Hétköznapi mágia

          Élj! Legalább csinálj úgy, mintha élnél, és nem pont összeomlani készülnél valami felett, amiről mindig is tudtad, hogy nem lehetséges. Miért kellett nekem egy olyan dologba belelovalnom magam, ami a lehetetlenség küszöbén kopogtat, hogy aztán visszaforduljon és visszalökjön a valóság kemény fagymenti talajára.
          - Ne haragudj, csak elgondolkodtam valamin, de nem fontos.
          Bízom benne, hogy ennyi elég lesz, és rövidre tudjuk majd zárni ezt az ügyet. Nem akarom beleavatni abba, amire gondoltam. Még nem, vagy talán sohasem. Igen, ez utóbbi lenne a legjobb, ha sohasem kéne beleavatnom. Ennek köszönhetően kicsit össze is zavarodom. Olyan könnyen mondta ki, hogy eljön hozzám. Csak én gondolom, hogy még mindig felelőtlen? Hogy olyan óvatlan, még annak ellenére is, hogy már eléggé ismerjük egymást, és igazából tudom, hogy tudja, hogy nincs mitől félnie.
          Szinte suhanunk át a főutcán lévő tömegen. Vannak még ugyan, akik megnéznek, de a legtöbben az aktuális programmal és még mindig a vásárral vannak elfoglalva. Szerencsére, így elmúlik az a feltűnés, amit mind a ketten keltettünk, és aminek most elég nagynak kéne lennie ahhoz, hogy ne tudjunk így keresztülvágni rajtuk. Aztán megállunk egy templom előtt, és elmosolyodom. Pont ott vagyunk, amiről korábban már beszélgettünk. Tuti elkárhozok, de azért vonz az, amit bent láthatok. Azt hiszem, életem során egyszer voltam csak templomban, mikor apu megemlékezést tartott anyu tiszteletére a halálának tízedik évfordulóján. Akkor nem kárhoztam el, azóta annyit nem romolhatott a helyzet, hogy most mégis.
          - Köszönöm. Örülök neki, hogy vannak karok, amik vigyáznak majd rám, de nem lehetne, hogy inkább ki se gyulladjak?
          Nagyokat pislogva nézek rá, mert nem gondoltam, hogy majd egy ehhez hasonló témával fog előrukkolni egy templom bejáratánál állva. Félrelépek néhányat, hogy egy idős hölgyet beengedhessek a hűvösbe, majd Mimi felé fordulok.
          - Nincs béke, háború nélkül. Istennek a nevében indítani ezt a háborút miben különbözik, mint mondjuk Cézáréban? Vagy Artúr királyéban?
          Oké, tudom. Egy legendát és egy ókori császárt felhozni példának nem éppen a legjobb dolog, de a lényeget így is megfogalmaztam, viszonylag tömören. A válasz pedig részben az, hogy semmiben. A királyunkban, a vezetőnkben hinni ugyanaz, mint Istenben. A különbség annyi, hogy míg Cézár egy kézzel is megfogható személy (volt), addig Isten csak valaki, akiről úgy gondolják, hogy létezik. Talán nem is nekem kéne ott benn meggyulladnom, hanem annak, aki… Mindegy. Belépek a nyomában, de meg is állok az ajtóban, mikor elindul visszafelé. Azt hiszem, ennyi elég is volt neki, de aztán a nedves kezével ér hozzám, ami részben rémisztő, másrészt megnyugtató. Már nem fogok elkárhozni, ez biztos.
          A keze után kapok, ahogy halad a sorok felé, de aztán meggondolom magam. Nem hiszem, hogy akkor kéne mégiscsak elkárhoztatni magam, mikor már kiderült, hogy semmi ilyen jellegű dologgal nem kell számolnom. Nem, azt nem lehet, de már lebeszéltem magammal, csak tartanom kéne magam hozzá.
          Érdeklődve nézek rá, és mégis a kezéért nyúlok, hogy ellenőrizzem, tényleg nem perzselődött meg sehol, de ő gyorsabb, így ugrok egyet ijedtemben, de mire felé fordítom a fejem, addigra a freskókat nézi teljesen ártatlan arckifejezéssel. Nem maradok adósa, belecsípek a fenekébe, majd megfogom a kezét és az utolsó sor felé húzom, hogy leüljünk.
          - Nos, azt hiszem, azt a rossz gyereket sem kell feláldoznunk, mert tapasztalom, hogy nem lehet olyan rossz az a gyerek, hogy elkárhozzon. Te is így gondolod?
          Mélyen a szemébe nézek, már zavarba ejtően sokáig. Szerencsére a félhomályban nem látszik, hogy tényleg elpirulok, érzem a fülem vörösségét, ezért elfordulok tőle, és inkább a festett üveg ablakokat nézem. Nem tudom, mennyi időre gondolt, amíg itt vagyok, de az egyik elhaladó házaspár valószínűleg már ezt a pár percet is soknak gondolja, amit valószínűleg az öltözékem vált ki.
          - Szólj, ha kész vagy, mert akkor mehetünk is akár.
          Kicsit fészkelődni kezdek a helyemen, de aztán egy hirtelen mozdulattal a kezem az arcához emelem, és végigsimítok rajta, kicsit megtámasztom, mintha éppen egy csókhoz készülődnék. Mélyen a szemébe nézek, majd a lehető legkomolyabb hangom kérdezem.
          - Nem lesz gond, ha Greg meglát, amint elrabol egy motoros banda tagja?
          Feltéve, ha akkor már a fejemen lesz a bukósisak, és véletlenül kifogunk egy erre közlekedő motoros bandát. Aztán rájövök mennyire nem ideillő ez a viselkedés és talán olyat tettem, ami nem az ínyére való, ezért gyorsan elengedem.

BWitchcraft

         Tényleg képes voltál meglépni ezt...? Nem tudod még, kivel kezdtél, édes. Az a feltűnően pufók kis angyalka ott, a sarokban már sejti, a márvány szemei ijedten fordulnak egyikünkről a másikunkra, de egy isten hírnökeinek amúgy is illik halálra rémülni egy boszorkánytól, és kettőtök közül ő már sejti, hogy az lehetek...
         Felszisszenek, mivel a csípés azért elég erőteljesre sikerül a körülményekhez képest, a hozzánk legközelebb ülő idős hölgy pedig felháborodottan bámul ránk, hogy ugyan mivel sértjük ezt a mennyei békét, de nem kap mást, mint egy motorost és a faluban eddig sem jó hírnek örvendő idegent, akik megindulnak a szobrok között kézen fogva - egy halvány kacsintást is megengedek magamnak, amire csak elfordítja a fejét rosszallón. Perverz módon élvezem a mérgét, kifejezetten szórakoztat, hogy láthatom megbotránkozni. Az ártatlan arckifejezés, amivel Willow mögött haladok, ahogy oly sokszor máskor, most is leginkább csak a látszatnak szól, de a sötét gondolatok hevülete fűti rózsásra az arcomat benne, nem pedig az a tisztaság, amelyről mindenki azt képzeli, hogy elérhető, pedig az első 'akarom' szóval megöljük még gyerekként.
          - Egy boszorkány és egy motoros....? Mint valami grunge regény főszereplői. Két rossz gyerek a társadalom szélén, egy templomban... nem mondhatod, hogy nem drámai az összhatás. - elmosolyodom, amikor felteszi azt a kérdést - Én már úgyis elkárhozom, értem igazán nem kár, de te nem félted a lelked? Nem feltétlenül tőlem, bár én is komoly kockázati tényező tudok lenni a folytonos balszerencsémmel kísértve, de úgy általában.
          Leülünk, és hirtelen kerül megint nagyon közel. Állom a tekintetét, és szinte félek, hogy a lélegzetem szaggatottságával elrontom a pillanatot, közben a szívem pedig vadul verdes a mellkasom ketrecében. A szemedbe nézni olyan, mint egyszerre lenni részegnek és örök megvilágosodottnak, mint egyszerre fázni és napon sétálni... mint egyszerre értelmet találni a káoszban, és rájönni, hogy soha nem megérteni azt az ittlétünk oka. A színe... a színe... azt hiszem, nem is tudtam, hogy létezik ilyen árnyalat, és most én lehetek az első és utolsó ember, aki belefeledkezhet, és aki ezzel fog ébredni delíriumos éjszakákban, ezzel fogja csillapítani a fájdalmát a rémálmok erdejében menekülve. Nem lehet ilyet festeni, fényképezni, sem elképzelni, a káprázat életszínkék szempárja csak azért valóság, mert....
           Nagyot nyelek, és hálás vagyok, hogy egy kicsit elfordulsz. Tartok tőle, hogy valami elhamarkodottra kárhoztattam volna magam, és annak nem örültél volna. Emberek sétálnak el mellettünk, megvetően méregetnek, mire csak büszkébben ülök melletted, és szinte bánom, hogy én nem viselek bőrkabátot.
           - Tudod, azt jutott eszembe, hogy... - és akkor már itt vagy megint, még közelebb, mint az imént, és az ajkamra harapok. Most mégis mit kellene csinálnom? Engedni a kísértésnek, vagy nem? Felnevetek mégis a kérdésen, illetve csodálom az állhatatosságot, amivel ezt ilyen komolyan ki tudtad mondani, mert nekem nem ment volna. Engem egyelőre leköt, hogy ne kapkodjak nagy kortyokban levegő után, esetleg ne égjek szénné ki itt mindenki előtt, ami nagyon impozáns és tanulságos lenne egy templomban, de nagyon egészségtelen is.
            - Szerintem annyira tetszene neki, hogy meg is örökítené. Mindig imádta az ilyen eseményeket, meg ami azt illeti, a polgárpukkasztást is, szóval lassan tényleg előlépsz a kedvenc szuperhősévé. - mikor elhajol, követem, és átvetem a lábam a combján, az ölébe húzom magam - Utolsó kísérlet a spontán öngyulladás tesztelésére? Utána mehetünk, már tényleg nagyon fúrja az oldalamat a dolog.
             A bal kezem ujjai az ajkára tévednek, egy kicsit végig is simítok rajta, csak hogy lássam a döbbenetet a szemében, aztán áthúzom az arcélén, és csóknyi távolságra közelítem meg. Szinte hallom, ahogy a vér dübörög a fülembe, kipirul az arcom, és nehéz megállnom az egészet, mégis, ez csak egy tréfa, egy poén... Tényleg az? Tettem hasonlót korábban, de akkor nem éreztem úgy, hogy én akarok meggyulladni tőle.
              - Bármi bűnt is követtél el, fiam, ezzel feloldozlak most az atya, a fiú és a szentlélek nevében... - ]a szám a tiédhez ér, de csak gyengéden, mint egy kíváncsi gyerek mosolya a másik felé a játszótéren, a mögötte uralkodó igazi szándékot láncokkal rángatom hátra - Élj boldogan... és kerüld az abszintot.
             Elmosolyodom, ahogy hallom a felénk trappoló lépteket a márványon - pontosan tudom, hogy festhetünk kívülről, hátulról, és már hangosan nevetek is, ahogy a helyi közösség lelkésze mérgesen kidob bennünket a kis birodalmából. Odakint az épület falának támaszkodom, és a könnyeimet törölgetve nézek rád, mert biztos vagyok benne, hogy ilyesmiben nem volt még részed... bár nekem sem.
              - Rendben, úgy látom, egyikünknek sem lesz egyházi esküvője, de valahogy majd csak kibírjuk. Mehetünk... kipróbáltam mindent, amit akartam, kihúzhatom a listáról a szentségtörést is. - kihúzom magam és csípőre teszem a kezem most már csak simán somolyogva - Meg a gyóntatást is... Viszont az abszintot tényleg kerüld, nem való mindenkinek. Mostantól pedig te vezetsz, én pedig készségesen követlek, még ha el is rabolsz.

