Florean Fortescue fagylaltszalonja

~ Gwen ~

Ragyogó időjárás, csiripelő madarak.. minden igazán pazar. Vagy legalább is lehetne..
Lehetne ha végre valami történne ezen az unalmas napon. Igazán szánalmas, hogy mostanában nem történik semmi. A buli óta mintha megállt volna az idő.. mintha mindenki eltűnt volna. Az unalom állandósul szép lassan. Hol vannak már a párbajoktól zengő folyosók, a manók szívatása.. a hihetetlenül kellemes, vérpezsdítő szócsaták? Manapság sehol. És pont ez az, ami kiakasztó.

A szőke fiú laza, ruganyos léptekkel halad a hosszú úton. Kék tekintetével meredten néz maga elé, mintha azt sem tudná hogy hol van és hogy hová tart. Vonásai, arisztokratikus arca pont olyan, mintha egy maszkot tartana maga elé. Porcelán, törhetetlen. Őt aztán senki nem fogja kizökkenteni nyugalmából, lenéző, gúnyos viselkedéséből. Vagy mégis??
A fagyizó előtt hirtelen megtorpannak a hosszú lábak. A kósza, kutató tekintet a tarkóján, a hátán.. valaki figyeli. Egy gyors mozdulat, majd máris kész a száznyolcvan fokos fordulat.
Igazán meglepő. Nem gondolta volna, hogy a kis Gwendolyn is beáll a rajongói táborába és pont őt fogja fürkészni a hatalmas tömegben. De ha már így alakult? Végül is, nem rossz nő. Talán kicsit kimért.. talán túlságosan naiv, de tanulni mindenképpen sokat fog, ha hagyja. Biztos jó kis halálfaló lenne belőle. A vére megvan hozzá, és már csak egy jó kis tanár kell, aki beavatja mindenbe. A mosoly elemi erővel kúszik rá a merev arcra. A hófehér fogak kivillannak, a fehér bőr már-már pirospozsgás lesz.
Lassú léptek.. halkan, mint egy kígyó.. és Darren máris a lány asztala mellett áll.
- Helló Gwen! Látom egyedül vagy! Szabad? Nem baj, ha a társaságommal zaklatlak egy kicsit? Úgysincs jobb dolgom és ahogy látom neked sem. Vagy vársz valakit? Mert akkor már itt sem vagyok!

Mosolyodik el a fiú, igazán ellenállhatatlanul. Egy gyengéd mozdulattal megfogja a lány pici kezét, majd csókkal illeti. Nem hiába aranyvérű. A hölgyeknek ennyi udvariasság kijár.. na meg az sem egy elhanyagolható dolog, hogy mindig is tudta, hogy kell levennie a lábáról a gyengébbik nemet. Darren gyorsan helyet foglal, pont szembe a lánnyal. Lábait lazán kinyújtja, majd villogó kék szemeivel a felszolgáló felé pislog. A kiszolgálás nem épp profi. Új vendégként most érkezett és sehol senki. Hol vannak a felszolgálók? Esetleg rendelne..
De ilyen körülmények között lehetetlen. Ezt biztos, hogy nem fogja szó nélkül hagyni.
- Iszol valamit? Vagy még egy fagyi?

[-Szia Darren. Nem, nem várok senkit. Csak unatkoztam, és mivel a bátyám is újfent eltűnt, gondoltam kijövök, és járkálok egy kicsit. S itt kötöttem ki.-]

Bizony, bizony. Jól gondolta a lány, a fiú észrevette. Vagyis minden bizonnyal ez szűrhető le abból, hogy pár perc múlva már együtt ülnek az asztalnál. Gwen egyszerűen nem tudott és nem is akart nemet mondani Darrennek, amikor rákérdezett, hogy leülhet-e.

-Szia Darren. Nem, nem várok senkit. Csak unatkoztam, és mivel a bátyám is újfent eltűnt, gondoltam kijövök, és járkálok egy kicsit. S itt kötöttem ki.-válaszolja a fiúnak.
Hirtelen nem tud többet mondani, belenéz a kehelybe, s nem meglepve tapasztalja, hogy már csak kis olvadék látható a fagylalt helyén.
Sebaj, úgysem akartam megenni, gondolja.
-És te? Valami dolgod akadt erre? Vagy te is csak erre jártál?-kérdez vissza Gwennie.
Iszol valamit? Vagy még egy fagyi?
Kicsit zavartan húzza el a száját a kérdésre, melyek a fiú szájából hangzottak el az előbb. Épp most próbált legyűrni egy fagylalthalmot, lehet, hogy nem kellene egy másikkal próbálkoznia.
De egy üdítő, nem árthat meg. Talán azt még meg tudja inni. Sőt, lassan kezdi úgy érezni, hogy egyre inkább kezd melege lenni. Azért a tavasz ennyire nem lehet még kellemesen meleg, vagy valami más készteti a felgyorsult szívverésre?

-Igen, egy italt szívesen elfogadnék.-majd pár másodperc múlva hozzáteszi.-Bármi jó lesz, csak hideg legyen. Úgy érzem mintha felmelegedett volna az időjárás...

~ Lovagomnak ~

Elég szűkszavú a válasza.
- Értem - mondom gyorsan. Már a kérdés feltételekor tudnom kellett volna, hogy jobban tenném, ha visszaszívnám, de itt sajnos nincs visszavonó varázsige, ez itt az élet. Tekintetem feszengve cikázik végig a környezetünkön, a kezéről (te jó ég, milyen nagy kezei vannak *-*) a kiskanalamon keresztül a mellettünk rezdülő sövényig mindenen, csak ne kelljen a szemébe néznem. Apró sóhaj szakad fel belőlem, végigborzongok. Kezd hűlni a levegő, és a kávém is, a kezeimről nem is beszélve.
Aztán túljutunk a kényes kis zökkenőn, de magamban megjegyzem a reakcióját. Vajon miért tűnt úgy, mintha zavarba jött és elkomorult volna? Nagyon rejtélyes. Jajj, könyörgöm, csak nehogy megint a naivitásom csapdájába essek! Lehet, hogy igazából gyilkos, vagy Halálfaló, aki fiatal lányokat erőszakol meg, csak most épp úgy csinál, mintha gentleman lenne?
De hogy lehet egy pasinak ilyen angyali a mosolya?!
Mesélni kezd, látszólag ismét csak a történelemről és a munkájáról, de komolyan, olyan ééédesen teszi! Látszik rajta, hogy imádja, amit csinál, és a lelkesedése engem is magával ragad. VÉGRE, egy pasi aki beszél, és nem úgy kell kicibálnom a szavakat belőle!
Csak mosolygok rá, enyhén előredőlve, az ölembe könyökölve, mintha esti mesét hallgatnék. Nem veszem észre magam, pedig komolyan idegesítenek ezek a kislányos gesztusaim, mozdulataim, de egyszerűen elveszett vagyok nélkülük.
- Én? - kérdezek vissza meglepetten, mintha kikérném magamnak a gyanúsítást, de aztán enyhén zavarba jövök. Nem tudom, kiül-e az arcomra a lágy pír, remélem, nem.
- Ami azt illeti, igen - ismerem be. - Elég szeleburdi vagyok - toldom hozzá ezt a tök lényegtelen információt, és belül már rázom magam, hogy RUBY NE ÉGESD MÁR MAGAD KÖNYÖRGÖM, de nincs mit tenni. Próbálok menteni a helyzeten.
- Mármint csak akkor, amikor épp hat gyakorlatot ültem végig a Mandragórában nulla perc szünettel, és miközben tele van a fejem azzal, hogy ma még be kell rohannom a Merlin Könyvtárba is, bár kötve hiszem, hogy így a félév végén még lenne kölcsönözhető példány az Ezeréves gyógymódokból, főleg mivel minden egyes elsősnek szüksége van rá.
Hirtelen fejezem be a mondatot és ijedten pillantok Danielre. Jaj, ne! Már megint panaszkodtam! Mindig ezt csinálom, pedig annyira idegesít engem is, amikor mások ezt csinálják! Komolyan, rám ragad a suliban, nem tehetek róla... De... Most... Libának tart. Tuti hogy libának tart. A kávémmal kezdek matatni.
Lehet, hogy ezért nem volt még senkim. Mert mindig elszúrom. -.-

