A Szükség Szobája

„– Dobby tudja a legjobb helyet, uram! – sipította boldogan. – Dobby hallott róla a többi házimanótól, mikor a Roxfortba jött! Jössz és Mész Szobának hívják, vagy más néven a Szükség Szobája. – Miért ez a neve? – kérdezte kíváncsian Harry. – Mert olyan szoba – felelte nagy komolyan Dobby – amibe csak akkor tudunk belépni, ha igazán szükségünk van rá. Egyszer a helyén van, máskor nincs ott, de ha megjelenik, mindig az van benne amire a keresgélőnek épp szüksége van. ”

[Nem is itt találkoztunk volna, baszki!]

   h a r i n g t o n s    

Várok, amíg a lépcső átfordul. Fellépdelek, majd jobbra kanyarodok, és felsietek a maradék fokokon, és benyomom a nagy fa kaput. Hetedik emelet. Elmegyek pár diák mellett, és az emelet legeldugottabb zugaiba megyek, ott leülök egy párkányra. Kibújok cipőmből, lehajolok felvenni őket és elrejtem őket táskámban. Elégedetten mozgatom meg lábujjaimat. Sóhajtok egyet, és kicsit várok. Veszek pár mély levegőt, megpiszkálom karkötőimet és körbenézek.
Megint késik. Oz a tinédzserek sztereotípiájának megtestesítője lett. Mintha pálforduláson ment volna át, de mióta felléptünk a Roxfort Expressre, azóta egy barom. A barátai előtt szekál, és szúrkálódik, aztán meg lekicsinylően mondja, hogy miért kell mindenen megsértődni. Pedig nem sértődöm meg, csak nagyon bánt. Aztán tojik a sulira, a házi feladatokra, szabályokra, és mindenhonnan elkésik, de nem is izgatja. Egyre kevésbé önmaga. És a haját is olyan furán hordja. Nem tetszik a mostani Oz.
Egy dalt kezdek dúdolni amíg várok. Nagyon elég régi dalt, még azt, ami apa énekelt kiskorunkban nekem és Oznak. Sok dalt szerettünk és az Éjjeli fénybogár az egyik kedvencünk volt. Legalábbis az enyém, Oz nevében nem szólhatok. Lassabban dúdolom, mint ahogy a ritmus kérné, de nem zavar. Ezzel jó elütni az időt.

- Nem is itt találkoztunk volna, baszki! - ikertestvérem hangja a folyosó végéről szól, mégis kristálytisztán hallom.
- Ne káromkodj, Oz. - mondom neki. Anya is mindig rászólt, hogy ne tanítson ilyen csúnya szavakra engem és Keyrát. Persze én elviselem, nem vagyok már kislány, csak nem szeretem, Keyra pedig nincs itt. Sol azt kérte, neki ne szóljunk a dologról.
Oz megforgatja szemeit.
- A baszki nem káromkodás. Tudok cifrábbat is, amitől kiszaladnál a világból.
- Köszi, nem kell bemutatnod a fantasztikus szókincsed. - mondom undokul, amin én is meglepődök. Nem tehetek róla, nem szoktam ilyen lenni, de oz kihozza belőlem mostanában. Olyan... olyan utálatos. - Amúgy itt beszéltük meg.
- Pedig nem. Biztos megint az agyadban turkáltál, és nem figyeltél jól. - mosolyog széles mosollyal.
- Mindegy. - mondom, és durcás arccal felállok a párkányról. - Mehetünk?
- Neked elmondta, mit akar? - kérdezi felém fordulva.
Megrázom a fejemet.
- Kíváncsi vagyok, mit akar. Pláne, hogy azt kérte Keyrát hagyjuk ki belőle.
Igaza van, tényleg nagyon furcsa, amit Sol kért. Nekem és Oznak jelenésünk van a Szükség Szobájában ma, vagyis szombat délután. Azt mondta, ő már ott lesz, és csak azt kell elképzelnünk, hogy otthon legyünk. Ennyit mondott, nem többet, nagyon titokzatos volt. Nem szeretem a titokzatos Solt, olyankor sokkal tudálékosabban viselkedik, mintha felülkerekedne mindenkin, mert tud valamit, amit én nem. Szeretem az apró kis titkokat, de a tudatlanság viszont nem a szívügyem.
Teszünk pár lépést és egymásra nézünk.
- Itt jó lesz? - kérdezem, és körbepillantok.
Oz vállat von, és olyan arcot vág, mint aki nem tudja mit tegyen. - Biztos.
Még állunk egy pillanatig, és megfogjuk egymás kezét. Behunyom a szememet.
Otthon. A leprikónmezőre gondolok. Az erdőre. Aztán a házra, a sok apró zugát, fa gerendáit. Elképzelem, amikor karácsony reggelén lejövünk mind a négyen a lépcsőn, és jellegzetes "karácsonyillat" terjeng mindenhol. Aztán eszembe jut az otthoni ágyam, a kis szobámban, aminek az ablaka az erdőre néz. Egyszer láttam onnan egy mókust. Nagyon szép volt, jó hosszú farka volt, és...
- Hé! - ütik meg a vállamat.
Oz kizökkent és felpattannak szemeim. Egyből ránézek.
- Mi van? - förmedek rá, most már elegem van belőle...
Fejévvel az előttünk lévő díszes ajtóra bök.
Hirtelen elkerekednek a szemeim. Rossz érzés tölt el. A gyönyörű míves ajtó tavalyelőtt még ismeretlen volt számomra, tavaly pedig csak rosszat jelentett. Azt jelentette, hogy háború van, és hogy a hőn szeretett bátyám bent raboskodik több diáktársával, és veszélybe sodorja magát. Szerettem ide járni, hozzájuk, mindig biztonságérzettel töltött el, de most mégis görcsbe rándul a gyomrom. Az ajtó a tavalyi évre emlékezte.t A veszély, a halálfalók, a halál, ostrom, testek...
Oz kinyitja az ajtót, és gyorsan bemegy. Én pedig körbenézek az üres folyosóm még utoljára és én is belépek.

A korábbi rossz érzésem egyből szertefoszlik, sőt szívem is nagyot dobban. Hirtelen elmosolyodok. Nagyon szélesen.
A Szoba úgy néz ki, mint a nappalink. Talán kicsit tágasabb, mint amilyen valójában, de még az illatok is ugyanazok.
- Azta Sol, ez durva! Nem hittem volna, hogy ezt is lehet. - néz elismerően Oz a szoba másik végébe. Solra.
- Sol! - ragyog fel az arcom. - Szia! - mosolygok szélesen, és arra gondolok, hogy most átölelném, de Oz kicikizne. Ezért nem teszem.
Oz ledobja magát a kanapénkra (vagyis, ami szakasztott úgy néz ki, mint a kanapénk), én pedig csak állok az eltűnt ajtó helyén álló fal előtt. Lábujjaimmal megérintem az alattam futó szőnyeget. Varázslatos... Annyira élethű. Hirtelen otthon érzem magam, és megnyugszom. Te jó éj! Ezentúl minden hétvégén ide fogok járni! Hogy nem gondoltam még sose erre? Buta Mona.
- Na, mi a helyzet? - kérdezi Oz. - Mi ez a nagy titkolózás? - hangja őszinte kíváncsiságot rejt, és meg kell, hogy mondjam engem is felcsigáz kérdése. Miért vagyunk itt? És Keyra miért nincs itt ezen a fantasztikus helyen?
Nem mondok semmit, csak Solra pillantok, és várom magyarázatát.

No matter what they say
But boys are meant to flee
And run away one day
When the golden age is over

  Keserédes érzés tölt el, ahogyan belépek az ajtón nappalinkba. Az otthon melengető érzése csupán néhány pillanatig suhan át rajtam, majd helyébe lép a gyötrő fájdalom. Az egész nyaramat igazából otthon töltöttem. Miután Nadine elment egyszerűen nem voltam képes kimozdulni. Vártam. Vártam a barnás fekete tollú uhut, hogy hozza a leveleit. Hogy tudjam jól van, hogy tudjam minden rendben. A tény, hogy a szoba pedig képtelen megadni nekem szüleimet és legkisebb testvéremet csak még inkább elkeserít. Valahol észak-írországban, a cövekeken álló tóparti házban, Ők most tényleg ebben a szobában vannak, nem csak az illúziójában. Nem tudhatom, hogy biztonságban vannak-e, nem tudhatom, hogy pontosan mi is zajlik most a kastély falain kívül és ez a tudatlanság megőrjít. Az ostrom óta egyszerűen tehetetlennek érzem magamat, mintha elpattant volna valami. Meg akarom védeni a szeretteimet a tőlem telhető legnagyobb erővel és még is olyan kicsinek érzem ezt az erőt, hogy egyszerűen elfog az undor a saját tehetetlenségemtől.

