélem, hogy nem kérdez vissza az első mondatom félbehagyott részére. Nem, akkor valami nagyon jó hazugságot kell kitalálnom. Valami sokkal jobbat, mint az igazság. Kicsit mégis megrezzenek, mikor hozzám ér, ez már nem az az érzés, mint korábban, de még mindig nem az, mint mikor szerelmes voltam. A szavai nyomán azonban felállok a párkányról, hátrálni kezdek, de lényegében ez nulla centimétert jelent, mert eleve a falnál voltam. Egy kis megkönnyebbülést érzek, ahogy magához ölel. Először esetlenül ölelem magamhoz, de mikor már megnyugszom – amit ő is érzékelhet -, akkor kicsit meg is szorítom azt az ölelést, hogy még közelebb érezhessem magamhoz.
          Figyelem az arcát, de ő másfelé tekint. Követem a tekinteted a szekrényre. Furcsa, eddig még nem láttam, hogy milyenek lennénk így ketten és rá kell jönnöm arra, amit talán mindig is tudtam. Nem lennénk életképesek, akárhogy is akarnám. Nem egy a környezetünk, nem egy a korosztályunk, és nem látnám az év túlnyomó többségében.
          - Nem, egyáltalán nem vagy perverz.
          Elfordulok a tükörtől, ami mintha most égetné a bőrömet, és inkább a kertben lévő fákon dalolászó madarakat nézem. Kicsit szórakozottan válaszolok neki a feltett kérdésére, elvégre bárhova vele mennék, nem számít, hogy mi lenne a következménye. De aztán rájövök, hogy ez nagyon is ellentmond egymásnak. Még szerencse, hogy nem hallja a gondolataimat. Akkor most lennék bajban. Hevesen bólogatok tovább, majd elindulok kifelé az ablakon a képregényt benn felejtve az ágyon. Lentről felnézek rá, de aztán el is fordulok, és elsétálok a kerítésig. Talán figyelnem kéne rá, hogy ne vegyen továbbra is senki észre, de úgy gondolom, hogy ez most a robot mozgásom mellett már mellékes.
          - Hova is megyünk?
          Kicsit úgy térek magamhoz, mint Csipkerózsika a száz éves álmából, pedig alig tíz percre bambultam el nagyon a gondolataimba mélyedve.
          - És utána hova akarsz menni? Mármint a motorozáson kívül. És mi is van a celláddal? Milyen cellára gondoltál?
     Azt hiszem, ha a robotmozgásom nem is tűnt fel neki, ezeket a kérdéseket már sehogyan sem fogom tudni eltussolni. Kivéve, ha…
          - Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek magamhoz? Itt van nem messze, szerintem át is haladtok a városon, ha ide jöttök.
          Bár, ez csak egy meghívás. Ő is beinvitált első… ELSŐ éjjel a házá… oké, a házuknak az udvarába, de azóta azért történt egy-két dolog. Remélem, tényleg remélem, hogy csak egy kötetlen beszélgetés zajlik majd köztünk, mert nem tudnám elviselni, ha az megtörténne, amitől Párizsban azon a reggelen rettegtem.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
***


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2016. 01. 31. - 21:03:40 »
+1