          Meglepetések sorozata ez a lány. Sohasem gondoltam volna, hogy olyan dolgokat fogok elkövetni mellette, mint amiket mostanában mellette. Dolgokat? Az Óriáskerék megállítása, a tánc az ismerőseivel és az esőben. Igen, ezeket sohasem gondoltam volna, hogy valaha megteszem.
          - Elkárhozni valaki mellett, akit… akit szeretsz, nem bánnám meg soha.
          És nagyon remélem, hogy most nem úgy érti majd a szeretni szót, mintha szerelmes lennék belé. Nem, csupán barátként szeretem, ez teljesen más, már máskor is éreztem ilyet.
          - Ha félteném a lelkem, akkor papnak állok nem pedig tanárnak. És legfőképp, akkor nem ülök be egy bizonyos pubba.
          És még sorolhatnám azokat a pontokat az életem utóbbi néhány hetében, amiket akkor másként kellett volna csinálni. Mégsem így lett, és egyáltalán nem bánom. Bár, nem tagadom, ha valóban olyan erős az ő balszerencséje, mint ahogy állítja, akkor a véletleneknek… Nem nincsenek véletlenek. Az, hogy itt találkoztunk talán el volt rendelve valahol, csak mi nem vettük észre. Hiszen a nagyszülei mindig is itt éltek, én pedig jó ideje lakom már Perth-ben. Várható volt, hogy összefutunk ezen a fesztiválon.
     Greg reakcióra a látványra miszerint elrabolják a nővérét, olyan tipikus lenne.
          - Nem hiszem, hogy tényleg megérdemlem én azt a szuperhős kinevezést.
          Aztán legnagyobb meglepetésemre, még az ölembe is ül. Talán mégis úgy értelmezte a korábbi kijelentésemet, ahogy nem kellett volna?
          - Mondtam már, hogy nem érdekel, ha itt helyben égek el és kárhozok egyszerre.
    Ahogy az ölembe ül, a nyakához hajolok. Beleszimatolok az édes parfümjébe, majd a füléhez hajolok.
          - De ha te magad lennél a balszerencse, egy boszorkány, egy fekete macska és minden rossz a világon, az sem érdekelne, mert tudom, hogy van egy társam, akivel bármikor leülhetek beszélgetni és végre nem kell megjátszanom magam.
          Ahogy elhúzom a fejem mellőle, az ujjával az ajkamhoz ér. Talán olyat mondtam, amit nem kellett volna. Hogy lehet, hogy képes ennyire közel jönni hozzám, és nekem már a torkomban dobog tőle a szívem. Nem is hallom, hogy mit mond, csak a csodálatos szemére figyelek, ami olyan pajkosan csillog még ebben a félhomályban is. Aztán az érzés, ahogy összeérnek az ajkaink, még akkor is, ha csak éppen hogy. Ez pont elég ahhoz, hogy elveszítsem egy pillanatra az önuralmam, és az ajkad után kapjak a sajátommal, majd mikor rájövök, hogy mit is tettem, akkor elfordulva mormogok csak valami válaszfélét.
          - Persze, kerülöm majd az abszintot – mondom monotonon.
          Ebből a pillanatból az rángat ki, ahogy a lelkész kidob minket. Határozottan, kiabálás nélkül. Elmosolyodom, mikor már háttal állunk neki, és kiértünk a templom elé is.
          - Ha eddig nem is kárhoztunk el, ezáltal már biztos lehetsz benne, hogy nem ússzuk meg olyan könnyen.
          Bólintok egyet, megfogom a kezét, és visszavezetem a főtérhez. Onnan nem messze van a parkoló, ahol a motort hagytam. Egy pillanatra megállok és a távolból csodálom meg. Nem olyan régen lett lemosva, és lefényezve. Csodálatos darab, és az sem zavar, hogy majdnem idősebb Minervánál.
          - Még meggondolhatod magad, ha nem akarsz velem jönni, semmi gond.
          A jármű mellé lépek és kiveszem a két bukósisakot a kis tárolóból. Az egyiket felé nyújtom, és már abból érzem, hogy felesleges volt felvetnem azt, hogy nem akar, ha alig várja, hogy akarjon.
          - Kapaszkodj belém!
          Miután felülünk és elindítom a motort, a körülöttünk állók legnagyobb csodálatára, kigurulunk a tér környékéről, majd a városból, és akkor felgyorsítok. Érzem a szabadságot, és érzem, hogy végre megoszthatom ezt valakivel. Alig fél óra múlva megállok Perth egy viszonylag új építésű részében, egy négy lakásos társasház előtt.
          - Megjöttünk. A negyedik emeleten van a lakás. Ott, ahol a teraszon vannak azok a fotelok, lampionok.
     Teljesen leállítom a saját parkolóhelyemen a motort, majd elcsomagolom a sisakokat.
          - Milyen volt az út?
          Volt egy pillanat, amikor el is feledkeztem arról, hogy ott ül mögöttem. Imádom azokat a pillanatokat. A szabadság pillanatai, mikor rájössz, hogy már nem köt meg és le semmi.
          - Akarsz sétálni egyet még a környéken, vagy menjünk fel?
A szemébe mélyedve nézem, ahogy gondolkodik egy pillanatot a válaszon. De tényleg csak egy pillanatot.

BWitchcraft

         A hétköznapok mágiájában elveszi csak annyit tesz, hogy az ember átérzi a pillanatot magát, beletemetkezik, és hagyja, hogy annak ízei és színei körbevegyék védelmezőül a hétköznapok borzalmai ellen. Ez jut eszembe, ahogy felülök mögéd a motorra, és miközben elindulunk, még azzal a gondolattal búcsúzom a főtértől, hogy ennek a keresése valahol az életcélommá vált félúton a vérbosszú és a rövid életem korai elhantolása közben. Nem csekély dolog, hogy van még valami, akármi, ami képes értelmet adni tizenhat, most keserűnek tűnő évnek - és ennek forrása te vagy, akinek most teljes nyugalommal karolom át a derekát, és akit most minden egyéb felhang nélkül ölelhetek magamhoz. Fejemen a bukósisak furcsán lekerekíti a világunkat, kicsit úgy érzem magam, mintha két tenyér közé szorultam volna veled együtt, de furcsán kényelmes.
               Elsuhan körülöttünk a táj, mint a túl sok vizes festményeken a hangulat, és miközben csak arra koncentrálok, hogy ne szakadjon meg a lélegzetem, sem a tiéd, eszembe jut, hogy másfajta szabadsághoz szoktam, de ez is ismerős. Négy lábon futva közel sem vagyok ilyen gyors, de arra emlékeztet, mikor az izmok mozdulnak egymás után, és van valami nagyon jóleső a céltalan száguldásban, a testünkhöz érő faágak csapkodásában, a levegőben, ahogy mintha szárnyként tömörülne segítségül... Nincs semmi meglepő abban, hogy te ezt szereted ennyire. Egyszerűen csak irigyellek azért, mert legális és közeli módját találtad meg az átélésének. Ha én eggyé akarok válni a sebességgel, ki kell lépnem önmagamból, méghozzá titokban.
                Rég nem is tapasztalt izgatottságot érzek, amikor megérkezünk. Szerencsére nem veszed észre, hogy remeg egy kicsit a térdem, hidegek az ujjaim, amihez semmi köze az utazásnak - teszek néhány kopogó és felesleges lépést a betonon, mire visszatalálok a hangomhoz.
                - Akkor csak utánad. - mosolyodom el, bár kicsit levegősnek érzem a gesztust - Hát... gyors és benyomásokkal teli. Kicsit mint egy vízszintes zuhanás valahonnan magasról. Vagy most nagyon érthetetlen voltam?
                A fejünk felett csipkés felhők torlódnak éppen egymásnak erőnek erejével, az országunk sosincs fél óránál messzebb egy kiadós esőtől, bár nem vagyok benne biztos, hogy most is ez a helyzet. Körbepillantok magunk körül, mielőtt elindulnánk felfelé, mert akármennyire is jó dolog sétálni, szörnyen kíváncsi vagyok, milyen lehet nálad, és ezt minden hátsó szándék nélkül kijelenthetem. Kicsit még olyan érzésem van, hogy talán félreérthettél a templomban, de... Neeeem, nem próbálom meg kibogozni, direkt hazudni meg nem éri meg magamnak, elvégre nincs is kellemetlenebb, mint együtt élni magunkkal, miután nyilvánvalóan és ügyetlenül sorozatban hazudtunk valami nyilvánvalóról.

                 - Miért pont Perth? - kérdezem még a lépcsőn fölfelé ballagva - Mi vonz ebben a városban? Nem mintha nem lenne meg a maga bája, de ha annyi minden közül választhattál, mi kötött éppen ide? Említettem neked, hogy Aberdeenben nőttem fel, de az én emlékeim nem olyan egyértelműen szépek Skóciáról, bármilyen érintetlen a táj...
                  Nem ez a legjobb pillanat arra, hogy esetleg belemerüljünk a füstös nosztalgiába a korábbi éveimről, de valahogy mindenképp előkerült volna, és eddig is átlendültünk minden témán, akármilyen tálalásban is érkezett.
                  - Willow, akartam még kérdezni tőled valamit, csak... - csak eddig kiment a fejemből, miután tíz percig folyékonyan álmélkodtam a lakás berendezésén, kicsit még a körbevezetésen túl is, amivel alaposan zavarba hoztalak, bár nem úgy láttam, hogy sokáig pironkodtál volna - Mielőtt elindultunk volna a nagyszüleimtől, azt mondtad, nem félsz tőlem, csak... Mi a folytatása a mondatnak?
                  Már az erkélyen állunk, a ruhánkat fújja a szél, és magamtól biztosan rágyújtanék, de melletted eszemben sincs. Szórakozottan a korlátnak dőlök, ebből a féloldalas pózból figyelem az arcod és a gesztusaid, és megint egy új embernek ismerlek meg, aki most van otthon és főleg, most van biztonságban.
                  - Köszönöm, hogy elhoztál és megmutattad, hol élsz. - mosolyogva előre pillantok, az utca furcsán üres - Bevallom, nem számítottam ilyen hatalmas lépésre a belső köröd felé. Nem azért, mert bizalmatlan voltál vagy ilyesmi, csak Párizs után egy pillanatra elbizonytalanodtam azt illetően, hogy félsz e tőlem. Kicsit még most is olyan, mintha így lenne, pedig biztosítottál arról, hogy rosszul gondolom. Ez amolyan.. rossz beidegződés. Mikor először találkoztunk, szóba került köztünk, milyen ha olyasmiért utálnak, amin nem tudsz változtatni, és végül inkább belesimulsz, mert könnyebb valahol a bűntudattal együtt élni, mint áldozatként... Ha olyasmit teszek, ami megijeszt, vagy elborzaszt, úgyis tudatod velem, ugye? Félek... félek attól, hogy egyszer eleged lesz abból, ami vagyok, még ha most viccesnek is tűnik a balszerencsém.
                

