Órák terme

A bálteremtől nem messze van egy szoba, amiből órák ketyegése hallatszik ki halk hangon.
Egy tudós elme dolgozószobája ez, ahol az asztalon elszórva jegyzetek, újságcikkek
és szétszedett órák hevernek. Az avatatlan szemnek nem jelentenek sokat
de aki tudja, hogy mit kell keresni, annak nagyon is sokat mondanak el.
A szoba ablaka a ház hátsó felére néz, ezért szép kilátás nyílik a kertre.

FIGYELEM!
A topik jelenleg zárt, kérjük senki ne indítson játékot! Köszönjük!
Staff Team

[Semmi gond.]

izgalmas ismeretlen.

Imádok nő lenni. Ezt eddig egyszer sem éreztem életemben. Úgy néz ki, most érkezett el azaz idő, amikor végre úgy érezhetem, nő vagyok - és ez jó! Jamesszel nem randizgattunk, nem udvarolt, egyszer csak egymásba gabalyodtunk, onnantól pedig a gyermeteg szerelmetes viháncolás átlendült mély érzelmekké, onnan pedig végtelen fájdalomba és csalódásba. Ennyi az én szerelmi történetem, az én tündérmesém ennyit tudott nyújtani. Most pedig új fejezet nyílik a könyvben, és legszívesebben kitépném a korábbi lapokat, de nem lehet, az is a könyv része. Viszont lapozhatok egy üres lapra, amit teleírhatok izgalmas dolgokkal. Annyira izgalmas dolgokkal, mint amit Willow kínál. Finom udvariassága, és elegáns udvarlása ledönt a lábamról, nem tagadom. Ahogy a szemébe nézek koccintáskor, érzem, hogy valami teljes testemen végigszáguld. Mint a libabőr, csak épp nem libabőr nélkül. de az érzés ugyanaz. Egy halk, mély levegőt veszek, és egy húzással lehajtom a pezsgőt, mert az új helyzetet és a bennem felgyülemlett le nem adott energiát, valahogy kompenzálnom kell, le kell fojtanom, és úgy gondoltam ehhez az alkohol a legalkalmasabb módszer. Csakhogy a pezsgő buborékos, amit valamiért elfelejtettem az elmúlt két másodpercben, így az orromba száll, és a buborékok kellemetlenül csiklandozzák orromat. Apró fintorba torzul az arcom, majd észreveszem, hogy Willow pont ugyanígy tett.
-     Semmi gond.    – mondom, miközben próbálom elűzni a csiklandozós érzést, de magától is elmúlik hamar.
Poharainkra nézek, és szélesen elmosolyodom.
-    Úgy látom, mindkettőnknek szüksége volt erre a pohár italra!
Habár a csiklandozás eltűnik orromból, fejem hirtelen nehezebbnek tűnik, mint az imént, és tekintetem is elhomályosodik egy pillanatra. Igen, de hamar helyrerázom magam, és ajánlatot teszek egy csendesebb helyre.
-    Rendben!   – helyeslek, és belekarolok.
Ahogy a folyosókat szeljük, borzasztó fontosnak érzem magam. Tudom, szánalmas, de ebben a gyönyörű ruhában, egy ilyen férfi mellett, ebben a fantasztikus házban úgy érzem, mintha a helyemen lennék. Vagyis ez nem teljesen így van, ezt most elég furcsán gondoltam. Úgy értettem, hogy úgy érzem, most helyes, amit teszek. Ez jó, és ami jó, az jó! Hm. Remélem nem mondok semmi ilyesmi ostobaságot hangosan, mert akkor örökké átkozni fogom magam. Ó, Willow, lehet, hogy nem kellett volna az ötödik pezsgő? De hát én választottam buborékos italt, s a buborék, mint tudjuk arról híres, hogy a pohár aljáról a felszínre szökik. Ez a tulajdonsága megmarad, ha megisszuk a pezsgőt: hamar felkúszik fejünkbe, és olyan ribilliót csap, zavart kelt, amivel nem mindig tudunk megbirkózni, főleg, ha az ötödik buborékáradat támadja meg a fejet. Te jó ég, még jó, hogy ezt Willow nem hallja.
Séta közben arra gondolok, hogy Willow mennyire tisztában van a ház adottságaival, és kiválóan elkalauzol bárhová. Szöget üt valami a fejemben, és elfog az a kellemetlen érzés, ami nemrégiben szintén elfogott. Baljós érzésem támad, de ismételten elhessegetem, immáron sokkal könnyebben, mint ezelőtt.
Megérkezünk az erkélyhez, de mielőtt közelebb mehetnénk, megtorpanunk, ugyanis ahogy Willow is mondja: foglalt. A többit már nem hallom, mert egy rövid pillanat erejéig elszorul a torkom, gyomromba görcs áll, és ajkaimat összeszorítom. James hideg tekintetét csak egy leheletnyit láttam, de pontosan elég volt arra, hogy felforduljon a gyomrom. Bárkit szívesebben láttam volna ott, mint őt. Egyből elnézek, konkrétan az engem vezető férfira.
-    Nos, ha ennyire ismeri az épületet, bizonyára akad még valami a tarsolyában. Kíváncsian várom.    – mosolyodom el, mintha nem kerített volna magába egy borzasztó érzés.
Nem kell sokat andalogni, mire elérkezünk egy nem túl díszes, de annál szebb ajtóhoz. Belépünk rajta, s ahogy a félhomályban lévő szobában körülnézek, ismét elfog azaz izgalom, az a „libabőr”, ami korábban. Mélyen Willow szemébe nézek, és elengedem kezét.
Körbepillantok a szobában. Nem volt benne semmi furcsa, de mégis különlegesnek éreztem ezt a helyet. Könyvespolcok a falnál, látszólag rendezetlenség az asztalon, óráknak tűnő szétszerelt masinák, és jegyzetek.
-   Mi ez a hely?    – kérdezem halkan, mint akit elvarázsoltak.
Talán az alkohol is segédkezik furcsa viselkedésemben, talán csak az ismeretlen hozza ki belőlem ezeket a reakciókat. Egy ismeretlen férfi, egy ismeretlen helyen. Halkan veszek egy mély levegőt, és végignézek Willown. Te jó ég.