   Ezért is hívtam ide legidősebb testvéreimet. Ki kell hoznom magamból és belőlük is a maximumot. Nem tudhatom mikor támadnak fel újra a sötét erők, mikor mi fenyegetheti őket és a tudat, hogy nem védhetem meg őket minden egyes pillanatban félelemmel tölt el. Furcsa nem igaz? Nem attól félek, hogy milyen szörnyűségek fognak történni a világban, hanem attól, hogy a családom képtelen lesz megvédeni magát. Valahol bűntudatot is kelt bennem az érzés, hiszen jól lehet, hogy alábecsülöm őket, ezt pláne Oz szereti hangoztatni mostanában.
   Képtelen vagyok megérteni mi is ütött belé. Egyre nagyobb pöcsfej lesz Monával és azt hiszi nem látom. Valahogy mindig is úgy alakult, hogy nekem kellett megnevelni a drága öcsikémet, míg apu dolgozott anyu pedig a többi testvéremet nevelte. Egyre jobban érik neki a saller az biztos, igazából csak reménykedni tudok, hogy ki fog magának egy Nadine típusú nőt, aki megneveli különben nagy bajok lesznek. Pláne ha eltávolodik Monától és Keyrától.
   Ajj szegény Keyra Ő a másik, akiért aggódom a legjobban. Még túl fiatal ahhoz, hogy segítsek rajta és minden, amit tehetek, hogy az ikreket készítem fel arra, hogy megvédjék. Mióta Voldemort hangja megszólalt a fejünkben, nagyon magába fordult. Az elsők között volt, akit elkapott és ez nagyon kiakasztatta. Aztán látta, hogy mi történt velünk és hogy otthon kellett minket ápolni… mintha félne tőlem vagy bármitől ami a háborúval kapcsolatos.

   Alig negyed óra múlva megjelennek az ikrek is. Furcsa, bár egyenruhában vagyunk mindannyian a tudat, a látvány hogy testvéreim a kamunappalinkban állnak ismét előhozza belőlem az otthonérzetet. Ahogy rájuk nézek a melegség szétárad bennem, persze ha ezeket a mondatokat kimondanám valószínűleg Nad golyón csapna a terelőütőjével. Vagy talán nem. Mostanában különösen szeret velük játszani. Egek, lehet ilyen dolgokra is meg kellene tanítsam Ozt, bár ameddig pöcsarc nem kap ilyen tanácsokat, had süljön csak el a pálcája idő előtt a kis szarosnak.

   Mona arcát fürkészem, látszólag tetszik neki, hogy az otthonunk másolatában lehet. Felderül az arcom, ahogy kis mezítelen lábára nézek. Egek, sosem fog leszokni erről a hóbortjáról! De valahol örülök is neki, hogy sikerült megőriznie önmagát, pedig rengeteget erősödött a nyáron. Hogyha anyu nem tudott otthon lenni, Ő vitte a teljes háztartást, főzött, mosott és takarított, nem egyszer Ő jött be megetetni minket Nadinenal és beadni a gyógyfőzeteket az elején. Karkötőket csinált mindkettőnknek, hogy jól legyünk. A gondolattól meg is szorongatom a jobb csuklómon lógó kis fűzkoszorút. Van egy olyan érzésem, hogy amikor elmegyek, Ő fogja inkább védeni a többieket, nem pedig a nagyszájú. Emlegetett öcsi pók pedig magához is ragadja a szót.

- Jövőre már nem leszek a kastélyban. – kezdek bele, Merlinre, bár tudnám hol is leszek! – Szóval itt az ideje, hogy megtanuljátok megvédeni magatokat és nem csak roxforti szinten. – na mert az iskolától nem túl sokat kaptam. Lényegében a DS tanított meg küzdeni és megvédeni a társaimat. Bármennyire is pöcsfejnek tartom Pottert, hálás vagyok neki azért a csapatért és a különórákért. Nélküle egész biztos elvesztettem volna a szerelmem, és az is kétséges, hogy a testvéreimet ki tudtam volna menekíteni.

- A rengetegben egyre több a dementor, szóval kézenfekvő, hogy a patrónus bűbájjal kezdjünk. – mondom, hogy felkeltsem jobban az érdeklődésüket. – Tudnotok kell, hogyan hozzatok létre inkarnálódott patrónust, hogy megvédhessétek magatokat és Keyrát a dementoroktól… Szóval pálcát a kézbe és kezdjük is, nem éri meg pöcsölni… - azzal a lendülettel pedig fel kelek és lendítem pálcámat.
Arra a pillanatra gondolok, amikor Nadine újra tudott mosolyogni a nyáron és átjár a jó érzés. Pálcámból kiszabadul a kékes ezüst füst és testet ölt. Egy hatalmas medve testesedik meg két lábra állva és nagyot ordítva – amilyen gyorsan megjelent szerte is foszlik, hiszen kiejtem a pálcámat kezemből a rémülettől. Arcom falfehérre vált és testvéreimre nézek.
- Mi a szar volt ez?! Neked nem egy nyúl a patrónusod?! – kérdezi remegő hangon. A hirtelen jött medve Őt is megijesztette.
- Az volt… - mondom értetlenkedve. Utoljára azon az estén idéztem meg az ezüstös nyulat. Akkor ég reménnyel telve szaladtam versenyt az idővel, hogy kimenekítsek mindenkit…

[Aaa!]

   h a r i n g t o n s    

Sol megszólal, én pedig még mindig nem mozdulok. Kíváncsian fürkészem a szobát, s amikor Sol elkezdi, csüngök szavain. Megijedek.
Nem lesz itt… Igen, ez teljesen várható volt, mivel idén végez, és tanul tovább (vagy ki tudja), de mégis összeszorul a gyomrom az információ hallatán. Tavaly is szökevény volt a Szobában, de az más volt, tudtam, hogy itt van, nincs messze, Nadinenal gyakran látogattuk meg. De most nem így lesz, és ez megijeszt. Itt maradok szerető bátyám nélkül, és helyette kapok egy olyan tökfejet, mint Oz. Bátyám szavai közben, ikertestvéremre pillantok, majd vissza rá. Aggódom. Nem várom a jövő évet.
A dementorok hallatán szintén rossz érzés tölt el, de nem akkora ijedtség, mint az előbb. Hallottam róla, hogy a közelben tanyáznak, de azt hittem szóbeszéd. Hiszen nyáron elűzték őket… mi keresnivalójuk van itt? Van egy olyan érzésem, hogy az új diákok keze van a dologban. Vagyis, hogy lehet közük hozzá. Csakis Voldemort idejében császkáltak szabadon a dementorok, sehol semmi, és mikor megjelennek és páratlan módon, utólag kapcsolódnak be Roxfort életébe, megjelennek. Túl sok furcsaság van körülöttük. Talán Voldemort mégsem halt meg? Hiszen egyszer már feltámadt, miért ne tenné még egyszer? Nem tudom pontosan, hogy tette, csak szóbeszédeket hallottam, de arra nem adok. Annál több gógyim van.