          Száguldás közben egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán ez nem lesz jó ötlet, de akkor már mindegy volt. A helyzet megkívánta és megkövetelte azt, hogy ne forduljak csak úgy meg. És hogy mennyire az kellett, hogy végül így alakuljon, arra akkor jövök rá, mikor leszállok a motoromról a lakás előtt, és még mindig ott van mellettem. A legjobb érzés, amit mostanában éreztem, és tudom, hogy ez így lesz már nagyon sokáig.
          Mosolyogva hallgatom a jellemzését a motorozásról. Igen, először én is így éreztem magam, és pont ezért tetszett meg azonnal. Más volt, veszélyes.
          - Nem voltál érthetetlen, tudom mire gondolsz.
          Mástól is hallottam már ezt a jellemzést korábban, csak nem mindenki élvezte annyira, ezért utána soha többé nem ültek már motorra. Követem a tekintetét az égre. Mindig esélyes az eső, de most úgy látom ez halmozottan igaz. Később vízhatlanná kell tennem a motort. Bár, ha még azelőtt elered, hogy visszaindulnánk a fesztiválra, akkor teljesen mindegy, hogy vízhatlan lesz a motor vagy sem.
          - Miért pont Perth? – kérdezek vissza, miközben elgondolkodok a válaszon. – Nos, az elsődleges szempont az volt, hogy messze legyek a családomtól, akik Belfastban és Angliában élnek. Londonban már van egy lakásom, erről tudsz is, de az meg túl nagyváros nekem. Jobban szeretem a vidéki környezetet. Pont ez a helyzet Aberdeennel, Edinburgh-gel és Glasgow-val is. Így maradtam itt. És mikor ezt a lakást vettem, akkor még egy kedves barátom is a közelben lakott, csak azóta ő már elköltözött Írországba.
          Milyen furcsa a sors, hogy míg én ír vagyok és Skóciában lakom, addig ő skót és Írországban lakik. De hát ilyen a sors. És szerencsére a hoppanálásnak köszönhetően nem is tart olyan sokáig eljutni hozzá.
          - Hogy miért pont ez a városka? Nem tudom. Egyszer megszálltam itt pár napra, akkor körbenéztem, és megtetszett a nyugodt légkör, hogy senki sem ismer senkit, mégis mindenki tud mindenkiről mindent. Összetartó a közösség, az emberek odafigyelnek egymásra. Azt hiszem, csak jókor voltam itt. Ha mondjuk az ország egy másik pontján lettem volna akkor, ha most ott élnék.
          Kinyitom előtte az ajtót. Érdekes lesz újfent, hogy ő más berendezést lát, mint én. A tértágító bűbájnak köszönhetően a pici lakásból kicsit nagyobbat csináltam, és a rúnáknak köszönhetően viszont muglibiztossá tettem. Ledobom a kulcsot az ajtó melletti tálba, majd a teraszra vezetem. Gyorsan elugrok üdítőkért, és akkor ér a legváratlanabb kérdés, amiről én már azt gondoltam, hogy elfelejthetem. Miért is nem fejeztem be akkor ezt a mondatot valami hazugsággal? Állok a nappalim közepén a két pohárral a kezemben, és vadul zakatol az agyam a megoldás után. Az sem igazán segít, hogy a bal oldalamon egy Leontól lopott óra ketyeg egyre hangosabban, mintha csak arra figyelmeztetne, hogy most visszakapom azt, amit vele tettem. Végül megindulok felé, átadom a poharat és nekidőlök a korlátnak.
          - Nem, valóban nem félek tőled, csak olyan hihetetlennek tűnsz még mindig, pedig ami Párizsban történt elég valóságos volt.
          És siker. Nem árultam el magam azzal, hogy kimondom, „Nem félek tőled, csak alig bírom visszatartani magam, nehogy rád vessem magam.” Igen. Így lett volna eredetileg a mondat befejezése. És most itt állsz a lakásom teraszán, és lényegében senki és semmi sem állítana meg attól, hogy ez be is következzen. Végignézek a lakásomon, amit szerencsésen rendbe raktam néhány napja, azóta pedig nem csináltam kupit.
          Nem fordulok meg, hogy én is az utcát nézzem. Csak hallgatom őt és kortyolgatok az italomból. Tudom, emlékszem rá, hogy mi mindenről beszélgettünk első találkozásunkkor. Azt is tudom, hogy akkor mit éreztem, és pontosan tudom, hogy most mit érzek. A kettő pedig nem ugyanaz.
          - A barátom vagy, miért ne hozhatnálak fel a lakásomba? – kicsit meglepődve kérdezek vissza, és közben a szívem összeszorul, hogy barátomnak kell szólítanom, és nem lehet másnak. – Igen, szólni fogok, ha ilyet tapasztalok tőled.
          Kényszert érzek, egy nagyon erős kényszert arra, hogy most megöleljem. Lerakom a poharat az asztalra, közelebb lépek hozzá, és hátulról átölelem.
          - Nem lesz elegem belőled sohasem. Barátok vagyunk, és az igaz barátok kitartanak egymás mellett jóban, rosszban, igaz? Ha esetleg megölnék valakit, még ha az az éjszaka közepén is van, szólj, és viszem a lapátot.
          Furcsa ezzel viccelődni, miközben nincs egy hete, hogy megtörtént az a dolog. Hirtelen úgy is érzem magam, mint aki mocskos, és nem érhet egy olyan Angyalhoz, mint ő. Elengedem és visszamegyek a konyhába, de ezúttal már rágcsálnivalóval és az üdítővel térek vissza. A távolban villámok cikáznak, a szél is jobban belekap a ruhánkba, a hajunkba és a terasz díszítésébe, mint nem is olyan régen.
          - Azt hiszem az az eső nem fog elkerülni minket. Tudod majd értesíteni a szüleidet valahogy?
          Telefonom nincs, de ha más megoldás nincs, akkor átmegyünk a szomszéd nénihez. Majd lekenyerezem valahogy. Kiveszem a tárolóból a pokrócokat, és leteszek egyet az ölébe, egy másikat pedig magamhoz veszek. Ez még nem olyan vészes idő, hogy be kelljen menni, de az egyre növekvő sötétség miatt, már számítani kell, hogy szükség lesz rájuk. Felállok és bekapcsolom a rádiót, hogy halkan szóljon a háttérben, amíg beszélgetünk.
          - Szólj, ha éhes vagy, akkor összeüthetek valamit.
          Elveszek a tekintetében, nem tehetek róla. Megigéztek, a mosolyával együtt rabul ejtettek, és már nem engednek.
          - Tényleg boszorkány vagy, igaz? Küldtél rám valamilyen különleges bűbájt, és ennek köszönhetően nem égtél el a templomban sem. – Elnevetem magam, és gyorsan hozzáteszem. – Csak abból gondolom, hogy még senkinek sem sikerült ilyen közel kerülnie hozzám, ilyen rövid idő alatt, csak neked. És jól érzem magam melletted, ne aggódj, nem foglak sohasem elhagyni azért, mert esetleg rád unok. Az egyébként sem az én stílusom.

BWitchcraft

        Fotósként mindig érdekesnek találom, mások mit látnak ott, ahol én témát - nekik otthon, barát, vagy éppen üres folt a térképen. Izgalmas elgondolkodni azon, hányan hányféleképp látunk dolgokat, vagy akár embereket. Az unokabátyám számára Willow valaki, akitől minden erejével távol akar tartani, és bár értékelem a gesztus mögött húzódó félelemből fakadó óvást, azért nem is tartom indokoltnak. Az ő ügyük tőlem független, nem is kellene összemosnia, hiszen más körülmények között találkoztunk, máshogy is viszonyulunk egymáshoz... Néha az is eszembe jutott, hogy talán féltékeny, de Leon valahogy fölötte áll ezeknek a dolgoknak. Vagy épp nem...?
                  - Kétségkívül nyugodt hely... Nyugodtabb, mint azok, ahol eddig találkoztunk. - mosolyodom el a jellemzésén - Illik is hozzád, bár ha elsőre kérdeznének, azt mondanám, valami ennél is háborítatlanabb helyen élsz, mondjuk egy tengerparton, vagy erdőben. Éltél ilyen helyeken?
                Azért szokatlanul nagynak tűnik a tér ahhoz képest, hogy kívülről milyennek tűnt, de az építészet mindig meg tud lepni, és tulajdonképpen biztos valami olyasmi választ kapnék rá, hogy ez természetes, csak az ehhez kellő kifinomult térlátással nem rendelkezem. Végül is, lehetséges... Mivel mugliról van szó, elég érdekesen venné ki magát, ha olyan kérdésekkel rukkolnék elő, hogy 'ne haragudj, tértágítottad a lakást?', és eddig is gyakran jártunk vészesen közel ahhoz, hogy egy kecses csuklómozdulattal eláruljam magam. Lehet, hogy Minnie Balmoral tehetségesen vágja ki magát a szorult helyzetekből (kivéve a fürdőszobákat, ugye), de egy sereg vijjogó Minisztériumi baglyot igen nehezen és izgalmasan tudnék csak megindokolni így hirtelen.
                  - Nagyon rossz lehet a viszonyod a családoddal, ha Skóciát választottad... Bocs, rossz benyomások, igazából csak a távolságra akartam utalni. - nevetek fel, és hálásan fordulok felé az italért - Köszönöm. Perth egészen más ember, mint Párizs... Bár ez butaság, nyilván, de ahogy te ott úgy érezted, hogy nem kedvel, én itt érzem a légkört közömbösnek. Kicsit túl nyugodtnak is, mint azok a sziklák, amik az évszázadok alatt a tenger miatt kopnak, míg egyszer észreveszik, hogy kimosta alóluk a víz a támaszt, és tehetetlenül zuhannak a mélybe... Ismerek ilyen embereket, tartottam is tőle egy időben, hogy ilyen leszek, de túlságosan sok balszerencse ér ahhoz, hogy mindig a sors játékszere maradjak.
                  Belekortyolok a pohár tartalmába, körbefonom az ujjaimmal, és szórakozottan megigazítom a felsőm meggyűrődött ujját. Nem szándékoztam ilyen sötét színeket festeni kettőnk párbeszédének vásznára, de időnként mégis megtörténik. Tudod, ezt is szeretem benned, hogy nem kapod fel a fejed ijedten, hogy mi a bajom, mert tudod, hogy nem mindig süt bennem a nap, és a viharfellegek éppúgy megférnek a fénnyel, minthogy nem léteznek örök igazságok sem. Azért ez a gondolati szünet feltűnő volt. Az óraketyegés teszi különössé, főleg, mert felismerem azt az órát odabent... Leonnál láttam legutóbb. Oldalról vizslatlak, mintha a csontjaidat számolgatnám, olyan részletességgel. Vajon hogy került ide?
                   - Hihetetlennek? Elfogadom bóknak. - derülök kicsit megint, bár a fejemben egymást kergetik egymást fontolgatva a gondolatok - De te nem kevésbé vagy az. Hihetetlenül szórakoztató, és főleg, hihetetlenül nagy talány. A jó értelemben. Egészségedre!
                  Hozzáérintem a poharam a tiédhez, belemerülök egy pillanatra a hangulat meghittségébe, elsuhan mellettünk az ünnepi emlékek meleg mosolya, azok a kis szikrák, amiket hideg téli napokon annyira szomjazunk az alkalmakat várva, mikor valaki ránk nevet, és elkergeti a deret a szívünkről... Olyan vagy, mint hirtelen az évtizedes hóesésből kilépni egy napfoltra, felfedezni, hogy a megfakult, sápadt hajunk elpirul az érintés nyomán, kivirul, a bőrünkön szirmot bontanak a szeplők, fellélegzünk, és... És elkalandoztam.
                   - Én akkor is annak tekintettelek, amikor magunkhoz invitáltalak be, mégis megijedtél. Illetve, gondolom nem jó kifejezés az ijedtség, inkább csak megszeppentél. Kérdezhetek valami különöset? Az az óra bent... az aranyozott széllel... Leoné, ugye?
                   Lebeg a kérdés közöttünk, kicsit játszik vele a szél, ahogy a hajammal, de akkor megölelsz, és az tölti ki a világomat. A fejed mintha tökéletesen illene a vállamra, nekidöntöm a fejem, és minden rendben van, amíg így maradunk.
                   - Én is ezt mondtam neked Párizsban. - kicsit hátrébb hajolok, és nyomok egy puszit az arcod élére - Igen, barátok vagyunk, elég közeliek. Az ilyen barátságok ritkák, annyira, hogy az emberek azt hiszik, nem is léteznek... Mint a mágia a hétköznapokban. Ott van, kinyújthatod érte a kezed, de olyan szép és egyszerű, hogy láthatatlannak véled.
                  Kémlelem a látóhatárt, és a vihar lassan elér minket. Mélyen beszívom a szelet, ami kinyújtja az ujjait a tüdőmben, és megsimogatja a sejtjeimet, amelyeket füsttel szoktam mérgezni. Érzem magam körül a karjaidat, mintha meg akarnál védeni, bár most nincs mitől, amitől pedig kellene, messze jár, szerencsénkre. Nem akarok belegondolni, mi történne, ha anyám csak a legkisebb neszét is venné annak, hogy mit jelentesz nekem - soha nem szerette a férfiakat, bár egyébként senkit különösebben, de őket valahogy sokkal hangosabban ítélte el, és nem tartana sokáig célkeresztbe vennie. Egy olyan gyilkolásra termett halálfalót pedig egyetlen mugli sem képes megállítani...