[- Jó reggelt Tom! Hogy van ma reggel?]

Végre nyár van. Nem kell a Roxfortban tespedni és a vastag kőfalak között halálra tanulni az agyunkat. Jó, szeretek ott lenni, de azért itthon, Londonban mégis jobb. Imádom Londont, a nagy nyüzsgést, a sok embert az utcákon, akik furcsábbnál furcsább öltözetben járnak, a mugli plázákat ahol addig vásárolok, amíg be nem zárnak. Egyszóval imádom a nyarat, ilyenkor gyakran lejövök az Abszol útra, hogy szétnézzek, és hogy értesüljek az esetleges új pletykákról, és hogy elnyaljak egyet a világ legfinomabb fagylaltjából, Florean Fortescue-nál. Ahogy most is.

- Jó reggelt Tom! Hogy van ma reggel?  - köszönök a Foltozott üst öregedő kocsmárosának.
- Reggelt', mi járatban?
- Csak az Abszol útra megyek, mint mindig. - válaszolok csicseregve. Tom, aki már egészen kiskorom óta ismer, mindig is kedves ember volt. Emlékszem még rá, amikor először jártam itt, 5 éves voltam és Brandon, meg anyu kísért el, az Abszol útra tartottunk. Akkor kaptam tőle egy nyalókát, mostanában meg egyre többet járok le a kis sétányra, így már szinte az összes boltos ismer engem.
Odaérek a sarokban lévő kis ajtóhoz és belépek az apró kamrába.
~Lássuk csak. A kuka fölött három, majd kettő keresztbe. Meg van! ~
Hármat koppant a varázspálca, majd az előbb még kemény, téglafal befordult, így átjárót biztosított számomra. Lassú, kecses léptekkel sétáltam be a macskaköves kis utcára. Jobb- és baloldalon boltok sorakoztak, melyek közül pár bezárva tengődött.
~Hát bizony, egyre keservesebb időket élünk.~ - fordult meg fejemben eme bölcs megjegyzés, melyet még Dumbledore professzor temetésén mondott nekem Jane, az egyik barátnőm.
~Dumbledore professzor. Számomra egy igazgató, egy kiváló tanár és egy roppant bölcs ember volt. Nem sokat beszéltem vele, talán életemben kétszer. Most mégis nagy jelentőséggel bírt a halála. Mi lesz így a Roxforttal? Lehet, hogy szeptemberben már nem is lesz Roxfort. Voldemort újra idetolta a képét, nem tudom minek, de nagyon utálom. Cseppet sem hiányzott ide. Így is elég idióta van a világon, akik öldöklik az embereket, most meg még egy elszabadult. Nem baj, de legalább itt vagyunk egymásnak, én apu, anyu és Brandon.  Bizony, ha Brandon itt van, akkor nem eshet bajom, ő olyan erős és mindentől megvéd. Egyszerűen imádom, de...hoppá, lehet, hogy túlmentem Mr. Fortescue szalonján!~
Hirtelen megtorpanok és körülnézek. Valóban, a fagyizó 5 háznyival a hátam mögött van.
~Hogy lehettem ennyire figyelmetlen!~
Mikor odaérek, megcsapja orrom az a bizonyos illat, melyet akkor érzek, mikor itt vagyok, imádom ezt az illatot, legszívesebben egész nap ezt szagolnám. Mondjuk akkor meg megunnám, úgyhogy az sem lenne jó.
- Jó reggelt Mr. Fortescue! - üdvözlöm kedvenc"fagylaltosomat".
- Szia, Emma, mit kérsz?
- Oh, csak egy kis fagylaltot. - feleltem fülig érő szájjal a mindig kedves Floreannak, aki most mintha egy kicsit nyúzottabb lenne, mint a múltkor, meg mintha egy kicsit fogyott is volna.
~Hát igen, azok a bizonyos nehéz idők rajta is meglátszanak.~
- Kettő vaníliát és egy epret kérnék kehelybe. - adtam le a rendelést. - Hogy megy a bolt mostanság? - kérdeztem, és közben még mindig a "nehéz idők" jártak a fejemben.
- Jól, de lehetne jobb is. - hangzott a szomorkás válasz. - Tessék, itt a fagylaltod.
- Köszönöm. Tessék, itt a 2 galleon. - tartottam a pénzt a férfinak.
- Nem, Emma, ma a vendégem voltál.
- Köszönöm. - feleltem udvariasan, majd megfogtam kelyhemet és kisétáltam a kis teraszra ahol azok a 4 személyes kis asztalok álltak. Két asztal teljesen foglalt volt, azoknál sustorgó varázslók ültek egy-egy kehellyel a kezükben. Egy másik asztalnál pedig egy szőke fiú ült, kábé olyan idős lehetett, mint én, úgyhogy gondoltam mellé ülök.
- Szia. - köszöntem neki és miután megnéztem az arcát egyből ráismertem. Sebastian volt az. Egy griffendéles srác, akivel évfolyamtársak voltunk.
- Bastiaaan, hát te itt? Mi van veled? Nem beszéltünk már vagy? már vagy a temetés óta. - mondtam neki lelkesen.
Lehet, hogy a temetést nem kellett volna szóba hoznom, de most már mindegy, kimondtam és kész, nem tudom megváltoztatni.
- És, mi járatban vagy itt Londonban, itt az Abszol úton? - csicseregtem neki, egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Végre van itt egy normális ember, akivel arról tudok beszélni, amiről csak, akarok. Nem mintha Tom, vagy Mr. Fortescue nem lennének normálisak, de ők felnőttek, nekik nincs sok idejük rám, no meg nincs is sok közös témánk, Bastiannal meg van.

