Naldo Birtok

• outfit •

Kissé talán furcsállom, hogy Agnest megint elvitte magával a kutatócsoport. Kezdetben Mr. Barrow nem akarta megengedni, hogy velük tartson. Aztán megegyeztek, hogy pár alkalommal velük tarthat, de ma ismét elment. Ezen a héten is minden nap.
Persze nem azért, mert zavar… Egyszerűen csak aggódom. Pont én, aki még esetleg láthatja is, ha baj történik. Pont én aggódom a legjobban. Jellemző… Pedig tisztának láttam a mai napot is. Egyszerűnek. Az itt eltöltött időt pedig szépnek.

Ha Philip nem ragaszkodna annyira Meadows Parkhoz, vagy Meadows Park Philiphez, annak a birtoknak a mágiájánál nem lehet tudni melyik is, sokkal szívesebben maradnék itt. Szeretem Meadows Parkot is, annak az egyszerűségét és szépségét. De Portofino csodálatos. Engem pedig furcsa mód lenyűgöz a nap ereje és magával ragad az itteniek örök mosolya. Mintha nem lehetnének borús napok. És mintha még magam se láttam volna egyet se, mióta itt vagyunk. Mintha a színek és illatok élénkebbek lennének. A táj pedig élőbb, az emberek barátságosabbak. Ki tudja, biztos csak az elmúlt hónapok aggodalmas tompasága után látok mindent felfokozottan.
Mindannak ellenére, hogy tudom, még nem tűntek el a problémáink. És látom a jövőben sem lesz minden sokkal egyszerűbb… most boldog vagyok. És jelenleg csak ez számít.

Felemelem a tálcát, amit Flora telerakott sós aprósüteményekkel és egy nagy bögre kávéval, majd kisétálok a konyhából. Alig pár napja érkezett vendégünknek Emma főztje sem elég jó. Kóros soványsága ellenére is nagyon kevésszer és keveset eszik.
Gerson szerint a háború, a menekülés és a rossz életkörülmények a férfit a fizikai leépülés mellett szellemileg is jobban lefárasztotta, mint azt könnyedén feldolgozhatja. Vélhetőleg ez is közrejátszik az evésproblémáiba. Híres tudós mágus, így érthető. Látták már többször is, sőt munkáit is olvasták. Mindig is különlegesebb volt, mintsem egyszerű emberként könnyen meg lehessen érteni a személyét. Meadowsék csak annyit kértek hát a túlbuzgó Naldoktól, hogy ne piszkálják, csak szolgálják ki.  
Flora még gyorsan utánam szalad egy kis tányér szeletelt gyümölccsel. A Naldo nagymama persze nagyon komolyan vette feladatát és mindent bevet, hogy a férfi kedvében járjon. Sok-sok ételvariációt kipróbált, hogy hátha valamelyikből rendesen eszik majd. Eddig a sós sütemény tűnt a legkelendőbbnek, így most vagy négy különfélét viszek neki Verica legfinomabbjai közül.

Aprót kopogok az ajtón, majd benyitok.
- Hoztam egy kis süteményt és kávét. – Mondom, de meg sem várom válaszát, miszerint beenged-e, azonnal belépek és lerakom tálcám egy asztalra, amin előbb félre kell söpörnöm mindent, hogy odaférjen… - És kissé ki is takarítanék. Persze, ha nem zavarja… - Bár válaszára megint nem igazán várok. Furcsa teleírt lapokhoz úgy sem terveztem hozzányúlni. De az egyik asztalon van vagy négy bögre, gyanítom mindből a mai nap folyamán ivott. És néhány tányér is hever itt-ott.

Hosszú ideje már, hogy a szobába zárkózott. Azt hitte, élete majd varázsütésre megváltozik, és olyan lesz, mint rég - reménnyel, bizakodással teli. A háborúnak vége, már hivatalosan is, őt magát pedig ismét várják Angliában, vagy a világ azon táján, ahova a leginkább óhajtozik.
A valóság hideg keze azonban minduntalan bőréhez ér, hogy ezzel figyelmeztesse, a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű. Egyáltalán nem érzi a felszabadulást, amire annyira vágyott és számított, anyja még mindig halott, az apja egy roncs, ő pedig újra a félelemmel viaskodik. Retteg tőle, hogy elítélik és megítélik munkái miatt. Retteg azoktól a pillantásoktól, amiket kaphat. De attól is, hogy hősnek kiáltják ki.
Háború volt. Háború, ami áldozatokat követelt. Ahogyan a napok telnek, úgy érzi, hogy egyre inkább veszít el egy-egy darabot önmagából. Mindig egy kicsit kevesebb, amikor felkel. A benne tátongó űrt pedig csak egy módon töltheti be.