          Cseppet sem esek kétségbe, mikor foglaltnak bizonyul az erkély. Van még olyan szoba, ahova elvihetem, és bár megbeszéltük, hogy lezárjuk az egész házat, csak az a néhány terem marad nyitva, amit nyugodtan tudnak használni a vendégek, úgy gondolom, egy kis kitérő senkit sem fog zavarni. Ha jól emlékszem, akkor kell a közelben lenni egy érdekes szobának, amit én is csak egyszer láttam, és menekültem is ki onnan az órák ketyegésétől. De egyébként egy nagyon szép szoba, olyan, amit egyébként kár lezárni a látogatók elől.
          Kicsit babrálok a zárral, közben azért fohászkodom, hogy Leon ne most jöjjön errefelé. Nem hiszem, hogy különösebb módon balhét csinálna itt a bál kellős közepén, de biztos vagyok benne, hogy nem úsznám meg annyival, hogy „Kérlek, ne csinálj ilyet többet.” Szerencsére nem kell sok idő ahhoz, hogy kinyíljon az ajtó. Bevezetem Lizandrát, majd bezárom az ajtót, nehogy véletlenül betaláljon jönni ide.
          Miután varázsolok némi fényt, az ajtóból figyelem, ahogy körbenéz. Mintha semmit sem változott volna ahhoz képest, mikor utoljára láttam. Az asztalon papírok, és az órák alkatrészei, amik nem is meglepő.
          - Ez a hely Leon egyik dolgozószobája. Ha jól tudom, a szülei a Misztériumügyön dolgoznak, és az idővel kapcsolatosak a kísérleteik. Ezért a sok működő és szétszerelt óra és a jegyzetek. Néha a saját munkája mellett besegít nekik.
          Ellépek az ajtótól, végighúzom a kezem az asztal szélén. Igen, ezek még mindig azok a papírok, amik négy nappal ezelőtt is itt voltak. Tudom, hogy mennyire félti őket, ezért egy pálcamozdulattal összeszedem őket és félreteszem. Így a felszabadult helyre le tudom tenni a pezsgőspoharamat. Nem tartoznak rám a jegyzetei, ahogy a bekísért hölgyre sem. Lassan sétálok a szoba másik feléhez, ahol az ablak van. Kinyitom, hogy egy kis friss levegő jusson be.
          - Nem éppen az erkély, de innen is szép kilátás nyílik a hátsó kertre.
          Úgy helyezkedem, hogy bőven elférjen mellettem. Alattunk a kert és a tópart még bevilágított része tökéletesen látható, de kicsit hátrébb már csak azt lehet látni, amit a holdfény és a csillagok megvilágítanak. A sétány első métereit leszámítva.
          - Innen a világítás miatt nem látszik annyira jól, de a birtok határa ott van, ahol a fák elkezdődnek. Addig marad a csodálatos angol kert, a rózsalugas és egy pavilon, ahol megpihenhet az ember.
          Csak rossz időben vigyen csónakot magával, mert mire eljut oda, az a legkevesebb hogy teljesen szétázik. Ami engem nem zavar, más viszont lehet, hogy nem örül neki annyira.
          - Nos, megfelel ez a szoba az erkély helyett?
          Még belépés után láttam rajta, hogy tetszik neki, de így hogy van ideje körbenézni a kinti helyen is, szerintem teljesen más megvilágítást nyer. És napfénynél a világosban, megint más színezetet kap. Viszont hiába van közel a bálterem, az órák ketyegése miatt nem hallatszik be semmi sem a zenéből. Hacsak nem itt az ablaknál valamennyire, ha nagyon fülelünk.
          Visszasétálok az asztalhoz, és leülök az egyik székre. Felveszem a poharam, és belekortyolok a pezsgőbe. Nem kéne többet innom, mint házigazda nem engedhetem meg magamnak, hogy lerészegedjek, mert akkor Leonra marad az egész bál levezénylése, és egyedül nem biztos, hogy bírná.

