Alfred Sadler
Eltávozott karakter
Hozzászólások: 13
Jutalmak: +15
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : sötét barna
Szemszín: tengerkék
Kor: 17
Ház: Griffendél
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Egyedülálló
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 10 hüvelykes, bükkfából készült, egyszarvúszőr maggal
Nem elérhető
|
|
« Dátum: 2015. 11. 29. - 22:16:16 » |
+3
|
ALFRED SADLER Azzal, hogy adunk, csak még többet kapunk. Alapok jelszó || "Csokifiúk és Meggyleányok" így ejtsd a nevemet || Elfred Szedler nem || férfi születési hely, idő || Norwich, 1980. 12. 25. horoszkóp || bak kor || 17 vér || félvér évfolyam || hetedév A múlt Gyerekkor
Az életem Norwich-ban kezdődött, egy téli estén, méghozzá karácsonykor. Mondhatni, én voltam az ajándék, amit édesanyám kapott. Azt már nem szeretném belefűzni, hogy édesapám is, ugyanis ő nem jelent meg a születésem éjszakáján, sőt máskor sem sűrűn... A gyengébbik nemből származó szülőm neve Edith Gowk volt, s a világra hozásomat követően egy, a város mellett magányosan álldogáló birtokra vitt engem . Ezen a rezidencián nőtt fel anyukám, egy viszonylag nagynak mondható, négyszögletű építmény, sötétbarna, már kopásnak indult tetőkkel, valamint vörös téglából rakott falakkal. Az kúria falait felfutó sövényszulákok díszítették elvétve, a hat bokorból, mik rendezetten helyezkedtek el az út mellett, szobrokat alakítottak ki a nagyapám által felfogadott kertészek. Azért vagyok benne biztos, hogy kisded koromban ezt a látképet kölcsönözte a helyszín, mert már egy, az 1968-as évbeli fotón sem lehetett rábukkanni semmiféle kinézetbeli eltérésre a birtokot illetően. Persze, eme fényképet csak idősebb koromban tanulmányoztam, most vissza a gyermekkorhoz. Eleven lurkónak számítottam, szeretett anyám állítása szerint rengeteget bömböltem, akaratosnak mondtak. Egyértelműen imádtam édesanyámat, hiszen a nagyapám mellett csakis őt tudhattam magaménak. Mindenhová vele szerettem volna menni, csak fogni a kezét, soha el nem engedni azt. A nagyapám a tipikus öregurak szerepét töltötte be, számtalanszor találtam rá a társalgóban, amin éppen a pipáját szívta a tűzhely mellett, egy mamuszban, valamint a vörös színű hálóköntösében. Néha egy régi családi képet nézegetett, amin a nyakába vette az akkor még kislány szülőmet, miközben a nagyanyám egy csókot lehelt az arcára. A fényképen olyan boldognak tűnt, a szigorú arckifejezés helyét felváltotta az öröm, a család melegségéből áradó szeretet. Fiatal voltam, de egy összetett família képét már ismertem, ezért feltűnt, hogy nekem nincs édesapám. Egy alkalommal odamentem az öreghez, s megrángattam apró kezeimmel a köntösét. - Mi szeretnél, Alfred?- érdeklődött Richard Gowk, rám szegezte barna tekintetét. - Nagyapa, nekem hol van az apukám?- kérdeztem vissza. Beleszívott pipájába, kiengedte száján a sűrű, illatos füstöt. - Ő nem lehet köztünk, fiacskám.- válaszolta kurtán. - Miért?- fokoztam tovább a faggatózást, mire ő csak beletúrt a dús hajamba ráncos kezével. - Ifjú vagy még Más alkalmakkor könyveket bújt, s esküdözött nekem, miszerint nagyobb koromban majd velem szintén elolvastatja őket. A gondolat egyáltalán nem vonzott. Tipikus gyermek voltam, naphosszat szaladgáltam az udvaron, egy bottal hadonászva képzeltem, hogy én vagyok a legnagyobb lovag, aki megmenti a királyságot. Alkalomadtán futóversenyt rendeztem a skót juhász kutyánkkal, vagy sárból várat építettem az eső után előmászott csigáknak. Hohó, azért nem működött minden