                  - Gondolom telefonálok nekik...? - eredetileg nem szántam kérdésnek, bár végül azzá kerekedett, mert említette, hogy nem rajong az elektronikus dolgokért - Vagy, öhm, leballagok az utcai telefonhoz...? Láttam egyet nem túl messze. Nem hiszem, hogy apa egyébként keresne, mármint ő most ott tart, hogy ugye beálltam drogfüggőnek... Ne nézz így rám, persze, hogy vicceltünk, szóval marad tényleg a telefonálás. Szólok is neki, nem fog különösebben meglepődni, bár irigyelni valószínűleg igen, ő sem szeret Skellingtonban éjszakázni.
                  Huppan a takaró az ölemben, és hálásan vonom be vele magam, bár még nem fázom. Nem öltöztem túl melegen, de azért nem vészes, nem is vagyok különösebben fázós. Leülök én is, hátamat a falnak vetem, és leteszem magunk közé a poharat, bár ebből a távolságból könnyen elérlek, ha eszembe jut hozzád érni. Valami azt súgja, és persze nem a körülöttünk kavargó szél, hogy eszembe fog jutni.
                   - Nem vagyok éhes, a szemed előtt toltam be egész cukrozott almát...ó várj, az te voltál... - rákacsintok, de a legkevésbé sem szemrehányó a hangom - Viccen kívül nem vagyok éhes, köszönöm. És igen, halál komolyan boszorkány vagyok, hallottad a lányokat is, hobbim az ártatlan férfiak megigézése, és aztán mindenféle perverz dolgokat művelek velük, meg ellopom a lelküket a kamerámon át. - miután kinevettem saját magam, elgondolkozom a szavaidon - Furcsa, de én is így érzek veled kapcsolatban. Vannak barátaim, ismerőseim, családtagjaim, de kicsit úgy érzem, mintha te mindhárom lennél, és alig egy hónap alatt. Add a kezed...
                  Magamhoz húzom a közelebbit, a térdemre fektetem a tenyered, és kinyitom a tagjait. Eljátszom a kézfej külsején, aztán megfordítom, és a tenyeredbe illesztem a sajátom, összekulcsolom az ujjainkat.
                 - Barátok vagyunk, mert elmondhatok neked mindent, és tudom, hogy nem értesz félre, nem kiabálsz orvosért, és főleg, nem gondolod, hogy őrült vagyok. Ismerősök vagyunk, mert lesz köztünk távolság, és elsőre ijesztő lesz, és hülyeségeken gondolkozunk majd, hogy talán a másik csak káprázat volt, de te igazi vagy, és én is. - felemelem a kezed, és mosolyogva puszit nyomok rá - És főleg, olyan, mintha családtagok is lennénk, mert... azt hiszem, én kicsit máshogy is értelmezem ezt a szót. Nekem a család olyan közösség, ahol elfogadjuk egymást mindennel együtt... Bár ezt sokáig nem volt lehetőségem megtapasztalni, de érted, mire gondolok.
                   Elengedlek, de nem messzire, most a csuklód puha belsejét érintem meg, végig futtatva az átsejlő ereken a kezem, figyelve a mintázatot. Mindig tetszett az emberi test, ezért is szeretem leginkább ezt fotózni a maga millió formájával és benyomásával. Olyan változatos, mint a domborzat, olyan titokzatos, mint a fények váltakozása, és olyan szürreális, mint... maga a művészet. Az arcomhoz simítom nevetve a kezed, és csak utána engedem útjára.
                  - Most szívesen lefotóználak. Megint másnak látlak, mint először, de nem hoztam el a gépemet, szóval csak maradj így egy kicsit, és megőrzöm a pillanatot. - hosszan figyellek mosolyogva, és csak aztán szólalok meg - Köszönöm. Mindent köszönök, Willow... Úgyis érted. El akartam mondani valamit, de még nem tudtam senkinek. Úgy érzem... nemsokára meg fogok halni.  

          - Hát, igen. Se London, se Párizs és még ez a kis falu sem volt olyan nyugodt, mint a lakásom, jelenleg. Perth azért a maga tempójában igen is tud nyüzsgő lenni. – Kicsit elgondolkodom, mivel elég sok helyen éltem, és nem minden hagyott maradandóan jó élményt. – Erdőben nem éltem, de tengerparton igen. De csak pár hónapig, mikor egy étteremben dolgoztam szakácsként.
          A hotel maga bungallós szálloda volt, mint egy kempingben. Az egyik bungallóban laktam és voltam egyszerre a személyzet része valamint a szálloda vendége. Előfordult néhányszor, hogy így oldottam meg a pénz kérdést, és egyszer sem bántam meg. Mindig jó dolgok sültek ki belőle, még akkor is, ha az ismertségeim többsége csak felületes volt, és abban a pillanatban véget is értek, ahogy elhagytam a szállodát.
         - A rossz nem kifejezés, de ebbe már ne menjünk bele. Egyébként nem Skócia a legrosszabb, hidd el. Van Walesnek sokkal rosszabb része, mint ez itt, vagy bármi más a környéken. – Elgondolkodok kicsit Párizs és Perth kapcsolatán, de arra jutok, hogy hülyeség ilyenen törni a fejem. – Perth szerintem sokkal befogadóbb, még akkor is, ha pörögsz. Csak meg kell találni a megfelelő pillanatot, mikor idejössz látogatóba. Én például most pont olyannak látom, mint mikor először motoroztam erre.
          Nem gondoltam, hogy újra és újra képes vagyok beleszeretni ebbe a városba, bár van egy másik hely, ahol le tudnám élni az életem, egyelőre az nem lehetséges.
          - Szóval, azt gondolod, hogy túl nyugis természet vagyok?
          Lehetséges, elvégre nem látott még mondjuk harc közben, de nem is kell. Addig jó, amíg kimarad a varázsvilág dolgaiból. Tényleg, mi lenne, ha megkérdezném, hogy nem tapasztalt-e mostanában valami furcsaságot? Nem hiszem, hogy volt olyan része az országnak, ami kimaradt ebből a háborúból, akár mugli akár varázsló. Nem, mégsem. Nem annyira jó ötlet.
          - Talány? Miért vagyok talány?
          Őszintén nem értem, hiszen mindent elmondtam eddig magamról, amit lehetett. Nem fogom letámadni azzal, hogy megöltem néhány embert, és mellesleg varázsló vagyok. Főleg a jó értelemben nem értem miért lennék talány. Azt hiszem, ezt a választ az ő és az én múltamban egyaránt keresnünk kell, különben nem használnánk olyan jelzőket, mint a hihetetlen.
          - Csodálkozol? Nekem akkor… Várj, te már akkor a barátodnak tartottál? - Nekem sohasem ment ennyire könnyen a barátkozás. – Persze, hogy „megszeppentem”, alig ismertük egymást egy… nem, két órája. Még mindig idegen vagyok lényegében, hiszen alig tudsz rólam valamit, nemhogy akkor ott.
          Felhúzom a szemöldököm, és a kérdéses órára nézek. Hogy mondhatnám el neki, hogy elloptam a nagybátyja egyik óráját? És hogy nem az az egyetlen dolog, ami így került a lakásomba? Sohasem féltem attól, hogyha valamit akarok, akkor megszerezzem magamnak. Már gyerekként elvettem azt, ami megtetszett, és erről azóta se sikerült leszoknom. Hagyom még lebegtetni a kérdést, talán tovalibben a szélben, bár a mély hallgatást talán helyeslésnek veszi, ha most elkezdeném tagadni, akkor a hevesség miatt csak még gyanúsabb lennék.
          - Ha akarod, akkor átmehetsz a szomszéd nénihez is telefonálni, vagy lekísérlek a telefonfülkéhez, de nem muszáj most azonnal.
          Amit azzal is bizonyítok, hogy már elő is készítettem a takarót és odaadtam neki. Nem ülök messze tőle, mintha attól félnék, hogy elmegy, és soha nem jön vissza. Kicsit felhúzom a szemöldököm, de aztán elnevetem magam.
          - Jól van, ha nem, akkor nem. De ha van valami, akkor szólj csak. Vagy félsz tőle, hogy megmérgezem, elcsábítalak és beállunk együtt egy motoros bandába és lányanya leszel?
          Közelebb ülök hozzá és odanyújtom a kezem. Figyelem, ahogy játszik az ujjaimmal, aztán ahogy összekulcsolja az enyéimmel az övét, és ez egy olyan szívdobbanást okoz nekem, amit egész életemben meg akartam tapasztalni, ugyanakkor el is vesz tőlem mindent, hiszen nem lehetünk együtt. Még nem, most nem, és hogy ez ne legyen olyan könnyű, tudom egy teljes világ választ el minket hamarosan, olyan határokkal, amit se te, se én nem fogok tudni átlépni.
          - Köszönöm ezeket az édes szavakat. Azt hiszem, igazad van, a család részében nem fogunk egyet érteni. Engem sohasem fogadtak el annak, ami vagyok, ez neked sikerült először. Ezek alapján, te vagy az igazi családom.
          Gretát leszámítva, aki próbált úgy tekinteni rám, mint a saját fiára, de ezt Miller nem mindig engedte meg neki, a titokban lezajlott beszélgetések, a sunyiban odaadott ajándékok pedig nem keltették bennem ugyanazt az érzést, mint mikor nyíltan kaptam valamit. Úgy maradok, ameddig kell, bár biztos vagyok benne, hogy a félhomálynál van más, jobb fényviszony is. Legalább egy kis mosollyal javítani próbálok a dolgon. Azért kíváncsi lennék, hogy most miként lát. Láttam azokat a képeket, még mindig nála vannak, pedig úgy volt már Párizsban megkapom őket.
          Nyitom a szám, mondanám, hogy ’Szívesen.’, de a torkomra forr a szó. Nem üthetem el egy poénnal, ismerem Mimit, ő nem viccelne ilyennel, és elég határozottan állítja, hogy nem majd egyszer, hanem talán a közeljövőben.
          - Mimi… - magamhoz húzom, és átölelem, de nem tudom mit kéne mondanom. – Nem fogsz meghalni, ott leszek, hogy megvédjelek, akárhol is leszel.
          Miért érezhet így egy ilyen fiatal lány? Mit rejtegethet még a mosolya mögött? Hogy tudnám megnyugtatni? Nem tarthatok magamban ennyi kérdést.
          - Miért gondolod ezt?
          Pedig olyan jól indult ez az este, most mégis kicsit úgy érzem, mintha el lett volna rontva, pedig nem, csak más irányt vett a hangulata.
          - Mimi, ígérj meg nekem valamit, kérlek. Ha a legkisebb gond is van, azonnal szólsz nekem, rendben? Többre vagyok képes, mint hinnéd, meg tudlak menteni, akármi is az, ami bántani akar.
          Lényegében nem mondtam el neki, hogy varázsló vagyok, de valahol mégis, csak nagyon-nagyon rejtélyes módon. Ha kell a világ végére is elmotorozok vele, csak ne kelljen a haláltól félnie ilyen fiatalon. Ez az egyetlen dolog, amit én nem tapasztaltam meg soha, szerencsére, és nem akarom, hogy neki meg kelljen. Ígérd meg, kérlek.

