Tristian Tayilor 2.0

Egészen biztos,
hogy előbb-utóbb ez vagy
az lesz, így vagy úgy.

Alapok

jelszó || "Csokifiúk és Meggyleányok"
így ejtsd a nevemet || Trisztyön Noá Téjlor
nem || férfi
születési hely, idő || Liverpool, 1982. augusztus 08.
horoszkóp || Oroszlán
kor || 16
vér || félvér
évfolyam || ötödév

A múlt

Nincs illat már, nincs szín a fák ágain
Egy megsárgult fényképről nézek Rád

Apu kiabál, anyu egyre hangosabban zokog. Még csak hat vagyok, Daniel tizenöt, az egyik tankönyve rátámadt apára. Ő egyre dühösebb, anyu már nem tud megszólalni. A szemei vörösek már hónapok óta. A bátyám szerint már négy éve elkezdődött ez az egész, amikor Őt felvették a Roxfortba. Akkor derült ki a titok. Eredetileg apa el sem akarta Őt engedni az iskolába, csak anyu könyörgésének engedett. Azt mondja hibbantak vagyunk, félelmetesek és nem természetes a dolog, ami körbe vesz minket. A mágia.

   Apa nagyon mérges, azt mondja anyu hazudott és torzszülötteket szült neki. Daniel elkezd sírni és azt mondja nekem, hogy mindez az Ő hibája és hogy Ő nem is akart varázsló lenni. Vajon az Ő rémálmaiban az szerepel, amikor a bagoly bekopogott az ablakon, azzal a levéllel? Én még kicsi vagyok, túl sok mindent nem fogok fel, de félek aputól. Anya nagyon sír, de nem akar engedni apa dühének. Kitart amellett, hogy nekünk az lesz a legjobb, hogyha a Roxfortba megyünk. Apa felcsattan, nagyot ordít és felpofozza anyát. Elkezd csomagolni.
   Anyának már nincs ereje. Túl régóta veszekednek. Könnyes szemmel ül a konyhában, amíg apa összecsomagolja a holmiját. Aztán valami furcsa dolog történik, miután apa elmegy. Zöld tűz lesz a kandallóban és ki lép egy férfi és egy ő, furcsa öltözetben. Beszélgetnek anyuval, aki elmondja nekik, hogy apa hogy néz ki és hova mehetett. A bátyám szerint amneziátorok. Az a dolguk, hogy elfeledtessék a varázstalan emberekkel, hogy mi létezünk. Ekkor még fel sem fogtam, hogy ez mit jelent és mi történik körülöttem. Daniel szerint apa túl sokat tud és ezzel valamilyen törvényt veszélyeztet.

   Legközelebb két nap múlva látom újra ezeket az alakokat. Elmesélik anyának, hogyan találták meg apát. Új életet adtak neki, új emlékeket és most Ő úgy tudja, hogy csak nyaralni volt Liverpoolban, de haza kell mennie, Kanadába. Megkérdezik anyát, hogy boldogulni fog-e egyedül Ő pedig azt mondja, hogy mama már úton van. Sosem láttam a nagymamámat, apu mindig azt mondta rá, hogy hibbant és csak rosszra tanítana minket.