Nyár van, nyár... lassan hivatalosan is elkezdődik a szünet. Bastian pedig végre kirepült a Roxfort egyre zordabbá váló falai közül. A légkör egyre inkább fojtogatta őt, s barátait is, ezért megbeszélték mindannyian, hogy elmennek egy kis időre. Luna is elment valahova... nem tudni, hogy merre. Bizonyára Harryékkel próbálja megmenteni a világot. Na, igen. Ez az, amiben Bastiannak sosem lesz része. Noha mennyi alkalom van már a számlájára írva, amikor próbált bekerülni ebbe a híres körbe... de nem voltak sikeresek ezek a húzások. Kétségbeesett húzás volt az összes. Szeretett volna tartozni valahova. Tudja ő, hogy mindennek megvan az ideje, a helye. És azt is, hogy semmi nincsen véletlenül. Ahogyan az sem, hogy a londoni séta végül az Abszol útra vezetett, azon belül is Florean Fortescue fagylaltszalonjába vezették őt gólyalábra hajazó lépkedői. Széles vállait mindkét oldalon súlyos táskák nyomják, amik rikító színekben pompáznak, ahogyan megszokhattuk már a Llewelyn fiútól. Hozza a formáját. Nem csak azért, mert minden mellette sétálónak köszön - aki egy pillanatra is rászegezi tekintetét -, hanem azért is, mert piros térdnadrágban, kék-fehér csíkos ujjatlan pólóban, fehér papucsban és zöld baseball sapkában közlekedik a jobb időket is megélt varázslók és boszorkányok között. Füle mögül tekintget ki szerencsehozó ecsetje, aminek méltóbb helye nem is lehetett volna. Tehát így lépi át a fagylaltozó küszöbét.

Érdekes látvány tárul a tágra nyílt, sötétkék lélektükrök elé. Alig van itt néhány ember, s akik itt vannak, azok sem mutatják éppen legvidámabb arcukat a belépő fiúnak. Mintha csak haza érkezett volna, úgy indul el mosollyal teli képpel a pult felé, majd megáll az eléggé összeszakadt férfi előtt, akiben nem mást, mint Mr Fortescue-t tisztelhet. Vár egy ideig, amíg a férfi felfogja a nagy bambulásban, hogy egy újabb vendége érkezett, majd végre szólásra nyitná a száját. Ahogyan feltekint rá a férfi, valami furcsát vél felfedezni a tekintetében. Mélyen ülő szomorúság vert ott tanyát, az már egyszer biztos. Egy ideig még nem is tud megszólalni a fiú. Eltűnik mosolya, s próbálja kiolvasni a szemekből, hogy mégis, mi lehet a probléma... El van varázsolva ez a fiú. Mindenkinek megvan a maga baja általában, s most, hogy átélték minden idők legnagyobb veszteségét, minden ember érzi bőrén a világ vesztét. Dumbledore-nak vége, a Roxfortnak is lassan az lesz. Utolsó táncát járja már az ódon kastély, és benne a diákok is, akik hiába fiatalok... érzik, hogy ennél voltak szebb idők. Megrázza szőke bozontját, majd újra elmosolyodik, leadva rendelését.
- Egy banános fagylaltkelyhet kérnék. És... odaülök, jó? - mintha pusztán édesapjától kérdezné.
A kérdéssel egy időben oda is mutat az asztalhoz, ahová leülni kíván, mire a férfi biccent, motyog valamit, aztán Bastian el is indul az asztalka irányába. Az emberek még mindig furcsálló tekintettel merednek rá - amin nincs is semmi csodálni való. Ő állja a pillantásokat, sőt... mosolyogva fordítja fejét az alakok irányába. Optimizmus. Optimizmus. Optimizmus. Ez lebegjen minden lélekben erős ember szeme előtt.

Kihúzza a széket, helyet foglal. A táskák lomhán hevernek az asztal alatt, miközben a fiú ábrándozva, állát tenyerén támasztva - mivel felkönyökölt az asztallapra - nézelődik. Szép idő van. Meleg. Folyik róla a víz, azonban nem a legjobb ötlet elkezdeni vetkőzni. Elmosolyodik a gondolaton, majd tovább gondolkodik.
Telik, múlik az idő. Már megkapta fagylaltját, amit még meg sem kóstolt, lassan elolvas teljesen, amikor egy női hang szólítja meg őt. Hirtelen fordítja a hang irányába szeplős arcát, majd amikor megpillantja a lányt, barátságosan elmosolyodik. Nem gondolta volna, hogy ismerősbe fog futni ma, s megjelenik a leányzó.
- Szia Emma! - köszönti, majd feláll, lenyom az arcára egy puszit, majd visszaül.
Közvetlensége gyakran zavaró, azonban egyszerűen rá kell szólni, ha zavarja az embert. Nem sértődik meg soha sem. Főleg nem ilyen dolgokon, amin valóban nincsen semmi értelme annak, hogy felkapja a vizet.
- Igen, a temetés óta nem. - hangja változatlanul vidám. Nem hagyja, hogy akármi elrontsa ezt a hirtelen jött boldogságot, amit a lány érkezése okozott neki.
Mosolyogva figyeli őt, majd végre kezébe veszi a hosszú nyelű kanalat.
- Este megy haza a vonatom. Addig nem tudtam mit csinálni. Hát, veled mi újság Lányka? - érdeklődik.

[- Hé Bastian, a fagyid már félig elolvadt!]

]

Miután lelkesen üdvözöltem Bastiant és az a bizonyos"pirongató puszi" sem maradt el, leültem a srác melletti székre. Még egy kicsit mindig piros az arcom. Nem zavart a puszi, szó se róla, én is az olyasfajta közvetlenebb emberek közé tartozok. Az a fajta vagyok, aki nem szégyelli kimutatni érzelmeit, és ha lehangolt, vagy éppen szomorú kedvem van, akkor minden szó nélkül megölelek akárkit, aki csak a közelembe kerül. De ez a puszi most valahogy más volt, most mégis elpirultam egyetlen jelentéktelen kis gesztustól, mely egyébként meg sem kottyan, ilyen még soha nem fordult elő velem, SOHA.  
Lopva a fiúra tekintettem, reméltem, hogy semmit nem vett észre ebből a kis "incidensből". Egy kicsit gáz lenne, ha még nekem kellene kimagyaráznom azt, hogy miért öntötte el pír az arcomat. Na, mindegy, kár ezen gondolkozni, inkább?

