A rajongás bűvölete

[- Hátööö... Na... Izé, Mr. Forest, szóval...]

Nyilván nem ez az első, hogy a kedvenc írommal találkozhatok. Bár nem vagyok egy nagy szépirodalom rajongó, azért Nathaniel Forest könyvei mégis a szívemhez nőttek.
Még egészen kislány voltam, amikot először olvashattam tőle valamit. A Mungo egyik ápolója hozta be nekem, mert annyira látszott rajtam az unalom a folyamatos bent tartózkodás miatt. S mit csinál az a gyerek, aki hosszú-hosszú ideig van ágyhoz kötve? Na mit? Természetesen olvas. Mert ez az egyetlen, ami legalább kicsit leköti a figyelmét.
Azóta sok év, és szerencsére sok-sok Nathaniel kötet telt el. Bár még így sem elég, főleg a kedvenc könyvsorozatomat illetően.
A háború és egyéb dolgok miatt persze elég rég volt utoljára ilyen találkozó, úgyhogy ja, elég nagy durranás, hogy végre megint lehet találkozni Foresttel.
A legnagyobb gondot az okozza, hogy melyik könyvemet vigyem el aláiratni. Aztán persze egy régebbi Árulok és hűségesek kötet mellett döntök, aminek már a lapjai is sárgulnak kissé. Látszik, hogy sokszor lett elolvasva. Igazából minden izgalmasabb, mint a bárányokat számolgatni alvás helyett, szóval semmi bűntudatom, amiért újra és újra elolvastam ugyanazokat a könyveket. Mára már két lábon járó lexikon vagyok Noldar világából.

A könyvesbolt, ahogyan arra számítani is lehetett rá, csúcsforgalommal büszkélkedhet. Egyáltalán nem tartom cikinek, hogy fater is elkísért. A szőke hajú, középkorú varázslóra egyértelműen Cael ütött inkább. Ugyanazok a zömök vállak, és hasonló arcszerkezet. Meg persze a humorérzék...

Hosszú ideig kell várnom, mire sorra kerülhetek. A legtöbben persze csak aláiratják, amit akarnak, váltanak vele pár szót, és mennek is a dolgukra. Amíg Caelius viszont bulizik meg kviddics meccsekre viszik szülinapján, én hosszú órákat segítettem anyunak a boltban, szóval az a minimum, ha apa készít egy közös fotót velem és a kedvenc írommal. Aztán a könyvem szorongatva végre én jövök. Bár nem vagyok benne biztos, hogy emlékszik arra a a lányra, aki amióta tud olvasni, és épp nincs tanítás, mindegyik, de tényleg mindegyik ilyen alkalmon ott van.
- Hátööö... Na... Izé, Mr. Forest, szóval... - dadogom, a könyvemmel az asztala elé furakodva. Az ujjaim megint csálén állnak, a napokban ráadásul megint kigurott a helyéről az egyik csontom, de persze észre se veszem. A Roxfortban áldani szokta a nevem a vén Madam Pomfrey, amiért szerinte nem figyelek magamra, de tehetek is én róla, hogy beteg vagyok? Ha egyszerűen nem veszem észre, hogy ennek elvileg fájnia kéne...
- Én csak izé. Szóval cső. A nagy rajongója vagyok. - közlöm be, mialatt azt se tudom hirtelen, hogy tegezzem vagy magázzam. Valahogy mindkettő fura lenne.

[Hol kezdjem a mesémet? A varázsnál, a lónál, vagy a varázslónál?]

Hol kezdjem a mesémet?
A varázsnál, a lónál, vagy a varázslónál?

