Rózsaösvény

Az előkertből pár lépés, és az ember egy apró kertkapunál találja magát,
melyet füzek vesznek körül, mögöttük nyílik a lapos terméskövekkel kirakott út, be az égbe nyúló
 virágokkal borított boltozat-rengetegbe. Efölött található közvetlenül az erkély, ennek a kertnek
 az édes és bódító illata lengi be a levegőt, amire a ház gazdája meglehetősen büszke, még ha sok
 sebesüléssel is jár az időnként szeszélyes növények ápolása... Az ide tévedő érezheti maga körül
 a mágia suttogását a lágyan ringó virágok között, melyek érintésre olykor dúdolni kezdenek,
 bár megfejthetetlen nyelven, éjszakánként pedig olykor a színüket is megváltoztatják, ha
 hozzájuk érünk valamilyen erős érzelem hatása alatt. Könnyű kikeveredni az ösvényről, de
 miért tennénk, ha egyszer olyan álomszerű és megnyugtató...?

Past & Roses & Bad Blood

Willow Fawcett

          De rohadtul romantikus ám egy falnyi rózsát támasztani, és közben azon gondolkozni, vajon éppen elküldenek e az anyámba, amiért itt dohányzom...? Bár hozzá lehetnek szokva, Leon ugyanolyan bűnös a cigaretta imádatában, mint én, talán annyi a különbség, hogy ő most mégsem érzi szükségét annak, hogy művészfilmet játsszon idekint. Az egyik kezemben egy pohár gyanúsan édes cola, vagy ennek mindig ilyen íze volt...? Miután Jamesszel bebizonyítottuk, hogy bizony, csúszik az alkohol, arra jutottam, jobb nem mélyebbre kúsznom a depressziós ivásba, főleg nem egyedül, így aztán emellett döntöttem, kísérjen el, amíg sétálok kint egyet, szívok némi friss levegőt... Hát hogyne, néhány szálnyit. Szerencsére nincs itt senki rajtam kívül, aki megkérdezhetné, mi okom volt kimenekülni a táncolók közül, miért zavart annyira az a látvány. Hmm, magamnak sem akarom ezeket feltenni, így aztán becsukom a szemem, és csak magamba szívom az illatot, ami mintha pajzsot képezne körém - amikor lépteket hallok. Nem nézek fel, hagyom, had menjen el mellettem, nincs hangulatom beszélgetni, esetleg megvitatni, szabad e egy ilyen fiatal hölgynek dohányoznia.
         - Ms. Balmoral... - csendül közvetlenül előttem, de csak a hangzás lágy, a hang maga olyan, mint a hidegre kitett bőr - Beszélni szeretnék önnel.. Nem számítottam rá, hogy itt ejtjük meg, de ha így alakult, kihasználom az alkalmat.
         - Mire, Geralt? Mitől lett az 'ocsmány félvér pofám' sokkal kívánatosabb? Hmm, lehet, meg kellene köszönnöm a virágoknak...? - nagyrészt az alkohol beszél belőlem, de tény, a legutóbbi találkozásunk is úgy alakult, mintha szégyellné azt is, hogy ismerjük egymást - De kíváncsi vagyok, mondja csak. Szeretem a gyenge humorérzékét...
         - Semmi szükség arra, hogy így beszéljen velem! - csúnyán néz rám, és jóval magasabb is, nem esik nehezére ijesztőbbnek tűnni - Jöjjön velem, megmutatom, mit találtam a régi... birtokon. Végeztem egy kis magánjellegű kutatást a szüleim után, és olyasmit találtam, ami érdekelheti, és amire akarom, hogy válaszoljon!
         - Köszönöm, de köszönöm nem. Nagyon jól érezzük magunkat, én, meg a poharam... - megragadja a csuklómat, mire el is ejtem, de többet ittam annál, hogy bánjam - Hát jó, akkor csak én, de sosem tudnék annyit inni, hogy csak úgy bármerre is kirándulni induljak az éjszaka közepén egy Asterlinggel, főleg, miután legutóbb is bebizonyította, mennyire szeretjük egymást...
          Kicsit egykedvűen tűröm, hogy elindulva maga után rángasson, követem egy fáradt arckifejezéssel, de amikor rájövök, hogy nem színészkedik, és főleg, nem érzi úgy, hogy magyarázatra szorulok, megállok, és visszahúzom. Már nagyjából fejben kijózanodtam, de ez nem jelenti azt, hogy a mozgásom fölött is tökéletesen uralkodom, nekitántorodom a falnak, és vissza akarom kapni a kezem, de erősebben szorítja.
         - Nem kérés volt, Balmoral! - mordul rám - Tudni akarom, mi történt ott akkor, és erre csak maga tud most válaszolni! Ne kelljen erőszakot alkalmaznom...!
         - Az tényleg nem lenne túl szép, de láttunk már olyat, nem...? - a rózsák mind feketén bólogatnak körülöttünk, most látom csak, és nem tetszik, mert már a pálcája felé nyúl - Fejezze be, Geralt, nem megyek sehova most.. Még fényes nappal is erősen megkérdőjelezve az ép elmémet, ne játsszuk le ezt megint.
         - Velem jön, Balmoral, ha meg is kell kötöznöm, a rohadt életbe is! - gyors a kis cseles, már át is ölelt, és vontatni kezd kifelé a virágok közül, amik sötéten pislognak utánunk.. Ennyit arról, hogy szép békésen dohányozni fogok. Nem mintha attól tartanék, hogy esetleg megerőszakol, vagy hasonló, de még ennyi alkohollal a véremben sem szívesen néznék szembe valamivel, ami visszaránt a múltunkba, és ami valószínűleg olyan fekete és mély lesz, mint a féltékenység...

