Utca

Egy hosszú, sötét utca, mely végigvezet a Zsebpiszok-közön. Ide az Abszol-útról lehet letérni. Az utca mindkét oldalán fekete mágiával foglalkozó boltok sorakoznak.

[_-o0o-_Angelus Mirol]

_-o0o-_
Angelus Mirol

Halkan koppanó léptek hangja rebbenti el a máskülönben csöndes kis utcára telepedett béke porát - már amennyiben békésnek lehet nevezni egy ilyen helyet, ahova a kezében tartott könyv frissen nyomott lapjaiba temetkező boszorka keveredett. Ugyan, ki figyelne fel a bűzhödt kis sikátorok sötétlő torkára és az utca két szélén szorosan egymáshoz préselődő, groteszk kis épületek előtt ácsorgó alakok szivarfüstös képére, ha egyszer ilyen gyönyörű az élet!
Lornak olyannyira megtetszett egyik kedves kollegája regénye, hogy mikor Gilbert felkérte az illusztrációk elkészítésére, valósággal repesett az örömtől és minden gondolkodás nélkül rávágta a határozott és boldog igent. Na jó.. talán nem egészen pontosan azt mondta, hogy "Igen!!", de ez a lényegen nem változtat.

- Iigen, tudod, már akkor rád gondoltam, mikor leütöttem az utolsó betűt.
Egy kellemes kis szalonban üldögéltek és a különösen vastag szemüveget viselő, horgas orrú varázsló épp legújabb művéről mesélt a kíváncsi hallgatóságnak. Jelen volt többek között Cécile Flum, egy divatmániás háziasszony, aki a Szombati Boszorkány leggyakrabban felkeresett interjúalanyai közé tartozott - "Senki sem él olyan kiegyensúlyozott, boldog házasságban, mint ez az asszony! Csak egy harapás abból a mennyei Málna Muffinból és az ember minden gondja szempillantás alatt megoldódik.. Mondd csak, Cécile, mi a titkod? Tősgyökeres francia létedre imádod az édességeket, mégis bombajó alakod van..!" -, Brian Groundoly, a műkedvelő seprűpolírozó és önjelölt kritikus, aki mellesleg az író legjobb barátja címét is büszkén viselhette, valamint Damien Klay, az ugrancs. És persze Lor, aki a hallottakra úgy elpirult, hogy azon még az öntelt Mrs. Flum is elnevette magát.
- Jajj, Gilbert, tudod, hogy akkor is szívesen vállalom, ha nem hozol zavarba a barátaid előtt.. Tényleg. Örömmel.

Nos igen. Így történt. Elfogadta az állást és még egy ropogós, keményen pergő lapú verziót is kapott ajándékba a pergamenre rótt kézirat helyett. Vajon a nők számára a legboldogabb "igen" az oltár előtt hangzik el? Romantikus gondolata támad és észre sem veszi, máris vidám kis mosolyba húzódnak ajkai. Jesse-Jesse, te hóhányó, tee! Tündérfajzat.
Szórakozottan felnevet, majd lapoz. Ó, igen! Ez a kedvenc része! "A lány félszegen félrefordította a fejét és valahogy úgy nézett fel Martin szomorú arcára, mintha ő volna felelős a fiút ért veszteségekért, ugyanakkor furcsa kettősség lobogott a lelkében. Hisz az ifjú Ranwald sarj ereiben.."
- .. tündérek vére folyik.
Kissé ábrándos tekintettel fejezi be a kívülről fújt mondatot, s ugyan egy pillanatra megtorpan, hogy feltekintsen a füstpamacsokkal teleszórt égre (vagy azok a felhők?), hamarosan tovább is lép. Térdig érő, szürkés árnyalatú szoknyát és mohazöld felsőt visel, mely előnyösen kiemelné a dekoltázsát.. ha nem takarnák el a könyv lapjaira hulló, élénkvörös fürtök. Csoda, hogy nem maszatolta még el orrhegyével a nyomott betűket..!

[Loreen]

Loreen

Abszol-út

Céltalanul bolyongónak tűnhettem az Abosz-úton levőknek. Bár kevesen voltak, s még kevesebben figyeltek rám. Aki rám emelte a tekintetét általában el is kapta, hiszen sugárzott rólam, „Ne légy kíváncsi rám”.
Megjegyzem korántsem bolyongtam. Figyeltem, s kerestem... Nem volt konkrét személy, akit kutattam... csak úgy... lestem egy áldozat után.
Tekintetem követte a férfiakat, s őket is, kutatott olyan személy után, akit esetleg érdemes „elkísérni” valameddig, s kicsit... hogy is fogalmazzak... „eljátszadozni” vele. Hiszen szórakozás, nekem is kell. Aztán letettem arról, hogy mindenkit górcső alá vegyek, s szűkítettem a kört. Egy nő kell. Egy NŐ.
Vele aztán tényleg el lehet játszadozni... akárhogy... Gúnyos félmosolyba húzódott ajakam, s már éreztem az élvezet ízét. Előző komor, és elutasító arckifejezésem helyett felöltöttem a legsármosabb pillantásomat. S ekkor vettem észre Őt.
Akkor fordult be a Zsebpiszok közbe. Az a pillanat, amíg láttam, elég volt ahhoz, hogy tudjam megtaláltam a megfelelő báránykát.