BWitchcraft

        Különös dolog a barátság - jellemeztek már úgy, hogy könnyen dobálózom vele, de ahogy az egyéjszakás kalandokat is csak úgy láttam, hogy a szerelem ennyi időre tartott a két vagy több ember között, úgy hittem benne, hogy lehet pillanatokra is barátnak lenni. Felszínes dolog lenne valakiben pár szívdobbanásra megbízni, kinyújtani felé a kezünket, összekulcsolni az ujjainkat és csak mosolyogni, tart, ameddig tart...? Szeretnék hinni. Gyáva vagyok, és inkább becsapom magam is, de hinni akarok benne.
          - Igen, akkor a barátomként néztem rád. Nem hiszem, hogy a barátsághoz nagy gesztusok kellenek, ha bizalmat ébresztesz valakiben, akkor lényegében azok vagytok, csak mondjuk nem évek óta, de jelen állás szerint mindennek van egy kezdete. - forgatom a szemem, de nem cinikusan, csak úgy, mint aki nem tudja elképzelni sem, hogy kérdezhettek tőle ilyesmit - Lenne olyan, akinek nem tetszik, amit csinálunk, még ha lényegében semmi olyasmiről nincs szó, amire a boszorkányság szót is lehetne használni szép fedőszövegként, de én szeretek veled lenni, és főleg, a legkevésbé sem érdekel, mit gondolnak mások.
           Kicsit feljebb húzom a takarót, és mosolyogva elbújok mögötte, aztán kikukucskálok, és rákacsintok a pereme felett. Akkor veszem észre az ujjamon a gyűrűt is, amit az utóbbi pár napban viseltem, igazából nem különösebben érdekes, egy egyszerű kis ezüstpánt a fehér húson. Míg hallgatlak, ezt figyelem, aztán rád pillantok, tovább ringatja a tekintetem az arcod, iszom az alakod. Tényleg megőrzöm majd a pillanatot magamnak örökre, tetszik az illata és a színe...
           - Neeem, nem félek tőled. Kellene? - nevetek én is - De tényleg nagyon rock'n'roll lenne, képzeld csak el, egy bébi bőrdzsekiben, aki szabadon nőhetne fel. Mint egy modern hippi, aki már azelőtt látta a világot, hogy elronthatták volna számára korlátokkal. Egyébként is, hallhattad, a boszorkányság az én szériatartozékom, én vagyok az ijesztőbb. Nem félsz tőlem, Willow Fawcett?
           Kicsit mintha zavarban lenne valami miatt, de nem teszem szóvá, csak elfújkálom a hajamat, mikor a szél miatt az arcomba hullik, aztán ezen is mosolygok egy sort. Úgy látszik, sosem sikerül tökéletes benyomást keltenem, mindig kicsit szétcsúszott alakom mégsem olvad szét az udvariasság és a kell gyöngysorává a padlódon, mint másoknál. Nem is keresem, hogy kedvezzek neked, anélkül is megértesz, ez pedig szokatlan. A távolból már hallani a robajlást, úgy tűnik, mi mindig vonzzuk a viharokat, de ez csak azt jelenti, hogy táncolhatunk megint bennük.
          - A család nem mindig vérszerinti... - ingatom egy kicsit a fejem, nem akarok szomorú lenni, hiába az a téma, de muszáj félrepillantanom, az erkélyen túli világra, ami nem fogad be minket olyan készségesen - De szerintem a szép és őszinte dolgok általában egyszerűek, csak mi aztán bonyolulttá tesszük őket. Tudod, minden reklámban és idilli képben emlegetik, hogy a család ilyen, apu, anyu, gyerekek, örök szeretet, pedig nem, nem ezen múlik. Sokan pedig épp attól félnek, hogy nem olyan az életük és a kötelékeik, amilyennek lennie kellene, mert ezt a képet látják: ha nem vagy boldog, bizonyára hibás vagy, pedig szomorúnak és időnként elbaszottnak lenni a részünk.
           Meglep a reakciód, a halál nekem ugyanolyan barátom, mint bárki, akit néven tudok nevezni. Ott üldögélt mellettem az estimesék alkalmával, integetett nekem a kastély parkjából, kuporgott mellettem az ágy alatt és hasonlók, szinte jobban ismerem, mint magamat. A lehetőségére gondolok most, az mindig megvolt, ahogy mindenki másnak is, de én közel éreztem magamhoz, szívdobbanásnyira, és nem volt kétségem afelől sem, ki fogja végül elintézni, hogy cseppet se legyen könnyed. Nem akarom, hogy megismerd ezt, legalábbis nem mellettem és miattam. Nem biztos, hogy meg tudnálak védeni, akár magamtól, és mégsem beszélhetek erről - most jövök rá, milyen hülyeség volt a részemről felhozni ezt.

          - És odateleportálsz ki tudja, honnan? - szélesen elmosolyodom, mi sem bizonyítja jobban, hogy nem félek a témától, a falnak nyomlak, és mélyen a szemedbe nézek - Nem azért mondtam el neked, hogy ments meg. Az időhúzás lenne... Nem tudom, tudsz e hinni nekem, de van valakim, akivel sosem jöttem ki jól...A családom egy része nem éppen bemutatnivaló. Ha egyszer elkapna, nem sok lehetőségem van, vagy ő, vagy én. Ha arra gondolsz, miért nem kértem rendőri segítséget, elmondom, hogy kértem, de nem kapták még el. Őszinte akarok lenni veled, ezért osztottam meg, és mert... szeretném, ha valaki úgy emlékezne rám, amilyen tényleg voltam. Nem szentként, nem csak egy vidám lányként, hanem emberként. Így is csak az egyik arcomat ismerik, de te tudod a legjobban, milyen, mikor emberek között állva vagy magányos értük.
          Felemelem a kezem, és lezárom a szemeidet, közelebb húzódom, az arcodra teszem az ujjaimat, mintha csak megvédenélek valamitől. Csókot nyomok a homlokodra, meg is remeg a hangom, amikor újra megszólalok, de hiába nem búcsúzunk még, kicsit olyan, mintha lemondanék az életemről, most először hangosan is, mert némán már sokszor megtettem... Mégsem beszéltem erről senkinek, csak neked, akinek nem is árulhattam el mindent.
          - Arra emlékezz, hogy táncoltunk Párizsban, megállítottunk egy kereket, és hogy... várj... tessék. - hirtelen elengedlek, habár érezheted még bőven a súlyomat a lábadon. Lehúzom a gyűrűmet, és a kezed dajkálva a tenyeredbe zárom, és bátorítóan megszorítom. - Arra emlékezz, hogy a legnagyobb oka vagy annak, hogy túl akarjam élni azt a találkozást.
          Csend van, csak kettőnk lélegzete hallatszik, és lágyan, mintha eszébe jutna csak, elkezd kopogni az eső a ház oldalán, a világ pedig egy hatalmas szürke ígéretté mosódik arra, hogy ugyan vannak dolgok, amelyek változatlanok, minden igazi érzelemnek meg kellett egyszer születnie, csak van, amelyet az első lépéseinél felismerünk, és van, amit csak évekkel később. Te is tudod, ez melyik volt, hiába szaggatják a levegőt villámok és mennydörgés, idebent nyugalommá kovácsolódik a félelem is.