- Hé Bastian, a fagyid már félig elolvadt! - figyelmeztettem Bastiant fennhangon.
Bár ahogy elnézem, a fiút ez nem igazán izgatja. Lehet, hogy nem is szereti a fagyit. Á, ez hülyeség, ki nem szereti a fagyit? Akkor meg miért hagyja itt olvadni? Lehet, hogy csak elgondolkozott és közben megfeledkezett a tele kehelyről. Lehet. Mindenesetre, ahogy elnézem, örül nekem. Az arcán elterülő széles mosoly is erről árulkodik. Na, ennek én is örülök.

Mikor a temetés ismét szóba kerül, meglepődök, rajta hogy Bastian ilyen vidám arcot vág. Nem tudom, ennek mi oka van. Jó, valószínűleg őt is eléggé megrázták a történtek, de lehet, hogy már beletörődött ebbe az egészbe és már nem különít nagyobb jelentőséget a dolognak.

- Á, velem semmi különös nincs, csak lejöttem körülnézni, hogy mi újság van errefelé. Tudod én itt lakok egy sarknyira, így könnyű dolgom van. Amúgy hogyhogy feljöttél Londonba? - faggattam a srácot. Nem tehetek róla, nekem ilyen kíváncsi természetem van. Brandont is mindig az őrületbe kergetem az ilyesfajta kérdéseimmel.

- Tényleg Basti, te hol is laksz?
Csak nézem a fiút bamba tekintettel. Fáradtnak és egyben boldognak tűnik. Nem sok mindent tudok leolvasni arcáról, ezek a kifürkészhetetlen szemek és a semmitmondó, csábító kis mosoly egyszerűen delejező hatással van rám. Nehezen tudom levenni a tekintetem róla, hisz olyan jó elgondolkozni másokon, olyan jó hogy végre nem csak a saját dolgaimra, gondjaimra kell gondolnom, jó hogy nem mindig azokon zakatol az agyam, jó hogy valaki kimozdít a saját fejemből.
Ilyenkor, mikor az ilyeneken elgondolkozok, jut eszembe, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen sok barátom van. Barátok, akik mindig meghallgatnak, akik mindig segítenek, és akik mindig boldog mosollyal üdvözölnek, ha meglátnak. Ilyenkor jut eszembe, hogy mennyire szeretem őket.

- És örülsz, hogy véget ért a tanév? Hogy van 3 hónapod, ami alatt azt csinálsz, amit csak akarsz?
Kérdeztem magamból kiindulva, hisz én imádtam a nyarat, a sok strandot, fagyit, görkorizást, SÜNIT, sétát, napfényt, naplementét, mozit és még minden mást, amit a nyárban csak szeretni lehet. Persze gondoltam, hogy a fiú mit fog válaszolni. Azt hogy igen, szereti, és hogy örül. Hát melyik roxforti diák ne szeretné a szüneteket? Amikor itthon lehet a szüleinél, a családjánál, és amikor találkozhat régi, gyerekkori ismerőseivel, akik között, noha előfordul pár mugli, de azért őket is imádja.

- Tényleg, te milyen fagyit kértél? - tereltem a szót ismét a fagylaltra, majd lenéztem kelyhembe, melyből már félig elfogyott a fagyi és a kehely alján már egy kis vizes csík jelezte, hogy az én adagom is olvadó félben van, aztán mikor átnéztem az asztal túloldalán álló kehelybe, hát kész katasztrófa. Banándarabok mindenhol és abban szilárd halmazállapotú anyagot már nem nagyon találni. Teljesen olyan volt, mint egy banánleves.
Gyorsan belemerítettem a kiskanalam saját kis "leveskezdeményemhez", merítettem belőle egy nagyot, majd egy gyors mozdulattal letömtem torkomon a jéghideg fagylalt.
Egy villámcsapás. Olyan gyorsan és akkora erővel fájdul meg a fejem, a hideg hatására. Hirtelen fejemhez kapok, majd elkezdek köhögni. Rettentő érzés, ezt nem kívánom senkinek, talán csak a legádázabb ellenségemnek, no meg persze Tudjukkinek.
Vége. Elmúlt. Már semmi bajom. Szegény Bastian hogy megijedhetett. Lehet, hogy azt hitte, hogy torkomon akadt a fagyi. Vagy talán nem, mivel az olyat nem tud. Mindegy. A lényeg az, hogy már semmi bajom és a hideg szorító hatása is elmúlt.

Egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal. Mint egy angyal, aki csak azért szállt a földre, hogy szebbé tegye a napomat. Fogalmam sincs mi ütött belém. Mindig képes voltam elnézegetni a csodás hölgyeket, akár a festményeket, de Ruby... Egyszerűen magával ragadott a szégyenlős bájával, az apró ügyetlenkedéseivel és pironkodó mosolyaival, mellyel az én baklövéseim figyelte.
Csak mosolyog rám és hallgatja a fecsegésem, mint egy kislány, akinek apukája esti mesét mond. A legtöbben a lassan lemenő napot figyelnék, vagy a verebeket, akik körülöttünk ugrándoznak és néhány lehullott morzsa után kutatnak, de Ruby rám kíváncsi. Ezekkel az apróságokkal érte el, hogy beleivódjon a gondolataimba. Mert egyszerűen tudtam, hogy befészkelte magát a fejembe és ha elválnak útjaink akkor sem fogom tudni kiverni onnan, így valami úton-fogva el kell érnem, hogy újra láthassam.
Szeleburdi...
Csak egy mosolyig tudok eljutni, mely azt sugallja, hogy nekem pontosan a szeleburdisága az egyik tulajdonsága ami megtetszett, és máris mentegeti magát.
- Ruby, azt hiszem én sem voltam éppenséggel megfontolt vagy akár a szerencse bajnoka ma délután - mondom hogy bátorítsam.
Hát igen... Azaz adag fagylalt ami a nadrágomon kötött ki, vagy az értelmesebbnél értelmesebb válaszaim, vagy az unalmas témáim... Kate szerint a külsőm ellenére, olyan voltam mint egy szerencsétlen flótás aki képtelen a normális viselkedésre a nők társaságában, és nekem egyedül a jóképű arcomnak köszönhető, hogy kedvelnek a hölgyek. Én annyira nem értettem egyet vele, de vele képtelenség vitatkozni.
- Ami pedig a könyvet illeti, mit szólnál ha azt mondanám, hogy nekem megvan? És ha szeretnéd akkor kölcsön is tudom adni neked.
Mintha csak egy jel lett volna, hogy szüksége van az Ezeréves Gyógymódok című könyvre. Egy jel, aminek köszönhetően esélyt kaptam arra, hogy bizony majd újra láthassam ezt a feledhetetlen kisugárzású arcocskát.

