Florean Fortescue fagylaltszalonja

Alec

Ki vagy te? Ki egyszeribe itt termettél, s mosolyt csaltál arcomra.

Napsütés. Tikkasztó hőség. Július.
Javában tart már a nyári szünet, amely a diákok kedvenc időszaka. Van idejük mindenre, amelyet eddig nem tehettek meg a suli mellett.
Az öröm minden egyes gyerek arcán megvillan az Abszol út látogatói között is. Egy arc viszont nem örül, unott és némiképp még szomorúnak is mondható grimaszt vág. A Greengrass família minden évben egyszer egy nagy családi bevásárlást tart az Abszol úton. Astoria viszont már "felnőtt", s utálja az ilyen családi kiruccanásokat - főleg egy apuka nélkül.
Gondolataiban csak Draco Malfoy jár, s a fiúval töltött legutóbbi találkozásuk. Legszívesebben most is a Malfoy-kúriába tette volna a lábát, ha az lehetséges lenne. De bármilyen szomorú is ezt most nem tehette meg. S az is elszomorítja, hogy még két év vár rá a Roxfortban. Kettő hosszú év. Ezalatt az idő alatt már rég beállna a Nagyúr seregébe. De attól is fél. Bármennyire is elakarja hitetni magával fél bármilyen lépést is tenni a Nagyúrhoz, pedig tudja, a Nagyúr szívesen látná apja után.
- Astoria - szólt halkan a lány anyukája. - A kedvenc fagylaltozód - mutatott Florean Fortescue fagylaltszalonjára.
Valóban ez a lány kedvenc fagylaltozója. Miért is? Mert itt készítik a legjobb fagylaltokat - a lány szerint. Igaza lehet, mert a fagylaltozó most is zsúfolásig tele van.
- Amíg mi Daphne-val körül nézünk, bemehetnél - mondta és adott a lány kezébe pár galeont és knútot.
As csak bólintott és bement. Minden olyan volt, mint amikor kicsi volt. Bár akkor apjával jött ide - hisz nem csak a ő, de apukája kedvenc helye is ez. Nem ment fagylaltot venni, körül nézett hol ülhetne le. Csak a teraszon maradt hely, aminek azért nem örül a lány, mert nem szereti sápadt bőrét süttetni a nap sugaraival.
Elindult, s ahogy az ajtó nyílt úgy csörgött a felette lévő csengő. Éppen, amikor leülni készült egy házaspár foglalta el a kiszemelt - és egyetlen - üres helyet. Grimasz. Ennyit kapnak, semmi varázslat, hiszti, kiborulás. 
A lány újra körbenéz, mindenhol kisgyermekek, akik családjukkal jöttek vagy szerelmesek, akik órákon át eltudják nézni egymást. Egy kivétel viszont még is van. Egy sötét barna hajú, mindennél kékebb kék szemű férfi. Ő egyedül ül, de nem úgy tűnik, mintha várna valakit.
A lányon megjelenik egy mosoly, egy ártatlan mosoly. Bátorkodva elindul a férfi asztalához és meg sem kérdezve elé ül. Beszélgetni szeretne? Kitudja? Ismerné a férfit? Valahonnan biztos. Ismerős neki az arc, a tengerkék szem ... Ki ő?

Astoria

*Főfejedelmeknek kijáró kényelem, hát hogyne, mindez megilleti a beszerzőt, példának okáért ebbe a kategóriába tartozik az is, hogy egymaga egy asztalt birtokol ilyen forgalmas időkben és ráadásul még fagylaltot sem fogyaszt, amivel nem vívja ki az öreg fagyis osztatlan rokonszenvét. De legalább itt van, a jelenlétével... semmi. Semmi nem történik körülötte, teljesen ártalmatlanul húzza meg magát, szokatlanul. Ha valamelyik ismerőse látná, akkor biztos szörnyülködve ráncolná a homlokát, hiszen sehol Alec körül egy párbajtól kígyóvá változott szék, feltört kövezet, rosszféle sompolygás, vagy éppen epedő szűz. Sehol semmi, csak a napsütés ennél az ernyőtlen asztalnál, a fekete pólóban melegedő francia, akinek soha nem elég a fényből.
És mégis, ha ő maga nem is tett semmit, aztán magához vonzott egy nem is akármilyen legyecskét, karcsú, fiatal és ami a legfontosabb, szőke hölgyeményt, aki olyan magakellető bátorsággal foglalja el a véleménye szerint őt megillető helyet egy idegen asztalánál, hogy az még a franciát is meglepi, bár távol álljon tőle a tiltakozás. Mindenesetre viszonylag hamar felfedezte magának a célirányos közeledést, finom érdeklődéssel viszonozta a nem is neki, hanem a szabad helynek szóló mosolyt, szégyentelen szemlélődéssel mérte végig magának az asztalához toppant jövevényt, aztán könnyed kényelmességgel felkelt a székéből, ruganyosan és könnyedén, persze nem ment messzire, fordult, a könyvére pakolta aranyló whiskyvel töltött poharát, a jegek halkan összekoccantak, mikor eltúlzottan komornyikos-pincére mozdulattal az ifjú hölgynek kínálta rögtönzött tálcáján az italt.*

