Első felvonás

Ad Finem Fidelis

There is a house in New Orleans
They call the Rising Sun
And it's been the ruin of many a poor girl
And God I know I'm one.

        - "Well, I got one foot on the platform/The other foot on the train..." - már nem tudom, hol tanultam a dalt, mert az én felkelő napom házában ritka vendég volt, főleg miután ketten maradtunk, de úgy emlékszem rá, mintha mindig ott lett volna a könyvekbe rejtve, mintha az északi szél ezt fütyülte volna be olykor a ház hideg kis résein, és mintha a dalszöveget világították volna meg a lángjaink a birtokon elhelyezett temetőben. Balmoral sok titkot rejtett, és féltékenyen őrizte is őket, becsapódó ajtók és figyelmeztetően intő szellem-ujjak formájában, de ha esetleg túlságosan kíváncsinak bizonyultam, ott volt az anyám is, hogy gondoskodjon róla, a fantáziám ehessen azon az éjszakán a tudatom helyett, és lehetőleg újabb félelmeket öklendezzen az amúgy sem egészséges összképre. Ezt elmaszatolta a mindig vérszín körmeivel, elrejtve a részleteket, mert ő ebben volt nagyon jó: imádta a kirakóst, a feladványokat, csak emlékezni nem szeretett, de Balmoral temetője mégis a játszótere lett.
        - "I'm goin' back to New Orleans/To wear that ball and chain" - Balmoral temetője szép annak, aki szereti az ilyesmit: mintha egy álmos gyerek szemét dörzsölgetve szórta volna szét benne a játékait, hogy aztán aludni térjen örökre a mindig virágzó rózsabokrok alá. Ha nappal jártam arra, a sírok otthonos, ismerős benyomást keltettek, mivel lakóik valaha boszorkányok és varázslók voltak, a régi kövek olykor még műveltek furcsa dolgokat, nem volt ritka a fojtott kuncogás, sírás, a beszélgetés, mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy a koporsó fedelével ideje lenne lezárni a szemüket is örökre. Nem mintha zavart volna, túl kicsi voltam ahhoz, hogy megijedjek, és a halottak már nem bántanak, gondoltak akkor, csak pihennek a nem is hideg földben, egy kis szórakozás nekik is jár. A kastély ablakaiból odalátni, a sötétben fények táncoltak, lángszerű csóvát húzva maguk mögött, mintha csak bált rendeztek volna, és még rémlik, hogy szerettem volna csatlakozni legalább egyszer, de talán nem akarták, hogy élők is velük táncoljanak, mert mire kiértem, egyedül álltam csak a sírok között. Ettől függetlenül szerettem azt a helyet, még ha sok különös jelenség helyszíne is volt, egyetlen dologra nem találtam csak magyarázatot, és talán a mai napig bánom, hogy végül kinyitottam a számat érte.
         - "Oh mother, tell your children/Not to do what I have done!" - az anyám egyenesen rajongott azért, hogy beavathat a családunk egyik legősibb titkába, és itt kellett volna felfigyelnem a hangsúlyra, ami édes volt, de csöpögött a gúnytól. Megszoktam, hogy így beszél velem, de ez valami más volt, szinte boldogan állt meg a fémszín kövekkel kirakott ösvény elején, amitől jobbra és balra oszlott el a temető, magas, csontvázujjú fák hajlongtak a szélben a mentén, és egy pillanatra úgy tűnt, ő is kislány, ilyen hatalommal szemben neki is fejet kell hajtania. Csipke és rózsabokrok bólogattak nekünk, de nem mozdultunk középről, a fejünk fölött néhány fa boltívet képzett a felhőfátyolon átszűrődő beteges fényben. Nem volt még pálcám, de reméltem, hogy nem történik semmi olyan, ami miatt szükségem lehetne rá... akkorra a fizikai fájdalmat már jól viseltem, de az anyám túl jókedvűnek látszott ahhoz, hogy megint a kedvenc játékaival szórakozzon.
         - Gondolkoztál már azon, Elizabeth, miért nőnek a fák vagy jobbra, vagy falra, sosem fölfelé...? - megragadta a nyakam, hegyes körmeivel felfelé fordította a tekintetem, de ez is természetes volt tőle - Valahányszor születik egy Balmoral, ültetünk egy fát neki, egy édes kis csemetét. Jósok határozzák meg, milyet. Nézd csak meg őket.. akkor még élettel teliek, nem ilyen csúnya aszottak.
         Veszek egy mély levegőt a válasz előtt, bár a pánik már csiklandozza a hátamat és a nyakamat, nem mozdulok. Látom a sok különböző fa anyagát, de mind halott, csak elég furcsa, hogy mintha nem mind élt volna sokáig...
         - Nekem is van...?
         - Ne vágj közbe, hülye kis sárvérű kurva! - rezignáltan fogadom a csattanó tenyerét, de túlságosan beleélte magát ahhoz, hogy abbahagyja a mesét - Igen, neked is van egy hülye fád. De most ezeket bámuld meg alaposan.. Egyetlen Balmoral sem éli meg a saját halálát, mind meghaltak idő előtt, és soha nem természetes módon.. Ha a fád balra nő, gyilkosság áldozata vagy, ha jobbra, baleseté vagy... a balszerencséé, szokták mondani. Néhányan nem érik meg, hogy kiderüljön, de a fák sosem hazudnak.. Mindig pontosan tudják, hogyan döglünk meg. Pereg az idő, Elizabeth, tick-tock-tick-tock... És hamarosan a te fád törzse is kicsavarodik végre... balra.
         Végigfut a jeges rémület a gerincem mentén, levegőt is alig merek venni. Ezért tűntek el a fények is? Érezték, hogy hamarosan én is egy leszek az itt sétálgató reménytelenségek emberi alakjai közül? Meg fogok halni? És... meg fognak ölni?
         - Persze idetartozik az öngyilkosság is. Sokat segít, ha valaki magától rájön, mikor foglalja a helyet a földön... értesz engem, ugye, kicsi Elizabeth...? Aludj szépen, légy jó kislány! Avada Ke...


         Koppan egyet a fejem a kényelmetlen kéztartásból kicsúszva, és elegánsan végigszánkázik a kölcsönkönyvem kemény fedelén. Megdörzsölöm a bíborkeretes szemeimet, amik ékes bizonyítékai annak, hogy a rémálmokat nem nőjük ki, és főleg, nem felejtjük el, ha azok olyan pontosan megkomponáltak, mint az enyémek... Fáradtan a padtársamra pislogok, remélvén, hogy az ő aktuális arckifejezéséből meg tudom, hol is vagyunk pontosan, de aztán a katedrára pillantva rájövök, hogy SVK-n, és csak felkészülök a nyilván érkező büntetésre, mert bármilyen meggyőzően is tudok nyitott szemmel aludni, ami egy különösen hasznos képesség még itt is, biztos vagyok benne, hogy véletlenszerű kapálózásom felhívta a figyelmét arra, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Veszek még egy mély levegőt, elkergetve a rémálmok maradék pókhálóját, ami mintha beleragadt volna a tudatomba, és lapozok egyet, megpróbálván láthatatlanná válni az úgyis mindent látó végtelen kék tekintet előtt.

          Szerencsére idővel sikerült felülkerekednem azon az érzésen, ami még az első hatodéves SVK órán kerített hatalmába, és pont ezért már nem úgy tekintek a sorsszerű találkozásunkra, mint akkor. Nem mondom, ehhez el kellett telnie ennek az időnek, és kellett hozzá Jonathan segítsége is, valamint az elhatározásom, amit a mostani hétvégével kapcsolatban tettem, csak még rá kell jönnöm, hogyan fogom megvalósítani.
          Nem is tart olyan sokáig, Minerva gyakorlatilag a kezembe adja a megoldás kulcsát egy fel nem tett, csak felmerült kérdésre. Hallom, ahogy koppan a feje, de ez már csak a végszava annak, hogy elaludt. Tudtam, és mást talán felébresztettem volna, vele valamiért nem tudtam megtenni. Ennek félek az lesz a következménye, hogy kivételezéssel vádolnak, de nem, azzal mégsem.
          - Ms. Balmoral, remélem kialudta magát most, mert sok szeretettel várom majd szombaton hatra az irodámba egy egész éjszakás büntetőmunkára. Amennyiben ügyelnie kéne, elintézem, hogy felmentést kapjon alóla. És kérem, kényelmes ruhában jöjjön.


          Ennyiben is maradunk egészen szombatig. Addig elő kellett készülnöm, hiszen az a büntetőmunka csak álca lesz, de pont megfelelő álca. Egész éjszakára bezárkózunk a szobámba, így senki sem fogja észrevenni, hogy nem is vagyunk a kastélyban. Remélem, hogy senki sem, illetve majd azt kell valahogy megtudni, hogyan alakul a visszatérésünk. De az pedig sok mindentől függ.
          Mindent, illetve majdnem mindent bevásároltam addigra, sokkal többször hagytam el a kastélyt, mint előtte összesen, még a roxmortsi hétvégét is beleszámolva, de legalább otthon minden tökéletes. Bár, az órát el akartam rakni a helyéről már feleslegesnek tartottam, hiszen tud róla, hogy ott van. Elérkezik az időpont, mikor már mindenre készen állok, csak az érkezése a kérdéses. És bár azon az órán, miután kimondtam a büntetőmunka szót, láttam a szemében a kíváncsiságot, főleg, miután rólam nem lehetett levakarni a mosolygást, és a megkereséseire se válaszoltam, remélem most sokkal nagyobb lesz a megkönnyebbülés, amit láthatok rajta, mint akkor.
          Izgatott vagyok? Le se tagadhatnám, hogy így van. Ha sikerül a terveimet megvalósítani, akkor az iskolakezdés óta először lehetünk kettesben úgy, hogy nem kell tartani a kíváncsi szemektől, a hátunk mögött összesúgóktól és a kollégáim rosszallásától sem. Most minden jó lesz, mert mindennek jónak kell lennie, csak arra kell figyelnem, hogy senki se lásson meg minket majd otthon. És akkor eljön az idő, komoly, felelősségteljes tanárként ülök az asztalom mögött, mintha tényleg büntetőmunkára hívtam volna.
          - Tessék, fáradjon be, Ms. Balmoral. – Amint becsukódik mögötte az ajtó, kiadom a következő utasítást. – Vetkőzzön!
          Nem adom jelét annak, hogy csak tréfálnék, felállok az asztalomtól, odasétálok hozzá, mélyen beszívom az illatát, olyan régen éreztem már úgy, hogy nem keveredett mással. Elmosolyodom, mikor becsúsztatom a lyukba a kulcsomat, és bezárom az ajtót, majd biztonság kedvéért még teszek rá egy ajtózáró bűbájt is, és egy figyelmeztetést, hogy senkinek se jusson eszébe
          - Így már biztos, hogy nem lesz olyan, aki ránk nyitna. Elég csak a talárt levenned, ne nézz már így rám. Ott nem lesz rá szükséged, ahova megyünk.
          A kandallóhoz lépek és bemondom a már általa is ismert címet. A kezem felé nyújtom, hogy magammal invitáljam.
          - Ez a hétvége csak a miénk lesz, senki sem fog megzavarni.