          Mikor azt gondoltam, hogy a találkozásunk sorsszerű ezen a napon, akkor biztos voltam benne, hogy egy ugyanolyan érdekes napot töltünk majd együtt, mint Párizsban vagy Londonban. Vagy bármikor, mikor Leonnál készítettük elő a bált. Most úgy gondolom, hogy kicsit más fordulatot vett ez az egész dolog, és bár jó lehet még, nem abban a formában, ahogy elképzeltem. És azt is hozzá kell tennem, hogy nem feltétlenül csak a jó dolgok tartoznak egy barátsághoz. Néha az az érzésem, hogy mi pedig már többek vagyunk barátoknál.
          - Nem érdekelt soha, hogy mit gondolnak rólam, a kapcsolataimról. Hogy mások mit gondolnak a veled lévő kapcsolatomról, az szintén közéjük tartozik. Én jól érzem magam veled, és a sors is azt akarja, hogy egymás mellett legyünk, elvégre máskülönben nem hozott volna ma össze minket.
          És vajon tényleg így akarja a sors? Vagy mint eddigi életem során párszor, csak elhúzza a mézesmadzagot, hogy aztán a mélybe taszítson. Különös a sors fura fintora, hogy ezt pont egy olyan valakivel játssza el, akinek a rokonságában már volt egy ilyen esetem. Sohasem fogok megszabadulni már ettől a bélyegtől? Vagy ez csak elfed valami nagyobbat, valami rosszabbat, amiről tudom, nem akarom sohasem, hogy kiderüljön. És nem a közelmúlt eseményeire gondolok, az csak a folytatása valaminek, ami már születésemkor elkezdődött.
          - Úgy érzed, hogy kellene? – Tudom, nem szép dolog kérdésre kérdéssel válaszolni, de ha rájön a válaszra azok alapján, amit eddig átéltünk, akkor tudja, hogy nem. - Azt hiszem, neki és a szüleinek az lenne az igazi szabadság, még akkor is, ha ők már megtapasztalták a korlátokat. Bár, egy baba motoros bőrdzsekiben nem éppen az a kép, amit el tudok képzelni, vagány kissrác lehetne, ha létezne. Egyébként pedig már megmondtam, nincs semmi, ami miatt félnék tőled. Még ha boszorkány is vagy, még ha te okozod majd a vesztem, az sem érdekel.
          A család akár vérszerinti, akár nem, eddig nem nagyon engedhettem meg magamnak, hogy kiejtsem bárkivel kapcsolatban ezt a szót. Mimi, tudod, hogy te vagy az első ilyen? Család, és te most pont arról beszélsz, amit szeretnék elérni, rögtön utána arról, hogy miután már sikerült is elérnem, most el fogom veszíteni. Mi ez, ha nem kegyetlenség? És remélem ezek után nem várja el senki tőlem, még te sem, hogy ne küzdjek azért, ami fontos.
          - Ha kell igen. Valahogy megtanulok, vagy repülök, vagy csak felpattanok a csodamotoromra és azonnal ott termek. – Vajon tudod, hogy egyszerre adtad meg nekem most a mennyországot és taszítottál a pokolba? - Nem azért mondtam, hogy azt hidd, mindenképpen meg foglak tudni menteni, de megteszek majd mindent ennek érdekében, még akkor is, ha saját magadtól kell megmentselek. Azt szeretném, ha tudnád, nem vagy egyedül, akárkivel is kell szembenézned. – Csak ne mondj többet, mert jelenleg minden szavad egy késdöfés a szívembe, de a te érdekedben ezt most eltitkolom előled, mert tudom, hogy ez még jobban fájna. - Nem tudom, az ismerőseid, a családod, a barátaid hogyan fognak emlékezni rád, de én úgy, ahogy megismertelek, de csak majd kétszáz év múlva, mikor már mind a ketten olyan öregek leszünk, hogy a legtöbb, amit fel tudunk emelni az a sétapálcánk.
          A kezei nyomán lehunyom a szemem, érzem az egyre hűvösebb levegőt, érzem ajkának forróságát, és érzem testének melegét. Örökre megjegyzem ezt a pillanatot, örökre magaménak akarom tudni ezeket a perceket, és elűzni azokat a gondolatokat, amik bemocskolják most a csodálatos pillanatokat. De vajon azok most a jó vagy a rossz gondolatok, hiszen a halál ugyanúgy életünk része, és az egyetlen, ami igazán szomorúvá teszi ezt a pillanatot az az, hogy egy ilyen fiatal lány ajkai hagyják távozni ezeket a szavakat. Megtisztelő, hogy elmondod? Mindenképpen, ugyanakkor félek is. Most először érzem azt, hogy valójában mennyire félek attól, hogyha kilépsz az ajtón, ha visszaviszlek Skellingtonba, akkor soha többé nem találkozunk.
          - Ezekre nem akarok emlékezni, amíg újra azt nem mondod, hogy biztonságban vagy. Nem tudnám így kiemelni az emlékeket, és nem is akarnám.
          Összezárom a tenyerem benne a gyűrűvel. Miért adod ezt is a nyaklánc mellé. Ennyire biztos vagy benne, hogy vége lesz mindennek rövid időn belül? Némaság telepedik rám, nem tudom, mit mondhatnék neked, amitől megnyugodhatnál, miközben saját magamban harcolok. Ha most a mellkasomra hajtanád a fejed, hallanád, ahogy a szívem ki akar szakadni a helyéről olyan nagyon dobog. Tudom, hogy ez nem végleges, de akkor is búcsú, és az ilyen fajta búcsúk sohasem voltak értelmetlenek. Talán az ő megnyugtatására, talán a sajátoméra mondom a következő szavakat, talán csak mert muszáj kimondanom.
          - Ha a rendőrök nem érnek semmit, akkor én elintézem neked.
          Nem mondok többet, nincs rá szükség. Meg vannak a kapcsolataim, amivel megtalálhatom azt a muglit, és sohasem derülne ki, hogy mi történt. Leander után nem érzem úgy, hogy nehezemre esne megölni azt az illetőt, aki el akar venni tőlem valaki, aki fontos számomra. Fura, hogy néhány nappal ezelőtt még olyan bűntudat gyötört, amit nehezen tudtam, és talán teljesen nem is sikerült feldolgoznom, és most itt ülök a teraszon, hallgatom az eső kopogását, a távoli mennydörgést és újra arra az útra akarok lépni. Igen, képes lennék rá, mivel csak egy cél vezényel: Megvédeni téged, akit szeretek.

BWitchcraft

My mother's savage daughter

        Vannak démonaim - az anyám gondoskodott róla, hogy örökre elkísérjenek, amíg ő maga nem teheti fel a halál koronáját a fejemre csak úgy, ahogy addig éltünk egymás mellett: váratlanul, szenvedélyesen és lehetőleg a legtöbb szenvedéssel. Nem akarom, hogy találkozz velük, meg akarlak őrizni magamtól romlatlannak, és ugyan tudom, hogy nem vagy ártatlan, ez olyan mélyre húzó mocsok lenne, aminek nem teszlek ki... Ugyanakkor a legnagyobb démonnál találkoztál már, sőt, az ő szemeibe nézel most is. Talán ez az egyetlen, amitől az anyám fél, és habár nála agressziót generál a pánik, én is talán... magamtól félek jobban, mint tőle.
            - Talán egészséges lenne a félelem. Normális, indokolt, de nem, nem félek tőled. Sosem érdemes attól félni, ami ijesztő vagy ami megijeszthet, mert ez csak a túlélést szolgálja... - zavartan elmosolyodom - De amit nem látsz, csak sejtesz, az az igazán rossz.
            Az őrületet, például. Ami csak oson vadállatként melletted, és sosem lehetsz benne biztos, mikor mar beléd. Nem utálhatod, nem vádolhatod, meg sem értheted, ki sem táncolhatsz az útjából, legalábbis nekem nem volt rá lehetőségem, össze voltunk zárva. Olykor belefeledkeztem az éppen tomboló alakjába, néha bogoztam is kicsit az elméje csomóján, de soha nem jutottam közelebb semmivel, mert ha éppen elkaptam volna valamit, megfordult, és arconköpött a kicsavart nyakon ülő illogikus vigyorával. Nem is igazán lep meg, mikor a rémálmaimban ezt megtestesülni is látom...
            - Köszönöm, de... biztos vagy benne, hogy mit jelent ez? - lehajtom a fejem, de még látod az arcomat, amin bűntudatosan szalad szét már a mosoly - Hogy lehetsz ilyen biztos benne, hogy túlélem? Én hosszú évekkel ezelőtt felkészültem arra, hogy nem alakul szerencsésen, de téged most leforráztalak vele, igaz? Sajnálom, Willow.
            Közelebb húzódom hozzád, újra az öledben vagyok, de itt van közöttük a takaró is, mintegy védelemül tőlem. Leengedem a kezünket, most nem tudok mit kezdeni velük, nincs szükségem rájuk. A szél felborzolja, amit talál, nevetve kavarog körülöttünk, villámlik, dörög, kopognak az esőcseppek. Felpillantok rád, közel vagy, és hiába szeretném, hogy még közelebb legyél, mégsem akarom, mert azzal magammal rántalak a pokolba, ahová tartozom, és ahová szántak, mikor megszülettem.
           - Úgy érted... megölnéd nekem? - szólalok meg a nagy csendben, a szavak remegnek egy kicsit, és hirtelen is van végük. Most kellene lebeszélnem téged, megijednem, hogy ez gyilkosság, hogy gondolhatsz rá, ne bíráskodj, nem olthatod ki valakinek az életét... De nem, nem teszek ilyet, elmosolyodom, keserűen és elkínzottan, de úgy, ahogy még korábban nem láttál. A falnak támasztom a tenyerem, és szinte összeér az orrunk, amikor kimondom, amit eddig csak egyszer, de akkor is úgy tettem utána, mint az ágy alá bújó gyerek, ha büntetéssel fenyegetik. Nem láttál belőlem még mindent, most azonban nem a könnyes szemű áldozat hangja szólal meg belőlem, hanem egy ragadozóé.
           - ÉN akarom megölni az anyámat. Segíteni akarsz benne? - komolyan kérdezem, hiába tűnik úgy, hogy éppen nevetni akarok, inkább ez, mintha sírnék - Öltél már embert, tudod, mivel jár? Együtt akarnál élni ezzel a bűnnel, sőt, úgy kérdezlek, képes lennél rá...? Mondani olyan könnyű, még úgy is, hogy akkor a bűn is összekötne minket, de nem lenne ez olyan áldozat, amit senkiért nem érdemes meghozni? Willow, én talán fel vagyok készülve arra, hogy meg fogok halni ebben a csatában, de bármennyire öngyilkos a vállalkozás, ha úgy fordul a kocka, ha nekem kedveznek egyszer a rohadt életben a konstansok és variánsok, akkor én fogom megölni őt, és örülni fogok, hogy végre megrohad a koporsójában, ez a világ pedig egy szebb hely lesz, mert egy szörnyeteget csak egy másik pusztíthat el, és óóóh de mennyire nem vagyok ártatlan, édes.
            Olyan közel jutottam, mint még soha senkihez, ha pislogok, az végigsimít a bőrödön, és amíg mélyen bekarózom a szemed ölelésébe, átfut a fejemen, hogy talán most öltem meg magunkat, és ez az utolsó, hogy láthatom a földöntúli álomszövő kékséget... De akkor is tudnod kellett. Valakinek ismernie kellett egészen, mert talán Roxanával is őszinte voltam, ő nem ismerte azt, aki a hétköznapokban lehettem, te viszont találkoztál mindkettővel... Becsukom a szemem, úgy érzem, nem is érdemlem meg, hogy lássalak, és várom az ítéletet, hogy merre kanyarodik az út tovább, a levegő, amit kilélegzel, rögtön belém költözik az alig mérhető távolság miatt, és érzem, hogy dobog a szíved... Az enyém is.
             - Willow... - egy visszafojtott könnycsepp hullik közénk, és ugyan szinte véresre harapom a számat, ki kell mondanom, mert félek.. rettegek, a nyakadhoz bújok, mintha remélném, hogy meg tudsz még állítani, meg tudsz védeni a kimondottaktól - Nem... nem akarhatom ezt... mindig féltem tőle, de.... nem akarhatom ezt.. félek, hogy... ő leszek, és én.. mégis akarom...de nem akarhatom.. Sosem kérnélek rá... nekem sem szabad..fogd be a szám! Ne engedd, nem szabad...én is megfogom a kezed előtte, csukd be a szemed, csukd be az enyém is, nem tehetünk ilyet..
            Most már nyíltan zokogok, végigrajzolja az alakunkat a hirtelen jött pánik, úgy kapaszkodom beléd, mintha nélküled széthullana a világ körülöttünk, és talán így is van: az eget egy hatalmas villám világítja be, másodpercekre csönd, aztán az üvegek is beleremegnek a hangjába. Nem... nem történhet meg. Veled nem...

