With shortness of breath.

   
I couldn’t help but ask for you to say it all again.
I tried to write it down but I could never find a pen.

Éppen a karikák felé suhanok, amikor megpillantom Annt a lelátón. A hideg szélben nincs sok kedvem tovább idefent pörögni, de amíg Gwenog nem fújja a végét, nincs leszállás, nincs lazsálás, nincs kegyelem. Így jobb híján csak fél kézzel intek neki  - mármint Ann-nek, Gwenognak másik kézmozdulat dukálna -, a magasból, mielőtt ismét előredőlnék a seprűn, hogy a karjaimat kétoldalt lustán lelógassam.
Fél perc után Jones felkiabál, mit lazsálok, és úgy egyáltalán, igyekezzek előre, mert még a sárkányfűárus dédanyja is gyorsabb nálam. Az edzések általában ilyen hangulatban telnek a télből tavaszba forduló időszakban, Gwen ugyanis minél jobban dolgoznak a hormonok, annál keményebben hajt. Komolyan mondom, ha nem tartoznék neki visszafizethetetlenül sokkal, néhányszor már biztosan fenékbe rúgtam volna, de így csak annyit tehetek, hogy ujjaimat elővigyázatosan a seprű nyakára fonom. A szorításomtól elvörösödnek az ujjpercek, miközben jobb kézzel előrenyúlok a karok és lábak erdejébe, akik egy, a kvaffhoz gyanúsan hasonló tárgy felé kapálnak.

Fél óra múlva már az öltözőben ülök, de egy nők alkotta csapatban a zuhanyzás és az öltözködés az edzés leghosszabb része. A többiek sorra elköszönnek, és hallom, amint Annt vidáman üdvözlik a folyosón. Míg odakint trécselnek, az utolsók közt én is megmosom a hajam, majd egy gyors szárítóbűbáj után már kint is vagyok. A megviselt kviddicstalárt egy szatyorba gyűröm, ami eltűnik az oldaltáskámban. Már a ruháimat is sikerül előásnom, farmert veszek és gyűrött pólót. Hiába, sosem voltam a hajtogatás mestere.

– Oké, viszlát holnap! – intek a távozó Abigail felé, akinek hosszú, tömött lófarka az utolsó, amit látok eltűnni az öltöző becsukódó ajtaja mögött. Hirtelen elönt a csend, és némi méltatlankodás. Hiszen Ann nem is jött be köszönni! A padra ülve kezdem kötni a cipőfűzőmet, és épp fél lábon ugrálnék ki, mikor ismét társaságom akad.
– Végre! Már azt hittem, el is mentél köszönés nélkül! Olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok egyszerre pislogni mindkét szememmel, de mindenképp be kell ülnünk valahová, mielőtt ismét eltűnsz egy félévre – mosolygok rá, majd fél lábon állva átölelem kedves barátnőm törékeny nyakát. Letehetném a lábam, de az fele ilyen vicces se lenne.