Ad Finem Fidelis

♒

        Vonszolom végig a büntetésre megfelelően előcsomagolt tagjaimat a folyosón, mély sóhajjal veszem azt is tudomásul, hogy egyébként is ébren töltöttem volna az éjszakát egyfajta kávé és cigaretta lökte óriáskeréken ülve, hogy aztán másnap reggel a kócos, de álmosságtól szelíd mosollyal köszönjek el Grisamtől, és dőljek szinte évezredesnek tetsző pihenésért a párnáim ölébe... Ez sem más, csak most büntetésben töltöm ezeket a különös, mások számára álommal teli órákat, kivételesen a saját álmomat ébren élve - azért bármennyire duzzogtam is az első felindulásból elkövetett puffogásaim során Natalie gúnyos vigyorának címezve a felháborodásomat, hogy egyetlen alvásért egy egész éjszakai vécépucolást nyertem, valahol nagyon örülök neki, hogy legalább Willow társaságában mászhatok nyakig a higiénia sötét bugyraiba. Ehhez mérten is öltöztem fel, bár nem hiszem, hogy komoly gondot okozna mondjuk így megjelenni emberek között, sosem volt megfelelő felszerelésem efféle tevékenységekhez, mivel általában nem kaptak el... De ahogy idén végigsöpört a változás szele a magánéletemen és a tanári karon, úgy az amúgy is ingatag lábakon álló szerencsémen is, és újra meg fogom kísérteni az egyik zsebemben lapuló pár szál cigaretta képében, mert nincs az a laza középső ujj Fortuna kézfején, ami elérheti, hogy ezt az egészet enélkül csináljam végig, még ha végtelenül mély kék szemek is lesznek az orvosság a megaláztatásra...
        - Fawcetthez? - kérdezi a Nagyterembe tartó évfolyamtárs, Jack, aki nyilván egy szebb estét tudhat majd magáénak, így most mosolyogva érdeklődik az enyém felől - Túl fogod élni, néha mindenkivel megesik. De nem mondta, mit kell majd csinálnod?
        - Oda, mert hát az embernek nem is lehet jobb szombat esti programja, mint a büntetés. - borongok egy sort, amíg elhaladunk néhány párocska mellett - Nem. Egész héten került, úgyhogy tartok tőle, hogy valami nagyon kreatív lesz, a rossz értelemben. Kerestem pedig, de olyan magabiztosan ignorált, hogy inkább azt kellene tanítania...
        - Miért, hány férfi mondhatja el, hogy le tudott kötni egy egész éjszakára? - néz rám a szeme sarkából, csak félig viccnek szánva a megjegyzést - Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem, hogy randira hívtalak, Minnie. Egyszer igent fogsz mondani nekem is... Még ha büntetésbe is kell küldjelek érte.
        - Hülye vagy! - nevetek fel most már a nem is célozgatáson - De legyen: ha katedrához jutsz egyszer valami őrült csoda folytán, talán elmegyek veled randizni, addig viszont én küldelek büntetésbe, főleg, ha megint tök fölöslegesen ijesztgeted Grisamet..
        Ebben maradunk végül, mert aztán kétfelé válunk, ő megígéri, hogy nem teszi (amit úgysem hiszek el a múltkori affér után, aminek keretein belül azt mondta a társamnak, hogy a dementorok már a parkban korzóznak éjszakánként, és ha egyszer oda osztanak...), én meg felragasztom az arcomra a kötelességtudó grimaszomat, és bekopogok Mr. Fawcetthez, annak reményében, hogy enyhült azért valamit a hangulata, vagy legalább szóba áll majd velem az egész hetes kerülés után, ami nem esett éppen jól. Ha már barátok vagyunk, bíztam benne, hogy meg tudjuk beszélni, még ha olyan halálos kihágást is követtem el, mint az elalvás... De tényleg kínoznak a rémálmok, és szeretném ezt is megosztani vele. Roppantok egyet a nyakamon, amíg nyílik az ajtó, és betipegek a még mindig vicces, hogy: SVK professzor hajlékába, ami történetesen az édes álmaim főszereplőjéé is.

        - Jó estét önnek is, Mr. Fawcett, hogy szolgál kedves egészsége? - kérdezem derűsen, mintha csak ötórai teára érkeztem volna, aztán csukódik az ajtó, és hozzáteszem a magánmegjegyzésem is - A kedves egészsége, ami ébren lesz nyilván egész éjszaka, mert szemmel kell tartania a súrolási technikámat.
        Mikor azonban elhangzik a második utasítás, el kell ismernem, elég merev lesz a mimikám egy pillanatra. Mondjuk ki, úgy nézek rá, mintha arra kért volna, hogy vetkőzzek. Óh, hát igen... épp ez a helyzet. Hogy kétségeim se legyenek, rögtön oda is sétál, ráérősen, hagyja, hogy az ajkamra harapva elemezgessem a mozgását, a szándékait, de közben már el is mosolyodom, benne vagyok a játékban, ha így akarja. Biztos vagyok benne, hogy jobban retteg Leontól, mint Leon attól, hogy megteszi, ami a mondat elejének ki nem mondott tárgya. Kigombolom a talár felső pár gombját, és csak akkor remeg meg egy kicsit a magabiztosságom, amikor az ajtót is bűbájra zárja. Tényleg ezt értette egész éjszakás büntetés alatt? Én... hát fogalmam sincs, mit gondolok, a közelsége elég sok értelmes gondolatomat ítéli rögtön halálra, főleg a tekintetének kereszttüzében.
        - Legfeljebb, ha előtte bekopog... valami drasztikussal. - nyelek egyet, hevesebben ver a szívem, de ahogy akkor, most is játszom és mosolygok, és főleg, nem félek tőle - Nem is nézek sehogy, de szerintem ruha nélkül kényelmesebb. A trófeák közé? Valamelyik mosdóba? Hideg van a kastélyban éjszaka...
        Megfogom a földre huppant talárt, és az egyik szék támlájára dobom, majd ha indulunk, felkapom. Nem a levegőbe beszéltem, tényleg hűvös szokott lenni, a hárompulcsis megoldás is néha kevésnek bizonyul a Grisammel közös tapasztalataim alapján, pedig tényleg mindent el szoktunk követni, hogy ne kelljen fagyoskodni. Mosolyogva, karba tett kézzel figyelem Willow ténykedését, kedves ez a kis jelenet még azelőtt, hogy hóhér módjára a kezembe nyomja a vödröt meg a szivacsot, hogy kárörvendjen a fókázásomon... De nem ez történik. Megfogom a kezét, és kíváncsian pillantok a zöld lángok közé.
        - A takarításban, ugye? Nálad fogok takarítani? Vagy csak beugrottunk?- belépünk a tűzbe, és elkap az ismerős érzés, úgyhogy becsukom a számat a por érkezése előtt, és sikerül elkerülnöm, hogy arccal tompítsam a landolást - Várj... ebben hol a büntetés? Mit fogunk csinálni?
       Leporolom magam, mielőtt kilépnék a lakásba, és nem is merem elsőre elhinni, hogy tényleg nem csempéket és kupákat fogok vakarni. Felderülve nézek körbe újra, úgy örülök, mintha csak haza érkeznék, és kényelmesen kinyújtóztatom a tagjaimat, aztán megpördülve közelebb lépek a tulajdonoshoz.
        - Jól értelek, te most elraboltál engem a kastélyból...? Lehet, hogy inkább te érdemelsz büntetést. - csillognak a szemeim a tettenérésen, de rögtön meg is ölelem, szorosan és végre olyan meghitten, ahogy csak akarom, a meleg, tiszta illatát végre beszívva - De miért? Hogy jutott eszedbe? Nem mintha nem lennék izgatott, bármit is terveztél, amíg ketten csináljuk, biztos vagyok benne, hogy élvezni fogom.
       El sem engedve ringatom egy kicsit az alakunkat, és úszom az eufóriában, hogy ez az x óra tényleg a miénk, mindenféle közönség és gyanakvás nélkül, és végre lesz lehetőségünk mindent megbeszélni.. A kevésbé szép dolgokat, és mindazt, amire mozgó és pletykáló festmények, kíváncsi diákok és egy hisztérikus unokabáty mellett nem volt idő.