Zsebpiszok – köz

Utána siettem a kis utcába. Gyors, még is tökéletességet és nyugalmat sugalló léptekkel. S pár méterre mögötte megálltam.
Végig mértem. Vörös haj, csinos alkat... előnyös ruházat, legalábbis hátulról. Igényes, és nőies öltözék. Jól döntöttem... Hm, vajon hány éves lehet? Pillanatokon belül elhessegettem azonban a gondolatot, hiszen teljesen mindegy volt, hogy hány éves. Elcsípem és kész.
Az enyém lesz.
Álltam.
Néztem.
Figyeltem, hogy mit csinál.
Olvasott. Láthatólag egy könyvbe volt teljességgel bele feledkezve. Motyogott is valamit, de én nem értettem. Biztos csak hangosan olvasott, vagy ilyesmi. Ismét mosolyra húzódott a szám. Oh, milyen kis elvarázsolt lánykát sikerült kinéznem magamnak...
Mögé léptem. Pálcám a kezembe csúsztattam talárom ujjából, de nem akartam támadni. Még nem. Először csak beszélgetünk kicsit. Ismét elmosolyodtam. Elaltatom a figyelmét, aztán jöhet a dolog még élvezetesebb része. Látni, amint felfogja szép lassan, hogy kinek a kezébe került... S szeme előtt lebeg majd a tudat, hogy élete apró szikrája bármikor kihunyhat.
Persze nem állt szándékomban végezni vele. Ó, még mit nem. Bármennyire is szerettem hallani a saját számból azt a Bizonyos két szót, azért mégsem ölök meg mindenkit. Hiszen egy Halálfaló sem öl, csak úgy... Nem. Ez nem elég ok... Sőt, jobban kedvelem otthagyni áldozataimat az általam okozott lelki és fizikai sérülésekkel. Az emlékeikkel, melyek életük végéig, végig kísérik majd őket. Amit soha nem tudnak törölni. Hiszen láthatják a hegeket nap mint nap... S élénken él majd hónapokon, éveken át elméjükben az a bizonyos találkozás Velem.
Legyen bármilyen kimenetelű.

-  Jó estét kisasszony. - szinte suttogva ejtettem ki a szavakat. Ez általában hatásosabb volt, mint ha hangosan szóltam volna. Ilyenkor mindig jobban berezeltek. - Mit keres ilyen kései órán ezen a helyen? Nem tart attól, hogy valaki kinézi a szép kis pofiját magának? - szegeztem neki a kérdést.

Pálcával a kezemben vártam a választ. Ettől tettem függővé a következő lépésemet. Hiszen, ha elég elragadó tudok lenni, még húzhatom a csodálatos pillanatot, a pálcám használatát.
Ha nem... Akkor sajnos hamarabb jön el a pillanat, s kénytelen leszek más utat választani...

[_-o0o-_Angelus Mirol]

_-o0o-_
Angelus Mirol

"A lány mégis tudta, hogy megbízhat benne, őt nem ragadja magával az őrület, mint fivéreit és nővéreit. Csupán egy dolog mentheti meg, az pedig nála van - a világ talán legbiztosabb helyén. Amarelia madárszárnyként verdeső szívében." Lor arcán az eddigieknél is ábrándosabb mosoly bomlik szét, hogy aztán zavart kis fintorrá szelidüljön a halk szavak hallatán. A háta mögül jönne? Miért suttognak neki, ennyire késő lenne? Első aggodalmában gyorsan rápillant a karórája számlapjára, ám hamar meg is nyugszik benne a lelkiismerete hangja. Korántsem olyan vén még az éjszaka, hogy illetlenségszámba menjen félhangosan olvasni. Igen-igen.. Mit is? Ó, hogy ő a kisasszony!
Fürgén hátrafordul, s a mozdulatot kísérendő a vörös hullámokba kunkorodott tincsek egyike-másika riadt madárként rebben el dekoltázsáról lapockái közé, a lány takarásába. Szemrevaló teremtés, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy zavartan ugyan, de még mindig mosolyogva méri végig a halk szavú ismeretlent.
- Ezen a helyen?..
Bukik ki belőle az ártatlan kérdés, s mintha csak most eszmélne a körülötte kavargó álomvilágból, hirtelenjében felfogja, hova is csalták puha csizmába bújtatott lábai. Ejnye, hát nem a Zsebpiszok-köz nyomorúságos kis viskói ásítanak felé azokkal a mohón kitátott kapualjaikkal és sikátoraikkal? Vak ablakok.. bedeszkázott ajtók.. bűzhödt, ragacsos vackokkal teli hordók, melyek egyike-másika fel is borult, s tartalmuk most borzasztó lassan araszol előre a legközelebbi csatorna felé, amerre lejt ez a girbegurba kis utca. A lányon látszik, hogy meglepte a helyszín, s még csak meg sem próbálja palástolni hirtelen támadt zavarát; elpirul.
- Ó.. óóh! Látja, ez egy érdekes kérdés..
Kezdi halkan csengő nevetéssel.
- .. de azt hiszem, már teljesen fölösleges volna ilyesmitől tartanom, hiszen valaki már ki is nézett.
Érik benne egy kis kényelmetlen érzés, ám egyelőre megkísérel optimistán hozzáállni a kialakult szituációhoz. Melyik korabeli lány ne jönne zavarba és rándulna görcsbe a gyomra, ha a környék leglepukkantabb, legsötétebb negyedében korzózva hirtelen leszólítaná egy vadidegen férfi? Pláne egy ilyen mosollyal az ajkain.
- Vagy tévedek?
Mintha incselkedne, pedig nem. Egész egyszerűen még mindig nem sikerült napirendre térnie a meglepetés fölött. Mindenesetre tesz egy óvatos lépést a fickó felé, és továbbra is kedvesen mosolyogva mellkasára szorítja az immáron csukott regényt.
- Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Nem is tudom, hol járt az eszem.. rossz helyen kanyarodtam le az Abszol útról. További kellemes estét önnek is!
El akar lépni mellette és visszajutni a főutcára, ez elég nyilvánvaló. Valahol mélyen nagyon reménykedik benne, hogy nem fogják követni. Sosem szívlelte az ilyen követős fazonokat.. valamiért kirázta tőlük a hideg.

[Loreen]