Nem az első dedikálását üli végig.
És nem is az utolsó dedikálását üli végig.
Talán, ha nem ő lenne Nathaniel Forest, most végtelenül unatkozna. És mivel ez az író rendelkezik, minden furcsa zseni összes szeszélyével az unalom, mint kifejezés elég sűrűn rezegteti végig hangszálait.
De nem ma. A mai nap különleges, a mai napot sokáig szervezte, a mai napon elhiteti minden rajongójával, hogy ő a legnagyobb. És a mai napon elfogadja, sőt megköveteli minden rajongójától, ahogy őt imádja.
Persze szüksége is van mindenkinek egy ilyen alkalomra. Valamire, ahol egy kicsit felszabadulhat, valamire, ahol egy kicsit közösségbe gyűlhet. Ahol másról van szó és nem csak a veszteségekről. Ahol összegyűlnek és inkább a könyvekről beszélgetnek, nem pedig a gyászról. Ahol hasonlókkal lehetnek körbevéve. Ahol elengedhetik magukat, mert mindenki barát, mindenki ugyanazért jött, mindenki ismerőse mindenkinek, mert mindenki Noldar Világainak szülötte. Igen. Ez a háború utáni első közösségi esemény, amit a könyvesbolt meg mert rendezni. És még így is félő volt, hogy esetleg senki sem jön el, hiába a nagy név, mint vendég. Az emberekből a félelem lassan szűnik ki, s az elmúlt hónapok borzalmait nehezen engedik el…

Ezt látja Nat minden egyes rámosolygó ember szemeiben…
Márpedig jó sok őt figyelő szempár akad a boltban. Sokan eljöttek. Nagyon-nagyon sokan. És ezen maga Nat is rendkívül meglepődött. Az apró kis beszédféleségét amivel készült végül odakint az utcán mondta inkább el, mert az emberek egész egyszerűen nem fértek be ennyien. Nem egészen megfelelő a kapacitása egy Forest találkozóra, ez sejthető lett volna. De hát háború volt, annyira tehát mégse sejtették. Csak akartak valamit, hogy az emberek kimozduljanak. Nat még a fiókban porosodó novelláit is összekaparta egy kiadvány erejéig, hogy legyen vigadalma a jónépnek. Fel is olvasott belőle gyorsan párat, ha már egyszer így összegyűltek. Aztán indulhatott a menet, amire talán a roham kifejezése azért mégiscsak találóbb. Mindenesetre a szokásos módszerként őt beültették egy felület mögé, ahol írhatott, a többieket egy sorba, ahol állhattak, a rajongóktól kapott ajándékokat pedig egy kupacba, ahol ellehettek.

És azóta is csak telik az idő, a sor pedig még mindig nem fogy. Ő pedig tucatnyi, mosoly mögött megbújó fáradt és fájó arcra vethetett pillantást. És mikor ő is elmosolyodott, köszönt, beszélgetett és fényképezkedett, úgy érezte enyhíti a fájdalmat.

Szóval mentek szépen sorra a kicsik és nagyok, kövérek és soványak, öregek és fiatalok, furcsák és még furcsábbak. Hogy aztán megérkezzen az egyik legfurcsább…
- Azta nyavalyát. – Nevet fel, amikor meglátja a csálé ujjakat, amint leteszik elé az aláírandó könyvet. Aztán a lányra néz. Ismerős neki. Persze. Minden ismert emberhez tartozik néhány olyan rajongó, aki az összes nyilvános programján megjelenik. Ezzel a vöröskével sincs másképp. S immáron kissé pofátlannak érzi magát a hirtelen megjegyzésért, amit a fura ujjak találkozója váltott ki belőle. – Téged ismerlek! – Próbálja elterelni a dolgot, hátha az extra adag kedvesség majd feledteti, hogy néha bunkóbb, mint lennie kellene… - Szólíts csak Natnak. – Közelebb hajol kissé a lányhoz és úgy tesz, mintha a következőt suttogná. – Utálom a magázást. Rém bosszantó és felesleges. Az ember nyelve beletörik. – Mosolyog, majd kényelmesen hátradől. – Tudom, hogy nagy rajongóm vagy, máskülönben nem lennél itt. Hacsak nem a testvérednek vagy az anyukádnak íratod alá ezt a könyvet. Amit nem hinnék, mivel mindenhol mindig ott vagy. – Aztán mégiscsak erejét veszi rajta a kíváncsiság, s megint előrehajol kissé, miközben a lány ujjaira mutat. – Egy pillanat és megkérdezem azt is, milyen névre kéred a könyvet. Lehet illene tudnom, de borzalmas a névmemóriám… Kérdezd csak az új asszisztensem… De egyelőre az én kíváncsiságom elégítsd ki. Sose láttam még ilyen csodaérdekes ujjakat. És az én elképzelésemben az ilyesfajta ujjak már nem épp működőképesek. A tieid viszont úgy fest azok...

