I'm So Sorry...not?

We are the poisoned youth

What is the most resilient parasite?
 Bacteria? A virus? An intestinal worm? An idea. Resilient… highly contagious.
Once an idea has taken hold of the brain it’s almost impossible to eradicate.
 An idea that is fully formed - fully understood - that sticks; right in there somewhere.

         Hogy miért is vagy itt, Roman Nott? Tudtam, hogy meg foglak kérdezni, mert ismerek másokat is, akik megtették, de te állsz a legközelebb talán hozzá, hogy érzékeld, milyen ez. Vannak nővéreim, akik jártasak benne, és sok mindent kaptam tőlük, de ők most távol járnak, éppen emiatt, te viszont eltáncoltad az ártatlanság keringőjét a hatalom előtt, láttalak lassan csúszni a pokol kitátott szájába, ahogy elpattantak a védőháló ölelő karjai, és utána késő volt bármi imádság, meggyőzés vagy feloldozás. Gyilkos vagy, Roman Nott, és talán felkészültél arra, hogy erről beszélj, hiszen itt jársz közöttünk, sápadtan, mint egy szellem, de most már mégis emberként. Sokan nem fognak megbocsájtani, de ők nem is akarnak, maguknak sem tudnának, nem látják be, hogy az ember olykor túllép saját magán valami vagy valaki másért... esetünkben valaki vagy valami ellen. Feltettem a kérdést mindenkinek, akiről tudtam, fogta már a bosszú ujjait mosolyogva, állt koporsó felett azzal a tudattal, hogy köze volt a történtekhez...
          Mindig meg akartam ölni anyámat. Talán ez az első emlékem, hogy gyerekként megüt, és nem értem, miért teszi, de viszonozni akarom, csak éppen gyenge vagyok hozzá. Rengeteg okom van erre, bár nem hiszem, hogy bárkinek is magyarázattal tartoznék velük, főleg, hogy az ő halála csak jó következményekkel járna bármelyikünk életére. Te most boldog vagy Raquellel, de ha valaki az életét fenyegetné, nem tennéd e meg újra és újra, amíg biztonságban nem tudod? Itt a családom, és most már... Willow is. Úgy élni a kezdetektől, hogy meghalni születtél, valahol keserédes, de hozzá lehet szokni, most viszont a megváltozott játékban nem is kevés vesztenivalóm van már, hatalmas rés a pajzson, ami az arcomba ásít azzal a kaján kis nevetéssel, hogy ők fognak szenvedni elsősorban, mert az anyám találékony, és végül is... mégiscsak az anyám. Ismer ennyire.

          Üzentem neked, az inferusos óra után, mert szükségem van arra, hogy feltegyem a kérdéseimet. Még nem döntöttem el, hogy biztosan megteszem e... emlékszem, nagyon is élénken arra a koraestére, amikor Willow karjaiban zokogtam, hogy nem tehetjük meg, nem kívánhatjuk valakinek a halálát, de ismerni akarom az összes variánst, mielőtt konstans lehetnék. Nem kell megmentened, lebeszélned, tudok szenvedélyesen gyűlölni, úgy, ahogy az ostromkor nevettem a csattanó ostor hangjára, és ahol fegyvert kovácsoltam az őrületből. Talán nem öltem meg senkit, de tudom, hogy nem csak önvédelem volt, és nem csak a saját vérem borított, amikor vége lett számomra az egésznek... Ugyanakkor rettegek magamtól, attól, amivé válhatok, és nem téged kérlek pajzsul magam elé, csak hallani akarom, milyen kioltani egy életet. Milyen táncolni egyet a halállal, és aztán eldönteni, hogy soha többé nem kéred fel...?
          Már égnek odakint a fáklyák, a diákok lassan készülődnek a hálókörletükbe, mi pedig ügyelni fogunk az álmukra. Éppen mi, igen... De hát ebben nincs semmi különös, ki más lehetne jobb erre a posztra, mint valaki, aki volt már a moralitás túloldalán? Mondhatjuk, ha éppen ironikusak akarunk lenni, hogy őrzők lettünk, de nem véletlenül kérdezik olykor mosolyogva, olykor félve: ki őrzi az őrzőket? Minden mondatnak lehet más jelentése, ahogy a mozdulatoknak is, és a mostaniaknak komoly szerep jut.
         - Szia Roman. - köszönök egyszerűen a most nem használatos alagsori terem egy padjának dőlve, az arcomon félmosoly játszik - Köszönöm, hogy eljöttél, még ha olyan hirtelen is üzentem. Van néhány kérdésem, amire csak te tudsz válaszolni, de mind személyes jellegű, és egyik sem jut ki a falak közül, megígérem. Nem volt még alkalmam azóta erre, de ki mástól kérdezhetném meg, hogy milyen érzés gyilkolni?
         Elnémulok, leengedem a karjaimat, és úgy várom a választ, ami sok mindent eldönthet. Nem vagyok izgatott, nem érzem a tiltott tudás megszerzésével járó, máskor ilyenkor már jelentkező reménykedést, kicsit olyan, mintha légüres térbe kerültünk volna, a háború elhallgatott fegyverei pedig újra megszólalnának a csendben. A szenvedés megint könnyen tapinthatóvá válik, hiszen csak hónapok választanak el tőle, és magamban kérdezem csak meg, itt is óvatosan: elmúlt hónapok, vagy elkövetkezőek?
          Ezért vagy most itt, Roman Nott.

