Egy különleges ember különleges otthona

London egyik szegényebb negyedének a szélén, a Temze partján található egy panelház, amiben első ránézésre nincs semmi különleges – de még tüzetes vizsgálódás után sem. A környék és az épület is koszos, lepukkant: a gondnok néhány évvel ezelőtti halála óta senki nem törődött egyikkel sem, még a folyosókon is csak elvétve van világítás. Mitől lesz tehát mégis különleges ez a hely?
Néha felbukkan itt egy elegáns, jól szituált, a környezetéből teljesen kirívó fiatalember. A lakók csak ritkán látják, s olyankor is mintha a semmiből kerülne elő a negyedik emeleten, majd ugyanilyen hirtelenséggel el is tűnik a folyó felé néző folyosó közepén, mindig ugyanazon a ponton: de hogy hová, azt senki nem tudja.
A Winterbun család legifjabbja már régen foglalkozott a függetlenség gondolatával: nem akart teljesen elszakadni a családjától, hiszen alapvetően jó viszonyban voltak, de szüksége volt egy helyre, amit a magáénak vallhat és ahová elvonulhat, ha éppen magányra vágyik. Eredetileg ezért hozta létre magának ezt a kis zugot a mugli világ kellős közepén, felhasználva családjának ezen az oldalon lévő kapcsolatait és vagyonát – ám amikor híre ment a Sötét Nagyúr visszatérésének, egyben rejtekhellyé is alakította néhány egyszerű, de okos bűbájjal, aminek köszönhetően csak annak volt reális esélye megtalálni a helységet, aki tudta, hogy hol keresse.
Az épületből mindössze egy ajtónyi- és ablaknyi helyet foglalt el, a helységet viszont tértágító bűbájjal kezelte, így kellően tágas és kényelmes volt, az ablakot és az ajtót pedig kívülről átalakította, hogy megegyezzen az épület felületével, így az avatatlan szemek számára teljesen észrevehetetlen volt. Néhány egyszerűbb riasztóbűbájjal is kezelte ugyan a lakást, de tudta, hogyha valaki megtalálja, akkor ezek nem sokat fognak érni.

Belülről a lakás ízlésesen ötvözte az antik eleganciát és a modern kényelmet. Három helységből állt: egy amerikai stílusú nappaliból, egy kis hálószobából, és egy még kisebb fürdőszobából. A fő helység egyik sarkában egy apró konyha-szerűség kapott helyet, ami mellett közvetlenül egy régi, tekintélyt parancsoló bárszekrény terpeszkedett; a szoba közepén két elegáns, fekete bőrfotel és egy ugyanilyen kanapé állt körbe egy alacsony, faragott dohányzóasztalt, ezek egy kandalló előtt álltak, amiben örökké égett a tűz; a hálószobába vezető ajtót körülvevő falon könyvek sorakoztak katonás rendben, varázsos és egyszerű, szépirodalmi könyvek nagyjából egyforma arányban; a bejárati ajtó mellett pedig két egyszerű, de elegáns komód állt, amiben a mindennapi élethez elengedhetetlen holmik várták, hogy gazdájuk használatba vegye őket. S bár a többi helységben is visszaköszönt a tulajdonos ízlése, azok jóval szerényebben voltak berendezve: a hálószobát jóformán teljes egészében elfoglalta a közepén terpeszkedő, hatalmas, baldachinos ágy, mellette csupán egy díszes éjjeliszekrény és egy kisebb komód kapott helyet; a fürdőszobában pedig csupán a tágas, talán túlzottan is díszes fürdőkád az, amit említést érdemel az egyébként minden hasonló rendeltetésű helység alapfelszereltsége mellett.

Előzmények

[Carithy]

Az ifjú a beleegyezés hallatán egy halovány, bátorító mosolyt küldött a lány felé, majd a nyakához nyúlt s kikapcsolta ezüsttel szegett fekete köpenyének csatját, amit azonnal le is kanyarított a válláról s finoman a lányra terítette.
- Így kevésbé leszünk feltűnőek, ha esetleg valaki meglátna... - mondta, mintegy magyarázatképpen, majd letérdelt a lány mellé. Már eldöntötte, hogy hová fogja vinni a lányt; s bár nem volt felhőtlenül boldog az úticélt illetően, de egyetlen más olyan helyet sem tudott hirtelen, ahol teljesen biztonságban érezte volna magukat. S bár a köpeny nem volt a legjobb álca, arra a néhány pillanatra bőven elegendő takarást biztosított, amíg olyan helyen lesznek, ahol avatatlan szemek megpillanthatják őket.
- Ha megengedi... - udvariaskodott, de választ sem várva egyik kezével átkarolta a lány hátát, másikkal pedig a lábait s óvatosan felemelte a földről. Szemeit lehunyva koncentrált pár másodpercig, a következő pillanatban pedig az állomás helyét a hoppanálással járó színkavalkád vette át. Újabb pillanat telt el, majd kemény döccenéssel megérkeztek egy szürke, poros, elsőre ablaktalannak tűnő folyosóra. Az ifjú lábai megroggyantak s fél térdre hullt: még soha nem hajtott végre társas hoppanálást, így meglepetten vette tudomásul, hogy mennyi erejét is emésztette fel a dolog. Felpillantott s megkönnyebbülve állapította meg, hogy legalább a megfelelő helyen értek célba – bár elégedett nem volt magával és a teljesítményével, de legalább túl nagy porszem nem csúszott a gépezetbe. Ekkor hallotta meg, hogy útitársa feljajdul, s ahogy lepillantott, észrevette, hogy sebei felszakadtak s lassú patakokban elkezdett belőlük csordogálni a vér.
- Ne aggódjon, bent elállítjuk – bár halkan akart megszólalni, a szavak gyakorlatilag csak motyogásként törtek elő ajkai közül, gondolatban pedig elátkozta magát azért, mert akarva-akaratlan kimutatta gyengeségét. Lopva körülnézett a sötét folyosón, majd elégedetten nyugtázta, hogy rajtuk kívül senki nem tartózkodott ott, így legalább ez nem okozott további komplikációkat. Nehézkesen felemelkedett, majd tekintetét a szemközti falra emelte. Egy kicsit problémás volt ugyan úgy előhúzni a pálcáját a talárja ujjából, hogy azzal ne okozzon kényelmetlenséget az ölében tartott lánynak, de szerencsére sikerrel járt s a varázseszközt a falra szegezve lehunyta a szemét és felidézte magában a bűbáj ideiglenes megtöréséhez szükséges ige szavait. Amikor végzett, a fal sárgás fénnyel felizzott néhány másodpercre, majd miután újra elsötétült a folyosó, immár egy díszes, faragott ajtó előtt álltak. Az ifjú egy pillanatig sem habozott, könyökével lenyomta a kilincset és belökte az ajtót a vállával, majd belülről megismételte az utóbbi mutatványt. Abban a pillanatban, ahogy a a nyílászáró becsukódott, a folyosón újra felvillant a sárgás fény, s mire kialudt, az arra járók ismételten csak a dísztelen fallal találkozhattak.