[- Én is utálom. Semmi értelme. Különben is skót vagyok.]

Hirtelen felszólalására azonnal félrekapom a kezem, s rejtegetni próbálom azt. Észreveszem, amikor az emberek azt nézik, miért ilyen furák az ujjaim, nem vagyok hülye. Azt hittem, már rég nem zavar, ha valaki így reagál, de az, hogy a kedvenc és imádott írómtól kapom ezt a reakciót, hát na, szarul esik azért. Most mit mondjak erre?

De hamar érkezik a mentőöv. Kezeimet immáron nyugodtabban leeresztem, s széles vigyor kerül az arcomra. Nincs is annál nagyobb öröm, mint amikor rajongásod tárgya, vagyis személye már felismeri az arcod! Ami mondjuk nem csoda, mert bármelyik rendezvény van iskolaidőn kívül, én ott vagyok. Bármelyik. Tényleg bármelyik. Ilyen alkalom pedig a háború miatt jó régen volt utoljára. Hát még jó, hogy örülök magamnak, hogy még így is beugrik neki az arcom! Hát ez mennyire menő már?

- Én is utálom. Semmi értelme. Különben is skót vagyok. - válaszolok széles vigyorral a képemen. Mi, skótok eleve egy picit másképp is beszélünk, mint az angolok. Nem mi adjuk a gentlemaneket a világnak, maradjunk csak ennyiben. Nézzünk csak az öcsémre, vagy felnőtt mására, az én kedvenc apukámra. Bár akkor már épp nem kedvenc, amikor a fárasztó apa vicceivel csinálja ki az idegeim. Előre sajnálom Dullahant, ha egyszer anyuka lesz Caeltől, mert tudom, mit kell majd neki és a gyerekeinek átélnie. Már ha együtt maradnak, persze. Mert így hirtelen passz, hogy meddig tart ki ez a nagy  szenvedélyes lamúr. Mondjuk sajnálnám, Alexis rendes csaj, de nah.

Tudtam. Tudtam, hogy mégis csak a kezemet bámulta. Így viszont, hogy ezt így megkérdezte, már nem is zavar annyira. Csak az a hirtelen felkiáltás volt, ami szarul jött le. Kicsit bátrabban emelem meg bal kézfejemet, ami a pálcás kezem is egyben, és behajlítom rajta először a hüvelyk, majd a mutató ujjamat, és szépen sorban a többit is. Még az a képességem is megvan, hogy a gyűrűs ujjamat a többitől függetlenül mozgassam. Erre mások valamiért nem képesek, amit nem is nagyon értek mondjuk, hogy miért van így.
- Kísértetes vagyok. - közlöm Nattal, mintha csak azt jelenteném be, hogy én akkor most elmegyek ebédelni. Igazából nem titkolom, sohasem titkoltam, bár nem feltétlen teregetem ki mindenkinek a dolgaimat. Az évfolyamomban nagyrészt tudják, bár vannak ott is téves elképzelések, hogy minek is járok annyit a gyengélkedőre, vagy miért vagyok ilyen béna. A kedvencem az a pletyka, mely szerint félkvibli vagyok. Pedig nem is létezik ilyen.
- Ez egy betegség, elég ritka, és nem gyógyítható. De senki nem tudja utánam csinálni ezt. - rakom le a tenyeremet összecsukott ujjakkal az asztal lapjára, és felemelem a gyűrűs ujjamat. Ami másoknak egyébként fizikai képtelenség.
- Elég haszontalan szuperképesség. És Clarice Edevane vagyok. Ő pedig a világ legjobb apukája. - vonszolom közelebb aput a karjába csimpaszkodva, aki a vállamra tett kezével vigyorog az íróra.

- Mikor lesz újra Esta királynői? Vagy bármi Noldarból. - kezdek bele a pofátlankodásba. Mert nagyon várom már, hogy újra olvashassak belőle. Komolyan nem bírom ki, hogy vénkisasszony legyek, mire új könyv jelenik meg belőle. Nem véletlen a kedvencem.

[Hol kezdjem a mesémet? A varázsnál, a lónál, vagy a varázslónál?]

Hol kezdjem a mesémet?
A varázsnál, a lónál, vagy a varázslónál?

