Dr. Dobrev irodája

Ahol nem a kastély ódon kövei díszelegnek, ott kellemes bézsszínűek a falak.
A három ablakot élénkvörös függöny díszíti, a falakon és mennyezeten sok növény díszeleg.
Aki belép kedvenc illata csapja meg az orrát, hasonlóképpen, mint az amortencia. Nyugodtságot
áraszt a szoba, viszonylag tágas és világos. Az ajtóval szemben egy íróasztal áll, rajta egy félig
elhasznált állógyertya, a mahagóni bútor előtt pedig két kényelmes fotel.
A szoba jobb sarkában megtalálható "az a bizonyos pszichológiai vörös kanapé", és mellette egy
alacsony fotel. A szoba bal oldalán egy könyvespolc húzódik végig. Az asztal mögül egy ajtón
keresztül nyílik a háló.

          Mennyi idő is telt el azóta, hogy megtudtam Minerva az iskola diákja? Csak egy hónap. Egy hónap, ami az örökkévalóságnak felel meg, és lassan visszasírom azt a beszélgetést Gretával még az iskolakezdés elejéről. Igaza volt, és ezt egyre többször érzékelem. De nem, még mindig találok okokat arra, hogy ez nem szerelem, csak barátság.
          Szerencsém van. Szerencsém van, hogy ma a hatodévesek órája után nincs már több csak délután egy tananyag-ismétlés egy ötödévesnek. Nem gondoltam, hogy majd egy RBF előtt álló fog először felkeresni ezzel, de nyilván, ha úgy érzi, akkor nem számít, hogy hányadéves. Főleg azért nem, mert RBF legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a R.A.V.A.SZ.
          Igen, a hatodévesek… és az első órájuk velem. Az… Az elmondhatatlanul szörnyű volt. Mintha életemben nem tanítottam volna még. Mintha most kerültem volna ki valami burokból, és csak ott lettem volna lógva a levegőben. Hogy nézhettem el, hogy lehetett, hogy ekkora hibát vétettem. Nem voltak arra utaló jelek, csak… Csak az Óriáskerék. Merlinre, nem csak én voltam, aki megállította azt a vas-szerkezetet. És a legszörnyűbb, hogy egy hónap távlatából még mindig ezen jár a fejem, holott minden héten találkozom vele, és minden héten uralma alá von az a kínosság, amit akkor éreztem. És csak remélem, hogy most már nem olyan feltűnő, mint akkor volt.
          Hova is megyek most? Bárhova, valahova, ahol kicsit ki tudom beszélni magamból ezt a dolgot. Miután Mimi elment tőlem, mérgemben átrobogtam Leonhoz, hogy mi a fenéért nem volt képes szólni erről, és miért nézett néha úgy rám, mintha hülye lennék, miközben… miközben… mindegy. Akkor nagyon jól esett, hogy levezethettem rajta a feszültséget, de látom rajta, hogy valami baj van, és nem hiszem, hogy ennek köze lenne hozzám.
          Megállok egy másik iroda ajtaja előtt. Nem tudom miért ide vetett a sors, de bekopogok. Elég indulatosan még a történtek miatt pedig nem is ma történtek, de ezt az indulatot azonnal meg is bánom. Ha van is bent valaki, nem akarom, hogy azt higgye rátöröm az ajtót. Nem érkezik olyan sokára a válasz, mégis már kezdek távolodni az ajtótól. Most már nincs visszaút. A kilincs felé nyúlok, és lenyomom. Az ajtónak mintha ólom súlya lenne, olyan nehezen nyitom ki. Még mindig nem tudom, hogy miért ide vetett a sors.
          - Szia, Jonathan!
          Egyre furább nekem ez az egész, és még mindig nem tudom megmagyarázni, hogy miért. De ha már itt vagyok, akkor ne feleslegesen álldogáljak a szobája ajtajában.
          - Beszélhetnék veled egy kicsit? Ráérsz most?
          Gyorsan összeszámolom a tanár társaimat, kivel is beszélhetnék erről úgy, hogy Leon eleve kiesik a szórásból. Vitáztunk már a bál előkészülete alatt eleget erről, és ha most még be is rontanék hozzá… És talán órája van, az meg különösen nem lenne jó. A nők eleve kiesnek, eléjük nem mernék odaállni ezzel a dologgal. Remélem, nem néz majd teljesen hülyének és maradunk a kollegiális beszélgetésnél.
          - Szóval, van valami, amiről nem is gondoltam, hogy majd be fog következni, az esélyét sem adtam meg neki, hogy bekövetkezhessen, és most mikor bekövetkezett, úgy érzem, mintha az a világ, amit a nyáron felépítettem magamnak, most az alapjainál akarna összedőlni.
          Lényegében meg sem várom, hogy válaszoljon a korábban feltett kérdésemre, csak belekezdek a mondandómba, még mindig az ajtóban állva. Óvatosan nézek csak a vörös kanapé felé, még életemben nem voltam igazi pszichológusnál, ezért inkább az íróasztalnál lévő két szék közül az egyiket célzom meg. Tartok tőle, hogy mi lenne a vége annak, ha oda kellene ülnöm. De miért is jár ezen az eszem? Barátként jöttem ide, és nem páciensként. Kollégaként és nem egy őrültként, akinek más megoldás már nem jutott a normális életre, csak ez. Elérem a fotelt és beleroskadok, az arcomat a kezeimbe temetem egy rövid időre, majd felnézek rá, határozottan, mintha az előbbi röpke összeomlásom nem létezett volna.