annyira átlagosan a családomban! Legalábbis, nem átlagosan egy olyan embernek, aki először nyert volna bepillantást a varázsvilágba. A seprű, amit nagyon utáltam, minden délelőtt tíz órakor nekifogott feltakarítani a házat, s nem egyszer az arcomba söprögette a port, amikor mellette próbáltam elosonni. Később kiderült, ez a házimanónk, Jacky műve volt, de mindig úgy intézte, hogy ne vegyem észre. Segítőkészsége ellenére engem nem igazán kedvelt, ugyanis a kintről behozott játékháborúimnak sok alkalommal takarítás lett a következménye. Hat éves koromban édesanyám úgy döntött, el kell kezdenem tanulni. Nem lettem iskolába küldve, a magántanítás oldalán állapodtak meg a nevelőim. Az írással, s olvasással kezdtük. A napjaim megváltoztak, és eleinte igencsak nehezen szoktam hozzá a leckék megírásához, a rengeteg gyakorláshoz, a tudásom fejlesztéséhez. A betűk ismeretének elsajátítását követően már magamtól is átlapozgattam néhány könyvet, noha azoknak a felét sem értettem tartalmi szempontból. Előnyben részesítettem az olyan dokumentációkat, melyek mellé illusztrációkat párosítottak, mivelhogy segítettek vizualizálni az emlékeket, fejlesztve ezzel az emlékezőképességemet, személyes tudástáramat. A nyolcadik életévemet töltöttem, amikor egy napon valaki eljött hozzánk. Nagyapám kisietett az udvarra, én kíváncsian utána akartam menni, ám édesanyám elkapott. - Te nem mehetsz oda, kisfiam!- parancsolt rám, mialatt a karjaiba fogott. - Miért, anya? Ki az a bácsi odakint?- érdeklődtem, mire édesanyámnak kicsordult egy könnye. A házba behallatszott nagyapám, valamint az ismeretlen társalgása: - Menj az utamból, vénember! Jogom van hozzá, hogy lássam. - Neked itt nincsenek jogaid, John. Soha nem is voltak, nem is lesznek. Takarodj el a portámról, vagy esküszöm neked, nem éred meg a holnapot! - De, ő a fiam! Mikor ezt meghallottam, kibontottam magamat édesanyám karjaiból, majd egyenesen az emeletre kezdtem rohanni. Drága édesanyám a nevemet kiáltotta, ám olyan gyorsan szeltem a lépcsőfokokat, többször is majdnem orra estem. A legközelebbi ablakból kitekintettem, szembesültem a valósággal. Az apám, fekete öltözékben, éppen menni készült, felugrott a seprűjére. Félelmetes fickónak tűnt. Egy pillanatra úgy éreztem, rideg tekintete áthatolt az ablakon, s egyenesen rám szegeződött. Legbelül éreztem, soha többé nem szeretnék vele találkozni.
Roxfortos évek
Tizenegy éves koromban érkezett a levél, melyben az állt, hogy felvettek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző iskolába. Olyan boldog voltam, el sem tudtam volna mondani szavakkal. Habár, az otthoniak már felkészítettek a dologra, mégis úgy kezeltem, mintha életem legnagyobb pozitív értékű meglepetésének számított volna a dolog. Talán, mindent összevetve, ez valóban így volt. Másnap, nagyapám elvitt az Abszol Útra, ahol megvásárolhattunk mindenféle kelléket, melyek előírásként szerepeltek a levélben. A tankönyveket, füzeteket, minden egyebet könnyűszerrel beszereztünk, az első izgalmas állomás a segítő állat megválasztása volt. Én a bagoly mellett döntöttem, méghozzá egy gyönyörű szép tollú, hím gyöngybagoly mellett. A fejformáját eleinte kissé viccesnek találtam, azonban ettől függetlenül nemes madárnak tűnt. - Mi legyen a neve?- kérdezte tőlem az öreg Richard, láttam a fején, már alig várta az utcára lépést, hiszen ott újból rágyújthatott pipájára. - Jó kérdés, legyen mondjuk Titus!- reagáltam le, egy széles mosollyal az arcomon. - Azt mondod, kölyök? Nem semmi választás, illik ehhez az állathoz. Na, de most már indulás! Rád vár valahol egy varázspálca, engem meg a dohányom.