A Vakegér

Hosszú, hosszú ideje már annak, hogy elhagytam a kastélyt. Azt is nehezen értem el, hogy szeptemberben szabaddá tehessem egy szerdámat - azon a napon nincs órám egy évfolyammal sem, bár cseppet sem állítom, hogy lenne okom akár egy percet is unatkozni. Ha mégis lenne egy szabad pillanatom, amikor nem a készülő, új könyvem írásával, dolgozatok és házi feladatok javításával, vagy épp az órákra való készüléssel foglalkozok, akkor is feltalálom magam. Az én agyam nem.tud pihenni, mindemellett pedig úgy is fogalmazhatunk, hogy kissé munkamániás vagyok.
Így alakult tehát, hogy szemem alatt már állandósultak a sötét színű karikák, hajam szokás szerint ismét össze-vissza áll, bőröm pedig nyúzott. Aki nem tudja, hogy nálam ez az alap állapot, a Dakota szerint kóros soványságom mellett egyszerűen betegesnek hihet. A diákok számára már megszokott látvány viszont, igaz, csak kevesen tudják, hogy túlhajszolt életmódom miatt kerültem bele ebbe az állapotba. Rájöttem, hogy az emberek nem szeretik, ha hirdetem, hogy feleslegesnek tartom az olyan időrabló tevékenységeket, mint az alvás és az étkezés. Egyesek azonban kényszeresen pátyolgatni és megmenteni akarnak, mindenféle álomfogót, meg altató teákat, és hasonlókat próbálnak ajándékozni nekem, mert nem tudják elhinni, hogy nem szorulok megmentésre.
A mai, szerdai napon atyám egy régi barátjával van találkozóm. Amikor eldöntöttem kutatásom legújabb témáját, első dolgom volt felvenni a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik számításba jöhetnek, ha némi új anyagra van szükségem. Mr. Green sosem tartozott a legmegbecsültebb történészek közé, nem volt soha egy jelentősebb munkája sem, viszont vannak olyan érdekes elméletei, amik talán alátámaszthatják az általam kutatott, régen élt bérgyilkos létezését. Jól végezte a dolgát, csak egy árnyék volt, engem mégis lenyűgöz az, ahogyan a rúnákat használta. Sikerült megreformálnia ennek az akkor már kihalófélben lévő mágiaágnak a használatát. Éppen csak soha senkivel nem osztotta meg titkát.
Így történt az, hogy végül sikerült megbeszélnem vele egy találkozót erre az esős napra, egy számomra vadidegen kocsmába. Nem vagyok az a pubokba járó típus, az alkohol nincs rám jó hatással,néhány éve például annyira elengedtem magam miatta, amikor elkezdtem Rómában dolgozni, hogy egy teljesen másik városban, Toscanában ébredtem a mugli rendőrőrsön. Az egyetlen emlékem az volt, hogy az éjszaka közepén megszöktem, hogy.kijavítsam az egyik rendőr csúnya helyesírási hibáját. Azóta elég óvatos vagyok, s azt se.mondanám, hogy kifejezetten szeretek társasági életet élni. Még az is sok, amit a Roxfortban el kell viselnem.
Esernyőm az ajtó előtt támasztom meg, miután belépek a Vakegérbe. Mr. Greennek persze még nyoma sincs, én viszont nem bánom, hogy korábban érkeztem. Általában úgyis gondom van azzal, hogy a helyekre időben megérkezzek, nem egyszer a saját óráimról kések, mert nem találom a saját tantermem…  újonnan tehát ki se mozdulok onnan, amíg órám van, hisz az a biztos. Megigazítom a hajam, mintha azzal még menthetném a kósza tincseket, majd lerakom táskám az egyik padra.
- Egy kávét kérek, legyen szíves. Egy cukorral, tej nélkül. - pillantok rá a hölgyre, aki valószínűleg itt dolgozik. Talán velem egykorú lehet, bár borzalmas vagyok abban, ha be kell saccolnom mások életkorát. Azt jól tudom persze, hogy egy kávé kevés lesz. Mivel jóformán étel helyett is azt iszom, általában egy fél bögrével el szokott fogyni ilyentájt. Végül leveszem ázott kabátom, zsebéből még kihalászva a rúnázott rubik kockám, hogy addig se.unatkozzak, amíg a kontaktom ide nem ér.

Tired of the people and all the commotion...