Loreen

A nő lassan veszi észre, hogy hozzá szóltam. Megfordul és kislányos pírrel az arcán szólal meg. ~Ezen a helyen?~ Visszhangozza... Láthatólag nem tudta, hogy hol is van valójába. Aztán leesett neki. Majd tovább folytatja a mondatot. Kellemes, csilingelő hangon. Érdekes hangja van. Lágy, még is éles kicsit. De nem bántó... olyan... olyan mint a kis kristály csengettyű...
Nem szólok. Várom, hogy mit szeretne. Újabb mondat.
Hm, még sem ejtették a lánykát a fejére.
Végig mérem.
Így előröl is csinos... és az arca is szép. Hallgatom mi mond, de közben fixírozom... lénye minden apró négyzetcentiméterét. Zavarba akarom hozni... Igen, még ennél is jobban. Ugyan is mondatommal, s tekintetemmel már az első lépés meg is volt. Elpirult. Ezt most fokozom.
Újabb mondat... Visszakérdez. Hm, vajon miért? Nem olyannak tűnik, aki játszani szeretne. Nem, nem hiszem, hogy pozitív a visszajelzése. Inkább csak zavarában kérdezett vissza.
Elmosolyodom. Arcom egyből vált. Érdekes, kisfiús kifejezés ül ki reá. Incselkedő félmosoly a szám szegletében, s lágyuló tekintet...
Álca...
Zavarom, össze akarom zavarni. Fiatal, s naiv. Úgy tűnik legalábbis. Sikerülni fog, és élvezem a játékot...
Maga elé kapja a könyvét, s közelebb lép... Érdekes. Nem erre számítottam.
Azt hittem meg ijed. S nem csak meglepődik.
Azt hittem hátrálni fog. S nem közelebb lép.
Azt hittem... azt hittem....
Na jó Angelus, hiszen nem a templomban vagy, hogy higgy... Ész érvek, tények, slussz.
Magamhoz téretem...
Ellépne mellettem... S nem csak mozdulatai árulkodnak eme szándékáról... Elköszönt tőlem...
Kellemes estét... Először megköszöni, hogy figyelmeztettem... Megosztja velem, hogy miért is keveredett ide, majd csak úgy elköszön, s ellépne.
Csak lépne.
Szeretne.
De én nem engedem. Ó, nem ám. Kedves kislány, kis hölgy, vagy kisasszony? Nem mész sehová, de nem ám. Ha rajtam múlik biztos nem.
Szólásra nyitom a szám. Jöjjön a szavak játéka.
Élvezem a dolgot. Nem kicsit. Érdekes érzések futnak végig rajtam. Kellemes. Bizsergető érzés...
Elé lépek, nem engedem el. Még nem tolakodóan, még nem agresszíven. Finom lépés elé, csak hogy érezze, nem lesz oly könnyű innen távoznia. Most, még nem.

-  Hová oly sietve szép kisasszony. - nyitok ismét. - Ne rohanjon annyira. - ártatlan arckifejezéssel folytatom. - Nem akarok én rosszat, s ha tényleg azt hiszi, hogy én néztem ki magácskát – amin persze nem lepődne meg senki, lévén kegyed igen csinos és szemre való – be kell valljam tévedett.
-  Eleddig  engem a merő jó szándék vezérelt, hogy megóvjak egy ifjú hölgyet a Zsebpiszok köz sötét sikátorainak veszélyétől. Ne higgye, hogy ártó gondolatok vezéreltek. - zárom a monológot.

Ilyenkor áldom a neveltetésemet. Ilyenkor áldom édes jó anyámat. Hiszen, ha nem verte volna belém az etikett alapvető szabályait, s nem tanított volna meg a választékos beszédre... Hát, azt hiszem lett volna eset, mikor nem jártam volna sikerrel. De, ez elő sem fordulhatott.
S mint most is, s korábban is. Tökéletes úriemberként beszéltem a kis asszonyhoz. Elaltatom éberségét, hízelgek kicsit... S lehet még azt is elérem, hogy nem kell oly kellemetlen eszközökhöz folyamodnom... Remélem... Bár, az ellen sincs kifogásom, hiszen mindenben meg kell leljük az élvezetet... Nem de?
Kíváncsi voltam erre mit lép. Hiszen, nem voltam hirtelen, sem bántó. Egyelőre mézes-mázos és kedves voltam ennél kedvesebb aligha lehet egy férfi egy nőhöz... S még ha számításba veszem, hogy milyen céljaim vannak, akkor komolyan le a kalappal előttem.
Pf, egoista gondolatok... Elhessegettem őket...
Vártam a választ, s a reakciót... Kíváncsivá tett.

[_-o0o-_Angelus Mirol]

_-o0o-_
Angelus Mirol

Ugyan sosem tartozott az előítéletektől hemzsegő emberek közé, de ettől az ismeretlen férfitől valamiért mégis minden szál szőre égnek állt; erre pedig képtelen volt magyarázatot adni. Meglehet, hogy csak valami ösztönös megérzéstől rázta ki a hideg, attól a híres nevezetes nőitől, amit olyannyira irigyelnek a férfiak – már amelyik komolyan hisz benne -, ám akárhogy is erőlködik, képtelen palástolni meglepett aggodalmát. Miért nem engedik továbblépni? Talán..? Nem, hisz ilyen képtelen butaságot még gondolni is illetlenség a másikkal szemben! Elvégre olyan kedvesen figyelmeztette, hogy nem épp a legbiztonságosabb környéken sétálgat és még csak kétértelmű megjegyzésekkel sem traktálta. Meglehet, hogy társaságra vágyik szegény; mi van, ha neki is csodás napja volt, amit aztán senkivel sem tudott megosztani?
Lor arckifejezése némiképp megváltozik, s a hirtelen zavartól kissé megkomolyodva hajtja le a fejét – tekintetét azonban nem fordítja el a zavarón mustráló szempárról.
-   Jajj, ne haragudjon, nem úgy értettem..!
Kezdi halkan nevetve, elvégre ahhoz mégiscsak késő van már, hogy szabadon eressze csengő hangját, aztán felverje az egész környéket. Kedves pillantása olyan őszinte érdeklődéssel rebben az idegen férfi arcáról egyenesen az Abszol úthoz tartozó ház kopottas vakolatú sarka felé, mintha menekülni akarna. Vagy csupán zavarában kapta félre tekintetét?
-   Komolyan. Semmi hátsó gondolatom nem volt ezzel a megjegyzéssel kapcsolatban, csak hát.. tudja, a szóviccek..
Folytatja a szabadkozást, ám láthatóan már korántsem érzi olyan kellemetlennek a helyzetet, mint néhány perccel ezelőtt. A keblére vont regény gerincén és a borító élén meglazulnak a karcsú ujjak, s hogy valamilyen módon kiengesztelje a nemes szándékú fickót, egy barátságos mosollyal az arcán az Abszol út irányába biccent.
-   Ha van kedve, tartson velem és megóvhat az olyan sötét emberektől, akikre gondolt.
Szórakozottan csengő nevetéssel tesz egy apró lépést oldalra, mégpedig azért, nehogy a hátrálásával megbántsa a másikat – ellenben nem ártana valóban hazafelé venni az irányt, nehogy rájuk sötétedjen ezen a nyomorúságos helyen. Szavait egyáltalán nem szánta gúnyosnak, sokkal inkább mókásnak tartja a fickó régimódi szövegét.
Ettől függetlenül még mindig ott motoszkál benne az a kis kellemetlen érzés, ami valószínűleg meg is marad egészen addig, míg ki nem érnek a kihalt kis utcáról a valamivel forgalmasabb Abszol útra.
-   Persze ha másfelé akad dolga, akkor nem muszáj..
Az arca ismét kipirul, s egy kíváncsian megrebbenő pislantás után újra megkísérel továbblépni.