Futólag végigpillantott a helységen és elégedetten állapította meg, hogy minden ugyanott hever, ahol ő hagyta, tehát senki illetéktelen nem járt a lakásban. Mint mindig, most is eltöltötte az elégedettség s a büszkeség, ahogy körülnézett: a saját terveit, ízlését dicsérte a berendezés minden egyes szeglete s mint ilyen, nagyon közel állt a szívéhez – olyannyira, hogy mióta végleg elkészült vele, azóta sokkal inkább otthon érezte magát itt, mint a Winterburn-kúrián.
Néhány lépéssel a kandalló előtt álló kanapéhoz vitte a lányt, majd óvatosan leengedte a testét az ülőalkalmatosságra.
 - Helyezze magát kényelembe – mondta neki, majd felállt és a bárszekrényhez lépett. Azon különböző fajtájú italok sorakoztak, minőségibbek és hétköznapibbak egyformán, mivel az ifjú szeretett mindenre felkészülni; ám most mégsem ezek felé nyúlt, hanem az egyik kisebb ajtót vette célba és nyitotta ki, amik mögött apró fiolák sorakoztak: különböző bájitalok, melyeket a nyílt háború kitörése után készített ide. Rövid válogatás után kiválasztott kettőt közülük, melyeket magához vett s odavitt vendégéhez.
- Ez egy bájital, ami be fogja gyógyítani a sebeit és remélhetőleg a karját és a bokáját is rendbe hozza, de legalábbis javítani fog rajta; sajnos azonban meglehetősen lassan hat. Igya meg – nyújtotta oda neki az egyik üvegcsét, a másikat pedig a dohányzóasztalra helyezte mellé, hogy a keze ügyében legyen. - Ez pedig egy fájdalomcsillapító ital... Fogyassza el, ha elviselhetetlennek érzi a fájdalmat, de vigyázzon, mert valamelyest el fogja ködösíteni a gondolatait. Azonnal jövök – mondta, majd felállt s az egyik oldalsó helység felé indult. Néhány percig volt távol, ami alatt megszabadult téli öltözékétől s csupán egy egyszerű, elegáns nadrág és egy feltűrt ujjú ing maradt rajta; kezdében pedig egy törölközőt és egy lavórt hozott, ami színültig volt kellemesen meleg, de nem égetően forró vízzel. Letette terhét a kanapé mellé, majd közelebb húzta az egyik fotelt s már éppen belemártotta volna a törölközőt a vízbe, amikor rádöbbent, hogy amit tenni készül, az meglehetősen illetlen, legalábbis ismertségük hosszát figyelembe véve.
- Ehm... kívánja maga csinálni? - kérdezte, s találkozásuk folyamán első ízben jött igazán zavarba, amit füleinek enyhe elvörösödése meglehetősen feltűnően közvetített. Úgy fest, hogy az ifjú a veszélyhelyzet elmúltával hirtelen rádöbbent a helyzet valószínűtlenségére...

[Köszönöm.]

Majdnem teljes sötétség honol. Rohadt szarul érzem magamat. Nem csak testileg, hanem lelkileg is. Bosszant a tehetetlenség és kiszolgáltatottság, legutoljára akkor voltam hasonló állapotban, amikor a két farkas támadt meg, s bár akkor még ennél is rosszabb állapotban voltam, mondhatni haldokoltam, most is így érzem magam. Nem tétlenségemről vagyok híres, és nem is a kiszolgáltatott, megvédenivaló kislány szerepéről. Általában tőlem kell megvédeni a kisgyerekeket, nehogy megálljanak a fejlődésben néhány szavamtól.
És a sötétség csak rátesz erre egy jó nagy lapáttal.
Amikor Dwayne megszólal az érzés egy cseppnyit enyhül, mintha észlelném, hogy itt van velem, de ez ökörség, hiszen eddig is a karjában tartott. Nem mondok semmit, csak hagyom, hogy azt tegye, amit tennie kell. Vagy akar. Mert végül is bármit megtehet…
Mozgolódni kezd, ami bizony nekem kissé fájdalmas, de nem panaszkodom, arcom izmait is rendben tartom. Előhúzza pálcáját és ebben a pillanatban tudatosodik bennem, hogy az én pálcám valahol az erdőben hempereg magányosan. Nincs nálam pálca. Ruhátlan, pálcátlan boszorkány vagyok. A francba, ennél pocsékabbul már nem érezhetem magamat. Agyamban lázasan kutatni kezdek valamiféle emlékkép után, hol is láttam utoljára a pálcámat, de csak addig jutok, hogy amikor levetkőztem az erdőben, a ruháim közé dugtam. Akárhogy erősködök, nem jut eszembe semmi más a pálcával kapcsolatban – néhány véres, és szőrös jelenet, de semmi több. Szép kör lesz megkeresni.
Végignézem Dwayne tevékenykedését, s levonom a következtetéseket. Okos. Én is valami hasonló kis rejtett zugot képzelek el magamnak a későbbiekben. Jut eszembe, ha van egy saját lakása, (már ha az övé), akkor talán mégsem iskoláskorú. Ami furcsa, mert annak látszik, és eddig megvoltam győződve arról, hogy bizonyára az iskolatársam. Mindegy, elteszem ezt a gondolatot későbbre, irreleváns.