-    Aaa!   – kiált fel izgatottan Oz. Látszólag nem érzékeli Sol mondanivalóját. –   Király! Már régóta érdekel a dolog, akkor hülyeség, hogy a Roxfortban nem tanítják.
-    Shh!   – szólok rá halkan, mert látom, hogy Sol már koncentrál. Vajon mire gondol?
Pálcájából ezüstös fény ugrik ki, ami nem új látvány számomra, tavaly sokakat láttam használni a bűbájt, többek között Solt is. A fény hatalmas méretre terjeszkedik és egy medve formáját ölti fel. Egyből eltátom számat, és Oz felé csapom fejem, ő is elképedve néz rám. Majd egyszerre Solra nézünk.
-    Mi a szar volt ez?! Neked nem egy nyúl a patrónusod?!   – kérdezi remegő hangon.
-   Az volt…   - értetlenkedik bátyám.
Egyből beugrik egy könyv, a Mágikus lények elleni védelem – Varázslatok és trükkök és benne egy részlet. A patrónus alakja életre szól, azaz állat te magad vagy, a valód. De kevesebben tudják, hogy ritka esetekben ez nem igaz.
-   Sol!   – kiáltok fel, mint aki feltalálta a seprűt. Megmozdul lábam, és nagy lépésekkel odasietek elé, lehajolok a pálcájáért, majd felé nyújtom. –   Én tudom, mi ez!
-   He?   – szól közbe értelmesen ikerbátyám, de ügyet sem vetek rá, csak folytatom,
-    Tavaly nagyon sokat bújtam a könyveket, mert nem lehettem a DS tagja, de valamiféleképpen tájékozódni akartam, és tudod anya is mindig mondta, hogy tanuljak szorgalmasan, igaz, ez nem tanulás…
-   Mona   – nyög fel Oz -,   a lényeget!
-   Ja igen, persze. Tavaly olvastam egy patrónus bűbájt is taglaló könyvben a jelenségről. Kevés helyen említik, mert nagyon ritka, de a lényeg, hogy a patrónus-alak nagyon-nagyon-nagyon ritka esetekben megváltoztathatja alakját. Nem teljesen tisztázott, hogy mi az oka, de annyi bizonyos, hogy valami „óriási trauma, vagy jellemfejlődési pont”, azaz valami „erős behatás” szükséges.   – idézem fel magamban a kifejezéseket.
Egy pillanatra csend állt be. Még Oz is befogja. Csillogó szemmel nézek Solra. Végre valamit tudtam! Segíthettem neki, hogy megértse a dolgokat és nem fordítva! De vajon mi lehetett az a nagy behatás? Mindenkit ért ilyen az elmúlt évben, de ez nagyon ritka. Sol, ritka vagy!

No matter what they say
But boys are meant to flee
And run away one day
When the golden age is over

   Ahogy drága kishúgom elkezdi ecsetelni tanulmányait körmondataival, öcsémmel összeakad a tekintetünk és szinte egyszerre sóhajtunk. Szeretjük Monát, ez nem kérdés, de néha nagyon távolról közelíti meg a dolgokat és teletömi az emberek fejét keresetlen információval. Apu egyik legrosszabb szokását sikerült ezzel örökölnie, szinte hallom a fülemben, amikor anyu megkérdezi mi legyen a másnapi ebéd és drága legközelebbi férfi felmenőnk elkezd arról beszélni, hogy pár napja látott egy gnómot a kertben. Persze a mondani való vége az lesz, hogy nem akarja megzavarni a kertitörpéket, ezért érdemes lenne mondjuk halat enni, bár nincsen arról meggyőződve, hogy egy kelpi se élne közelünkben. Amikor mókásabb kedvemben vagyok és látom már, hogy anyunak kezd fogyni a türelme elkezdem kérdezgetni aput a kelpikről. Mindenesetre az szokott lenni a vége az ilyesfajta beszélgetéseknek, hogy anya megkérdezi Ozt, elvégre ő a legválogatóssabb. Istenem, öcsém, néha olyan vagy mint egy lány, de most hálás vagyok neki, amiért leállítja ikerhúgát.

- Háát, trauma az volt elég… – vakarom meg tarkómat. De hát mások is megélték a háborút. Nem nonszensz, hogy csak nekem változott meg a totemem? Jó, oké hozzátartozik, hogy nem túl sok spanom szaladgál ezüstös állatkákkal maga körül és egy korsó sör mellet sem ez a legfőbb téma. Még is olyan butának érzem magamat, hogy megváltozott és én nem is tudtam. Nem tagadom, érzem most is, hogy valami nagyon megváltozott bennem. Nehezemre esik a mosoly sokszor és nem is igazán érzem azt a fajta szabadságot, mint az ostrom előtt. Mintha a háború eszembe jutatta volna, hogy a valóságban élek. Hogy a DS nem egy poénos baráti kör volt, hogy bemenekülni a Szükség Szobájába nem egy fricska volt, hanem lázadás. Hogy csak a bajt hoztam a szeretteim fejére. Hogy ostoba voltam, fájdalmat okoztam nekik és nem gondoltam át mit tettem. Még Nadine sem tudja, de a rémálmaim nem a fizikai fájdalomról és a halálról szólnak, hanem hogy nem tudok megvédeni senkit, rosszabb esetekben szinte megölöm őket. Hányingerem lesz önmagamtól ezeken az estéken. Meg akarom védeni őket és tudom, hogy most már bármire képes lennék értük.

   Igyekszem összeszedni magamat testvéreim előtt és újra megidézem a patrónust, hogy demonstráljam a bűbáj erejét. Könny csordul a szemembe, ahogy megint Nadine mosolyára gondolok és az ezüstös füst előtör. Medvévé formálódva körbe jár köztünk. Lassan lépked, tudja hogy az a célom, hogy bemutassam őt. Nem tagadom, menőbb mint a nyuszika és átjár miatta egy büszkeség. Életemben talán egyszer láttam medvét, amikor Erdélyben nyaraltunk. Sosem tudhatja a mágus, hogy mikor ragad meg egy ilyen ismeret elméjében. Persze olvasni róluk számtalan könyvben és benne vannak a köztudatban, de Nagy Britanniában már régen kihaltak. Mintha csak valóságos állat lenne, akit víz ért a mackó megrázza magát és szertefoszlik a levegőben.
- Háh, egész szép darab nem igaz? – vigyorgok a pudvákra – Na lássuk, melyikőtöké lesz menőbb! – jó persze én is tudom, hogy majd talán két hónapnyi gyakorlás után lesznek képesek csak megidézni egy rendes patrónust, de valahol el kell kezdeni.
- Az ige expecto patronum, de ezt úgy is tudjátok – kezdek bele – kifejezett pálca mozdulata nincsen, ami egy jó hír. Engem mindig összezavarnak. – Oz cinikusan felhorkant, mire intésemmel lóherenő az orrában. A kis szaros már tudja, hogy ezt kapja minden alkalommal, amikor pöcs. – A bűbáj lényege, hogy nagyon erősen koncentráljatok életetek egyik legboldogabb emlékére. Bármi lehet az, amitől érzitek, hogy átjár benneteket a melegség – közben helyet foglalok álfotelünkben és onnan stírölöm a kicsiket – lehet próbálkozni! Ar é! – ahogy apa szokta mondani.

[szabályokat]

Először is nagyon fontos tisztázni a szabályokat:

• Bárki játszhat bárkivel megszólítás révén, de érdemes felvenni a kapcsolatot a játékos társsal, nehogy így kényszerítsünk bele valakit a játékba, pedig nem is akarja.
• A játékostársad nevét emeld ki a reagodban, hiszen akár egyszerre több emberrel is játszhatsz, így viszont elkerüljük a keveredéseket. A kiemeléshez szükséges színjegyzéket itt találod.
• Alkohol van, de csak mértékkel, azonban senki sem tiltja, hogy legyen még több.
• Tiszteljük a másikat játék közben.
• Akkor van vége, ha már nem övezi elég nagy figyelem és/vagy valamelyik tanár (a jelenlévők is), illetve az igazgatónő leállítja.
• Pontok gyűjthetők a kvíz kérdésekkel. A válaszok érkezhetnek pm-ben vagy akár a játékban is. Nem kötelező! Minden helyes válaszért 5 pont illeti a válaszadót, így összesen 20 pont gyűjthető maximum.

Kérdések:

1. Honnan lehet megszerezni a bezoárt?
a. Vulkán lávájából
b. Tenger mélyéről
c. Tehén patájából
d. Kecske gyomrából
 
2. Melyik az az átok, amivel elérhetjük, hogy a célszemély kihagyja a következő kviddics meccset lábvesztés miatt?
a. Rictusempra
b. Lumos
c. Cano Flessia
d. Aguamenti
 
3. Melyik az a növény, amelyből főzetet készítve pattanásmentesen jelenhetsz meg a következő randevúdon?
a. Boszorkányfű
b. Bubógumó (Furunkula)
c. Sisakvirág
d. Hopszánglevél
 
4. Ez a növény egymagában öl és ment életet. Sikolya halálos fegyver, főzete gyógyszer. Mi lehet ez?
a. Mandragóra
b. Ördöghurok
c. Butykor
d. Mérges Csápfű