A szerdák mindig rohadt unalmasak. Ezt esküszöm nem én találtam ki, ez bizonyított tény kocsmaszempontból. Ma egész konkrétan úgy érzem  magam, hogy csak dísznek ülök itt a pult mögött, mivel még a fáradt őszi légy sem száll erre ebben az undorító, nyúlós takony időben.
Kissé úgyis voltam felöltözve, mint aki már semmit sem vár ettől a szutykos élettől, hosszú újjú sötétzöld pólót viseltem, ami folyton lecsúszott a vállamról, a hajamat pedig tessék-lássék módon összefogtam, igen, elég szarul néztem ki magamhoz képest, de úgy gondoltam egy ilyen szerda estére, akár meztelenül is bejöhettem volna, az sem kelthette volna fel senki figyelmét.
Este hatra legalább már annyival jobb lett a helyzet, hogy két törzsvendég sikeresen beesett és lábatörletlenül becammogott az egyik hátsó asztalhoz, rendelni nem rendeltek, gondolták, majd hozom a szokásosat. Nagyot sóhajtottam és kivittem az italokat, majd belemerültem a vékony kis könyvembe, éppen az Oidipusz királyt olvastam. Sosem voltam erősen túlművelve, de a drámákat megszerettem, mivel nem tartottak túl sokáig, tele voltak történéssel és legtöbbjük haláli figurákat mutatott be főszereplőiként. Valahogy az Oidipuszban még magamra is találtam. Mármint…arról egyáltalán nem volt szó, hogy kinyírjam apámat aztán tudtomon kívül megdugjam anyámat aztán még meg is vakuljak de… Dióhéjban maga a szar helyzet és a kilátástalanság fogott meg, mert ha valami az, akkor ez kurva kellemetlen lehet.
Éppen túljutok a bonyodalmon, mikor nyílik az ajtó és egy zihált fiatalember érkezik, aki még a lábát is megtörli. Először valahogy arra gondolok, hogy ez tuti nem a sárga földig jött leinni magát, amikor pedig egy kávét kér meg is nyugodom. Remek, ha minden jól megy, ma egy seggfejjel sem találkozom, az pedig egy elég ritka csoda, ha az ember a Vakegérben dolgozik!
Bólintok, majd egy pálcamozdulat megtétele után újra a pasit veszem szemügyre, míg várom, hogy lefőjön a kávéja.  Elég rossz állapotban van, pont úgy néz ki, mintha valami megette aztán kiköpte volna. Nagyjából egy fejjel magasabb nálam és betegesen vékony, szemei alatt akkorák a karikák, hogyha több lenne belőlük, én biztos írnék egy levelet az Olimpiai Bizottságnak, hogy használják, ahogy tudják. Vicces, hogy pont én kritizálom, mikor én is épp úgy nézek ki, mint a mosott szar. Nem túloztam el ezt a mai napot a szakadt farmeremmel és a szempillaspirállal, amit azért erőltettem fel a pofámra, hogy legalább egy kicsit nőnek nézzek ki, nem tudom, hogy hatásos volt-e a dolog.
-Más valamit? Esetleg kísérőt a kávéhoz?-kérdezem miközben csészével színben harmonizáló kistányérra helyezem az italt illetve mellé a cukrot és a kiskanalat, ekkor akad meg a szemem a rubik kockán, amivel játszani kezd. Lehet, hogy én vagyok idióta,de sosem láttam még olyan kockát, amin rúnák voltak, de ha láttam is volna, akkor sem értem, hogy miért.
-Bocs, lehet, hogy nagyon hülye kérdés de..van valami funkciójuk a rúnáknak?
Kérdezem miközben kibontom a hajam és hagyom, hogy a vállamra hulljon, így legalább eltakarja azt a nyomorult, csontos vállamat.  Utólag belegondolva már bánom, hogy nem tanultam meg többet a rúnákról akkor, mikor még lehetőségem van rá, pláne, hogy még magamra is tetováltattam néhányat, nagyjából másfél évvel ezelőtt.

Ha valamit elmondhatok magamról, az az, hogy nem igazán járok ilyen helyekre. A legjobb szórakozásom a munkám, nincs szükségem ilyen helyekre azért, hogy jól érezzem magam.
Mr. Green viszont, akivel este hét óra táján találkozom, két dolgot szeret jobban a konspirációs teóriáknál. Az ír whiskeyt, és a csinos személyzetet. Nem csoda hát, hogy ebbe a kocsmába beszélte meg a találkozót. Persze a fura hóbortjai és az ízlése cseppet sem érdekel mindaddig, amíg hiteles, jó információkat kapok tőle, amivel bizonyíthatom a Pehelygyilkos létezését. Nathaniel persze imádta az elméletem, és mindent, amit eddig elolvasott, azonban ez kevés. Még mindig nem találtam elég adatot, ami bizonyítja, hogy ő nem csak valami mese.
Így tehát, a rúnákkal átszőtt, testhez álló öltözetemmel egyértelműen különbözök a fogadó másik két vendégétől, akik egy másik asztalnál foglalnak helyet. Nem is nagyon figyelem meg őket. Nem valószínű, hogy bármi dolgom lenne velük. A kedvenc játékom a kezembe véve várom a kávém, s persze a lopásgátló rúnasorokkal kidíszített erszényemet is az asztalra rakom. Hónapokkal ezelőtt csináltam a Naldo birtokon unalmamban, de azóta senki sem akarta felemelni rajtam kívül a kis szütyőt, amiben a pénzem rejtem. Szóval nem tudtam letesztelni élőben, tényleg működik-e. Trükkös pedig, hiszen a saját súlyát többszörözi meg, ha idegen kéz ér hozzá, és addig növeli, amíg vissza nem kerül hozzám. Kikészítem a kávé árát, némi borravalóval megfűszerezve, és az asztal szélére rakom, majd hátradőlök az ülésen, és szórakozottan tekergetni kezdem a játékot. Csak egy játék… egy játék, ami a leginkább tényleg a rubik kockához hasonlít szerkezetét és mechanikáját tekintve. Azonban több oldala van a hagyományosnál, az egyértelmű színjelzések helyett pedig rúnákat kapott, méghozzá különböző rendszereket. Még csak tizenkét éves voltam, amikor kaptam, és két éves munka volt, mire teljesen megértettem a fémdarab működését, szerkezetét és logikáját. Ma már csak pótcselekvésnek felel meg, amikor előveszem. Segít gondolkozni. Mások dohányoznak, én pedig ezt rakom ki újra és újra.
- Köszönöm, nem kérek. - arrébb rakom a kezem, amikor látom, hogy a pultos lány közeleg a kávéval. Nagyjából annyi idős lehet, mint én. Ha a Roxfortban tanulok, lehet, évfolyamtársak lettünk volna. De nekem más lapokat osztott az élet. Hogy őszinte legyek, az viszont nem tiszta, hogy milyen kísérőt is ajánlott fel a kávé mellé. Emberek előtt viszont nem eszem, zavar, alkoholt pedig alkalmakkor fogyasztok csak. A legutóbb a bálon a Lutece birtokon. Szegény Dakota szerintem még mindig azt hiszi, hogy értek a borokhoz, pedig halvány fogalmam nincs róla, milyet is bontottam fel. Nekem mindegyik üveg teljesen ugyanolyannak tűnik.
- Áh, ezek? - félbehagyom a mozdulatot, amikor a játékról érdeklődik. Sokan kérdezik meg, mi ez, nem igazán láttak ilyesmit, de ezért nem hibáztatom őket. Amióta az alkotója meghalt, azóta a ketyere úgymond kézről kézre jár, magántulajdonban.
- A rúnákkal kombinációk végtelen sorát lehet kirakni. A különböző kombinációkkal pedig más és más mágikus tulajdonságokkal lehet.felvértezni. - tekerek rajta néhányat, hogy megmutassam, mire gondolok. Amikor pedig az utolsó elem is a helyére kerül, egy kattanó hanggal kinyílik az egész, mintha egy dobozt nyitottam volna fel.
- Egy holland rúnamester készítette a tizennyolcadik században. Elrejtette benne mestersége titkait, hogy csak a legjobbak tanulhassanak tőle. Na nem mintha bármi újat tudott volna mutatni, ha egyszer sikerült kinyitnod. - magyarázom, majd lerakom az asztalra, felé tolva, hogy nyugodtan megnézheti. Ha visszapattintja a szelencét, az visszakerül eredeti formájába, és néhány másodperc alatt újra összekeveri magát.
- Egy Mr. Green nevű férfit keresek. Nem járt már itt? - próbálkozok, hátha járt ma már itt. Bár csak későbbre ígérte magát.