          Érdekes volt Jamesszel a gitározás, örülök neki, hogy összehozott vele a sors. Feldobta az estémet, és ráébresztett arra, hogy mennyit kell még fejlődnöm annak ellenére is, hogy Mimi mit mond mindig mikor hallja a játékom. Én is éreztem eddig, de most még több megerősítést szereztem.
           Még benn az épületben összefutok néhány ismerőssel, sajnálom, hogy Kean nem tudott eljönni, de úgyis lesz még lehetőségünk arra, hogy bepótoljuk ezt az estét. És őt ismerve, talán jobb is, ha távol marad ettől a helytől. Van néhány mugli dolog, amivel talán jobb lenne, ha nem találkozna. És nem csak a helytől, hanem tőlem is. Legalább holnapig.
          Miután sikeresen elválok a beszélgető partnereimtől, visszamegyek a szabad levegőre. Első célpontomnak a tópartot nézem ki, de ott már sokkal többen lettek azóta, hogy a gitárok miatt vissza kellett mennem a bálterembe. Oké, ott táncoltam is néhány vendéggel, szóval, nem két perc telt el azóta. Végül úgy döntök, inkább megnézem hogyan halad az est még egyetlen programjának előkészítése az előkertben. Adok néhány utasítást az éppen azon dolgozó embereknek, majd elindulok visszafelé, de ezúttal inkább a rózsalugason keresztül. Össze kell terelnem az embereket a bálterembe, hogy bejelenthessem a lampionozást, illetve nem is. Inkább mindenkihez egyesével odamegyek, úgy nem zavarom meg őket, és nem esik ki senki a ritmusából.
          Az épületben nem találtam meg Mimit, és egész éjszaka alig láttam nyomát, és félek, hogy talán megijedt attól, amit itt tapasztalt. Kicsit bűntudatom is van, mindjárt vége az éjszakának, és még nem is táncoltam vele. A lugasból beszéd hangja szűrődik felém, egy férfié. Megállok a bejáratánál, és hallgatózok egy picit, talán továbbmennek. Mikor hallom, hogy a lépések zaja nem töri meg a csendet, akkor a másik irányba indulnék, de akkor meghallom Mimi hangját. Nem tudom, mit tegyek, de mivel nem tartozik rám, hogy kivel és mit beszélget, inkább a távozás útjára lépek. Aztán mégsem, elvégre mugli, egy varázsló könnyen a hatalmába kerítheti, ha pedig ez megtörténne, akkor örökre bánnám, hogy most nem léptem közbe.
          Elindulok a rózsák árnyékában úgy, hogy ne lehessen azonnal kiszúrni, de én jól lássam őket. A férfi egy kicsit ismerős nekem, de ez még nem jelent semmit. A pálcámért nyúlok, ha kell, akkor most lebuktatom magam, de akkor sem fogom hagyni, hogy bántsák. Egyelőre viszont még takarásban tartom a pálcámat, majd ha ténylegesen szükség lesz rá, veszem elő mind a kettejük számára látható módon.
          - Elnézést, de a kisasszony, ha nem akar magával menni, akkor nem megy. Engedje el, kérem.
          Továbbra is úgy állok, hogy csak a hangom hallatszódjon, de mikor látom az alakot a pálcájáért nyúlni, akkor én is az enyémét nyúlok. Nem véletlenül kértem, hogy ne legyen használat, el akartam kerülni az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket. Úgy tűnik, minden óvintézkedés, minden előre kigondolt lehetőség, és minden átvitatkozott éjszaka után mégis nekem lett igazam Leonnal szemben erről. Végül megunom a bújkálást és kilépek a fényre.
          - Kérem, azonnal távozzon innen, és keressen magának más beszélgetőpartnert.
          A hangom meglepően fagyos, még sohasem hallottam én se ilyennek, pedig volt már néhány alkalom, mikor elő kellett vennem. Csak az öltözékem sajnálom, ha esetleg párbajra kerülne sor, akkor nem sok maradna belőle. Lássuk akkor mit lépsz most, hogy egy veled egy súlycsoportúval kezdesz és nem egy védtelen muglival.