          Nem tagadom, szórakoztat, hogy azt hiszi, tényleg büntetés miatt van itt, de belátom, ez így is van jól. Az álcám működik, és ha el is mondta valakinek, aki nem jár az órára, még kevésbé lesz feltűnő ez az időpont. Van néhány tippem, hogy mit lehet csinálni szombaton este büntetőmunkában. Mondjuk a takarítás pont nincs közöttük, nem is tudom, honnan vette.
          - Biztos vagyok benne, hogy a súrolási technikád is jó, de jelenleg nem vagyok rá kíváncsi. Bár, a trófeák között megnéznélek. Kíváncsi vagyok ott van-e az, amit… - Hirtelen ránézek, kacsintok egyet és elmosolyodom. – Azt majd egy másik alkalommal árulom el.
          Nem igazán akarom húzni az időt és őt magát azzal, hogy nem árulok el előre semmit, de úgy gondolom, hogy amíg a lakásban nem leszünk, addig felesleges is előre lelőnöm a poénokat. Örülök neki, hogy megfogja a kezem és végül együtt utazunk haza. De a haza valóban azt a lakást jelenti, amit eddig és ezután is lakni fogok, vagy a haza mást jelent már? Akkor jövök erre rá, mikor megérzem az ölelését, és tudom, hogy el sem akarom engedni.
          - Nos, tényleg tetten értél, elraboltalak a kastélyból, bár nem lehet igazi rablásnak hívni, hiszen önként jöttél velem. És a büntetésed is mindjárt részletezem, mert azért nem úszhatod meg, hogy elaludtál az órámon, de felejtsd el a takarítást, nevetséges ötlet.
          Legalábbis most, mert máskor osztottam már ki ilyen büntetést. De akkor ideje… nem még egy kicsit muszáj így állnom, de tényleg csak egy kicsit, mivel még be kell fejeznem az előkészületeket, aztán amíg írja a büntetését, addig megcsinálom a vacsit.
          - Bízom benne, hogy nem árulsz majd el McGalagony professzornak. Számítok rád. – Elengedem, majd elvezetem a konyha felé. – Csak kicsit… - De megtorpanok. – Augusztusban teljes valójában láttad a lakást, igaz? És az sem tűnt fel, hogy nem stimmel valami?
          Kicsit muszáj elgondolkodnom ezen, hiszen ez elég nyilvánvaló egy boszorkánynak, aki fel tudja mérni, hogy mekkora lehet a tér kintről és bentről. De nem is feszegetem tovább a témát, inkább csak viszem tovább a konyha felé, ahol előveszek egy poharat, majd elé teszek néhány üveges italt.
          - Onnan jutott eszembe, hogy szerettem volna kettesben lenni veled, és nem feltétlenül úgy, hogy attól kelljen félnem, bármelyik pillanatban ránk törhetnek. És most nem Leonra gondolok, mielőtt még megvádolnál vele.
          Alaposan megnézem magamnak a hozzávalókat, kiveszem az asztalra őket, de mielőtt nekiállnék, megfogom a kezét, mélyen a szemébe nézek, majd elvezetem a dolgozószobám felé, ahol az asztalon már várják a régi könyveim, egy pergamen, penna és tinta.
          - Az a büntetésed, hogy tetszőleges témáról, akár tanultad már, akár nem írsz nekem egy 20 hüvelykes dolgozatot, amíg elkészülök a vacsorával. És vigyázz a könyveimre, már legalább harminc évesek, szétesik néhány helyen.
          Utánanéztem annak a menünek, amit Demetrius ajánlott nekem, és meg kell mondjam, nagyon felháborított az ajánlata. Szerencséje van, hogy akkor ott még nem tudtam erről. Leülök az asztal szélére, és onnan nézek rá.
          - Remélem nem baj, de a főzést és a sütést nem tudtam itt hagyni, és hidegen vagy újramelegítve sem az igazi. De ha akarsz, és végeztél már a büntetéseddel, akkor segíthetsz is. És Mimi, örülök neki, hogy eljöttél, tényleg. Hiányoztál már, hiába láttalak minden nap, az nem ugyanaz az érzés volt.
          Felállok az asztalról, és egyedül hagyom a dolgozattal, amíg én előkészítem a salátát, a csirkét, a krumplit, a fűszereket és a süteményhez a… a… átnézem a szekrényeket, csapkodok össze-vissza az ajtóval, de sehol sem találom. A fene, hogy felejthettem el a legfontosabb hozzávalót? Nincs mit tenni, kénytelen leszek tenni egy sétát, pedig nem akartam, hogy meglássanak. Visszamegyek a dolgozóba, majd az ajtófélfának támaszkodva megállok.
          - Van kedved egy kis sétához? Valamit elfelejtettem venni, és nélkülözhetetlen hozzávaló lenne. Persze, megértem, ha inkább a dolgozattal foglalkoznál.
          Tudom, hogy nem, de őt megmutatni a városban még veszélyesebb, mintha engem kapnak a muglik lencsevégre. Nem hiszem, hogy elkerülné bárkinek is a figyelmét a jelenléte, akár a saját családjáról van szó, akár a varázsvilágról. Akkor aztán megnézhetném magam, ha ez a kis kiruccanás a családja számára kiderülne. Várok a döntésére, bár, úgyis tudom mi lesz az. Nem marad egyedül itt, történjék bármi a jövőben.

Ad Finem Fidelis

♒

       Nyári napsütés, a szél, ahogy játékosan keresztül fúj a kertünkön, utak a végtelenbe és egy kevés abszint - ezt érzem egyetlen ölelésben, mint egy rövid csókot a homlokomon a soha el nem múló szabadságtól. Éppen ilyen illatod van, és régi ismerősként üdvözlöm, még ha durcásan is veszem tudomásul, hogy tényleg meg akarsz büntetni, tehát ami következik, az nem éppen a fellélegzés. Azért utána elmesélem, miért is aludtam el, de nem akarom megúszni, mert a te szemszögedből ez így helyes, és ha az első nap elfogadtam, hogy a tanárom is vagy, gyerekes lenne most hangot adni annak, hogy büntetés helyett segítségre lenne szükségem - főleg, mert nem kaphatom meg anélkül, hogy rögtön annak is ne legyen rá égető szüksége, akitől megkaptam.
      - Akkor hogy neveznéd? Lányszöktetés? McGalinak biztos nagyon tetszene, híres róla, hogy imádja az ilyen sztorikat. - Natalie kitaposta nekünk az utat ezt illetően, mikor több ízben megpróbált vele elcsevegni a férfiakról, inkább kevesebb, mint több sikerrel - Igen, de... nem voltam benne biztos, mi a helyzet, csak nem kérdezhettelek meg, hogy ne haragudj, neked nem tűnt fel, hogy irreálisan nagy a lakásod a rendelkezésre álló tér ellenére? Ez még most is úgy hangzik, mint egy béna szexuális zaklatás, és csak rosszul jöhettem volna ki belőle. Mármint akkor így gondoltam, a ráadás pedig Leon órája volt, az valamivel jobban lekötött.
      Mikor megkérdezte, nem találkoztam e vele, csak megvontam a vállam, arra hivatkozva, hogy nyilván a bál utáni pakolásban elvándorolt egy most még ismeretlen helyre, és bár aggódott miatta, igazat adott nekem. Azok alapján, amiket mesélt róla, nincs különösebb jelentősége a szerkezetnek, és a laikus számára legfeljebb az izgalmasban benne, hogy visszafelé jár... Leon szerint rosszul, de nem emiatt, hanem mert megbízhatatlan abban, amire készült, így akár tárgytalannak is tekinthetjük. Tudom, hogy most ezzel csak feloldoztam magam a bűnrészességben, de ahogy az eddigi vitáikban nem akartam részt venni, erről sem tudok hivatalosan semmit.
      - Köszönöm. A narancslé nagyon csábító. - mosolygok, mikor kirakja az üvegeket, bár biztos vagyok benne, hogy később valami töményebb is előkerül - Most komolyan, mikor vádoltalak vele kapcsolatban bármivel is? Az elején, az első vitánál mondtam, hogy én vagyok Svájc, a nagy történelmi ellentétetek nem rajtam fog eldőlni és éppen ezért nem is szólok bele. Az, hogy bizonyos dolgokban veled értek egyet, vagy néha vele, nem jelenti azt, hogy szövetkezni fogok valami ilyesmiben.
       Egy kis sóhajjal veszem tudomásul, hogy nem maradhat el a nevelő szándékú mentális kukoricán-térdeltetés, és az üveget ottfelejtve követem a belső helyiség felé, alaposan kiélvezve a háta mögött a lehetőséget, hogy foghatom a kezét. Bent természetesen szóba sem kerülhet ilyesmi, pedig néha igazi mágnesként vonz magához néhány gesztusa, de itt mindent szabad, ami a másiknak nem fáj, ennek fényében pedig egy kis mosolyt is megengedek magamnak, és még az sem törli le, mikor hallom a részleteket.
       - Hol van ebben a logika? - grimaszolok gyerekesen, és le is dobom magam a székbe, kicsit unottan megemelve az egyik könyv fedelét - Ezek alapján írhatnám franciául az abszint fogyasztás veszélyeiről is, azt neked lenne büntetés elolvasni és kijavítani. Én is nagyon örülök, hogy eljöttem, és hidd el, az életrajzíróim is fognak, mert ez az este úgy vonulhat be a történetbe, mint a 'legkevésbé átgondolt büntetés Minerva Balmoral életében'. Ígérem, kapsz egy aláírt díszpéldányt.
       Megsimogatom a kézfejét, aztán a világ legfájdalmasabb arcával felcsapom a legközelebbi kötet borítóját, elfojtva jó előre egy kikívánkozó ásítást. Nincs itt, nem látja, hogy legalább négyszer végigdörgölöm az arcom annak reményében, hogy valami ihletem, vagy csak minimális lelkesedésem támad a feladat elvégzésére, de csak olyan frappáns, és még több büntetést maguk után vonó témák ugranak be, mint a 'Macskakaparástól a katedráig - a régi tankönyvébe tett megjegyzései alapján deviáns gyerekből társadalmi példát statuáló professzor', vagy a 'Hogyan használjuk tankönyveinket a sötét varázslatok kivédésre fizikai úton'... Egyik sem aratna maradéktalan sikert és vastapsot Willow köreiben, ilyen mufurc hangulatban pedig semmi értelmeset nem tudok kipréselni magamból, de nyilván vissza sem élhetek a könnyítéssel. Az inferusokról való házidolgozatot már leadtam, régi témához nem nyúlok most, az új feldolgozásához pedig olyan szinten vagyok lusta, hogy az már egy egész felhőkarcoló lehetne. Támasztom az államat, forgatom a pennát, és még az sem dob fel, hogy olvashatom az iskolás Willow értekezéseit a tananyagról, amit néhány helyen annyira értékelt, mint most én ezt a páratlan pillanatot a tudásom bővítésére. Végül egy szó szerint bicskanyitogató témakörnél állapodom meg, és a feléig el is jutok, mikor újra megjelenik a helyszín tulajdonosa, és szembe találja magát a macskámat idézően bájos tekintetemmel. A későbbiekre hagytam egy kis meglepetést is az egyik fejezet alatt, ahol megjegyezte, hogy 'Hát ez ritka unalmas...', egy 'És itt még nem is tudtad, hogy egyszer azért kapsz majd fizetést, hogy másoknak tanítsd - szerető diákod' formájában, ami sokat lazít a kedélyemen, így tudok kedvesen válaszolni is ismét.
      - Akár a pokolba is lesétálok ehelyett. - ezt prezentálandó rögtön le is teszem az íróeszközt, és eltolom a tintát, veszélyeztetve, hogy elmaszatolom a friss betűket, de nem történik meg - Bár tanulságosnak fogod találni, amikor elkészültem vele. Viszont nem lesz belőle baj, ha veled megyek? Ha bárki felismerne... Nincs olyan különleges ismertetőjegyem, de a magasságom már árulkodó lehet, ha összefutunk valakivel. Vagy megkísértjük újra Fortunát? Messzire megyünk?
      Közben már fel is álltam, és a kérdések kíséretében elindultam az ajtó felé, aztán megállok még közvetlenül előtte, magamban sorolva a lehetőségeket. Természetesen az összes szabályszegéssel jár együtt, de a legkézenfekvőbb, az animágus-alakom most nem kijátszható, még ha meg is kockáztatnám Willow előtt, a belváros közepén egy őzzel sétálgatni majdnem rosszabb lenne, mint az emberi változatommal. Bájital nincs nálam, maradandóbb változtatást pedig nem szívesen eszközölnék magamon, mert az meg utólag vet fel kérdéseket a kastélyban... Felsóhajtok egy fáradt vigyor kíséretében, és megfordulva a leendő útitársam szemébe nézve előhúzom a pálcámat abban a tudatban, hogy ezen az éjszakán tényleg nem titkolhatunk majd el semmit a másik elől.