A bögrék alján ázott kávézacc. Tizenhárom éves kora óta kávézik, de napi kettő-háromnál nem ivott többet. Most viszont kényszeresen tölti újra a bögréket az obszidián színű, belé életet inhaláló méreggel, ami lehetővé teszi számára, hogy elég ideig lehessen ébren. Szeme alatt akkora táskák, ami bárkinek elég lenne a hétvégi bevásárláshoz, s lassan mintha átitatná azt a kávé színe, annyira sötét. Kivéve persze vörös szemeit, amik minduntalan, nyugtalanul fürkészik az apró, pici jeleket, amiket a pergamenre vet. Étel helyett mintha a tintát és a pergament fogyasztaná. A tálcák halomban hevernek az ágyon, amit láthatóan inkább arra használ, hogy legyen hova rakni a dolgokat, amik épp útban vannak. Kiadós reggelije, amit bárki más megirigyelne, érintetlenül áll az egyik tányéron. Talán csak az apróbb, sós süteményekből fogy néha-néha egy kevés. Ezen kívül könyvek, különös ereklyék, és egy felbontatlan boríték is ott van, rajta egy méltán híres címerrek. De épp nem volt kedve foglalkozni vele. Pedig már négy napja megérkezett az a bagoly.

Újra vendége van. Néha kéretlenül állítanak be hozzá fogvatartói, hogy hogyléte felől érdeklődjenek. Lassan a napi rutinhoz tartozik, pedig egyáltalán nem kért belőle. A fiatal asszonyt látta már persze, még a nevére is emlékszik. Onnan jegyezte meg, hogy mindig látja egy gyerekkel a karjában. Mivel ő maga pedig soha életében nem érintkezett gyerekekkel, így nagy ívben kerüli a Meadows asszonyt, mielőtt még arra kérnék, fogja meg.
Úgy hiszi, köszönt neki, vagyis az ő fejében ez megtörtént esemény, a valóságban, azonban nem.történt semmi. Továbbra is egy pergamen felé görnyed, és valamit nagyon irogat. Kezd kicsit tompulni… tényleg jót tesz majd neki az a kávé.
- Ne! - legalább felnéz a munkából a takarítás ajánlatakor. Ilyen riadtan azonban senki se közölte még senkivel, hogy ne fáradjon.
- Mindennek helye van. Kell a káosz. Anélkül nem tudok dolgozni. - megremeg a kezében a penna, s tekintetét az egyik tálra.függeszti. A sütemények, amiket tegnap este kapott, és nem evett meg, mostanra már teljesen elszáradtak. Sohasem volt igazán rendszerető ember. A sok, szanaszét heverő tárgy különös színeket, mintázatokat, formákat és alakzatokat alkotnak, ami jó hatással van a kreatív elméjére. De azért amit itt művelt néhány nap alatt, azért talán tényleg túlzás.

• outfit •

- Akkor csak a tálcákat viszem el. – Hőkölök kissé hátra, mert a férfi komolyan megijeszt. Eleve van valami furcsa megfoghatatlan aurája. Mintha kissé távolabb lenne mindentől és mindenkitől ezen a világon, mint ahogyan azt egy embertől várnánk. Mintha kezdene maga köré zárni egy áthatolhatatlan falat… És ezen a kinézete se sokat segít. Vagy mondanám inkább azt, hogy a kinézete mindezt csak alátámasztja?