Ahogy belépünk, egyből helytelen lesz a „kis rejtett zug” kifejezés, ugyanis szép tágasnak mondható. Legalábbis az a helyiség, amibe beléptünk. Gyors pillantásokat vetek, körbenézek, amennyire csak tudok, feltérképezem. Sok időm nem marad a pofás kis lakás bambulására, ugyanis Dwayne elindul, és a kanapéra helyez, a kandalló elé.
A szófa puhasága, és kellemes szövetének érintése olyan érzetet kelt, mintha felhőkön ülnék. Ez persze erős eufemizmus, de az állomás peronja után tényleg megváltás. Komolyan, nem vagyok hálátlan, fantasztikus.
-    Köszönöm.   – mondom, ahogy letesz. Ő maga a konyhához közel ágaskodó bárszekrényhez megy, szememmel követem alakját.
Miközben keresgél, kicsit mozgolódok a kanapén, megpróbálom ténylegesen kényelembe helyezni magam, de sehogy sem jó, ami nem meglepő, csak idegesítő. Megigazítom magamon a köpenyt, és próbálok arra is figyelni, hogy ne vérezzem össze teljesen.
-   Igazán szép lakás.   – mondom. –    Az öné? Csak, hogy tudjam, kit dicsérjek a kandallóért. Pofás darab.    – magyarázom teljes őszinteséggel és természetességgel. Imádom a kandallókat, nem kerülhette el a figyelmemet. Első blikkre a helyiség többi része is ugyanilyen elegáns, de azt még nem tudtam kellően felmérni.
Amikor a kezembe nyom egy üvegcsét, aminek meglehetősen rossz szaga van, félszeg mosollyal felnézek rá.
-    Whisky nincs?
Viccnek szántam, de igazándiból belegondolva, lehet nem esne rosszul. –   Köszönöm!   – emelem meg egy pillanatra az üvegcsét, mintha csak koccintanék, és sejtve az ízét, gyorsan lehörpintem a kissé sűrű folyadékot. Meglepetésemre nem annyira okádékízű, mint vártam. Csak egy kicsit okádékízű.
Amíg Dwayne távol van, a másik üvegcsével szemezek. Sose voltam nyápic, vagyis… ez így ebben a formában nem igaz, mondjuk úgy, hogy már egy jó ideje nagyobb a tűrőképességem, és a fájdalomküszöböm, de ó baszd meg, ez kurvára fáj!
Ahogy lassan dolgozni kezd bennem a sűrű lötty, egyre nő a fájdalom. Érzem a bokámat, érzem, hogy a főzet eléri, és teljesen birtokba veszi, és… hát mintha tűzzel simogatná. A bordáimat, mintha újra eltörték volna, a sebeim húznak, éles fájdalom nyilall beléjük majdnem másodpercenként.
-   Sssszz!    – felszisszenek, és idétlenül tartom a kezemet, mert meg akarom fogni fájó testrészeimet, de tudom, hogy butaság, ezért csak lóg a levegőben, mintha akarna valamit.
Mocorgok, mint egy óvódás, tekergetem nyakamat, amennyire tudom, de semmi sem segít a fájdalmon. A gyógyfőzetnek így kell hatnia? Komolyan? Ekkora szívást.
Összeszorítom állkapcsaimat, behunyom szemeimet. Várom, hogy enyhüljön a fájdalom, de nem érzek változást.
Szemem kipattan, az asztalon csillogó üvegre tapad a tekintetem. A picsába…
Előrehajolok, és mintha két cent vodkát gurítanék le a torkomon, úgy hörpintem le a másik bájitalt. Hátradőlök, fejemet lassan hátraengedem, arcom a mennyezet felé néz, szemem csukva, izmaim feszítve. Várom, hogy hasson.
Dwayne visszatér, az ajtó hangjára egyből kinyitom szemeimet, és azt veszem észre, hogy már jobban érzem magam. Vagyis furcsábban, de a fájdalom határozottan enyhült. Még mindig érezem az első ital hatását, a belső szorító érzést, de olyan távolinak tűnik a fájdalom. Mennyi ideig ülhetek itt? Öt perce? Tíz?
Dwaynere pillantok, aki már kényelmesebb ruhába öltözött, és egy lavórt szorongat, amit letesz a közelbe, és a fotelt mellém húzva, törölközőt már a vízbe meríti.
Figyelem az eseményeket, és hirtelen leesik a tantusz, hogy mit akar csinálni, de ahogy meglepetten szemeibe nézek, az ő arcán is hasonló megvilágosodást vélek felfedezni.
Hmm. Elvörösödik. De aranyos. Vajon miért? … ó, de hülye vagyok! Óha, mi van velem? Mintha be lennék egy kicsit lassulva.
-   Öhm, igen-igen!   – vágom rá kicsit zavarodott arccal. Majd szó nélkül a törölközőért nyúlok, de ez bizony fájdalmasnak bizonyul. Oké, csak hirtelen akartam, nem lesz itt gond… nem lesz gond. Lassan. Lassan nyúlok érte. De szép színe van ennek a törölközőnek. Hm. Hol is tartottam? Ja igen, belemártom a vízbe lassan. Kiemelem, hangosan csorog. Megpróbálom kifacsarni, de ahogy oldalast ráfordulva, a kezeim furcsa pózban próbálják ezt megtenni, a gyenge testem felmondja a szolgálatot, az ülés, és a testem tartása minden energiát felemészt, így nem bírom kifacsarni jól a textilt. Próbálok odahajolni a lavórhoz közelebb, hogy ne csöpögtessem végig a kanapét, de ez rossz ötlet. Au. Baszki. Tényleg szép színe van a törölközőnek, de ez így nem megy. Baszki.
-    Dwayne…   - szólok neki. Most én vörösödök el. Én? Elvörösödni? Mi van, már? –    Öhm…  - keresem a szavakat, nehezen jönnek a szavak a nyelvemre. –   Megtudná…   - megköszörülöm a torkomat, és próbálom összeszedni magam. –    Szóval megtudná mégis csinálni? Krhm, kérem.    – erősen összezárom szemeimet egy pillanatra, hátha attól helyrerázódok, de nem segít. Dwaynere nézek. Hm. Nem csak a törölköző néz ki jól. Vagyis. Ó. Nem vagyok eszemnél, most nem szégyenkeznem kéne? Olyan furcsa minden. De a kandalló tetszik.