[Ez roppant érdekes!]

pillangók.

Elvarázsolódok a szobától, s mikor megtudom, hogy mi is a szoba rendeltetése még csodálatosabbá válik.
Meglepett elismeréssel nézek Willowra.
-   Ez roppant érdekes!   - hirtelen késztetést érzek, hogy hozzányúljak valamihez. Persze nem úgy, mint egy kisgyerek, aki kénye-kedvére tapogat végig mindent, hanem érezni akarom a mélybarna bútor érintését, ujjammal érezni akarom az egyik ketyegő óra mutatójának rezdülését a vékonyka üvegen. Lehet, hogy most abban a szobában állok, ahol egyszer majd az időutazásra találnak megoldást. Persze ez nevetségesen hangzik, és tudjuk, hogy léteznek időnyerők is, de valami komplexebb, hatalmasabb módszerre gondolok.
Ahogy Willow rendet rak egy csöppet, arra gondolok, hogy ha bele is olvasnék bármelyik jegyzetbe, valószínűleg nem sokat értenék belőle. De ezt már sosem tudom meg. Az ablakhoz sétál, én pedig figyelem alakját, tekintetem
domborúbb vidékre is téved, és a látottak elismeréseképpen huncut mosolyt eresztek el, amit ő nem lát, de attól még muszáj.
Kisvártatva követem őt, lassú lépteimet halk koppanások kísérik cipőm jóvoltából. Az órák ketyegésén kívül nem hallani mást. Furcsamód megnyugtató és csendesnek érzem a helyet, pedig korántsincs némaság. A bálból már semmit sem hallani, nem is gondolok rá, el is felejtem, hogy miért is jöttem ide. Willowra koncentrálok és a birtokra, ami... ó Merlinre, meseszép!