          Ezentúl mindig ez lesz? Ha ő és én találkozunk az időjárásnak előre kell jeleznie, ha valami rossz dolog történik? Az időjárás kimondja azokat az érzéseket is, amiket mi nem tudunk? El fogja érni azt, hogy az eső jelentse majd a ki nem hullott könnyeinket, a mennydörgés a haragunkat és a villámok azokat az ötleteket, amiket nem fogunk ugyan megbánni, de jobb lenne nem híresztelni őket. Vajon valaki, aki megtanult olvasni a jelekből, az most sikítva rohanna el a közelünkből, vagy végignézné, ahogy a teraszon ülő párosunk szép lassan odalép annak a bizonyos sziklának a szélére, ami alól az óceán már kimosott mindent, ahogy azzal együtt belezuhanunk a végtelen kékségbe, elnyelve a habok által örök megváltásban reménykedve. Nem tudom, ezt csak ő tudná megmondani, de egy biztos, jelenleg ott állok annak a sziklának a szélén, és nem tudom, mikor jön el az a pillanat, amikor a szikla elkezd zuhanni alattam és ránt magával a mélybe.
          - Félni valamitől, amit nem látsz, egyáltalán nem rossz. Sohasem tudhatod, hogy mi bújik meg a hátad mögött, mi az, ami a sötétben rejtőzik. Talán egy szörny az ágy alatt, talán csak egy ijedt kislány.
          Vagy éppen egy kisfiú. Hány éjszakát rettegtem végig még nagyon kicsi gyerekként mikor már csak apu és én voltunk otthon a tanítási idő alatt, hogy talán majd kidob otthonról. Holott mindig is arra vágytam valahol, mert akkor legalább elértem volna a szabadság azon fajtáját, amit a család vett el tőlem akaratom ellenére.
         - Ha kérhetlek, ne akarj meggyőzni valamiről, amiről nem akarom, hogy meggyőz. Tudom mit jelent, és nem fogom feladni az utolsó utáni percig. Nem… Nem lehet más vége a dolognak, csak az, hogy túléled – sóhajtok egyet, nem akarom… már úgyis tudja, vagy legalább sejti, hogy mennyit is jelent nekem. - Ne sajnáld, örülök neki, hogy elmondtad, így legalább fel tudok készülni rá.
          Felkészülni? Hogy tudnék felkészülni arra, hogy meghal? Sehogy. Arra tudok felkészülni, hogy mindenféle védőbűbájjal ellássam a tudta nélkül. Ki kell derítenem melyik iskolába jár, hogy melyik a szobája. Mindent meg kell tudnom róla, bármilyen áron. Nem, mit művelek? Ez már… Ez már azért túlzás. Kit is akarok védeni valójában? Őt vagy saját magamat?
          - Úgy értem, ahogy érteni akarod. Ha arra kérsz, hogy öljem meg, akkor megteszem. Ha csak arra kérsz, hogy tüntessem el örökre, akkor azt teszem meg.
          Súlyos szavak, tudom, de a téma sem éppen az, amit két normális felnőtt egy kávé mellett beszél meg egy normális délutánon. Elbambulok, a gondolataim beszippantanak. Vajon el kéne mondanom neki, hogy mit is tettem mostanában? Vajon nem utálna meg azonnal? Kicsit hátradöntöm a fejem, de azonnal a falnak ütközik. Koppan is egy kicsit, de nem akkorát, mint az esőcseppek némelyike a korláton. Valamiért kijózanít a közelsége és nem megőrjít. Talán a téma vagy talán azért, mert túlságosan is elvesztem abban a nyugalomban, amit ennek ellenére árasztott magából, és amiről azt hittem ma, hogy lehetséges, miközben tudom, hogy nem lesz az.
          - Azt…
          Nem mondhatom el neki, hogy már megöltem valakit. Bár, ha attól azt hinni, hogy nem ő a legrosszabb az életben, akivel találkoztam, hanem saját magam, akkor talán megérné. Többször is mély sóhajt veszek, hogy belefogjak a történet elmesélésébe, hogy biztosítsam róla, ha ő nem is élné túl mégsem, lesz, aki megbosszulja. Elvégre abban nagyon jó vagyok. Igen, utólag cselekvésben nagyon jó vagyok, de most előre kéne. Olyan közel jön, amennyire csak tud. Biztos vagyok benne, hogy most a szemeimen keresztül belelát a legmélyebben elrejtett titkaimba. Rá fog jönni, hogy Leoné volt az óra, hogy már öltem, hogy milyen szörnyű ember vagyok valójában.
          Aztán megváltozik a légkör. Te változtatod meg azzal, hogy olyan közel jössz hozzám, amennyire még sohasem. Hogy érzem, szükséged van az erőmre, még akkor is, ha nem úgy, ahogy először gondoltam. Ha ez kell, akkor erős leszek, olyan erős, ami el tudja viselni azt is, amit te már nem.
          - Nem leszel ő. Sokkal jobb vagy nála. – Megsimogatom a haját, ahogy elhelyezkedett rajtam, nem is nagyon tudnék mást. - Megmondtam, hogy nem félek tőled. Még akkor is ott leszek veled, ha csak egy kicsit is elkezdenél hasonlítani rá. Most pedig csitt, itt vagyok, és tudom, hogy nem lesz semmi baj.
          Lassan ringani kezdek, miközben a vihar kint tombol. Remélem meg tudom nyugtatni vele egy kicsit, de ha mégsem, akkor bebizonyítom bárhogy, hogy holmi rokonok nem állhatnak közénk, az életének és boldogságának az útjába. Újra megsimogatom a haját, miközben másik kezemmel magamhoz ölelem a takarón keresztül. Nem mintha attól félnék, hogy kiesik az ölemből, de csak úgy ölelés és minden más nélkül elég személytelennek tűnhet a dolog.
          - Mimi… – suttogok csak talán elaludt már, amit viszont cáfol a pólóm egy egyre nedvesebb foltban. - Akárhogy is alakul a jövőnk, akármit is sodor elénk a sors, ez a ház, ez az ajtó és ez a szív mindig nyitva fog állni a számodra, mindig készen arra, hogy ha szükséged van rá, akkor meghúzódj itt, biztonságot és menedéket lelj.
          Nem vagyok szent, tudom, hogy tisztában van vele, de nem most van itt az ideje, hogy beszámoljak neki a kis piszkos ügyeimről. Talán egyszer, ha már sokkal szebb és sokkal jobb lesz, ha már nem egy viharos éjszaka következik az életünkben. Hogy lássa, mennyire bízom benne, és hogy tudja, nem csak üres szavakat ejtek ki a számon, oda fogom adni majd neki a lakáskulcsom egy másolatát. De nem most, majd talán reggel, még indulás előtt. Megnézem a kezemben lévő gyűrűt, amit biztos vagyok benne, hogy az őz mellé fog kerülni. Ringok tovább, lassan, megnyugtatóan.

BWitchcraft

        Nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára, főleg, mikor sírtam valaki előtt - otthon Aubrey volt inkább az, aki itatta az egereket, az iskolában nem szabadott, csak kevesek társaságában, egyedül meg.. hát egyedül nem sok értelme lenne. Ettől még persze megtettem, csak épp felidézni nem tudom, nem szeretem a gondolatot, hogy nem vagyok ura valaminek, így aztán most, hogy átléptünk egy újabb hatalmas árok fölött kettőnk között, nehezen is csitul. Lehet, hogy a szemem leginkább egy sikítószellemet idéz, sőt, az arcom is piros, ha tényleg fáj valami, nem tudunk szépen sírni... Én legalábbis inkább emlékeztetek egy űzött vadra, amire muszáj elmosolyodnom mindenen túl, mert valahol az vagyok.
          - Ne tedd meg... én sem fogom. Még ha jogos is, kívánni akkor sem szabad... - felemelem a fejem, és szipogok egyet, majd egy inkább grimasznak látszó mosollyal nézek rád - De ha meg is tennéd, akkor is ugyanannak látnálak, nem érdekel az óra sem. Tudom, hogy nem vagy szent, és nem is akarlak annak tartani.
          Megdörzsölöm a szemem, és óriási szerencse, hogy nem viselek sminket, mert mindjárt adnék okot arra, hogy féljen tőlem. Mélyen veszem a levegőt, lassan megnyugszom a ringatás és a szavaid miatt, épp úgy, ahogy a vihar is elkezd lassan elcsitulni körülöttünk.
          - És erről nem beszélünk Leonnak... Képzeld csak el, mi történne... - a pelerinem szélével ismét végigsimítok az arcomon, remélve, hogy lassan visszanyerem a kevésbé zilált vonásaimat - Köszönöm, az összeset. Nem voltam így soha senkivel..Nem voltam benne biztos, hogy valaha is leszek majd. Nélküled igencsak halott lennék lelkileg.
          Mielőtt megint túl komoly lenne a pillanat, elmosolyodom, és az egyik kezemmel mosolyra húzom a szád, aztán finoman megérintem az orrod hegyét. Jobb lenne elűzni a viharfelhőket, mert ezzel elválni nem illene hozzánk, hiába tudom, hogy ennek is el kellett hangzania, de amíg itt vagyunk, itt és most, miért élvezhetnénk egymás társaságát... A homlokodnak döntöm a homlokom, és magammal húzlak a takaróbélelte földre, és úgy helyezkedem, mintha csak két elveszett gyerek lennénk valahol egy sátor menedékében, és elmesélnénk egymásnak, milyen sötét a világ odakint, mennyivel jobb idebent csak ketten, ahol még a szüleink sem látnak és nem szólnak ránk, ha csúnyán beszélünk. Ennél persze sokkal többről van szó, a gyilkosság egyetlen gyerek ártatlan ujjaiba sem illik, de mi őszinték vagyunk, nem naivak. A szempilláimat még összeragasztják halványan a könnyek, igyekszek kipislogni őket, a fülem alá helyezem az alulra került kezemet, és csak nézlek..
          - Csukd be a szemed, Willow, mesélek neked valamit... valami kevésbé valóságosat. - nyuszik módjára megmozdítom az orrom a tiéden - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két varázsló. Mindig úgy képzelem őket, hogy két férfi, akik gyerekként is barátok voltak, igazságosak, magasak és.. hát tudod, talárt viselnek, hosszú szakállat, félhold alakú szemüveget és süveget. Egyszer egy gonosz társukkal párbajoztak, és már amikor belekezdtek, rájöttek, hogy nem tudják majd legyőzni...
          Nem kell tudnod, hogy mindig azt hittem, a történet két Dumbledore főszereplésével történt, mivel amikor először hallottam, az ő képével volt tele a Próféta. Te nem ismered őt, én viszont lelkendezve szaladtam a nagymamámhoz, hogy megtaláltam a mesebeli alakot, ő pedig csak nevetett rajtam.
           - A gonosz varázsló megátkozta az egyiküket, aki örökre egy fa alakjába merevedett. Hatalmasra nőtt a törzse, ágak nyíltak a vállából és a karjaiból, a szakálla pedig lombkoronává terebélyesedett, és csak hajlongott ott a szélben örökre... De a társa nem akart egyedül küzdeni, ezért pálcát készített a testéből.. Így lett az egyikük a másikuk kezében fegyver, és együtt legyőzték a gonosz mágust. A legerősebb mindig az emberi lélek, ha olyasmit véd, amit szeret...
           Nincs jelentősége annak, van e igazságtartalma a mesének, nem ezért énekeljük meg őket újra meg újra. A szemedre teszem a kezem, és halkan dúdolni kezdek, mintha csak egy kicsit altatnék, mintha kisfiú lennél mellettem, pedig most ugyanolyan gyereknek érzem magam, aki még el tudja hinni, hogy minden rendben lesz. Lassan ringat minket a remény, és most a vihar is távol jár - nem bánthat minket senki.