Mi tagadás, az ifjú nem kis megkönnyebbülést érzett, amikor a becsukódó ajtó sárgás fénye felvillant majd kihunyt mögöttük, újfent elrejtve a helységet és ezzel feltételezhető biztonságot nyújtva önmaga és védence számára. Azóta, hogy észrevette a peronon heverő lányt, most volt lehetősége először igazán nyugodtan rendszerezni a gondolatait, miközben a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezte a karjaiban tartott hölgyet a kanapén s tulajdonképpen csak most döbbent rá, hogy mekkora istentelen szerencséjük is van azzal, hogy idáig eljuthattak. Felpillantott a könyvespolc tetején terpeszkedő órára: már jócskán benne jártak a délelőttben, ami két dolgot jelentett. Egyrészt azt, hogy bár a vasútállomáson folytatott bájcsevejük nem tűnt különösebben hosszúnak, valójában mégis meglehetősen elnyúlt; másrészt pedig azt, hogy az ezalatt elszállt időből kifolyólag szinte lehetetlennek tűnt, hogy az ég adta világon senki nem tévedt a közelükbe, legyen szó akár a sötétség szolgáiról, akár egyszerű falusiakról. Úgy tűnt, hogy Merlin keze védelmezte őket s melléjük szegődött a szerencse is: ha esetleg meg is látta őket valaki, a hoppanálást egészen biztosan nem tudta nyomon követni, tehát közvetlen veszély biztosan nem leselkedik rájuk, a közvetettek pedig jelenleg elég alacsony helyet foglaltak el a prioritási listáján.
- Igen, az enyém… ámbár be kell vallanom, a kandallóval talán az egyetlen olyan dologra hibázott rá, melynek dicsérete nem teljességgel engem illet. – hangzott a némi vidám felhangot hordozó felelet vendége kérdésére, miközben az üvegcsék között kutakodott – Az egész helység, az egész lakás az én ízlésemet tükrözi, ám a kandalló szinte egy az egyben mása annak a XV-XVI. századi darabnak, amely a családom otthonát díszíti. Az legszembetűnőbb különbség a mérete, hiszen az ottani jelentősen nagyobb, illetve néhány technikai módosítást voltam kénytelen eszközölni rajta, ami lehetővé tette a füst észrevétlen elvezetését még itt, a muglik betonbirodalmának közepén is. – mikor megtalálta a megfelelő bájitalokat, visszasietett vele a lányhoz s átnyújtotta neki a gyógyitalt tartalmazó fiolát, majd szinte hangosan felnevetett az abszurd, de valahogy mégis helyénvalónak tűnő kérdés hallatán. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsen, de egyelőre nem javaslom. – válaszolta, viszonozva a mosolyt. – Tudomásom szerint ez a bizonyos gyógyital nincs kifejezetten jóban az alkohollal, nem vagyok biztos benne, hogy jótékony hatással lennének egymásra… Esetleg majd később, amikor már a főzet elvégezte a munkáját.

Miután elhagyta a szobát s belépett a fürdőbe, első dolga volt, hogy megszabaduljon hosszú, sötét színű szövettalárjától, ami meglehetősen melegnek bizonyult a szobában uralkodó kellemes időjárásban. Vagy talán nem csak az lett volna az oka…? Kétségtelen volt, hogy a társas hoppanálás sokkal több erejét felemésztette, mint amire számított és ez, valamint az egész éjszakán átívelő vitatkozás meglehetősen kimerítette az energiatartalékait, kifejezetten jót tett volna neki egy alvás. Továbbá azt sem tagadhatta, hogy a kanapéján pihenő lány még véresen és összetörten is gyönyörű volt, ebből kifolyólag pedig óhatatlanul beindította egészséges, férfiúi ösztöneit…
Határozottan elhessegette az agyát megszállni készülő fantáziaképeket s gondolatban keményen megfeddte magát, amiért egyáltalán felmerültek benne ezek a fantáziák. Elvégre úriembernek tartotta magát, vagy mifene… egy árnyalatnyit ütközne az etikettel, ha letámadna egy védtelen, félig magatehetetlen lányt, nemdebár? Éppen csak egy halovány leheletnyit.
Megnyitotta a barokkos díszítésű csapokat, majd néhány pillanatig elbíbelődött velük, mire beállította a megfelelő hőmérsékletet, csak ezután húzta elő a mosdó alatti szekrényből a lavórt és helyezte azt a vízfolyás alá. Újfent leellenőrizte a hőfokot, majd miután megfelelőnek találta, elkezdte megtölteni a tálat, tekintete pedig a mosdó feletti tükörre tévedt, gondolatai pedig elkalandoztak, míg a vizet engedte.
Meglehetősen érdekes helyzetbe került, azt meg kellett hagyni. Néhány óra telt még csak el azóta, hogy parázs vitája véget ért az apjával – s ez a bizonyos vita azzal zárult, hogy felmenője egész egyszerűen megtiltotta neki, hogy bármilyen formában szembeszegüljön a hatalommal, bármilyen formában ellenkezzen a Sötét Úr akaratával. Ez a hozzáállás már-már klasszikusnak volt mondható a Winterburn-család életében: utoljára az alkotmányos monarchia bevezetése előtt foglaltak állást olyan konfliktusban, melyben a semleges hozzáállás ne szolgálta volna tökéletesen az érdekeiket. S elméleti síkon ez a mostani is ilyen volt: a Sötét Nagyúr békét és biztonságot ígért minden olyan aranyvérű családnak, akik nem álltak ellent a felemelkedésének, s bár Dwayne édesanyja mugli születésű volt, a családi vagyon egy apró töredékének felhasználásával igen könnyen meg tudták változtatni a minisztériumi feljegyzéseket, így makulátlanná és támadhatatlanná vált vérük tisztasága, elméletileg béke várt volna rájuk, akárhogy is alakul a háború végkifejlete.
S lám, itt volt az ifjú Winterburn, a család büszkesége, aki homlokegyenest az ellenkezőjét teszi, mint amit parancsoltak neki, s ezzel veszélybe sodorja az egész família jólétét.
Rámosolygott fáradt tükörképére. Ő valahogy mindig más volt, soha nem volt az a tipikus Winterburn. Teljességgel beleillett családjába minden olyan tekintetben, amit a külvilág is szemrevételezhet: modora makulátlan volt, viselkedése fegyelmezett és feszes, az aurája pedig mindig egyfajta óvatos titokzatosságot sugárzott – egyszóval egy külső szemlélő pontosan annak látta, aminek Winterburnként lennie kellett: egy letűnt, de követendő kor emberének a mintapéldánya volt. Belülről azonban más volt, hiányzott belőle apja kompromisszumkészsége és megalkuvósága, sokkal több tűz és kalandvágy szorult bele: bár kétségtelenül számított neki az, hogy a külvilág mit gondol róla, de ez sosem volt fontosabb számára, mint az elvei és sosem hagyta, hogy mások véleménye eltántorítsa valamitől, amit ő jónak ítél.
Az eredmény? A segítségére sietett egy teljesen ismeretlen lánynak, akiről még jelen pillanatban sem tudta biztosan, hogy kinek az oldalán is áll; elhozta a titkos, rajta kívül senki által nem ismert menedékébe és rövid időn belül gyakorlatilag szökevények fog minősülni, hiszen kimenője az iskolából csupán délig tart. Mindezt alig néhány órával azután, hogy az apja szigorúan megparancsolta neki, hogy húzza meg magát és ne folyjon bele a háborúba – külön kiemelte, hogy amennyiben folytatja a privát, piti kis csatározásait az iskolai rezsim ellen, úgy a következmények beláthatatlanok lesznek. Mit tenne hát, ha tudná, hogy szinte még el sem ült szavainak visszhangja s fia máris a fentinél jóval komolyabb kihágást követett el…?
Minimum párbajra hívná, valószínűleg életre-halálra…