- noszogatott az idős férfi. Nem sokkal később Garrick Ollivander boltjában találtam magamat, ahol be kellett ruháznunk arra a tárgyra, mely egy kis szerencsével az egész varázslói életemet végig fogja majd kísérni. A két idős ember barátságosan köszöntötte egymást, majd egy rövid bájcsevejbe kezdtek, miközben én tátott szájjal bámultam a szekrénysorokat, azon töprengve, vajon mennyi pálca lehetett abban az üzletben? - Szóval, te volnál az ifjú Alfred, ugyebár?- szólított meg a loboncos eladó. - Igen, a nevem Alfred Sadler, uram. Örvendek a szerencsének!- mutatkoztam be, ezt követően kezet nyújtottam a férfinak, aki egy jóízű kacagást megejtve viszonozta a tiszteletadást. - Nahát, micsoda jól nevelt fiatalember! Úgy érzem, ebben a te kezed van Richard! - Nem tagadom, szárnyaim alá vettem a gyermeket. Észnek és tisztességnek nincs híján, reméljük, varázslóként egyaránt megállja majd a helyét a közeljövőben.- nagyapám szavain érezni lehetett, dagadt a melle, amiért dicséretet kapott a nevelési módszere. - Biztos vagyok benne. Nos, akkor azt mondom, derítsük ki miféle pálcával indulhatsz neki a karrierednek, Alfred!- javasolta Ollivander. Nem telt bele sok időbe, mire a pálcám kiválasztott. Egy bükkfából készült tárgy volt, egyszarvúszőr maggal ellátva, hosszúságban pedig kitett tíz hüvelyket. Megtudtam a jellemzőit, melyek szerint az efféle pálcák a türelmes embereknél mutatnak eredményeket, valamint használóik tapasztalatokban gazdag emberek. Mielőtt hazaértünk volna a nagyapám megállított. Leguggolt velem szemben, a vállamra helyzete a kezét. - Alfred, amit most fogok mondani, vésd jól az emlékezetedbe! Édesanyád úgy gondolja, még túl fiatal vagy hozzá, hogy megtudd az apád igazi kilétét. Én azonban nem küldelek el téged felkészületlenül, nem bocsátanám meg önmagamnak sem, amennyiben bajba kerülnél. Édesapád egy rossz ember volt. Elhitette édesanyáddal az igaz szerelmét, azután a születésed előtt elhagyta őt. Mint utólagosan kiderült, ő tudjuk ki szolgálatában tevékenykedett. A Roxfortban lesznek olyanok, akik erről talán tudni fognak. Válogasd meg a barátaidat, s a legfontosabb: soha ne használj ki másokat a saját céljaid elérése érdekében! Megértettél engem? - Igen, nagyapa.- jelentettem ki, habár az információk tömege nem érintett túlságosan jól. Eleinte nehezen is barátkoztam, viszont már a beavatási ceremónián szereztem néhány ismerőst. Kissé visszahúzódónak tartottak, akit jobban érdekeltek a tanulmányok, mintsem az izgalmas diákélet. Ez egyre inkább változni kezdett, ahogyan cseperedtem. Annyi minden új ismeretre tettem szert, a Roxfort maga volt a megvalósult álom. Végül is be tudtam illeszkedni, megtanultam kedvesnek lenni másokkal, jól nyitni az emberek felé. A tanulás eléggé jól ment, harmadik évre sikerült teljesen beilleszkednem, kialakult egy olyan baráti köröm, akikben megbíztam, s szerettem őket. Megvédtük egymást a nagyobbak szekálásaitól, vagy más házakból származó incselkedőktől. Persze, a többi évfolyamból, valamint házból is sikerült jó ismerősöket szerezni. A versengést sosem néztem jó szemmel, az én véleményem szerint mind egy iskolába jártunk, ezért egyként kellett működnünk. Ebből adódóan nem vettem részt vetélkedőkben, sport eseményekben, azonban a többieket mindig megtiszteltem annyival, hogy a nézők táborát gyarapítottam. Sosem kerestem a bajt, ettől függetlenül az néha magától is megtalált. Volt egy srác, szerette kispécizni magának az embereket, eljött a nagy pillanat, amikor engem is megtalált. Ötödévben történt, egy márciusi délelőtt az udvaron ücsörögtem, bámultam a felhőket az égen. Szép időnk volt, a napsütés megcsillant a tornyok ablakain. - Hé, Sadler!