Gwen

A karok szép lassan keresztbe fonódnak a mellkas előtt, majd a testtartás már-már túlságosan arisztokratikusra vált. Mennyire jó is ez.. önbizalommal telve, hűvösen végigmérve betekintést nyerni az emberek néhány apró pillanatában. Ráadásul, csak hogy még pazarabb legyen egy kellemes hölgytársasággal is kiegészülve az igazi. Darren kék szemeit a lányra emeli, majd pár pillanat fokozott bámulás után a járókelőkre összpontosít. A kérdésre persze megadja a választ, sőt azt is felfogja amit a lány beszél. Nem hülye ő, egyszerre tud több helyre is koncentrálni.
- Nos igen. Véletlenül erre jártam, és megláttalak. Nem is beszéltünk a buli óta, gondoltam már itt lenne az ideje..

A tekintet most ismét a lányra lebben. A fiú elmélázik. A buli nem volt épp probléma mentes, bár nem mintha nem direkt produkálta volna ezt az egészet. Kellett egy kicsit a lelki világának, ez az egész dolog.. és Gwen sem az a lány, akiért ne lehetne kicsit kakaskodni. Sőt, ahogy ott ül, elmerengve egészen jól mutat. Az igen hirtelen zökkenti ki Darrent a gondolatok közül. Tehát elfogadta a gyors meghívást. Igazán remek.
Egy laza kézmozdulat, az ujjak egy hirtelen pillanatra meglibbennek a levegőben és máris ott legyeskedik a pincér, aki eddig valami hihetetlen oknál fogva oda sem tolta az arcát. Minő figyelmes gesztus, hogy erre még hallgat. Darren inge kicsit felhúzódik, ezzel is felfedve a jegy egy apró mozzanatát. A pincér felkapja fejét, szemei óriásira nyílnak, és a két üdítőt pillanatok alatt az asztalra varázsolja.

A napsugarak eközben bearanyozzák a korai időpontot, kellemes klímát teremtve. Lekerül a mellény, majd a hosszú ujjak lazán rákulcsolódnak a pohárra. A csend valahogy most kellemetlen, ezért inkább megpróbál a fiú kellemes társaság lenni. Ha már az arisztokrácia elvárja ezt a fajta viselkedést tőle.
- Parancsolj! Remélem ízlik. És mesélj! Hogy vagy mostanában? Kiheverted a bált?
A kérdések után cigaretta kerül elő a zsebből, majd a pálca felizzik. Szürke füst gomolyog az ég felé a halovány ajkak közül..

[-Nos, igen. Mióta eltelt az a nap nem igen beszéltünk. De gondolom neked is sok dolgod volt, és nekem is sok mindenre kellett összpontosítanom.]

Csillogó szemekkel tekint a fiúra, aki nemrég telepedett le mellé. Az, hogy pár perccel előbb Gwen még mennyire egyedül akart lenni, az mostmár nem számít. Az eddigi gondolatok, elmélkedések, tervek. Mind-mind elvesznek belőle, ahogyan belenéz Darren mély íriszeibe.
Áhítattal s tele vágyakkal nézi a fiút, talán már túlságosan is észrevehetően, s mikor az előtte ülő ránéz, enyhén elpirulva próbál a fagyikelyhére pillantani, mintha eddig is azt bámulta volna.
A "buli" szó mintegy varázsütés, feloldja a lány zavarát, és a kék szempár újra a fiúra tapad. De a hosszú szempillák rebegtetéséhez, most egy aranyos, kedves mosoly is párosul, amit nem mindenki láthat Gwen arcán.
Csak az, akit ő megtisztel vele.

-Nos, igen. Mióta eltelt az a nap nem igen beszéltünk. De gondolom neked is sok dolgod volt, és nekem is sok mindenre kellett összpontosítanom.
Belegondol az elmúlt napokba. Igen, elég sok dolga akadt. Mikor otthon volt, egész nap az okklumenciát kellett gyakorolnia, miután bátyja megpróbált segíteni neki a véletlenszerűen beugró látomások megállításában. Így nem is jutott ideje a barátokra, a szórakozásra. Most is örült, hogy akadt egy kis szabadideje.

Ahogyan a fiú rendelni akar, Gwen véletlen megpillantja a karját, melyet a Sötét Jegy díszít. Igaz, tudta, hogy a fiú halálfaló, de egy kicsit azért meglepődött. Nem sokszor látott eddig még ilyet.
Elmélázva nézi, ahogy a pincér kiszolgálja őket, majd kezeibe fogja a poharát, s iszik belőle pár kortyot. Ujjait finoman végighúzza a pohár felületén, miközben válaszol Darrennek.
-Köszönöm kérdésed, egészen jól vagyok. Igen, a bált is sikerült kihevernem, bár biztosan lesz még elég baj a fiúkkal. Főleg, az zavar, hogy ennyire gyerekesen viselkednek. Komolyan néha úgy érzem, mintha nem értene meg senki se...

A szürke füstcsík szépen tekergőzve kúszik egyre feljebb és feljebb az ég felé. Darren néhány pillanatig nézi elmélázva. Gondolatai pillanatok alatt máshová csaponganak. Mennyire jó is lehet annak a szürke füstnek. Nem kell foglalkoznia semmivel, nincsenek kötelezettségei. Szabad, és szabadon szállhat bármerre, amerre csak akar. Vajon mennyivel lenne egyszerűbb az élete, ha ő is pont olyan lenne, mint az a "kígyó"? Könnyebb lenne? A döntés hamar megszületik, hiszen egyértelmű. Nem lenne könnyebb. Akkor valószínűleg másért aggódna. Nem arra a könnyed repülésre figyelne, hanem valami másra. Figyelne a szélre, hogy nehogy szerteszét fújja instabil alakját.. a madarakra, rovarokra és minden egyéb másra. Na igen. Senkinek sem könnyű. Talán még ennek a szőke kislánynak sem itt előtte, aki hatalmas, csillogó szemeivel éppen őt fürkészi látható rajongással. Na igen. Mindig is rajongtak érte a nők. Mindegyikük egyforma. Viszont sosem volt még egy sem kihívás. Vagy volt?? Végül is nem ez a lényeg. A lényeg, hogy ilyen jellegű kihívással még nem találkozott mint Gwen. Hiszen ő az, akit hatalmas szeretettel várna a sötét Nagyúr a csapatában és persze ő is. Hiszen egy muglikedvelő aranyvérűvel biztos nem fogja magát elkötelezni soha. Már ha egyáltalán elkötelezi magát valaha is az életben.