Bár az ablaknyílás széles, közel állok meg hozzá. A késő nyári szellő megcsapja arcomat, ami voltaképp nem is helytálló kifejezés. Inkább simogatja azt. Valami jó érzés száll meg a simogató érzés és a látvány összképe végett.
Ahogy magyarázza a kert elrendezését, amit nem igazán látni, ismét feltör az a kellemetlen érzés, de most az agyam valahogyan kiszabadul az alkohol ködéből, és egy pillanatra megáll gondolkozni. Hallottam a Leon nevet, még hozzá fél füllel, a megnyitónál. Nem igazán figyeltem, mással voltam elfoglalva, és csak félig hallottam bármit is a beszédből, látni pedig semmit nem láttam a tömegtől. Összerakosgatom a kirakókat, és erős felismerés nyíllal belém. Willow úgy ismeri ezt a házat, mint a tenyerét, szóval több mint valószínűnek tartom, hogy azzal a Leonnal egyetemben, ő is itt lakik. Tehát házigazda. Hirtelen zavarba jövök, habár még mindig nem tudom, miért. Elmém inkább visszatemetkezik a ködbe.
-   Megfelel-e? Fantasztikus ez a hely!   - sugárzik az arcom a csodálattól. -   Imádom a pavilonokat, olyan egyedülállóak és szépségesek! Egyszer szívesen megnézném ezt a birtokot napsütésben.    - mondom, miközben kitekintek a pislákoló fényben sötétellő kertre. Ahogy befejezem a mondatomat, hirtelen tarkón csapnám legszívesebben magamat, hiszen úgy hangzott a mondat, mintha meg akarnám hívatni magam ide a későbbiekben. Ej, Lizandra, gondolkodj!
Willow az ablaknál hagy, és visszaül az asztalnál árválkodó székre, majd belehörpint az italába. Ekkor tűnik fel kezemben a saját poharam, amiben maradt még egy kevés pezsgő. Egy pillanatra elbizonytalanodom, de gondolatban vállat vonva, megiszom a maradék kortyot. Réges-rég ittam utoljára alkoholt, így a hatása nem marad el.
Mélyet szippantok a friss levegőből, és a kertet kémlelem.
-    Tudja, mindig is irigy voltam az ilyen csodálatos kúriákra. Mesebeliek, szemkápráztatóak, és tele vannak titkokkal. Az én családom birtokában is állt egy hasonló birtok, de szüleim inkább az új és modern elven építettek új otthont. Sosem nehezteltem rájuk emiatt, viszont ilyenkor, amikor ilyen csodálatos élményben és látványban lehet részem, szívem fájón húz az ódon falakhoz.    - elmosolyodom, és megfordulok, háttal az ablaknak.
Csendben maradok, és érzékelni kezdem a helyzet intimségét. Az ismeretlen izgalma végig szívemben bujkál, illetve a gyomromban is a pillangók uralkodnak. Willowt kémlelem, majd lassú léptekkel mellé sétálok, és megállok az asztalnál, csípőmmel enyhén megtámasztom az asztalt. Poharamat leteszem a lapra, és a férfi arcát kezdem kémlelni, halvány mosollyal az arcomon.

Bár az imént még mérhetetlen magabiztosságot éreztem, most inamba szállt a bátorság. Nem csináltam még ilyet. Tizennyolc éves létemre, be kell látnom nem vagyok túl tapasztalt... A kapcsolatok terén igen. Hogy, hogyan kell bízn iegymásban, megoldani az esetleges problémákat, szeretni és szeretve lenni. De ez a helyzet... Teljesen amatőrnek és esetlennek érzem magam. Hopp, oda a magabiztosság.
A pillangók egyre vadabbul repkednek, de mégis érzem, hogy tennem kellene valamit. Az órák ketyegése hirtelen jelentőssé válnak. Tudom, hogy tennem kellene valamit, de képtelen vagyok rá. Akarom, de nem tudom megtenni a lépést, amit szeretnék.
-   Meg kell, hogy mondjam Willow   - kezdek bele könnyed hanggal, mintha nem lenne egekben a pulzusom. -  , Ön aztán tudja, hogy, hogyan kell levenni egy hölgyet a lábáról.  - ennyi, ennyi csúszott ki a számon, semmi több. Sokáig nézem őt, és úgy érzem menten elájulok. Hogy lehet valaki ennyire jóképű?

          Elmosolyodom, és valahogy nem is tudom levakarni ezt a mosolyt. Olyan más az ő társasága, mint akikkel eddig találkoztam. Kicsit újra olyannak érzem magam, mint tíz éve, mikor megismerkedtem valakivel. Megismerkedni valakivel csodálatos dolog, és ebben az esetben még varázslatossá is teszi az, hogy egy bálon vagyunk.
          - Nos, egyszer talán megmutathatom, ha a ma este után a tulajdonosa még egyszer beenged a saját birtokára.
          Kicsit keserűen mondom ezt, hiszen a bálnak köszönhető, hogy egyelőre nem fojtottuk meg egymást Leonnal, de jobb is így. Előtte se találkoztunk, utána se nagyon fogunk. Legalábbis a Roxfortig semmi esetre sem.
          - Ha akarja, akkor bemutathatom a hely tulajdonosának. A berendezés nem az én érdemem – kicsit elfintorodom. – Én nagyon nem így rendeztem volna be, de nincs mit tenni, ha a tulajdonos kicsit keménykalapos és régi vágású.
          Megrántom a vállam. Leonnak még jól is áll ez a két dolog, és meg kell hagyni ettől még tényleg jól néz ki a ház, csak nem az én ízlésem. Viszont van olyan helyiség, amivel teljes mértékben egyet kell, hogy értsek. Azért nem annyira reménytelen. Ennek az elgondolkodásnak köszönhetően már csak azt veszem észre, hogy Lizandra itt áll mellettem az asztalnak támaszkodva. Már megnéztem magamnak alaposan, de ebben a helyzetben, most valahogy mégis fel tudok fedezni még rajta újdonságokat. Előveszem a pálcám és egy másik széket is idecsúsztatok magunkhoz.