Borongós gondolataiból a vízcsobogás megváltozása rángatta ki: annyira elkalandozott, hogy a lavór nem csupán megtelt, de túl is csordult. Némán elátkozta magát figyelmetlenségéért, miközben gyorsan elzárta a túlbuzgó folyamot s szerencséje is volt, hogy a kádba helyezte az edényt, mikor elkezdte engedni a vizet, így csupán a lavórt kellett megtörölnie, nem pedig az egész helységet felmosnia. Gyorsan meg is tette ezt, majd két halványsárga törölközőt a vállára terítve felemelte a vízzel teli tálat s óvatosan, de a lehetőségekhez mérten sietve a kanapén fekvő lány felé vette az irányt.
Ekkor kezdett a szituáció meglehetősen esetlenné válni az ifjú számára. Az adrenalin, amit a veszélyérzet generált benne, már távozott a testéből s ahogy belemártotta a törölközőt a vízbe, hogy lemossa Carithy testét, hirtelen rádöbbent, hogy tulajdonképpen egy számára teljesen ismeretlen nő fekszik meztelenül a kanapéján, aki nem mellesleg pillanatról pillanatra szebbnek tűnt számára, s ő éppen arra készül, hogy tetőtől talpig végigtapogassa vendégének összetört testét. Furcsán bizarr szituációnak tűnt ez abban a pillanatban: technikailag ugyan nem lehetett volna kijelenteni, hogy ezzel az ifjú visszaélt volna a helyzetével, de gyakorlatilag mégis így érezte és ez szülte habozását is. Határozottan fellélegzett hát, amikor a lány, talán szintén átérezve a helyzet abszurditását, kapva kap az ajánlaton, mikor felajánlja neki, hogy csinálja esetleg Ő… ám megkönnyebbülése kérészéletűnek bizonyult. Vendége zavarodottnak tűnt, tekintete furcsán ködösnek, távolinak; elvette ugyan az ifjútól a törölközőt és belemártotta a vízbe, de mikor megpróbálta kicsavarni, majdnem lebillent a kanapéról, majd miután visszanyerte egyensúlyát, elvörösödve kérte meg, hogy csinálja mégis ő.
- Nocsak, Ő is zavarba tud jönni…?, gondolta némán, ám kajánságát egy pillanat alatt elnyomta az aggodalom.
- Jól van? – kérdezte tőle, majd tüzetesebben szemügyre vette a lányt s környezetét, ekkor vette észre az üres üvegcséket. Mindkét üvegcsét. Így már mindent értett. – Persze, ne aggódjon, adja csak ide. – felelte kissé lassabban, mint a normál beszédtempója, s bátorítóan rámosolygott a vendégére miközben kivette a kezéből a törölközőt. Belemártotta a vízbe s néhány hosszú pillanatig ott is tartotta, miközben gondolatai sebesen jártak a lehetséges megoldáson töprengve, majd hirtelen elhatározásra jutott. – A sebeit mindenképpen ki kell tisztítanom… - mondta, s szavaihoz hűen neki is kezdett, először a Carithy mellkasán éktelenkedő vágást véve kezelésbe. – Ez valószínűleg némi fájdalommal jár majd, de szerencsére fertőtleníteni nem kell, azt elvégezte a bűbáj, amit alkalmaztam még Roxmortsban, így azért elviselhető lesz a dolog. Aztán amint végzünk ezzel a kellemetlenséggel, kárpótlom kegyedet egy forró, illatos fürdővel, ami után egészen biztosan jobb színben látja majd a világot. Mit szól hozzá? – igyekezett folyamatosan beszélni, szinte duruzsolt a lány fülébe, hogy megragadja annak figyelmét; első kézből ismerte a fájdalomcsillapító ital mellékhatását s tudta, hogy mennyire csapongóvá tudja változtatni az ember gondolatai; ilyenkor kifejezetten jól tud jönni az efajta folyamatosság, amibe bele tud kapaszkodni és legalább valamelyest vissza tudja rángatni a valóságba. Persze csak akkor, ha akarja…
Miközben beszélt, kezei gyengéd serénységgel dolgoztak: óvatos, már-már simogatásszerű mozdulatokkal tisztogatta védence sebeit kezdve a nagyobb, mélyebb vágásokkal majd végighaladván minden kisebb seben egészen a legapróbb karcolásokig. Habár még mindig zavarban volt, s egyre nehezebben tudta pikáns fantáziaképeit kiszorítani az agyából, mégis tudta, hogy ezt most meg muszáj megtennie, főleg így, hogy a lány nem képes rá. A gyógyital hamarosan beforrasztja a lány összes sebét s egészen biztos volt benne, hogy a folyosón, a peronon, vagy még isten tudja hol összeszedett por, piszok és a különböző baktériumok nem kifejezetten segítenék elő a lány gyógyulását: beragadva a szervezetébe akár sokkal nagyobb galibákat is okozhatnak, mint a sérülés maga. Dolgozott hát serényen, küzdve saját démonaival s remélve, hogy valamelyest sikerül enyhítenie védence szenvedéseit.

[Jól van?]

