Chromaggia

...az a bizonyos vasárnap

>zene<

Távol sem erre számítottam, amikor elvállaltam az állást a Roxfortban.
Tudtam. Tudtam jól, hogy az életem fenekestül felforgatja majd az új környezet és a tanítás. Tudtam, hogy rengeteg változás ér majd, a különböző, külső hatások miatt. Tudtam, hogy minden más lesz, mint eddig, mert olyan körülményekhez kell igazodnom, amihez eddig még soha.
Eddig azt hittem, jól viselem ezeket, és hogy többé-kevésbé, de sikerült beilleszkednem. Eddig.
A néhány nappal ezelőtt történtek viszont bebizonyították ismét, milyen keveset is tudok az emberekről. Különösen egy személyről, akiről eddig azt hittem, kedvel. Hosszú órákat beszélgettünk végig, éppen olyan könnyedén és természetesen, mint augusztusban a bálon. Őszintén szólva tényleg nincs sok olyan ember, akivel a magam módján, de.képes vagyok hosszabb időt is egy légtérben tölteni. Még kollégáim közül is csupán hárman vannak, akik úgymond nem átlagosak, és egyáltalán felfogják, miről beszélek. Így rendszerint az emberekre vagy én unok rá előbb, vagy ők rám.
Most viszont nem tudom, mit gondoljak. Így a legjobb megoldást választottam: elhatároztam, hogy nem gondolok semmire. Akkor talán azok az alaptalan és közönséges kis pletykákat is elfelejtik, miszerint bármi hátsó szándékom lenne Ms. Bourgh-gel. Pedig szó sincs ilyesmiről, valójában tényleg csak egy XII. századi rúnaírást akartam megmutatni neki abban a takarító szertárban. Az egyetlen szerelmem maga a Tudomány, én pedig a nagy betűs Tudás ösvényét taposom. Készséggel lemondtam mindenről, ami emberivé tesz, mert a létezésem egy magasabb célt szolgál. Valami, amit az átlagosak még csak fel se foghatnak. Ez volt a fő motivációja annak is, hogy széttéptem a találmányom tervezetét. Nem elég jó. Pusztán zseniális. Az nekem kevés. Nem érem be a középszerűséggel. Keresem hát tovább azt, ami zseniálison túli, és amivel nem feltétlen lehet emberek millióinak szenvedést hozni.
Az óra délután négyet mutat. A rúnatorony ajtaja nyitva, így aztán még csak hozzá se kell szólnom, hogy tudja, bejöhet. Ostobának tartom a pontmegvonásos büntetést, a büntetőmunkát viszont nem hagyhattam figyelmen kívül. Asztalomon a szokásos kupi - össze-vissza könyvek, tekercsek, meg különös kütyük. Ezúttal azonban a régi gramofonnak is helyet szorítottam, ami eddig az egyik ablakban pihent.
- Csukja be az ajtót maga után, Ms. Bourgh. - járásának hangjából is tudom, hogy ő lehet az. Csak másodpercekkel az ajtócsukódás zaja után emelem fel tekintetem. Szemüvegem mögé rejtem szemeim, mintha ezzel csak azt akarnám elérni, hogy csak nehezítsem azok dolgát, akik meg akarnak ismerni. Többé nincs szükségem emberek társaságára, ez néhány napja bebizonyosodott. Aznap először kívántam azt, hogy bár inkább a Gringotts által felkínált pozíciót fogadtam volna el.
- Elődeim rengeteg használhatatlan, vagy elavult könyvet hagytak itt. - magyarázom, mi lesz a feladata. Egy részét a munkának már megcsináltam hetekkel ezelőtt, de aztán meguntam.
- A feladata az lesz, hogy először kiválogassa a könyveket, állapotuk alapján. Azokat, amik úgy néznek ki, mint ez, azokba a dobozokba rakhatod. - először egy teljesen szétszedált, szörnyű állapotú rúnaszótárat mutatok neki. Belül több helyen összefirkált, és bármelyik pillanatban széteshet. Menthetetlen.
- A sérült, de menthető könyveket először fixáld reparoval. A könyveket pedig címenként, és kiadásonként válogasd külön. A többit majd később. - megigazítom az egyik hajtincsemet, hogy egyenesebben álljon, pedig jól tudom, hogy veszett ügy már rég. Ezzel újra az előttem lévő, kiterített pergamen tekercsre koncentrálok, kezemben a kedvenc, öntöltő pennámmal. Nem szeretem a hagyományosat, már.képtelen lennék írni vele. Rengeteg felesleges időt és energiát vesz igénybe.
- Zavar, ha beteszek egy kis zenét? - sokat segít a gondolkodásban, ha közben ilyen ingerek is érnek. Nem mintha egy.esetleges nem meggátolna abban, hogy zenét hallgassak, de az esélyt meg akarom adni neki, hogy beleegyezzen. Egyébiránt fel se pillantok szeretett rúnáim felől. Nem egy barátom vagy mim jött át beszélgetni, hanem egy diákom büntető munkára. Barátok?  Kinek van szüksége ilyesmikre? Ostoba voltam, hogy hagytam elvonni a figyelmem ilyenekkel. Persze, hogy nem találom így a zseniálison túli ösvényt.

Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire fáradt és elkeseredett. Talán sohasem. Furcsa mód be kellett ismernem, hogy a Szükség Szobájában eltöltött hosszú hetek és az ostrom együttesen nem merítettek így le.

Hogy tehettem ilyet?

Valahányszor eszembe jut az a pillanat elerednek a könnyeim. Minduntalan eszembe jut az a félelmetes villanás a férfi szemeiben, ahogy minden megváltozik.
Ennyi. Azon a ponton vesztettem el mindent, amit hónapok alatt elértem. Akaratlanul is, de lassan baráttá vált. Aztán? Mivé? Ennél többé? Elhihettem, el mertem hinni csak egy pillanatra is, hogy ez a kapcsolat egyszer lehetne több? A diákja vagyok, egy rohadt kis senki hozzá viszonyítva. Miért nem lehetett meghagyni engem boldog tudatlanságomban? Oda való voltam. Azt érdemeltem. Csak ennyit. Nem vágytam, nem érdekelt, nem akartam, hogy érdekeljen…

Mintha belőlem is most ölődne ki az ember.
Napok óta nem alszom, vagy csak épp pár órát, s ez meglátszik rajtam. Szemeim nem csak a fáradtságtól piroslanak, de könnyeim is minduntalan marják. S az érzések és gondolatok elől inkább én is valamiféle munkába temetkezem. Az utolsó két napon már az óráimon sem voltam, az edzésen pedig az első kanyar után lerepültem seprűmről. De nem volt kedvem a gyengélkedőhöz… csak visszatértem oda, ahonnan mindez kiindult, s óriási hulló könnyekkel néztem a helyet, ahol megütöttem.

Megdörzsölöm szemeim mielőtt belépek a nyitott ajtón. S csak gépiesen teljesítem amit kér. Hallgatom, ahogy magyaráz, s nézem, ahogy észre se vesz engem. Figyelek, figyelem minden egyes szavát talán jobban, mint bármikor máskor, de mintha semmi sem jutna el tudatomig. Csak egyetlen egy szó: Vesztés.
Mert van az a játék, amire csak az élményért nevezel be, és amire végül nagyobb tétet raksz fel, mint bárki más. Én vesztettem, de nem ez a fájdalmas, hanem tudatosítani önmagadban milyen veszteség is ért. Mert már nem néz fel. Már nem lát engem. 

- Kérem, ne tegyen be zenét… - Mondom talán még akkor, amikor kérdezte, talán percekkel később, szerintem fel se fogom. Csak csinálom, mit feladatul adott. Mert megérdemeltem, mert ennyit érdemeltem.
S miközben felnézek a férfira egy újabb reparoval megbűvölt könyv helyretétele után, ismét útnak indul az önsajnálat egy alattomos kis hírnöke. A könny végigcsípi kidörzsölt piros szemem, de nem bánom, fájjon csak még jobban. – Kipp… - Kezdem mégis halkan, bár magam sem tudom mit is szeretnék még elérni. – Én… én nem akartam… Nem akarlak elveszíteni. Jelentsen ez bármit is… - Fejem villámgyorsan lehajtom, s egy újabb könyvet kezdek el tanulmányozni. Nem szerelemre gondoltam. Abban sosem reménykedtem és ez jól is volt így. De nem tudom, elviselném-e, ha soha többé nem állna velem szóba. Ha mindez így maradna, ahogy jelen pillanatban van. Mert most sokkal jobban fáj a lelkem, mint a testem, mikor megkínoztak.