          Megint küzdök. Megint magammal küzdök, csakúgy mint két hónapja és csak úgy, mint néhány hete. Úgy tűnik, hogy bár lenyugodott körülöttem minden, mégis a küzdelmek éve lesz ez, és bármilyen szempontból nézem is, ez így marad.
          - Nem akar véletlenül leülni?
          Kicsit kezdem félteni, mert a bőre színe egyre vörösebb és nem akarom, hogy rosszul legyen. A szék felé mutatok, majd az ablakra nézek, de az már nyitva van.
          - Hogy én? – Ki más? – Nos, ha van olyan hölgy, akit érdemes levenni a lábáról, akkor mindent megteszek érte, hogy ezt el is érjem.
          Nem, ilyet nem szabad. Ez az év a kísértések éve, már tudom, és akárhogy is nézem, ellent kell állnom neki. Felállok a székről és az ablakhoz megyek, hogy tiszta levegőt szívjak. Kezd kicsit meleg lenni ebben a helyiségben, és a ketyegés is egyre idegesítőbb. Leveszem a zakómat, és az egyik szék támlájára dobom.
          - Lizandra… - Olyan fura, hogy kérdeznék tőle, de... Rengeteg kérdésem lenne, de most nem tudom melyiket kéne feltennem. – Jól érzi magát az estélyen?
          Ez egy nagyon, de nagyon béna kérdés, de azért szeretném tudni, mint szervező, hogy érdemes volt-e ennyi időt ráfordítani, felkutatni a támogatókat és hasonlók. Még egy kicsit el is pirulok a bugyuta kérdésem miatt, de aztán túl leszek rajta. Volt már ennél sokkal rosszabb is. Kicsit elnevetem magam, aztán komolyan fordulok felé.
          - Ne haragudjon, elszoktam már az ennyire komoly helyzetektől. – És még be se ütött az alkohol. Szerencsére annyit még nem ittam. – Hol hallhattam a családjáról? Hallhattam egyáltalán valahol?
          Nem akarom elmondani, hogy az egész életem szinte muglik között töltöttem, a kúriából ítélve ő is vagy nagyon gazdag mugli lehet vagy aranyvérű. Sohasem volt kifogásom az ellen, ha valaki nagyon hitt a vérrel kapcsolatos elméletekben és minden másban, de azt sohasem lehet tudni, hogy akivel beszélsz, annak mennyire fontos ez.

[Majd talán később.]

emlékek.

Következtetéseim tévesnek bizonyulnak. Willow, mintha csak hallotta volna gondolataimat, egyből cáfolja azokat. A fejemben most már igazán nagy káosz uralkodik, de szórakozásom érdekében kezdem figyelmen kívül hagyni ezeket a furcsa érzéseket, megmagyarázhatatlan kételyeket.
-    Majd talán később.   - mondom az ajánlatra -    Most szívesebben töltöm Önnel az időmet, kár lenne megszakítani ezt a csevejt.    - mosolyodom el halványan. Eszem ágában sincs a birtok tulajdonosának áradozni az épület szépségéről, ha ehelyett itt tölthetem az időmet ezzel az úriemberrel.