          Úgy gondolom, hogy mindenkinek szüksége van egy kis kikapcsolódásra, és elég pletyka kering már a kiköltözésemről. Ma este mégis inkább itt maradok, és a diákjaimmal együtt élvezem az éjszakai élet adta lehetőségeket. Hogy ebben társamnak pont egy kollégámat fogom majd megnyerni, arra nem gondoltam volna. Eleve nem voltam biztos benne, hogy ez teljesen etikus lenne az iskola falain belül, de a szükség szobája pont eléggé el tud rejteni majd a kíváncsi szemek elől. Az üzenőfalon hagyott meghívón ugyan elég egyértelműen kiemeltem azt, hogy hol lesz az annyira nem is titkos parti helye, de az igazgatónő biztos nem sejti, hogy ki is áll a szervezés hátterében.
          Nem hiszem, hogy félnem kéne attól, ami akkor következne, ha mégis kibukna. A lényegen pedig már nem tudna változtatni. A parti emlékeit nem lehet majd ennyi ember elméjéből kitörölni.
          A Szükség szobája szerencsére megad nekünk mindenféle felszerelést, így csak az a kevés alkohol marad és sós, esetleg sütemény és édesség a Mézesfalásból, amit nekem kell beraknom. Év elején még nem gondoltam, hogy ilyet fogok tenni tanárként, de szeretném, ha a diákok jól éreznék magukat, és a nagy év végi hajtás előtt elengednék a gondokat kicsit.
          A kollégám, Reed megígérte, hogy készül valami különlegességgel, és bár először nem akartam ilyennel terhelni a diákokat, végül arra jutottam, hogy miért ne? Ez is a kikapcsolódás egyik formája, és a kevesebb házi jutalomnak biztos mindenki örül majd.
          Megállok a terem egyik felében, ahol a zenéért felelős hangszerek vannak. Ezek a nagyobbak megfelelői miniatürizált változatban, a hanghatás mégis ugyanolyan. A szomszédaim nem igazán örültek annak a néhány próbának otthon, ami az ezt megelőző napokat illeti. De a modern mugli zenétől kezdve a hagyományos darabokig minden megtalálható a repertoárban. Annyi az egész, hogy odamész a mikrofonhoz és bemondod a kért előadó és zene címét. Ügyes trükk, jobb, mintha egy rádiót hallgatnál. És nem utolsó sorban könnyen meg lehet így tanulni egy hangszeren játszani.
          Lépteket hallok közeledni mögülem. Mikor megfordulok a már jól ismert arc néz velem szembe.
          - Azt hittem, nem érsz már ide időben. Még rendet kell tennünk egy kicsit. Nézd miket hoztam.
          Feléd fordulva mutatok egy vödörnyi vízbombát. Ha kinn lennénk, akkor nem engedélyezném ezt, de itt kinek számít majd, ha kicsit vizes lesz? Kiveszek egy lilát a sok közül, majd feldobom. Miután elkapom, átadom neki, hogy masszírozza meg egy kicsit.
          - A kérdéseket elhoztad? Úgy gondolom, hogy annak kéne kapnia egy külön sarkot. Mondjuk… - nézek körbe, és megakad a szemem az egyik sarkon, ahol kisebb-nagyobb babzsák fotelek vannak – oda jó lesz?
          Körbenézek a kész helyiségen. Fellebegtetek még néhány lufit és lampiont, a valentin napos hangulat miatt szíveseket is, és véglegesen kinyitom a szoba ajtaját. Ideje a diákseregnek is bevonulniuk.

Willow

A hátam közepére sem kívántam ezt a Valentin-napi bulit. A diákok az ilyesmit általában Roxmortsban lerendezik és mire visszaérnek már maguktól lebegnek a rózsaszín ködben jó egy méterrel a kőpadló felett. Engem sosem érdekelt különösebben ez az alkalom, na nem azért, általában volt kivel tölteni. Tavaly előtt például ott volt Elizabeth, aki minden áron szívecske alakúra nyesett papírral szerette volna díszíteni a lakásomat… természetesen azt hittem, hogy szemét az a sok fecni és azonnal kivágtam a szemétbe. Valahol ezután közölte: „Elviselhetetlen ez a tisztaság mánia.” – Majd alaposan meglocsolt egy adag borral. Egy hétig próbáltam eltűntetni a világoskék ingemen esett támadás nyomát, tenném hozzá: sikertelenül.
Lényegében nem helyeseltem ezt a bulit sem. Tanárok rendezzenek a diákoknak iszogatást… nem éppen a felelősség legjobb példája. Willow azonban meggyőzött: már csak pár hónap és itt az évvégi hajtás, hadd lazítsanak és nekünk sem ártana egy kis szórakozás. Valószínűleg csak azt nem mérlegelte, hogy a sok elvetemült diák majd a végén a nyakunkra nő és nem lesz abból sem szórakozás, sem iszogatás részünkről… vagy a kettő egyben. Ráadásul biztos vagyok, hogy valamivel a végén bemocskolják a frissen mosott, simára vasalt ruhámat.
Ráadásul az öltözékem tökéletes összeállítása miatt majdnem el is késtem. Hiszen még tettem egy kitérőt is a konyhába, ahol aztán igencsak körülményesen tudtam mind a két kancsó puncsot megszerezni. Az egyiket a diákoknak készítettem egy különleges recept alapján, alkohol szinte alig van benne, mégis mámoros hangulatba hoz bárkit – tenném hozzá: mámoros, nem rongáló, üvöltöző, alkoholt locsolgató hangulatba. A másikba viszont valószínűleg egymással nem összepárosítandó alkoholos italok összességét öntöttem, ez lesz az utolsó mentsváram, ha elvadul az ünnepség. (Tudom-tudom, nem helyes és majd jön a fejmosás, ha a nagy bulizás előbb-utóbb káoszba fullad.)
– Azt hittem, nem érsz már ide időben. Még rendet kell tennünk egy kicsit. Nézd miket hoztam.
– Sajnálom… én meg ez… – kezdtem volna, de aztán megláttam azokat a vízzel töltött lufiszerűségeket.
Hirtelen elfogott a rosszul lét, ezért gyorsan, a legközelebbi asztalra letettem a kancsókat, melléjük pedig a kérdéseket.
Willow felemelt egy lila példányt és kissé a levegőbe dobta. Ösztönösen tettem hátra egy lépést, féltem, hogy leejti és teljesen átázik a cipőm vagy esetleg vizes lesz a nadrágom. Milyen jó buli tényleg… – gondoltam magamban kissé gúnyosan, de a következő pillanatba már a kezembe nyomta.
– Ízé… nem lehetne ez valahol másol? Mondjuk a Szükség Szobáján kívül? – érdeklődtem csak úgy mellesleg, de már folyt a víz a homlokomról, olyan ideges lettem. A szívverésem is túlzottan felgyorsult és az az érzésem támadt, hogy kiszakad a mellkasomból.
Valószínűleg mostanában elhatalmasodott rajtam a félelem. Na nem csak a piszoktól vagy a víztől, hanem minden nem arányosan és szépen elrendezett dologtól. Többször kerülgetett már pánikroham, ahogy a sárkánytárgya kupac mellé sétáltam az üvegházban, holott a munkám része a kosz és a föld, na meg a sza… trágya.
– A kérdéseket elhoztad? Úgy gondolom, hogy annak kéne kapnia egy külön sarkot. Mondjuk…oda jó lesz?
A babzsákfotelekkel telezsúfolt sarokra mutat. Amolyan kis pihenőnek tűnt, ráadásul oda én is elvonulhatok majd leinni magamat, ha már nem bírom a fegyelmezést.
– Itt vannak – mutattam a mellem lévő asztalra, majd a mutatóujjam átvándorolt a rózsaszínesebb árnyalatot öltött italra. A másik narancsos színben pompázott, nem lehetett összekeverni őket. – Ez pedig a miénk, minden van benne, ami kellhet, hogy túléljük a diákok kirohanásait.
Ezután hátra sétáltam és letettem a kancsókat meg papírost a babzsákok között elhelyezett kerek asztalra. Willow is még a lufikkal és lampionokkal volt elfoglalva, amik hamarosan elfoglaltál a helyüket… inkább nézett ki egy babazsúr helyszínének, semmint valódi bulinak. Egy részem remélte, hogy a diákok ennek megfelelően fognak viselkedni. Bár lehet, ha meglátnak minket itt, inkább elmenekülnek.
Nem mondom, hogy a lazaság mintapéldánya vagyok… igazából inkább vagyok karótnyelt. Ezt a diákok nagyrésze is tudja, meg azt is, ha kibillentenek a komfortzónámból, akkor nem tudom megállítani az eluralkodó káoszt. Lehet, hogy pont ezért kért meg Willow engem, hogy segítsek neki?
– Nem kóstoljuk meg a puncsot, amit hoztam? – kérdeztem, de már egy Invitoval magamhoz is hívtam két poharat. – Csakhogy lazábbak legyünk, mire megérkeznek a diákok.
Megtöltöttem a poharakat. Persze az asztalra cseppent belőle, amit azonnal el kellett takarítanom. Végig idegesített volna, ha ott éktelenkedik az a pötty.
– És ne felejtsd el! A rózsaszínből nem ihatnak a diákok! – hangsúlyoztam, majd várakozva az ajtó felé pillantottam.
Most már bármelyik percben befuthatnak az első érdeklődök. Kíváncsian vártam, hogy a Hugrabugból hányan jelennek meg.