Tired of the people and all the commotion...

Sokféle embert láttam már a Vakegérben, ezért tudom megállapítani, hogy a kedves vendég valószínűleg nem kedveli az ilyen helyeket, látom is rajta, hogy rettentően feszeng, amit szórakoztatónak tartok.  Szájam szegletében mosoly tűnik fel, mikor nemleges választ kapok, láthatóan gőze nincs miről beszélek. Én sem tudom miért használtam éppen ezt a megfogalmazást, talán mert csak a régebben idejáróknak tartogatom a finom,nőies oldalam. Amúgy én bájos mivoltomban úgy köszönök, hogy  „Mit akarsz?” és általában figyelmeztetem az illetőt, hogy ne felejtsen el fizetni különben az aprócska lábammal bele találok állni a bagólesőjébe.
Milyen jó, hogy ez a különleges bánásmód nem jár mindenkinek, igaz? Egyébként sem lep meg a válasza, nem úgy tűnik, mint aki iszik vagy, mint akit rettenetesen érdekelne akár a mellem, akár…akármim.  Kicsit nehezen viselem, ha valakit nem hatnak meg a mandulavágású, zöld szemeim, de hát ilyen az élet! Nem problémázok ezen, inkább a kis játékszerre terelődik a figyelmem, amiről az idegen hamarosan elkezd beszélni és meg is mutatja hogyan működik.
Érdeklődve figyelem, nem igazán láttam még ehhez hasonlót, de tulajdonosa úgy tűnik tökéletesen ért hozzá, élénken bólogatok, majd mikor az asztalra teszi, kikotrom a szemüvegem az egyik fiókból és fölveszem, hogy jobban megszemlélhessem a berendezést. Határozottan érdekesnek találom, pláne miután megtalálom az egyik rúnát, ami a felkaromon is szerepel. Hosszasan forgatom, míg végül visszapattintom és tulajdonosa elé helyezem.
-Érdekes kis ketyere – összegzem gondolataimat. Tudnék még mit kérdezni, de nem akarok bunkónak vagy épp teljesen kreténnek tűnni, mivel nem tudok túl sokat a témáról.
Mikor a Green nevet említi, megborzongok. Ha van olyan vendégem, akit úgy rendesen megvetek és utálom akkor az Green. Az utóbbi egy évben szokott ide, néhány héttel azután, hogy elkezdtem dolgozni, de már Janus sem kedvelte, nem hogy én. Azt mondta afféle feleslegesen képzett történész, aki még a saját szakmájához sem nagyon ért, de imádja magát fényezni és emlegetni a nem létező eredményeit, amit hosszú évek alatt ért el. De jó lenne, ha csak azt imádná!
-Green-nel van találkozója? – kérdezem miközben feltolom a szemüveget a fejem tetejére, így beszélgetőpartnerem jól láthatja az arcomra kiülő undort.
-Fene a gusztusát…-teszem hozzá, miközben elveszem a pénzt és számolás nélkül rakom a ládikába. Pontosan tudom, hogy kicsivel több, mint a kávé ára, küldenék is valami mosolyfélét a borravalóért, de az6 öreg Green még az élettől is elveszi a kedvem, nem hogy a bazsalygástól.
Őszintén remélem, hogy ma este nem kíván sokat inni, mert ha megint megpróbál hozzám érni azzal a szurtos kezével, pálca nélkül fogom megrendezni azt az ocsmány pofáját és a felépülés rohadt sok idejét és energiáját fogja igénybevenni.  Tudtam én, hogy ez a szerda egy szar dolog és most be is bizonyosodott.

Az arc és a mimikák. Egy átlag ember azonnal megállapít a másikról millió dolgot, csak azáltal, hogy rápillant. Egyszerűen ránéznek egymásra, és tudják, ha boldogak, haragosak, esetleg hazudnak. Az undort kifejező arcberendezés pedig egyike azoknak, amiket azonnal fel lehet ismerni. Nem lehet mással összetéveszteni.
Kivéve, ha te vagy Jimmy K. Quinton.
Sohasem értettem az emberekhez, és szó szerint pánikban törtem ki néhány napja, amikor valakit sírni láttam. Egyáltalán nem tudom, mi a helyes teendő ilyenkor, aki pedig azt gondolja, hogy képes vagyok a legalapvetőbb emberi reakciókat leolvasni mások arcáról, az nagyon is téved. Valakinek, aki mindent számokban fejez ki, nincs is bonyolultabb és lehetetlenebb feladat, mint kiigazodni az emberi lélek útvesztőjében. Így tehát a pultos kifakadására azt teszem, amit máskor is hasonló helyzetekben. Bután nézek ki a fejemből, teljesen értetlenül, hogy mi történt.
- Rosszat mondtam? - motyogom olyan halkan, hogy talán nem is hallja majd. Azt azért még én is észreveszem, hogy valami nincs rendben. De hogy mi…  hát arról sajnos már fogalmam sincs.
Nincs mit tenni. Még majdnem egy teljes óra, míg Mr. Green megérkezik. Talán kár volt ennyire alábecsülni tájékozódási képességeimet, és nyugodtan ráértem volna később elindulni, de most már mindegy. Az első percekben persze még könnyen elfoglalom magam a ketyerével, de miután hatodjára rakom ki, más és más kombinációkkal, már kezd kicsit unalmas lenni.
Nincs más dolog, amit jobban utálok az unalomnál. Nekem, aki világ életében csinált valamit, a poklok pokla az, amikor valamire egyszerűen csak várni kell. Nem vagyok türelmes ember, és utálom az elpazarolt időt is. Ez a szokásaimon látszik a leginkább. Kevesebbet alszok, hogy legyen időm hasznosabb dolgokra, alig eszek, éppen emiatt, és a felesleges, emberi gesztusokat is hanyagolom, mint például a köszönés. Csak időpazarlás, de nem.látom gyakorlati értelmét. A kávé persze hamar elfogy, amíg pedig még friss a hatása, egy szalvétára kezdek el firkálni. Nem hagy nyugodtan, hogy a pultos lány csak úgy itt hagyott. Így tehát lopva felé pillantok, és próbálom feleleveníteni, amit Deborah Birchtől, a jövő legjobb numeorológusától tanultam.
A szalvétára így hamar felkerülnek a számok, amikre szükségem van. Nem tudok sokat róla, még a nevét sem, de egy ilyen jellegű probléma megoldására elméletileg így is képesnek kell lennem. A végén pedig, miután újra kielemzem a helyzetet, már kezdek megvilágosodni.
- Ahaaaa! Ha jól sejtem, Mr. Greennel lehetett pár összetűzése. Elég sok mindent megmagyarázna. - Például a helyszín választást. Visszapillantok a pult felé. Nem, erre a számolás nélkül nem tudnék rájönni magamtól. Tudós társam annak idején vette a fáradtságot, és segített kiküszöbölni a problémám emberi analfabétizmusomat illetően. Nincsenek illúzióim, jól tudom, hogy szörnyű vagyok az emberekkel, és hogy nehéz engem elviselni. De számokban valahogy minden egyszerűbb.