          Engedd csak ki, hagyd, hogy a síráson keresztül távozzon belőled az a sok felgyülemlett érzés, aminek eddig nem engedhettél utat. Lassan ringatózok továbbra is, míg vagy le nem esünk a fotelból, vagy meg nem nyugszik mindenki. Leginkább ő.
          - Rendben, akkor nem teszem meg. Egyébként sem tudnám, mert nem árultál el róla semmit. Úgy pedig valljuk be, hogy nehezen menne bármi is.
          Valahonnan a szék mellől előveszek egy zsebkendőt, és átnyújtom. Ezt se tudom honnan került ide, de itt van. Ha tudnád, hogy ennek a pillanatnak most sokkal jobban örülök, mint bárminek, amit eddig kettesben átéltünk. Mondtam már, hogy hihetetlennek tartalak, valakinek, aki kibír engem, és most látlak angyalként sírni. Most már tudom, hogy egy angyalnak is szüksége lehet rám, még akkor is, ha csak egy ilyen kis dologban. Persze, ha most ezt hallottad volna, akkor azt mondanád, hogy ez nem is olyan kis dolog. Azért örülök neki, hogy ha esetleg az előbb elmondtam volna, hogy már megöltem valakit, vagy valakiket, akkor sem változna rólam a véleményed.
          - Az óra?
          Akarva, akaratlanul is arra nézek. Ennyire egyértelmű lenne? Persze, annak aki látta már ott az órát, biztos feltűnő. Nem hiszem, hogy az országban lenne még egy ilyen. Plusz a lopás azért nem teljesen összehasonlítható a gyilkossággal.
          - Nem félsz, hogy Leonnak igaza van, és ennek az egyik jele az óra?
          Még szerencse, hogy nincs rajta smink. Most nem csak a sírás miatt tűnne el, hanem a törölgetés miatt is. Visszahúzom magamhoz és adok a feje tetejére egy puszit. Meg tudnám szokni ezt, ha minden nap tudnánk csinálni. Igazából eddig nem is éreztem, csak most itt a teraszomon fekve, hogy szükségem lenne egy állandó pontra az életemben, ami nem a lakásom. Valakire lenne szükségem, akihez hazatérhetek, és nem lenne olyan hideg és üres a lakás. Nem kéne olyan tárgyakkal pótolnom ezt az ürességet, mint az óra is.
          - Nem, természetesen nem beszélünk róla Leonnak. Semmiről se. Egyébként pedig nem hiszem, hogy halott lennél, csupán másként élnél meg dolgokat. Hiányozna a tánc az esőben, Greg képregénye Mr. Alkoholról. Nem lennél halott lelkileg, találnál más élményeket, amik pótolhatják azt, amit én adok neked.
          Biztos vagyok benne, hogy így lenne, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy azok a másik élmények talán nem jelentenének annyit vagy mást jelentenének, és akkor máris nem ugyanaz a lány került volna Leon elé, mint így. Vajon akkor mit tett volna? Már attól önmagában jó kedvem lesz a gyászos beszélgetés után, hogy látlak téged mosolyogni. Az pedig külön pikáns, hogy te teszel róla, hogy nekem jó kedvem legyen.
          Igyekszem nem úgy közeledni hozzád, ahogy most ebben a pillanatban akarnék, ahogy a testem ritmusa diktálná. Pedig a homlokod az enyémen, és ahogy leérünk a plédre, leginkább más testhelyzetet szoktam felvenni, nem ezt a sátorozósat. Ahogy elérkezik az idő a teraszon lévő villanysor felkapcsolódik, így még inkább hangulatot adva ennek a helyzetnek. Lehúzom magunk után a takarót, és betakarlak vele. Vagy csak egy ürügyet kerestem vele, hogy letörölhessem még azt a néhány cseppet a szempilládról?
          - Mosolyogj még, az sokkal jobban áll, mint ez a komor tekintet.
          Nem mintha lehet ilyet kérni vagy elvárni varázsütésre. Emberek vagyunk, nem gépek és robotok. Még akkor is, ha most azt gondolom, ez nem helyes, visszagondolva talán azt fogom gondolni, hogy ez volt a helyes. Bármilyen apró mozdulat lehet jelentős, és én minden apró mozdulatot szeretnék megragadni annak érdekében, hogy ne bánjak meg semmit az életben. Úgy teszek, ahogy kér, de elmosolyodva szólalok meg, még a mese kezdete előtt.
          - Biztos vagy benne? Mi lesz, ha elalszom?
          A mese túlságosan is ismerős nekem, de nem szólok. Miért ne lehet, hogy hallotta valahol. Miért ne lehetne, hogy a mugliknál is vannak a varázslókéhoz hasonló mesék? Elmosolyodom, mikor ahhoz a részhez ér, hogy pálcát készítenek a fából. Meg kell kérdeznem valakitől, hogy ez a mese szerepel-e a muglik repertoárában. Bár, ha nem szerepelne, akkor nem tudom, honnan ismerné máshonnan. Hacsak nem Leon mesélte el neki.
          - Honnan ismered ezt a mesét?
          Érzem, a meleg kezed az arcomon. Lehúzom egy pillanatra, és megcsókolom a tenyered, majd visszatolom. Bár a fejünk kicsit eltávolodott egymástól, magamhoz húzlak, hogy közelebb tudjam magamhoz, és az egyre hűvösebb időben ne fázz annyira. Igen, lehet, hogy a vihar elvonult a hangjai már csak távolról jutnak el hozzánk, de az eső még kopog, és itt hagyta a hideget is maga után.
          - Gondolod, hogy lesz majd olyan nap, amikor egész nap jó idő lesz, vagy mi már teljes egészében meg vagyunk átkozva?
          Lényegében ez már egy olyan kérdés, amire nem is várok valódi választ. Érzem, ahogy az ölelésétől megnyugszom. A légzésem is egyre inkább normalizálódik, és lassul, ahogy testem felveszi azt a nyugalmi pozíciót, amit alváskor szoktam. Nem, még nem lehet, még ébren akarok lenni mellette, látni a szemeit, látni, hogy jól van. Nem akarok attól félni, hogy mire reggel felébredek, már nem lesz itt velem. Elmondanám neki, de már nem tudom, csak még szorosabbra ölelem magamhoz, a homlokom úgy helyezem, hogy hozzáérjen az övéhez. Legalábbis remélem, hogy az övéhez ér hozzá.
          - Jó éjszakát, Mimi!
          Csak valami dörmögésféle hagyja el a szám, nem is vagyok benne biztos, hogy hallja vagy érti. Holnap reggel találkozunk, és holnapután is, és aztán, és a halálunk pillanatáig mindig. Mindig ott leszek, hiszen már van valami, ami örökre összeköt minket. Kezem már görcsben van, ahogy fogom a gyűrűt, amit odaadtál, ami mindig velem lesz.

Köszönöm a játékot.

BWitchcraft

        
          - Nem, nem félek, tudom, hogy igaza van, de ismerlek annyira, és magamat is, hogy ne érdekeljen a véleménye azon túl, hogy megértem, hogy aggódik. - kényszeredetten elmosolyodom, de ez is inkább csúszik a grimasz irányába - Nem vagyok az az angyal, aminek képzel, de sem neked, sem nekem nem kell úgy élnünk az életünket, ahogy ő elvárja, mert magában kell megtalálnia a boldogságot, nem bennünk.
          Szeretem az unokabátyámat, és napokat töltöttem a szavait hallgatva, vagy csak mellette ülve, figyelve, hogy olvas, cinkosan kikacsintva a saját könyvem pereme fölött, vagy szórakozva azon, hogy próbálja megtanulni tőlem a tökéletes karika fújását, egyszóval Leon valami olyasmi volt, amit rég szerettem volna megtalálni valakiben, de ettől még nem fogadom el, hogy tökéletessé akar tenni, mint valami félresikerült My Fair Lady feldolgozásban. Kényelmetlen a gondolat is, hogy nem lehetek önmagam, és bár megnyugtatott, hogy csak segíteni szeretne, és érzem is a tekintetét, milyen védőn takarja rám, attól még ezt a háborút meg kell harcolnunk majd, és meg kell értenie, hogy nem várhatja el tőlünk, hogy olyan irgalmasak és szilárdak legyünk, amilyen ő is..
          - Nem ismertél magad előtt... Az egy olyan út volt, amire nem szeretnék rálépni, de minden arrafelé sodort. Elég kevés dolgot tudtam átérezni, de.. ne beszéljünk most a múltról. Elmúlt.
          Vajon még mindig félsz, hogy összetörsz, azért ilyenek a mozdulataid? Pedig nem vagyok az, akinek látni akarnak, sőt, az sem, akinek képzelem magam. A valódi én ezek alatt rejtőzik, és aludni megy, ha nem ideálisak a körülmények számára. Willow, én az erdőből kimerészkedő őz vagyok, aki kíváncsian figyeli az embereket, remélve, hogy megismerheti őket, és mégis elszalad az első ügyetlen gesztusra. Azt hiszem, ez az, amit igazán nem tudtam megmutatni senkinek, hiába kerültek beljebb a bizalmam akadályainál, ez nem ugyanaz.
          Elfészkelem magam a takarók között, a biztonságos melegben hallgatom a még szitáló eső hangját. Olyan otthonos minden körülöttünk, vagy csak a sírás tette azzá...? Nincs hely, ahová menni akarnék, nem gondolok most senki másra, a kötelességekre, vagy arra, hogy az anyám egyszer úgyis megtalál majd, most szokatlan csodát élek át, és ha lehetne, megállítanám az órát, és így maradnék örökre, beköltöznék egy képre, egy dalba, és belefagynék az idő szövetébe.
          - Értettem, kapitány. - nevetem el magam, mikor felszólítasz, hogy mosolyogjak - Akkor aludni fogsz, és mikor felébredsz, itt fogok aludni melletted. Minden rendben lesz.
           Lassan szakad vége a mesének, de mégsem alszol el. Kicsit mintha furcsán is néznél érte, de én viszont laposakat pislogok, és nem is veszem fel a kérdezgetés mögött esetleg rejlő szándékot. Honnan jönnek a mesék? Egyszer valaki kitalálja őket, aztán megszületnek, és útjukra indulnak, és egészen addig élnek, amíg csak valaki meséli őket. Karakterek, akiket megalkotnak, a végtelenben lángolva, egymásért, egymás ellen, a világért... és a világ ellen. Milyen szép dolog is, ha valaki ért az íráshoz, hiszen ő lényegében isten, míg szövődik a történet fonala. Most én is úgy érzem, mintha egy könyv főszereplői lennénk, és talán a következő fejezetben olyan fordulattal perdülünk meg a saját tengelyünk körül, ahogy az alkotónk kedve tartja, de mi akkor is ott fogunk táncolni az esőben azokon a képzeletbeli lapokon, Willow.
           - Tudod... az én balszerencsém nagyobb a te szerencsédnél, de... én szeretem az esőt. - figyelem a szívdobogásod, és találok egy tökéletes helyet a fejemnek, épp a nyakad és a vállad között - Jó éjszakát... Willow.
           Még az álom nevetésén túl érzem, hogy a homlokod újra az enyémhez ér, de a távolban már emberek énekelnek és szólítanak tova, mert az idő az én kedvemért sem áll meg. Lesz még háború, vihar és tánc, de mi itt leszünk, és fogjuk egymás kezét... Igaz?

When the beating of your heart
Echoes the beating of the drums...
Köszönöm szépen!