Szélesre tárom a szoba ablakait és az ajtót is kinyitom, hogy a levegő minél jobban átjárhassa a helyiséget. – Ez nem fog ártani a dolgainak. Huzat sincs, hogy kivigye a lapokat… – Jelentem ki, mivel tényleg nagyon enyhe a szélmozgás, és mivel láttam. Megtanultam megnézni előre, melyik mozdulatom lehet ártalmas és melyik ártalmatlan. Ha neki ennyire fontos minden, amit az ágynak nevezett tároló helyiségen hagyott, akkor nekem az a feladatom, hogy ne tegyek bennük kárt.

Néhány egyértelműen szemétnek nevezhető dolgot azért felveszek a földről és egy kosárba helyezem. Érzékeltem a pánikot a hangjában, mikor a takarítást felhoztam. És láttam, hogy ezek közül az egyiket még mindenképp elő fogja keresni. Így igen, nekem hiába szemét, ha ő még kincsként gondolhat rá. A kosarat a közelébe teszem. Így felállnia se kel majd. Amit mondjuk néha nem ártana… de mindegy. - Holnap menjen ki sétálni egyet. A szőlős kert igen jó inspirációkat adhat… - Jegyzem meg, de persze az ő dolga, hogy azt az utat választja-e, ami előttem ismeretes. Minden ember másképpen gondolkozik és ezért minden ember másképpen is lát.

Nem igazán nézek föl a teendőimből. A körülöttem élők már hozzászoktak, hogy hol néha-néha, hol gyakrabban fűzök hozzá a beszélgetésekhez olyan apró megjegyzéseket, amik a jövőhöz tartoznak. Nekem ezek folyamatosan jelennek meg a szemeim előtt. Sokszor már nem is képek, csak érzések és fura gondolatok. Bár eleinte nagy erővel törtek rám és volt, hogy a földhöz szegeztek, mára már, mintha megszoktam volna. Megtanultam és megszerettem együtt élni ezzel. Kihasználni, hogy az előtt tudom, mikor fog például Sorley elesni, mielőtt az megtörténne.

Az egyik tálcát megfogom, és több hely híján a földre teszem, hogy abba gyűjtsem majd a többi koszos edényt. Elsőként a férfi íróasztala körül körös mintában elhelyezett bögrékért nyúlok. Mindből kávét ivott. Igaziból fel se fogom ennek a ténynek a jelentőségét, amíg bele nem nézek az egyikbe. – Szerintem élete egyik legmeghatározóbb döntése lehet, elfogadni a professzori állást a Roxfortban. – Mondom olyan laza egyszerűséggel, mintha csak az időjárást jellemezném. Nyilvánvalóan fel se fogom a tényt, hogy az előbb, mintha láttam volna egy, az iskolából érkező levelet felbontatlanul.

A szabad levegő és az emberi társaság az a két dolog, amit a leginkább kerül ezen a helyen. Az első nap még kiült a kertbe, amikor azt a nagy ebédet tartották annál a hosszú asztalnál, azonban egyszerűen úgy érezte, mintha valami nem stimmelne. Pedig örülnie kellene, amiért ennyi ember életét megmenthette, hőssé válhatott, hogy most hálásak neki, és örülnek annak, hogy létezik. De neki ez az egész teljesen üres. Úgy érzi, hogy pillanatról pillanatra eltávolodik saját emberségétől, ahogyan a többi embertől is. Nincsenek mások, csak a számok és a szimbólumok, amik éjjel nappal, szinte állandóan a fejében kavarognak, s ahogyan fejéből egyre több és több dolog születik meg, ő maga úgy lesz napról napra kevesebb.

- Köszönöm, de nem fogok. - próbálja kizárni a nő jelenlétét, s ezzel lerendezni az egészet. Láthatóan, egészen befeszült attól, hogy megint nem lehet egyedül, a legkevésbé se vágyik emberi társaságra. Épp eleget volt emberek között Rómában, még többet is, mint szeretett volna. Ráadásul sehova sem menekülhetett előlük. Most tehát minden pillanatot arra használ, hogy menekülhessen.
- Azokhoz pedig ne nyúljon. - utal a földön lévő, összegyűrt pergamen darabokra. Többnyire olyan képletek, számítások és komplex rúnasorok, amiknél elakadt valahol. A hibákat viszont meg szokta tartani, amennyiben úgy érzi, még van értelme gondolkozni rajta. Még mindig találhat valami megoldást. Persze a "szemét" így is a kukában landol. Nyilvánvalóan az első dolga lesz kiszedni őket, amint végre magára hagyták őt.