[Tessék!]

Willow
________________

Bezárom az ajtót, nem kívánom az emberek társaságát. Az ablakhoz sétálok, s a kiadós szellőztetés után becsukom a szárnyakat. Megmarkolom a finom anyagú függönyöket, és összehúzom őket, így egyből félhomály költözik a helyiségbe. Az mahagóni asztal jobb sarkán, magányosan ácsorgó, félig holt gyertya életre kell, s meggyullad. Apró lángja narancsszínbe borítja a közeleső tárgyakat. A kicsinyke tűz fénye észrevehetetlenül száguld túl az általa színezett környezetén, és halványan, de bevilágítja a szobát. Kis zegzugok és sarkok sötétben maradnak. Az asztal mögötti ajtót lágyan belököm tenyeremmel, kissé nyitva van, így engedelmeskedve csekély erőmnek, kinyílik. Főzök egy teát. Szurokfű és kisvirágú füzike keveréke.
A bögre fülét markolva visszatérek az irodába, magam mögött becsukom az ajtót, és az italt a gyertya mellé teszem. Mielőtt leülnék, magam alá húzom a nagy karosszéket. Kényelmesen elhelyezkedem, pár másodpercig élvezem a tökéletes harmóniát, a puha bársonyt, és azt, ahogy csontjaim és izomzatom súlytalanná válnak. Mélyeket lélegzem, halkan és hosszan. Orromat megcsapja a tea illata. Rossz, meglehetősen rossz, s mint gyakorlott teázó, tudom, az íze sem kellemesebb. Arcom hirtelen grimaszba fordul - tüsszentek. Kedvvesztetten sóhajtok egyet, és kihúzom magam a fotelben. A bögréért nyúlok, magam elé veszem, és beleszippantok a forró ital gőzébe. A hideg futkározik a hátamon, de gyengén megfújom a gyógyitalt, és óvatosan belekortyolok. Forró, megégeti a nyelvemet. Tudtam, hogy forró, hiszen magam főztem pár perce, de nem bírok magammal. Tudom, hogy milyen visszataszító íze van, de le akarom gyűrni a torkomon. Meg kell innom az utolsó cseppig, még pedig amíg meleg még, mert amint kihűl, ihatatlanná válik. A gyógyteák már csak ilyenek. Választhattam volna kellemesebb ízűt is, gondoltam rá, de sajnos minél finomabb egy főzet, annál hatástalanabbnak tűnik az. Erőset akartam, ami kirángat ebből a borzasztó betegségből, ami hetek óta gyötör. Október eleje óta kerülgetett a betegség, de makacsul ellenálltam neki, ugyanis gyűlölök beteg lenni. és bár az akaratom rettentő erős, bebizonyosodott, hogy az immunrendszerem annál kevésbé. Megadta magát és három napja csak szenvedek a testemben. Első nap vizsla formában lekucorodtam a heverőre, és összegömbölyödve végigszuszogtam a napot. Tegnap már össze kellett szednem magam, mert egyik diák látogatott el hozzám, de a mai napot ismét a pihenésnek szentelem. Reggeli után nekileselkedtem egy könyvnek, de nem ragadta meg a figyelmemet, így félretettem. Most a kanapén hever. Még első nap megkerestem Pomonát, aki tyúkanyó módjára két életre elegendő gyógynövényt és gizgazt nyomott a kezembe, utasításokkal, amit bevallok, már nem igazán jegyeztem meg. Valamelyik elrágni kellett, valamelyik teába főzni, és volt, amit el kellett égetni, és füstjét mélyen belélegezni. De hogy melyik, melyik... Nem volt bátorságom visszakérdezni. Így a szerencsére bíztam az életemet. Remélem egyik sem méreg, ha nem feltétlen rendeltetésszerűen juttatják a szervezetbe.
A bögre felénél járok, amikor nekiállok levelet írni. Az előre bekészített pergament és tintát megigazgatom magam előtt, és megragadom a lúdtollat, és írni kezdek.