-   Jól van?
Szemem Dwaynere villan, tekintetem felragyog. Bár már biztonságban vagyok, mégis kellemetlenül éreztem magam egyedül. Hiába a kellemes környezet, nagyon elveszetten érzem magam.
-    Én? Soha jobban!    – felelem szórakozottan.
Kevés máskor éreztem magam ennyire pocsékul, de egy órával ezelőtt még pocsékabbul éreztem magamat, úgyhogy ahhoz képest tényleg jobban vagyok. Sőt, meglehetősen kellemes így a pihe-puha kanapén üldögélni. Legszívesebben vissza se mennék a kastélyba. Igen, azt hiszem örökre itt maradok ezen a kanapén.
Az iskolára gondolok, és arra, hogy mit fognak szólni a többiek, ha nem térek vissza. A legtöbbeknek valószínűleg fel sem fog tűnni, de néhányan biztosan észreveszik a hiányomat, főleg, hogy jól tudják, hova mentem. Habár mostanában már nem lehet tudni, hogy aki a Szobából kimerészkedik akárhova, vajon visszatér-e. Elég nyomorult helyzet, mintha csak a második világháborúban kellene bujkálnunk a nácik elől. Kilépsz az utcára? Bármikor megölhetnek. Megbízni valakiben? Óvatlanság, egyenesen őrültség. A fiúra pillantok, és egy kis ideig fürkészem őt.
Emberek vagyunk, nem lehet kiölni belőlünk az érzelmeket, bárhogy is állítja egyik-másik pszichopata, mindig ott marad bennünk a soha el nem vesző remény, és mindig akad egy cseppnyi emberiségbe vetett hit. Mindig marad egy csepp valahol.

Másodpercről másodpercre görbül meg egyre ívesebben a világ. Nos igen, ez így elég furcsán hangzik, és bár nem hallucinálok, egyértelműen érzem, hogy valami nincsen rendben velem. Vagy a világgal. Vagy talán mindkettővel.
Elvörösödve tartom a vizes törölközőt. Rám mosolyog. Bárgyún visszamosolygok.
-    Köszönöm, Dwayne.    – mondom hálásan, még mindig lángoló arccal. Elveszi a textilt, és a vízbe mártja.
Visszafojtott lélegzettel figyelem az eseményeket. Zavartan körbenézek a szobában, de csak tekintetemmel, fejemet nem mozdítom, hogy a fiú ne lássa a mozdulatot. Lassan kiengedem a levegőt, és nyelek egy nagyot. A torkom száraz. Elképesztő meleg van itt bent. A kandallóra nézek, de annak tüzét már nem látom. A vékonyka köpeny sem melegíthetett fel ennyire.
-    Jó idő van itt bent.   – nyilvánvalóan nem ezt akartam mondani, hanem, hogy mindjárt meggyulladok, és már a szívem is hevesebben ver, mint a normális, de teljesen őszintén hangzó mondatom tervezetlenül hagyta el számat. Igazából tényleg jó idő van itt, jobb, mint a peronon. Hm, igazából lehet tényleg itt maradok örökre. Olyan jó itt. Például az a párna is nagyon szép a heverő végén. Ez is egy jó pont. És, mint kiderült van whisky is. Mit is mondott a whiskyről? Mindegy, most amúgy se szeretnék whiskyt. Inkább azt a párnát. Igen, azt a párnát akarom, olyan szép.
Ujjak érintését érzem mellkasomon, ami visszarántja tekintetem a csodálatos párnáról, és ijedtemben kissé összerezzenek. Dwayne óvatosan szétnyitja a köpenyt, épp csak annyira, hogy hozzáférhessen a sebhez, de ez pont elég ahhoz, hogy fedetlen legyenek melleim. Mélyet lélegzek, ahogy a nedves törölköző a bőrömhöz ér. A fiú arcát fürkészem, de nem néz vissza rám. De ez engem nem izgat, tovább fürkészem arcát. Csak nézem, és hallgatom őt, miközben lassan jár a keze. Akármilyen görbe is most a világ, megérzem a helyzet intimitását, akármilyen abszurd is ez. Teljesen mindegy miért, de én meztelen vagyok, ő pedig két kezével mossa a testemet. Lassan, mélyeket lélegzem, közben őt nézem. Egyszer sem néz fel a szemembe.
-    Az fantasztikus lenne.   –  mondom olyan halkan, mint ahogy ő beszélt az imént.
Fájdalomról szóló szavait meg sem hallom, hiszen testem egészében bizsereg inkább, minthogy fájna, még lokálisan sem érzek semmiféle kellemetlenséget. Talán egy kis húzódást érzek a bőrömön, de elenyésző. A langyos víz kellemes, és tisztító hatásának hála a komfortérzetem is növekszik. Néha egy-egy vízcsepp végiggurul testemen, és a kanapéra cseppen. Hosszas szemlélésemet beszüntetve, behunyom szemeimet, és próbálok nem arra gondolni, hogy Dwayne kezei, hol járnak. De amint elvesztem látásom, az összes inger felerősödik, így kénytelen vagyok még nagyobb lélegzetvétellel kontrollálni magamat. Bármit tesz, hagyom neki. Gyengéden aláfog lábamnak, kinyújtatja, és lábszáramat kezdi simítani. Szemeim kipattannak, és lenézek rá.
-   Nahát, hiszen már nem is fáj!   – mondom a természetesnél kicsit vidámabban. –    Egy medimágus veszett el Önben.    – mondom széles mosollyal, elismerősen. A bokámról már eltűnt a duzzanat, és ahogy lenézek mellkasomra, a seb is kisebbnek tűnt. Kezemet egyből megpróbálom megmozgatni, és a mozdulat teljesen fájdalommentesnek bizonyul. Arcomra idétlen mosoly ül ki, és valahonnan megcsap a végtelen jókedv. Már nincs is melegem, és hirtelen mintha minden szégyenérzet tovaszállna. Dwayne utolsó mozdulatait is végigkísérem szememmel, és amint a vízben hagyja a textilt, látva, hogy befejezte, egy váratlan mozdulattal felugrom a kanapéról, és a köpeny egy az egyben lecsúszik rólam, de ezt észre sem veszem. Nem is ellenőrzöm sebeim (hegeim?), mélyet szippantok a levegőből, körbenézek, nem is nézek a fiúra, csak határozott léptekkel bemegyek abba a helyiségbe, ahonnan hozta a vizes edényt. Szégyent nem érezve, furcsa vidámsággal nézek körbe a helyiségben, és amint megpillantom a kádat, megeresztem a vizet, és mint aki jól végezte a dolgát, leülök a kád szélén, gyermek módjára nézegetek a fürdőszobában.
-    Csakhogy Önt is dicsérjem, ne csak winterburni XV-XVI. századi remekbe szabott replikát, ami kint díszeleg, meg kell, hogy mondjam ez a kád is remekül néz ki. Kifogástalan!   – mondom mosolyogva.
Teljesen egyszerű – valószínű közönséges porcelán – kád, de jókedvre akartam deríteni Dwaynet és gondoltam ez a bók biztos tetszene neki. Ki ne örülne annak, ha megdicsérik a fürdőkádját?