[- Szia, Minerva!]

 

Nem tudom, pontosan mi lehet az oka annak, hogy Minerva találkozni akar velem. Talán túl sokat beszéltem a múlt órán, és az zavarja. Kicsit talán ironikus, hogy mindig csendes voltam, de végül mégsem tanultam meg befogni a számat. Így is vékony jégen táncolok, meg kell próbálnom a későbbiekben óvatosabbnak lennem.
 Már mindenki a hálókörletek felé halad, úgyhogy az időpontválasztás azt engedi sejtetni, hogy Minerva Balmoral semmiképpen nem akar szem és fültanúkat. Nem lennék meglepve, ha dühös lenne rám. Nem ismertem túl közelről az anyját, de tudom, mennyire gyűlölte őt, és hogy ez kölcsönös lehet. Valószínű, hogy engem sem kedvel túlzottan, amit tökéletesen megértek. Még mindig nem tudom azt sem biztosan, mi lehet az, amit Raquel meglátott bennem.
 Megállok a terem előtt, de nem nyitok be azonnal, habozok néhány másodpercet. Nem ez a legrosszabb ajtó, amin benyitottam, de már tudom, hogy nem lesz a legkisebb mértékben sem kellemes, amit mögötte fogok találni. Mi mást akarna tőlem, mint valamit abból a korszakomból, amit a legjobban utálok? Még mindig gyakran vannak rémálmaim, és nem hiszem, hogy valaha megszabadulok tőlük, úgyhogy nem szeretem, ha még ébren is azokkal a napokkal töltöm az időt. De már igent mondtam erre a találkozóra, úgyhogy végül lenyomom a kilincset.
 - Szia, Minerva!- megpróbálok mosolyogni, de kicsit halványabbra sikerül, mint amilyet akartam. Ebben a félhomályban a lány akár az anyja is lehetne, már csak az a hang hiányzik hozzá. Kicsit olyan ez az egész hely, mintha visszamentem volna az időbe, mert hiába volt kivilágítva a legtöbb terem akkor is gazdagon, én sokszor láttam hasonlóan sötétnek őket.
 Elgondolkozok a kérdésen, megpróbálok visszaemlékezni mindegyikre egyesével. Arra a lányra, Porterre, a két muglira a lakókocsiparkban, a fiúra a Roxfortban, a varázslóra a hídon... mind más volt, mindet másért tettem. A lányt azért, hogy megvédjem a családom, Portert azért, hogy megkíméljem egy rosszabb sorstól, a muglikat azért, mert nem adtak választási lehetőséget, azt a fiút pillanatnyi haragból és félelemből, a felnőtt varázslót pedig véletlenül öltem meg. Mégis, volt mindegyikben valami közös.
 - Nehéz szavakban leírni, talán a legjobb az, hogy... végleges. Visszavonhatatlan. Szinte azonnal eszedbe jut, hogy talán mégsem kellett volna megtenni, hogy kevesebb lettél.- furcsa, hogy belegondolva ebbe az érzésbe, még így sem a legrosszabb azok közül, amiket eddig átéltem. Távolról sem. - Miért vagy kíváncsi rá?- belenézek a lány szemeibe, mintha onnan ki lehetne olvasni a válaszokat. Fogalmam sincs, hogy miért érdekelheti ez a téma most, amikor a legtöbben még akkor is próbálták behunyni a szemüket, amikor körülöttük legyekként hullottak el az emberek.