A levél már napok óta a mindenes tárolóként használt ágyon hever. Felbontatlanul. Elképzelése sincs róla, mi állhat benne, talán azt se fogta fel, hogy az egyáltalán neki érkezett. Már különben is ott hever az asztalon egy másik, aranyozott, Gringotts-pecsétes levél, ahol egy másik ajánlatot tettek számára. Jó magas fizetéssel, fontos pozícióban, ráadásul nagyobb eséllyel kaphatja meg az engedélyt az egyiptomi expedícióra is.
- Soha nem jártam a Roxfortban, és továbbra sem tervezem. - feleli röviden, hiszen maga a gondolat is nevetséges. Ugyan tanított már - a nála alig néhány évvel fiatalabb unokatestvérét -,  egyszerűen nem.tudja elképzelni magát, hogy nagyobb csoportoknak is tanítson. Különben is, huszonegy éves. Nem professzornak való.
Aztán oldalra pillant, az ágy felé, ahol csak meglátja a levelet. Hallotta, mintha ez a nő is ott tanított volna. Bizonyára észrevette a levelet, és onnan találta ki, mi lehet a tartalma. Lerakja a pennát, pálcáját kezébe veszi, hogy még azt a másfél lépés távolságot se kelljen megtennie, és a kezébe lebegtesse a levelet. Ugyan varázsereje is megsínylette a háborút, az láthatóan már az első pihenőnap után teljesen regenerálódott. Ellentétben a fizikai testével, és a lelki állapotával.

Feltépi a levelet, se a pecséttel, se a levélvágás helyes módjával nem foglalkozik. Neki egyáltalán nem egy nagy szám, ha levelet kap a Roxfortból, még akkor sem, ha nem volt alkalma ott tanulni.
Tisztelt Mr. Quinton... Megüresedett tanári pozíció... Nagy szaktekintély... Szükségünk lenne magára... Várom a személyes találkozóra... Minerva McGalagony igazgatónő.
Semmi érdekes.
Összegyűri egy gombolyagba a levelet, ami rövid úton a mellé rakott kukában landol, a hibás számításai és a többi szemét mellett.
- Ostobaság. Találnak mást. Nem vagyok alkalmas erre. - morgolódva sorolja kifogásait Avelinnek, valójában viszont csak egy dologról van szó. Nem akar emberek közé menni. A Gringottsban pedig senkit se fog érdekelni. Egyedül fog dolgozni, és olyan feladatot kap, ami számára is kihívás. Áthatolhatatlanná varázsolni a legnagyobb varázslóbankot... Már tudja is, hol és milyen rúnákat fog használni.
- Különben a Gringottstól is kerestek, és már elfogadtam az ajánlatukat. Ha nem tartanának itt, akkor már hasznos dolgokkal is tudnék foglalkozni. - újra megigazítja szemüvegét, a pennát pedig a kezébe veszi, hogy azzal ismét a rúnák felé görnyedjen.

• outfit •

Mintha érezném a rácsokat. Vagy tán falak ezek már? Melyeket a férfi maga köré emel. Talán még az ajtajában állhatok, de mégis inkább azon kívül. S csak szánakozón tekintek be rajta. Ahogy építi a falakat, úgy rombolja önmagát. Érezni, látni. Annyira, hogy ezt már zacc és színpor nélkül is látom. És annyira, hogy ezt már a nélkül is érzem, hogy születésemnél fogva Meadows lennék.
Vajon elveszett? Vajon létezik-e segítség az ő számára? Vajon van-e valami, ami átrobbanthatja az erődöt, ami körbeveszi, s ami most elementáris erővel lökne el magától.