[a kínézetem]

Fogalmam sincs mit keresek itt,. De itt állok a szűkség szobája küszöbén,egy sötétkék ruhában. Ezt is alig találtam, kölcsönbe vettem. Körbenézek. Na ne, én vagyok a legelső diák? Majd elsüllyedek zavaromban. Az a kevés tanár vendég is engem bámul. Mi az ekkora nagy csoda, hogy én is megjelenek egy ilyen helyen? Nem hiszem el, hogy Merel meg a többiek rá tudtak venni erre. Már, már arra gondolok, hogy inkább visszafordulok, de az a kevés rám meredő szem miatt nem merek. Akkor az egész iskola arról beszélne, hogy nem mertem bemenni azon az ajtón, abba az átkozott Valentin napi buliba. Gyűlölöm a Valentin napot, meg az összes hozzátartozó dolgot. Kihúzom magam, előrenézve, erőteljes léptekkel végigsétálok a termen a rám meredő szemek előtt. Egyenesen a babzsák fotelek felé megyek. Lehuppanok az egyikbe. Semmi kedvem sincs a táncoláshoz, sem máshoz. Kezem az asztalra teszem, amin észreveszek egy papírost. Azt hiszem ez az amit ki kell tölteni a házpontokhoz. Unottan veszem kezembe és olvasgatni kezdem. „Honnan lehet megszerezni a bezoárt?” Hülye kérdés, még egy óvodás is tudja, hogy Kecske gyomrából. Ilyen kérdéseket feltenni, ennél jobbra számítottam azért Fawcett és Lancaster tanár úrtól. Gyorsan átugrom a következő kérdésre. Ezt tudom, lábvesztés, ezt én is kipróbáltam egyszer. Ez a Cano Flessia átok. Oh ha ezt tudná Lancaster profeszor, biztosan morogtatna nekem egy sort. Na a következő viszont már nálam is bajos. Fogalmam sincs erre mi volna a jó válasz. Gondolkodón felemelem a fejem a ceruzával az államat ütögetve. Ilyenkor fogom a fejem, hogy mi a fenéért nem figyeltem jobban gyógynövénytan órán. – Pattanás ellen? – mormolom a kérdést. Ki a fenének lenne szüksége bármire is pattanás ellen. Hát nekem biztosan nem. Várjunk csak? Ha jól emlékszem egyszer valami ilyesmi főzetet használtunk az egyik Hugrás fiún, mikor randira készült. Teljesen olyan lett az arca mint egy kislánynak. Jót nevettünk rajta. De miből volt az a főzet? Talán a Sisakvirág vagy inkább a Furunkula. Hm. Legyen a Furunkula. Na még egy utolsó kérdés, és letudom ezt az egészet. Csak azért csinálom, hogy letörjem a többi ház tanulóinak orrát, és több pontot szerezzünk mint ők. Válaszolok még erre az idióta utolsó kérdésre és utána vissza is mentem a klubhelyiségbe. Na lássuk. Sóhajtásaimtól zeng az egész terem. Én jó formán észre sem veszem. ...sikolya halálos fegyver... mi? Egy kukkot sem értek ebből a kérdésből. ...főzete gyógyszer... Ez meg mi lehet? Na jó. Unom már ezt. Tippeljünk az általában bejön. Ecc pecc kimehetsz...., vagy talán am-tam-dóre.... Kiszámolom a dolgokat. Az ujjam megáll az a. Mandragóra válaszon. Akkor legyen ez. Bekarikázom az utolsót is, ráírom a  ház nevét, összehajtom és bedobom az erre kihelyezett dobozba. Ez is letudva. A kötelességemet teljesítettem. Most már mehetek is vissza a klub helyiségembe. Fel állok és elindulok azon az úton vissza felé, mint amelyiken jöttem. Büszkén haladok előre, amikor egy nagy csattanást hallok a lábam előtt. Lepillantok pár centivel a lábam előtt egy amolyan lufi micsoda darabkái vannak, meg víz. Majdnem eltalált. Mérgesen hátam mögé nézek ahonnan jöhetett ez a lufi, de nem látok senkit sem. Hogy az a ménkű csapna belé.... káromkodom el magam. Visszafordulok és az asztal felé megyek ahol a lufik vannak. Nem gondolkodva, csak a dühtől vezérelve felkapok egy lufit és az összecsoportosult tömeg felé hajítom. Nem is nézem kit találok el vele csak megfordulok, mintha nem én lettem volna és gyorsan ki osonni igyekszem. Ám valaki megállít mielőtt a bejárathoz érnék.

Eléggé vártam már ezt az esti buli dolgot, úgyhogy kicsit szaporább léptekkel indultam meg a Szükség Szobája felé, mint ahogyan általában szoktam. Mikor beléptem az ajtón, így elsőre az üresség volt szembetűnő számomra, utána vettem észre a diákokat váró két tanárunkat, majd egy papírlapot kitöltögető Hugrabugos lányt. Utána tűnt fel minden más: a dekoráció – amely azért igen szépre sikerült - és a finomságok a Mézesfalásból.
Talán túl korán jöttem? – kérdezem magamtól. Bár tény, hogy nem vittem túlzásba a szépítkezést, s talán mások épp azért nincsenek itt, mert mondjuk készülődnek. Egy egyszerű virágmintás fekete harangszoknyában és egy egyszínű fekete felsőben voltam, illetve egy szintén fekete balerinacipőben, amit rózsaminta díszített. Ezeken legalább nem feltűnőek a foltok. Ki tudja, lehet, még előnyömre válik, hogy nem a fehér egyberuhámat vettem fel. A hajamra szántam kisebb időt, elől mintha hajpánt volna, egy fonatot készítettem, majd hátul egy ízléses kontyba kötöttem a hajtömeget.
Mosolyogva köszöntem először a két tanárnak, majd a lánynak is, és lehuppantam az egyik babzsákfotelbe és elkezdtem kitöltögetni a papírt. „Honnan lehet megszerezni a bezoárt?” - olvasom az első kérdést. Szinte gondolkodás nélkül bejelölöm válaszul, hogy a „Kecske gyomrából”. Hamar továbbsiklok a második kérdésre, bár ezen már el kell gondolkodnom kicsit. „Melyik az az átok” - kezdem az olvasást, s már érzem, hogy ez nem egy nekem való kérdés lesz – „amivel elérhetjük, hogy a célszemély kihagyja a következő kviddics meccset lábvesztés miatt?” Öööh. Hát a Lumos és az Aguamenti biztosan nem, a Rictumsempraról pedig nem ugrik be hogy mi, de tutira nem erre való volt, úgyhogy kizárásos alapon a válasz csak a „Cano Flessia” lehet. Jelölöm be végül. Végre két Gyógynövénytanos kérdés következik a sorban. „Melyik az a növény, amelyből főzetet készítve pattanásmentesen…” végig sem olvasom teljesen, s már bejelölöm a „Furunkulát”. „Egymagában öl és ment életet. Sikolya halálos fegyver, főzete gyógyszer.” „Mandragóra” mi más? Jelölöm be az utolsót is, majd ráírom a lapra a ház nevét, és miután összehajtom, belecsúsztatom az erre szolgáló dobozba, hátha tudok még szerezni néhány pontot a Griffendélnek, bár már így is nagyon előre vagyunk.
Közben feltűnik, hogy a Hugrabugos lány, ha jól tudom Olivia, már is kifelé igyekszik a teremből. Pedig még ide sem ért mindenki. Meg sem várja, hogy egyáltalán elkezdődjön a buli. Felpattanok és utána indulok, amikor hirtelen felkap egy vizes lufit és elhajítja. Gyorsan kitérek az útjából, nem is figyelve arra, hogy eltalált e valakit.
-Hé, hová sietsz? Még el sem kezdődött igazán a buli. – nézek rá kérdőn, figyelmen kívül hagyva az imént felém dobott vizibombát. – Legalább várjuk meg míg jön valaki, lehet még jó is lesz. – mosolygok rá – Addig mondjuk üljünk le és beszélgessünk valamiről. Mit szólsz? – kérdezem meg és visszahívom a babzsákfotelekhez.

