Mi lenne, ha...

Mind szoktunk azon merengeni, milyen fordulatot vett
 volna az életünk, ha annak idején mások a körülmények - épp ettől maradt csak játék,
 hiszen nem voltak azok. Ha ide írsz, valaki téged kért fel a merengésre, és te is hagyj
 az utolsó soraidban egy elgondolkoztató lehetőséget az utánad érkezőnek, így szaladunk
 tova a fejtegetés láncán.

M I  L E N N E  H A . . .?

... lett volna családom.

Egy alvó kislányt látok, akinek szőke fürtjein lassú keringőt jár a kertben uralkodó aranyszín napsugár - a kicsi kezei az arca előtt, alatta a könnyű anyagú pokrócon egy talán születése óta ezerszer is megfoltozott játéknyúl. Semmi és senki nem zavarja a nyugalmát, mintha festve lenne, háborítatlanul megálmodva egy olyan ember által, akinek soha nem jutott hasonló élmény. Látótávolságban neki készített hintát ringat a szél, virágok hajladoznak a tövében, egy távoli patak moraja suttog a délutánba...
Minerva Elizabeth Balmoral mennyiben lenne más ember, ha az anyja nem tekinti szent küldetésének már a születése előtt, hogy megölje? Milyen érzés az, ha feltétel nélkül szeretnek, és nem kell rettegnünk ott, ahol másokat ölelés és megértés vár, nem rideg, barázdált fogú késekként csak a kezünkre az utálat? Hogy élnek mások, akiket vártak, és nem akartak messze űzni, büntetvén őket a puszta létezésért? Ezen gondolkozom most, mert vissza már nem hozhatom az eljátszott időt. Milyen ember lennék, ha van családom?

A kislány felébred, álmos tekintete felrázott hógömb, kis ujjai kissé durcásan dörgölik meg a kipirult arcot - messzire vezet a képzeletem, ő nem lát engem, nekem pedig talán keserű lesz utólag a játék a fantáziámmal. Feláll, nem is törődik az összegyűrt ruhájával, mert nem történik semmi baj, ha a szülei meglátják, és futni kezd a ház felé, beront az ajtón, de ott találja őket, ahol lenniük kell: együtt, a házban. Az apja az ölébe kapja, együtt nevetnek az anyjával a kicsi még zilált fürtjein, kedves beceneveken szólítják, elűzik a rémület legapróbb felhőjét is az életének egéről, mert szeretik, mert akarták őt, és mert ez nem változik majd, akármit is tesz. Ez a Minerva Elizabeth Balmoral békében nő fel, és habár szeretne hozzám hasonlóan versenyt futni ellenfelekkel elméleti síkon, és ugyanúgy ravaszságot rejtenének a később átrendeződő vonások, nem lenne kénytelen azt az életben maradásra fegyverül hívni. A süveg másik házba osztja, zöld-ezüst a nyakkendője, és talán az elsők között bukik el a háborúban... Mert nem tudná, milyen a kemény pofon az arcán, milyen mosolyogni a túlélésért, és hogy vissza lehet és kell is ütni, ha valami fáj, még ha csak az elme eszközeivel is...
Úgy sejtem, az a Minerva Elizabeth Balmoral, akinek nem ül ott a sötét élet emléke a szemében, és akit talán nagyon mélyen, darabokban őrzök magamban, nem érte volna meg a tizenhetedik születésnapját. Talán számára sokkal jobb, hogy sosem létezett. Persze, minden egészen más lenne, ha máshogy képzelem el, mi lett volna, ha...?
De akkor már megkérdezném Willow-t, milyen lenne az ő élete, ha lett volna igazi családja...?

MI LENNE, HA...?

...ha szerető családom van.

          Nem tagadom sokszor elgondolkodtam már ezen. Mi lett volna, ha édesanyám nem hal meg a születésemkor?
          Egy szerető és boldog családban nőttem volna fel, ahol a kicsi én boldogan focizik a testvéreivel. Mindennapos vendégek vagyunk a játszótereken, a család barátainak gyerekeivel múlatom az időt, és talán feldöntök néhány kukát, de azt is csak a szórakozás miatt, mert olyan érdekes hangja van. Nyáron eljárok a nagyszülőkhöz, hogy ott aztán kviddicsezhessek. Nem utálna senki, mindenki boldog lenne, a születésnapok nem lennének kínos pillanatok, amit mindenki elfelejtene inkább. Nem egy gyásznap lenne, hanem valami, amit tényleg érdemes megünnepelni, egy új élet kezdetét. Anyu tortát sütne, kaptam volna ajándékokat, még akkor is, ha csak egy szerető és gondoskodó ölelést.