Tired of the people and all the commotion...

Már Green jelenlétének gondolatára is felfordul a gyomrom és ez valószínűleg az arcomon is látszik. Nem igazán tehetek róla, de ilyen helyzetekben nem vagyok ura az arckifejezésemnek, ahogy Seb mondta: Kiül az arcomra a pofám, ez konkrétan azt jelenti, hogy a legtöbb dologra pofágat vágok. Leginkább az undor, az unalom és a lenéző arcjáték vált normálissá számomra az évek alatt. Ez láthatóan nem esett le a fiatalembernek, ugyanis olyan arccal bámul rám, mintha legalábbis arra kértem volna, hogy mászkáljon négykézláb és kotkodácsoljon, majd költsön ki egy sárkányfiókát. Ezt pedig tuti nem kértem, józan vagyok, szóval esély sincs rá, hogy megpróbáljam.
A szemében tükröződő enyhe kétségbeesés hatására belemosolygok a hajamba, ami arcom nagy részét eltakarja, így ezt nem láthatja. Makog még valamit, de egyrészt nem igazán hallom, másrészt érkeznek még vendégek, akiket ki kell szolgálnom, szóval nem nagyon érek rá a továbbiakban vele foglalkozni. Kiadom az italokat, majd udvariasan cseverészek a visszatérő vevőkkel, bár semmi kedvem hozzá. Az az igazság, hogy kurvára lefáraszt, mikor érdektelen pancserekkel kell megvitatnom érdektelen baromságokat, így a lehető legkevesebb időt pazarlom bájolgásra, eközben félszemmel visszapillantok  az újoncra, akit remekül lefoglal a kis kütyüje.
Teljes tudatában annak, hogy végre senkinek nem kellek, kinyitom az Oidipuszt és belemerülök, még azon is elgondolkodom, hogy milyen lenne, ha egy napig hasonló nyelvezetet használnék, de aztán elvetem az ötletet. Janus valószínűleg azt hinné, hogy teljesen megkattantam…vagy hogy már megint okosra ittam magam, aminél azt hiszem nincs ijesztőbb. Amúgy sem illene hozzám, proli vagyok én ehhez az ókori fennkölt hülyeséghez.
Néhány percig még nyugodtan bújom a könyvecském, aztán az idegen hangja zavar meg. Kénytelen vagyok elnevetni magam, hiszen felnőtt ember létére úgy örül annak, hogy rájött ellenszenvem okára, mint egy kisfiú, akinek épp most adtak nyalókát…na jó, valószínűleg ez a figura annak örült volna, ha valami bonyolult megfejtenivalót kap, nem édességet. Lehet, hogy épp ezért tűnik most olyan aranyosnak, én pedig ezért röhögcsélek itt kedélyesen.
-Heuréka!-vigyorgok rá, miközben visszateszem a fiókba a szemüvegem.
-Nevezhetjük összetűzésnek, de én inkább azt mondanám, hogy sosem volt a kedvencem kombinációm a vén, debil és perverz vendég –világosítom fel a problémát illetően, miközben őszintén reménykedem, hogy nem kell majd megtapasztalnia, hogy miért szoktam én kihajítani az illetőt innen, mint a macskát szokás…
-Nyugtasson meg, hogy nem a barátja!- mondom kínosan mosolyogva, ha ugyanis az nem hiszem, hogy odalenne a gyönyörtől meg vissza, hogy így szidom azt a korosodó kéjencet, mellesleg a bácsikám sem örülne, ha a fülébe jutna, hogy kicsit erélyesebben és hangosabban szidom az üzleti partnereit a kelleténél.