Past & Roses & Bad Blood

Willow Fawcett

       Nem sok kedvem van hozzá, hogy tényleg megkötözzön, és mondjuk poggyászként tegyem meg az utat akárhová is, így aztán hagyom magam vontatni végig a köveken, néha megbotlom, de egyelőre azon kívül nem esik sok bántódásom, hogy akaratom ellenére történik. Hátrapillantok, vissza a falak közé, a virágok egymás között suttognak riadtan, ők még nálam is jobban sejtik, mi következik, szirmaik feketén csillannak meg a sötétben, mintha szorosabbra fonnák az indáikkal egymást, hogy őket ne bánthassa senki. Vajon engem fognak? Geralt mindig erőszakos volt, de nem ostoba, viszont az előttem siető magas férfi, a csuklómra hurkolt erős ujjak nem ahhoz a fiúhoz tartoznak, akit megdobhattam porcelánnal, és aki gyűlölködő tekintettel nézett át rajtam évekig. Mióta nem is hallottam róla.. Mikor azt gondoltam, az életemnek az a része lezárult, újra itt van, és a leghatározottabban mutatni akar valamit magából. A szabad kezemet a homlokomra szorítom, lassulnak a lépteim, de ez nem állítja meg.
       - Jöjjön már, ne kelljen végighúznom a földön...! - ki akarom húzni a pálcámat, de gyorsabb nálam, és egy új hang üti meg a fülünket - Mi a.... Ki ez? Ismeri?
       Először oda sem figyel, megszokhatta már, hogy nem kell törődnie azzal, amivel és akivel nem akar, minden idegszálát a magaménak tudhatom, te viszont láthatod, hogy téged nézlek. Megint itt vagy és megint megmentesz, holott már az egy is sok és szokatlan a sorstól. Elmosolyodom, de nem enyhül a kezemen a nyomás, Geralt nagyot ránt rajtam, és féltérdre esem.
       - Ki maga és mit akar tőlünk?! Ne avatkozzon bele... - sziszegi mérgesen, és érzem az ujjai megfeszüléséből, hogy szeretne minél hamarabb véget vetni ennek a pillanatnak, lehetőleg úgy, hogy vele tartok - Minerva, kérdeztem már, ki az ördög ez?!
       - Willow... Fawcett. -még mindig ott játszik az ajkamon a mosoly, és a sok alkoholba mártott gondolat mögött hihetetlenül örülök neked - Hagyja békén, Asterling! Magával megyek, csak hagyja ki ebből!
       - Ajánlom is... - morogja, és felránt a földről, undorodva nem is pazarol több pillantást a vállamról félig lecsúszott zakóra és a térdnél egy foltban átnedvesedett nadrágra - Gondolhattam volna, hogy minden koszos jöttmenttel összeáll, nem is vártam többet egy koszos f...
        Mielőtt befejeződne a gondolat az 'élvér' szótagokkal, lendül az öklöm csodálatosnak tetsző ívben, legalábbis az én tequilával színezett fejemben annak tűnik, és a célpontba, a fogsorába csapódik csilingelve. Sosem ütöttem meg igazán, ami történt köztünk, gyerekes hiszti volt tárgyak dobálásával, fenyegetőzéssel, elvégre ő egy valódi kisherceg volt, én meg csak a muszáj szomszédgyerek, akit nem szabadott nyíltan kiutálni, bármilyen akaratos is. Nem is tudom hirtelen, csak azért csináltam e, hogy megakadályozzam, vagy csak meg akartalak védeni...?
        Pár szívdobbanásra csend van, nézünk egymásra, mint akik nem akarják elhinni, hogy pálcával az oldalunkon fogunk egymásnak esni, de az ok, amiért többek között azt sem hagyhattam, hogy kimondja, önmagáért beszél, Geralt pedig nem hülye, annyira biztosan nem, hogy törvényt akarjon sérteni egy varázstalan előtt. Lepereg a folyamat a tekintetében, még a vért is elfelejti letörölni az ajkairól, kicsit groteszk is a légkör, de valószínűleg ott vétek a táncunk ellen, hogy kinézek rád. Sosem hallottam ezt a hangod, el akarom mondani, milyen sokat jelent, hogy már megint küzdeni akarsz mellettem, de akkor meglepő fordulat áll be, és nekicsapódom a sövény legszélének, rögtön bele is gabalyodva a virágokba, amelyek talán be akarják szőni a testem az érkező ütés elől. Nem is igazán a mértéke mérvadó, a kék és lila foltok festménye a testem a ruhák alatt, soha be nem gyógyuló mosolyokat őriz a bőröm, és vidáman integet a múlt minden hegről, hirdetve, hogy habár gyógyulunk, felejteni nem felejtünk... Itt a gesztus üvölt az arcomba, ahogy a tenyere. Elfordul a fejem, ég az öt ujj és a vérhálózta gödör nyoma az orrom és a szemem mellett elfutva, a nyakamig érve, és könnybe lábad a jobb szemem, rögtön csíkot is húz mintegy simogatva a kis patak a körvonalra. Nem kétlem, hogy ez csak és kizárólag annak szólt most, hogy tudjam, hol a helyem, még mindig a talpa alatt, hiába éltük túl a háborút, akkor is az alárendelt kis játszótársának tekint, akit kényszerből kapott, de aki épp olyan jó golyófogó, mint amennyire nemesnek képzeli magát ő is.
      - Húzzon innen amíg szépen mondom, ez magánügy! - szól oda foghegyről neked, és már bele is préselt a növények ölelésébe, az egyik tenyerét közéjük támasztva a nyakam mellett - Fogalma sincs róla, ki ez a nő, és hogy mit akarok tőle, takarodjon vissza, amíg jókedvemben vagyok!
      