- szólított meg Jim Adcock, az idegesítő hangsúlyából egyből fel lehetett ismerni. - Üdvözöllek, Jim!- viszonoztam a „köszöntést”. - Képzeld, azt hallottam otthon, hogy apád halálfaló volt! Kíváncsi vagyok mit szólna akkor, ha tudná, a fia csak egy lusta disznó, akinek még borotválkozni sincs ereje.- a hangjánál csak az irritáló vigyora zavart jobban. - Hűha, meddig gyakoroltad ezt a beszólást a tükör előtt?- kérdeztem vissza, miközben felálltam, s egyenesen a rosszindulatot sugárzó íriszeibe mélyesztettem sajátjaimat. - Nem gyakoroltam. - Ó, persze, hogy nem! Tükörbe is eléggé ritkán nézel, gondolom. - Háá-hhát... - Mit hebegsz itt nekem? A baglyom előbb ki tudna mondani egy értelmes mondatot. Jim reakciója annyiban nyilvánult meg, miszerint ellökött magától, mire előkaptam a pálcámat, de az egyik tanár megakadályozott bennünket, mielőtt komolyabban egymásnak ugorhattunk volna. Egy ostoba fenyegetés, aztán nem is szólt hozzám többet abban az évben. Persze, az idő múlásával rám talált a diákszerelem is, méghozzá egy Kate Suggitt nevű leányzóban megtestesülve. Az első találkozásunk akkor volt, amikor egymás mellé ültünk mágiatörténet órán. Komolyan mondom, neki köszönhettem, amiért az ötödik év végén a legjobb eredményem az RBF-en az a tantárgy lett. Inspirált a jelenléte, ráadásul csodaszép zöld szemei, szőkésbarna haja volt, az arcát pedig mintha angyalok faragták volna a világ legpuhább anyagából. Állandóan kedves szavakat intézett hozzám, segített a lemaradásaimban. Sokszor ugyanarra gondoltunk, aztán nevettünk, miután megosztottuk egymással. Végre úgy éreztem, valaki ösztönöz, egy olyan lány, aki mellett el tudtam volna képzelni az életemet akármeddig. Soha nem szólt le a lustaságom miatt, csak mosolyogva rángatott be az órákra a kezemnél fogva. Az mágiatöri tanórák előtt a tónál találkoztunk, sétáltunk egy keveset, beszélgettünk mindenféléről, azután elindultunk. Egy este becsiccsentettünk a haverokkal a Három Seprűben, én meg elhatároztam, le fogom venni a lábáról Kate Suggitt-et. Valamilyen csoda módján el tudtam osonni az ajtajukig, azután kopogtatni kezdtem. Ő nyitott ajtót. - Kate...- mondtam. - Alfred! Mit keresel itt?- kérdezte, kellemesen meglepődve. - Olyan csodálatos vagy. - Alfie, te ittál? Hihi! Nem hiszem eeeel! - Egy kicsit, de figye-figyelj csak! Tudoood, én néha írok, költök! Költök. Ilyen izéé, verseket. El-elszavalom! Egy angyalt látok a tónál szerda reggelente; A víztükör összes csillogását felülmúlja szépsége; Néha úgy vágynék rá, tudni amit rejt a lelked; De félek, a szívemnek annyi lesz év végére. Egy kissé meghalok, ha rám szegezed tekinteted... – mielőtt befejezhettem volna alkotásomat, amibe valamilyen csoda folytán semmilyen pityókás csuklási hiba nem akadt, megjelent Kate mögött az egyik szobatársa Lisa, aki ki nem állhatott. - Húzzál aludni, Sadler!- rivallt rám, odébb rántotta Katet, akitől még egy „Jó éjt, Alfie!”-t kaptam, majd Lisa stílusosan bevágta előttem az ajtót. - ... Vedd észre Kate, hogy csak téged szeretlek!- fejeztem be, de már csakis egy ajtónak szavaltam az utolsó sort, bánatos hangon. - Nem baj. Úgyis béna rímek.- rántottam meg a vállamat egy büfögéssel egyhuzamban, majd zsebre vágott kezekkel tovább ballagtam, elcsigázottan.