          Aztán látom magam az Akadémia után. A sikeres vizsgák után a családom körében megünnepeljük az immár teljesen felnőtt énemet. Aurorként kezdenék dolgozni, átköltöztem volna Londonba vagy valahova Skóciába. Sikeres küldetések sorát hajtanám végre, talán még harci sérülést is szereznék az évek alatt. Biztos eltalált volna Cupido nyila is. Catlyn, így hívnák a feleségem, és már lenne egy vagy két kis hercegnőnk is.
          Boldog családi idill, ahogy a vidéki varázslófaluban lévő házunk kertjében múlatjuk az időt. A lányok labdáznak, sárkányt eregetnek, vagy a medencében pancsolnak, amíg mi a barátainkkal beszélgetünk. Igen egy kertiparti barátokkal. Sokkal. Kollégákkal és családtagokkal együtt.

          Boldog élet, amit a háború úgyanúgy beárnyékol. Valószínűleg ott lettem volna az ostromnál, ahogy annak is meg lenne az esélye, hogy nem élem túl vagy olyan sérülést szenvedek, amiből nem tudok maradéktalanul felépülni. Ezeknek mind annyi esélye lett volna, minthogy nem történik velem semmi, csak letörölve az izzadságot a homlokomról együtt ünneplek a diákokkal, tanárokkal és az ott lévő aurorokkal. Ünnepelni? A sok halott miatt valószínűleg csak megkönnyebbülés lenne, és csak valamilyen csendes ünneplés, magamban. Nem lenne ilyen keserű ez az egész, mint most.

          Mi lett volna, ha normális és boldog családom lett volna? Azt hiszem, egy teljesen más személyiség lettem volna, akinek nem kell menekülnie a múltja elől, hanem büszkén mesélem az unokáimnak és dédunokáimnak azokat a meséket, amiket gyerekkoromban hallottam. Azokat a csínyeket, amiket a tesóimmal hajtottam végre, és azokat az élményeket, amiket a Roxfortban és az Akadémián szerzett barátaimmal együtt éltem meg.

Kíváncsi vagyok rá, hogy mi lett volna Nataniellel, ha van családja?

MI LENNE HA...

...ismerném a családom?

Úgy felnőni, hogy semmit, még a neved kezdőbetűit sem tudod önmagadról… Borzalmas.
Valahol mindig úgy érzetem fél személy vagyok csak. Valaki, akinek nem lehet boldog teljes élete, mert igaziból a sajátjának hiányzik a teljes eleje és konkrétan a lényege.
Nagy részt az a közeg határoz meg bennünk, amiből jöttünk. Ha ez nincs, úgy mibe kapaszkodhatnánk? Mire vagy kire foghatnánk jellemünknek egy-egy hibáját?
Én ezek nélkül az alapok nélkül élek.
És számtalanszor elgondolkozom rajta, mi lett volna, ha ismerem őket…

Biztos nem vertek volna meg annyiszor sem gyermekként, sem kamaszként. S most másképp állnék hozzá a fizikai fájdalomhoz. És talán a lelkieket is jobban bírnám, és nem félnék mindennap azon, hogy ki bánt meg.

Talán író sem lettem volna. Nem lenne hírnevem, pénzem, vagyonom, mégis százszor jobban tudnám ki is vagyok, mint most. És csak a szüleimnek mesélnék. Elmesélném mi történt velem, elmondanám minden hétvégén, egy ebéden vagy vacsorán, miket csináltam hét közben. És meghallgatnám ugyanezt testvéreimtől. Merthogy minden bizonnyal lennének, mert minden bizonnyal vannak…
Úgy hiszem édesanyám szemeit és haját örököltem, és apám természetét és vélhetőleg testfelépítését. A testvéreim is éppen így nénének ki. Még a kócos szemöldökünk is megegyezne…

Lehet megismertem volna Marielt a suliban. És meghódítottam volna, mert nem a családom kutatásával vagyok elfoglalva… hanem csakis kizárólag az ő gyönyörű mosolyával. Ő lett volna a művész kettőnk közül. A verseit dalba komponálta volna. Sikeres lenne és tökéletes. Ada lenne az első közös gyermekünk, de bizonyára követné még őt két fiú vagy két lány, ez már mindegy a lényeg, hogy egészségesek…

A háború elől elmenekültünk volna. Szerintem Amerikába, mindenkivel együtt… vittem volna mindenkit, akit családtagnak szólíthatok, még ha csak szegről-végről is. És szerintem soha többé nem is tértünk volna vissza. Ott lenne egy szép házunk. A gyerekeink az ottani mágusiskolába járnának…

De nincs ha…
Vagyok én, Nathaniel Forest, az író.
És van egy kislányom  Adelaide Wood-Forest.