Alec

Nevem talán semmit nem mond, de a mosoly az arcomon az már biztos...

Elfogadta az italt, miért is ne fogadná el? Elvégre is neki kínálták, bár még fiatal, gyakorlatilag csak a fagylaltot kéne nyalnia, ahogyan a körülötte ülők többsége teszi.
- Köszönöm - szólalt meg végül, halk, mégis határozott hangon.
Bár részéről kicsit illetlen volt szó nélkül elfoglalni a helyet, amit ráadásul nem is kínáltak fel neki, de nem említi meg. Csak bámulja tovább a férfit, biztos látta már valahol. Talán, ha a saját nevét megemlítené... talán, akkor beugrana a férfinek a lány mivolta és akkor Astoriának nem kéne feltennie a kényes kérdést: "Ismerjük valahonnan egymást?". Nehéz szóra nyitni a szánkat, ha közben teljesen máson gondolkozunk, mert két gondolat ütheti egymást és a kifejtett szavakból, talán más mondat jöhet létre. Astoriának a kettős gondolkozás nem okoz nehézséget.
- A nevem Astoria Greengrass - mutatkozott be, s hangjában hallatszott a kissé félős elcsuklás.
Lehet összetévesztené valakivel? Az nem lehet, túl jó az arc memóriája. Legalábbis eddig úgy hitte - vagy inkább tudta.
Az eddig érintetlen pohárt puha ajkaihoz érintve kortyol egyet a szeszes italból. Szemében egyszeribe megjelennek a könnyek - talán kicsit nagyot kortyolt. Nem szokása szeszes italt inni, hiszen még nagyon fiatal, előtte az egész élet. De visszautasítani az italt nem lenne túl illedelmes dolog, s a lányt mióta az eszét tudja az illemre tanítják.Szeméből gyors mozdulattal kitörli a könnyeket, s most már egy sokkal kisebbet kortyol a whisky-ből. El is érte, amit akart; nincsenek könnyek a szemében.
Eszébe jut apja, neki volt nagy ital gyűjteménye - a vendégek számára. Talán Őt ismerheti a férfi, akivel szemben ül. A mosoly újra az arcára ül, ahogyan mélyen a férfi kék szemébe néz. Ő is szeretne ilyen szép szemeket, mindig szeretett volna, de a sors úgy hozta, hogy sokkal fakóbb, szinte jelentéktelen kék szemei vannak.

Astoria

„ …annak akarsz látni, ami nem vagyok… ”