We are the poisoned youth

What is the most resilient parasite?

        Úgy nézel ki, mint aki meg van illetődve, és majdnem el is nevetem magam, mert ehhez képest a gyilkolásról fogunk beszélgetni és fel nem oldható bűnökről, és akkor úgy futunk neki, mint a zavart elsőévesek, ha eltévednek a kastélyban. Én is eltévedtem a bosszú útvesztőjében, és eredetileg nem lenne benne semmi vicces, de inkább nevessünk mint sírjunk.
        - Jól vagy? - kérdezem mosolyogva, kicsit inkább az udvariasság kedvéért, mert rögtön ezután mélyre tolom a fegyvert, nem valami kedves tőlem a gesztus, de lesz időm bocsánatot kérni, ha mégis felzaklatlak vele.
         Látom, hogy járnak a kerekek a fejedben, addig én is némán várakozom, a csizmám orrával a deszkákon csúszom végig, megpróbálva beleképzelni magam a helyzetbe, ahol kötelességem embereket ölni. Nem véletlenül tartanak tőled a társaink, még maga Clarice is, és ez érthető. Mindenkire így néznek, aki közelebb került a halálfalókhoz, de te egy voltál közülük, örökre elkísér majd a bizalmatlanság.
        - Akartad őket? - fűzöm tovább a láncot, de közbekérdezel - Szerinted miért kérdezem? Nekem még nincs vége, még szabadon kószál a világban és megígérte, hogy visszajön értem. Inkább virrasztok, de nem alszom, ha a halál bekopogtat az ajtómon.
        Te pontosan tudod, miről beszélek, átélted és átszűrted magadban valahogy. Keresztbe fonom a karjaimat, érdeklődve pillantok fel rád a válaszokat várva. Ez nem egy vallatás, te mégis úgy viselkedsz, pedig nem érhet bántódás. Nem rád vadásznak, nekem sincsenek ellenérzéseim az irányodba, ezeken már olyan rég túlléptünk, mikor elkezdődött az egész őrület, remélem, te is így gondolod.
        - Inkább én őt, mint ő engem vagy valakit, aki fontos nekem. - engedem le a vállaimat és a szemed keresem - A régi klasszikus, mert a bosszú sosem évül el igazán, te is tudod, legfeljebb a színtér változik meg. Nem kísért az emlékük?
        Ütöm tovább a vasat, tudni akarom a részleteket is, de nem egy leendő auror nézőpontjából, nem ítélkezni vagyunk itt és nem is szennyest teregetni. Mielőtt megkötöm az üzletet az ördöggel, nem árt ismeri a fizetés módját, a rémálmok pedig régi ismerőseim, ennél rosszabbra számítok a visszaemlékezéseidből.

[- Köszönöm, jól, most minden rendben. És te?]