[Loreen]

Loreen

Szabadkozik... Olyan aranyos... Hm, én ilyen véleménnyel sem voltam még senkiről... Aranyos? Furcsa szó. De még is az.
Bájos, kislányos szabadkozással nyit felém... Sikerült vele elhitetnem, hogy én egy végtelenül kedves és tisztességes szándékkal vezérelt férfi vagyok. Mekkorát fog tévedni... Vagy nem? Nem is tudom. Olyan érdekes ez a lány, nő, hölgy... Furcsa érzéseket kelt bennem. Valahol mélyen, mintha kezdene bennem átalakulni az érzés, ami pár órája kerített hatalmába.

Annyira nem vágytam már arra, hogy bántsam... nem is értettem miért. Furcsa kisugárzása volt. Érdekes mosolya és láthatólag végtelenül naiv volt... Ez kicsit más felé terelte a dolgot.
Hiszen, ha valaki naiv, akkor kevésbé érzi magát veszélyeztetve, kevésbé fél. Nem látszik a félelem csillogása a szemében, nem látszik a mozdulatain, semmin... És akkor oda is az élvezet.
Hiszen mi értelme van bárminek, ha nem láthatom azt, ami a legjobban felcsigáz, és a legnagyobb élvezetet nyújtja... Hm, mi legyen...
Tanakodtam. Nem tudtam mi tévő legyek. Ő közben beszélt. Bocsánat kérés. Szabadkozás. Majd egy kedves ajánlat. Kísérjem el? Kísérjem el. Nem is rossz ötlet. Hiszen... Hm hiszen, akkor akár...
Érdekes gondolatok...
Láttam rajta, hogy nem fél... annyira. Nem tart tőlem. A szorítás, mellyel eddig a könyvet tartó keze sújtotta a szép kötetet most engedni látszott. Kedz nyitni felém, a bizalmába fogad... Oh, milyen kis naiv... milyen kis naiv.

Elkísérem. Döntöttem. S meghívom egy italra. Biztos nem mond nemet. Aztán... Meglátjuk merre felé is evezhetünk társalgásunk s ismeretségünk folyóján. Ki tudja... hiszen nem tudom, hogy ki ez a nő. Semmit sem tudok róla... Még lehet, hogy naivsága a hasznomra lehet.
Váltok... Fejben... váltok... Az arcom továbbra is kedvességet és biztonságot sugall.

-  Szíves örömest elkísérem kisasszony. Sőt, szeretném, ha velem tartana egy italra. Remélem nem tartja tolakodásnak. - mondtam egészen mézes-mázosan. Hiszen, így lehet igazán a közelébe férkőznöm.

És ki tudja, lehet hasznát veszem... Beszélgetésünkből akármi kisülhet... Akármi...
Megvárom, míg válaszol. Ha igenlő választ kapok az italra, akkor odébb lépek, s irányt veszünk a Vasorrúhoz... Egy kis kocsma az Abszol-úton... Ha nemmel válaszol, hát... akkor lesznek itt még gondok. De persze nem az én oldalamról.
Várok... várok... Válaszol... ? ?

Érdekes nő amúgy... Eddig még senkinek sem sikerült elérnie, hogy megváltoztassam a kezdeti tervemet. Bár, itt sem történt sok változás. Csupán annyi, hogy pálcám helyett, az italt fogom használni a nő ellen... Meg látjuk milyen sikerrel. S ha számításaim nem jönnének be, akkor még mindig ott a bodza pálca... a Csodálatos pálca... Nem tudom miért szerettem annyira ezt a pálcát... De a szívemhez nőtt. 11Évesen kaptam, s azóta szolgál. Hű szolgám.
A nő válaszát várva a pálcát vissza csúsztattam a helyére, talárom ujjába, s kíváncsi íriszeimmel pásztáztam az arcát, a tekintetét, mozdulatait... Figyeltem...

[_-o0o-_Angelus Mirol]