Viszont azért megkérdezem…
Neked, Leon. Milyen lenne az életed, ha nem lenne a képességed?

Mi lenne ha...

...nem látnék a jövőbe?

Milyen különös kérdés...
 Mégis, azok közé tartozik, melyeket mind önmagamként, üres óráimban, mind mások sorsainak befagyott taván korcsolyázva felteszek magamnak. Ezen tűnődöm, ha odakint jégvirágok nyílnak az ablakon, és a tél magához öleli a tájat, de nyáron is, mikor a tűző napsütés aranybarnát rajzol a bőrünkre. Merengtem rajta gyerekként, a lázálmoktól rettegve, tinédzserként, bűntudattól hajtva, és most, hogy felnőttként hallom, még mindig olyan megfoghatatlan számomra.

Nem tartom valószínűnek, hogy más pályát választottam volna magamnak, habár az életem nem lenne zászlóshajója a jóslástanban tudományt keresőknek, nem foglalkoztatna a téma olyan közelről. Úgy nőttem volna föl, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, és habár évtizedek kellettek hozzá, hogy a képességemet ne pokolbéli átoknak lássam, mostanra érzem a pozitívumait is: megtanultam közel érezni magamhoz az embereket anélkül, hogy valóban kapcsolatba kerülnénk. Ott voltam és vagyok velük nehéz óráikban, boldog perceikben, mintegy őrlángként világítva a sötétség ellen némán. Mégis, arra születtem, hogy önbakó is legyek, a saját kezeim, melyeket néha másénak látok, fognak a víz alá nyomni. Ha valaki sok ezer életet él, a sajátja olykor elveszik közöttük, mintha nem is létezne, halk a dallama a ricsajban. Elfogadtam a sorsomat, elfogadtam, hogy hozzám tartozik a pislákolás a háttérben, és remélem, mindig lesz mellettem valaki, aki nem hagyja majd, hogy a lelkem üveggolyóként pattogjon szét a sok másik között, végképp feloldódva a formátlanságban.
Ha röviden kellene válaszolnom, azt mondanám: az nem én lennék.
Mondja csak, Mr. Quinton, mit gondol, milyen lenne az élete, ha az érzelmei elragadnák, és menthetetlenül szerelmes lenne...?
Belegondolt már ebbe?

MI LENNE, HA...

...menthetetlenül szerelmes lennék?

Mit áldoz fel az ember azért, hogy sikeressé váljék?  Hol van a határ? Mi az az áldozat, amit anélkül is meghozol, hogy tudatában lennél? Mi volt az a dolog, aminek a leginkább kárára ment a zsenialitás?

Sosem voltak jellemzőek rám a heves érzelmek. Képes voltam szeretni anyámat, de nagyon hamar elengedtem a kezét azért, hogy egyedül járhassak. Tudtam szeretni apámat, de nem kértem esti mesét, nem volt szükségem rá.
Ára volt annak, hogy ennyi tudást halmozhassak fel, s mi több, ezen is túllépve, felismerhessem azokat az összefüggéseket, amiket más nem. Nem vagyok jó társ, ha valaki vigaszt keres, ha valaki megértő szavakra vágyik, vagy csak egy ölelésre. Kínosan érzem magam, ha ilyen helyzetbe kerülök, de még akkor is, ha magamról kell beszélnem. Áldozatot hoztam, ami egyenértékű azzal, amivel cserébe rendelkezem.

Nehéz elképzelnem, és ijesztő számomra egyáltalán a gondolat, hogy milyen lennék, ha nem én lennék. Azoknak, akik hasonlóan gondolkoznak, mint én, nincs is semmi, amitől úgy éreznék, sebezhetőek lennének, mintsem ha egyik napról a másikra...  minek is nevezik?  Menthetetlen szerelmességnek?
A tudósokra jellemző, hogy egojukból építkeznek. Talán ezért is olyan nehéz elviselni minket. Mi értelme átváltani az érzelmi alapú érvekre, a jól bevált, racionális magyarázatok helyett?