*Vannak ajkak, amiket egyszerűen kár lenne parlagon hagyni, moccanatlan márványba foglalni, elevenül kellenek. Vonzák a tekintetet, mint Alecét a kortyoló kis hölgy szépen metszett szája, a pohár falához érő hús, melynek íve azonban erősebb moccanást idéz a legkeményebb vágykeltőknél is. Az ital… minden cseppje méreg, lám az ifjú mégis milyen szomjasan issza magába a folyékony aranyat, a mérges esszenciát. Igazi Lángnyelv. Igazi, erős, bár ha a beszerzőt kérdezzük még mindig egy szerény itóka a Zsebpiszok köz igazi mérgei ellenében.*
-Igazán nincs mit-*mély, nem túl karcos, inkább sima hangjában nyoma sincs viszontagságoknak, kellemesen és dúsan formálja a szavakat, enyhén sznobizáló francia akcentussal, de tökéletes angol nyelvtannal hangolja a szavait, mondatait, még ilyen kurtán is. Bájcsevejhez kiváló, bizalomkeltésre elsőrangú ez a hang.
Visszaereszkedik a székére, a könyvet félretolja az asztal sarkára, tűnődve pihenteti rajta az ujjait, ahogy a pillantását, súlyossá váló kék tekintetét a lányon. Greengrass. Mmm. Mosolyt rajzol az élet a férfi szájára.*
-Alec Delon-Moncorgé. Örvendek a szerencsének kisasszony. Roxfortos nemdebár?-*és alighanem mardekáros. Igen, a régiek és az újak talán megismerik egymást arról az auráról, ahogy az emberekre néznek, bár nem ellenségesek, valahogy magasan vannak. Elég magasan ahhoz, hogy meglássák egymást a nyájas tömegben. A tündérlány és a visszatérő jelenség. Tüneményes. A mosoly szélesedik, szédítően könnyed, megszokott.*
-Sajnálom, hogy így megbámullak-*könnyed, közvetlen hang*-mármint sajnálom, ha ez feszélyez, de nincs más választásom. Bár nem vagyok művészjáró alkat, a vélák talán ilyenek lehetnek, mikor udvariatlan uriemberek whiskyjét kortyolgatják-*játszik a szavakkal, mintha csak örülne, hogy van kihez beszélnie, mégis, szavait olyképp forgatja, mintha megértené a felé irányuló néma és hangtalan kíváncsiságot, és megfelelni akarna.* -Nem ismerlek még, az elmúlt éveket külföldön töltöttem, és a gyermeki énedre-*elvigyorodik*-nem emlékszem, de a családneved ismerős.

Alec

A pillanatok csak úgy röpülnek a fejünk fölött, s mi észre sem vesszük

Ahogy a férfi szavait hallgatja néhol elmosolyodik, néhol pedig kíváncsian figyel. Alapból a férfi neve már egyfajta titokzatosságot kelt a lány fejében. Hiszen a nevünk a származásunkat is megmutatja, s a Delon-Moncorgé vezetéknév franciás hatású. Bár nem csak a nevünkbol, de szavainkból is rálehet jönni, honnan származunk, hallani a férfi akcentusát, bár ez egyáltalán nem olyan fülsérto akcentus, amilyen a Fleur Delacour lánykáé. Már magában az a tény zavarja a lányokat, hogy Fleur egy csodálatos véla leány, de az annál inkább, ahogyan az angol szavakat próbálja kipréselni tökéletes ajkain.
-Igen, Rofortos vagyok - feleli a lány, s olyan hangsúllyal ejti-e szavakat, hogy másokkal éreztesse: már nagyon unja az iskolát, s nagyobb tervei vannak az életével kapcsolatban.
Na nem mintha ezt bárki orrára kötné, hiszen a jövőjét tekintve igen sok elképzelése van, de egy biztos a Roxfort nem igen szerepel a határidőnaplójában. Sokkal inkább a Sötét Nagyúr neve, valamint Draco Malfoyé.
A széles mosolya végül fogvillantást eredményez. Furcsa a lány sosem szokott így mosolyogni senkire, a mai napon talán szabályokat hág át azzal, hogy idegenekkel beszélget, de nem is érdekli. Ha az anyja Daphne-val törődik, majd talán eszébe jut Astoria lánya is. De talán pont nem is akar rá gondolni, hiszen ha lányára Riára gondol egyből eszébe jut férje, s az is, hogy ő már nem lehet velük. A lánynak is eszébe jutott ez a dolog párszor, de nem tehet róla, hogy ennyire hasonlít az apjára.
A lány felnevetett, majd így szólt.
- A vélák talán udvariatlan úriembernek gondolnák, de én nem - mondta még mindig nevetve.
Külföld. Milyen jó lenne most egy külföldi kiruccanás a nyárra, de sajnos nincs idő. Dolgozni kell, hiszen Voldemort Nagyúr elvárja minden alattvalójától. A Greengrass famíliától is.
- Talán az apámat ismerheti - szólalt meg végül halkan, s kissé gyászosan.
Nevét egy percig sem próbálta ajkára venni, hiszen ez a név fájdalmat okoz a szívének. Egy seb van ott, amely sosem fog begyógyulni. Ez a heg csak a halhatatlanság porával forrhatna össze végleg, amely mindenki számára lehetetlen. Még - valljuk be - Voldemortnak is.

Astoria

"...üdvözlöm, érintem, nem mutatom, nem emlekéztetem, nem kutatom..."