BWitchcraft



       Nem sok értelme volt levennem a poncsómat, mert Willow szinte azonnal távozik is az ablakon. Meglepetten fordulok hátra, de már nem is látom, csak hallom ahogy a ház oldalán második bőrként futó növényen küzdi magát lefelé, aztán a tompa puffanás, hogy megérkezett. Magamra húzom az anyagot, de a gépemet ezúttal már itt hagyom, és átlendítem a párkányon a lábam, és így nézek még egy darabig utána. Minden bizonnyal mondtam valamit, ami esetleg megzavarta, esetleg eszébe jutott valami... Sajnálom, hogy így alakult, de erővel marasztalni sem fogom, ha most indulni akar. Beakasztom a sarkam a legközelebbi hurokba, és pillanatokkal később már fel is ültem mellé a kerítésre. Nagyon különösen viselkedik, annyira biztosan, hogy fel se tűnjön neki, hogy már valószínűleg a fele mondandóját elhadarta a jelenlétem nélkül. Szórakozottan bámulok magunk elé, de így legalább még az utolsó kérdését elkapom.
             - Kiderül, ha odaértünk. - kicsit azért meglököm a vállát, hátha magához tér, bár mosolygok azért az összeszedetlenségén - Hol jársz most gondolatban? Mert egészen biztosan nem itt.
            Már épp elkönyvelném, hogy ez az elköszönős pár perc lesz, mikor eléggé meglep a kérdésével. Kicsit megint ellent mond magának, de a lassan felderülő arcom arról árulkodik, hogy szemet fogok hunyni felette, ahogy az ember szokott az egész napos felhőtakaró mögül kikandikáló napsütés addigi késésén. Lehuppanok az utca kövére, és a kezemet nyújtom felé, hogy lesegítsem. A lassan kihűlő szél körbepörgeti a világot, aranyfénnyel szikrákat csiholna a csípős levegőbe, ez tényleg a hétköznapi varázslat ideje - lehetetlen ilyenkor komor gondolatokkal tölteni a föld és édes, érett alma illatú perceket.
              - Persze. Nagyon szívesen elmegyek veled. És most gyere!
             Megfogom a kezét, és visszatérünk a főutca forgatagába. Már nem sokan törődnek velünk, a tömeg része vagyunk, még ha egy kicsit magasabban utazó tagjai is, mint az átlag. Greg közben minden bizonnyal talált magának valami szórakoztató elfoglaltságot, én meg már rég lemondtam a fotózásról... De hát egyébként is találtam valami ezerszer jobb időtöltést, még ha annak tárgya egy picit álomittas is. Elérünk a templom bejáratához, amit ilyenkor mindig nyitva hagynak, és bent csak kevesen lézengenek. Kuncogva pillantok a tizenkettő egy tucat falusi épületre, aztán meg rád.
              - Mit szólsz hozzá, ha kipróbáljuk, felgyulladunk e....? Megígérem, mindenképp eloltalak, ha baj történne, de akkor legalább biztosan tudnánk, hogy volt valami alapja a gyűlölködésnek. - kihúzom magam, és bepillantok a kintinél sötétebb térbe - Bár az is csak azt jelentené, hogy jobb tőlük különbözni. Belegondoltál már, milyen ellentmondásos ez a vallás? Úgy értem, számukra a legfontosabb a szeretet, nem igaz? És mégis, van e rosszabb, mint a szeretet nevében háborúkat indítani....?
             Végül néhány lépéssel beljebb is engedem magam a térbe, ahol most lényegében néma csend uralkodik, olyan szigorú, évszázados és komor, ami az ilyen helyek sajátja. Végigsimítok a hideg márványon, aztán átnyúlok a kis kút peremén, és az ujjaim a nyirkos szenteltvízhez érnek. Egy sötét mosollyal jelzem Willow számára, hogy egyelőre nem lett belőlem máglya, aztán az imént felszentelt kezemmel az arcához érek, és egy kacsintás kíséretében a leghátsó padokig sétálok. Előrébb ülnek néhányan, illetve a gyóntatófülkében ül valaki a fényből ítélve, de ezen kívül magunk vagyunk... ha valaki hisz benne, akkor az istennel. Persze ez egy olyan isten, aki elméletileg a gonosz szolgájának tartana, és leginkább azt tartaná igazságosnak, ha elegánsan távoznék vissza a föld alá. Egy művész szemével azonban ennek az istennek jó érzéke lehet a megvilágításhoz... az ugyanis lenyűgöző idebent.
              - Azt hiszem, ezt kihúzhatjuk a listáról. Még a kisujjam sem perzselődött meg. - suttogom kicsit közelebb húzódva a gitároshoz, mert a mellettünk álló szobor azért elég kíváncsinak tűnik - Na de vajon mi történik, ha valami tényleg rosszgyerek téved be ide...? Sajnos fel kell áldoznunk a cél érdekében, előre is elnézést.
              Aztán egy széles mosolyból ártatlan pislogásba átszaladó arckifejezés lendületével csattan is a kezem a nemesebbik felén. Közben lágyan félrefordítom a fejem a freskót szemlélve, mint akinek nem mindenféle rendbontó gondolatok cikáznak a fejében, csak valami vallási hevület és az afölött érzett maradéktalan öröm, hogy része lehet ennek a világnak. Hát hogyne.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 27. - 10:19:32
Az oldal 2.234 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.