Persze, ha nem áldoztam volna, talán most ugyanolyan lennék, mint bárki más. Valami teljesen hétköznapi munkám lenne, amit még csak nem is szeretek. Cserébe azért, hogy egy olyan nő legyen az oldalamon, akit néhány év múlva talán megunok majd, hogy aztán ismét szerelembe essek, valaki teljesen mással. Biztosan lehet úgy is boldognak lenni... Végtére is nem hátrány, ha az ember könnyebben kifejezi magát.

Az életmódomért súlyos árat fizettem. Nem a szerelem hiányával,  nem az érzelmek tompaságával, hanem a magánnyal. Lehetnek bármennyien körülöttem, egy kicsit mindig egyedül leszek.

Mint tudós a tudóstól teszem fel kérdésem, Mr. Crewe. Mi lenne, ha mások lettek volna körülményei, és mára már befejezhette volna kutatását?  Mit kezdene vele?

Mi lenne ha…

… mára befejeztem volna a kutatásom.

Nehéz ezt a kérdést megválaszolnom. Tovább haladva, inkább rémisztő a felvetés, és belegondolnom abba, hogy hol lennék most, abban az esetben, ha mára már készen lenne a kutatásom minden részlete. Olyan ezt végiggondolni, mint gyerekként az elmével játszadozó thrillert nézni… egyedül a sötét szobában. Mi történne, ha túl gyorsan érnénk el a célunk, s hamarabb érkezne a hozzá mért siker, vagy annak hiánya?

Csak néma feltételezéseim énekelhetik meg az eredményét annak, ha tizennégy évesen elérem egy élet munkájának sikerét. Megvan az oka annak, hogy emberek akkor érnek el dolgokat, amikor. Nagybátyám mondása szerint, a dolgok nem lehetnek jobbak, sem rosszabbak. Minden pontosan úgy történik, ahogy kell neki. Hogy a mi kezünk benne van-e, az már részletkérdés. Mi történne, ha a mágustársadalmat megváltoztató felfedezést egy gyerek érné el? (Mert nincsenek illúzióim arról, hogy az volnék.)

Úgy hiszem nem lenne számomra nagyobb csalódás, sem pedig komolyabb probléma, mintha ilyen fiatalon értem volna el ezt az eredményt. Természetesen ez esetben valószínűleg lángelmének születtem volna, s ez jelenlegi családi hátteremet ismerve, sürgős publikációra ítélte volna az eredményeimet. Valószínűleg időm sem lenne átgondolni, mi történik majd a világgal, ha a varázslók és boszorkányok kezébe adom a mágiát, mellyel azok lehetnek, akik csak akarnak, akkor is, ha az illető csupán az ő képzeletükben létezik. Nagy valószínűséggel nem bírnám ki, hogy ne alkalmazzam a mágiám, ezzel lépve az élet olyan területeire, melyeket amúgy nehezemre esik felfedezni. Milyen egyszerű lenne, ha minden helyzetben a szépség helyzeti előnyével indulhatnánk, vagy a magabiztos kiállás képességét tartanánk a pálcánk hegyén. Teljesen más testbe bújnék, örömmel telve el, mikor a tükörbe pillantva nem azt az arcot látom, melyet amúgy a magaménak hiszek. Talán lenne egy ideál, melyet sosem vetnék le, vagy naponta változtatnám ki is vagyok. A felelősség teljes tudatában élhetnék, mindössze a korai elmúlástól tartva, hiszen ha az ember bárki lehet, bármilyen kort elérhet a teste, akkor közel jár a halhatatlanság állapotához.
Ugyanakkor nagy valószínűségűnek tartom, hogy néhány éven belül teljesen elveszteném az éntudatomat, szép lassan ereszkedve a teljes önkép nélküli létbe, ahol nem tudja az ember, ki is ő, mert bárki lehet. Összeomlana a pszichém mire elérem a tizenhetet, úgy vélem. Ezen felül pedig valószínű lenne, hogy a társadalmat is önmagába omló kártyavárrá tenném, hisz nem tudna mindenki bölcsen élni azzal a tudással, melyet eléjük tártam, s attól félek, visszaélnének vele. Ha akárki lehetsz, sosem kell tartanod a következményektől, hisz egy pillanat alatt mássá válhatsz. A tudás pedig nem elkobozható kincs. Csak a halál vagy a teljes feledés szabadíthat meg tőle. Rövid időn belül anarchiába omlana a társadalom, s nem csak a varázslóké. A muglik, kik nem ismerik, nem értik a tudásunkat, rettegnének mindenkitől, nem bíznának senkiben, s hamar összeroppannának ennek terhe alatt.
Mindezt pedig csupán azért, mert egy gyerek a kezükbe adta a következmények nélküli felelőtlenség kulcsát.
Ha pedig nem publikálnám, csupán még rosszabb lenne az egész. Mivel többé nem lennék önmagam, hiába vehetném magam körül emberekkel, hiába sajátíthatnám el a szociális képességek teljes tárházát, többé nem lenne aki megértene, aki megismerhetné a saját lényemet. Milliónyi álarcban úszhatnék, de egyet mindig a fejemen kellene tartanom.
Undorító érzésnek tartanám, s ha nem a rejtőzés végezne velem, akkor vagy a magam mellé gyűjtött emberek, vagy én magam tenném meg.
Sötét az a jövő, melynek egy gyerek a teremtője.