Háború
Egyértelműen életem legszörnyűbb napja volt, amikor ostrom alá vették a Roxfortot. Minden eszméletlenül hirtelen történt, szinte alig volt időm felfogni a történteket. Noha, az előjelek már sokkal korábban megmutatkoztak, én mégis azt hittem, lesz majd valamiféle beavatkozás, ami meg bírja akadályozni a tragédiát. Viszont, magunkra maradtunk, eltekintve attól a pár egyéntől, kik a halált megvető bátorsággal siettek az iskola segítségére. Miután áttörték a hatalmas varázskupolát, melyet a védelem szempontjából sikerült felállítani, elszabadult a pokol. Össze kellett szednem az összes bátorságomat, ahogyan mindenki másnak is. Úgy döntöttünk, ellen fogunk állni Voldemort hordáinak. Egyet értettem minden elhatározásban, amit a jó és a diákok megóvása érdekében hoztak a tapasztaltabbak. Azonban, olyan ellenféllel találtam szemben magamat, akire nem számítottam. Az egyik romos terem sarkában az apámmal találtam szemben magamat. Az érzés leírhatatlan volt, megismertem az arcát annyi év után, hiába az egyszeri találkozás. - Csak nem?- kérdezte, miközben felvonta az egyik szemöldökét, lassú mozdulatokkal fordult az irányomba. A legelviselhetetlenebb érzést az váltotta ki belőlem, hogy észrevettem, jó néhány vonásomat tőle örököltem. - Nocsak. Megnőttél, fiam.- jelentette ki, miközben lassú mozdulattal emelte rám a pálcáját. - Én nem vagyok a te fiad.- vágtam vissza, eztán felé irányítottam a bükkfapálcám végét. - A nagyapádat hallom belőled beszélni. Az a vén bolond Richard, meg kellene látogatnom a közeljövőben. Miután ezeket elmondta, haragra gerjedtem, a Flagellii nevű átokkal támadtam rá, megkíséreltem ostorcsapást mérni az arcára, ámde könnyűszerrel hatástalanította a támadó mágiámat. - Nem is rossz, de ennyi édes kevés ellenem!- a beszéde végére a hangsúlya elérte az ordítás szintjét, mintha teljesen megőrült volna. Ádáz párbajba kezdtünk, repkedtek az átkok, szerencsére jártam sötét varázslatok kivédése órára, ezért magam tehetségével fel tudtam venni a versenyt az apámmal. Az adrenalin tombolt bennem, kezdtem fáradni, éreztem, ahogyan az izzadtság végigfolyik mindenemen. A plafonról kövek potyogtak, a levegőt megtöltötte a halál, a kőpor, valamint a füst. Egyszer rosszul léptem, s már azon is találtam magam, miszerint egy elvarázsolt kődarab erősen fejbe kólintott. Hátravetődtem, szédülni kezdtem a látásom homályossá lett. Eltompultak az érzékeim. - Tarts ki, Alfie!- hallatszott egy hang, amire odakaptam a fejemet. - Kate... Ne... Menekülj!- habogtam, de nem voltam képes egyenesben tartani a fejemet, villanások sorozatát láttam, fényjátékot, ahogyan az általam szeretett lány a halál keringőjét járta a férfival, kit leginkább gyűlöltem. Végül egy zöld, villódzó csóva, s Kate elterült a földön. - Gyenge vagy. Azt reméltem magam mellé állíthatnálak, de már látom, hogy a dicsőséges halálra sem vagy érdemes.- fejezte ki magát John Sadler, ezt követően magamra hagyott a fájdalmammal. Bukdácsolva rohantam oda az élettelen szerelmem testéhez, miután sikerült felállnom a padlóról. Zokogva szorítottam magamhoz, beszéltem hozzá, ám mindhiába. Kate Suggitt eltávozott az élők sorából. Azon a napon mindannyian sokat veszítettünk, biztos vagyok benne, egyikünk sem fogja elfelejteni, ami akkor történt a Roxfort iskolájában. Azóta elkezdődött az új tanév, hetedévesként nyomom az iskolapadot, megpróbálván túllépni a tavalyi események sorozatán.