Folyt lüktetve, medrében a patak
Szél karcolt meg és fésült minden ág

- Mindig is mondtam, hogy hagyjad azt a féleszűt, egyébként is már vagy két éve elhagyott Emma! – mondja nagymamám tudálékosan, miközben megigazgatja pávatollakból kirakott fejfedőjét. Az a kalap mindig is megfogott. Mintha ezer színes szem bámulna rám. Emlékszem egyszer közelebbről meg akartam nézni, mire a nagyi megbűvölte és rám kacsintott az egyik. Azóta utálom, amikor ezt hordja. Bár nem mondanám, hogy a többi kalapját kifejezetten szeretném. Ott van például az a furcsa, aminek az elején egy kitömött mókus makkot eszik, vagy amelyiken indokolatlanul egy rókafejre kacsacsőr van bűvölve. Miért akarna egy róka hápogni? Furcsa. Persze neki sosem mondtam, hogy mennyire rémisztő ruhákban mászkál, nem akartam megbántani. Na meg mostanában anyu is félelmetes ruhadarabokat csinál, bár ez annak köszönhető, hogy nagyi az üzletbe szoktatta a barátnőit, akik bármit megadnak egy pulykatollakkal szegélyezet dísztalárért. Ms. Fe’Rteleim múltkori megrendelése például egy kabátka volt macskaszőrből, amiek a gallérja tigris farok volt. Anyu hetekig üzletelt egy indiai varázslóval, hogy elcserélje a tigrisfarkat tíz pár mocsárivarangy-kesztyűre.

- Ne úgy Tristie! A másik végénél varrd össze az oposszumfarkakat! – szól rám anyu legkedvesebb hangján, de a könnycsepp végiggördül az arcán. Mindig könnyezik, ha apu szóba kerül, bár az esetek többségében Ő hozza fel. Szerintem sosem tudta elengedni, de nagyon erős. Furcsa a tudat számomra is, hogy az apám nem tud a létezésemről, de Ő, akinek az egyetlen szerelme volt ezt hogyan élheti meg? Mindig azt mondja, hogy Daniel apára emlékezteti, ahogy felnő. Talán jobb is, hogy már a Roxfort óta csak ritkán van itthon.

Nagyi persze meg csak okoskodik, most éppen azt mondogatja, anyunak, hogy felesleges engem megtanítania mugli módszerrel varrni, amikor hamarosan már lesz saját pálcám is. Azért a hamarosan elég nagy túlzás, nyolc évesen nem nagyon reménykedhettem még saját pálcában. Valahogy furcsa is a gondolat, hogy majd később pálcával kell varrnom. Azt a munkát is ennyire a sajátoménak fogom vajon érezni?

Felesleges is ábrándozzak ilyesmiről. Így is csak frissen kaptam meg a hegedűmet, azt is ki kellett sírjam anyutól. Az összes barátom a mugli iskolában hangszeren tanul, nem maradhattam ki belőle. A tanárom szerint formálja a jellemet. Bár nagyi balgaságnak tartotta, hogy egyáltalán mugliiskolába járjak, amikor Ő is otthon oktatta anyut, de anyu mindig azt mondta, hogy látnunk kell a muglik világát is – pláne, hogy Liverpoolban nem volt túl sok mágus, és akiknek volt is korombeli gyereke általában kiállhatatlanok voltak. Szeretek hegedülni, olyan, mint a varrás – koncentrálni kell. Amikor összpontosítok, minden rendben van és rendszer szerint működik. Ha a rendszer jó, nem lehet hiba. Csak a páva szemek ne néznének folyton…

Nézd, hogy issza a gyökér be az esőt
Mint ottfelejtett ócska fürdőkád

Anyunak rengeteget kellett dolgoznia, hogy eltarthasson kettőnket. A bátyám tanulmányai az Akadémián drágább kiadásnak bizonyult, mint a Roxfort, nagyi pedig csak bizonyos esetekben támogatott minket – akkor, maikor olyan célra ment a pénz, amivel Ő is egyet értett. Így például az én iskolakezdésem. Hármasban mentünk el bátyámmal és nagymamámmal az Abszol Útra, anyunak a változatosság kedvéért dolgoznia kellett.
- Milyen háziállatot szeretnél Tristie? – kérdezi Daniel nagy vigyorral a képén. Megszeppenésre számítana, de én csak összehúzom a szemöldökömet. Nekem nem igazán kell háziállat. Tudom ez otromba és gonosz dolognak tűnhet első hallásra, de tényleg nem tudom mit kezdhetnék egy élőlénnyel. Oda kellene figyeljek arra, hogy etessem, hogy törődjek vele, amikor én magam is teljesen új leszek abban a világban.