Már régen bele kellett volna törődnöm, hogy nem értek az emberekhez. Cseppet sem vagyok átlagos, ezt pedig azóta tudom, amióta elkezdtem a különböző, családi és tudományos eseményeken túl is embereket megismerni. Sokan úgy gondolják, hogy egész életemet egy burokban éltem, és sajnálni kezdenek, pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak nálunk más értékrend alapján működnek a dolgok. Az esetemben pedig ennek megvan az az aprócska hátulütője, hogy nem csak egyszerűen nem tudok kiigazodni az embereken, de teljesen érzéketlen is vagyok mások unalmas, hétköznapi problémáira.
Ms. Deborah Birch, aki felfigyelt erre a hiányosságomra, éppen ezért tanította meg nekem ezt a számolási módot. Bár nem egy neves numeorológus, legalábbis egyelőre, de biztos vagyok benne, hogy a kutatása több Merlin díjat is megérdemel. Nem sokan értik meg, hogy számokkal egyszerűen könnyebben fejezem ki magát… Ha pedig a szó szoros értelmében kiszámolom az embereket, akkor nehezebben tévedhetek. Kivéve Dakota esetében, de ő szimplán csak nem logikus. Valamiért sohasem úgy tesz, ahogyan én azt kiszámoltam előtte.
- Elég vén, ez igaz. Bár nem szokásom az embereket a koruk alapján megítélni. - bár az intelligenciájuk alapján igen, de ezt már csak magamban jegyzem meg. Tudom, hogy az emberek nem szeretik, ha ezt mondom, egyszerűen fáj nekik az igazság. Ezért inkább az átlagos szóval szoktam jellemezni őket. Bár utóbb kiderült, már ezt is sértőnek veszik, pedig szerintem nincs benne semmi olyan. A muglikat is mugliknak.nevezik, mi ebben a bántó?
- Nem, nem a barátom. - felelem, mialatt összegyűröm a szalvétát, amin az előbb még számoltam. Már nem kell.
- Inkább csak egy ismerősöm… Tíz éve kilépett a tudományos szférából, mert agyára ment a munka. Állítólag mindenben összeesküvéseket lát. Szóval már azóta nem találkoztam vele. - a tekintetét keresem.önkéntelenül is, ahogyan beszélek. Bár látom, hogy olvas valamit, ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget. Kérdéses lehet számára, hogy mennyi idős is lehetek, tíz évvel ezelőtt már a Roxfortba kellett volna járnom első évesként, nem pedig olyanokkal ismerkednem, mint Mr. Green. Az életem azonban rendhagyó volt, ezt nem igazán értik az emberek.
- Ennyire rossz ember lenne? Hallottam, hogy vannak fura dolgai... - kérdezem, miközben a szalvétát belegyömöszölöm a zsebembe. Nem ismerem Mr. Green magánéletét, elég nehéz volt vele felvenni a kapcsolatot is. De hallottam, hogy imádja az ilyen helyeket, főleg a felszolgálók miatt. Magamtól nem valószínű, hogy beléptem volna egy ilyen kocsmába, egyáltalán nem járok pubokba, nekem pedig szórakoztatóbb egy régi tekercset lefordítani, Sigriddel az ölemben, a napi tizenharmadik csésze kávém kortyolgatva a kellemes zene kíséretében, mint egy sör mellett beszélgetni teljesen érdektelen dolgokról.
- Kérhetek még egy kávét? Sőt, kettőt is. És sajnálom, hogy megzavartam az olvasásban. - veszek el még egy szalvétát, ám ezúttal nem írok rá, hanem hajtogatni kezdek. Szimplán csak egy okból kifolyólag. Unatkozom. Nincs rosszabb az unalomnál.

Tired of the people and all the commotion...

Soha a mocskos, büdös életben nem vállalok be egy újabb szerda estét egyedül! Erre itt és most hivatalosan is meg merek esküdni ( kivételt képeznek azok a napok, amikor részeg vagyok és azok, amiken fizetésemelést ajánlanak érte). Akkor sem csinálom ezt, ha Janus a Magyar mennydörgő hátáról dobál durrfarkú szurcsókokkal, egyszerűen nem. Nem, nem és nem, én ezért jót állok! Először itt van ez a hányingerkeltő nyugalom, meg ez a kibaszott eső, aztán ez a fura figura bejelenti, hogy még Greent is várhatom szeretettel. Komolyan mondom, ha egyszer beindul, akkor aztán nagyon beindul…kár, hogy már megint csak a szopórollerről van szó, el tudnék már viselni valami kevésbé szar helyzetet is.
-A kora kicsit sem érdekel …inkább, amiatt nem kedvelem, ahogyan öregségére viselkedik.
Nem védekezni szánom ezt a mondatot, ami azt illeti sosem foglalkoztatott senkinek kora, nem fogok valakit azért utálni vagy egyszerűen csak zavarónak találni mert öreg. Vannak olyan példák, amik épp az ellenkezőjét mutatják. Gyakran jár ide például egy vénséges vén volt medimágus, aki amellett, hogy igazi úriember és még az én aszott kis fekete szívembe is belopta magát, marha jó sztorikkal szokott szórakoztatni. De őt már hetek óta nem láttam…bánatomra.
Bólintok, mikor kijelenti, hogy nem a barátja. Jó, eggyel kevesebb probléma, legalább a nagybátyám nem fog napokig károgni, amiért szidom az ügyfeleket. Nem mintha az az álságos kígyó nem tenné, csak ő épp okosan a hátuk mögött mondja a magáét, ahogyan egyébként én is szoktam, ha épp van energiám erre is figyelni. Ezúttal rohadt nagyot bukhattam volna...
Mikor az összeesküvés elméleteket említi nehezen állom meg, hogy fel ne röhögjek, de azért egy mosolyt megeresztek, hiszen nagyon is tudom, miről van szó.
-Agyára ment, az fix, bár ez azért elég vicces. Hónapokig próbálta rám bizonyítani, hogy kapcsolatban állok az Illuminátusokkal – most már azért elfojtok egy kacajt.
Elég gáz lehet belehülyülni a munkába, bár mostanában engem is fenyeget a veszélye, azt mondjuk, nem gondolom, hogy a Green-szintig jutnék. Egyébiránt meg ezt a férfit elnézve ,ő sem lehet épp az a lustálkodó típus, aki naphosszat fetreng az ágyában. Aki rendesen alszik, pontosabban az aki alszik nem így néz ki. Tulajdonképpen nem saccolnám sokkal idősebbnek magamnál, de az, hogy így le van robbanva jó pár évvel idősebbnek mutatja.
-Hogy rossz ember azt nem állítom, nem az a dolgom, hogy ítélkezzem, az a dolgom, hogy kiszolgáljam a vendégeket – jelentem ki vállat vonva. Nem foglalkoztat engem, hogy ki milyen ember, tőlem aztán lehet anyagyilkos, méregkeverő,de akár maga az Ördög Öreganyja is, csak ne nyúljon hozzám. Ha kicsit is izgatna, hogy miféle emberek járnak ide, már rég beledögöltem volna a lelkifurdalásba, még szerencse, hogy nem vagyok az a fajta. Ami azonban a vendég kérését illeti...a kávéja már fő is, bár gyanítom, ha még kettőt megiszik simán koffeinmérgezést kap.
A könyvemet inkább becsukom ugyanis mostmár erősen piszkálja a fantáziámat, hogy milyen ügye lehet ennek az idegennek az én drága iszákos perverzemmel, így megzavarom a hajtogatásban a kérdésemmel.
-Nem akarok nagyon indiszkrét lenni…de mégis miért találkozik Mr. Green-nel?