 

Csak felveszem a megszokott, begyakorolt mosolyt egy pár másodpercre, talán negyed percnél is rövidebb időre, amikor Minerva a hogylétem felől érdeklődik. Mindketten olyan világból jöttünk, ahol ez a kérdés nem jelent többet a bemutatkozási szertartás egy lényegtelen aspektusánál. Nem vagyunk barátok, soha nem voltunk barátok, nem hiszem, hogy bármelyikünket őszintén érdekli a másik hogyléte.
 - Köszönöm, jól, most minden rendben. És te?- tudom, hogy éppen úgy nincs jól, mint én. Neki is vannak rokonai, akik nem kerültek börtönbe, nem haltak meg és még menekülnek, de velem ellentétben neki közeli rokonról van szó. Szörnyű lehet ezzel a tudattal együtt élni, különösen, hogy emlékszem Minerva anyjára, és abból, amit láttam belőle, tudom, mennyire zavart és veszélyes. Nekem is vannak halálfaló rokonaim, de kétlem, hogy bármelyik bántana bármilyen okból. Számunkra ők csak kicsit radikálisabb elveket valló rokonok, de rokonok, annyira mélyre soha nem rángattak bele senkit a családunkból ebbe, hogy belviszályt szítsanak.
 Érzem, a megszokott álarc, amit viselni szoktam, a nyugodt, visszafogott hangulat egy pillanatra megremeg, ahogy Minerva azt kérdezi, akartam-e őket. Fáj kimondani, hogy akarnom kellett megölni azokat az embereket, mert ha nem akarod megtenni, nem is vagy képes létrehozni a gyilkos átkot. Nem tett boldoggá, nem hagyott hidegen, sőt, undorral töltött el minden alkalom, minden alkalommal meg akartam halni én is. Mégis, akartam valamilyen szinten. Akartam, hogy a családom biztonságban legyen, ha az a lelkembe is kerül. Azt hiszem, Minerva, most te is hasonló döntés előtt állsz, de nem tudom, képes vagy-e meghozni. Én nem tudtam volna megtenni, ha csak a saját életem lett volna az ára annak, hogy nemet mondok.
 - Inkább te, mint ő.- azt hiszem, azért egyet kell értenem vele. Ártatlan embereket talán nem tudnék bántani csak a saját életem megmentése érdekében, de ha valaki ártana akarna nekem, nem hiszem, hogy az a sokszor áthágott határ visszatartana. Különösen most, hogy most már nem csak magamnak tartozok az életemmel, most már nem csak egy-két átgyászolt év és néhány lelki heg maradna utánam. Nem tudom, hogy Raquel képes lenne-e továbblépni. Nem tudom még most sem néha, miért engem választott, de ha eltűnnék, az biztos összetörné.
 - Ha tudni akarod, de... örökké kísérteni fog, még akkor is, ha tudom, hogy meg kellett tennem. Szívesen megnyugtatnálak, de nem fogok hazudni neked, mert te sem fogsz könnyebben szabadulni, ha végül megteszed. Nem számít igazán az sem, hogy megérdemelte-e, hogy neki is jobb-e így, attól még marad benned valami nyoma. Nem tudom, hogy újra menne-e, ha visszamehetnék az első elé az időben.- jól emlékszem arra a lányra, akinek már tudhatnám a nevét, de mégsem tudom, mert nem akarom tudni. Így is kísért az emléke örökké.
 Emlékszem minden neszre, minden színre, minden szívverésre, talán az a legélesebb emlékem egész életemből. Emlékszem, amikor előre léptem, rögtön megbánta egy részem, hogy mire vállalkoztam, és amikor Voldemort kiadta a parancsot, haboztam egy pillanatra. Be kellett csapnom magam, hogy menjen, azt kellett mondanom, hogy ez csak egy álom, és ha megteszem, felébredek. Azt is mondtam, hogy ő már halott, nincs rá mód, hogy megmentsem, csak fájdalomtól és félelemtől szabadítom meg. Egyik gondolat sem segített végül. Talán feszíthettem volna tovább, de abba biztosan beleőrülök, ha egy kitalált világot kell alkotnom, és el kell bújnom valahol az elmém mélyén. - Ismered az átkot?

We are the poisoned youth

What is the most resilient parasite?