Willow előveszi pálcáját, és mellém bűvöl egy másik széket.
-    Dehogynem, köszönöm!   - mosolygok vidáman.
Leülök a bűvölt székre, ami - nem tagadom - jól esik. Kicsit újra a testemben érzem magam, de ettől függetlenül, nem tudom levenni szememet Willow mosolyáról. Látszólag ő is élvezi a társaságomat, hasonlóképp, mint én az övét. Ettől a bizonytalanságomból kifolyó feszengésem kicsit mérséklődik.
Üres poharamat leteszem az asztalra, és kicsit messzebb tolom magamtól, nehogy később leverjem.
–   Nos, ha van olyan hölgy, akit érdemes levenni a lábáról, akkor mindent megteszek érte, hogy ezt el is érjem.  
Izgalmam felcsap, és veszek egy mély, néma lélegzetet. Pár másodpercig csak nézzük egymást. S, amikor azt hiszem, hogy végre történik valami, feláll a székről és elsétál.
Nagy csalódás lesz rajtam úrrá, de még így sem hagyom, hogy letörje a kedvemet a dolog, így játékos tekintettel követem alakját az ablakhoz. Leveszi zakóját, mire újra végigmustrálom alakját.
-   Lizandra...    - nevem hallatán nagyot dobban a szívem, lassan keresztbe teszem lábaimat, és kényelmesen hátradőlök a karfás székben.
-   Igen?    - kérdezem ugyanolyan halkan, mint ő.
–    Jól érzi magát az estélyen?   - puff. Lelőttek.

Arcomról eltűnik az előző arckifejezés, és hirtelen zavarodottan pislogok, de ezt igyekszem gyorsan palástolni. Hát, erre a kérdésre valahogy nem számítottam. Lábaimat ismét egymás mellé helyezem, és kihúzom magam. Előző testhelyzetemet hirtelen kellemetlennek érzem.
Meglepettségemből hamar összeszedem magam.
-   Igen, remekül.  - mondom őszintén. -    Hogy őszinte legyek, már nagyon hiányzott egy ilyen esemény az életemből. Nagyon rég volt alkalmam szép ruhába öltözni, táncolni, és úgy egyáltalán jól érezni magam.    - vidámságom egy csapásra eltűnik, komolyság lesz rajtam úrrá. Pedig ezt el akartam kerülni. Nem tudom megállítani az emlékeket az előző évről, egyből beugranak. Az erdő, az éhezés, a feldúlt házunk és más szörnyűségek. Próbálok megálljt parancsolni nekik, de nehéz.
-    A családom egész tavaly júliusig nagy név volt, de inkább csak a humán- és segélyszervezetek között volt népszerű. Édesanyám a gyógyításban dolgozott, de inkább mint buzgó kutató, édesapám pedig sokat tevékenykedett a brit és nemzetközi kapcsolatok terén, az elszegényedett mágusok és muglik iránt pedig nagy öntudattal bírt, sokszor adományozott nagyobb összegeket, és próbált segíteni ott, ahol tudott.    - meleg szívvel emlékszem vissza apámra. Mondhatni szabadúszó jótevő volt. Remek politikus vált volna belőle, olyan ember, aki tényleg jobbá tette volna a világot, de a pálya korrupt, bürokratikus jellege miatt sose lépett volna erre az útra. -   A húgomból pedig nagyszerű mugliszakértő lett volna!   - visszagondolok az összes hóbortjára. Az egész család érdeklődött a mugli világ iránt, aranyvérűekhez kevésbé híven én is jártas vagyok egy-két dologban a másik társadalomban, de a húgom szinte megszállottjuk volt. Biztos voltam benne, hogy egyszer egy mugli férfihoz megy hozzá. -   Bár régi aranyvérű család voltunk, nem igazán vertük sosem nagy dobra, így nem lenne furcsa, ha nem lenne ismerős Önnek a Kenneth-név.  