Észre se veszem, hogy mikor ülök le, nem messze a férfitól, egy másik kávésbögrét a kezembe véve. Ugyanazt látom benne. Kérdésemre ott van a válasz, tisztábban és világosabban, mint sok más ez eddig.
És, ha mégsem?
Látom azt, ahogy most ül előttem. S látom azt, hogy mi történhet még, ha ily módon bezárkózik, s többé nem nyit mások felé. Önmagát semmisíti meg. Mindaz lesz a veszte, amit most menedékként lát. Mit most boldogságként definiál. De ez nem az. Ez egy csapda, melyet magának teremtett, s melyben saját akaratából csücsül a nélkül, hogy bárki is kicsalogathatná onnan. Ezen nem segít se Naldo, se Meadows. S csak bízni lehet benne, hogy végül a döntése segít abban, hogy rátaláljon a megfelelő emberre.
Látok is egy másik levelet, fura egzotikus madár hozza… Lehet abban lesz a megoldás.

- Az ember több mindenre képes, mint ahogyan azt önmagáról gondolná. - Jegyzem meg halkan. S megint elveszek egy bögrét a keze ügyéből. Panaszra nem lehet okom, bőséges forrását biztosítja a jóslásra alkalmas felületeknek. De, hát ennyi kávét meginni… - Amúgy mindkét hely kihívással kecsegtethet. Bár a Roxfort nyilvánvalóan többel. Hiszen a jövőnket azokra bízzuk, akik most ott tanulnak. A szemlélet megváltozása az iskolában kezdődik. Erre pedig most nagyobb szükség van, mint bármikor máskor. – Óvatosan a férfira pillantok. De végül inkább nem mondok semmit. Megtanultam mennyi információra van szükségük ahhoz, hogy utána önmagukénak érezzék a döntést. – Persze… Óvatosnak kell majd lennie. A legtöbben valóban jó szándékkal közelítenének majd maga felé. De lesznek, akiknek csupán a tulajdona kell. Látom, ahogy igyekeznek megszerezni valamit, ami az öné. Lehet bármilyen szépséges is egy gyermek, ha a szándékai nem tükrözik külsejének ajándékát…

Újra a férfira nézek. Hogy hisz-e nekem vagy sem, az nem számít. Hozzászoktam a cinizmushoz. Hozzászoktam ahhoz, hogy semminek tekintsék mindazt, amit tudok. Az emberek többségének látom a szemében, ahogy megvillan a lealacsonyító fölény. Én csak ennyit kaptam az élettől. Ők nem tudják mennyi ajándék jutott is nekem.

- A Gringotts csak az életére tör… Nem látványosan. Nem nagy színjátékok között igyekszik majd elvenni fizikai valójától az életet. Alattomosan kúszik majd végig létezésén, s a lelkéből szívja el az életet.

Végre. Végre úgy gondolja, ideje lenne a tudásának gyarapításával és szellemi fölényének visszaszerzésével foglalkoznia. Hiszen hosszú ideje nem pallérozhatta elméjét, nem tarthatta szinten tudását, a sokfajta írás, amiket pedig elsajátított, könnyedén elszállnak, ha nem gyakorolja eleget. Ehelyett viszont attól a kevés privát szférától is látszólag megfosztják, amit kikövetelt magának, holmi földi, halandó problémák miatt zaklatják, amivel semmi kedve foglalkozni, és mindezek mellé olyanokat mondanak neki, aminek semmi értelme. De még inkább, senkinek semmi köze hozzá.

- Távol áll tőlem, hogy közönséges ember módjára gondolkodjak. S lassan az is, hogy ember maradjak. - vesz revansot a közhelyes mondatok hallattán, melyeket mintha egyenesen a Szombati Boszorkány lélek rovatából olvasott volna fel. Nem mintha bármi köze lenne ahhoz a szennylaphoz. De ő nem az az ember, akit néhány szép és motiváló szóval meg lehet győzni. Neki tények kellenek. Tények és logika. Minden, ami számára felfogható. A többi neki nem számít, a többi kevés.
S hogy embernek maradni mivel jár? Ha cserébe ennyit kell szenvednie, amennyit az utóbbi pár hónapban, akkor köszöni szépen, de nem kér belőle. Az emberi lét korlátokkal teli. Ő pedig ennél jóval többre méltatott, ha már olyan elmével született, amivel gondolkodás nélkül vágja rá a megoldást kétjegyű számok szorzatára.