Kopogtatnak az ajtón. Bizonytalanul, gyengén. Kizökkenek az írásból, és akkor eszmélek fel, hogy a teám valószínűleg már langyos. Ami borzasztó hír. Fintorogva a kékes löttyre nézek, majd kiszólok az ajtónállónak.
-    Tessék!
Erősen kifújom a levegőt, megemberelem magam, és hátrébb lököm magam az asztaltól, és amíg betér hozzám a látogató, a levelet a fiókba rejtem. A hangra egyből felnézek a betolt fiókról. Kiegyenesedem, és kedves mosolyra húzódik a szám.
-    Willow! Szevasz, hogy vagy?    - szegezem neki a kérdést, és kényelmesen hátradőlök a székemben. -     Őszintén örülök, hogy te léptél be, és nem egy diák, most nagyon nincs kedvem hozzájuk.    - nevetem el magam halkan, kicsit rekedtesen. Meg is köszörülöm a torkomat, ami apró köhögésbe csap át. Lopva a teára pillantok, és undor fog el.
Tanártársam aggodalmas arcot vág.
-    Persz...    - kezdek bele, de magamba fojtom a szót, mert Willow egyből beszélni kezd.
A gyorsan elhadart szöveg után egy pillanatra lefagyok, de hamar megemésztem a mondatot.
-   Rendben van, nincs semmi gond, ülj csak le.    - kicsit komolyabbra veszem a hangomat, mint a köszönésnél, de azért nem hivatalira. Willowval a nyár végi bálon kellemesen összebarátkoztunk, így szívesen látom irodámban.
-    Kérsz teát vagy kávét?     - teszem fel a kérdést, amint helyet foglal.
Ha kér, pár rövid percre besietek az ajtón, majd a forró itallal visszatérve, leülök vele szemben, és eléje tolom a bögrét.
Belekortyolok a langyos mosogatóléhez emlékeztető löttybe, és fintorba fordul arcom egy pillanatra.
-    Nem zavar a félhomály?    - teszem fel a kérdést a gyertyára mutatva tekintetemmel. Nem nagyon örülnék a nappali világosságnak, de ha neki így kényelmesebb, természetesen szívesen elhúzom a függönyöket.
Miután minden kész a gondtalan társalgásra sóhajtok egyet.
-    Na, drága barátom... Kezdd az elején.