*A francia nemesít. Annak ellenére, hogy a férfiból nem a kékvérűség hideg tüze süt, hanem annál sokkal elevenebb, melegebb láng, ami a déli francia területek napszítta erejét idézi, amiben már ott lappang a mediterrán virtus, a jó kis bortól és pezsgőtől pezsgő vérben kívánkozó életöröm, és kedv és lendület, ami soha nem engedi lankadni és kihűlni azokat az embereket. Azokat a szerencséseknek, akiknek megadatott, hogy oda szülessenek és kerüljenek bár a borongós, éppen most napsütötte Angliába, a köd és a hideg sohase fogja kedvüket szegni, mint ahogy Alec kék szemében se halnak el soha talán azok a forró szikrák, amik pattognak benne, ha egy szép lányt néz, egy jó italt, egy jó üzletet.*
-Lám, a természet már ennyivel is előrébb jutott. Rég nem a vélák a legtökéletesebb emberi élőlények ezen a földön. A boszorkányok diadala vitathatatlan-*mondja lágy és kedves mosollyal, amennyire a férfias arcra rajzolt szép vonalú szájtól telik egy ilyen semmihez sem fogható mosoly, amivel viszonozza a fogvillanást. A szemében elégedetten elülnek a fények egy kicsit, lenyűgöző kékjükben visszatetszik a Nap fénye, ahogy melengeti a férfit, aki kicsit előretámaszkodik az asztalon és minden figyelmével beleszövi a lány szomorúságát az összképbe, amit eddig nyert róla.*
-Az apád talán. Mivel foglalkozott?-*könnyű, óvatos tapintatossággal használja a múlt időt, nem firtat és nem kérdez többet, mint amennyi szükséges, ha már egyszer a memóriája megkopott nem tetézi tovább a bajt léha tapintatlansággal, amikor ki tudja kit vagy mit tisztelhet ebben az ifjú lányban. Nem vár sokat a feleletre és nem is erre teszi fel a kommunikáció fonalát, könnyedén fűzi tovább a gondolatot, mintha régi ismerős lenne csupán.*
-Az iskola állomás, mégse szoktak rá borúsan emlékezni. Mi taszít onnan? A hangod tartózkodást sejtet, persze távol álljon tőlem a gondolatolvasás unalmasan neves tudománya.

Alec

Minden egyes veled töltött pillanat emlék marad a fejemben.

A kedves szavak kicsit zavarba hozzák a lányt, pedig ő aztán sosem volt az a pirulós lány. Ennek a férfinek, akit mindösszesen tíz perce ismer még is sikerült őt a zavarba kergetnie. Astoria tisztában van vele, hogy csinos és szépsége egy véláéhoz fogható, de ez környezetében már olyan természetes, hogy egy nap nem dicsérik meg ennyiszer.
A pohár hideg jégként ér ajkához, ahogyan újra megkísérli az ital ízének érzését. Tűzgolyóként hasít végig a torkán a cseppet sem olcsó innivaló. Kedvét az új kortytól viszont az égető érzés sem veszi el, csak hadd csitítsa el valamivel a fájdalmat, amit érez. Talán ideje lenne elfelejteni az összes rosszat és csak a jóra gondolni, de még is hogyan felejthetné el apja gyilkosát? A szeme előtt látja az alakot, ahogyan pálcájából a gyilkos átkot irányítja apjára... Pedig ott sem volt, de ő úgy érzi, hogy lélekben egész végig apja hideg, mozdulatlan testénél állt.
Az apja igazi állása titok mindenki számára. Ezért a kérdésre egy kicsit habozva válaszol, de a férfi már tovább is tér egy újabb kérdésre. A lányt ez még sem tántorítja vissza az előbbi kérdésre való válaszolás.
- Általában árukat szállított mindenfelé az Abszol úton és a Zsebpiszok-közön is. Még a Borgin & Burkes-be is. Szerette a sötét dolgokat – mondta egy kicsit titokzatos hanglejtéssel.
Valahogy mindig ez volt a szlogen, ha apja állásáról kérdezték. Sosem volt áru szállító, inkább áru vevő és tényleg szerette a sötét dolgokat. Van is egy pár régi szobájában, amit a lány néha napján kedvére való tekintettel nézegeti és ritkán még használja is őket.
Az iskola mindig kényes téma számára. Elvégre is tisztában van vele mit fog kezdeni, ha ott hagyja majd azt a szörnyű helyet és pont ezért az egész nagyon bosszantó neki. Persze most, hogy Dumbledore-nak annyi talán megváltozik minden.
- Egyszerűen nincsenek jó emlékeim az iskoláról – fejezte ki magát tömören. - Ennyi az egész.
Egy újabb korty a whisky-ből és a pohár üres.