       - Nem tudom, ismered e, de van egy tervem rá, hogyan megyünk majd. Nem illegális, csak.. nem ismert. - magamban hozzáteszem, hogy a kevéssé feltűnésre vágyók körében, mint mondjuk a tolvajok, nagyon is az - Cserébe nagyon hasznos, de nem fogok tudni eltűnni mindenki elől, de működni fog, ha nem keltünk feltűnést. Arcanus!
       A mellkasomra szegezem a pálcám, és már érzem is a szokásos kis ütésféleséget, ami ezzel együtt járt - Roux büszke lehet rám, amiért a kis trükkjeit tovább örökítem. Willow nem fog változást tapasztalni, elvégre eleve szemben állt velem, de a hatás amúgy sem rá irányul majd. Megfogom a kezét, belefonom az ujjaimat az övébe, és a pálcámat eltéve kilépek az ajtón, közben fojtott hangon ismertetem a dolog mibenlétét.
      -Roux és a társai szokták használni muglik között, illetve időnként a zsebtolvajok... Nem leszek láthatatlan vele, sőt, a külsőm sem változik, de ha elmegyünk valaki mellett, nem tűnök majd fel neki, úgymond beleolvadok a tömegbe. Kis közegben működik csak, és ha most lenne valaki, aki direkt megfigyeli az embereket, esetleg egyenesen követ, vagy mondjuk szimplán csak felkeltjük az érdeklődését annyira, hogy meg alaposan végigmérjen, már eleve mindegy lenne, viszont arra tökéletes, hogy jelentéktelenné tegyünk az idegenek számára még ezzel a magassággal is. Gyere, siessünk... nem tart ki sokáig.

          El kell ismernem, igaza van. Ha akkor rákérdezett volna a lakásra, akkor talán most nem itt lennénk. Vagy ki tudja, hogy mi következett volna akkor már be, de az biztos, hogy elkerültük volna a nagy meglepődést az első órán. És az még biztosabb, hogy megkíméltem volna magam még néhány kényelmetlenségtől. De nem, nekem erre szükségem volt, ez is tette eddig és ezután is olyan különlegessé a kapcsolatunkat.
          - Megkérhetnélek rá, hogy ne fesd az ördögöt a falra?
          Elmosolyodom, ugyanakkor kiráz a hideg a név hallatán. Biztos vagyok benne, ha ez a fülébe jut, akkor… Oké, szerintem csak egy beszélgetés lenne a vége. Még mindig kényelmetlenül érzem magam, ha az óra szóba kerül, pedig tud róla, és nem zavarja. Vagy talán az zavar, hogy… Nem biztos nem szólja el még csak véletlenül sem magát Leonnak. A konyhában kiteszem elé az üvegeket, és bevallom, örülök neki, hogy a narancslevet választja. Én elveszek egy gyömbért, majd miközben belekortyolok, hallgatom véleményét.
          - Mimi, sohasem kérnélek rá, hogy Leonnal szembe állj a kedvemért, akkor is, ha nem értesz velem egyet. Az pedig teljesen természetes, hogy van véleményed és ki is állsz mellette.
          A dolgozat tulajdonképpen két célt szolgál, amiből az egyik csupán a büntetés. Szeretném kicsit lekötni, és kíváncsi vagyok mi a véleménye erről az egészről. Kettesben könnyebben megbeszélhetjük a dolgot, ha úgy adódik, de biztos nem fogom felhasználni ezt a hétvégét arra, hogy tanítsak neki valamit, amit egyébként is megtanult már.
          - Ki mondta, hogy van benne logika? Ez a feladat és kész. Ha pedig találsz valamelyik könyvben az abszint fogyasztás veszélyeiről egy fejezetet, akkor arról is írhatsz, ha akarsz. De mínusz pontot ér, ha nem tudom elolvasni.
          Mosolygok, miközben egyedül hagyom. Előveszem a sajtos, sonkás csirkemellhez az alapanyagokat, de rájövök, hogy ugyan van itthon bazsalikom, nem lesz elég. Erre nem is gondoltam, hogy meg kéne nézni. Mellé levendulás fekete rizst szeretnék csinálni, amihez viszont minden van itthon. Akkor már csak a desszertet kell átnéznem. A bounty kehelyhez viszont kell vennem tejszínt. A bazsalikom nélkül még tudnék főzni, de a tejszín alapfelszerelés.
          Valahogy sejtettem, hogy majd a szabadulást választja a büntetés helyett, de remélem tisztában van vele, hogy ettől még nem úszta meg.
          - Nem lesz baj, ha nem viselkedünk feltűnően. Úgy értem, nem varázsolunk. Itt mindenki tud mindenről, de senkit sem érdekel, amíg pletykálni nem lehet vele. Te pedig előbb nézel ki a lányomnak, mint a barátomnak vagy a szeretőmnek. Egyébként is, azt mondod, hogy az én szerencsém nagyobb a te balszerencsédnél, akkor kísértsük meg Fortunát újra. – Elvezetlek az ablakhoz, rámutatok egy parkra és azon túl egy három háztömbbel távolabbi háztetőre. – Oda megyünk, az nincs messze.
          És közben legalább látjuk is majd a parkot, a parkban a szökőkutat, a sárguló leveleket, mindent, ami az őszhöz tartozik. Talán még azt is megcsináljuk majd, ami miatt rendszerint gyereknek néznek az arra járók. Kicsit elkalandozok, így már csak a varázsigére figyelek fel, ami teljesen ismeretlen számomra, viszont a magyarázat után már minden világossá válik számomra.
          - Rendben, akkor siessünk. Hozom a tárcám az ajtóban találkozunk.
          Ezt legalább olyan meggyőződéssel mondom, mintha egy kastély lenne az én negyedik emeleti lakásom helyén. Beugrok a konyhába, majd megállok az ajtóban, és hopp, abban a pillanatban kopognak is. Kérdőn nézek Mimire, nem tudhatja senki, hogy itthon vagyok, főleg, hogy valakivel vagyok itthon.
          - Menj be a konyhába, azonnal végzek – suttogom.
          Kinyitom az ajtót, és szembe néz velem az az idős néni, aki már odaígérte nekem a lánya kezét. Szerencsére semmi komoly, csak hallotta a mászkálást a lakásban, és gondolta megnézi ki az. Felismerem a hazugságot, szerencsére. A lakásnak elég vastag falai vannak, biztos nem hallott semmit, inkább csak becsöngetett, mert akart valamit, és véletlenül itthon talált. És igazam van, mert el is mondja azonnal, hogy mennyire fél egyedül ezen az emeleten így, hogy nem vagyok itthon, mesél a lányáról, a vejéről és ha nem állítom le, akkor a kutyáról is. Kedvesen rá mosolygok, elküldöm, majd szó szerint kiszöktetem Mimit a lakásból, mert tudom, hogy most még figyelni fog egy darabig, de nincs rá időnk, hogy ezzel szórakozzunk.
          - Ne haragudj, nem számítottam rá, hogy benéz. Biztos akart valamit, csak azt nem tudom még, hogy mit. Viszont így számítok rá, hogy vendégünk lesz még az éjszaka.
          Egyébként tényleg aranyos néni, csak nagyon kotnyeles. De azonnal el is jön az én várva várt pillanatom, ahogy belépünk a parkba. Megfogom Mimi kezét, a legközelebbi avar kupachoz vezetem, ami nem messze van a bejárattól, és pont rálátni a szökőkútra, majd eldőlök és a leveleket kicsit szétszórva nevetek egy jót.
          - Tánc az esőben, huppanás az avarban. Még mindig mutatkozni akarsz velem? – mosolygok.
 

Ad Finem Fidelis

♒

        Fogalmam sincs, hogy lettem hazárd megye lordja, a prefektusok gyöngye ezzel a tekintetes csínylistával a hátam mögött, bár tény, hogy szökőévente egyszer, ha lebuktam bármivel is - ha volt előnye a gyerekkoromnak, akkor az a hazudni tanulás. Később hasznos körülmények bizonyult az életben maradáshoz is, de van olyan részem, amely nem maradéktalanul tudja elfogadni ezt a tulajdonságomat. Közelebb visz a gyökereimhez...
        Az ebből szárba szökkenő deviancia pedig érdekes kérdés - biztos vagyok benne, hogy az én koromban létező Willow ugyanilyen kitörő lelkesedéssel fogadta volna azt az indoklást, hogy 'mert csak', valahol vezethetett ez a mostani grimaszomhoz is, amivel ugye nekiláttam a hősies körmölésnek, de ez az alapja a trükköknek, amelyek egyikét használva indulunk neki a városnak is. Ha alaposan belegondolok, szinte mindent a folyamatos dacnak köszönhetek, talán még a süveg választását is, sokszor szegtem korábban meg azért egy szabályt, mert idegesített a logikátlansága, és az, hogy úgy védték, hogy szükséges, tehát megkérdőjelezhetetlen. Ennek fényében aztán mindig mérlegre kerül az aurori leendő karrierem, mivel az egyik oldalon talán kitartó vagyok és hajt az egészséges bosszúvágy, a másikon viszont dohányzom a házirend direkt megszegésére, de az ellentmondás tökéletes jellemez. Mindkettő én vagyok, nem is hiszem, hogy profitálna bárki a feloldásából.
        - Nem tudom, kin oltottál most nagyobbat, Fawcett: magadon, hogy megint öregnek titulálod magad, vagy magadon, amiért szerinted gyerekes pofim van, ezzel prezentálva, hogy nem te vagy korunk megfigyelője. - ballagok el az említett ablakig, hogy megnézzem az említett parkot, meg a tömböt, és nyugtázom, hogy tényleg nem megyünk messzire - Tudod, nem értelek. Amikor a parkban voltunk, szinte kikérted magadnak, amiért csak felmerült a barátok közötti különbségek emlegetése, és most.. Igazából tényleg zavar a korkülönbség, ugye?
        Még mindig nem értem, miért - én otthon érzem magam mellette, szeretem hallgatni a szavait, azt, hogy dobog a szíve, és természetes, hogy vannak olykor ellentétek köztünk témák tekintetében, de együtt szórakozunk a magunk gyerekes kis intermezzóin, táncolunk az esőben, nem érzem azt a határt, ami elválasztana egymástól. Ha így érez, miért nem beszél róla? Egy kis sóhajjal, és a homlokomon való végigsimítással reagálom csak le a bennem dúló vihart, azzal megelégedve, hogy nem értem mindig az embereket. Nem úgy, mintha én nem lennék az, csak sok gesztusuk érthetetlen számomra, mert olyan közegben nőttem fel, ahol kimutatni a valódi érzelmeinket komoly érvágásnak bizonyult, nem meglepő, hogy néha eltévedek a szándékok között... Csodálatosan tudok kimenekülni helyzetekből, amikkel nem tudok mit kezdeni. Nyilván nem véletlen az animágus-alakom sem.. A balszerencsének szemét humora van.
         - Már vele? - teszem hozzá mosolyogva, mikor a konyhába vagyok küldve, és türelmesen várakozom, amíg elintézi a szomszédos ügyeit. Na ez még valami, amit nem érzek át, apáék szomszédai mind ritkán vannak otthon, akkor is szeretnek a maguk dolgaival törődni, anyámnak meg nem voltak. Vajon ő intézte így? Bárhogy is, minél messzebb lakunk tőle, annál egészségesebb a légkör. Belenézek a készülő menübe, kicsit elmélázom rajta, vajon mi hogy készülhetett eddig a fázisig, kinézek az ablakon, egyszóval az összes némán végezhető időhúzó tevékenységen átesem, mikor Willow újfent megjelenik, és belevethetjük magunkat a kalandba, amit egy boltig sétálás jelent.