        Igazán barátok soha nem voltunk, és valószínűnek tartom, hogy nem is leszünk már.. akármennyire nem értek egyet a hagyományaiddal, tiszteletben tartom őket. Te ezt a világot ismered, és pár évvel ezelőtt én is így voltam vele, mégsem szükséges mind ugyanúgy gondolkoznunk. Halványan elmosolyodom, mert ebből adódhatott, hogy félreértettél, nem az általános jóléted miatt kérdeztem, hanem a fehérség miatt, ami halványan szövi át az arcod, pedig nem kell tőlem félned.
        - Sokkal jobban érezném magam, ha nem élne, de a körülményekhez képest jól. - el is mosolyodom még ebben a komoly helyzetben is, mert olyan szokatlan ez a párbeszéd közöttünk - Mit gondolsz a kinevezésünkről? Nem hiszem, hogy sokan fogadtak volna a nevünkre még nyáron.
        Én magam például egészen biztosan nem. Mindkettőnknek köze volt a halálfalókhoz, Roman tárgyalása pedig olyan ok volt, ami kizárhatta volna a felé gyakorolt bizalmat. Nem tudom, McGalagony milyen megfontolás alapján körmölte le az idei prefektusok névsorát, de tulajdonképpen hálás vagyok érte.. Nem várt felelősség, ami valahol örömet okoz. Korábban nem merengtem ilyesmin, nem tartozott hozzám a lehetősége annak, hogy másokat kergessek a szabályok mentén, de sok mindent változott meg rövid idő alatt körülöttünk. Ez valahol lényegében megelőlegezett bizalom, és élni akarok vele, ahogy látom, te is. A bűnösökből lesznek a legjobb bírák, ugye.
         - A rossznál is mindig van rosszabb... De a rosszat igazán csak a még rosszabb győzheti le, nem a jó. - még ha utálom is, hogy így van, nem fogok csupa kedvességből mást állítani, ha meggyőződtem róla - És mindig van egy még rosszabb. A kérdés csak az, felismeri-e időben, mire lehet képes, és aztán mire használja, mert a gyilkosság, a zsarolás, ezek az eszközök megszenteltetnek az emberek szemében, amint jogosnak érzik, pedig te is tudod, hogy a tények nem változnak meg.
        Ahogy a háború sem jó senkinek, úgy a vérontás is csak az marad, ami: egy másik ember életének a végleges elvétele. Volt időm ezen gondolkozni eleget a nyáron, körüljártam minden lehetőséget, körülményt, az életemre gyakorolt változót, de még így is megéri. Ha nem lépem meg, beláthatatlan vonalak futnak a jövőbe, ahol talán elveszítek mindenkit, aki fontos volt nekem. Emellett tudom, hogy az őrület nem kiszámítható igazán, ez teszi nehézzé a vele való hadakozást bárki számára, aki logikus alapokon nyugvó fegyvereket vesz a kezébe. Egyetlen igazi előnyöm van vele szemben: a lánya vagyok, és jobban ismerem, mint bárki más. Nem a képességeim tesznek hatékonnyá, hanem a megfigyeléseim, és ha én nem kaphatom el, senki más sem. Érzem, mennyire öntelt vagyok, szinte vigyorogni lenne kedvem a saját erőm tudatában, de ha nem lennék részben elvakult, bizonyára remegnék a pánik miatt.
        - Nem is szeretném, ha hazudnál róla, azt meghallgathatom bármelyik aurortól, akik igazságszolgáltatásnak neveznék. - rántom meg a vállam kicsit - Nem feszíthetsz túl egy húrt anélkül, hogy el ne pattanna vagy meg ne sebezne.
        Tétovázom egy kicsit a következők előtt, azért akármennyire komolyan eltökéltem, ez ahhoz komoly téma, hidegen csúszik az ember nyelőcsövében, hogy aztán megfagyassza a gyomrát. Ha nem lennék teljesen itt fejben, nyilván zavartan játszanék a hajammal, vagy valami más pótcselekvéssel tölteném ki a feszült csendet, de nincs rá szükségünk, hogy udvariaskodjunk ilyen indirekt módon.
        - Igen. Használni soha nem használtam persze, de mondjuk, hogy megtanította. Rengeteget beszélt róla, láttam is elvégezni, rajongott érte és rendszeresen beszélt róla... - ez még nem kifejezetten meglepő titok egy pszichiátriára való eset ismeretében, de a többi.. - Néha arra is megkért, hogy utánozzam a mozdulatait hozzá. Szerette rám kényszeríteni, mert ahogy fogalmazott, tetszett neki, hogy tudom, hogyan fogom végezni. Az elméleti részével tisztában vagyok... de nem feltétlenül vagyok benne biztos, hogy így ölném meg. Érted, mire célzok?