Ahogyan elképzelem a hölgyet, mint az illuminatusok tagja, az egész egy annyira abszurd és lehetetlen képként jelenik meg előttem, hogy még el is nevetem magam. Nevetés... nem sokan láttak tőlem ilyet. Apámmal ellentétben én sosem voltam az a jó kedélyű, vidám, társaságcentrikus ember, aki imád mások közelében lenni. Tulajdonképpen azt mondják, humorérzékem se nagyon van... annál nagyobb döbbenetet vált ki az emberekből, amikor valami vicceset mondok. Nem hiszik, hogy képes vagyok rá. Úgyhogy újonnan már nem is próbálkozom. Kényelmetlen, hogy az én vicceimen valamiért sosem nevetnek, ellenben lesokkolnak azon, hogy képes vagyok ilyenre is. Pedig még csak nem is tudós viccek, és egyikben se szerepelnek rúnák.
- Mennyit ihatott a vén Mr. Green, hogy épp egy kocsmában keres illuminátusokat? - kérdezem, ezáltal választ is adva a saját problémámra: bizonyára rengeteget ihatott már a vén történész, hogy ilyen megállapításra jutott. Persze, igazából ki is telik tőle.
- Atyám szerint akkor is részeg volt, amikor kilépett a tudományos szférából, és önkéntesen nyugdíjba vonult. Azt mondta, nem vesz részt tovább mások világuralmi terveiben, és hogy szabad akar lenni, meg ilyesmik. Őszintén szólva szerintem ő sem értette, mit beszél. - egyfajta gesztus a lány felé, hogy tudja, nem csak vele csinálja ezt, hanem úgy általába véve mindenkivel. Bár félő, ha én is összeesküvés elméletekkel dolgoznék, akkor hasonló sorsra jutnék. Egyesek szerint így sincs más a fejemben a rúnáimon kívül. Dakotát már az is meglepte, amikor megtudta, hogy amúgy igen, képes vagyok megkülönböztetni két női ruhát egymástól. Nem mintha egyébként számítana.
Miután kikérem a kávém, a hajtogatással kezdek el szórakozni. Utálok unatkozni. Utálom, ha nincs mit csinálnom - ebből a szempontból pedig lehet, tényleg rosszabb vagyok, mint egy gyerek. Amint beáll az a pillanat, hogy nincs teendőm, mindenféle pótcselekvést keresek magamnak. Persze nem hoztam magammal a negyedévesek dolgozatát sem, amiket tegnap nem voltam hajlandó kijavítani, miután az egyik tanuló arról akart győzködni, hogy a wyrd egy létező rúnakő. Holott csupán egy félrefordítás miatt került bele az elder futharkba. Na meg azért, mert azok, akik úgynevezett "jóslásokra" használják, ezáltal akarnak misztikusabbak lenni. Valós alapja persze nincs az egésznek, bár nem zárkózom el attól, hogy lehet olyan boszorkány, aki valóban képes igazolható és hiteles jóslatokként értelmezni a rúnákat.
- Szükségem van néhány információra tőle. Tudja, a legújabb könyvemen dolgozom, a témám miatt viszont elég limitáltak a forrásanyagaim. - válaszolom, mialatt egy hippogriffet hajtogatok a szalvétából, amit aztán ki is rakok az asztal szélére. A két kávé feltételezett árával és a borravalóval együtt.
- Azt látom, hogy szereti a mítoszokat. - készítek ki egy galleont az asztalra. Felismertem a könyv borítóját, természetesen olvastam is, igaz, angol nyelven. Nem igazán olvasok egyébként hagyományos irodalmat, a Shakespearre drámák már kimaradtak nekem. Félő, hogy amúgy sem értenék sokat belőle.
- Mondja csak, hallott már a hírhedt Pehelygyilkos legendájáról? - kérdezem, s próbálom elkapni tekintetét. A bérgyilkos története nem túl ismert, főleg azért, mert valóban nincs bizonyíték arra, hogy tettei valódiak. Én viszont hiszem, hogy tényleg létezett, s nem véletlen az sem, hogy vele is bőven foglalkozni szeretnék a készülő könyvemben. Ő lenne az élő bizonyítéka annak, hogy rúnákkal nem csak védekezni lehet. De olyan pusztításra is alkalmasak, amire máshogy nem...

Tired of the people and all the commotion...

Abban a percben, hogy a férfi felnevet  megnyugszom egy kicsit. Baromság, de eddig valahogy olyan érzetem volt vele kapcsolatban, mintha nem is lenne igazán ember. Tudom…mi a franc lenne, ha nem ember, talán valami csúnyán elbaszott  kentaur?! Ezt teszik a a maihoz hasonló napok, hatalmas hülyeségeken kezdek agyalni, amitől csak még jobban elfáradok és még a fejem is megfájdul, ez a két probléma pedig jelentősen hosszabbá és kellemetlenebbé teszi a munkaóráimat.
Kellemesen elkacarászom azon, ahogy Greenről mesél, nem túl megnyugtató, de úgy tűnik sosem volt teljesen ép a pasi, nem mintha ez nagy meglepetés lenne számomra…
-Nem igazán számoltam, de jópár poharat kiürített, mielőtt megdorgált, hogy micsoda furcsa nőszemély vagyok és, hogy ugyan miért jó az nekem, hogy szűzlányokat áldozok az újhold fényénél és utána a vérükben pancsikolok.
A mondat után még rá is kacsintok az idegenre,nem mintha valaha is tettem volna a fent említettekhez hasonlót, azt viszont nem állítom, hogy nem izgatja a fantáziámat a dolog, ha kicsit jobban belegondolok. Na nem,azért ennyire még én sem vagyok beteg.  Ezután a teljesen mindennapi gondolatmenet után, kiszolgálom a pulthoz érkező egy darab semmirekellő vendéget, majd újra az idegen felé fordulok, aki éppen tevékenyen…nem is tudom mit csinál. Úgy látom abban hasonlítunk mi ketten, hogy egyikünk sem bírja, ha nincs mivel elfoglalnia magát, még figyelem egy ideig, de mivel már nem tudok jótékonyan belemélyedni a görög tragédiámba egy számomra fontos kérdést teszek fel. A válasz közben változatlanul hajtogat, én pedig felé fordítom a székem és bólogatok. Szóval éppen könyvet ír. Az már valami!  Gondolhattam volna, hogy valamiféle professzor a pasas, méghozzá az elhivatott fajtából, aki még arra is képes, hogy felkeressen egy olyan aljazékot, mint Green. Kis megjegyzésére bólintok, valóban  érdekelnek a mondák és legendák, elfoglaltságnak egész jók, mellesleg legalább én is művelődöm egy kicsit a klasszikusok által.  
Pehelygyilkos. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már valahol ezt a szót, de ha helyben agyonvernek sem tudnám megmondani, hogy minek kapcsán. Az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy nem ezen a nyelven folyt a beszélgetés valami bérgyilkosról és talán egy tőrről.
-A „művésznevet” hallottam már  - mondom miközben a férfi szemébe nézek némi hosszas, de tök fölösleges homlokráncolás után. Nagyjából hangyafasznyi esélyem van rá, hogy ennél több információt kikeressek  lestrapált agyamból, így felhagyok a próbálkozással.
-És az azért érdemleges, mert…?- kérdezem, miközben bedobálom a kikészített pénzt a ládikába, ahová való.