          A diákok lassan kezdenek szállingózni, aminek örülök. Főleg annak, hogy nem rohannak el, mikor meglátják, hogy a bulit két tanár szervezte. Mondjuk az azért meglepő számomra, hogy olyan nagyon kérdő tekinteteket nem kapok. Biztos vagyok benne, hogy az majd később érkezik még.
          Nem tagadom, kicsit szórakoztat, ahogy kollégám reagál a vizes lufikra, de nem vagyok senki ellensége, így félre is rakom őket, amíg elrendezzük a kérdéseket.
          - Hidd el, jó buli lesz. Ha már havat nem hozhatunk be, akkor legalább ezek a lufik feldobják majd.
          Az első vendég érkezésekor egy mozdulattal elindítom a zenét. Azonban rögtön fel is húzom a szemöldököm. Valami nagyon lassú, inkább altató zenét kezd el játszani, így átváltok egy kemény rockos dalra. Ahogy számítok rá, az első vendégek a Griffendél és a Mardekár házból kerülnek ki. Fel vagyok készülve rá, hogy kisebb csetepaté is lesz a rivalizálás miatt, de nem hiszem, hogy komolyabb atrocitásra is készülni kellene. Szerencsére a többi ház képviselői is lassan megjelennek. A punccsal a kezemben fordulok Reed felé.
          - Azt hiszem, sikeres lesz majd ez az este. És ne aggódj, majd csak akkor, ha már elszabadult a káosz – mosolyodom el.
          Aztán valami nagyon furát látok. Az egyik Hugrabugos lány, Ms. Stane a teszt kitöltése után távozni készül. Ezt nem engedhetem meg, viszont nem akarom, hogy úgy tűnjön, erőszakkal tartom itt.
          - Úgy tűnik, a diákjaid elég félénkek és csak a jutalomra hajtanak. Ugye nem fenyítetted be őket valamilyen módon?
          Amíg megpörgetem a kezemben a pálcám, a lány még jobban távolodik. A következő, amit valószínűleg látni fog, az a lába elé érkező lufi. Szándékosan nem a ruhájára célzok, azt a mókát megtartom másnak. Kacsintok egyet kollégámra, majd újabbat kortyolok a pohárból.
          - Ne árulj be, rendben?
          Megtámasztom magam az asztalnál, és figyelem az érkezőket. Jó lenne, ha még néhány tanár kollégánk is megjelenne.
          - Szerintem szólni kellett volna Ailishnak is. Biztos élvezné ezt.
          Akiben biztos vagyok, hogy nem élvezné, és még csak nem is helyeselte, az Leon. De a köztünk lévő ellentét már olyan mélyre nyúlik, ha ki is találnék egy jó ötletet, akkor sem tudná elismerni. Oké, nem mondom, hogy ez pont a legjobb ötleteim egyike.
          - Amúgy sajnálom, hogy annyira kivonultam az iskola életéből. Most nem igazán érzem itt jól magam, és van valaki, aki miatt, ha le is tudnám küzdeni ezt, akkor sem lennék képes teljesen felhőtlen lenni.
          Aztán eszembe jut még valami. Először fel sem tűnt, betudtam másnak a pillantásokat. Végül meghallottam a pletykákat, amik úgy tűnik, már egy hónapja keringenek körülöttem. Bár, szerencse, hogy még nem veszik biztosra, hogy egy diákkal kavarok.
          - Szerintem jó alkalom ez arra, ha valamire nagyon kíváncsi vagy. Tudom milyen pletykásak a diákok – célozgatok rá, mert ha kollégám nem akar erről beszélni, akkor nem is fogom erőltetni.

Az ajtón befordulva az első dolog, amivel szembetalálkozok, egy színes mozgásfolt, aztán egy csattanás deréktájt, amitől el is kezdem hűvösebbnek érezni az adott területet. Talán mert vizes.
Még nem döntöttem el, hogy milyen kedvem legyen ettől, egyelőre egy luficafatot fölvéve mérem fel a terepet.
Miután elég hamar kiszúrom a nagy vödörnyi vízibombát - no nem a lufikat, csak az egészet a tekintetemmel, hogy van, ennyire nem vagyok ünneprontó, - oda is járulok, és onnan szemlélem meg a helyet jobban, közben diszkréten magamhoz veszek egy vizeslufit. No nem azért, hogy szégyenlős lennék ezzel kapcsolatban, okkal van ilyen nyíltan iderakva, de ha már én is meg készülök merényelni valakit, jobb, ha meglepetésként éri a dobás. Így már elfogadhatóbb a vízfolt a ruhámon is. Pedig magamhoz mérten még ki is öltöztem, a "Leena" nevéhez kötött kék darabba, amit egyre egyértelműbben kezdek kinőni, és még mindig nem annyira hosszában. Most tényleg pont azért fog a fiúsabb ruháim felé csökkenni a ruhatáram, mert lányabb leszek? Mondjuk amilyen gyakran én kiöltözök, nem hiszem, hogy nagy különbséget fog ez jelenteni.
De inkább pálcát is ragadok annak erejéig, hogy végigintsek magamon egy leperexet. A víz kiugrik a ruhámból, én kérem csatára kész vagyok. Gonoszkás vigyorral kémlelek tovább.
-Tán csak sikerült meggyőzni?- kérdezem meg Stane-t, ahogy fölismerem, ő volt a lány a klubhelyiségben, aki annyira nyilvánosan szkeptikus volt, amikor kikerült a faliújságra a buli kiírása, hogy egyszerűen muszáj volt győzködni. Nemhivatalos buli. Itt az iskolában. Minden akadály nélkül el lehet rá menni, most még tilosban se kell annyira járni, mint ősszel. most tényleg, ezt kihagyni?
Vigyorogva intek egyet Fawcett professzorék felé is. A még nemsok jelenlévőt tekintve, azok közül ő lehet egy szervezője ennek, ha itt van, és a nyárról tudom, milyen eseményt tud szervezni. Ha tényleg neki köszönhetjük, ez a buli se tud rossz lenni.
Mondjuk... Floressel azon a nyárin rendeztem a rendeznivalót, viszont remélem, hogy valami oknál fogva Thornsbeak nem fordul elő itt, nem akarok azért most balhézni, a változatosság kedvéért. Pláne eleve az vele a bajom, hogy soha nem találtam sehol, amikor kerestem, legalább ne találjam így se, hogy nem keresem, maradjon akárhol sünt tojni. A dátum tekintetében pláne.
Ameddig gyűlik még a nép, és nincs mégérdekesebb, be is célzom a kvízes babzsákokat. Kert itt van kvíz! Állítólag házpontok is vannak ezzel kapcsolatban valahogy, de legalábbis gyanúsan közel volt a faliújságunkon a bulikiírás mellett egy ösztönzés Lancastertől, hogy gyűjtsük lelekesen a pontokat a házunk javára. Tekintve az ő valószínű tarkóját a jelenlévők közt, lehet, nem is annyira véletlen egybeesés volt.
De nem ez motivál engem annyira jelenleg. Itt kvíz van. Ez az én múfajom. Én most alkotok! Ha valaki el meri áztatni a művemet, annyira fog utána örülni, mint én neki.