- Nem szeretnék egyet sem. Majd anyu egyik baglyát használom – mondom és érzem bátyám tekintetén, hogy megbántom. Biztosan meg akart ajándékozni eggyel, én pedig otromba módon visszautasítottam. Bátyus az utóbbi időben próbál nagyon sok időt velem tölteni, a nagyi szerint azért, mert Ő annak idején ekkor „vesztette el apánk bizalmát” és szeretné, hogy azt érezzem, hogy velem ez nem fog megtörténni. Kedves ez a gondoskodás a bátyámtól. Igazából mindig megölelném ilyenkor, ha a brit neveltetés nem tartana vissza. De ahogy egymás szemébe nézünk úgy is tudja mire gondolunk
- Gyertek már, rengeteg dolgunk van még! – szól hátra nagymamánk, aki időközben már megtöltötte vékonyka pipáját – nyámnyila kölykei…

Furcsa érzés volt elszakadni a családomtól és egy idegen közegbe csöppeni. Danielnek úgy kellett levakarni anyuról a King’s Crosson és igazából Ő tett fel a vonatra. Ha nem tesz be egy konkrét kupéba, biztosan ott maradok velük Londonban. Csoda, hogy egyáltalán oda el tudtak rángatni. Őszintén megvallva, sosem akartam igazán eljönni a Roxfortba. Maga a tény, hogy egy bentlakásos iskolában kell éljek a kis liverpooli lakásunk helyett, szörnyen irtóztató volt. A tankönyvek felét meg már elolvastam a vonatút előtt és bár próbáltam bizonygatni anyunak, hogy Én otthon is tudok tanulni, nem igazán engedett nekem. Utólag persze hálás vagyok a családomnak, amiért nem engedtek a hisztimnek, de hogy megvalljam szörnyen haragudtam rájuk akkor.

- Sol engedd már, hogy levegyem a cipőmet! – sikongatott az egyik, miközben rángatta bátyja talárját. Valahol alsó Skóciában járhattunk már, a lány lába idáig mezítelen volt, de a bátyja ráparancsolt, hogy a talárhoz igen is kell a cipő.
- Mona. Ha beosztottak és vége a vacsorának nyugodtan leveheted, ígérem.
- Sol szorít a nyakkendőm! – kiáltott oda a másik testvér, roppant nyafogó hangon. Látszólagosan Solnak már igen fogyott a türelme, néhányszor el is káromkodta magát – legalább is úgy sejtem azok az ír szavak káromkodások lehettek. Elég furcsának hatott a három tejfel szőke figura, ami azt illeti nagyon megilletődtem tőlük. Hogyha nem Daniel személyesen tuszkol engem a 175-ös kupéba valószínűleg az első öt percben elmenekültem volna. Így kénytelen voltam az egész napos úton figyelni a Harington testvérek felettébb félelmetes műsorát.