_-o0o-_
Angelus Mirol

Lor arca valósággal ragyog, s hiába érzi, hogy talán nem épp a legjobb ötlet vadidegen, méghozzá a Zsebpiszok-közben ólálkodó, az emberre hátulról ráköszönő férfiak társaságát élvezni valami lepukkant kis kocsma füstös mélyén, a lány úgy érzi, hogy a mai napját méltón megkoronázná egy finom tea, esetleg az otthon ízeit idéző, ír krémlikőr. Ó, igen, egész egyszerűen csodás lenne kibeszélni, milyen remek ajánlatot kapott ma, s ki tudja? Talán még Gilbertnek is besegíthetne egy kicsit a regénye népszerűsítésében; hiszen ha ennek az úriembernek akad egy lánya, netalántán egy unokahúga, esetleg barátnője, neje, bárminemű nő az életében, az minden kétséget kizáróan örömmel forgatná a Levendula lanka címet viselő, még nyomdaszagú művet. Némi hezitálás.. azért mégse nézzék holmi mindenre kapható cafkának, majd enyhén beharapott alsó ajakkal biccent egy aprót, miközben egy zavart kis mozdulattal a füle mögé gyűri arcába hulló, élénkvörös fürtjeit.
- Na jó, nem bánom.. Egy ital még nem a világ, hm?
A rakoncátlan csigák szinte azonnal vissza is csusszannak eredeti helyükre, amit Lor ismét csak egy szabadkozó pillantással honorál. Úgy fest a dolog, hogy az előző megmozdulása teljességgel hiábavaló volt, ám ez látszólag édeskevés ahhoz, hogy elvegye a kedvét. Egy apró kis sóhaj, mintha ezzel is magát dorgálná játékosan, s a következő pillanatban már meg is indul az Abszol út felé. Mély megkönnyebbülést érez, amiért végre a normális emberektől nyüzsgő utca felé közelítenek. Persze a lány szemében ők is ugyanolyan népek, mint az itteniek, s köztük árnyalatnyi a különbség - ténylegesen az, hogy a Zsebpiszok-közben ólálkodó egyénekre rajtuk kívülálló okokból is ráragad a hely hátborzongató, néhol már gyomorforgató kisugárzása. Ettől ereszkedik meg a bőrük, ettől tűnnek sötét árkokkal körülvájtnak a szemeik, ettől olyanok, mintha a csontjaik és húsuk minden apró sejtjébe beitta volna magát a romlott sóvárgás esszenciája.
A lány alig láthatóan megborzong a gondolatra, s hogy ne legyen udvariatlan és elkerülhesse a kellemetlen kérdéseket, félig az idegen férfi felé fordulva újra megszólal.
- Tudja.. fogalmam sincs, maga hogy van vele, de ez a környék mintha kicsit paranoiássá tenné a legtöbb embert, nem? Úgyértem a Zsebpiszok-köz mégiscsak a fekete mágiával foglalkozók fészke és csak elvétve kóborolnak erre mások..
Állandósult zavara múlni kezd, ahogy beszéd közben a fejében pergő érzelmekre és érzésekre, behatásokra és kisugárzásokra, valamint elmondásból megismert tapasztalatokra figyel. Látszik rajta, hogy valóban foglalkoztatja a téma, nem csupán üres fecsegéssel kívánja elütni az időt; mivel azonban nem tudhatja, hogy a férfi hogyan is áll a dologhoz, türtőzeti magát és nem bocsátkozik mindjárt izgatott minimonológokba.
- .. ettől pedig ezekhez a másokhoz is hajlamosak vagyunk fenntartásokkal viseltetni. ~Te jó ég.. ez azért elég költői volt.. csak kerüljön a karmaim közé egy penna és le is kaparom valahova!~ Van ötlete, hogy hova megyünk, vagy csak követjük az orra hegyét?
Neveti el magát újra, s egy hirtelen jött ötlettől vezérelve még szórakozottan meg is böki vállával a férfi felkarját. Természetesen azonnal belepirul illetlen tettébe, de.. bocsássuk már meg neki, hiszen olyan jó kedve van!
- Mit nem adnék most egy likőrért!..

[Loreen]

Loreen

Ráemeltem a tekintetemet, s nem láttam mást, csak annyit, hogy a hölgyemény csak úgy ragyog. Szárnyal a boldogságtól. Na ezzel nem tudtam mit kezdeni. Ilyet én még nem láttam. Akivel eddig találkoztam, vagy meglepődött, zavarba jött, vagy össze szarta magát a félelemtől. De ilyet? Hogy valaki még örüljön is a társaságomnak... utoljára húsz éves korom körül fordult elő... Vesta...
Hirtelen ő jutott eszembe. Ugyan ilyen volt. Fiatal, vidám, mosolygós. És bájos... Azt hiszem ezt a szót használhatom erre a nőre is.
Bájos.
Kirázott a hideg.
Fúj.
Elszoktam már én az ilyen mézes-mázos, bájos csitriktől... Na de... az én keresztem, hiszen én néztem ki magamnak. Nesze neked aranyvér... és megérzések. Egyszer nem a csinos női fenekek és dekoltázsok után kéne mennem... Lehet nem járnék így. Na, de mindegy. Nem marad más, mint elvinni ezt a vöröskét egy kocsmába... a többit meg bízzuk a véletlenre. Remélem, azért... nem... na mindegy. Nem remélek semmit.
Egy hanyag hajigazítás után rábólint a meghívásra. Remek, egy dolog kipipálva. Meg is indul az Abszol-út felé. Láthatólag nyugodtsággal tölti el, hogy végre maguk mögött hagyják eme nyomasztó hely, fullasztó légkörét. Apró rezzenés látszik a nőn, majd szóvá is teszi a dolgot.
Paranoia... Fekete mágia... Ó szegény, ha sejtené...

-  Hát egen. Elég kellemetlen egy hely. Ön nem kedveli a fekete mágiát? Sem azokat, akik esetleg művelik? - teszem fel neki a kérdést, ártatlan hangsúllyal... Pont úgy, mintha magam sem szeretném világunk sötét oldalát, s ódzkodnék mindentől, ami a dark sidedal kapcsolatos...

Érdekes módon fejezi be a mondatát.. Ezekhez a másokhoz is... Ezek szerint a kis fejecskében meg sem fordult, hogy egy tőle más emberrel hozta össze a vak „szerencse”. Remek, nagyon remek...
Aztán, jön a kérdés, hogy hová is megyünk. Az orrom után? Na nem, az nem egy Mirol jellem vonása... Én mindig tudom, mikor, hová, miért. A terv az fontos, anélkül nincs siker...

-  Úgy gondoltam, hogy az Abszol-úton levő kis helyre kéne betérnünk. Fogadó a Vasorrú bábához. Remélem nincs ellenvetése? - tekintek rá. Szemeben apró meglepődés és kétségek szikrái csillognak... Természetesen tökéletes álcám része. Had higgye csak, hogy mennyire is szeretnék én oda menni... és nem máshová.. és... és...

Eközben a hölgyemény elneveti magát, kedves, csilingelő nevetéssel, majd kislányosan megböki a vállam... Meglepődök, egy pillanatra lépésem is ritmust téveszt. Ilyennel aztán tényleg nem találkoztam eddig. A megdöbbenés pillanata nem tart ugyan soká, de utózöngéje elkísér még... jó pár lépésen át. A nő likőrre vágyik... Ezek után én minimum egy üveg Lángnyelv-Whiskyre. De, lehet az is kevés lesz.