Like a Dark Horse

        Ezer meg egy éve, végtelennek látszó hónapja és főleg, megszámlálhatatlan perce nem ültem seprűn, egész pontosan azóta, hogy elköszöntem akkori csapattársaimtól, és addigi kedves céleszközömet a kint még mindig értetlenül várakozó öcsém kezébe nyomtam azzal a megjegyzéssel, hogy 'vége van'. Leszálltam tehát a fellegekből, ahogy a művelt ember mondja, de élhetnék olyan kis viccekkel is, hogy már nem voltam elszállva magamtól, illetve inkább a képességeimtől, és újult lendülettel vethettem bele magam abba, ami tényleg a szenvedélyemmé vált. Azért még mindig szerettem figyelni a suhanó alakokat, elemezni rajongókkal a legújabb seprűmodelleket, de mostanra inkább az kötött le, hogy milyen izgalmas, hogy nem is olyan régi találmány csak a párnázóbűbáj, és a kiállításon, amit a Kviddics Évszázadainak legújabb dedikálásán szerveztek, a látogatók kipróbálhatták anélkül is a seprűket, és rögtönöztem nekik egy kis előadást arról, milyen káros az emberi szervezetre az efféle alkalmatosság. Sokan megkérdezték, itt dolgozom e, páran felismertek még régről, de mindkettőre csak ingattam a fejem, elvégre nem az a fontos, én személyszerint mit tettem korábban, őket hogy nem nyűgözi le ez a meglátás?
         Mikor beléptem a jól ismert stadionba, elkap a nosztalgiának is nevezhető szemkönnyezés - Gwenog megint önmaga, és még mindig hatékonynak tartja az edzési módszereit, holott már a távozásom előtti hónapokban estéket és éjszakákat töltöttem el azzal, hogy összeállítsam a tökéletes technikákat, de végül mindig a sárkányfűárus dédanyámat emlegette, aminek eleinte örültem, mert azt hittem, esetleg azt várja tőlem, hogy a bájitaltan gyökereihez nyúlva, alternatív utakat keressek a fejlődéshez, és így megismerkedhettem pár addig számomra nem felfedezett növénnyel, amelyek használatában az öccseim elég felvilágosultnak bizonyultak, és váltig állították, hogy néhány slukk, és tényleg repülni fogok... Gwenog ábrázata azonban nem arról árulkodott, hogy kielégítőnek találta az újabb jegyzeteimet, így most nyugtázom, hogy még mindig nem történt meg az áttörés ezt illetően, még ha én rá is jöttem, hogy a marihuánáról van szó. Azóta kicsit körültekintőbb vagyok, ha valaki növényekkel és hatalmas felfedezésekkel közeledik felém, de mindent a tudományért, nem igaz?
         Integetek Regannek, kicsit azért összébb húzom magamon a csapat emblémájával díszített sálamat, remélve, hogy hamarosan befejezik, mert én igencsak elkényelmesedtem, ami a zord körülményeket illeti. Azzal szórakoztatom magam, hogy sorra veszem a kedvenc kviddics-történeti eseményeimet, és mivel van néhány, szinte alig hallom a sípszót. Még annak a muglinak a szórakoztató történetén merengek, aki hetekig tartotta lázban a saját közösségét azzal, hogy az égből a vallási értelemben vett sátán jelei hullanak alá, mert a közeli pálya védőbűbájai elgyengültek, így a gurkók meglátogatták a szomszédos faluban lakó férfit, aki persze még sosem látott ilyesmit. Nos, a tizenhetedik században még nem volt olyan kiforrott a módszer, mint manapság, de remek precedens lett belőle, elmesélhetném majd a diákjaimnak az erre kitalált órán, bár ha esetleg lesznek érdeklődők, nagyon szívesen tartok nekik külön foglalkozást is a témáról... De hol is tartottam az imént? Áh, igen, az edzésnek vége, és megkeresem barátnőmet, aki nyilván még készülődik.

         Eleget teszek a társadalmi kötelezettségeknek, megtörténik a puszik kiosztása, az üdvözlés aktusa, de mindenki elég fáradt, így nem is tartom fel őket. Türelmesen várakozom, hátha Regannek több időre van szüksége, addig a biztonság kedvéért, meg persze a mókáért megint átszaladok az iménti listán, különös figyelemmel adózva a karikák kialakításáról szóló kis történeteknek, mikor a folyamatos sétálgatás közben mégis bepillantok a helyiségbe, és látom, hogy az utolsó simításokat végzi már. Lelkesen integetek, még ha valami különös ugrálást is hajt végre, de megérteném, ha esetleg valami szertartás része lenne, olvastam hasonlókról, esetleg beszélgethetünk róla egy kávé mellett.
         - Vagy kezdetre? Dehogy mentem el a köszönés megszokott és szociálisan megkövetelhető aktusa nélkül. - szorosan megölelem, és örülök, hogy ő már ismer annyira, hogy ne akadjon fel a dolgon - Hová szeretnél menni? Tudom, olyan helyre, ahol Gwenog sípja nem hallatszik.. tartok tőle, hogy az egyetlen biztonságos hely erre csak a Mágiaügyi Minisztérium hermetikusan elzárt helyiségeiben lehetséges, és nagy szomorúságomra engem is csak egyszer engedtek be szemügyre venni a jól őrzött bűbájt, amiről azt gondolnád, közönséges disaudio esetleg ügyesen kasztolva, de nem, valóban a legtökéletesebb némasággal bír. Öhm.. várj... igen, kávé. Ráérek egész délután és este, mehetünk bárhová, válassz te, és ígérem, semmi értekezés a kviddics csodálatos történelmi tényeiről.