Már-már nem is tudom elhinni, hogy miféle sületlenségeket volt képes Green kiejteni a száján. Tisztában vagyok vele, hogy teljesen elszállt, amióta belebolondult a konspirációs teóriáiba, és azt se tudja, mi a valóság, és mi az, ami teljes képtelenség, de hogy bárki szűzeket áldozna a holdfényben, hogy a vérükben fürödhessen... A vérmágia egy átlagos boszorkány és varázsló számára ismeretlen dolog ugyan, még nekem is csak felszínes ismereteim vannak felé, de inkább tűnik paranoiának Green részéről, hogy minden jöttmentet a tudományos köröktől kezdve az utcán elhaladó muglikon át egészen a Vakegér pultosáig meggyanúsít. Emlékszem gyerekkoromból, amikor apámat feddte meg, amiért titkos fegyvert készít belőlem, amit majd felhasználhatnak, holott csak arról van szó, hogy egyszerűen szigorúan vettük a tanulást. Három éves koromban már folyékonyan írtam és olvastam, kilenc évesen kezdtem meg mágiatudományos oktatásom, tizenkét évesen pedig már kétjegyű számokat szoroztam fejben - ezt pedig tévesen ismét valami összeesküvésnek gondolta. Bár biztató a tudat mára már, hogy vannak még olyan emberek, akik még nálam is megszállottabbak. Sokak szerint így sem egészséges, amit csinálok, de már tudom, hogy kit kell bemutatnom nekik, ha némi nyugalmat szeretnék a lassan állandóvá váló, fojtogató túlaggódástól.
- Kíváncsi vagyok, miből képes ilyen következtetéseket levonni. Egyébként ráng az egyik szemed, majd nézesd meg egy medimágussal. - észlelem a "kacsintást", de nem igazán értem ezt az emberi gesztust. Igazából pocsék vagyok abban, hogy felismerjem az emberek legapróbb, leghétköznapibb dolgait. Így önkéntelenül, de a legteljesebb komolysággal és jóindulattal közlöm be saját téves elképzelésem, mielőtt az újabb kávém ledöntésével foglalkoznék.
- Hangzatos név, nem igaz? - egyenesedek ki. Olyan név, amit mindenki egyből és azonnal megjegyez, aki legalább egyszer találkozott vele. A maga idejében is hírhedt volt, noha a trükk az, hogy már akkor sem tudták, hogy a történetek róla csak szóbeszédek, vagy valóban igazak. Még én sem lehetek biztos benne, hogy nem vagyok téves úton, de a zsigereimben érzem, hogy érdemes foglalkozni vele. Még akkor is, ha a végén arra a következtetésre jutok, hogy mindez csak mese, ami valahogy túlélte az évszázadokat. Való igaz, kevesen ismerik, a varázslat világában pedig kevesen hiszik, hogy lehet pálca nélkül is ölni.
- Mert közel járhatok hozzá, hogy bebizonyítsam, valóban létezett-e. S ha igen, mik voltak a módszerei. - tolom az asztal szélére az üres csészét. Egyáltalán nem az élvezeti faktora miatt fogyasztok kávét. De nem bírok létezni nélküle.
- A legendák egy bérgyilkosról szólnak. A probléma viszont, hogy egy személyt kivéve nem tudjuk, kikkel végezhetett. - keresem a lány tekintetét. A magam területén én is olyan megszállott vagyok, mint Mr. Green, de az én szememben lévő csillanás másnak szól.
- Azt mondják, létezett valaki, aki nem egyszerűen végzett a célpontjaival, hanem kitörölte őket a létezésből. Mintha meg se születtek volna. Mindezt pálca nélkül. Persze, szinte lehetetlennek tűnik bebizonyítani ezt úgy, ha nincs valós haláleset, és nem tudod, kinek az eltűnését keresd... - fogom halkabbra a hangom. Akadnak már itt más vendégek is, de egyikük sem az, akire én várok.
- Bár nem szívesen adok hitelt valaminek, amire nincs kézzel fogható bizonyíték. De ha valahogy mégis tudnám bizonyítani a legendák hitelességét... Gondoljon bele, az felülírna mindent, amit a világról ismerünk! - még jobban kiegyenesedem, s csak még türelmetlenebbé válok Mr. Green érkezését illetően. Nem kifejezetten kedvelem őt, de ha valóban fel tud mutatni valamit, ami nekem hasznos, akkor megérte az egészet. És azért a kávé se rossz.

Tired of the people and all the commotion...