Zavaromat nem mutatom, kedves, ártatlan mosolyra húzom a szám... s így tekintek felé. Elpirul. Jól teszi... Mekkora szerencséje van, hogy lénye olyan amilyen... és, hogy beszélgetésünk, ismerkedésünk eme kellemes irányba folyt.. Ezt még fiatalon sem tűrtem. Egy ilyen megmozdulás bárkitől, azonnali párbajt vont maga után. S minimum egy kellemes kis átkot. De ezt a szende fruskát... Jelenleg még megátkozni sem tudtam volna. Annyira meglepő volt a viselkedése, hogy nem tudtam egyelőre mit is kezdjek vele. Reméltem, hogy egy-két whiskey s jó szivar, majd vissza ránt a megszokott világomba, s nem okoz nehézséget az este végén elbánnom a nővel... Gonosz mosolyba húzódott a szám, de csak úgy, hogy ő ne lássa. Amúgy is le volt foglalva a saját kis álomvilágával.
Ekkor jut eszembe, hogy még meg sem tudakoltam kiszemeltem becses nevét. Na igen, most jön a pillanat, hogy az enyémet is el kell áruljam. De, ahogy ezt a nőt elnézem, nyugodtan használhatom büszke családnevemet.

-  Jajj, elnézést kisasszony. Most jut eszembe, hogy még be sem mutatkoztam. Mekkora illetlenség volt ez a részemről. Had orvosoljam eme kellemetlen ballépésemet. - ezzel megvárom míg kezet nyújt, majd megfogom a kezét, s csókot lehellek az apró kézfejre. - A nevem: Angelus Mirol. - úgy ejtem ki a szavakat, mintha egy marék aranyat hullatnánk a kövezetre.

Büszke vagyok erre névre, s a családomra is. Büszke minden tettemre, s mindenre, amit eleddig életem során elkövettem. Legyen az jó, netán rossz.
A formalitások lebonyolódása után, s miután megtudtam a nevét, folytattam utam a kiszemelt cél felé. Lassú, kellemes léptekkel haladtam mellette, néha-néha rápillantva, s láttam, hogy mennyire örül... Még mindig nem értettem miért...

[_-o0o-_Angelus Mirol]

_-o0o-_
Angelus Mirol

- Ugyan, hát úgy nézek ki, mint aki tiltott igéket lődöz minden jöttmentre?
Kérdi sanda kis félmosollyal az ajkai szegletében, míg a szépen ívelt szemöldökök durcás megrovón összeszaladnak és mókás ráncokat gyűrnek a lány orra fölé. Még hogy ő és a sötét mágia? Ezt ugye nem gondolták komolyan? Ami azt illeti, egész eddigi élete során körülbelül annyiszor kérdezték meg tőle, hogy..

"Ugye, Lor kedves, lepaktált már a Sötét Nagyúr kutyáival? Most egy különösen előnyös kombinációt tartalmazó csomag lehet az Öné mindössze havi négy kivégzett vagy megnyomorított emberről igazolást adó nyomtatványért, mely tartalmazza az alap tiltott igék mellett a kínzó- és kémvarázslatok legfrissebb verzióit is, valamint egy flaskányi Százfűlé főzetet és egy új varázspálcát (csak hogy a magáé lenyomozhatatlan maradjon)."

.. mint ahányszor valami kedves lény helyett holmi zöld fikaféléhez hasonlították. Enyhén meg van tehát illetődve, de zavara a maga részéről teljesen nyilvánvaló, s nem is igényelne magyarázatot. Ez az ember azonban láthatóan nem tudja, kibe botlott, s ezt akkor sem róhatná fel neki bűnéül, ha ő maga lenne a Mágiaügyi Miniszterasszony! Így aztán csak mosolyogva csóválja a fejét, és egy zavart kis hümmentő kacajmorzsát követően meg is magyarázza, mit talált olyan szórakoztatónak az imént elhangzott kérdésben.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem értek egyet a nézeteikkel.. Szerintem nem lehet az embereket csak feketének vagy csak fehérnek tekinteni; mivel valahol mind szürkék vagyunk. Van, aki sötétebb, van, aki világosabb, de mégis ugyanolyanok. A magam részéről igyekszem kimaradni ebből az egész "Tudjukki visszatért!" cécóból..
Kicsit elhallgat, mintha szöget ütött volna a fejébe valami, s még meg is torpan egy rövid pillanatra.
- Áh, most jól ellentmondtam magamnak, igaz? Egyrészt a mások, másrészt pedig a szürkék és egyformák. Kicsit szórakozott vagyok, azt hiszem..
Milyen jól hiszi! Természetesen ő maga tökéletesen tisztában van azzal, mit akart közölni ezekkel a példákkal, s csak remélni tudja, hogy a férfi is megérti a látszólag ellentmondásos mondatok közti árnyalatnyi különbséget. És igen.. az arcán ismét csak szirmot bont a zavar rózsája. Hát hagyja más mederbe terelődni a témát és inkább meg sem kísérli kivágni magát a keletkezett gubancból. A helyén van a szíve, és ez a fontos.
- Szóval a Vasorrúba, hmm? Úgy hallottam, egész jó kávét adnak, szóval ha esetleg kávés, akkor.. csak ajánlani tudom.
Felmosolyog a magas figurára, s mintha kezdené behálózni valami valóban naiv biztonságérzet. Lankadna a figyelme? Hát amennyiben igen, a név hallatán alig láthatóan, de élénkebbé válik máskülönben sem épp tompa tekintete. Na ne.. egy igazi Mirol?! Természetesen az illem maga már ösztönös bábmesterként mozdítja tagjait, s a lány egy könnyed mozdulattal a férfi felé nyújtja kezét. Kicsit olyan ez, mint a Levendula lankában. A romlott szívűnek vélt fiú találkozik a hiszékeny, ártatlan szívű nővel és az első kellemes benyomást aztán napok hosszúra nyúlt gonoszkodása árán szaggatja darabokra és tiporja a mocskos földbe. Lor ereiben meghűl a vér, s még a szíve is nagyot dobban, sőt, ha mindez nem volna még elég, hát csupasz alkarján is édes libabőr burjánzik el. A kézcsókra aztán már alig tudja, hova legyen örömében vagy döbbenetében; így aztán a helyzetet mentendő, ő is bemutatkozik - és mint mindig, ismételten csak egy kellemes, nyílt mosollyal igyekszik palástolja zavarodottságát.
- Igazán örvendek, Mr. Mirol. Loreena Rainey vagyok, de a legtöbbeknek egyszerűen csak Lor.
Visszahúzza a kezét és ismét magához ölel a regényt, mintha azzal akarná eltakarni hirtelen felgyorsuló szívverését. Ez már.. nem pusztán zavar. Nem mondhatná, hogy a legjobbakat hallotta a Mirol famíliáról, de hát ki ő, hogy pusztán egy név alapján ítélkezzen?
- Meg kell vallanom, kicsit meglep, hogy ezen a néven mutatkozott be.
Kezdi halkan, még mindig azzal a békés mosollyal az arcán, ami úgy tűnik, egész lényét átitatja.
- De ne a név alapján ítéljen az ember, nem de? Angelus.. ez olyan szép! Illik az arcához. Nem nehéz egy ilyen névvel együttélni? Kezdem tisztelni érte, amiért így is nyíltan vállalja, hallja-e.
Ismét csak nevet, s már sétálna is tovább.