          Hősnek lenni egy olyan dolog, ami sohasem akartam lenni. Nem mondom, hogy antihős viszont igen, de hős semmi esetre sem. Most mégis úgy alakul, hogy azon az estén, amit olyan nagy gonddal készítettünk elő Leonnal, minden ellentétünket félretéve, mégis annak kell lennem. És ezt a szót még csak nem is én használnám magamra, hiszen, amit teszek az csak egy bennem mélyről jövő folyamat része. Hogy képes valaki így bánni egy másik embertársával? Tudom, hogy nem Minerva az egyetlen mugli a bálon, talán ezért is teszem el végül a pálcámat és lépek ki a jól látható helyre, de a hangom továbbra se változik semmit. Ugyanolyan jeges, mint eddig. Kicsit távolról hallom a nevem és az Asterling nevet, ami fura, mert én ismerem, de mi köze lehet Miminek egy varázsló családhoz? Ha nem felejtem el, akkor majd rákérdezek valahogy a kapcsolatuk természetére.
          Lassan közeledek, ami látszólag egyiküknek sem tűnik fel. Aztán végül meg kell állnom, mert úgy tűnik, mégsem kell hősnek lennem ma este, szerencsére.
          - Mr. Asterling, ha még egyszer megkérhetem, akkor távozzon. A kisasszony világosan a tudtára adta többször is, hogy nem akar semmit sem magától.
          Naiv vagyok, talán túlságosan is, ha azt gondolom, hogy egy ilyen embernek elég csak a szavak hálója. Hogy ez mennyire nem így van, pont ő bizonyítja be, mikor nekilöki Minnie-t a lugas falának, mikor látom, hogy emelkedik a keze, és mégsem tudom megállítani. A csattanás hangja visszhangzik a fülemben, szinte cseng tőle, pedig nem is volt akkora. A döbbenet, hogy képes volt megtenni csak még ijesztőbbé teszi a tényt, hogy immár, ha akarnám se lehetnék hős, de hogy szégyenben se maradjak feléjük lépek, folytatom utam, és mire újra felém dobálja szavait, alig egy karhossz választ el tőle. Gondoskodtam róla, hogy a pálcám láthatatlan maradjon, így mikor odalépek hozzájuk, megragadom a férfi karját, kicsavarom, szinte már addig, hogy eltörjön. Ha ez nem lenne elég, akkor megragadom a másik csuklóját is, de már ettől hátrálni kezd szerencsére. Hiába, ha valaki nincs hozzászokva az erőszakhoz, akkor a legkisebb fájdalom is óriási mértékű lehet.
          - Ahogy mondtam, Mr. Asterling, a kisasszony nem óhajt többet tartózkodni a társaságában.
          Kicsit elvezetem Mimitől, de csak annyira, hogy ő még lásson minket. Nem akarok semmi komolyat tenni, főleg azért nem, mert nem szeretném, hogy Minnie-n csattanjon később. Elengedem végül, de folyamatosan úgy helyezkedem, hogy kettejük között legyek.
          - A ma esti bál azért került megrendezésre, hogy elfeledtessen dolgokat, hogy új kezdetet biztosítson, hogy az emberek jól érezzék magukat. Kérem, távozzon. A továbbiakban nem látom szívesen, és ha beszámolnék erről házigazda társamnak, valószínűleg ő is egyetértene velem ebben.
          El tudom képzelni, hogy egész életünkben ez lenne az egyedüli dolog, amiben egyetértünk Leonnal. Biztos vagyok benne, hogy nem megy el olyan könnyen, és nagyon bizsereg a tenyerem is. Muszáj rájönnöm, hogy lehetek kívülről akármilyen úriember, a valóság úgyis az lesz, hogy nem vagyok az. Már épp fordulnék meg, mikor mégis megvetem lábam és Minnie után én is ököllel jutalmazom tettét.
          - Egy úriember nem bánhat úgy egy hölggyel, ahogy maga tette. Szégyen, hogy ilyen férfiak léteznek még a földön, és nem süllyedtek még el szégyenükben. Ne várjon tovább, takarodjon innen!
          Ha nem éppen egy ilyen helyzetben lennék, meglepődnék magam is ezen a monológon, mintha nem is én magam mondtam volna ki ezeket a szavakat. Megcsípem magam, nem mintha ez segítene visszatérnem saját magamtól a saját eszemhez. Végül megfordulok és visszasétálok Minnie-hez.
          - Jól vagy?
          Ott, ahol vöröslik a barbár férfi keze nyoma, végigsimítok az arcán, és ha nem félnék attól, hogy valaki megláthat, akkor még egy puszit is adnék rá. Illetve valahol még biztos vagyok benne, hogy Asterling is itt van, habár nem látom, mivel pont háttal állok neki. Magamhoz húzom, és megölelem. Ha kell, akkor leszek a hőse, élete végéig, még akkor is, ha én magam nem tartom annak.