[– Te nem tettél semmi megbocsájthatatlant. De én is gondolkoztam ezen. Talán az igazgatónő meg akarja mutatni, hogy megadja a második esélyt. Talán úgy gondolja, hogy a prefektusok jobban szem előtt vannak.]

 

Csendben maradok egy pillanatra, megemésztem Minerva szavainak jelentését. Tudom, hogy az anyja semmivel nem volt tisztább jellemű halálfaló, mint Robert kuzinom vagy akár Bellatrix Lestrange, mégis, annyira furcsa halálát kívánni valakinek, akinek az életed köszönheted. Nem tudom elképzelni, hogy az én családomból bárki tudna tenni valamit, amiért a halálát kívánnám. Még ha apa belelökött volna mindhármunkat Voldemort karjaiba, ahogyan sok gyávább ember tette volna, akkor sem kívánnám, hogy meghaljon. Nem is gyűlölném. Csak meghalt volna számomra, és ha Talie nem visz minket el onnan, akkor én viszem magammal Finnicket. A testvéreimmel megszöktem volna, nem hagytam volna, hogy ők is keresztülmenjenek ezen.
 – Te nem tettél semmi megbocsájthatatlant. De én is gondolkoztam ezen. Talán az igazgatónő meg akarja mutatni, hogy megadja a második esélyt. Talán úgy gondolja, hogy a prefektusok jobban szem előtt vannak.– nekem, azt hiszem, már nincs semmi rejtegetni valóm. Annyira széttéptek minden értelemben, annyian járták végig az emlékeimet, érzéseimet, gondolataimat, hogy biztos vagyok benne, hogy néhány auror többet tud rólam, mint én magamról. Külső szemlélőként nyilvánvalóan láthat dolgokat, amiket én nem, az információkat viszont mind megszerezték. Kíváncsi vagyok, hogy mindennel együtt felmentettek volna. Sokukat bizonyára a gyűlölet és a bosszúvágy eléggé elvakított hozzá, hogy az együttérzés szikráját se mutassák, de mégis tudni akarom, hogy azok, akik igazságot tudtak volna szolgáltatni, milyen ítéletet hoztak volna. Néha úgy érzem, hogy odaadnék mindent, csak hogy tudjam, hogy szörnyeteg vagyok-e.
 – Szerintem kicsit sötétebben látod a dolgokat, mint amilyenek valójában. Aki gonosszá válik, általában a saját bűneibe bukik bele.– ez nem csak Voldemortra vagy az arrogánssá és kegyetlenné őrült halálfalókra igaz, hanem rám is. Volt idő, amikor gyűlöltem a muglikat, a varázserővel megáldott gyerekeiket, nem tartottam semmire az érzelmeket, és ha nem is bántottam igazán másokat, titokban utáltam őket. Nem segítettem nekik, amikor a Roxfortban bántották őket. Talán akkor nem jöttek volna értem, ha nem mutatok közönyösséget, de bármennyire nem értettem egyet a módszereikkel, nem kockáztattam sárvérűekért a kényelmem. Fizettem is érte, ha nem is olyan drágán, mint mások.