[Magácska szerint ez cécó? Mármint a Nagyúr nem is tért vissza? Az egész mende-monda? Úgy gondolja?]

Kicsit megrovóan reagált a kérdésemre. Még hogy Ő és a sötét mágia? Kizárt. Gondolkodom, hogy fűzzek e valamit a kis monológjához... De inkább nem teszem. Majd, visszatérünk még ehhez a témához. Kár lenne, már most elrettenteni a lánykát, még mielőtt a Vasorrúba érnénk.
Folytatja.
Tovább védekezik. Érdekes nézete van. Hm, szóba hozta a Nagyurat. Nem megy bele a Tudjuk ki visszatért CÉCÓBA? Ez érdekes.
Szavába vágok. Itt meg kell szólaljak.

-  Magácska szerint ez cécó? Mármint a Nagyúr nem is tért vissza? Az egész mende-monda? Úgy gondolja? - megpróbálom legnyájasabb stílusomban előadni... De nem sikerül. A mondat vége, kicsit erőteljesebbé válik, mint szerettem volna.

Hiába. Ha Róla van szó, kicsit mindig el ragadtatom magam. Ejnye, ejnye Angelus... Nem kéne. Így elég hamar leleplezed magad... Ej, ej.
Váltok.
Gyorsan.
Talán... nem vette észre a változást... Talán.

-  Mármint, Ön reméli, hogy nincs mitől tartanunk? - helyesbítek... talán sikerrel.

Ha nem, akkor úgy tűnik szerte foszlik az italozós este, s hamarabb kerül markomba, mint szerené, s szeretném. Illetve nekem mindegy.. hiszen... Gúnyos mosolyra húzódik a szám. Nem néz rám. Nem láthatja.
Aztán elejt valamit a feketékről, fehérekről és szürkékről... Mi a manó? Tán sakkozni akar? Érdekes szemlélet, s rögtön ellent is mond magának. Zavarba jön. Szabadkozik. Megint. Elpirul. Reméli, hogy értem... Hát hogyne érteném. Érdekes meglátás, aranyos szemlélet... Aranyos... Megint egy undorító szó... Egy olyan hasonlat, amitől kiráz a hideg. Magamban fortyogok. Ez a nő... Lassan teljesen kihoz a béketűrésemből. Lehet, hogy direkt csinálja, sőt még tán élvezi is? Na nem, abból nem eszik.
Vált. Hogy hová is. Na igen, pont oda. Hogy jó a kávéjuk? Hát úgy nézek én ki, mint aki kávét szokott inni? Hol él ez a nőszemély?
Hallgatok.
Figyelem, mit is mond.
Gondolataim kicsit előrébb járnak...
De azért figyelek.
Befejezte, így bemutatkozok.
Láthatólag meglepődik a nevemen. Tehát nem is él olyan távoli kis bolygón. Csak hallott a famíliáról. Remélem, azért nem ered futásnak. Hiszen, mi jó hírű család vagyunk. S nem nagyon láttam még olyan embert, aki a nevem hallatán hanyatt-homlok elmenekült volna, hacsak...
Hacsak nem volt jó oka rá. Mondjuk épp tudta, hogy az ő fejére vadászok, vagy... tudta, hogy épp nagyon jó információval szolgálhat. De Ő mást volt. Hiszen, mit is tudhat... mit is...
Meglepte, hogy ezen a néven mutatkozok be?

-  No, és miért lepte meg Loreena. Vagy esetleg Lor? Ön, nyugodtan szólítson Angelusnak. - teszem fel a kérdést, hiszen a válasz igen csak foglalkoztat.
-  Ön szerint titkolnom kéne származásom? Oly ijesztő talán a Mirol név? Esetleg kellemesebb lenne önnek esti társaság gyanánt egy Parker? Johnson? Geller? Sajnálom, hogy „csak” egy Mirollal szolgálhatok. - apró sértődöttség érezhető a hangomon...

Újabb álca. Higgye csak, hogy kellemetlenül érint a családomról alkotott esetlegesen negatív vélemény. Hogy érintene kellemetlenül? Ennél kellemesebbet sem hallok nap, mint nap. Féljenek csak, hiszen meg van rá az okuk... Féljenek...
Kedvesen teszi hozzá, hogy Ő nem a név alapján ítél, s hogy tisztel... Tisztel, azért, mert felvállalom a nevem... Milyen bájos... Újabb gyomorforgató szó... Milyen aranyos.... Mégy egy...

-  Köszönöm a kedvességét. - értettem én a nevem és arcom összevetésére.

Indulna.
Hagyom.
Ha továbbra is velem tart... Miért ne...
Megyek, mellette...

-  Önnek is szép neve van. Illik a … - de nehezen megy, nem tudom kimondani. - kedves, egyéniségéhez. - mintha a fogamat húzták volna. Ez a szó. Fúj... Kevés lesz az egy üveg whiskey... Kevés. - És elnézést, hogy az előbb úgy elragadtattam magam, de tényleg furcsa volt, amit mondott. - most én szabadkozom. Azért ne nézzen már egy parasztnak. Hiszen tartanom kell magam származásomhoz, és a vér kötelez. A Mirolok... A Mirolok...

Lassan kiérünk az Abszol- útra... Ott jobbra, majd rövid séta és meg is érkezünk a kiszemelt helyhez.