- Hé, hé, héé. Szakmai titkokat nem fecsegek ki! – Nevet fel, mikor a lány leendő új könyveiről kérdezősködik. Persze most is leginkább csak viccel. Noldar világa egyszerűen tökéletes az ő szemében. Imádja. Imád gondolkozni rajta, alakítgatni a világát, új embereket és teremtményeket kitalálni, és azok életét apró történetekbe foglalni. – Noldar messze nem csak annyi, amennyit leírva láthatnak az emberek. – Fogja kissé suttogóra, miközben közel hajol a vöröskéhez. Most egészen úgy festenek, mint jó barátnők, akik valami titkos tervet szövögetnek. Aztán az író hirtelen kacsint egyet. Még fel is kacag jóízűen, és egyszerűen csak ráfirkantja a nevét az elé tolt könyvre. Megszokott kézmozdulat, hanyag betűvetés. Nathaniel Forest aláírása körülbelül kiolvashatatlan, mégis több százezer könyvben ott virít. Ahogy tulajdonosaik arcán pedig az elégedett és büszke mosoly, hogy nekik is jutott egy darab eme becses kéz tollforgatásából.   

- Hé! Antal! – Ugrasztja maga mellé kénye kedve szerint hű kis apródját a híresség, még mielőtt az otromba tömeg tovasodorná az előtte álló abszolút érdekességet. Clary, ahogy az író magában feleleveníti az előbbiekben lapra firkantott nevet, éppenséggel pont az a személy, aki megérdemel egy kis plusz figyelmet. – Hozz ide mellém egy széket! A leányzót meghívom egy italra. – Rendelkezik, miközben a következő dedikáló könyvébe még az eddigieknél is hanyagabb kézjegyet hagy. De most pont nem érdekli. Ez a leányzó felkeltette a figyelmét. Nincs is ezen mit csodálkozni, mindig is a különleges emberek voltak azok, akik csapongó képzeletét és hiányos modorbeli adottságait féken tudták tartani és vagy tolerálni tudták azt. – Szereted a kakaót? Vagy a kólát? – Néz a lányra tipikusan huncut vigyorával, majd a hűséges apuka felé fordul. – Nézze ott hátrébb. – Mutat a háta mögött egy gyönyörűen megterített svédasztalra, amit csakis neki készítettek elő. – Talál mindent, fogyasszon nyugodtan bátran. Nekem tették oda. Csak nem tudom mit gondoltak mikor lesz időm enni, ekkora tömegben…

Miközben a megjegyezetlen nevű Anson, az asszisztens végrehajtja a parancsokat, Nat aláfirkant még néhány könyvet és már-már türelmetlenül kap kólája felé. Majdnem le is dönti az italt, amit Clarice-nek szolgáltak fel. Pedig tudja, hogy a dedikálást nem hagyhatja abba csakis egy darab rajongójáért. Ilyet még a feltételezhető egyalkalmas kalandokért sem tett meg sosem. Bár jelen pillanatban már maga sem tudja kinek lenne nagyobb prioritása. Mostanában kissé furcsának érzi a lelkét. Mintha másra, többre vágyna… Nagyot sóhajt, majd mosolyogva a lány felé fordul. – Szóval CsodaCsaj vagy! – Saját nevetése egy pillanat alatt el is tünteti rossz kedvét. – Bocs, hogy így beinvitáltalak az úgymond színfalak mögé. Amit jelen esetben csak egy asztalszélesség választ el a színfal előttől. De az életről mindig van mit tanulni. És úgy hiszem mindig az érdekes és izgalmas emberektől tanulhatunk a legtöbbet. – Küld egy biztató, mókás mosolyt Clary felé, hogy mutassa egy pillanatig sem sértésnek szánja mondandóját. Már most gyermeki csodálat él benne a lány képességeit és életét látva. Szóval sem a jó szándékon, sem a baráti megközelítésen már nem sok minden ronthat. - Engem egész gyerekkoromban csúfoltak. Mindig más voltam, mint a többiek. Aztán érdekes mód én lettem híres és gazdag. Jó, tudom, ez öntelt duma. De, hát igaz és kész. – Kacsint ismét a lányra. – Neked mik a céljaid? Mi az, amit nagyon-nagyon szeretnél? Mert fogadok, hogy ekkorra különlegességgel, bármit elérhetsz az életben.