Jellem Az igazság az, hogy igencsak bonyolult jellem vagyok. Mondhatnám, miszerint egykoron én voltam az a tipikus szépreményű kisfiú, akiből egykoron majd nagy varázsló válhatott volna, csak éppen a Sors részegen fogott neki a sorok írásához, aminek következtében az Alfred Sadler című fejezeten elkenődött a tinta. Persze, távol álljon tőlem önmagam fényezése, mint ahogyan sajnáltatása is. Sokkal több minden befolyásolja azt, amiként valakinek kifejlődik egy adott személyisége. Én úgy vélem, nekem ezek a behatások a családból, de leginkább a baráti társaságomból adódtak. A környezetem nem minden esetben érdekelt, s a hozzám közel álló személyeken kívül mások véleményének mindig nehezebben adtam hitelt. Mondhatni, természetemből adódóan egy elfogult embernek tűnök, azonban ezen folyamatosan próbálok változtatni, elvégre nem körülöttem forog a világ, hiába élhetem át azt csupán a saját látószögemből. Kevesen tudják igazán, hogy ki vagyok valójában, tehát időre van szükségem, mire valakinek ki tudom tárni lelkem gondját, baját. Noha, ettől függetlenül az új arcokkal kedvesen, előzékenyen szoktam viselkedni, mert sosem lehet tudni, mikor jön majd jól egy ismerős segítsége, akár tanulmányok, akár a magánélet területein. A belém vetett bizalmat őrzöm, a titkokat szintúgy. Tartósan tudok szeretni embereket, és, ha egyszer valakit igazán megszeretek, azért képes vagyok bármikor áldozatokat hozni, szinte mindenféle téren. Nem vagyok egy könnyen zavarba ejthető típus, a sarkamra tudok állni, amikor a bátorságomat szólítják csatába. Furcsa, azonban a versenyszellem teljesen kiveszett belőlem az évek alatt, meglehet, a kényelemre irányuló túlzott igényem következtében. Rosszul viselem, amikor valakit több ember kezd el cseszegetni, a nagyzoló, öntelt emberektől szintén a hideg szokott futkosni a hátamon. Természetesen, számos negatív tulajdonsággal rendelkezek ezek mellett. Például, hogyha egyszer sikerül igazán megsértődnöm, meggyűlölnöm valakit, akkor nagyon sokat kell az illetőnek utána bizonyítania, amennyiben újból jóban szeretne velem lenni. Néha, az időközönkénti világfájdalmaim miatt, ridegnek mutatkozok a külvilág számára. Teljes szintű együttérzést csakis azok iránt tudok tanúsítani, akiket huzamosabb ideje ismerek, erős kötődés kapcsol hozzájuk. Tudom hová kell szúrni bizonyos embereknek, s olykor kegyetlen megjegyzéseket tehetek, azonban konfliktust fölöttébb ritkán kezdeményezek. Nem vagyok ostoba, viszont az eszemet sokszor elhanyagolom, mindig abban a hitben élek, miszerint az idő nekem dolgozik, ezért sűrűn hagyom a dolgokat az utolsó pillanatra. A szépérzékem fejlett, ámbátor igencsak válogatós egyénnek bizonyulok. Sokat töprengek az élet értelmén, a világ működésén, egyesek koravénnek gondolnak, mások azt állítják, valahol mélyen csírázik bennem a bölcsesség magja. Komolytalannak azok hisznek, kik nem ismerik igazi személyiségemet. A csalódásokból kifolyólag ,megtanultam nyilvánosság előtt nevetni a saját szerencsétlenségemen, esetenként. Emiatt tűnhet úgy, hogy morbid a humorom, sőt gyerekes a felfogásom. Ostorozom magam, amikor valami hülyeséget, felelőtlen dolgot csinálok, noha nagyon nehezen tanulok a régi hibáimból, gyakran követem el őket újra. Erősség || önfeláldozás, bátorság, barátságosság, lojalitás, hidegvérűség, igazságérzet Gyengeség || titokzatosság, önbizalomhiány, hajlam a depresszióra, lustaság, felelőtlenség, bohém jellem, melankólia
Apróságok