Darren mélyet szippant a cigarettából. Az utolsó slukk szinte élteti a tüdejét. Ezután az ujjak meggörbülnek, a csikk pedig az utca túloldalán landol. A fiú kék szemeit a lány tekintetébe fúrja, arcán kellemes mosoly jelenik meg. Talán ez is amiatt van, hogy azért már elég régen engedélyezett meg magának bármilyen jellegű kalandot. Itt hát az idő, hogy az elmúlt hónapban kimaradt eseményeket bepótolja. És nem is lesz nehéz megvalósítani ezt a dolgot. Csak rá kell néznie erre a porcelán arcra, a csillogó szemekre, a telt ajkakra, melyek miatta görbülnek mosolyra. Darren kisfiúsan lehajtja a fejét, majd ujjai lazán rákulcsolódna az üdítőre. Egy lassú korty a hűvös italból, majd a figyelme máris a lányra terelődik.
- Igen, elég sok dolgom volt, de hát kinek nincs. Mindenkinek megvan a maga keresztje.. neked például a barátaid egy része, akik igazán komolytalanok. Bár nem tudom, mit is vártam tőlük. Hiszen én csak egy betolakodó vagyok, aki önkényesen megjelent a bulitokon.. még akkor is, ha téged kisértelek. Nem értem, még mindig, hogy mi szükséged van neked az ilyen emberekre? Ha lenne bennük valami pozitiv, még megérteném.. de hogy csak a negatívumokat sugározzák.. hát.. igazán gyermeteg.

A fiú lassan visszateszi a poharat az asztalra. Mivel a nap egyre erőteljesebben ontja sugarait, elérkezettnek látja az időt ahhoz, hogy levegye mellényét. Egy gyors vetkőzés következik. Lekerül minden, aminek le kell, meglazul a nyakkendő, kicsit összeborzolódik a szőke haj, majd a mellény a fiú térdein landol. Egy ideig elférnek ott. Mindeközben szép lassan eljutnak a kíváncsi tekintetek Darren agyába. Hiszen a lány igencsak figyelmesen nézegette a híres jegyet a karján. Minden nagyon gyorsan történik. Csak egy pillanat, és a hosszú ujjak máris a lány csuklójára kulcsolódnak, majd a törékeny kezet a tetováláshoz érinti. Most lehet csodálkozni és figyelni, ha már Gwen érdeklődik és még nem látott ilyet közelről.
- Érintsd meg nyugodtan. Éld ki a kíváncsiságodat, most, mert többé nem lesz rá lehetőséged..

[- Miért lettél halálfaló? Kényszerítettek rá, vagy saját döntés? -]

Sóhajtva állapítja meg magában, hogy talán mégis igaza van Darrennek.
A barátai.. Valójában igaz barátok, vagy csak gyerekek még, akik nem tudják elfogadni a valóságot? Hiába, ha igaz is lenne, akkor sem tudná őket könnyen elengedni. Annyi mindent élt át velük, hogy képtelenség lenne ennyi év barátságot egy hirtelen döntésért eldobni. Mikor a dédanyja különös okok miatt meghalt, kiállt mellette a testvérén kívűl? James, Chris, Abby és ... Kevin ...
Az utolsó névre emlékezve, elönti valami furcsa érzés. Először tört még rá, de valami olyasmit éreztet, mint aki ki akarná törölni az életből, a világból ezt a fiút. Ugyan tudja, hogy ezt nem teheti meg, nem lenne képes rá. Mégis, legszívesebben ezt tenné.

Borzongva kapja fel a fejét, mikor a fiú elkapja a kezét, és újra meglátja a Sötét Jegyet. Először megilletődve hallgatja Darrent, majd hirtelen azt sem tudja mit csináljon.
Pár perccel később arra eszmél, hogy ujjait lassan végighúzza a fiú karján, a tetoválást érintve. Szinte megigézi, amit lát, csak azt nem tudja, miért...
Ilyenkor tényleg ennyi kérdés fogalmazódik meg az emberben, mint most Gwen-ben? Kérdések ezrei rejlenek fel előtte, amiket addig szeretne még megkérdezni, míg el nem múlik ez a pillanat.

- Miért lettél halálfaló? Kényszerítettek rá, vagy saját döntés? - az első kérdés, ami kicsúszik a szájából. Miért is ez a legfontosabb? Miért is érdekli olyanannyira a válasz? Mert kíváncsi. Mert minden érdekli a fiúval kapcsolatban. Minden...

Ujjait a fiú tetoválásan hagyja. Csodálatos érzés, ahogyan a finom ujjbegyek a fehér bőrt simítják, egyszerűen elvarázsoló. Olyan, mintha az egész külvilág megszűnne, és csak két lélegzést hallani. S csak annyit érzel, hogy lassan lelassul minden...

A lány ujjai finoman végigsimítanak a kezén. A lágy érintés simogatja életének legnagyobb döntésének bizonyítékát. Milyen finom és puha az a kéz, mely hozzáér. Igazán meglepő. Ártatlan, hatalmas szemek, melyek őt figyelik, elgyengülő tekintet, kipiruló arc.. Talán sikerült levennie a lányt a lábáról? Eléggé valószínű. Különben nem adná jelét az enyhe zavarnak, nem tágulnának ki a pupillái, nem csak rá figyelnének. Gwen igenis rá figyel. Csak őt nézi, mintha a külvilág pillanatok alatt megszűnne. Ha most egy kicsit is szentimentális lenne, valószínűleg ő is ugyanezt érezné. Hagyná, hogy a gyengeség rajta is megjelenjen és egy kicsit viszlátot mondjon a hétköznapok borzalmainak, fellebegne a lelke a fellegek közé ezzel a szőke lánnyal együtt, hogy csak ketten legyenek, mindent sutba vágva. Még jó, hogy lelkileg erős és nem igazán hatja meg az ilyen romantikus maszlag.
Ettől függetlenül a mosoly kiül az arcára.

Darren lassan megfogja a lány kezét. Ujjaival átkulcsolja Gwen ujjait, majd nem teketóriázik, lágy csókot lehel az apró kacsóra. Hogy ezzel zavarba hozza? Igazán mellékes kérdés. Viszont az nem mellékes amit a lány feltett. A szőke szemöldök egy pillanatra összeszalad, az arc, mely eddig igazán nyugodt volt, most kissé mereven figyeli a lány reakcióit. Mit is mondhatna erre a kérdésre.. Talán az igazat.. hiszen láthatóan nagyon is érdekli a szőkeséget a dolog. Talán sikere lesz, és követni fogja a Nagyúrhoz. Talán sikerül elérnie azt, hogy ő is csatlakozzon.
- Érdekes kérdés! Szerinted mi a helyes válasz?? Nos jó, inkább elmondom. A döntéseimet magam hozom, az életem milyenjét mindig én választottam. Nincs olyan ember, aki megmondaná, vagy megmondhatná, miként és hogyan döntsek. Saját magamnak felelek minden egyes tettért. Én akartam halálfaló lenni, nem kényszerített senki. Szimpatizálok azzal az elvvel, melyet Voldemort Nagyúr képvisel. Vannak előítéleteim.. és van egy bizonyos norma, melyet követni próbálok. Jelen pillanatban, és valószínűleg egész életemben ez a norma lesz az uralkodó a számomra. Eléggé kielégítő a válaszom?