- Nézzétek meg Tristian milyen szépen, csendben ül! – példálózott velem a legidősebbik, miközben próbálta Monát lecibálni a csomagtartó korlátokról. Valamiért a velem egyidős ikerpárnak az elmúlt két óra után – azaz a bemutatkozás pillanatától hátralevő rész – csak most tűnt fel, hogy valóban, én is a kupéban vagyok. Igazából nem is volt más választásom, párszor próbáltam megszólalni, de mintha levegő lennék, az illem pedig ekkortájt már nem engedte, hogy kupét váltsak. Anyukám mindig azt mondta, hogy egy igazi brit úriember nem adja mások tudtára, hogy milyen idegesítőek. Lehet hogy csak fekete, kefe hajam miatt nem tűntem fel nekik? Ha csak szőkék között nevelkedem én is csak a szőkéket veszem észre? Talán nagymamám egzotikus színű frizurái miatt ismerem fel a másik hajszín-faj képviselőit.
- Te melyik házba akarsz kerülni Tristian? – kérdezte tőlem Mona, miközben a kupé egyik oldaláról átcsimpaszkodott a másikba. A kérdésnek és a megszólításnak köszönhetően mind a három szempár rám szegeződött, ami roppant kellemetlen pillanatot szült.
- Hát… nem is tudom… a bátyám hollóhátas volt, anyukám pedig – nagyot nyelek – hugrabugos.
- És apukád? – jött a kérdés Oztól, akinek valószínűleg az anyukája nem tanította meg, hogyha valaki feltűnően nem beszél egy személyről arra nem illik rákérdezni.
- Ő nem járt a Roxfortba… mugli
- De király! Akkor nektek is van képes varázsvevőtök? Meg olyan hogy is hívják… személygépjárművetek? – érdeklődött Sol, furcsa izgalommal a szemében.
- Őööö igen. Azaz televíziónk van, de kocsink nincs. Bár anyunak és bátyusnak is van jogosítványa, igazából gőzöm sincs miért – válaszoltam meglepődve. Sosem gondoltam volna, hogy valakit ilyesmi fog érdekelni a mágusok között. Anyu azt mondta afféle fekete báránynak számítunk, mert Tudjukki óta nagyon kevés varázsló és boszorkány mer vegyülni a muglikkal. Azt mondja az emberek félnek és nem is attól, hogy milyenek a muglik, inkább attól, hogy a többi mágus megbünteti őket.

Anyu és apu véletlenül találkoztak Londonban, amikor anyu még gyakornok volt az Aranytalár szabászatnál, apu pedig valami üzleti ügyben volt a fővárosban. Véletlenül egymásnak futottak az utcán és anyu összes jegyzete szanaszét szállt. Apa igazi úriember volt és miután segített anyunak, meghívta kávézni. Anya azt szokta mondani az volt az első randevújuk. Azt hiszem sok mindent megmagyarázhat a későbbiekben a tudat, hogy a szüleim véletlenül egymásnak futottak az utcán. Bár nagyi azt mondja, hogy jobban tette volna, ha anyunak még kiskorában lábzár ártást ad egy életre.

Csend nőtte be azóta a mohát,
Nincs napfényből függőágy

Véres pokol! A szívem még nem vert ennyire hevesen! Jobban izgulok, mint másodikban, amikor válaszolnom kellett volna már régen anyu levelére, de a baglyom még mindig talpas pohár volt! Merlinre, mennyire féltem, hogy akkor kapni fogok egy rivallót. Anyu sosem szerette, ha megvárattam, ami igazából érthető is volt, bár a rivalló küldés sosem vallt rá. Még akkor sem küldött Danielnek, amikor jelentették az iskolából, hogy egy gurkót szánt szándékkal ráuszított egy csapattársára. Anyu és nagyi csak annyival nyugtázták az esetet, hogy valószínűleg megérdemelte az a fiú, hiszen a szüleik is nagyon pökhendiek.
   Turner fekte tincsei belelógnak a szemébe, ahogy közelít a nagyteremben. Széles vigyorral kiáltott rám alig pár pillanattal ezelőtt, mégis óráknak tűnik, amíg ideér. Kezem annyira remeg, hogy képtelenség megennem a pundingot. Még egy kísérletettel próbálkozom, de ahogy a csapatkapitány becsapódik velem szembe a puding tízből tízes akrobatikával esik vissza kanalamról a tálkába. Pedig szeretem a pudingot. Falfehér tekintetemet a lányra fordítom a pudingról.