mindig || zene, természet, kikapcsolódás, barátok, gyors éttermi kaja, filmek, görbe esték, történelem, szépirodalom soha || önelégültség, barátságtalan emberek, pókok, izzadtság, félelmetes tanárok, magasságból letekinteni, versengés hobbik || Imádok úszni, amikor csak alkalmam van rá, kihasználom. Írtam már kisebb novellákat, sőt verseket is költöttem, amiknek túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam, álatában. A haverokkal lógást is előnyben részesítem. Szeretek filmezni, drámákat olvasni, beleképzelni magamat a múltbéli emberek helyzetébe. merengő || - Az a puszi az arcomra, amit Kate-től kaptam, mikor a folyosón megmentettem egy eséstől, mert megbotlott valamiben. - Kate halála, amikor megostromolták az iskolát. mumus || Egy óriási aknászpók Edevis tükre || Feltétel nélküli boldogságban élni. százfűlé-főzet || Kék színű, de olyan íze van, mintha folyékony sajtburgert inna valaki. Amortentia || vörösrózsa titkok || Még mindig szerelmes vagyok egy bizonyos leányzóba, és egyelőre nem tudom kiheverni a bánatomat. azt beszélik, hogy... || Nem vagyok százas agyilag, és egy csöppnyi komolyság nem sok, de annyi sem szorult belém.
A család
apa || John Sadler; 44 éves; aranyvérű és ki nem állhatom anya || Edith Gowk; 39 éves; félvér, akit a legodaadóbb anyának tartok a világon testvérek || nincsenek állatok || Titus, a gyöngybaglyom Családtörténet || A családomnak csak a Gowk ágát tudom bemutatni, ugyanis egyedül velük tartom a kapcsolatot. Nagyapám neve Richard, akinek fontos szerepe volt a nevelésemben, mindig is egy konzervatív, de ettől függetlenül bölcs embernek számított. Erős varázslóként tartották egykor számon, s a Mágiaügyi Minisztérium dolgozójaként tevékenykedett. A Gowk rezidencia nem messze található Norwich városától. Sajnálatos módon, nagymamámat, Elizabethet, nem ismerhettem, ugyanis születésem előtt meghalt, azonban annyit megtudtam, mugliktól származott. Édesanyám, aki a Hugrabug diáklánya volt, azt mesélte, hogy a nagyanyám számított az egyetlen mugli boszorkánynak, kivel az öreg Richard Gowk minden téren megtalálta a közös hangot. A Sadler ágról nincsenek meghatározó információim, állítólag aranyvérűnek tartják magukat.
Külsőségek
magasság || 183 cm testalkat || átlagos szemszín || tengerkék hajszín || sötétbarna kinézet || Sokak számára igénytelennek tűnhetek, ugyanis a kényelem szerelmese vagyok. Ebből adódóan, laza ruhákat hordok, az eleganciát túlságosan nem részesítem előnyben. A hajam az esetek nagy többségében kócos, arcomat is elég sokszor borítja borosta. Persze, piszkos öltözékekben nem járok, valamint mosdatlanul sem, csak a saját laza stílusomat követem a megjelenésemet illetően.
A tudás
varázslói ismeretek || A számmisztikától eleve kirázott a hideg, valahogy mindig hadilábon álltam a számokkal, sokkal humánusabb beállítottságú embernek bizonyultam az évek folyamán. A történelem állandóan foglalkoztatott, ezért a mágiatörténeten belül hoztam kiemelkedő eredményeket, s az asztronómia is kedvemre volt. A természetre irányuló, nyugodt rajongásom miatt felkeltette az érdeklődésemet a gyógynövénytan is. A bájitaltanon történő érvényesülést inkább meghagytam a kedves hölgyeknek, ahogyan a jóslás művészetének üldözését is. felvett tantárgyak || Rúnaismeret pálca típusa ||tíz hüvelyk, bükkfából van, egyszarvűszőr a magja RBF || Sötét Varázslatok Kivédése: V Mágiatörténet: K Asztronómia: V Rúnaismeret: V Gyógynövénytan: E Átváltoztatástan: E
Egyéb avialany|| Landon Liboiron
|