[_-o0o-_Angelus Mirol]

_-o0o-_
Angelus Mirol

- Mi..? Jajj, nem, dehogy! Nem úgy gondoltam..
Kénytelen hát tovább szabadkozni, mivel úgy tűnik, beszélgetőpartnere számára sokkal nagyobb horderejűnek számít ez a téma, mint a szórakozott boszorka számára. Ő csupán.. Nos igen, ő mindkét fél ténykedését mélységesen elítéli, de ezt hogy is magyarázhatná meg egy elvakult harcosnak? Valószínűleg bármelyik jóérzésű Dumbledore-követő úgy osztaná a fejében zsongó, magyarázat gyanánt felmerülő gondolatokért, hogy szóhoz sem jutna! A fickó stílusából csak arra tud gondolni, hogy ő is egyike lehet a háborút fetisizáló fanatikusoknak, s még csak meg sem fordul a fejében, hogy esetleg a rossz oldalon áll! Milyen kis naiv.. De az már számára is világos, hogy a Nagyúr visszatérését érintő témákat tekintve nem fognak egyezni a nézeteik, sem a véleményük. Azért.. csak megpróbálja menteni a menthetőt.
Ujjai kissé idegesen szorulnak rá a Lenvendula lanka gerincére és a keményborító élére, ahogy méginkább mellkasára vonja a páncélingnek kikiáltott könyvet.
- Persze, mindenki tudja, hogy visszatért. A csapból is ez folyik és bármennyire is szeretnénk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a baljós jeleket. Leszakadt hidag, megkergült baglyok.. A Próféta minden számára jut vagy tucatnyi eltűnt és halott.
A puszta gondolatba is beleborzong, az arcából pedig félelmetes sebességgel fut ki a vér. Gyűlöli a háborút. Gyűlöli, mert fél, mert ilyenkor semmi sem biztos, csak az, hogy az előző pillanatot megélte az ember. De a jelen és a jövő kiszámíthatatlan. Honnan tudhatná, hogy nem ugrik a nyakába vagy három halálfaló az Abszolúthoz tartozó sarok mögül?
Gyanakodhatna, de nem teszi. Mi értelme? Majd az adott helyzetben elrontja a kedvét az aggodalmaskodással; minek tegye tönkre az épp kellemesnek tetsző hangulatot?
- Szívem szerint az egészből kimaradnék, de sajnos nem lehet. Öhm.. megkérhetném, hogy beszéljünk másról? Ez a téma elég kényelmetlenül érint, pláne egy ilyen regény olvasása közben.
Hogy ezekben a pillanatokban mi játszódik le a lelkében? Azt még ő maga sem tudja. Enyhe megrökönyödésbe vegyül a cseppnyi félelem, s ezzel olyan aromát ad az eddig vonzón kedves és nyílt lányzó kisugárzásának, mely egyszeriben begubózást jelez. Erre nincs tovább út. Nem marad mindig ilyen közvetlen és csicsergős, pláne nem akkor, ha a Sötét Nagyúrról és pusztító hadjáratának igaz valójáról kell diskurálnia. Nem mintha a másik fél szemernyivel is jobb volna.. Nem tudnak véget vetni.
Lor hosszasan mered maga elé, de ajkai maguktól mozdulnak, s egy apró kis biccentéssel végül pontot is rak saját gondolatmenete végére.
- Fő az óvatosság.
Igen. Ez a mondat döbbenti rá, milyen naivan is viselkedett az imént! De csak nem bánthatja meg szegény embert azzal, hogy minden átmenet nélkül elnézést kér és közli, hogy elszállt a hangulata, s immáron semmi kedve elfogadni a meghívását. Nem, nem lesz udvariatlan. Szinte megadón ereszti le maga mellé a könyvet tartó kezeket.

- Óh, már megint elkalandoztam, elnézést.. Gyakran megesik.
Megereszt egy kedvesnek szánt, ám igen csak vérszegény mosolyt a fiatalember felé, a következő percben azonban már valódi kíváncsiságtól ragyognak fel a szemei. Csak nem rejteget valamit? Milyen érdekes figura ez az Angelus!
- Ne játssza itt nekem a sértődöttet, hékás!
Dorgálja meg szórakozottan, s úgy tűnik, az életkedve is visszatérőben van azzal a szórakozott kis kacajjal, ami most elhagyja a rózsás, mosolyba húzódó ajkakat. Az egész nő ragyog. Megint. Ilyen hamar túltenné magát a dolgon? Vagy csak hagyja, hogy a gyanú halvány árnyékként lebegjen tudata perifériáján és ő makacsmód csakazértsem hajlandó tudomást venni róla?
- Minden nevesebb családról keringnek pletykák és tudja, a világért sem lomboznám le, de a Mirolokról sem csupa dicshimnuszt zeng a nép. A Zsebpiszok-közben ráadásul az efféle szóbeszédek sötétebbik fele tűnik igazabbnak.
Kis szünetet tart, de csupán gondolatnyit.
- A paranoia miatt, hiszen tudja. Így aztán kétszeresen is nagyon örvendek, Mr. Mirol. Büszke lehet magára.
Valódi elismeréssel tekint fel a férfi szemeibe, ám ezúttal nem hagyja csak úgy elrebbenni pillantását, ahogy a másikét sem. Mintha kicsit jobban is meg akarná ismerni a kétségkívül sármos fickó valódi arcát. Elvégre nagyon szép és jó ez az arisztokrata stílus, de a fesztelen csevegéshez képest annyira.. álságosnak tűnik, hogy talán éppen ezért Lor sosem bírta túl sokáig elviselni.
A bókot egy jókedvű biccentéssel köszöni meg, s a könyvet immár végig oldala mellett lógatva sétál a férfival az Abszolút felé. Nem látja értelmét, hogy továbbra is védekezőn maga elé tartsa a jóbaráttól kapott kötetet.

- Ugyan, egyáltalán nem haragszom, sőt. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért.. tudja.. Nem akartam ilyen félvállról vevőnek tűnni. Sem túl közömbösnek. Mivel nem is vagyok az.
Hmm.. nem ő mondta az imént, hogy kerüljék a témát? Hát úgy tűnik, a Sötét Nagyúr és a ténykedéseinek következményében szárnyra kapott pletykák úgy hatnak még az ilyen ártatlan lelkekre is, mint a mágnes. Vagy a kíváncsiságot paprikázzák fel, vagy életbe lép a szabály, hogy a nők a rossz fiúkra buknak?..