[- Kóla… Az olyan mugli ital?]

Amikor reggel felkeltem, még nem gondoltam volna, hogy a nagy Nathaniel Foresttel fogok cseverészni. Legalábbis azt biztosan nem, hogy ilyen lazán. Jó, mondjuk mindig is egy lezser palinak tűnt, de nem hittem volna, hogy ennyire közvetlen. Messze nem ez az első találkozó, amire eljöttem, sőt, volt, hogy még a Mungoból is kikönyörögtem magam, csak hogy első kézből szerezhessem meg az egyik legújabb könyvét, és azt hiszem, ez most sem lenne másként.
Összehúzom a szemöldökeimet koncentrációmban, mialatt szavaira figyelek, bár elkedvtelenít, hogy nem mondja meg, mikor ír végre Noldarról. Mégis, ott látszik az a fura csillanás a szememben, mint mindig, amikor arról a világról van szó, amiben egy részem benne él. Mintha a második otthonom lenne. Vagy a harmadik… Vagy a fene tudja a Mungo, a Roxfort, meg Aberdeen mellett.
Invitálására leülök mellé a székre, apa pedig biccent, hogy akkor majd megvár, nem félt engem, hiszen nincs is miért. Elvégre abba az iskolába is elengedett, ahol arra is magas az esély, hogy az egyik lépcső fog egyszer megmurdáltatni pusztán azért, mert épp ahhoz van kedve. És akkor még varázsolni se varázsolhatok normálisan.
- Kóla… Az olyan mugli ital? – tűnik fel egy apró fintor az arcomon. Muglik között van a lakásunk, de nekem mindig is furcsák voltak a muglik dolgai. Nem igazán szeretnék semmi idegent kipróbálni, ki tudja, hogyan készült.
- A kakaó viszont jó lesz. – válaszolom. Mint egy nagy kincset, szorítom magamhoz az újonnan aláiratott könyvet, miközben helyet foglalok az író mellett. A következő mondatainál viszont beletelik jónéhány másodpercbe, mire leesik, hogy rólam beszél. Mármint, álljunk csak meg egy pillanatra! Most komolyan azt mondta, hogy érdekes és izgalmas ember vagyok? Az efféle feltűnősködés kissé szokatlan már nekem, bár ideje lenne hozzászoknom, ha valóban kviddics sztár akarok lenni. A furcsaságom miatt volt már, hogy középpontba kerültem, de egy idő után az emberek megszokják, és nem lesz nagy cucc. Így aztán simán csak Clarice maradok. Az a mardis lány, aki fura dolgokat tud csinálni az ujjaival.
- Hát… – zavarodottan szorongatom a könyvet a kezemben. A kezdeti önbizalmam könnyedén hanyatlani kezd, ahogyan észlelem, mennyien várnak Nathaniel aláírására. Elvégre nem vehetem el tőle az idejét erre.
- Egy darabig engem is piszkáltak. És vannak most is ilyenek. De nem nagyon foglalkozom velük. – gondolok vissza azokra, akik kviblinek meg félkviblinek gúnyolnak. Többségüknek tavaly már nem volt ekkora a pofájuk, de az meg általában amúgy is segít, ha simán csak nem veszed magadra ezeket.
- Például egy cikeszt az orrom előtt. – elengedem az egyik kezemmel a könyvet, és inkább a kiérkezett kakaós bögréhez nyúlok. Még a bögrén is egy Noldaros motívum látható. Azonnal felismerem.
- Deeee azt hiszem, úgyis csak azt mondanád, hogy butaság. Biztos nem tartalak fel? És úúú, ugye apa lefotózhat minket? Mármint közösen. Ugye szabad? – visszakozok kicsit a kérdésére. Vannak elképzeléseim a jövőről, és abban is biztos vagyok, hogy sikeres akarok lenni, azonban az egész jelenleg távolinak és bizonytalannak tűnik az RBF vizsgáim után. Igaza van anyának, nem tehetek fel mindent egy lapra, kell egy B terv, sőt, egy C is. De épp itt akadtam el, elképzelésem nincs, mit fogok kezdeni magammal a jövőben, ha esetleg még sem lesz belőlem kviddics sztár.