        Nem akarom tönkretenni a precíz osonást azzal, hogy megkérdezem, hogy mi a cifra úristent művelünk a lépcsőházban, sodródom tehát az árral, tipegek Willow mögött, mint a gyakorlott dráma hirtelen főszereplője, kecsesnek nem mondható, de legalább hangtalan mozgással végig a folyosón. Impozáns látvány lehet, mikor két, száznyolcvanat nevetve ütögető felnőtt magát gyerekbe gumózva settenkedik, méghozzá a szomszéd idős nénit elkerülendő, de a hétköznapoknak megvan ez a mágiája, ez a különös kis bája, ami idáig vezet egy kiosztott büntetőmunkától. Egész jól gyakorlott vagyok már ebben a műfajban, de a partnerem is, így akadályok nélkül kijutunk a szabadba - azt nem is gondolom végig, visszafelé hogy jövünk majd a zörgő zacskóval, de ráérünk arra még...
        - Te alszol vele, ha bekopog! - nevetek fel, mikor végre megint lehet beszélni - Mit szokott általában akarni? Vagy ne akarjak belefolyni a szomszédi iszony szövevényes történeteibe?
         Megint látom Willow gyermeki énjét - pár pillanatra ő az a fiú, akinek a könyvében az a sok megjegyzés van felfirkálva az utókor számára, akinek a közvetlensége elvarázsol, és aki mellett minden olyan, mint a békebeli buborék fényén elcsúszkáló meleg fény - hordozza magában a lehetőségek végtelenségét, a sebes térdünkre puszit nyom majd a felejtés, a félelmek pedig addig tartanak, amíg el nem húzzuk a tenyerünket a szemünk elől. Állok ott, kicsit az ajkamra harapva, ami egy elég béna arckifejezés, de most nem vagyok ura a mimikámnak, mert rájövök, hogy Willow az elveszett gyerekkorom most, itt, ebben a pár órában. Őt szólongattam az álmatlan éjszakákon, hozzá imádkoztam, a lápi lidérc imbolygó lámpásához - az a mélyre szántó, szívbe markoló kék fény ég a tekintetében, és én a rabja vagyok már, visszaforgathatatlanul. Csodás és hatalmas, mint a mesék varázslói, de minden pislogása egy-egy kis halál, ami után jön a feloldozás, és ha most kívánhatnék egyet a sok elpazarolt, be nem teljesült kívánság helyett, amiket egy sovány, rettegő kislány vágyott megkapni, azt szeretném, ha életem végéig mellette lehetnék, figyelhetném, hogy szalad végig a mosoly a szép vonásain, mindegy, milyen évszakot vagy évet írunk is pontosan.
         - Bolond vagy, te... bolond. - nehezen tudok megszólalni, azt hiszem, meghatottam saját magam, vagy lehet, hogy ez a kék szemű vásott gyerek lehetett, aki mellé most bedobom magam az avarba - Legyen ősz-szagunk! Tudtad, hogy van erről is egy mondóka? Franciául, persze, ők valahogy mindig ráéreznek az ilyesmire. Lefordítva nagyjából annyit jelent, hogy a nyárnak színe van, az ősznek illata, a télnek érzete a bőrünkön, a tavasznak pedig hatalma a szívünk fölött, és aki abban az évszakban született, képes is ezekre. Na várj... szerinted mikor van a szülinapom?
         Mosolyogva átfordulok, a levelek ráragadnak a pulcsimra, pajzsot vonnak körénk az évszakból, mikor a kezeim közé veszem kuncogva az arcát, és grimaszolva az orromat az övéhez illesztem. A tenyerem kicsit hűvös, nem öltöztem a kinti levegőhöz, így aztán nem lesz olyan nehéz rájönnie... Mielőtt azonban elmerülnénk egymás tekintetében, felmarkolok két adag méz és vérszín levelet, és magunk fölé dobom, ahogy hullanak, mintha tényleg megállna az idő számunkra. Nevetve állok fel, bár azért kétszer is térdre esem, de nincs semmi baj, hiszen most gyerekek vagyunk, akik igazán nem állíthatóak meg néhány horzsolással, ha egyszer játszani is lehet.
         - Gyere, kíváncsi vagyok, tudsz e olyan menőn libikókázni, mint a kistesóim! - fogom meg a kezét, és húzom magammal, aztán már helyet is foglalok a rám eső helyen integetve - Most már mindjárt inkább az a kérdés, te mutatkozol e velem... Gyere már, Willow! Mi a rossz kölykök vagyunk, akik nem úgy játszanak, ahogy elvárják tőlük, de épp elég nagyok vagyunk, hogy egy nyelvnyújtással elintézzük, ha leszidnak minket..
         Mivel kicsi maga a játékszer, könnyű áthajolnom a hosszú csövön, így közvetlenül az arca előtt nyújthatom ki a nyelvem - tudom, hogy nem számít rá, de egy kis nevetés kíséretében megnyalom az orra hegyét. Kicsit megbillenek előre a lendület miatt, így aztán jut belőle a szájára is, de épp ezért gyerekes a gesztus maga - nincs itt senki más, aki láthatná, és félreérthetné, mi pedig ismerjük már egymást, egymás szándékait és érzéseit, tudjuk mi a játék, és mi nem az...
 Ugye?

          Korkülönbség. Olyan érdekes szó, mindent elmond, és közben semmit sem. A korkülönbség csak egy szó, amit vagy érzel vagy nem, de mindenképpen magunknak kell eldönteni, hogy egyáltalán létezik vagy sem. És ez lehet az oka annak, amiért közted és közben folyamatosan felmerül. Még nem sikerült eldöntenem, hogy tényleg létezik vagy csak hivatkozom rá álcaként. Néha valóban úgy érzem, hogy nem számít, hiszen hasonló dolgokról tudunk beszélni, mintha az életem egy másik szelete, a lelkem egy másik darabkája lennél, ugyanakkor ott motoszkál bennem, hogy nem éltél meg annyit, vagy másként, és ez talán akadály lehet közöttünk.
          Először meg sem üti a fülem a kis megjegyzésed a kopogás után, majd mikor eljut a tudatomig, erősen vissza kell tartanom magam, hogy ne röhögjem ki a nénit szemtől-szembe. Aztán a kis lopakodás talán furcsa lehet, de majd elmagyarázom neked, hogy miért volt rá szükség, a többin pedig ráérek majd akkor gondolkodni, mikor már hazafelé tartunk.
          - Nem alszok vele, hidd el. A szomszédban van a lakása, miért kéne vele aludnom. – Úgy teszek, mintha komoly lenne, pedig nagyon nem az. El is nevetem magam, nem tudom kibírni. – Ő volt az a néni, akiről már meséltem. Aki feleségül akarta adni hozzám a lányát. Kell még mondanom valamit?
          Remélem nem, vagy ha mégis, akkor az a történet, de szerintem elmondtam neked. Főleg azért, mert túlságosan is felszínre tör gyermeki énem, és olyankor nagyon nehezen tudom visszarángatni magam a való életbe, a felnőtt létembe. Ha egy pszichológus látna, akkor nem tartana ép elméjűnek, gondolom, de nekem jó így.
          - Tudom, ne aggódj – mosolyodom el az avarban.
          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lep meg az, hogy követed a példámat, de akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglep. Ez is egy újabb bizonyítéka annak, hogy a korkülönbségünknek semmi köze ahhoz, hogy milyen a kapcsolatunk. Te legalább annyira felnőtt vagy, mint én, és én lehetek annyira gyerek, mint te.
          - Szeretem, hogy mind a négy évszaknak más illata van. Szerintem van az összesnek, és az összes közül az őszé a kedvencem.
          Azt hiszem, ezt nem is kell ecsetelnem innen az avarból felnézve rád. Ahogy közrefogod az arcom, dobban egyet a szívem. Újra ez az érzés, amit nem tudok hova tenni, összeilleszteni az eddigiekkel, és mikor az orrod az enyémhez ér, még egyet dobban a szívem. Beteg lennék? Nem, azt biztos nem, akkor máskor is jelentkeznének a tünetek. Egy pillanatra át is siklok a kérdésed felett, de aztán észbe kapok.
          - Szerintem… Nem tudom, de ha tippelnem kell, akkor tavasszal születtél, mondjuk márciusban. Eltaláltam?
          Annyiszor elvesztem már a szürkészöld szemeidben, hogy magam sem tudom kijutottam-e onnan. Megbabonáztál vele a templomban, azóta nem is engedtél el, és tudom, hogy a másik felemnek pont ilyennek kell lennie, különben nem ér semmit, különben ő nem is a másik felem. Újra dobban a szívem egyet, ahogy látom a hulló levelekben csodálatos mosolyod, amik visszaadják az életbe vetett hitem. Ijedten kapok utánad, de aztán felhúzol? Hogy bírod el a súlyom és a terheket, amiket magammal húzok? Hogy bírsz el egy gyilkost ilyen könnyedén?
          Elmosolyodom, ahogy követlek a libikókához. Először nem akarok ráülni, talán ezt veszed úgy, hogy habozok, pedig csak arról van szó, hogy az én súlyom többszöröse a tiédének, nemhogy egy gyerekének, de aztán mégis megteszem, és le is húzom mindjárt.
          - Sohasem voltam jó gyerek, ebben Leonnak igaza van. De mindig tudtam, mi az a határ, amit még megúszhatok ép bőrrel és csak afölött veszélyes.
          Vajon te ismered már ezt a határt? Vagy ez a határ nálad máshol van, mint nálam. Hirtelen hátrahőkölök, ahogy megjelensz előttem, de aztán ahogy megérzem a nyelved az ajkamon, az orromon, az megint egy olyan érzéssel tölt el, amit korábban nem tudtam a barátsággal összepárosítani. Utánad kapok, meg akarlak csókolni, de aztán úgy teszek, mintha csak megakadályoznám, hogy leessünk. És akármennyire is sajnálom, ez most visszaránt a felnőtt világba. Óvatosan állok fel a libikókáról.
          - Menjünk, a bűbáj hatása már nem tart sokáig.
          Kicsit körbenézek. Nem attól félek, hogy valaki meglátott, ebben az időszakban már nincsenek itt a gyerekek, viszont van egy olyan érzésem, mintha figyelnének. Távolról, valahonnan, ahol én már nem láthatom őt, de ő lát engem. Paranoia, máskor is éreztem már, ha kijöttem a Roxfort falai közül. A kisbolt nincs messze, hamar megveszem, amit kell, közben pedig folyamatosan téged nézlek, ezért az egyik polcot le is verem a kosárral.
           - Most mondd, ha szeretnél még valamit, vagy dupla adaggal kell majd enned a menüből. Apropó, tudod mi lesz a menü?
           Segítek visszapakolni a polcra az eladónak, bocsánatot kérek, majd a kasszához megyek és kifizetek mindent, amit vettünk. Majdnem mindent. Egy szív alakú marcipán desszert a zsebemben kötött ki, miután levertem a polcról, és mivel nem jöttek értem a rendőrök vagy a dolgozók, ezért biztos vagyok benne, hogy még nem jöttem ki a gyakorlatból, és sikerrel jártam. Kilépve az üzlethelyiségből, újra elfog az az érzés, mintha figyelnének, ezért megszaporázom lépteim, és inkább hazasietek. A lépcsőházba belépve, lenémítom a zacskó zörgését, a cipőnk nyikorgását. Majd a lakásban elmondom, miért is kell ennyire osonnunk, csak most jussunk be oda.