-   Vagy ez is egy kiváló XV. századi porcelánkád?    – mondom játszott csodálkozással. Majd elkuncogom magam. A kád szép lassan telik meg a vízzel. -    Mellesleg illatos fürdőt ígért nekem! Hol találom az illóolajokat?    - kérdezem őszinte kíváncsisággal.

A percek lassan teltek az ifjú számára, de minden múló pillanattal egyre könnyebben birkózott meg a legnagyobb ellenségével – saját fantáziájának erejével. Az első pillanatok nagyon nehezek voltak: elemi, szinte emberfeletti erővel törtek rá a nemkívánatos képek, ahogy a lány mellkasán és mellein lévő sebeket tisztította; ahogy azonban haladt lefelé előbb a hasán, majd a lábain, sikerült ezeket a fantazmákat kirekesztenie az agyából. Változatlanul gyönyörűnek találta a lányt; sőt, percről percre gyönyörűbbnek, ahogy a mocsok és az alvadt vér eltűnt a testéről; de mindenekelőtt egy erkölcsös, gerinces ember volt és tudta, hogy még a fejében sem szabadna megfordulnia ilyen jellegű gondolatoknak egy összetört, félig öntudatlan lánnyal kapcsolatban. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy megbirkózzon az ösztöneivel – legalábbis egyelőre.
- A kinti hőmérséklethez képest mindenképpen – felelte, megengedve magának egy halovány mosolyt miközben letörölt néhány izzadtságcseppet a homlokáról – de Önnek egy kissé csalóka lehet, mert a bájital összezavarja az érzékeit. Jobban fogja érezni magát, ha elmúlik a hatása. – a figyelmét nem kerülte el a lány testén megjelenő izzadtságcseppek mennyisége és nem tartotta őket indokoltnak, de azzal is tisztában volt, hogy semmit nem tehet annak érdekében, hogy kényelmesebbé tegye számára a helyzetet. A fájdalomcsillapító ital egyénenként más és más mellékhatásokkal járt, így akár az is okozhatta… de persze maga a helyzet is intimitása is, vagy a megilletődöttség, amit kiváltott belőle, vagy… igazából a lehetséges okok száma szinte végtelennek tűnt, és akadt közöttük néhány olyan is, amibe az ifjú inkább nem akart belegondolni.

Érezte magán a lány tekintetét, ahogy óvatosan folytatja a munkát, és közben azon tűnődött, hogy mi járhat a fejében. Valószínűleg még az agyára telepedő ködön keresztül is érzékelnie kellett a helyzet abszurditását – és veszélyességét. Egy teljesen ismeretlen helyen van, egy teljesen ismeretlen ember otthonában és annak társaságában, szinte teljesen kiszolgáltatottan… akárhonnan is vette szemügyre, ez nem volt egy olyan helyzet, amiben az ifjú szívesen találta volna önmagát. Kontextusban szemrevételezve a dolgot persze még mindig jobbnak tűnt a helyzet, mint meztelenül, mozgásra képtelenül heverni egy olyan falu vasútállomásának peronján, amit a halálfalók irányítanak, de mivel ez az eshetőség már a múlt homályába veszett, így érhetőnek tűnt, hogy felébred a lányban a kétely és a bizonytalanság – és az ifjú feladata volt, hogy ezeket valamiképpen eloszlassa. Carithy bízhatott benne… már amennyiben ki nem derül róla, hogy valójában a sötétség szolgája. De mit tenne akkor Dwayne? A kérdésre maga sem tudott válaszolni.
Folytatta tehát a sebek tisztítását, ám azon elhatározása, miszerint igyekszik belekapaszkodni a lány figyelmébe azzal, hogy folyamatosan beszél hozzá, a múltba veszett. Lassan, gyengéd óvatossággal vette kezelésbe az előtte heverő lány mellkasán éktelenkedő vágást, ami hosszan végighúzódva rondította el az egyébként puha és selymes bőrt; látta azonban, ahogy finoman eltüntette róla a piszok és az alvadt vér nem túl szívderítő keverékét, hogy a seb maga nem túl mély, és már el is kezdett összehúzódni, ahogy a gyógyital kezdte kifejteni a hatását. Továbbhaladt hát, szelíden végighúzta a törölközőt a lány formás mellein is és megnyugodva látta, hogy azon nincsenek sérülések és...

Ebben a pillanatban érezte meg az arcán a lány tekintetét – és elvörösödött a füle.
Tény, ami tény, az ifjú Winterburnt nem volt különösebben könnyű zavarba hozni, de ennek a szituációnak sikerült, méghozzá annyira, hogy fel sem mert nézni, nem kereste Carithy tekintetét. Így esélye sem volt arra, hogy megtippelje mi játszódik le a lány fejében, ahogy az eseményeket figyeli: anélkül, hogy a szemébe nézett volna, csak sötétben tapogatózott. Talán dühös lenne, haragudna rá, amiért ily gátlástalanul feltérképezi a testét? Túlzás lenne azt állítani, hogy jogos lenne, ugyanakkor viszont teljességgel érhető. Esetleg hálásan figyeli, ahogy a finom mozdulatok megszabadítják a piszoktól és részben a fájdalomtól is? Ez egy logikus reakció lenne, ugyanakkor az ifjú tisztában volt vele, hogy pártfogoltja jelen állapotában kevéssé képes tisztán és logikusan gondolkodni. Talán szégyenlené a helyzetét? Igen, talán ez a legvalószínűbb... hiszen ki ne szégyenlene magatehetetlenül feküdni egy vadidegen előtt, közszemlére téve az egész testét? Vagy esetleg valami más járthat a fejében...?
A figyelmét nem kerülték el bizonyos... jelek, amiket a lány teste közvetített. A lassú, mély lélegzetvételek, amik néha váratlan hirtelenséggel szakadtak félbe; testének apró rezdülései, ahogy a törölköző körbetáncolta a testét és olyan helyekre tévedt, ahová idegen kezek a legritkább esetben keverednek és a lehető legkevesebb keresnivalójuk volt; az egyre sokasodó izzadtságcseppek, amik hirtelen akár más perspektívába is kerülhettek volna... Észrevette őket, de tudatosan kiszorította őket a gondolatából: nem kellett, hogy táptalajul szolgáljanak az amúgy is egyre erősödő démonoknak, amik az agyát ostromolták.