Kérem, ne tegyen be zenét… hallom mondatát. Kezem a lejátszó felett már, hogy egyetlen mozdulattal elindítsam a zenét. Tökéletes menedék. Így pontosan olyan lenne, mintha Dakota még csak nem is létezne. Teljesen kizárná jelenlétét, nem kéne hallanom, ahogy dolgozik, és csinálja a kijelölt feladatát. Annyi jelenléte se lenne, mint egy szellemnek.
De mégis elhúzom a kezem.
A némaságot csak pennám vad sercegése, s a könyvek halk puffanása töri meg. Mindent kizárok, ami hozzá kapcsolódik. Időnként leteszem a pennát, hogy igyak pár korty kávét, vagy éppen a kedvenc ketyerémmel, a rubik kocka szerű szerkezettel szórakozzak. Segít gondolkozni, a finom kattanások.hangja pedig éppen úgy nyugtatnak meg, mint dohányosokat a nikotin. Majd megint a pergamen felé hajolok, és újra jegyzetelni kezdek. Különböző, furcsa jeleket, furcsa alakzatokban, és egyáltalán nem szép kézírással. Ellentétben a tükör terveivel, ahol minden egyes kis vonalka olyan precíz volt, mintha sablon alapján írták és rajzolták volna. Ez most jobban hasonlít ahhoz, mint amikor egy gyerek mindenféle krixkraxot firkál a kifestőjébe. Semmi sem szimmetrikus, semmi sem esztétikus, minden zavaros, és külső szemlélőnek teljesen értelmetlennek tűnhetnek. Csak én látom benne a rendszert. Éppen úgy, mint az asztalomon.
- Hmmm? - rajzolok le néhány új jelet a pergamenre. El is felejtettem, hogy nem szeretem, ha ezen a néven szólít. Egyedül a szüleim neveztek így. És az ő barátaik azokból az időkből, amikor még fiatal voltam. Mire először szóltam Dakotának, hogy nem szeretem ezt a nevem (egyszerűen túl gyerekesnek gondolom), már késő volt. Teljesen megszoktam, úgyhogy már fel sem tűnik. Az már annál inkább, hogy olyan nonszensz, értelmetlen dolgokat magyaráz, amikből egy szót sem értek, és semmi értelmük.
- Ennek semmi értelme, Dakota, egy szót sem értek belőled. Megint nem vagy logikus. - keresem a tekintetét, és újra megigazgatom a hajam. Már-már kényszeres mozdulatsor. Végig van bennem egy gondolat viszont, hogy valami nem stimmel. Nem értek az emberekhez, saját magamat pedig immáron hatodik napja nem vallom annak, de a sírást még én is észreveszem. Ennyire nem vagyok vak. Nem sokszor láttam embereket sírni pedig. Én legutóbb tizennégy évesen sírtam, mert annyira fájt az egyik fogam, a fizikai fájdalmat pedig sohasem tűrtem igazán. De nem értem, miért van az, ha az emberek akkor is sírnak, amikor semmi okuk rá. Láttam Annát sírni, amikor kiderült, hogy nem működhet ez közöttünk. Anyámat, amikor elengedett egyedül Olaszországba. Gyerekeket, amikor menekülnünk kellett az országból. És még apámat is, amikor megtudtuk, hogy vége a száműzetésnek, és nem kell többé renegátokként élnünk. És azt hiszem, ennyi… nem is nagyon gondolkoztam rajta, mert tudtam, hogy csak összezavarna.
- Miért sírsz? - szenvtelen, érzéketlen hangon kérdezem. A szemüveg lencséje azonban jól leplezi, milyen riadt is az, ami mögötte bújik meg. Nem tanultam még meg, hogy az ember nem tud egyik napról a másikra úgy dönteni, hogy nem lesz többé ember. Bármennyire is próbálom.

Kissé felemelem a fejem, miközben beszél, s ahogy ránézek hirtelen találkozik tekintetünk. Rám nézett. S a szívem olyan erősen dobbant fel, hogy félek tán meghallja a köztünk lévő nagy csöndben.
Nem vagyok logikus…
Mindig is tetszett, ahogy ezeket a szavakat mondta. Mert abban a pillanatban elhittem, hogy foglalkoztatom. Gondolkozik rajtam, próbál megérteni és ezzel akaratlanul is, de talán nem azon görcsöl mennyire is kéne neki többnek lennie, mint zseniális.
Csak nézem a szemüveg mögé rejtett zöld szempárt és próbálok kiigazodni rajta. Mintha lehetne bármit is látni a szenvtelenség mögött. És mégis… mintha párszor már megmutatta volna magát… s mintha most sem lenne annyira merev, mint azon a napon.
- Szeretem, ahogy az ötleteidről mesélsz. Szeretem, ahogy a kávé mennyiségeden civakodunk. Szeretem, ahogy néha a világról beszélgetünk. Mert ezeknél a perceknél úgy érzem értelek. És úgy érzem egy barátod lehetek, akivel szívesen megosztod mindezt.

Arrébb rakok egy könyvet, de csak azért, hogy legalább úgy tűnjön, mintha csinálnék valamit. Amúgy jelen pillanatban pont nem érdekel menthetetlenek-e a kezem ügyébe kerülő kötetek. Az érdekel, mi megmenthetőek vagyunk-e.