A fiú szép lassan végigsimítja a lány kezét, újból beveti sármos mosolyát. Hogy elengedhetné a szőkeséget? Nem! Meg sem fordul a fejében. Jó ez igy, hogy kicsit magához láncolja. Szükség van erre a mozdulatra. Hiszen az érintések igenis fontosak jelen helyzetben. Minnél közelebb férkőzik, annál egyszerűbbé válik minden.
- És te? Ki mellett voksolsz? Vagy van még kérdésed?  

Halvány gőze sincsen arról, hogy esetleg zavarba hozhat valakit. Nem nagyon szokott hasonló dolgokon gondolkodni, hiszen neki nem szokása pirulgatni, sem semmi ehhez fogható. És elég gyakran tesz úgy, hogy nem hiszi el ezt, hiszen ha ő nem csinál ilyet, akkor más sem. Hülyeségnek hangzik? Igen. De pusztán azért, mert az is. Ücsörög a banánfagylalt felett, s laza csuklómozdulatokkal kavargatja. Leves. Teljesen olyan már az állaga. Már biztosan az íze is olyan, mint egy elrontott gyümölcslevesnek. Ajkait kicsit elhúzza, miközben szimatolni kezd felette. Túldramatizálja egy cseppet. Nincsen kinn régóta a napon. Nem romolhatott meg ennyi idő alatt. Csupán elolvadt. Nem parancsolhatunk neki, hogy tartsa meg eredeti állagát. Pedig mennyivel jobb lenne, ha most nem ezt a hányást kéne bámulnia az asztalon. Újabb gondolat, de… elvetendő. Nem lát a közelben egyetlen legyet sem. Pedig mesékben mindig bejött, hogyha a tehetős úr odaszólt a pincérnek, hogy: „Kérhem pincérh, légy van a levesemben!”. Na, ez az, ami tök jó lenne, de nem valósítható meg. Lemondóan sóhajt hát, aztán újra felemeli tekintetét a szőke hajú lány szemeire. Automatikusan saját tincsei közé nyúl, mintha valamit megérzett volna fejbőrén. Egy bogár? Egy esőcsepp? Esetleg egy madár tisztelte volna meg felülről? Nem, dehogy is. Egyszerűen elfogta a féltékenység attól, ahogyan a lány haja csillog, az övé meg nem. Külsőségmániás. Legalábbis magával kapcsolatban igen. Rettentő hiú tud néha lenni. Néha, nagyon néha. Szerencsétlen Emma pont egy ilyen napon kapta el a srácot. Nem mintha ezt csinálná egész nap, de olykor napközben rá jön az, amikor csinálnia kell magával valamit. Hajat igazgatni, ruhát igazgatni, nézegetni magát egy kirakatban… stb. Érdekes. De ez van. Szokott ő még cifrább dolgokat is csinálni, hogyha arról van szó. A végén még egy egyszerű ifjú titánként állítanák be őt. Mennyire szörnyű is lenne, hogy átlagosan kéne viselkednie. Maga a Földre szállt Pokol. A visszatérő bambulás után végre ismét Emma szemeibe fúrja sajátját.

- Itt laksz egy saroknyira? Hát… akinek jól megy. – mosolyog szélesen. Irigyli a lányt, hogy itt élhet.
Bastian elég messze van a varázsló társadalomtól. Az apja nem is nagyon szeretné, hogy olyan nagyon sok köze legyen a fiának ehhez az egész világhoz. Mégis varázslóiskolába járatja. Na, igen… Mr. Llewelyn mindig is tele volt mindenféle ellentmondással. Noha az ifjabbik is kapott egy csekély adagot ebből a viselkedésből, nála nem jelenik meg annyira intenzíven, mint apjánál. Hihetetlen, hogy mennyire el tud gondolkodni az élet naaagy dolgain. Ezért is tekint az égre, miközben egy csapat madarat figyelvén, nagyot sóhajtva folytatja gondolatmenetét, immáron hangosan.
- Apám nem örül neki, hogy itt vagyok. Csoda, hogy a későbbi vonattal mehetek. – vonja meg hanyagmód vállait.
Mindegyik gyerek nagyon féltve van mindentől, ezért rövid a póráz, amin néha sétálhatnak. Furcsa egy fazon az édesapa, de azért őt is meg lehet érteni. Mint minden embert Bastian ismereteiben és az ő képzeletében. Még mindig a családnál maradnak egy időre. Legalábbis a lakhely megválaszolásához megint igénybe kell vennie azon képességét, hogy az otthonról asszociál a családra. Szereti őket, de inkább csak távolról. Mindig kellemetlenséget okoznak egymásnak, ezért jobban megértik egymást távolról.
- Walesi srác vagyok. – mosolyog büszkén, miközben ismét felveszi a szemkontaktust a lánnyal.
- Pontosabban Cardiffban lakom. – bólogat, miközben vesz egy kanállal a furcsán kinéző, megolvadt fagylaltból.

Örül-e annak, hogy véget ért a tanév? Nem. Nem kifejezetten, de egyáltalán nem szeretne őszintén beszélni ebben a témakörben. Legszívesebben a közönség segítségét kérné, hogy mi is lehetne erre a jó válasz. Megint füllentenie kell. Muszáj lesz. Nem akar magyarázkodni semmi miatt. Emma pedig úgysem hagyná addig, amíg ki nem szedi belőle. Talán majd máskor. Ez nem a megfelelő alkalom a családi szálak megvitatására.
- Van már egy csomó tervem. Biztosan frankó lesz minden. Nincsen suli, legjobb. – mosolyog.
- Te mit fogsz majd csinálni? – érdeklődik, miközben a lánynak újabb kérdése is elhangzik a fagylaltot illetően. Egyelőre még nem válaszol a fiú, hiszen Emma máris elindítja kanalát a banánkehely irányába. Biztosan nagyon jó az íze, de azért nem hívogatja annyira az ízlelőbimbókat, mint fénykorában.
- Baná… nos. – fejezni be lassan a szót, hiszen Emma fuldokolni kezd. „Izgalmas” egy nap.
Bastian azt sem tudja, hogy hová kapjon. Int a lánynak, hogy várjon még azzal a megfulladással, majd felpattan és elszalad. Hamarosan egy pohár kellemesen hideg vízzel tér vissza, ám ekkor a lány már csak néhány köhög, aztán úgy néz ki, hogy minden rendben van. Bastian felhúzza szemöldökét, aztán leguggol a lány mellé, s felé nyújtja a poharat.
- Ezt idd meg. Bakker, jól vagy? Rám hoztad a szívbajt. – sóhajt megkönnyebbülten egy mélyet.