- Na figyu vakarcs – kezd bele mondandójába. Valamiért minden felsőbb éves vakarcsnak hív a Roxfortban, már elsős korom óta. Állítólag a bátyám annyit beszélt rólam, hogy mindenkinek a fejében megmaradt egy kép rólam, aki ismerte Danielt. Persze ezek az emberek most felsősök, akkoriban pedig szinte frissen kezdték meg a tanulmányaikat, de bátyám prefektus révén sokat találkozott velük. Furcsa érzés, amikor legendák fogadnak téged valamelyik hozzátartozódról. – Szóval elég szépen játszol, de még hiányzik a gyakorlatod – folytatja Audrey, igazából nem tudom, hogy mondott-e valamit az eltelt pár pillanatban, mert kicsit elbambultam és csak próbálkoztam az értelmes tekintettel. Amikor izgulok gyakran kikapcsol az agyam. – Lényeg a lényeg, tartalékos leszel. Nem valószínű, hogy meccsen játszani fogsz, de jövőre legalább tuti csapattag lehetsz!

   Ahogy agyam feldolgozza az információt arcomra kiül az öröm. Csapat-tag lettem! Na nem teljes jogú játékos, de benne vagyok a csapatban! Edzhetek velük! Negyedévesként! Ez hihetetlen! Persze például a Griffendélbe már harmadévtől is felvesznek játékosokat, vagy ott volt például Potter, aki elsősként kezdett, de ez a Hollóhátnál sosem volt szokás. Általában ötödiktől felfelé lehetett valaki csapattag, de ha negyedévesen már tartalékos voltál előbb utóbb úgy is bekerültél.
   El sem hiszem! Ennyire közel még nem voltam a bátyám hírnevéhez. Valamiért mindig is úgy éreztem, hogy az árnyékában járok a Roxfortban, hiába a nagy korkülönbség. A Hollóhát legjobb terelője, briliáns átváltoztató mester, a mágiatörténet tudósa, a legviccesebb részeg és persze a lányok kedvence. Daniel Taylor neve hiába végzett jóval előttem még mindig fent maradt az iskolában és akinek összeállt a kép, az azonnal elvárásokat állított elém. Nem szeretem az elvárásokat, bizarr dolog. Miért vársz el egy embertől dolgokat, pláne ha nem is ismered? Ha pedig ismered tudod mire képes és az onnantól nem is igazán elvárás, nem igaz?

   De Merlin szent szegekkel szegélyezett szamarára! Nem hiszem el, ez az egész lehetetlen. Bent vagyok! Végre menő lettem! Jaj Mona hogy fog ennek örülni, délután el is mondom neki, amikor megyünk egyszarvú lesre!
- Tristie… hahó! Hallasz engem? – de én csak bamba tekintettel nézek magam elé és elképzelem a szép új jövőt, ahol házkupát nyerek a Hollóhátnak és a bátyám elismerően megveregeti a vállamat.

Hát elszöktem az aszfalt romok alól,
Mert hallottam az erdő zúgását

Arcom elsötétül, ahogyan lehajtom a fejemet. Nem akarom látni. Nem akarom látni, ahogyan barátom izmai összerándulnak. Nem akarom látni, ahogyan a kín eluralja az arcát majd kiteljesedik egész testében. Nem akarom hallani a fájdalmát. Nem akarom.
- Csináld már! – parancsol rám a halálfaló és összerezzenek a hangjától. Ő a legrosszabb és mostanában sokat helyettesít Sötét Varázslatokon. Pálcás kezem remeg a félelemtől, ahogy ki van nyújtva Mona felé. Meg kell büntetnünk a Harington ikreket, amiért a bátyjuk szökevény lett. Nem akarom. Mona a barátom, nem akarom bántani. – Csináld Te kis rühes félvér, vagy a muglikkal baszó anyád lesz a következő… - suttogja a fülembe a férfi. Ahogy kimondja a szavakat elképzelem, ahogy anyut bántják ezek a szörnyetegek. Hogy úgy megkínozzák, mint Lonbottomékat, és nem fog rám emlékezni. Már egy szülőm se lenne, akinek jelentenék valamit. A könny végig gurul az arcomon. Sajnálom Mona.
- Crucio! – mondom ki erőtlenül az igét és látom, ahogyan a kék szempárak becsukódnak, hogy a test felkészüljön a kínra. Megremeg a teste, ahogy átéli a lehető legnagyobb fizikai fájdalmakat.