         Kicsit elszégyellem magam a hevességtől, amivel Jonathanra törtem az ajtót, de az, hogy lassan egy hónapja nem találok megoldást erre, számomra azt jelenti, hogy ez egy olyan dolog, amitől nem tudok megszabadulni könnyen. Bocsánatot kérek, amiért így rátöröm az ajtót, majd nem is tudom milyen ábrázattal, de belefognék mondandómba, de inkább először válaszolok kérdéseire.
          - Nem is tudom. Jól vagyok, csak nagyon aggaszt ez a dolog, és nem tudok már úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
          Kicsit meglep, ugyanakkor mégsem, hogy nem akar diákokkal beszélni. Valahol teljesen logikusnak érzem, hogy miután össze vagyunk zárva velük, bármikor jöhetnek, mehetnek, mi ugye mindig a rendelkezésükre állunk, várjuk és akarjuk a magányt egy kis időre. A magány többsége hétvégére esik, amikor pedig a kollégák nem feltétlenül egymással töltik az idejüket.
          - Egy kávét kérek, köszönöm.
          Megvárom, amíg elkészíti az italomat, hálásan pillantok rá, mikor elteszi elém az asztalra, kezemmel körbeölelem, és remélem, hogy átjár majd a meleg. Meg kell mondanom, nagyon finom, még nem ittam ilyet.
          - Köszönöm, finom a kávé. Esetleg valamilyen különleges fajta?
          Kicsit el is révedek az ízek kavalkádjába, csak olyan távolinak tűnő módon ingatom a fejem a kérdésére. Nem zavar a félhomály, valahol még talán jobb is. Amit el akartam érni azt a gyertyafény is megadhatja nekem, látom a szemét, az arcát és a testbeszédét, tudom, hogy miként fogok majd reagálni rá, hogy mikor kell majd megállnom, ha nem akar félbeszakítani és ilyenek. De remélem, erre tényleg nem lesz szükség, őszintén akarok vele beszélni különben nem jöttem volna el ide.
          - Rendben. A nyáron egyik este egy pubban ültem és akkor megismertem Minervát… Akarom mondani, Ms. Balmoralt. Csak egy kötetlen beszélgetésben volt részünk, de a beszélgetés végére már azt éreztem, hogy még több időt akarok vele eltölteni, de mielőtt mondanád, nem szerettem bele első látásra. Ez inkább olyan baráti kötődés volt, megmutatta nekem a metrót, és felültünk a londoni óriáskerékre is. Egy szóval, jól éreztük magunkat, és mintha a lelkem mélyére is lelátott volna. Meg se fordult a fejemben, hogy boszorkány legyen.
          Igen, itt meg kell állnom egy pillanatra, hiszen a hangsúly ezen van. Meg se fordult a fejemben, hogy boszorkány lehet. És pont ebből adódik a legtöbb félreértésünk. Leteszem a bögrémet az asztalra a következő korty után, majd veszek még egy mély lélegzetet, aztán belekezdek a folytatásba. Elmesélem, hogy mi történt Párizsban, legalábbis, amire emlékszem, aztán azt, hogy mi volt a bálon és az előkészületek közben, végül pedig a Roxfortba indulás előtti utolsó találkozásunkkor.
          - Akkor azt mondta, hogy érzi, közel a halál és valahol mélyen pánikba estem, hogy nem veszíthetem el. Korábban is próbáltam már kideríteni, hogy melyik iskolába is fog járni, hogy majd elmehessek utána, de nem árulta el, logikusan, hiszen ő is azt hitte rólam, hogy mugli vagyok. Jonathan, ez még nem a legrosszabb, csak az előjáték, lényegében.
          Beleiszok újra a kávémba, ami mostanra már teljesen kihűlt, de a lényeg, hogy hasson, és hogy elterelje kicsit a figyelmem arról a forralt borról, amit tegnap készítettem a konyhában. Én készítettem, láttam végig, mégis kicsit úgy érzem, mintha meg lenne mérgezve.
          - És akkor itt a hatodévesek első SVK óráján kiderül, hogy az a lány, akiről azt hittem, hogy mugli, valójában boszorkány és ekkorra már eléggé meg voltam kavarodva az érzéseimmel kapcsolatban. Egy ismerősöm határozottan kijelentette, hogy szerelmes vagyok, de ez nem lehet, én… Én felismerem, ha szerelembe esem, de ez nem az.
          Eljött az a pillanat, mikor megijedek. Greta világosan megmondta már akkor, hogy de igen, ez az. Ha most Jonathan is azt mondja, hogy de igen, szerelmes vagyok, akkor nem is tudom mire kéne a továbbiakban gondolnom az érzéseimmel kapcsolatban. Össze vagyok zavarodva, és biztos vagyok benne, hogy ez látszik is rajtam. Ha máshogy nem a testbeszédemen.
          - Mondd, hogy nem őrültem meg.
          Most komolyan a szájába akarom adni a szavakat, mikor még én magam sem vagyok biztos benne, hogy mit akarok hallani? És főleg, ha tényleg a szájába akarom adni a szavakat, akkor miért is jöttem el hozzá? Főleg úgy, hogy még nem is hallotta a teljes történetet.