 – Aki úgy tudja megtenni, hogy nem érez semmit utána, annak már nem maradt semmi, ami megsérülhetne. Annyira mélyre talán generációnként egy vagy két varázsló süllyed csak le. A többiekkel ott él az emléke azoknak, akiknek elvette az életét. Olyan élesen megmaradt minden, a hangok, a szagok és az érzések is... az a pillanat talán élesebben meg fog maradni, mint bármi más. És bármennyire tudod, hogy nincs más választásod, attól a pillanattól gondolkozni fogsz rajta, hogy mi lett volna, ha... én még száz év múlva is gondolkozni fogok rajta, tudom.– van egy kis keserűség a hangomban, de nem vagyok mégsem különösebben hálátlan az életnek. Megsebzett, azután meg is gyógyított, miután megégetett, kitisztítva belőlem rengeteg hibát. Raquel soha nem szerette volna azt, aki egy éve voltam, és én magam sem voltam boldog. Nem lettem volna boldog a tökéletes kirakatélettel, amit elterveztem, akárhány díjat kapok. Furcsa, de így talán boldog leszek. Megtanultam értékelni még az olyan dolgokat is, hogy nem teljesen indifferens emberek döntenek a jövőm felől, hogy éljek-e egyáltalán.
 Csendben hallgatom a lány beszámolóját arról, hogy mit tud a gyilkos átokról, és megismerek még néhány részletet a családjuk történetéből. Furcsamód képes bennem viszolygást kelteni a vérelmélet felé még azután is, hogy ennyi minden után is hiszek benne bizonyos fokig. Még ha nem is akarsz valakit felemelni magad mellé, még ha kellően rossz is vagy hozzá, hogy a státuszod miatt ellökd magadtól, még ha van is benne valamennyi a véredből, akkor is értelmetlen és kegyetlen dolog ezt tenni vele. Az én családomnak több el nem ismert mellékága van, akik minimális névváltoztatással a gazdagabb félvér családok köré kerültek, és ha nincs is igazán kapcsolat, az őseim mindig biztosították a nem megfelelően házasodó gyerekek jövőjét. Apa is biztosítaná, ha nem sikerült volna Raquelt társadalmilag elfogadhatóvá tenni.
 – Talán nem érdemli meg, hogy egy pillanat alatt vége legyen, de mégis azt javaslom, hogy csináld gyorsan és tisztán. Engem próbáltak rákényszeríteni, hogy csináljam lassan, de nem akartam, úgyhogy nem is voltam rá képes, hiába büntetett meg érte... Ha úgy döntesz, hogy élvezed más szenvedését, azzal átlépsz egy határt, ami rosszabb mindennél, amit átéltem. Utána már képtelen leszel elhitetni magaddal is, hogy jó vagy.– mindig úgy gondoltam a főbenjáró átkokra, mint rosszul kategorizált varázslatokra. Az Imperius átok rengeteg potenciált tartogatna, ha aurorok használnák ismert bűnözőkön a társaik elfogásához, úgyhogy néha engedélyeztetném, a halálos átok pedig annyira gyors és tiszta, amennyire a halál lehet. A Cruciatus átoknak viszont semmi értelme azon kívül, hogy örömet okozzon néhány beteg elmének. Szomorú, hogy évszázadokat, talán évezredeket is túlélt egy ilyen tudás, amikor annyi minden elveszett.