- Egészen bizonyos vagyok benne, hogy kedvére való lesz – felelte, amikor Carithy tetszését fejezte ki a fürdővel kapcsolatosan, és örült neki, hogy valamelyest elterelődik a figyelem a jelenlegi helyzetről, ezzel talán mindkettejük zavarát csökkentve. – Egy kis relaxáció, egy hosszú alvás és meglátja, jobb lesz, mint új korában, a tegnap éjszaka pedig csak egy kellemetlen, ámde távoli emlékké fog zsugorodni. - ezt persze maga sem hitte el, de igyekezett minél több pozitív energiát sugározni. – Már csak egy perc... - újra belemártotta az edénybe a törölközőt, majd lágyan végigsimította vele Carithy combjának belső oldalát, mire a lány egész testében megremegett, amit egy újabb mély (érzéki...?) lélegzetvétel követett. Dwayne először bocsánatot akart kérni, majd nyugtatgatni tervezte, ám mostanra kezdett teljesen összezavarodni, ezért inkább csendben maradt s a feladatára koncentrált. Gyengéden átkarolta Carithy lábát, kinyújtotta azt s miközben az utolsó, tisztogató mozdulatokat hajtotta végre, egyúttal szemügyre is vette a sérült bokát. Örömmel konstatálta, hogy sokkal jobban fest, mint korábban: a duzzanat már lelohadófélben volt és lilás árnyalat is halványodott már, ahogy egyértelműen a gyógyulás útjára lépett. Valószínűleg még kell némi idő, mire járni tud rajta, de…
A gondolatmenet ezen a ponton azonban félbeszakadt, ahogy a lány hirtelen, sérüléseiről tudomást sem véve, felpattant a kanapéról. Az ifjú először azt hitte, hogy csupán a gyógyital csalta meg Carithy érzékeit, és nem fogja elbírni a sérült lába, ezért utánakapott s egy pillanatra át is karolta a szebbik felét, de védence szinte azonnal ki is szabadította magát az egyébként sem túl határozott ölelésből, majd a fürdőszoba felé vette az útját tudomást sem véve arról, hogy az időközben lecsúszó köpenynek hála immár egész teste teljesen fedetlen. Dwayne néhány másodpercig meglepetten nézett utána s a váratlan fordulaton tűnődött: a gyógyital sokkal gyorsabban hatott, mint amire számított, s bár Carithy még mindig szemmel láthatóan egy kicsit zavart volt, ezt leszámítva nagyjából egészségesnek tűnt. Végül azonban egy vállvonással elintézte a dolgot: tudta, hogy mindenkinek másként reagál a szervezete az italra, így ennek tudta be a dolgot.
Feltápászkodott hát, s bár térde nagyot roppant, követte védencét a fürdőszobába. Mire odaért, a lány már a saját kezébe vette a helyzet irányítását: megnyitotta és beállította a vizet, majd letelepedett a kád szélére, s szinte gyermeki ártatlansággal nézelődött a helységben. Az ifjú önkéntelenül megtorpant az ajtóban egy pillanatra s újfent rácsodálkozott a hölgy szemrevaló vonalaira, majd ő is belépett a helységbe. Szótlanul hallgatta a lány szavait és mivel nem igazán tudta eldönteni, hogy éppen gúnyolódni próbál, vagy pedig a zavartságából erednek a kétértelmű megállapítások, így némi habozás után felelt csak, s akkor is felettébb diplomatikusan:
- Köszönöm a kedvességét, Ön igazán figyelmes. – s tudatosan ügyelt rá, hogy ne csempésszen iróniát a hangjába, hiszen nem tudhatta, hogy honnan erednek a kijelentések. Mikor azonban a lány az illóolajok felől érdeklődött, a mosoly visszakúszott az ifjú arcára. Joggal lehetne feltételezni, hogy egy férfi nem tart ilyen kellékeket egy lakásban, amit azzal a céllal hozott létre, hogy legyen hová elvonulnia a külvilág elől, de az ifjú Winterburn cselekedeteit más is motiválta, amikor úgy döntött, hogy kialakítja ezt a kis kuckót. Apja meglehetősen nehéz természetű ember volt, akikkel azok is nehezen jönnek ki, akik nap mint nap találkoznak vele; hát még egy idegennek… így Dwayne tisztában volt azzal, hogy ha valamikor rátalál a szerelem, szíve választottját csak a leánykérés után viheti haza a birtokra, hacsak nem akarja kitenni az öreg szeszélyeinek. Így azonban adott volt egy hely, ahová elvonulhattak és ahol maguk lehettek… már csak a hölgy hiányzott, akivel közösen élvezhették volna ennek előnyeit. Angelle azonban…
Egy pillanatra lehunyta a szemét és kiebrudalta a lányt a gondolatai közül. Eltűnt, kisétált az életéből, ideje lenne már teljesen továbblépnie.
Viszont ennek a tervezésnek hála a fürdőszoba fel volt szerelve különféle kellékekkel, amelyek arra voltak hivatottak, hogy kiszolgálják a hölgyek igényeit: az egyik szekrényke számos különböző illatú illóolajat, habfürdőt és fürdősót rejtett, széles felhozatalt mindkét világ termékei közül.
- Parancsoljon, válogasson tetszés szerint – válaszolta, miután előrelépett és kinyitotta a már említett szekrénykét, ami a mosdó felett kapott helyet. – Biztos vagyok benne, hogy talál majd kedvére valót. – azzal egy fél lépest elhátrált, hogy helyet adjon a lánynak a válogatáshoz, de ugyanakkor elég közel maradt ahhoz is, hogy szemmel tartsa a tevékenységét, illetve a segítségére siessen, ha esetleg kiderülne, hogy lábának fájdalommentessége mégis csak ideiglenes. Megvárta, míg Carithy kiválasztja a kedvére való illatot, csak utána szólalt meg újra:
- Hozhatok esetleg valamit inni?