Past & Roses & Bad Blood

Willow Fawcett

        Emlékszem még a pöttöm Geraltra meg a kétszer akkora pofijára, mint ő.. a család egyetlen fia, a kis trónörökös, aki azért nem szégyellte meghúzni a hajamat, ha senki nem nézett oda, és akinek csak a szemei voltak nagyobbak, mint a felé repülő kistányérok, amikor meguntam, hogy a játékának tekint engem is, és azt képzeli, nem fogok hangos zümmögéssel rácsapódni a kezére. Úgy tűnik, az a Geralt egy olyan felnőtté vállt, akinek nem derogál megpofozni csak azért, mert nem teljesítem a kérését... idegenek vagyunk egymás számára, és szeretném, ha így is maradna.
        - Koszos félvér.. - idáig hallom a hangját, ahogy elvezetik tőlem, és remélem, Willow nem kérdez rá utólag a tartalmára - Szégyen az, hogy maga létezik, szégyen, hogy ő létezik! Undorító.. az összes mágiatolvaj..
        Elmennek, ellépek a faltól, ami mintha nyúlna utánam az indáival, de mikor hátranézek, gyorsan visszarendezi magát. Leon rózsáinak külön személyisége van, nincs mit csodálkozni rajta, hogy ilyen ügyetlenül de kiálltak mellettem, most is érzem a kicsit füstös illatukat.. megérintem az egyiket, mire a fekete szirmokra vérvörös festéket lop az ujjam, és a tenyerem alatt belepirul az egész növény. Milyen szép és egyszerű, mennyire más, mint aminek szemtanúja kellett legyen.. De már vissza is jöttél, rád figyelek, a sötétben világító önmagadra, és most le sem tagadhatnám, hogy tényleg olyan vagy, mint egy herceg, csak éppen nem szőke.
        - Igen. Nem. Nem tudom. Szerinted? - billegek egy kicsit, mosolyt erőltetek magamra mert megijedtem, de már minden rendben lesz - Nagyon csúnya? El lehetne hinni róla, hogy egy hős ütközet túlélője viseli...?
        Kuncogok egy sort, meg még egyet, egész kis hadsereg lett itt közben a hangom, de megsimogatod az arcomat, és jólesően elhallgatok inkább, főleg mikor meg is ölelsz, felfutnak a karjaim a hátadon és viszonzom. Vajon lesz olyan, hogy én mentelek meg valakitől, és nem te lépsz közben a megfelelő pillanatban?
        - Köszönöm... de mit érdemel az a lovag, aki megmenti a bajbajutott hölgyeket...? - hátrahúzom a fejem hogy láthassam az arcod - Talán egy fele királyságot... aranyat, a királylány kezét? Vagy válassz te, Willow.. amit szeretnél. Amit csak szeretnél, hogy... boldog legyél.

          Ezek a sértések, nem értem, hogy mire jók egy muglival szemben, kivéve ha… Mimi boszorkány. Nem, biztos nem. Visszanézek még rá, miközben Asterlinget akarom eltávolítani a közeléből, de biztos vagyok benne, ha boszorkány lenne, az feltűnt volna. Annyi időt töltöttünk már együtt, és soha semmi nem utalt arra, hogy az lenne. Azt viszont nem hagyom szó nélkül, amivel sértegeti. A létezése a legjobb dolog, ami velem történt, és hogy ezt világossá is tegyem, majd elmondom neki is még egyszer. Annyiszor, amennyiszer csak kell. Addig is egy újabb jobb egyenest kap tőlem a mellettem álló férfi.