 

Szinte ácsingóztam a katasztrófa után, ami a küszöbön várakozott. Nem reménykedtem már benne, hogy elmarad, még Willow nyugtatása ellenére sem. Még ugyan nem szabadult el a pokol, de talán én érettem meg egyedül kettünk közül, hogy a roxfortos diákok és a vízzel töltött lufik annyra nem jó párosítás.
Persze valahol irigykedtem, hogy én nem tudok ilyen laza tanár lenni, mint ő. Valószínűleg a saját házam tanulói is jobban kedvelnének és nem húznák a szájukat, mikor finoman, a bulit hirdető kis papírfecni mellé, mint egy jelzés értékűen kiteszem, hogy jó lenne pontokat gyűjteni. Le vagyunk maradva és bár sosem reménykednék olyanban, hogy a jelenlegi helyzetünkből a Griffendél megelőzhető volna, de azt az utolsó helyet azért illenék elkerülni.
Miss Stane felbukkanása némiképpen oldotta a feszültséget, miszerint ismét nem szerzünk pontot. Azonban az az érzésem támadt, hogy direkt kerüli a tekintetemet, ráadásul gyorsan távozni is készült. Valahogy az órákon sem tűnt annak a könnyen ellazuóls típusú diáknak, de nem sokat tudtam Miss Stane-ről. Elég furcsa lány, az órákon kívül nem nagyon találkoztam vele. Szerencsére a házunk képviseletében nem csak ő, hanem a sokkal magabiztosabbnak látszó Miss Everfen is megjelent. Intésére egy biccentéssel reagáltam.
– Fenyíteni nem, de finom célozgatásként kiírtam a faliújságunkra, hogy szerezzenek pontokat... közel a bulit hirdető papíroshoz. Ugye ez nem számít csalásnak? – kérdeztem és próbáltam ártatlan képet vágni.
Az arckifejezésem csupán azután változott meg – valószínűleg ijedtté –, amikor Willow maga hajított egy vízzel töltött lufit Miss Stane lába elé. Csupán ekkora vettem észre, hogy Hannah Selwyn is megérkezett és már a kvízeket töltését fejezte be.
Gyorsan megittam a puncsom maradékát és szívem szerint azonnal újra töltöttem volna. Nos nem csak azért, mert Willow gyerek módjára a hugrabugos lány után hajított egy „bombát”, hanem mert az viszonzás képpen körbe sem nézve felénk hajított egyet. Miss Selwyn éppen csak félre tudott ugrani, de a szétrepedt lufiban nyugvó vízből jó pár csepp egyenesen felénk tartott, éppen csak el tudtam lépni.
– Túl szűk a hely itt az ilyesfajta játékokhoz – mondtam, de igyekeztem visszafogni az enyhe pánikot, ami a hangomat is uralni akarta.
Ezt nem fogom józanon elviselni – futott át az agyamon a gondolat és közben nem is érezem magamat túl fényesen. Még mindig falfehér lehettem a hirtelen jött támadástól. Vissza is sétáltam a puncsos kancsóhoz és megtöltöttem a poharamat. Csak egy pillanatra sandítottam Miss Everfen válaszaira és egy büszke mosollyal az arcomon sétáltam vissza Willowhoz.
– Szerintem szólni kellett volna Ailishnak is. Biztos élvezné ezt.
– Valószínűleg ő élvezte volna egyedül rajtad kívül ezt a tanári karból... – ismertem el.
Talán még sem én voltam a legjobb választás erre az alkalomra és nem csak azért, mert képtelen vagyok elviselni a támadó lufikat... de mi lesz ha elveszítem a türelmemet? Az aztán nem lenne jó. Persze, értem én, hogy egy erős férfikézre van szükség, hogy fenntartsuk a rendet, de én igenis tisztában vagyok a képességeimmel.
Willow hirtelen szentimentális lett vagy csak éppen az egyre gyűlő diáksereg juttatta eszébe a dolgokat... persze ott volt a gyanú, hogy egy kicsit sokat ivott. Azonban nem boncolgattam tovább a kérdést, nem tisztem jobban vájkálni mások életébe, mint amennyire beavatnak. Én sem beszéltem Willow-nak a hetek óta tartó álmatlanságról és hogy örülök, ha esténként négy órát alszom máris boldog vagyok.
– Mindenkinek vannak nehéz időszakai.... egy tanárnak is lehet – válaszoltam. – Habár fogalmam sincs ki miatt nem tudnád jól érezni magadat itt, azt javaslom, ne engedd neki, hogy tökre tegye a kedvedet!
Mást nem tudtam mondani, csak azt, amit őszintén gondoltam. Nincs az az ember, aki miatt elmennék a Roxfortból. Persze Willow más és nem is tudok róla mindent, így rendes tanáccsal nem nagyon szolgálhattam neki. Azt persze reméltem, hogy ez a kis buli - ami neki inkább szórakozás, nekem meg inkább munka -, majd megváltoztatja a véleményét és nem vonja ki magát annyira roxfortos dolgokból.
– Nem érdekelnek a pletykák – vörösödtem el.
Szinte éreztem a vesztemet. A diákok között már hallottam egyszer-kétszer, hogy az egyik tanár állítólg vetkőzésből élt és a lányok csillogó tekintetéből, pironkodó mosolyából nagyjából tudtam, rólam van szó. Állandóan zavarban vagyok, ha csak szóba kerül az ilyesmi, ezért most nem Willow szemébe, hanem a válla fölött az ajtó felé pillantottam, remélve, hogy a következő diák is megérkezik.
– Nem kérsz még puncsot? – kérdeztem rekedten és lenéztem a kezemben tartott pohárra. Kicsit megmozgattam, hogy a benne lévő ital felkeveredjen.
– Egész jó lett nem... pedig legalább négy-öt féle alkoholt öntöttem bele – kacsintottam vidáman. – A diákoké ehhez képest szűz...
Vigyorogtam, de az hamar le is olvadt az arcomról, ugyanis valahonnan megint egy lufi érkezett. Ezúttal nem láttam a tettest, de majdnem telibe talált. Egy szó sem jött ki a számon, csak álltam a mellkasomhoz kapva és próbáltam levegőhöz jutni a hirtelen pánikban.

zene: KP-This Is How We Do

- dress -


Sipping on rosé, sipping on sun, coming up all lazy
It's no big deal, This is no big deal
This is how we do, yeah, chilling, laid back
Straight stuntin’ ya we do it like that'



~~ ❈ ~~

Azóta nem voltam a Szükség Szobájában hogy Harryékkel lebuktunk. Pedig a DS egy igazán jó kis szervezet volt. Szerettem minden egyes pillanatát, még annak ellenére is, hogy milyen nehezen sikerült összeszervezni a dolgokat. Vagy meglehet, épp ezért. Valljuk be, mindig akkor izgalmas az élet ha van lehetősége a diáknak szabályt szegni. Harry Potter pedig mindig minden körülmények között különleges volt. Épp ebben is, de ezt talán nem kell senkinek sem bemutatni. Azóta pedig... annyi de annyi minden történt. Bennem él azért mindig élesen az emlék, mikor először fedeztem fel a szobát. Imádtam a ezdet kezdetétől. És persze ez azóta sem változott. Mindössze talán én magam. Ám mikor két napja az faliújságon megláttam a kifüggesztett cetlit, rögtön tudtam miről van szó. Ó igen, nagyon is. És a szívem egy része összefacsarodott. Valahol sírt a régi önmagamért, ugyanakkor örült, hogy nosztalgiázhat.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit kellene felvennem egy ilyen alkalomra, ahogy azzal sem vagyok tisztában kik is lesznek ott. Ám egy biztos Eric Lestrange kiosztása életem legjobb momentumának könyvelhető el, főleg úgy hogy előtte már sikeresen bezsebeltem a bátyám pálcáját Mr. Lee-től. Szóval abszolút elégedetten pillantok bele a tükörbe, egy utolsóként, s határozott léptekkel indulok el. A klubhelységben csak az egyik kandalló mellet enyeleg Lott, de rá ügyet sem vetek. Nem érdekel más szerelmi élete különösképpen most nem. Megvan a magam baja. És ha mindez nem lenne elég, ad problémát Mathias is. Belby ugyanis hadjáratot indított ellene újabban. Szerintem a fél iskola tudja hogy tegnap lesmárolta Bans-et. Igen, azt a Clementine Banks-et. Abszurd tudom. Igaz nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy ma a testvérem tiszteletét teszi, ámbár remélem hogy ha mégis, akkor beszélhetek vele. És szívből remélem hogy Charisma megint csak kamuzik. Ó uram add hogy hazudjon!
Ilyesfajtán az ajtóhoz érve kissé feldúlt állapotomban nem is sikerült rögvest bejutnom. Le kell higgadnom épp eléggé ahhoz hogy gondolkodni tudjak és az ajtó is engedelmességet tanuljon tőlem. Szerencsémre másodjára már megy a dolog, így mikor benyitok már zsibongás fogad. Ez persze a zenének köszönhető.
Elámulok. Nanáá hogy elámulok. Sokféleképpen láttam ezt a szobát, mondjuk főleg úgy, ahogy Harry alakította ki. Ám most.. más. Sokkalta másabb. Lehet a dekoráció teszi, vagy maguk a tanárok jelenléte (mert nem tudom nem észrevenni Lancaster-t és Fawcett-et nagyban elmélyülten társalogva) vagy szimplán az, hogy ezer évnek tűnő távolság az, amit felölel a jelenlétem. Hisz végre itt vagyok! Újra!
A lelkemben abszolút meghatódva perdülök körbe és szívom be a szoba atmoszféráját. Ó igen. Hát el sem hiszem!
Arcomon széles mosoly jelenik meg és nem érdekel az arcomba szálló hajszál sem, ami az állam csiklandozza. Tekintetemmel befókuszálom Oliviát, aki mint egy béka pislog, mivel nyakig vizes lett. Az előtte lévő jókora víztócsáról erre asszociálok, de nem mérem fel mennyire szenvedett súlyos vízkárokat. Fura... nem tudtam hogy ez ilyen buli lesz. Aztán ott van Hannah is meg az egyik alsós... Meryn vagy Merel? Nem is emlékszem már a nevére... Azt tudom hogy kellően nagy szájú. Intek nekik és beljebb lépek, az asztalhoz, ahol kis csomagok sorakoznak. Ahogy megemelem óvatosan az egyiket a víz megkottyan bennük. Ahá! Minden világos.
Ravasz mosoly suhan át az arcomon és a kezembe fogva egyet pillantok Stane-re. Ő mint egy ázott pincsi még mindig nem szól semmit, és sejtem ki tehette ezt vele. Igaz azt nem tudom, mégis miért, de... ha így áll a helyzet, hát én nem leszek a kerékkötője a dolgoknak. Szóval kacsintok egyet felé, mint amolyan barát a bajban hiába még csak nem is a háztársam. És... lendületből eldobom a kezembe simuló hideg vizes lufit. Egyenesen a két tanár felé. Velem egyidőben pedig Olivia is. Szóval kettős támadás. Haha!
Igazság szerint Willow-t célzom be vele, de amekkora peches vagyok Reed-nél ér célba. Na igen, nem véletlen nem vagyok benne a kviddics csapatban sem. Több kárt okozok, semmint hasznot.