Astoria

*Akkor szép a lány, ha szomorúan is szép, tartja egy régi és bölcs mondás. Régi és bölcs, Alec pedig új és inkább tapasztalt, mint elméleti bölcseséggel bír, nem is vesződik a mondásokkal és a filozófiában, elgyönyörködik ugyan szép, de szomorú asztaltársnőjében, de nem különösebben kedvére való ez az állapot. Kék szeme elsötétedik, ahogy a Nap is valami léha felhő mögé rejti az arcát, ami nem átallik eléúszni, de aztán mosolyogva nézi a karcsú nyakat, az ital eltűnésének hófehér ívét és együtt sóhajt a szőke lánnyal, aki csak az alkoholgőztől szabadul ily módon.*
-Vagy úgy. Szóval kolléga-*mosolyodik el, végigsimít a száján, az öklére hajtva az állát nézi a lány, tűnődő pillantásában megfakul a kékség.* -Szinte szégyellem, de nem jutok előrébb az emlékezésben, a hosszú távollét-*mentegetődző mosolya egyáltalán nem zavaros és a tekintete újra kifényesedik kíváncsian. Az utolsó kortynál elégedetten csettint a nyelvéve, mintha ő fogyasztotta volna a jóféle itókát, sőt, a szeme is legalább olyan elégedett, mivel nem veszett kárba a remek ital.*
-Jó látni, ha egy szép lány nem fél az italtól, tudja, hogyan fogjon hozzá és mit tegyen vele. Minek megtagadni a gyönyörűségét-*az ital, mint minden szenvedély jó téma, kellemes számára, akár a látvány, vitathatatlan.*
-Ennyi az egész-*ismétli.*-Egyszerű, tömör, őszinte. Mindazonáltal szomorú. Jómagam egy könnyű, kiegyensúlyozott, veszélytelen és élvdús életet hagytam ott-*nosztalgiázó mosolya mellett éber a tekintete*-és cseréltem fel egy másikra, bár nincs okom panaszra.

Alec

A dolgok változnak. Vajon ezzel együtt az életünk is megváltozik?

Már-már egy kicsit megijedt, hogy lebukhat apja állását illetően, de szerencsére Alec nem sok időt töltött mostanság erre felé és így ösztönösen a saját memória elvesztésére fogja az egészet.
Bárcsak mindenkivel ilyen egyszerűen és könnyen lehetne beszélni, mint Vele. Ha mindenki legalább ennyire szívesen fogadná a lány szavait, akkor a lány nem érezné magát annyira egyedül. Lenne egy ember, aki meghallgatná. S látszik, hogy nincsenek igaz barátai, mert most is egy idegennek mondja el az érzéseit, kételyeit és gondjait.
- Ha az édesanyám ezt látná biztosan az ájulás kerülgetné, de mint mondta miért tagadnám meg magamtól a gyönyörűséget?
És valóban így volt. Mrs. Greengrass nagyon óvta lányait mindentől és mindenkitől. Valószínűleg, ha látná, hogy lánya itt ül és egy ismeretlen emberrel beszélget, akkor azt nem hagyná szó nélkül. De minek így aggódni? Hisz Ria tud magára vigyázni, mert bizony apja tulajdonságait örökölte.
- Manapság már nem jó dolgokról szól a Roxfort. Nem tudom olvasott-e a prófétában az Igazgató úr halálát? - kérdezte, s ez úgy hangzana, mintha azt sajnálná, hogy az igazgató úr meghalt, s ezért is hozzátette - Talán most már jobb jövő köszönt Ránk.- hangsúlyozta a Ránk szót, majd egy parányi mosoly jelent meg arcán.

Astoria

"...aki élni akar élnie kell, a többi tévedés.."