Nem bírom nézni. Lehetetlen. Miféle szörnyeteg kényszeríti erre a másikat. Miféle érzéketlen barom az, aki képes ezt követelni tizenévesektől! Embertelen szörnyek. Elég. Mona teste összegörnyedve rázkódik a kőpadlón, látom ahogy sós könnyei feldagasztják kipirosodott arcát. Elég. Képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Nem, ezt nem tehettem én vele. Nem lehetek ugyanolyan szörny, mint ezek. Rohadjon meg az összes!
- Elég! – kiáltom és leveszem az ártást barátomról pálcámat pedig a tanárnak szegezem. Még mielőtt bármit is tehetnék, valaki a többi diák közül telibe küld egy kínzóártással. Mintha megannyi éles kés szúródna belső szerveimbe, összeesem a fájdalomtól. Öklendezni kezdek, de egyszerűen nem jön semmi. önkénytelenül rángatózok és remegek, ahogy a kín egyesével pedzegeti meg minden egyes ideget testemben.

Még valamennyit képes vagyok felfogni a körülöttem lévő világból. Fejemet Mona felé fordítom. Látom, ahogyan a megtört, üveges kék szemek vergődő testemre szegeződnek. Ő tudja. Mona tudja, hogy nem akartam bántani.

Hogy pontosan mi is történt a háború utáni hónapokban, ebben a játékban olvasható

   Jellem

   Nem tudom, hogyan is jellemezhetném magamat a legtalálóbban. Anyukám azt mondta, hogy mindig törekedjek arra, hogy becsületes legyek és tiszteljek mindent és mindenkit, ahogyan az egy brit úriemberhez illik. Tehát igyekeztem is eszerint eltölteni elmúlt éveimet, amikor már tiszta fejjel tudtam saját döntéseket hozni. Igyekszem megérteni mindennek és mindenkinek a logikáját, akkor is, hogyha ez egészen sajátos és talán néhány ponton követhetetlen. Úgy gondolom talán az formálja legjobban a jellemet, hogy mennyit is törődünk másokkal. Vajon az törődésnek számít, hogy esténként átgondolom ki mit és hogyan vajon miért is cselekszik? Talán ha rájövök, mit miért tesznek az emberek, segíthetek nekik. Szeretnék segíteni, szeretnék kedves lenni. Szeretném, ha az emberek szeretnének.

Erősség || barátságos, őszinte, tiszteletteljes, illedelmes
Gyengeség || szétszórt, szégyenlős, bizakodó, hajlamos a visszahúzódásra

   Apróságok

mindig || kviddics; csokibéka; a pávatoll penna, amit nagyanyja a kalapjából csinált neki (mindig kacsint ha valaki sokáig nézi), családja, barátai, hegedű
soha || hazugság; buta emberek; megmagyarázhatatlan/logikátlan emberi viselkedés; a bagolyberti féle drazsé (mindig kifogja a legrosszabb ízeket; patkányok (AZOK NEM TISZTÁK!)
hobbik || hegedű; kviddics; ha valami tanulással való kérdés szöget üt a fejébe addig-addig megy utána, amíg ki nem deríti a tényeket
merengő || Ez egy kettős emlék. Amikor bátyja háziállatot akart venni neki a saját spórolt pénzén. Jó érzéssel tölti el bátyja gondoskodása, de bűntudata van az eset miatt.
mumus || Üres tekintetű apjaként jelenik meg, aki nem ismeri fel.
Edevis tükre || Bátyja vállon veregeti, bizonyítva, hogy elért legalább annyit a Roxfortban, mint Ő.
százfűlé-főzet || Hupikék massza, bodza és áfonya ízzel
Amortentia || a kviddics pálya eső utáni, ázott gyepjének az illata, a hegedű viaszával keveredve
titkok || Titkon reméli, hogy egyszer lesz bátorsága megmondani nagymamájának, milyen förtelmes ruhákban is jár.
azt beszélik, hogy... || nem teljesen normális, a túlzott kedvessége és a rendmániája néha megrémiszti az embereket