          Érzem, ahogy megváltozik a hangulat, ami nem tagadom, biztos, hogy miattam van. Az elbénázott kérdésem, az elbénázott pillanat és innentől nem is csoda, ha valahogy minden, még akár az életem is félre fog majd sikerülni. Örülök neki, hogy Lizandra szereti velem tölteni az idejét, de nem vagyok biztos benne, hogy ez így jó lesz. Hova vezet majd?
          - Örülök neki, ha ennyire jól érzi magát.
          Azt hiszem, elmeséltem már, hogyan is fogant meg a fejemben ez az ötlet, és azt is, hogyan tudtuk összehozni, de ha kell, akkor elmondom még egyszer. Nem most, mert biztos vagyok benne, hogy jelenleg kiüldözném az életéből is szegényt. Főleg mikor meghallom a kérdésemre adott válaszát. Reméltem, hogy nem fog szóba kerülni ez ma este. Úgy tűnik a háború még most is beszivárog ennyi idő után is.
          - Sajnálom, nem tudtam… nem kellett volna felhoznom ezt a témát a szüleivel kapcsolatban.
          Mindezeken túl megmagyaráz néhány dolgot. Egyszer-egyszer eljutott a fülembe a Kenneth név, de nem gondoltam volna, hogy varázslókról van szó, és akkor még annak se fordítottam túl nagy figyelmet, hogy milyen módon támogatták a muglikat.
          - Bevallom, most hogy említette, egyszer hallottam a nevüket, de eszembe se jutott összekapcsolni a varázsvilággal.
          Visszamegyek a székhez, és leülök újra. Nem mintha nagyon megfájdult volna a lábam ebben a pár perces álldogálásban, de jobb most már, hogy kicsit kiszellőztettem a fejem, és eldöntöttem mit is akarok végre. Úgy veszem fel a testhelyzetemet, hogy felső testemmel előre hajolok, a karjaimmal megtámasztom magam a térdeimen. Veszek egy mély levegőt, majd belefogok valamibe, amit eddig nem nagyon szoktam csinálni.
          - Lizandra, én… nagyon sajnálom, ha bármely mondatommal esetleg félrevezettem magát. Nem áll szándékomban kikezdeni Önnel, viszont nagyon is jól érzem magam a társaságában.
          Hogy mire alapozom ezt? A testbeszédére és a kisugárzására. Hullámokban ért el, de először nem tűnt fel, most már viszont nem tudom összekeverni semmivel sem. És bár érzem a kényszert arra, hogy féltérden állva kérjek bocsánatot tőle, mégsem teszem meg, mert azzal csak más jeleket küldenék felé, mint amit mondok. Csak az ereszkedik féltérdre, aki meg akarja kérni a kedvese kezét, de én nem ezt teszem éppen. Megértem, ha nem akar a továbbiakban velem maradni, de ez most igazán nem rajtam múlik. Az órák továbbra is hangosan ketyegnek, néha már idegesítően a némaságban.
           Aztán meglátom azt, amit már korábban is. Az óra, ami visszafelé jár és emellett nem elhanyagolhatóan jól is néz ki. Ekkor születik meg bennem a felfedezés, hogy nekem kell az az óra, és még azelőtt meg fogom szerezni magamnak, hogy ez az este véget érne.

[Ugyan, semmi gond!]

óra.

- Ugyan, semmi gond! - mentem fel a lelkifurdalás alól. - Már nyugodt szívvel tudok beszélni a történtekről. - mosolyodom el.
Ez természetesen korántsem igaz, még mindig végigfut rajtam a jeges borzongás, amikor a régi otthonom maradványira gondolok. Családom halálát már feldolgoztam ezalatt az egy év alatt, már mennyire fel lehet ezt dolgozni. Még mindig fáj, és azt hiszem örökké fájni is fog, de már nem úgy, mint régen. A háború alatt kevés időm volt gyászolni. Sokat gondoltam rájuk az erdőben ücsörögve, a védővarázslatok oltalma alatt, vagy álmatlan éjszakákon. De a bizalmatlanság, lankadatlan éberség és bizalmatlanság mellett kevés energiát tudtam fordítani bármi másra, csupán a túlélésre.
Willow visszaül mellém, és meglehetősen gondterhelt arccal néz rám. Nagyot sóhajt.
- Lizandra, én… nagyon sajnálom, ha bármely mondatommal esetleg félrevezettem magát. Nem áll szándékomban kikezdeni Önnel, viszont nagyon is jól érzem magam a társaságában.
Mintha egy elefántcsorda gyalogolt volna keresztül rajtam. Minden magabiztosságom szilánkokra törik szét, majd felgyullad és hamuvá ég. Mondhatni igen, szarul esik.
" Ön igazán gyönyörű... [...] nem tudom eldönteni, hogy a hölgy szebb, akivel táncolok, vagy a neve. De az biztos, hogy együtt minden szépséget felülmúlnak..." Blahhh...