Mint korombelinek felteszem a kérdést. Mi lenne Merel Everfen, ha tehetős családba született volna? Ha ismeri az apját? S továbbmegyek: Ha élne még a mama? Mi lenne Merel, ha hercegnőként nevelkedik?

Mi lenne ha...

...diznihercegnő lennék

Csak a baj meg a szégyen, én mondom...
Szóval.
Ha egy tehetős, teljes családba születtem volna.
Hát az biztos, hogy magasabb lennék, öt láb fölött is akár, mert a doki szerint azért is vagyok ilyen hobbit, mert anyukám betegen volt várandós, és annak lehet pár szövődménye. Node. Mitől is lennék én hercegnő, hogy az elején kezdjük. Én lennék a szüleim mindene feltehetőleg, agyonbabusgatott, agyonhercegnőtt lánya. Testvéreim lennének, bátyám, öcsém, öcsém mindenképpen. Cukiságfaktor! De több gyerekből én lennék az egyedüli lány, mondjuk háromból az egy, és a szüleim nagyon akartak egy lányt. Attól is lennék olyan hercegnő.
Mert hogy én nem lennék túl sokkal lányos lányabb, mint vagyok, az tutifix. Persze tehetős családban valószínűleg kifinomultabb lennék, azok ilyen puccos népek, és úgy belém lenne nevelve az etikett az utolsó szálig, hogy ihaj, valószínűleg sok szép, csinos, lányos, de elég hamar jobbnapokatlátott ruhám lenne, mert én ugyanolyan könyörtelenül kalandoznék bennük, csak mondjuk nem London belvárosban, hanem a birtokon. Engem térdnél hosszabb szoknya túl nem élne, ha nem csak alkalomra veszem föl, és még ott is direktben vigyázok, úgyhogy végül kiegyeznénk pár eredetileg férfiruha darabban. Mármint rám szabva, de szóval nadrág, mellény, ilyesmik. Ha ragaszkodnak hagyományos dresscode-hoz ugye.
A tesóimmal sokat játszanék, egy húron pendülnék velük, jobban mint lányokkal a korosztályomból, még az is lehet, hogy én találnám ki a dolgokat, én lennék a főkolompos köztük, és főleg ha a szüleim annyira lányosra akarnak fogni, akkor tevékenységben tartanék a testvéreimmel annál is inkább. Vívnánk. Én biztos. Esetleg párbajoznánk, ha aranyvérű, vagy ilyesmi varázsló előkelő család lenne... de nem, nem tudom elképzelni, hogy ne ismerjem a mugli világot, inkább mugli felső réteg, bár lehet, hogy lennének a családban ugyanebből származó, de varázsló rokonok előttem is.
A Roxfortban lehet, hogy más házba kerültem volna, mondjuk a Mardekárba, ha elkényeztető szülők kis kedvenceként már gyerekként is tanulom aktívan azt kapni magamnak tőlük, amit én akarok, mire a Süveg alá kerülök elsőben. Más nagy különbségek ezen a téren nem annyira lennének, esetleg inkább ismerkednék az itteni felsőbb körökkel, bár ahogy előítélet nélkül szóbaállok bárkivel, akkor se okozna olyan nagy gondot a "köznéppel" barátkozni szerintem.
Leginkább tehát elkényeztetettebb lennék, járulékosan úrihölgyebb. Mindkét szülő egyetlen kedvenc lánya a sok fiú közt, ezért is akarnának annyira lányosan kezelni, ahol érnek, de a sok ruha és baba között így is akadna egy-két vívótőr vagy hasonló, és sülve-főve lennénk egy csapat a fivéreimmel, és pont ugyanilyen kalandor lennék, mint vagyok.

Ha már így a családvariálásnál tartunk, tudom csúnya kérdés, de vajon mi lett volna Madivel, ha egy züllött, legalja családba születik, alkoholizmus meg miegymás közé?