Ad Finem Fidelis

♒

        A vidám pillanatnak majdnem pár foggal kevesebb befejezése lesz, ami azt hiszem, fájdalmas tapasztalat lenne mindkettőnknek, én ugyanis ragaszkodom Willow fogsorához, illetve a saját, kicsit gyanúsan hegyes bal szemfoggal megáldott sajátomhoz, jobb, ha a kis gyöngysorok a helyükön maradnak, és nem mondjuk könnyes szemmel köpködjük egy ügyeletes orvos tenyerébe mély megbánások közepette. Igazából ez elég jól illene a gyerekes hülyeségek kategóriájába, de hogy mennyire felnőttek vagyunk, mutatja, hogy Willow erőt vesz rajtunk, és elindulunk a kisboltos küldetés második felvonása felé.
        - Nope. Decemberi vagyok. - mosolygok a rosszul megtippelt dátumon, de azért sokat javít az érzeten, hogy az összefont ujjainkat lóbálom magunk között - Viszont nekem a nyár a kedvencem, az a legszabadabb az összes közül. Nem mintha nem imádnám az összes évszakot, de ha már kivételezünk.. Hozzád viszont nagyon is illik a nyár, pont így képzeltem el. Igen, Leon súgta meg.
        Elgondolkozom azon, vajon vagyok vagy voltam e definiálható jó gyerekként, de tulajdonképpen a legkevésbé sem, mert igaz, hogy bizonyíték nem sok van ellenem, de elég hosszú lenne a lista, ha most elmesélném, miben is sántikáltam az évek alatt. Ezek közül az olyan ínyencségek, mint az animágia, már igazán fel sem tűnnek az egyszeri hallgatónak, pedig tényleg lehetnék prefektusok mumusa, vagy mondjuk biztosítóké, nézőpont kérdése ugye, de ha én magam nem is keveredem illegalitásba, a velem született balszerencse is beránthat még egy körre, hogy nehogy unalmas legyen az életem. Most viszont valóságos felhőkön ugráló könnyedség vagyok melletted, és kiélvezem a közös kis szabadságunk minden cseppjét.
        - Én sem voltam az. Mindig megszöktem otthonról, de általában nem jutottam messzire, csak a birtokon lévő erdőig, vagy mocsárig, egyszer a szomszéd tanyáig. - bontogatom az emlékek hosszú szőttesét, ami hidegnek tűnik a kezeim között még így is - De mindig visszavittek. Mint tudod, nem volt éppen rózsás a viszonyom drága jó édes anyámmal, szinte meglepő, hogy csak ennyivel megúsztam a legutóbbi családi találkozónkat. Hát ilyenek vagyunk: a határok meg én.
        Kicsit megrántom a vállam, de most nem a közönyöm jeleként, te is tudod, hogy mit őrzök a lapockáim között közvetlenül, mint mások a szép emlékeket, én ezt a kis ajándékot. Szeretném megkérdezni, mivel okozta, de erre csak akkor kerül majd sor, ha... mindent feladtam, és mindent eldobtam, a kezedet fogva pedig úgy tűnik, mintha ez sosem jönne el. Bárcsak igaz lenne, bárcsak ne én lennék én, és ez a délután csak a miénk lenne... De hiszen az is. Nem fogom befertőzni a saját sötét életemmel, ezek a percek elkísérnek majd mindig.
        - Ismered azt a kifejezést, hogy "Nyugalommal fizetek a nyugalomért"? - pillantok fel közvetlenül a bolt előtt, mert szöget ütött a kotnyeles fejembe a kifejezés - De hallottam már úgy is, hogy "Idővel fizetek az időért". Elég kifejező, ha engem kérdezel... Gumicukrot. Együnk gumicukrot. Békását, mert az felnőttes és komoly ízlésről tesz tanúbizonyságot.
        Halál komolyan nézek rád, aztán felnevetek mégis, mert komolyan, a békás gumicukor annyira szürreális a halál taglalgatása után, amennyire mi ketten azok tudunk lenni. Velünk jön hát a kis kikacsintás a komolytalankodás felé, hümmögve ballagok a sorok között, amikor felfigyelek a kis akciódra, amin megint kuncogok egy kicsit, és eszembe jut, hogy ezt is te tudod kihozni belőlem a leginkább. Végül kalákában cipekedve elindulunk visszafelé, de csak miután megfürödtünk a boltos gyanakvó tekintetében, aki biztos, hogy mugli, és biztos, hogy azt hiszi, hogy valami eszméletlen orgiát fogunk csapni a békás gumicukorral, és tudod, mit? Még az is lehet. Na ennyire vagyok most komoly, tehát amikor visszaérkezünk a házhoz, és következik a lábujjhegyen a lépcsőházban folytatása, nehezemre esik hangtalanul végrehajtani a feladatot.
        - Köszönöm. Na de várj.. miért kell majd dupla adaggal ennem? Miért akarsz megtömni? - gyanakodva mozgatom a szemöldökömet, de mosolyba fullad úgyis - Megnéztem, de nem vagyok benne biztos. Hús? Meg valami, ami kókuszos. Megfogtál, szerintem egy tojást sem tudnék biztonsággal feltörni anélkül, hogy az ne legyen ön és közveszélyes, de emlékezve arra, milyen reggelit csináltál Párizsban, biztos vagyok benne, hogy isteni lesz.
        Kezdetét veszi tehát az osonás, amit profin kivitelezünk, bár te csalsz azzal a trükkel, de nem mondta senki, hogy nem lehet. Azért egy elfojtott kuncogással megajándékozom a szomszéd néni ajtaját, aki nem is sejti, hogy az orra alatt lopakodtunk ki a kisboltba békás gumicukorért, és még csak nem is ez a legmeredekebb dolog, amit elkövettünk ma este. Segítek kipakolni a pultra a zsákmányt, és még egyszer köszönetképp megpuszilom az arcod, aztán egy kis borongással veszem tudomásul, hogy vár rám a fantasztikus büntetés is, így a narancslevet magamévá téve száműződöm is a kötetek mellé vissza.

        Valahogy, hatalmas véráldozatok árán aztán befejezem, olvasható is, és mondjuk, hogy az utókor is okulhat belőle valamennyit, már ha ez kijut innen egyáltalán valaha. Mosolyogva fordítom meg, hogy szignózzam, mert egy ilyen mestermű viselje csak a kézlenyomatomat, később Willow gyönyörködhet a kalligráfiát nem nélkülözően göndörödő betűkben.. Én meg összeszedem az államat az asztal alól, ahová begurult a vacsora láttán. Nem mertem megszámolni, de szerintem tíz percig folyamatosan biztos ájuldoztam felvezetésként, már csak a színek és illatok tapasztalása után, legalábbis gyanús volt, hogy kicsit bő lére eresztettem a rajongásomat, és ezt csak a gyomrom kordulása szakíthatta félbe.
         - ...szóval úristen, Willow, legyél a feleségem, kérlek! - zárul a monológ egy hatalmas falattal, amit még több követ, még sok, és meg vagyok győződve róla, hogy két mérettel gazdagabban állok fel az asztaltól, mikor a végére érünk, és muszáj ebben a mámorban leülnöm egy kicsit az egyik fotelba, mert félő, hogy a gasztrorgazmus kerít hatalmába. - Ugye tudod, hogy mekkora hatalmad van?
         Felajánlom szolgálataimat a mosogatásban, ha már, illik ugye lemozogni a vacsorát, így aztán valamennyire hozzájárulok a dologhoz - nem mondta senki, hogy nem használhatok hozzá bűbájt, így mégis sokkal gyorsabb, és már a teendők elvégzése után ülhetek le mosolyogva a házigazda mellé. Motoszkál a fejemben egy gondolat, kíváncsi vagyok, vajon belevihető e a rosszba.
         - Vetkőzz. Gyerünk. - nyomatékosítandó le is húzom a pulcsiját, de persze ott bujkál a vigyor a szám szélén - Elég pólóig, bolond. Szeretném megköszönni a gondoskodást, jó vagyok ebben. Apa tanította, szóval tényleg semmi félreérthető, ígérem.
         Kiroppantom az ujjaimat a háta mögött, és kényelmesen elhelyezkedve masszírozni is kezdem. Óvatosan szaladnak végig a kezein a nyaka ívén, zongorázva a hangokat a gerince fölső hajlatán, átívelve a válláig, meleg és védelmező csíkot húzva végig a bőrén, ami olyan puha.. De most erre ügyelek, minden egyéb gondolatot félresöprök, mert ugye ez itt gyógyászati céllal zajlik, semmi mellékes. Kisimítok néhány kis gömböt, de nem veszélyes, nem okozok fájdalmat sem, ami még engem is megnyugtat, mert nem szeretném a legkevésbé sem szenvedni látni, sőt, ha lehetne, azokat is elvenném, amik eddig kínozhatták.
          - Most annyira nem érezlek feszültnek. Könnyű dolgozni a válladon, sokan csikisek vagy befeszülnek, bár én is... Fura volt mindig, ha így értek hozzám, de tőled nem tartok. - szelíden elmosolyodom, és nyomok egy puszit a fejedre - Tudod, néha kíváncsi lennék, mi jár a fejedben, miket gondolsz, azok hogy kapcsolódnak egymáshoz. Nem kémkedni és mindent kiismerni, csak belesni a függöny mögé, lopni egy kis hétköznapi mágiát.. Játsszunk ilyet? Megpróbálom kitalálni, mire gondolsz, és ha eltalálom, megünnepeljük. Nehezíthetjük is a játékot.. tudom, hogy szemezel azzal az itallal ott a pulton, miattam ne fogd vissza magad. Hmm? Mered így folytatni a játszmánkat?