 Legyőzőm a haragomat, hogy a megszólítom felé fordítsam a fejem. Közben észre veszem, hogy Blaire Montrego is velem együtt lufit dobált. A tanárok meg ide oda nézegetnek közöttünk, nem tudván ki volt. Majd szememmel újra megkeresem aki megszólított. Egy Griffindéles lány, azt hiszem. A nevét nem tudom pontosan, de úgy emlékszem valami Anna vagy annak valami válfaja. Nem. Megvan. Hannah. Ez az. Igen ő az. Megfordulok és felé megyek. Ha már megszólított nem szabad, hogy így elmenjek. Udvariatlan volna. És azért sem, mert már kezd érkezni a többi diák, vendég is lassan. Még pletykálnának, hogy "né a Hugrás lány, aki csak jön-megy. Megjelenik itt ott. Olyan mint egy szellem."
- Nekem viszont azt hiszem már véget is ért. - válaszolom kurtán a Griffindéles diáklánynak. Nekem nincs túl sok kedvem ehhez az egészhez. Az ajtóban észreveszem azt a személy akinek sikerült a lelkemre, beszélnie, hogy, hogyha kihagyom ezt a bulit, akkor rosszat teszek a Hugrásoknak és magamnak is. Ő Merel. Rögtön kiszúr engem is és boldog ittasan fel is teszi a nyilvánvaló kérdést, amire egy fejbólintással válaszolok. Hogy jön valaki? Rajtam, kívül mindenki szereti az ilyen bulikat? Ne már. Újra a Griffindéles lány fele nézek. Nagyot sóhajtok. Oké. Rendben. Legyen. Maradok.
-Rendben. - elindulok vele a babzsák fotelek felé. Belehuppanok unottan az egyikbe.
- Én nem igazán szeretem a bulikat. Most is csak Lancaster Tanár úr kérésére és Merel győzködése miatt jöttem ide. Muszáj pontokat szereznünk. - vallom be őszintén amit gondolok erről az egész buliról. - Szerintem az egész Valentin egy nagy hülyeség. Csupa rózsaszín izé meg idióta szívecskék. Amúgy is nem vagyok oda a rózsaszínért. -mondom tovább undorodva ettől az egésztől. - De nem akarlak kiábrándítani. Ez csak az én rideg véleményem. - mosolygok rá. Kedvesebb énemre váltok. Végül is ismerkedésnek jó ez a buli. Úgyis csak Merelt meg a többi Hugrást ismerem nagyjából, errefelé. Ideje újabb barátságokat kötni, fiúkkal meg lányokkal is. És ez talán jó alkalom erre.
 - Szerinted mit ihatnak a Tanárok? Ahogy látom nekik külön van valamijük?  -   nézem az említettek majd Hannah felé sandítok. - Mindegy is. Amúgy ti nagyon jól álltok pontok terén. Gratulálok. - hu de nehéz valami beszélgetés  témát találni, semmi sem jut eszembe, a mai nap folyamán. Talán a sok szívecskés nyavalya miatt, vagy maga a Valentin napi buli teszi ezt velem. Nem tudom. - Nem sok mindenkit ismerek a Roxfortban. Igen elég régóta vagyok itt, de a legtöbb diák mellett csak elmegyek egy köszönés kíséretében, csak a nevüket ismerem. Jó volna több embert megismerni. -  motyogom magamban. - Tudnál segíteni ebben?  Meg talán némi leckében is segíthetnél majd. Csak ismerkedés céljából. - el se hiszem, hogy ezt a marhaságot pont én mondtam ki, és én kértem segítséget ebben. Régebben biztosan nem csináltam volna ilyet. De mondom ez a party rózsaszín  hangulata teljesen kipöccent az énemből. Blaire felé nézek és odaszólok.
- Szia. Nincs kedved csatlakozni hozzánk? - kedvesen és mosolyogva invitálom miközénk, hátha csatlakozna és kicsit fellendülne a beszélgetés. Mint mondják több emberrel jobb a társaság. Majd Merelt is csatlakozásra invitálom. Ő aztán egy nagyon jó arc. Vele mindenki szeretne jóban lenni, szerintem. Feldobja  a hangulatot, és talán pont annyira mer beszólni  a tanároknak mint én, vagy jobban is. Remélem, hogy nem félnek annyira tőlem. Vagyis nem idegenkednek oly nagyon a személyiségemtől és csatlakoznak körünkbe.
 

Na még egy kicsit ne dobálózzatok, mééég egy kicsit,.. ééés kész! Najó, még azért várjátok meg az utolsó műveleteket is. Leteszem a pennát, átfutom mégegyszer a terjengős válaszaimat, gyönyörködök egy utolsót a művemben, aztán bedobom a többi válasz közé. Mostmár felőlem dobálózhattok, én nem fogok elázni tőle.
Há most na, olyanok voltak a kérdések, hogy csak nem hagyhattam részletes válaszok nélkül, és amúgyis unalmas karikázgatni az egyszavas lehetőségeket. Én csak kihoztam belőle a potenciálját, aztán aki javítja, az se fog unatkozni majd.
Időközben Stane is idehuppan egy babzsákba, egy másik lány társaságában, akit most nem tudom megmondani, honnan, de kifejezetten ismerősnek találok. Hol láttalak én téged?
-Nem is a pontszerzés, Stane, buli van. Esemény. Pláne soron kívül szervezett, tényleg, hogy lehet az ilyet szándékosan kihagyni? Csak hagyd magad szórakozni, rádfér.
Oké, lehet, hogy nem énnekem mondta, de attól még hozzászólok a témához, ha már itt beszélik a környékemen. Nem rossz dolog a kvázi-ingyen házpont se, főleg, ha Lancaster így rá van görcsölve a témára, mint az utóbbi időben, de én eleve se ezért akartam rábeszélni a lányt, hogy eljöjjön. Most tessék ránézni, nem ráfér egy kis kikapcsolódás? De! Öt! Tessék, még ő is mondja, hogy barátkoznia kéne. Hát na, nem pont ebben próbáltam meg segíteni én is?
-Mint ha meg tudnátok állítani benne- vigyorgok egy széleset, ahogy Stane hivatalosan is beinvitál a beszélgetésbe. Már úgyis beleszóltam az előbb.
Elnyúlok a babzsákban, hirtelen észbekapva előhalászom a zsákmányolt vizeslufit, mielőtt teljesen ráülök, és csak magam alatt áztatom el az ülőhelyemet, és elkezdem szemlélni a népet, hova lehet bebiggyeszteni annyi ember közé, hogy ne kelljen olyan pontosan céloznom.
Amint megvan a célpont, eldobom a lufit, átívelve az ideült lányok feje fölött, és ahogy hallom valahol szétcsattanni, a tarkóm alatt összefont kezekkel hátradőlök, mint aki jól végezte dolgát.