Foszlány

- Ébresztő pcsfej! – és a terelő ütőtől kong a fejem – Karácsony van! – A barnás fürtök vörössel keverednek és a télapó sapka fehér pomponja fityeg Ashley arcába. Fülig ér a szája. – Naaaa! Gyere már! Az öreg azt mondta nem kezdhetünk amíg fel nem kelsz!
Unott képpel bámulok rá és azzal a lendülettel magamra húzom a takarót és visszavackolom magamat a jó meleg ágyba. Miért kell neki mindig engem cseszegetnie? Persze már is hallom a nyafogós „Aleeeex” kiáltásokat, de nem vagyok hajlandó törődni vele. Hagyjanak békén. Aludni akarok. A-l-u-d-n-i. Már éppen visszajönne az álom a szemembe, mire Ashley lerántja rólam a paplant és érzem ahogy gatyámat húzkodja.
- Most azonnal felkelsz, vagy feldugom a pálcát a sggedbe! – szemében csillog az az örültség, amitől tudom, hogy komolyan beszél. Én csak aludni akartam. Merlinre, miért ez a spermája volt a leggyorsabb apámnak!
- Esküszöm, hogy egyszer saját kezűleg fogok végezni veled! – fenyegetem meg halálosan miközben magamra veszek egy pólót és a ruhadombból előkerítek egy tiszta alsónadrágot. A némber egy elégedett vigyorral távozik a szobából s közben leadja a további utasításokat, miszerint kerek öt percem van leérni a nappaliba és vágjak mindenhez jó arcot, különben még betartja az ígéretét. Eszelős.

   Még egyszer kifújom magamat, miközben felöltözöm. A szobámban még semmi sincs a helyén, sőt a roxforti ládám szinte érintetlen, csak a könyvek hiányoznak belőle. Ahogy felrántom vézna lábaimra a melegítőt visszahuppanok az ágyra és egy kicsit úgy is maradok. Ajjj de fáradt vagyok! Nem kellett volna egész éjjel a Hollóháti Torony Nagyjaiból olvasgatnom. Szörnyű, hogy csak pár évtizedet tudtam átvenni, hol ott még legalább háromszáz év hátra van. Rémes, főleg, hogy egy teljes fejezet volt szentelve Undok Urlicknak. Most komolyan, az a bolond mit keres a nagy nevek között?! Már hallom lentről húgom sivítását, indulnom kéne. Az éjjeliszekrényen pihenő képre nézek. Négy alak mozog rajta egy karácsonyfa előtt, ikertestvéremmel éppen ekkor kaptuk meg az első karácsonyi ajándékunkat szüleinktől. Ezer éves kép legalább. Nem bírom sokáig nézni. Nagyot sóhajtok és lerobogok a lépcsőn.

   Ahogy leérek már is megcsap a nappaliban lévő fenyőfa illata, ahogy keveredik nagymamánk bejglijével. Kis télapók repkednek körbe a házban és szórják a díszeket minden felületre, amire csak lehet. Talán ennek az eredménye az égősorral betekert macska? Így legalább nem tépi szét az ajándékok csomagolását, mint tavaly. Így belegondolva nem csodálkoznék, ha nem Télapó kommandó lenne a tettes, hanem a drága húgocskám. Megkeresem tekintettemmel, ahogy éppen egy piros-fehér csíkos nyalóka lóg ki a szájából és masnit köt egy csomagra a fa alatt.
- Jó reggelt Alex! – üdvözöl a nagymamám és az orrom alá dug egy kistányért telis tele tökös bejglivel, közben pedig pálcája suhintására elindul a varázsvevőben Grimhilda Whuncpunch karácsonyi albumja. Ahogy felszólal a „Fúriafűz a Grincs fája” című szám a macska megelégeli a rabságot és elkezd torkaszakadtából nyávogni, mire nagyapám megkocogtatja pálcájával és elnémul a dög. Milyen szadistákkal lakok én együtt…

   Papa elsötétíti a nappalit és mind összegyűlünk a fa körül. Már dúdolgatom magamban Grimhilda karácsonyi slágerét, amit minden évben meghallgatunk ajándék nyitás előtt. Halványan dereng, mintha régen is így lett volna. Mármint, amikor nem a nagyszülőkkel nyitottuk ki az első ajándékokat az ezüstfenyő alatt, hanem a szüleinkkel. De már több mint egy évtized eltelt azóta. Vajon felnőtt koromban is még felsejlenek a képek arról a régi fáról? Áh, esélytelen. A felnőttek már nem törődnek a gyerekkori emlékekkel, nincsen szükségük rá. A nyáron már mi is felnőttek leszünk, elfeledjük hát a régi képeket? S Grimhilda elkezd énekelni.

A szeretet a Karácsony igéje,
Ragadj hát pálcát s suttogd az éjbe,
Minden nevet, mely fontos neked,
S kívánd, hogy örömre leljenek!