*A sötétkék szemekben higgadt elégedettség, elkényelmesedett lustaság tükröződik, mintha nem is egy viharvert, harcedzett alak ülne a fonott székben, hanem egy fiatal ficsúr, selyemmel párnázott életében ékkőként csillan a lány szépsége, hát persze. Ezt sugallja a tartása, az elragadtatott kifejezés az arcán, mint aki nem hiszi el a szerencséjét, ifjonti rajongása alatt persze nagyon is ott van az ember figyelem, de ennek nem kell látszania az arcán, felvonja a szemöldökét, elmosolyodik, fél kézzel int, noha ez egy fagyizó, a visszafojtottan agresszív, parancsoló mozdulat akkor is azt jelenti, amit egy lebujban, kér egy pincért, kézközelbe, hogy kérhessen még egy italt… esetleg kettőt.*
-Meghívhatlak még egy ilyen anyabosszantó gyönyörűségre, vagy beéred az enyémmel?-*kérdezi leplezetlen vidámsággal, a fejét félrehajtva komolyan szemléli a szépre szabott vonásokat, a szőke hajon csúszkáló napfényt, sóhajt.*
-A szülői szigornál már csak a köztörvényi a bosszantóbb. Miért tagadnánk meg magunktól a gyönyörűséget?-*ismétli a szavakat él nélkül, könnyed hangon.* -Nem csak az újságból tudom, még a macskakövek is ezt suttogják, amikor éppen nincs fontosabb hír, és valamivel el kell ütniük az időt. Egy remek varázsló mínusz, egy uralkodói helyzetben levő félvérrel kevesebb és több tucat rettegő diákkal és tisztességes, szerény, közepes képességű varázslóval több-*mély, kutató pillantása a világos szemekbe mélyed.* -Valóban? Jöttek valaha is jobb idők? Amióta élek mintha minden csak halványulna.

Alec

Kék szemeiben az idő elveszett. Úgy ültek ott, mintha már ezer éve ismerték volna egymást.

Alec valahogy más volt, mint a többi felnőtt. Ő szívesen vette, ha leülnek mellé és ez különösen tetszett Riának. Legszívesebben egész nap fecsegett volna neki, mint régen, amikor folyamatosan mosoly ült az arcán. Amikor nem kellett a nyomorult előítéletetektől rettegnie, amik nap, mint nap várták az iskolában. Persze nem, mintha érdekelnék ezek a dolgok, sőt, különösebben nem is foglalkozik az ilyen emberekkel, de néha még is jó úgy elmenni valahová, hogy nem súgnak össze a háta mögött.
- Nem kérek, köszönöm - feleli, s tényleg nem vágyik most másra, csak arra, hogy ülhessen egy ideig.
Köztörvényi szigor. Ez az, ami most megfog változni az "Új világ" eljöttével. Csoda, hogy még látni az utcán félvérűeket és sárvérűeket, hát nem félnek? Épp itt az ideje, hogy elkezdjenek rettegni.
A férfi arcán lévő meglepődöttség nem lepte meg a lányt. Pontosan tudta, hogy nem mindenki tartja magát ahhoz az eszméhez amihez ő maga, s az is furcsa, hogy ilyen nyíltan vállalja ezt.
- Úgy hiszem nagy változásnak néz elébe a Roxfort és ezzel párhuzamban a társadalom is. Valaki nagyon várt már erre - mondta, s íriszeiben gonosz fény csillant.
Igen, tényleg így van. Rengeteg ember vár már erre, hiszen akik eddig bujkáltak, azok most előjöhetnek, s az ők eddigi rejtekhelyükre most mások költözhetnek be. Már régóta az volt az álmuk, hogy végre szabadok legyenek, s most megkapták.

Astoria

*Kellemes hideg lopódzik a hátán a lány mosolya láttán, amennyiben egy hideg lehet kellemes és amennyiben az ilyen mosolyt is mosolynak lehet nevezni. A szemben csillanó lélek rosszindulatú elégedettsége a többi ember nyomorára gondolva, igen, ezek otthonos gondolatok, otthonos érzések, sőt, mondhatni otthonos közeget teremtenek a francia számára, a kecses ragadozó képzetét kelti benne a lány, ahogy így szemléli a világot, az a fenekestül felfordult, különös világot, amiben a fagylalt is megkeseredik az "igazak" szájában, ha arra a hatalommániás őrültre gondolnak, aki a kezébe vette a dolgokat. Nem úgy ez a lány, szépséges rózsa, ami rothadó macskatetemen veti meg gyökerét és hajt majd bódító szagú szirmokat, vérfakasztó tüskéket, gyönyörködtet szemet, már ha lesz szem, ami szemlélheti.*
-És a várakozásod méltó gyümölcsöt hajt majd?-*mosolyog, felveszi az italát, az újat, aranysárga színében is elgyönyörködik, a poharat a fogához koccintja, résnyire hunyt szemmel belekortyol, egészen másfajta borzongás ég végig a bőre alatt, mint az imént, felpillant a lányra.*
-Nem ironikus, hogy a legfőbb hatalom egy csapat gyerek felett kezdi az uralkodást?