We are the poisoned youth

What is the most resilient parasite?

        Romannel kapcsolatban felesleges lenne attól félnem, hogy nem vesz komolyan: ez is szerepet játszott abban, hogy megkerestem, de a fő oka persze nem ez volt. Nem fog hazudni a kedvemért, nem csinál hősies kardvillantást a tényből, hogy megölt embereket, nem is kedvel annyira mélyen, hogy megragadja a kezemet, ahogy nővéreim tennék, nem ugrana elém és főleg - nem számítok neki annyira, hogy megállítson. Kegyetlenség ezeket kimondani vagy sem, mindig hittem a tiszta játszmákban, és Roman évek alatt évtizedeket öregedett. Van annyira bölcs, hogy többé ne akarja kezébe venni a fegyvereket..
        - Ez nézőpont kérdése, mint látod. Mindenesetre a te esetedben jól döntött minden körülményt figyelembe véve.. emlékszem még, néha milyen csatákat vívtunk néhány pontért és jó feleletért. - mosolyodom el, és szórakozottan játszom a zakóm aljával - Lehet, hogy szem előtt vagyunk, de hatalom is van a kezünkben. Talán ő is úgy gondolta, hogy a rossz dolgokkal csak a még rosszabbak tudnak megküzdeni.. ki tudja.
        Bár nekem ez marad a meggyőződésem, nyilván nem kérdezhetem meg a mi szeretett macskánkat a tényekről. Bőven elég problémája van az idézőjeles megelőlegezett bizalom miatt az új diákok kapcsán, és nem mintha félteném a felhőket magasan karcoló öntudatát a hiénáktól, de elég fárasztó lehet minden egyes nap valaki arcába csapni a mentális fölény ajtaját, ahogy mi is kivesszük a részünket belőle, csak más hőfokon és mennyiségben.
        - Szerintem te is sötétebben láttad őket, nevezzük családi ártalomnak. - mosolyodom most őszintén el, elengedem a ruhám anyagát - Pont ezért van, hogy aki mindent sötétben lát, semmit sem igazán, nehezen tudja megkülönböztetni a sötétség árnyalatait, és csak akkor jön rá, milyen hasznos is volna különbséget tenni éjfekte és éjkék között, mikor már az egyik fojtogatja. De nézzük a dolgokat a másik oldalról: ha nem érzel semmit, és nem bánt semmi, lényegében elérted a tökéletes embertelenség fokát, amit már nem hátráltatnak emberi tényezők.
        Nem ez lenne az első, hogy valaki mondjuk kegyetlennek nevez, bár azért még két kézen megszámolható mennyiségnél járok - akinek nem pónija, hanem thesztrálja volt gyerekkorában, rendelkezik egyfajta perverz humorérzékkel saját magát nézve. Tulajdonképpen most ébresztesz rá, hogy még a kettőnk életidegenségében is vannak különböző eltérések, bár ezt okozhatja csak a tény is, hogy te már azután vagy, ami még előttem csak lehetőség. Vagy eleve más anyagból készült a lelkünk: porcelánból és vasból? Egyik sem tartozik a másik alá, de más fegyvernemet kíván, mert tönkretenni egyiket sem művészet.
        - Raquelre gondolsz? Mellette boldognak látszol, ha esetleg felmerülne benned a kérdés, megérdemled-e, abszolút. Tudod, ismertem egy szőke kislányt, aki annak idején úgy gondolt egy sötétbarna kisfiúra, mint aki nagyon is szerethető minden sallang és családi korlát ellenére. Aztán jött a háború és.. - lóbálom a lábaimat szórakozottan, ahogy felidézem a gyerekkorunk éveit - A kislány meghalt. Ez viszont nem változtat azon, hogy Raquel mellett boldog lehetsz.
         Kicsit eltértünk a tárgytól, át is térhetünk a gyilkosság hogyanjára. Ironikus, hogy tanítasz ölni, most sok ellenfelünk száját mosolyra tudnánk húzni: a volt halálfaló és a leendő gyilkos szárnypróbálgatásai az alagsorban, első és reményeink szerint utolsó felvonás. Viccet csinálok belőle, de tudom a helyén kezelni, bár ne tudnám.. Jobb lenne, ha elborzadva inhalálnám a zakóm ujját, de itt már rég nem arról van szó, meg merem-e tenni, hanem hogy pontosan mivel tegyem. Igen, az a kislány határozottan békében nyugszik valahol.
        - Jogos, de nem fontolgattam a kínzását. Más jellegű gyors megoldásra gondoltam, bár igaz, nem voltam elég egyértelmű. - intek megadóan, megint kihagytam az egyenletből az aranyvért - A halálos átkot nem elég ismerni nyilván, és bármennyire szeretném ha meghalna, közel sem vagyok benne biztos, hogy így meg is tudnám ölni, egyetlen lövéssel, többre pedig nincs idő. Nem, én egy mugli módszerre gondoltam, annál kellemetlenebbet nem tudok elképzelni hirtelen egy olyan bigott aranyvérűnek, mint az anyám. Hallottál már a pisztolyról...?
       Az ujjaimmal fegyvert formázok, és a homlokodra célzok: az igazi az utazóládámban pihen, és nem kell tudnod róla, míg csak a szavakkal játszunk. Minden kétséget kizáróan én vagyok az év prefektusa..