Hirtelen nagyon kellemetlenül érzem magam ebben a székben. Egyenes háttal, elegánsan és kifinomultan ülök itt, a legjobb formámat hozva, nagyon is csinosan. És most mégis úgy érzem magam, mint egy krumpliszsák. Lehet az én egóm túl nagy? Hogy azt hittem egy kis smink és magassarkú és máris enyém bárki, akit akarok? Beképzelt liba lennék csak azért, mert egy férfi hajlandó volt eljegyezni engem? Sok bányarémet jegyeztek már el...
Zavartan megköszörülöm a torkomat, amit azonnal meg is bánok, és bele is vörösödöm a dologba. Csak remélni tudom, hogy az alkohol okozta pír elrejti a szégyenét.
Ahogy Willowra pillantok, rájövök, hogy valószínű nem is hallotta köhécselésemet, ugyanis végtelenül elmeredt valamiben. Követem tekintetének vonalát, és egyből kiszúrom, amit néz. Visszanézek rá, majd az órára, amit megbűvölve bámul pár pillanatig.
Szégyenérzetem elillan, helyét kíváncsiság veszi át.
- Mmmm, bizonyára én nem értékelem megfelelően az itteni tárgyak szépségét, de miért olyan különleges azaz óra, ami ennyire megragadta a tekintetét?
Szinte csillogott a szeme, ahogy ránézett, nem is tagadhatja. Valami antik csodaóra lehet, vagy netalántán személyes érzések fűzik hozzá őt?

          Valahogy sohasem bántam jól a nőkkel. Bár mindig is úgy gondoltam, hogy tudok olvasni a testbeszédből, a nők esetében még nem jöttem rá mindenre. Talán pont ezért is kerültem ebbe a szituációba Lizandrával. Sajnálom, mert nem könnyű elmondani neki, amit érzek, és főleg nem úgy, hogy közben ne bántsam meg. Bár, talán már akkor elrontottam ezt az egészet, mikor az első bók elhagyta a számat. Néha jobb lenne visszafognom magam, még van bőven teendőm ezen az estélyen.
          Merengésemből, és az elkalandozásomból partnerem hangja repít vissza, el is szégyellem magam, amiért ennyi időre elkalandoztam, mintha nem is ebben a szobában lettem volna.
          - Mit is kérdezett? – kutatok emlékeimben a néhány pillanattal elhangzott kérdés után, aztán meg is találom, és nem is lep meg, hogy pont ez hangzott el. – Sajnálom, elkalandoztam kicsit, pedig… - Elvörösödöm kicsit, amiért egyre kellemetlenebb helyzetbe hozom magam. – Az az óra visszafelé jár. Láttam már hasonlót, de ez nem olyan. Azoknak a számlapjai voltak fordítva, ezért illúziónak tűnt a visszafelé mozgó mutatók, de ez más.
          Felállok a helyemről, a kezem nyújtom partnerem felé, és odavezetem a kérdéses órához.
          - Látja, a számok a megfelelő helyen vannak, a mutató mégis hátrafelé mozog. Ilyen… ilyen nem létezhet. Miért? Mi okozza ezt? Kérdések tömkelege ostorozz most, olyanok melyre nem fogom tudni megadni a választ, mégis kíváncsiságom legyőzhetetlennek tűnik. Önt nem érdekli ez a jelenség?
          Hisz mind tudjuk, hogy az idő elméletben csak előrefelé mozoghat. Leon biztos meg tudna cáfolni nagyon sokféle módon, hiszen ez az ő szakterülete, de miért ne próbálkozhatnék én is? Aztán egy pillanat alatt észbe kapok, és rájövök, hogy megint mekkora ostobaságot követtem el. Lelkes voltam a tárgy iránt, tudom is, hogy mit fogok csinálni vele, de most ez egyáltalán nem lényeges.
          - Elkalandoztam. Még egy pohár pezsgőt esetleg?
          Úgy érzem, nekem most nagyon is szükségem lenne rá. Ekkora baklövés sorozatot nem követtem el már nagyon régen.
          - Esetleg még egy táncot. Most már talán beférünk a bálterembe is.
          Újfent a karom tartom, ha pedig mégse jönne össze az a tánc, akkor is legalább sétálunk egyet majd valahol, esetleg itt visszaülünk és megpróbáljuk kitalálni, hogy melyik bigyó és izé mire való. Nem éppen jó program, de a beégésem óta valahogy nem találom önmagam. Mintha már nem is én lennék.