Ahogyan Ms. Meadows beszél, szíve ritmusosabban verni kezd. Felzaklatja. Minden szó, ami elhangzik tőle, hevesebb zakatolásra készteti így is kátrányszínű méregtől túlterhelt szívét. Pedig nincs igazán logikus oka annak, hogy így érez. Talán annak sem, hogy még képes érezni. Hiszen ez bizonyítja, hogy még mindig azért mégis csak emberből van. Egy emberből, aki fél, retteg, s cseppet sem várja a jövőt, ami ki tudja, mit hozhat még. A félelem, s az a furcsa harag kettőssége pedig kezdi a sodrából is kihozni. Cseppet sincs szüksége életviteli tanácsokra, köszöni.
- Mégis miből gondolja, hogy tudja, mire van szükségem? A háborúnak vége, és nincs már semmim, ami bárkinek is kellhet. Különben is, honnan veszi ezeket? - megemeli a hangját, de legalább hajlandó a betolakodóra nézni. Haladás. Tekintetével viszont képtelen hazudni. Ami máskor üres és élettelen, most zavart, haragot és félelmet tükröz vissza. Félelmet ettől a nőtől. S félelmet attól, hogy esetleg mégis van valamije, amit még nem vettek el teljesen tőle. Pedig még vissza sem szerezte.

Visszafordul az asztalhoz, s tintába mártja a pennát. Keze megremeg kissé, így apró, pici tintapöttyök halmaza lepi el mind a pergament, amire ír, mind az asztalt, ami támasza. Az egyetlen támasza, azzal a tudással karöltve, amivel rendelkezik. Majd újabb jeleket ró a pergamenre, amik épp olyan kaotikusak, mint az eddigiek, szinte kitárva belső zavarát a világ elé.
- Sajnálom, téved. Nincs lelkem. - motyogja apatetikusan, miközben a káoszt magát foglalja rúnákba. Ha lett volna lelke, nem árusította volna ki egyetlen értékét. De mégis megtette. Tehát a Gringottsnak is megfelel majd.

• outfit •

Ha valaki ránk emeli a tekintetét, szinte önkéntelenül is az illető szemébe nézünk. Ezzel pedig mi magunk éppúgy felfedjük lényünk egy apró, megvillanó részét, mint az, aki ránk tekint. Azt mondják ugyanis, hogy a szemünkkel a legnehezebb megtanulni hazudni. A szavak, csak szavak, a mozdulatok, csak mozdulatok. Mind könnyen befolyásolható, kényünkre-kedvünkre változtatható. De elérni, hogy a szemeinken tükröződő érzelmek ugyanazt mutassák, mint minden gesztusunk…

Talán meg is érthetem a zöld szempár fájdalmát és félelmét. De talán csak arra döbbenhetek rá, mennyire ismerős is mindaz, mit mutat. Hiszen a háború kétségei valahogy a béke ellenére sem akarnak elmúlni. Még mindig több a fájdalom, mint a remény. És ezt a napsütéses Naldok ellenére sem sikerül elfelejtenünk.

Van-e hát jogom ahhoz, hogy tanácsot adjak? Valójában mindannak ellenére, amit tudok, amit látok, a saját életem is alig-alig tudom elrendezni. S, ha ilyen félelmet generálnak a szavaim, úgy nem lenne-e jobb tán mindenkinek, ha örökre felhagynék a közvetítéssel?
Felállok hát. S néhány percre úgy döntök, valóban csak a szennyes edények összegyűjtésével fogok foglalkozni.
Csakhogy minden egyes bögre alján ott vannak a képek. Ott van mindaz, ami történhetne. Mint egy könyv, tárul elém több jövőkép is. És mégis. Csak az egyiknek a végén látom ezt a fájdalommal gyötört és érdektelenség mögé bújó arcot mosolyogni.