          Vajon az, hogy te téli születésű vagy, én pedig nyári az ellentéteket hangsúlyozza? Hiszen ez a két évszak pont ütközik egymásnak a hideg és fagyos tél, a meleg nyárral, és valahogy mégis kiegészítik egymást. Pont mint mi ketten. Nem is tudom, hogy sétáltam-e úgy egy barátommal, mintha szerelmesek lennénk. Az ujjaink egymásba fonódva, és mégis megnyugtató. Leon, hát persze. Inkább hazudnia kellett volna, mégis miből gondolod, hogy a nyár illik hozzám? A bohémságommal, a gyerekességemmel inkább a tavaszt vagy az őszt kéne felidéznem benned.
          Érzem, ahogy édesanyád említésére megmerevedik az arcom. Az a nő egy szörnyeteg, és remélem, soha nem találkozom vele. Nem akarok összetűzésbe kerülni vele vagy veled, ha esetleg úgy alakulna, hogy bántanám. Könnyebb a kisebbet bántani, de mit kezdene egy vele egykorúval? Egy képességeiben egyenlővel?
          - Nem, eddig nem hallottam – mondom még mindig kicsit hidegen. – Gumicukrot? A gumicukor?
          Elnevetem magam, ez kellett ahhoz, hogy újra jó kedvem legyen, köszönöm neked. Viszont a kifejezés nagyon is érdekel. Miért jut eszedbe ilyen dolog. Miért akarsz még ennél is jobban megijeszteni? Hát, nem volt elég az, amit a nyár végén mondtál? Nincs időm ezen tovább gondolkodni, hiszen újra itt vagyunk a háznál, muszáj lesz ügyesnek lennünk, ahhoz pedig a figyelmemre is szükségünk lesz.
          - Nem akarlak megtömni, bár rád férne, amilyen csont és bőr vagy. Egyébként eddig jó, hús és kókusz is lesz benne, de majd várd ki csak a végét.
          A reggeli Párizsban. Az semmi sem volt ahhoz képest, ami most vár majd rád. De olyan furcsa ez az egész. Főztem már rengeteg emberre éttermekben, szállodákban, út széli gyorséttermekben, de ez most mégis más. Jobban akarok teljesíteni, miattad. Azt akarom, hogy tökéletes legyen, amit kapsz, azt akarom, hogy minden úgy legyen jó, ahogy annak lennie kell. És valahol kárpótolni is akarlak a büntetés miatt. Még akkor is, ha maga a büntetés tényleg jogos, de nem ezért hívtalak ide. Így viszont biztos vagyok benne, hogy hasznosan töltöd az idődet, és nem teszel még a felügyeletem mellett se kárt magadban, amíg a konyhában vagy velem.
          Megterítek, gyertyát is gyújtok, és bár a rosé lenne a megfelelő kísérő, egyelőre jobbnak látom, ha maradunk az üdítőnél, ezért leteszek a tányérodhoz még egy üveggel, amit ki is tölthetsz, akár a pohárba. Ahogy mondtam már talán neked, rengeteg emberre főztem, de ennyire lelkesen még sohasem dicsért meg senki, és még ha nem is eszel belőle többet egy falatnál, akkor is megérte, már ezért. Pont ezért nagy öröm számomra, hogy látlak enni, még akkor is, ha ez csak egy egyszeri alkalom lesz, tudom, hogy tényleg jól laktál.
          - Azért óvatosan, nem szeretném, hogy rosszul legyél. A feleséged? – elmosolyodom. – A feleséged nem leszek, ne haragudj, de annyiszor főzök rád, ahányszor csak akarod. – Hatalmam lenne? Nem hiszem, hiszen… Vagy talán mégis, de nem szoktam visszaélni ezzel a hatalommal. – Mekkora hatalmam van szerinted?
          Visszaülök a helyemre, amíg mosogatsz. Igazán nem lett volna rá szükség, de ha már ennyire ragaszkodsz hozzá, nem szólok bele. Tudod, igazán szexi vagy abban a kötényben, ami rajtad van, de persze varázslattal könnyen megy, és még annak az egy eltört tányérnak sem számít, ami kicsúszott a kezedből. Végül úgyis a nappaliban kötünk ki, kicsit magamhoz ölellek, de nem teszek semmi olyan mozdulatot, amit félreérthetnél. Hiába vagyunk nagyon jó barátok a végén még lehetünk… Nem, azt nem szabad engednem, még akkor is, ha csak én gondolom a helyzetet félreérthetőnek. De mintha máris belevittem volna olyanba, amit eddig el akartam kerülni. Kérdőn nézek rá.
          - De… - Akadékoskodnék, de mosolyogva veszem le a segítségeddel a felsőmet, majd nyúlok a pólóért is, viszont a mosolyod látva megállok. – Nem mondtad, hogy meddig vetkőzzek.
          Még szerencse, hogy nem kellett a pólómat is levenni, mert akkor látná, hogy kiráz a hideg, ahogy meghallom a csontjai ropogását. Kényelmesen helyezkedem el, és mikor megérzem a kezeid zongorázását magamon, még jobban megnyugszom. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy az illatod, az érintésed egy olyan helyre repítsen, ahol nyugalom van, boldogság és biztosan tudom, hogy senki sem bánthat. Még szavakkal vagy gondolatokkal sem.  Mennyivel jobb lenne, ha ezentúl ennyivel el tudnám intézni azokat a pontokat, amiket teherként vonok magam után.
          - Tényleg könnyű dolgozni rajtam? Ez talán azért van, mert bízom benned. Nem engedném másnak, hogy csak úgy a nyakamhoz érjen. Talán még meg találna fojtani, aminek nem igazán örülnék.
          A puszi után eltávolodok, és odafigyelek rád. Nem akarnád tudni, hogy mire gondolok, azok hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és főleg nem lenne jó, ha mindezekről még úgy szereznél tudomást, hogy úgy érzem, elveszthetem a barátságod. De érdekel a dolog, és nem azért az italért, ahogy gondolod, inkább azért, mert ettől még jobban megismerhetlek.
          - Rendben, benne vagyok ebben a játékban, de csak akkor, ha te is iszol.
          Elsétálok a pulton lévő ír whiskeyért, hozok két poharat és jeget is, majd leteszek egyet elé, egyet az én helyemhez és megtöltöm. Nem félek tőle, hogy baj lesz, Párizsban is jobban bírta az alkoholt, mint én.
          - Akkor halljam azt az első kérdést, gondolatot vagy mondatot  – fogok bele, miközben leülök vissza a helyemre. – És egy másik szabály. Csak őszintén. Akármit kérdezünk, mert én is kérdezek majd tőled, csak őszintén lehet rá válaszolni.
          Tudom, nem kérdés, tudom gondolatokat fogunk kitalálni, de ez akkor is úgy fog hangzani, mintha kérdezgetnénk egymást. A körülmények úgysem számítanak, annál inkább a gondolatok. Bár, én mondtam, hogy teljesen őszinték legyünk, vajon tényleg tudok veled ennyire őszinte lenni? Biztos vagyok benne, hogy annyira ismersz már, ha a szemembe nézel, mikor hazudok és mikor nem. De ha mégsem, akkor eljött az ideje, hogy megismerj.

Ad Finem Fidelis

♒

       Egy egész sereg gumicukor vagyok a látványodra, nyújtható édesség színesben, mert mikor voltam utoljára úgy boldog, hogy azt éreztem, teljesen megértenek és belém látnak a zselés kis zöld páncélon át, a szivárványos mosolyon túl, ahol a belsőm keserűséget rejt, ráharapni pedig kitöri a fogaid...? Te ismersz engem. Ismertél akkor is, amikor a vállamhoz értél a pubban, olvastál a tekintetemben, ami kíváncsian fordult rád. Willow, talán még nem ismerted el magadnak, de gumicukor vagyok a tenyereden.
       Ujjak kitartó játéka is vagyok még a nyakadon, a gerinced hullámain, amin egyre lejjebb vitorlázom, de erős, lazító mozdulatokkal, így nem értheted félre. Érzem, ahogy összerezzensz néha, pedig igyekszem tényleg nem fájdalmat okozni, nem is vagy görcsös, szóval erős a gyanú, hogy esetleg itt sunyiban mégis csikis lehetsz, amit le is tesztelek egy pólófelhúzás után bevitt körkörös mozdulattal, persze kajánul mosolyogva a hátad mögött.
       - Korábban megsértettelek a feleség dologgal? Ha igen, ne haragudj, mást értek alatta, mint a legtöbben. - feszélyezett ez a dolog azóta is - Tudod, abban a közegben, amiben annak ellenére felnőttem, hogy félvérnek számítok, elég komoly prioritása volt a férjhezmenés kérdéskörnek, szóval egy hagyományos kultúrkör, aminek nem tudok és nem is akarok megfelelni, apa mellett pedig kiderült, hogy ebben az értelemben tényleg inkább vagyok férfi... Szóval ez egy elismerés volt, ezek szerint rosszul átadva.
        Nem folytatom a magyarázást, enélkül is tudod, hogy a lövöldözésben és az alkoholfogyasztásban szoktam inkább jeleskedni a konyhaművészetek helyett, így aztán nem nehéz összekötni a dolgokat logikailag. Ott felejtem a tenyeremet a bőrödön, közvetlenül a lapockád alatt egy kicsivel, mintha csak kézzel hallgatnám a szíved dobogását. Az arcomat a nyakadhoz simítom, beszívom az illatod, és remélem, hogy nem jössz rá, mennyire tetszenek a tarkódon az apró kis tincsek, és milyen gondolat vert sátrat a bajkeverő fejemben arról, mi történne, ha apró csókokkal rajzolnám körbe őket. Tehát úgy teszünk, mintha mindig ilyen közelségben beszélgetnénk olyan témákról, mint a hatalom, gumicukor békák és a bizalom. Egymáshoz illő fogalmak, ugye.
         - Nagy hatalmad van, de inkább befolyást kellene mondanom. - gondolkozom el még mindig ebben a testhelyzetben - Eleve tanárként hatással vagy a felnövő generációkra, Leonra, rám... Vannak emberek, akik örökre megmaradnak az emlékeink között, mert van bennük az a.. je ne sais quoi.
        Igen, akitől először hallottam a kifejezést, ő biztosan érdeklődve hallgatná a közös kalandjaink neki nem is cenzúrázott változatát, elvégre úgysem tudok olyan meredek dolgokkal sebet ejteni a jóízlés felszínén, ahogy ő teljes természetességgel tette, ahogy én levegőt veszek, ahogy te olvasol bennem. Neki tetszene a közös dramaturgiánk, a helyszín, a szereplők, nem húzná össze úgy gyanakvón a szemeit, mint Leon, ha csak felmerül a neved.
        - Nem vagy egy kicsit paranoiás? Csak egy egészen picikét? - kihúzom a kezeimet, és hátradőlök - Mindjárt megtudom, ezek szerint. Rendben, de akkor úgy játsszunk, hogy ha kérdés hangzik el, és nem akarunk válaszolni, mert..államtitok, vagy hasonló, iszunk. Az éppen elég beszédes.
        Valahol tartok tőle, hogy olyasmit kérdezel, amit követ a többi szép sorban, és a hajnal a padlódon ér majd, amint éppen megint tökrészegen Hook vagyok, és szárazföldet vizionálok, de ettől szép a játék, hogy bevállaljuk a lehetőségét, hogy kalózra isszuk magunkat. Rengeteg titkom van, de ezek elhanyagolható része csak az enyém, azokat viszont nem féltem tőled, főleg, hogy te is egy vagy közöttük, szóval az első pohár itallal át is nyújtom neked a fejem és a szívem kulcsát, érezd csak magad otthon. Még meg is ágyazok neked, mert nem sok értelme van küzdeni a közeledő végzet ellen.
        - Akkor lássuk a konstansokat és variánsokat.. - mosolyodom el, mikor az ital leszalad a torkomon, kell némi szíverősítő a kezdéshez, hogy pörgős legyen a tánc - A tekintetedből ítélve.. most Párizsra gondolsz, és arra, hogy miért bírom én sokkal jobban az alkoholt, mint te, és vannak kétségeid. De akkor rögtön meg is kérdezem: miért félsz tőlem? Helyesebben, mitől félsz ezzel kapcsolatban?
        Még hajt a lendület, egyébként is szeretem az ehhez hasonló párbajokat, csak ugye Demetrius óta nem sok hangulatom volt kísérletezni a vitriolba lágyan mártott verbális tollvonásokkal, veled viszont mindig élvezet. Kényelmesen elhelyezkedem, felhúzom a térdeimet, és közben kitöltöm a saját kérdésemhez az italt, mert sosem lehet tudni, egyből eltalálod e a céltábla közepét, és viszed a főnyereményt, vagy elzúg a kés a fülem mellett, és az elvétett lehetőségek falában csapódik. A késdobálás hazai pálya nekem, még ha soha nem is voltam a kocsmák királynője.
        - Egy felvetés: szerinted lehet egyszerre félni és akarni valamit? Félhetünk attól, amit akarunk, és akkor az vajon nem a félelem akarása? - elgondolkozó a mosoly is, ami kíséri a szavaimat - Tényleg, nem is magyaráztam meg a korábbi kijelentésemet a nyugalomról. De akkor az már a játék része, Mr. Fawcett, lássuk, hogy boldogul velem.