Csak hagyom, hogy a következő könnycsepp is kicsorduljon, ugyanolyan fájdalommal bőrömbe marva, mint az előbbi. De én ugyanúgy csak egy emlékeztetőnek látom. Valamiféle büntetésnek egy olyan hibáért, amit talán sosem bocsájtok meg magamnak.
- Bűntudatom van. – mondom még mindig alig hallhatóan, de immáron hangom meg is remeg a szavak útján. – És félek. Félek, ha kilépek innen, többé nem beszélünk, csak a tananyagról. Azt viszont, nem akarom.

Nem logikus. Az a kifejezés, amit szinte nap, mint nap használok rá, mindig szembesítenem kell vele, amikor valami olyan reakciót produkál, amit nem értek. Bosszantó, hogy nem tudom számokban kifejezni a lényét, bármennyire is próbálom. Nekem, aki kétjegyű számokat szoroz fejben, nincs is rosszabb annál, mint amikor szembesül vele, hogy nem tud mindent számokban kifejezni.
Különös, pszichoszomatikus reakciót produkál a szervezetem, kicsit pedig meg kell kapaszkodnom székem karfáján. Fájdalom. Sosem tűrtem a fizikai fájdalmat, a mellkasomban viszont mégis ott lapul valami, aminek nem kéne ott lennie, mialatt hallgatom magyarázatát.
Nem érhet több csalódás.
Nem élvezhetem többé a kávét való civakodást. Nem mesélhetek neki többé az engem foglalkoztató dolgokról. Nem oszthatom meg vele mindazt, amit eddig olyan szívesen tettem.
Nem lehet a barátom.
Nem lehetek többé ember.
- Én is így hittem. - parancsolok rá a mellkasi fájdalomra, ami talán pusztán az akaratom miatt, de feladja a harcot. Eltűnik, azon nyomban, hogy megint a pergamennel, és a fejemben lévő rúnák leírásával foglalkozom. Az egyetlen dolog, ami érdekelhet, hogy mi az a tudás, amire még nem tettem szert. Mennyit kellhet még fejlődnöm? Mit kell még tennem azért, hogy közelebb kerüljek a tudományos megvilágosodás felé? Mi minden van, amit még ki tudok sajtolni az agyamból? Mert biztos vagyok benne, hogy azáltal, hogy feladom emberi mivoltomat, többé nem kötnek az emberi korlátok. Már a pszichoszomatikus tünetet is el tudtam tüntetni, egyszerűen azért, mert azt akartam, így legyen.
Újra beszél. Én pedig újra ránézek. Megint sír, ha pedig még ember lennék, akkor bizonyára most kétségbeesnék. Ha ember lennék, most nem tudnám, mit tegyek, jó-e nekem, hogy ignorálom, és nem hagyna teljesen hidegen, hogy látom szenvedni. Mély levegőt veszek, hogy ezzel utasítsam el emberi mivoltom maradványait, készülve arra, hogy olyat mondjak, amit neki még soha. Mert kedveltem ennyire, mert barátnak tekintettem. Mert annyit vitatkoztunk, de egyúttal nevettünk is.
Nem volt soha sok barátom. Nem tudtam, mit jelent, nem tudtam, hogy kell.
Újra ránézek. Nem tudom megtenni.
Felrakom a lemezt a gramofonra, hogy meghallgassam lelkem legkeserűbb szimfóniáját, amit zeneszerző valaha is alkotott. Egyáltalán nem hangos, de jól hallható.
Emlékszem. Az az énem, ami ember volt, meg akarta ezt mutatni neki. Az az énem, ami ember volt, fel akart állni a helyéről, hogy ne hagyja őt egyedül. Az az énem, ami ember volt, kendőt akart vinni hozzá, hogy feltörölje a könnyeit. Az az énem, ami ember volt, nem akarná magára hagyni.
Az az énem én vagyok. Amely ember akar lenni.

Csak nézem őt. Figyelem. És hagyom, hogy a könnycsepp végigkússzon arcomon. A köztünk lévő némaság a szívemig döfi tőrét. S én lélegzetem visszafojtva várakozom. Mintha csak érezném, hogy most mondanak fölöttem ítéletet. És mintha még látni is vélném, ahogy az ajkai szólásra nyílnak…
Aztán ismét rám néz.

Kattan egyet a gramofonon a lemez.
Pattan egyet a mellkasom, hogy levegőhöz jusson.

S úgy tér belém az élet, ahogy látom feláll és felém lép, mintha hosszú percek után ismét a vízfelszínre jutnék. Zsebkendőjét elfogadom, barátságom felé tárom. S miközben a remény visszatérni látszik… a fájdalom elillanni. A könnyeim pedig keserűből édessé válnak, hogy a mai nap már ne okozhassanak fájdalmat. Egyszerűen vállának dőlök, hogy ellök vagy fújjol, most nem érdekel. Érzem, a lelkemből nyújtok át neki egy darabot. S talán ez segíti majd, hogy önmagára találva, többé válhasson, mint zseni.