   A család

apa || Eliott Andrew Tayilor, 48 éves, mugli, már nem ismerik egymást
anya || Emma Elisabeth Birdy, 45 éves, félvér, jó
testvérek || Daniel Andrew Tayilor, 25 éves, félvér, bizalmas
állatok || Anyja Csimpedli nevű baglyát használja a leginkább

Családtörténet ||

A Tayilor család gyökerei nem különlegesek és lényegében sosem voltak annak mondhatóak. Bár nagyszüleim egész életüket a mágusvilágban élték le, két dédnagyszülőm is mugliszármazású volt – persze ez anyai ágra vonatkozik, hiszen az apai ágon az elmúlt legalább száz évben nem fordult elő varázsló vagy boszorkány. Egyszerű félvér családból származom tehát, akik sosem vetették meg a varázstalan emberek közelségét.

Édesanyám mindig is szabász-mester akart lenni, a Roxfort után rögtön inasnak ment kitanulni a szakma csínját-bínját, míg édesapám ezzel egy időben egy nagyobb multinak volt a PR felelőse. Találkozásuk egyszerű volt és bájos igazság szerint, egy egyszerű páros, egyszerűen összefutott és megkezdték kis kalandjukat.

Apu nem tudta feldolgozni a mágia létezését, pedig tényleg próbálkozott vele évekig. Elhagyott minket, az amneziátorok pedig megtették a leghelyesebb lépéseket. Anyunak hatalmas döntés lehetett ez, de valahol Ő is tudta, hogy apámnak a boldog tudatlanság a legjobb.
Ekkor egy kicsit új életet kezdtünk. Beköltözött a mágia az életünkbe, bár maradtunk kis liverpooli lakásunkban és tovább éltünk a muglik között, valahogy minden más lett. Anyu talárszabászatot nyitott, ahol sokat segítettünk bátyámmal, főleg nyaranta, amit anyu mindig nagyra értékelt.

Nem vagyunk aranyvérűek, nem élünk elszigetelve a mugliktól és nem lehet sokat regélni családom híres tagjairól. Kicsi és törékeny család vagyunk, de én így szeretem!

   Külsőségek

magasság || 174 cm
testalkat || átlagosnak mondanám, bár a kviddics edzések elkezdtek meglátszódni rajta
szemszín || álmatag égkék
hajszín || koromfekete
kinézet || Nem vagyok langaléta, bár mindig is az akartam lenni. Valamiért úgy képzelem, ha magas lennék, boldog lennék. Pedig valószínűleg megzavarna a tény, hogy látom mindenkinek a feje tetejét. Izmosnak sem mondanám magamat, de tény, hogy Turner edzései tavaly meghozták a gyümölcsét, talán fittebb vagyok, mint egy átlagos ötödéves, de sosem éreztem említésre méltó tulajdonságnak. Néha megjegyzik az emberek, hogy szép a szemem, de egy időben olyan sokan említették meg, hogy elkezdtem arra gyanakodni, hogy csak azért mondják, mert látják szembogaramban magukat.

   A tudás

varázslói ismeretek || Kifejezetten kedvenc tantárgyam nincsen. Igyekszem mindenből a tőlem telhető legjobban teljesíteni – ez néha könnyebb néha pedig nehezebb feladat. Ha mindenképpen ki kellene emeljek egy tárgyat az az átváltoztatástan lenne. Szeretem a tárgy bonyolultságát, még s univerzális hasznát.
felvett tantárgyak ||
   repüléstan, számmisztika, jóslástan, LLG
pálca típusa || 11 és fél hüvelyk, ezüsthárs, egyszarvúszőrrel
RBF || -
font]

   Egyéb

avialany|| Logan Lerman