Nem kérdezem a családjáról. Látom, hogy nem szívesen beszél róla, így nem boncolgatom tovább a témát. Ennyi pont elég volt, megértem a srácot, bár nekem sosem lesz okom ilyesmire. Én mindig nyíltan, őszintén és büszkén fogok nyilatkozni szüleimről és persze Brandonról, aki borzasztóan hiányzik. Jelenleg külföldön van. Legalábbis azt mondta. Persze én tudom, hogy ez süket duma. Szó sincs róla. Esze ágába sem jutott annak a kutyaütő bátyámnak elutaznia, sokkal inkább a halálfaló haverjaival tudom elképzelni valahol egy Roxmortsi kocsmában. Tudom, hogy a bátyám nem jó úton jár és többször beszéltem már vele erről, próbáltam lebeszélni róla, de ennek ellenére nagyon nagyon, nagyon szeretem.

- Igen, hogyne. Jól vagyok, semmi bajom, kedves tőled, köszi.  – próbálom nyugtatni a srácot, akit nyilván eléggé megijesztett az iménti kis „jelenetem”.
Megfogom a pohár hideg vizet, majd lehajtok belőle két kortyot.
- Ez jól esett, még egyszer, köszi, aranyos tőled hogy így aggódtál. Amúgy meg csak annyi történt, hogy túl sok fagyit nyaltam be és hirtelen… hogy is mondjam… begörcsölt a fejem. – magyarázkodok, közben próbálok nyugodta arcot vágni.
- A hőstettedért fizetek neked egy fagyit, ha akarod. – ajánlom fel neki, immár mosolyogva, majd újra, ezúttal óvatosabban, kanalam a fagyimba mártom, majd egy keveset szedek belőle és lassan, az ízeket élvezve „benyalom” az ínycsiklandó desszertet. Örömmel nyugtázom, hogy ezúttal baj nélkül megúsztam.
A fagylaltos kelyhemről Sebastianra emelem tekintetem. Egy darabig elidőzök a fiú arcán és annak minden kis vágásán, mélyedésén. Szőke haján. Sötétkék szemén, mely úgy csillog a sugárzó nap fényében, mint szentjánosbogár a sötét éjszakában, ajkán, nyakán, majd újra kanalazok egyet a kelyhemben lévő ízletes fagyiból, tekintetem gyorsan leemelve a fiúról, még mielőtt az felészlelne túlzott figyelmemre.
- Hát, igazából még nem tudom. Nem terveztem még semmi különösebbet. Persze a csajokkal megbeszéltük, hogy majd találkozunk, meg minden, de nem tudom, hogy lesz-e még belőle valami. – válaszolok kissé halkabban, visszatérve beszélgetésünk fonalára, majd ismét számba veszem a kanalat és lenyelem a fagylaltot, mely azonmód elolvadt a meleg hatására.

[-A látomások...-]

Lélegzetvisszafojtva figyeli a fiú arcberendezését, a barna szempárt, mely ugyancsak őt nézni; az erős kezeket, melyek a lány kacsóit tartják. A fiú egész alakját, melyet a kis asztal deréktól felfelé láttatni enged.
A napsütés néha-néha elvakítja a lányt, így kicsit hunyorogva néz újra és újra a fiúra.
Gwen szemeiben rajongás tükröződik, kék íriszei csak úgy fénylenek. Az összképet aranyos és kedves mosolya teszi teljessé. Az a mosoly, melyet annyi mindenki látott már, de csak azok értik, akik ismerik legalább annyira Gwent, hogy nem kell megfejteniük: különbség van a baráti és a rajongói mosoly között.
A baráti mosoly szinte minden pillanatban jelen van fehér kis arcán, de van, akinél erősebb, van akinél gyengébb fokozatú.
A rajongói viszont... Csak két embernek jár. Az egyik, mint köztudott, Gwen egyik legjobban szeretett rokonának, Tristram de Crasso-nak jár. A másik pedig... Egy olyan személynek, akit a lány baráti társasága - mondjuk ki - gyűlöl, tehát nem lenne nehéz kitalálni ki is az illető...
Darren.
Lassan azt sem lesz nehéz megfejteni, hogy miért is ilyen kiváltságos a helyzete a mardekáros ifjúnak. Ilyen helyzetbe ugyanis Gwennie még nemigen került. A barátai kezdenek ellene fordulni, ő mégis kitart Darren mellett. Ez bizonyítja, hogy valójában lehet, hogy többet érez a fiú iránt, mint csupán normális barátság. Hogy mi is bizonyíthatná ezt?
Amikor Gwen és barátnői sétálnak a Roxfort folyosóin, és megjelenik egy zöld szegélyű talár, s egy sármosan mosolygó fiú. A szőke lány egészen beleremeg még csak a látványába is. Szíve hevesebben kezd dobogni, s majdnem összeesik, mikor a srác rámosolyog.
Mi ez, ha nem enyhén nyiladozó szerelem? Mert más nem lehet...

A fiú arca elkomorul, ahogyan a lány felteszi neki az első kérdést. Elmélyülten kezdi magyarázni társaságának a választ, mely miután bejut a lány tudatába, egyre inkább befészkeli magát az elméjébe. Lehet, hogy ma este ezen fog gondolkodni? Talán, ha az ő családjában is lenne halálfaló tag, akkor ő természetesnek tekintené, hogy ő is az legyen? Lehet. Nem tudni.
Vagy képes lenne rábírni saját magát, hogy ő is beálljon a gonoszak táborába?
De miért is gondolkozik ő ezen? Nincs senki a családjában, aki hf lett volna, szóval neki mégis miköze lenne a Sötét Nagyúrhoz?
-A látomások...-ugranak be neki a gondolatok, majd legszívesebben a szájához kapna.
Ó milyen idióta is! Nem megmondta neki Trist, hogy senkinek ne szóljon egy szót se ezekről a furcsa látomásokról? Elég volt, hogy Chrisnek elmondta, most pedig hirtelen kicsúszott a száján, mert a kisasszony nem tud lakatot tenni a szájára.
Talán sikerül elsiklania az előbb történtek felett, ha gyorsan válaszol a fiú kérdésére. Csakhogy előbb muszáj innia, hogy lehűtse egy kicsit magát. Hogy ne legyen annyira zavarban, talán jót tesz a hideg ital, ami már enyhén meleg.
Ezekben a pillanatokban szó szerint utálta magát. Miért is ilyen amilyen? Miért csúszik ki csak úgy minden lazán a szájából? Komolyan, eléggé idegesítő már ez a dolog, a maga számára is.

Kérdezni akar, de nem tud. Egyszerűen úgy érzi, hogy besült. Mert most már Darren is tudja. S ha hazamegy, lesz része egy kiadós beszélgetésben is, az tuti.
Lehet, hogy inkább jobb lenne egy barátnőjénél aludnia? Vagy ellófrálhatna az utcán is. De nem, azt nem teheti. Nincs itt a pálcája, otthon hagyta.
Szóval inkább megpróbálná eltusolni a témát, de érzi, hogy Darren nem fog rajta könnyen átsiklani...