          - Az nem érdekel, hogy engem sérteget, már hozzászoktam, de soha többé ne vegye Minervát a szájára. Ha megtudom, hogy egyetlen szavával is megsértette, megkeresem és ennél a két ütésnél sokkal többel jutalmazom majd a tettét.
          Lényegében nem várom meg a válaszát, ellépek mellőle, és inkább visszamegyek Mimihez. Hihetetlen mennyire erős, és biztos vagyok benne, hogy ennek az erőnek csupán a töredékével találkoztam eddig.
          - Ha meg tudnám mondani, hogy jól vagy-e, akkor nem kérdezem meg. – Igyekszem nem kimutatni, hogy milyen csúnya a tenyérnyom az arcán, de végül te oldod meg ezt. – Igen, könnyen el lehet hinni róla. De csak mert a tulajdonos, aki kapta, egy hős. Minden szempontból.
          Miért olyan bonyolult néha a kérdés. Mitől lennék boldog? Sokáig hittem azt, hogy boldog vagyok, aztán rájöttem, hogy nem is voltam soha az. És most? Most úgy érzem, hogy kezdem megkapirgálni a felszínét, de ő nem adhatja… nem úgy adhatja meg a boldogságot, amire vágyom. Nem mondom, hogy lényegében felesleges volt közbelépnem, a saját szememmel láttam, hogy ezúttal nem tudta megvédeni magát. Ez a férfi a dühétől hajtva olyan erőket mozgatott meg magában, amitől akár én is lehettem volna áldozat.
          - Egy hős megérdemelné a fele királyságot és a királylány kezét is, de én nem. Amitől boldog lennék? Most csak az tesz boldoggá, hogy ölelsz, és nem engedsz el. Ennyi nekem elég is.
          Hogy holnap mi tesz majd boldoggá? Az, ha túlélem a napot. Hogy holnapután mi tesz majd boldoggá? Az attól függ, hogy mi történik majd holnap. De az még messze van, a mostra akarok koncentrálni, erre a pillanatra. A fejemet a válladnak hajtom, és akkor látom meg a halovány derengésben, amint egy virág éppen elmozdul.
          - Jól láttam, hogy a rózsák maguktól mozognak? És…
          Csak egy pillanatra tűnt fel, mikor közeledtem feléjük, de akkor nem igazán foglalkoztam velük, most viszont muszáj rákérdeznem. Ez a hely… Leon elég különc, mitől lenne más a rózsája? De a mozgását még lehet valamilyen enyhe szellő számlájára írni, viszont…
          - És a színűket is változtatják?
          Felemelem a fejem, és odalépek az ösvény falához. Meg akarom érinteni az egyiket, de megszúrja a kezem a tüskéjével. Azt hiszem, megállapítható, hogy nem csak Leon nem kedvel ebben a házban. De nem is meglepő.
          - Menjünk vissza a többiekhez?
          Nem, én inkább maradnék még itt vele. Ha lehet, akkor elég sokáig, de a ma estének még van egy programja, szóval lassan indulnom kell, hogy lezárjam azt. Utána viszont együtt lehetünk még, az éjszaka ma csak későn ér véget.