- Tudja… - Kezdem halkan, ismét visszaülve a közelébe. – A világunkban számtalan olyan dolog akad, amit a legnagyobb tudósok sem képesek valamiféle képletekkel megmagyarázni. Már eleve, ha csak vesszük példának a mugli tudósokat. Ők azt gondolják, mindaz, mire mi képesek vagyunk, ellentmond minden logikának. Mi viszont képesek vagyunk rá. Ahogy a mi tudósaink is azok. És mégis akadnak, nem kevesen, akik e tudás ellenére sem hisznek abban, amire én képes vagyok. A jóslást vagy látást, rengetegen elutasítják. Annak ellenére is, hogy ők maguk képesek tárgyakat röptetni egy pálca segítségével. – Óvatosan a bögrében lévő kávézaccra mutatok. – Innen veszem ezeket. – Utalok kérdésére, s most egyértelműen veszek kezembe egy olyan bögrét, melynek képeit még nem olvastam el. – Látok dolgokat. Látom szeleteit a múltnak. Látom részleteit a jövőnek. Látom azok megváltoztathatóságát. S látom, hogyan változik meg minden az emberek döntései nyomán. – Kissé kihúzom magam, s várakozón tekintek rá. – Ha akar, kérdezzen. És, ha tudok, válaszolok. De előre szólok, hogy azt egy pillanatig sem állítottam, hogy mindent látok.

Láthatóan feszültebb és ingerültebb a nő ittléte okán. Eleve ehhez a terápiának nevezett badarsághoz sincs semmi kedve. Nincs neki semmi baja. Csak engedjék haza, hiszen bőven lenne mit csinálnia. Elintézni a leendő állását, felkészülni a munkára, kitalálni, mi lesz az új kutatási anyaga, s alapjába véve felmérni, hogy a háború miféle pusztítást okozott az ő birtokai körül. Nyilvánvaló ingerültsége, ehhez meg sem kell szólalnia. Vannak, akik verbálisan talán sosem lesznek képesek igazán kifejezni magukat, mégis ott érződik a levegőben, ha valamit nem tartanak helyénvalónak, ha valami esetleg felbosszantja őket.
Bosszantja őt Mrs. Meadows bizonyítási kényszere, ahogyan valamiért még akkor is az ő elismerését kívánja bezsebelni vélt vagy valós tehetsége nyomában, ha tisztában is van vele, az ő világuk mennyire különböző. Ő igazi, megfogható tudományokkal foglalkozik, áttörő felfedezései vannak és lesznek is, amik alkalmasak lesznek arra, hogy ne csak új perspektívákat tanítsanak az embereknek, de felelevenítsenek olyan varázslatokat, amiket talán már rég elfeledtek. Míg a nő pusztán ugyanazokat a közhelyeket ismételgeti, amiket a Szombati Boszorkány valamelyik számából leolvasott már. Őt nem érdeklik a mugli tudósok. Mindazonáltal biztos benne, hogy ha meglennének a megfelelő eszközeik, a saját képleteikre tudnák formálni azt, ami számukra természetes, és amit mágiának neveznek.

Aprót sóhajt, mikor a nő végez monológjával. Belefáradt ebbe az egészbe. Ha nem szeretné ennyire elkeseredetten visszanyerni szellemi épségét, minden bizonnyal pillanatok alatt képes lenne elfáradni és elaludni, amint lehunyja szemeit. Leveszi szemüvegét, fáradt kezeivel leteszi az asztalra, bár az azon tobzódó kupleráj miatt az is kész csoda lesz, ha majd később újra képes lesz megtalálni azt. Ha megadja a nőnek, amit akar, akkor talán abba fogja hagyni a zaklatását.

- Miből gondolják a maga kis csészéi, hogy alkalmas vagyok tanárnak? Győzzön meg róla. Vagy győzzenek meg. Bárhogy is működik az, amit csinál. – lehunyt szemekkel beszél, jobbjával sajgó fejét támasztja meg. Csak túl akar esni az egészen. Minél hamarabb megkapja, amit akar, annál hamarabb lelhet nyugalomra kedvenc könyvei körében.
- A holnapi napon pedig távozok. Vissza Angliába. Fel kell mérnem a károkat, amiket a háború okozott. Így is rengeteg időt töltöttem itt. – illetve pazarolt el, ahogyan magában gondolja. Számára ez a béke és nyugalom szigete cseppet sem gyógyír a lelkének. Nap, mint nap gyermekbőgés, háziállatok armadája, és rengeteg ember vár rá a szabad és friss levegőn, amiről azt mondják, hasznos lehet neki. De neki csak a magány kell. Hogy kissé vissza tudjon vonulni, és azzal foglalkozni, amit igazán szeret. Ez miért büntetendő?