Szívesen válaszolnék én a férfinak, de a megjegyzés, amit egész aggódóan az állítólagosan rángó szememre tesz kizökkent. Tulajdonképpen elkezdek röhögni, nem túl nőiesen, jó hangosan, fulladozva. Miközben próbálok nem helyben megdögleni nagy jókedvemben szemem sarkából a kedves vendégre pillantok, aki láthatóan nem volt képben azt illetően, hogy nekem mi a franc nevetnivalóm van, ez pedig még viccesebbé teszi a szituációt. Én barom meg még azt hittem, hogy én nem értek az emberekhez!  Hát ez valami haláli, méghogy nézessem meg, ez nagyon jó!
Miután néhány perc alatt kellemesen ki kiviháncoltam magam elégedetten sóhajtva fordulok ú vidámságom tárgya felé, aki láthatóan még mindig rohadtul nem kapta el a fonalat, de azt hiszem már nincs is rá sok esélye, így nem várok csodára.
-Egész szórakoztató vagy!-mosolyodom el, majd újra helyet foglalok a székemen.  Be kell ismerjem rég röhögtem ilyen jót, mégha ő nem is poénnak szánta, nekem most nagyon jól jött, így a komolyabb téma meg az agymunka előtt, mivel minden erőmmel azon vagyok, hogy valami használhatót kaparjak elő ezt a Pehelygyilkost illetően. Rohadtul bassza a csőröm, hogy a memóriám olyan, mint egy lyukas szita, mindössze arra bírok visszaemlékezni, hogy még bőven roxfortos voltam, mikor fülembejutott némi kósza információ ezzel kapcsolatban, mintha az is rémlene, hogy minden adat előtt a valószínűleg, vagy  az úgy hallottam hangzott el. Feszült figyelemmel hallgatom a férfit, miközben körmeimet pattogtatom, hogy kezem legalább egy kicsit mozgásban maradjon. Hiszem is meg nem is, amit hallok, tényleg elég lehetetlennek tűnik a sztori. Mármint…nem is tudom. Lehetséges lenne bizonyos embereket amúgy szőröstül-bőröstül eltüntetni? Hogy hírmondójuk se maradjon? Túl az idióta frázisokon ez a história elég meredek, éppen ezért teszi az embereket kíváncsivá és ez velem sincs másképp, de amit hallok, attól még a szavam is eláll vagy, ha el nem is, de legalább megritkul.
-Merlinre,ez rohadt bizarr-jelentem ki, miközben vadul folytatom az erőltetett emlékezést. Biztos, hogy Janus erről a mendemondáról társalgott azzal vénséges német ,nyugdíjazott aurorral, de ennek már legalább hét éve.
-Sie haben einen Dolch erwähnt…vielleicht-mormolom magam elé félhangos, a nagy gondolkodásban talán még helyesen is ragozok, elfeledkezem róla, hogy mennyire rühellem ezeket a nyelvtani biszbaszokat.
-Nevezz szűklátókörűnek, de ha ez lehetséges, akkor minden az kell, hogy legyen-mondom fintorogva, ugyanis, ha szégyen ha nem, én nagyon nem akarom, hogy meg kelljen változtatnom a világról alkotott képemet. Márpedig az én kis fejemben ilyenek eddig kurvára nem léteztek és megnyugtatna, ha ez így is maradna.

Nevetésére látványosan megilletődök. Őszintén nem tudom, mi rosszat is mondhattam, s csupán némán tátogom a "valami rosszat mondtam" szavakat. Esélytelen, hogy kiértse hangos viháncolása közben. De végül azt állítja, én szórakoztattam őt ennyire. Tehát bizonyára nem lehet baj.
Sután elmosolyodok, bár nem tudom, mi erre az elvárt reakció. Az emberek nehezen értenek meg, de nagyon sokáig nem volt róla fogalmam, hogy én magam vagyok a furcsa, nem pedig mindenki más. Elfogadtam a tényt már rég. Ettől függetlenül furcsán kínosan érzem magam az ehhez hasonló helyzetekben, amikor nem tudom, mi lenne az elvárt. S még inkább, mit mondhattam, ami ennyire megnevettette őt.
- Remélem, a diákjaim is hasonlóan vélekednek. Bár eddig még nem volt panasz. - figyelem, ahogyan ismét helyet foglal, na nem mintha lényeges információ lenne. Ugyan nagybátyám már-már hobbit űz belőle, hogy a tanítási stílusomat bírálja, én nem gondolom, hogy rosszul tanítanék. Az én óráimon még senkit sem kaptam el puskázásért sem. Az pedig bizonyítéka lenne annak, hogy a diákoknak az érdemjegyek fontosabbak a megszerzett tudásnál. Persze értékelem nagybátyám aggodalmait, de a bájitaltan tanár aligha lesz képes valaha is az én nézőpontomat látni. Sohasem volt kifejezetten szoros a viszonyunk, amin a hirtelen együtt töltött idők se változtatnak. Bár nem lenne különösebb problémám vele, ha nem akarna feltétlenül bíráskodni felettem. Nem az apám.
- S éppen ez a lényeg! - csillan fel tekintetem, mikor kijelenti azt, ami igazán lényeges az egész történetből.
- Mi van, ha tulajdonképpen nincsenek korlátaink? Illetve egyet leszámítva - az emberi agyunkat. Akkor a megfelelő eszközök és képességek birtokában elméletileg bármire képesek lehetnénk. - összekulcsolom kezeimet, és az asztalra könyökölök beszédem közben. Államat kezem mögé rejtem ugyan, de így is jól hallható, amit mondok.
- A tudás önmagába véve persze nem bűn... Bár hadd jegyezzem meg, rövid pályám során igen kevesekkel találkoztam, akik a tudást nem szeretnék csak önmagáért birtokolni. Nem pedig azért, hogy használhassák valamire. A mítoszok Pehelygyilkosa egyike lehetett az elbukottaknak, akik áttörték emberi agyuk korlátait, ellenben emberi hasznok motiválták. - mintha csak magamnak fejteném ki gondolataimat. Általában segít helyrerakni néhány dolgot, Ha hangosan is kifejezem magamat. Hogy ezt az egyik rokonomnak, egy diákomnak, kollégámnak, vagy a Vakegér pultosának teszem, már teljesen lényegtelen ebből a szempontból.
- Jártál is Németországban? - hangzik kérdésem, szinte teljesen váratlanul az előző téma után. Feltűnt, hogy németül beszélt, ami máris eggyel több nyelv, amin meg tud szólalni, mint amin én. Pedig legalább ötven másikon tudok folyékonyan olvasni, s külföldi utazásaim is gyakoriak voltak. Különben szomorú, hogy egy ilyen helyen dolgozik, amikor lehet, bőven meglenne a magához való esze.