Past & Roses & Bad Blood

Willow Fawcett

        Hogy kértem Leont, hogy legyen tekintettel a varázstalanokra ezen az estén még a szokásosnál is jobban: nem könnyű megmagyarázni, miért mutatja az időjárást az a térkép, miért mozdulnak védelmezően a rózsák? Te és én abban a viharban voltunk igazán önmagunk, itt pedig rejtegetnem kell előled az életem egy hatalmas szeletét, amit nem miattam nem tudhatsz meg.. nem szeretem a rejtőzködést. Át akarok nyúlni ezeken az akadályokon, megérinteni megint az arcod, mint akkor ott, és elfelejteni a saját nevemet.. adj te egy másikat, amit csak te ismersz. Lehet, hogy ezt most csak az alkohol mondatja velem, de élesen látom a körvonalaid, és beléjük akarok veszni.
        - Asterling elküldésében nincs semmi hősies. Nincs benne annyi bátorság, hogy maradjon, ez minden.. - diszkréten lefejtem magamról az egyik kacsot, de nehezen enged - Szerintem pedig megérdemled azokat a dolgokat, és sose vitatkozz a mesélővel.
        Szorosabban simulok a karjaid közé, mélyen beszívom az illatod, mert hiányozni fog, mikor elmegyek északra. Valahogy mindig úgy látsz, mint akinek csak a te segítséged oldhatja meg a problémáit, pedig ott nem leszel velem, a kétségek viszont igen. Nem hiszem, hogy gyávának tartanál, de milyen jó is lenne egyetlen pillanat, amikor nem Hook vagyok, hanem mondjuk egyelő fél. Geraltot nem lenne olyan értelemben kihívás megátkozni, hogy van-e hozzá képem, de itt pont miattad nem húzhattam a tizenkilencre lapot, a fizikai erőm pedig a legkevésbé sem számottevő.
        - Mi...? Miért mozognának? - pillantok föl, a hideg végigszalad a gerincemen selymes ujjaival ösvényt rajzolva az idegekre - Valaki megint rákóstolt a zöld tündérre...?
        Persze hogy mozognak, Leon házában vagyunk, annyi meglepetés vesz körbe minket, hogy egy élet is kevés lenne mindent felfedezni - de te mugli vagy, neked nem lesz elég magyarázat, hogy a növényeknek lelke van, főleg ha még a színüket is váltogatják. Kicsit elsápadnak a jöttödre, és sejtem, hogy ezt a történetet kénytelen leszek a ház urára hagyni, mert én kevés lennék hozzá.
       - Sok csodás dolog van a világban, amit nem ismerünk még, de akkor most eggyel kevesebb. - nézlek hátulról, és igen, jól nézel ki hátulról, bár kicsit világítasz a fehérben, de egye fene - Menj, ha akarsz, én még.. sétálok egyet.
       Kiráz a hideg a gondolatra, hogy így mutatkozzam Leon előtt, nyilván mások is félreértenék, és téged tennének felelősnek az arcomon díszelgő kéznyomért, pedig nem is járhatnának messzebb a valóságtól. Mielőtt visszafordulnál, még kitapintom, meleg a tenyér vörös nyoma, sóhajtok egyet, mielőtt beleenné magát az emlékeim közé. Tanácstalanul tipegek párat, mert tudom hogy neked menned kellene, mégiscsak házigazda vagy, nem illik eltűnnöd ennyi időre, nyilván egyébként sem azért rendeztetek bált, hogy aztán engem pátyolgass a rózsák között.. még ha én nagyon is vágyom rá, nem sajátíthatlak ki erre az estére. Az az idő elmúlt, ahogy én is el fogok mellőled szeptemberrel.
       - Akkor én most.. köszönöm?- indulnék, de nem tudok mégsem. Várom valamit, de fogalmam sincs, pontosan mit. Talán azt, hogy elmenj és megpróbáljak tényleg elszakadni tőled, készülvén az őszre, talán valami egészen mást.