  Emlékszem még pár éve komolyan vettük ezt a dalt az erőltetett rímjeivel és szent este kimentünk a hátsó kertbe mamával. Megengedte, hogy pálcát fogjunk és elmormoltuk Apa és Anya nevét. Persze a pálcáink csak szikrákat szórtak, nem történt semmi varázslat, de akkor még hittem benne. Hittem abban, hogy a szikrák eljutnak a szüleinkhez és segítenek nekik, megmutatják nekik, hogy velük vagyunk. Őszintén nem tudom miben kellett a segítség, de jó volt az az érzés, hogy teszek valamit értük, hogy kapcsolatba lépek velük. Aztán felnőttünk és ez a hagyomány elfelejtődött, már csak a dalt hallgatjuk meg ilyenkor.

Szentelj időt szeretteidre,
Szeretetedet csomagold be,
Selyem óvja azt átkok ellen,
Ne részesíts akárkit e kegyben!

  Szipogásra leszek figyelmes mellettem. Ashley sír. Miért? Sosem értettem, hogy ilyenek miatt miért sírja el magát, hiszen ez is csak az idő múlása. Teljesen természetes és normális dolog. Épp úgy meg volt az esélye, hogy megtörténik mással is, mint ahogy velünk. Az emberek egyébként is meghalnak előbb utóbb, nincsen ebben semmi szokatlan. Még is, valahogy elszomorít, ahogy szeméből kigördülnek a könnyek és megszorítom a kezét. Mintha meglepődne, de aztán elmosolyodik és kevésbé sír. A szám Grimhilda mély bugásával véget ér s Papa kikapcsolja a varázsverőt. Mind közelebb lépünk a fához és elkezdünk kotorászni, hogy felleljük az ajándékainkat.

   Örülök a kincseimnek. Edtől, a legjobb barátomtól az iskolában egy lunaszkópot kaptam, ami igencsak hasznosnak fog bizonyulni a tanulmányaimban, amiket beakarok nyújtani az Asztronómia professzornak, kíváncsi vagyok, hogy Ő mit szól az én ajándékomhoz. El sem hinné szerintem, hogy mennyi időmbe került megtalálni azt az élő szobrot Hollóhátiról, ami talán a leghitelesebben adja vissza a jellemét, sőt még bizonyos kérdésekre is tudja a választ. Bár elég gyér volt a felhozatala, úgyhogy bele kellett, hogy bűvöljek még pár mágiafilozófiai kérdést is.

   Nagyszüleimtől megkaptam Hans der Stilgantauer német Mágiakutató enciklopédia köteteteit és még egy dedikált rúna ábécét is. Azt hittem a szívem kiugrik a helyéről, amikor megláttam! Hiszen ez egy vagyon lehetett! Csak nem rég jelent meg angol nyelven ésés ajj! Ehhez képest az a szakácskönyv és a megbűvölt borotva, amit én adtam nekik igen csak gyér ajándéknak bizonyul. Na remek, így kell zavarba hozni a kölyköt.

   Már csak egy csomag van hátra: ikerhúgom egy gyöngyházfényű selyemkendőbe csomagolta az ajándékot. Óvatosan bontom ki, hogy ne sérüljön és egy pillanatra meghökkenek. Egy kötött pulóver, pont a kedvenc borvörös színemben. Látszik, hogy kézzel készült, nem pálcával. Hetekig dolgozhatott rajta. A pulóveren viszont virít egy aranyszínű felirat is, amit már odabűvöltek: „A kvidicssztárral vagyok!”. Zseniális Ashley, zseniális! Épp fordulnék meg, hogy megköszönjem, de egy oroszlán barbármód letámad és nem enged ölelő szorításából.

   Ashley könnyei beterítik koszos pólómat és az új seprűjének fejbe vág a nyele. A kezdeti meglepettség átvált egy furcsa meleg érzésbe és visszaölelem testvéremet. Igazából már két éve kinéztem neki azt a Jólsep-R modellt, de nagyon sokat kellett rá gyűjteni. Tavaly még csak a pénz fele volt meg, ezért csak egy ósdibb terelő ütőre tellett, amit újrabűvöltem neki nagy nehezen, de a cél mindig is a seprű volt. Sajnos mióta más házba és baráti körbe tartozunk sokkal kevesebb időt tudunk együtt tölteni, de ilyenkor mindig úgy érzem, hogy újra kicsik vagyunk, még a roxforti évek előtt. Furcsa érzés igazából.
    Húgocskám csak zokog a nyakamon én pedig pirulva ölelgetem és szorítom a kötött pulcsit. Régen volt ilyen szép karácsonyunk.
- Te akkora hülye vagy...





  Arcomat kihúzom a merengőből. Ordító a félhomály roxforti szobámban. Érzem, ahogyan megduzzadnak szemeim és a könnyek ellepik arcomat. Pálcámmal intek, mire a kőtál vissza lebeg a polcára én pedig magamhoz veszem az utolsó képet húgomról. Lassan három éve, hogy elvették tőlem. Ostoba háború, ostoba áldozatokkal.

   Könnyeim nem állnak el én pedig rádőlök asztalomra.

   A béke kellett ahhoz, hogy megérezzem, mennyire is törékennyé tett a magány.