          Hogy mi minden változhat meg attól, ha egy mugli ennyire közel lakik hozzánk, arra csak akkor jövünk rá igazán, mikor ténylegesen vele élünk. De bármit vállalnék Mimiért. Még azt is, hogy teljesen mágiamentes életet éljek életem végéig.
          - Láttam, ne aggódj. Egy gyáva alak, akinek csak akkor nagy a szája, ha egy nőt kell megvernie. – Újra az arcodhoz nyúlok. El akarom tűntetni onnan azt a vöröslő foltot, és ehhez a tenyerem bár elég nagy, nem lehet innentől kezdve ott, akármerre megyünk. – Rendben, nem vitatkozom a mesélővel. De te se vitatkozz akkor velem. Tudom, hogy mit érdemlek és mit nem.
          Pontosan tudom, hogy mit érdemlek meg boldogság terén, és mit nem. Abban pedig biztos vagyok, hogy téged nem érdemellek meg, vagy pedig az összes megérdemlem dolog eltűnik, amíg mellettem vagy. Akármelyik is legyen, biztos vagyok benne, hogy amíg velem vagy, jól járok. Elhiszem, amit a mesélő mond.
          - Talán csak képzelődtem. Zöld tündért nem ittam, a pezsgő viszont nem elég ehhez. Talán csak a lampionok becsapós mozgása okozta.
          Nem szabad megijesszelek, ezért nem is firtatom tovább a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy mozgott a növény, csak meg akartam bizonyosodni róla, amit nem tudom miért egy muglitól vártam. Mondjuk, Leon miatt talán tudhatsz az itt és a varázsvilágban zajló dolgokról, de azért mindenbe talán nem avatott be. De majd megkérem, hogy ne felejtsen el szólni a rózsákról és a történetükről.
          - Nem is hiszed, hogy mennyi csodálatos dolog van ezen a világon, amit nem ismerünk még, és nem is ismerhetünk meg.
          Annak ellenére mondom ezt, hogy vannak olyan varázsvilági dolgok, amiket a muglik előtt is lehet használni, de ezek nagyon ritkák. És akkor is érdemes többször átgondolni, mert bőven lehet még belőle baj. És nem akarok, ez nem az a dolog, amikor választhatok, muszáj mennem. Még egyszer magamhoz vonlak, talán jövő nyárig utoljára.
          - Sajnálom, de most mennem kell. Akármennyire is szeretném elhúzni ezt a pillanatot az örökkévalóságig. És nagyon szívesen, bármikor. Tudod, megígérted, ha van valami, akkor szólsz majd.
          Nem hiszem, hogy szüksége lenne a figyelmeztetésemre, de inkább elismétlem, minthogy az legyen a baj, hogy nem szóltam neki egyszer sem. Tovább tartalak a karjaimban, mint illendő lenne, és tovább nézek a szemedbe is, de akkor is nehezemre esik elengedni. Főleg azért, mert ez egy olyan esemény bekövetkeztét jelenti számomra, amin egyszerre szeretnék túllenni, és el se jutni odáig. Végül elengedlek, és elindulok abba az irányba, amerről érkeztem. Így legalább megnézem, hogyan állnak az előkészületekkel, és elkezdhetem értesíteni a többieket is.
          - Reggel találkozunk.
          Ugyan megtorpanok, amíg beszélek hozzád, vissza is fordulok, de nem tudok rád nézni. Addig is találkozunk még, de biztos vagyok benne, hogy ha időben nem ébredsz fel, akkor nem találkozunk már. Holnap már biztos nem, és hogy utána mi lesz, azt pedig csak a jövő tudja megmondani.

Köszönöm a játékot.