          A házasság az valami olyan dolog, amiről még csak egyszer gondolkodtam el igazán komolyan, és ennyi elég is volt. Nem tartom magam arra alkalmasnak, hogy egy nőt élete vagy az én életem végéig boldoggá tegyek, nincs ilyen. Hacsak… lopva sandítok rád, hiszen már annyi mindent megváltoztattál bennem, a gondolataimban, talán ez sem lenne másként. De ha mégis így lenne, akkor sem adnám magam olyan könnyen, hiszen mikor felvettek a Roxfortba, akkor számoltam a lehetőséggel, hogy esetleg egy-egy idősebb, már felnőtt diákkal összejöhetek, amit viszont nem szeretnék, és pont ezért fogadtam meg, hogy sohasem kezdek ki velük és ha ők próbálnának meg egy ilyen helyzetbe keverni, azt is elutasítom. És most mégis itt vagy a kanapémon, mosolyogsz, önfeledten, csillognak a szemeid, és beleolvadok azokba az íriszekbe. Mi ez, ha nem a fogadalmam megszegése, de nem tehettem meg, hogy csak úgy eldoblak. Eldoblak azok után, amilyen életet mutattál nekem a nyáron; egy más világot.
          - Nem sértettél meg, sejtettem, hogy mire gondolhatsz, csak elgondolkodtattál. Amúgy is, ha kettőnk közül én lennék az, aki mos, főz, takarít, akkor jogosan kérhetnél meg, hogy legyek a feleséged, de azt hiszem, ez nem fog bekövetkezni. Nem vagyok férjnek való, és feleségnek még kevésbé.
          Igen, elnevetem a végét, mert inkább szánom poénnak, mint komoly dolognak, pedig valójában nagyon is komolyan gondolom. Még ha a fejed tetejére is állnál, még ha olyan dolog történne, ami miatt meggondolnám magam, mondjuk elvégzed az iskolát és már nem leszel a diákom, akkor sem tudnék magamra férjként gondolni. De várjunk csak? Miért is gondolkodok ezen pont veled kapcsolatban?
          - Ha inkább hatalomnak mondanád, nekem úgyis jó. Nem szoktam visszaélni vele. Ami pedig a tanítást és az unokabátyádat illeti… A tanítással pont ez volt a célom, és a másik… Arra még magam sem jöttem rá. Egyébként mi is ez a zsö ne szasz... valami? Mondtam már, úgy mondjad, hogy én is megértsem.
          Ha most nem ebben a testhelyzetben lennénk, akkor megcsiklandoználak, addig, amíg valamelyikünk levegőért nem kapkod a nevetéstől. És mi ez már megint? Ott, ahol az előbb még a kezed volt, most hideget érzek, mintha az a melegség, amit felém közvetítettél, eltűnne, és most csak a fagyos közeg marad, amiben nem akarok lenni.
          - Csak egy kicsit, de annyi mindennel a hátam mögött, ez még talán belefér. Hidd el, a sor az unokabátyáddal kezdődik, akinek látom néha a szemében, hogy a kiskanál víz és én jobb, ha hamar szoros barátságot kötünk. Ugyanakkor ez néha fordítva is igaz. – Ha most nem így állnánk… pardon ülnénk egymás közelében, arra gondolnék, hogy inkább le akarsz itatni. Elég sok olyan dolog van, ami államtitok. – Rendben, akkor legyen így. De remélem nem arra játszol, hogy leitass. Bár azt felesleges lenne, úgyis tisztában vagy vele, hogy mennyire bírom és mennyire nem.
          Tudom, hogy az abszint és a whiskey nem éppen vannak azonos szinten, már, ami az alkohol tartalmat illeti, de akkor sem lenne nehéz dolgod, ha sört innánk. Vannak amikről nem beszélek, még neked sem. Jobb az így, amíg azt hiszed, a kék szemű lovag vagyok, aki megmenteni szokta a bajbajutottakat. De akkor… még el se kezdtük a játékot, és már iszol? Te milyen titkokat rejtegethetsz? És igen, tényleg Párizs, de nem olyan értelemben, ahogy gondolod.
          - Ha tudni akarod, akkor nem félek tőled. – Oké, ezzel letudva az első kérdés, a második viszont egy teljesen más kérdés, egy teljesen más okot feltételez. Veszek egy mély levegőt, a szemedbe nézek, és remélem, kielégítőnek találod majd a válaszom. – Már így is olyan dolgokat kaptam tőled, amit mástól nem, vagy nagyon régóta nem. Belelátsz a legféltettebb gondolataimba is, nem hiszem, hogy véletlenül tetted fel ezt a kérdést. Attól félek, hogy rájössz néhány titkomra, és elvesztelek. Attól félek, hogy valaki, akit végre megtaláltam majd megutál és újra magányos leszek, megkeseredett, rosszabb az unokabátyádnál is. Azt hiszem, ettől félek a legjobban… - Egy pillanatra elhallgatok, mert van még valami, amit nem mondtam el, és talán nem is lenne olyan jó, de őszinteségről beszélgettünk, akkor őszinték leszek. – Attól, hogy ha megismersz, megutálsz, és ha ez nem történik meg időben, akkor tönkreteszem az életed.
          Hát, igen, kimondtam azt, ami már Párizs óta nyomta a lelkem. Nem hittem volna, hogy ennyi kell hozzá, de hát ez is bekövetkezett, és ha már adott volt a lehetőség, akkor miért ne. Ha vége kell lennie valaminek, akkor legyen most vége, mielőtt még elkezdődött volna az a valami. Akkor gondolkodjunk a következő…. kérdésen.
          - Felvetés, olyat is lehet? – mosolyodom el. – Félni és akarni ugyebár két külön dolog. Félni lehet az akarástól és lehet akarni a félelmet, ez attól függ, hogy ki milyen beállítottságú és mi a félelem illetve az akarás tárgya. Mondjuk én nagyon ki akarok Leonnal békülni, ugyanakkor már félek is tőle, hogy mi lenne olyankor, akkor az melyik? Akarom a félelmet? A félelemtől félni, teljesen természetes. Akarni a félelmet azért természetes, mert azzal lehet legyőzni azt, amitől félünk. Nos, Ms. Balmoral, mi az amitől félsz, mi az amit akarsz és mi az, amit annyira akarsz, hogy már félsz is tőle? Valamint a véleményedre is kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban. A többiről majd beszéljünk később.
          Ketten együtt nagyon jó érveléseket szoktunk összehozni, ahogy a pubban is tettük, vagy utána hazafelé séta közben. Úgy tűnik a sors olyan labdát dobott, hogy most megint ez kerüljön elő ennek a játéknak a formájában.

Ad Finem Fidelis

♒

+16

        Sosem értettem azokat az embereket, akik magukat műértő, de amatőr alkoholistának bélyegezve nyúlnak is egyből a kísérő felé egy-egy pohár tiszta vodka, whiskey vagy társaik után, aztán nem is érzékelik az ellentmondást. Valahol így lehetünk az igazsággal is: persze, őszinték vagyunk, csak ne kelljen kimondani, szembesülni vele, vagy véleményt foglalni benne, mert keserű, tömény, és olyan ellentmondást nem tűrően ránt magához, amit nem várunk az alkoholtól, ahogy nem várjuk a könnyednek erőszakolt alkoholmámoros beszélgetésektől. Persze nem mind bírjuk, és ezt jelezi nem is különösebben nagy bűn, csak azok a fránya ellentmondások, ugye.
         - Hmm. Amikor azt mondom, hogy feleségem, azt hiszem, az nálam azt jelenti, hogy a jobb, a legjobb felem. - mondom ki, először csak úgy magamnak, de aztán fűzöm tovább a kis gyöngyöket, illesztve a nyakad köré egy újabb láncot kéretlen őszinteségből - Az már valami olyan szép, amit alig tudok elképzelni, hogy egy ember otthonod lehet, akihez vissza akarsz térni, de nem csak a családod vagy a párod, hanem a világod, az a bizonyos univerzum. Nem a papírra gondolok, az egy gesztus és jogbiztonságot ad, de ebben az értelemben csodálatos feleség lennél, Willow.
        És akkor rögtön adja is magát az érzés, hogy nem fogok elég ideig élni ahhoz, hogy ezt megtapasztaljam. Mégis hogyan? Szinte látom is a szemem előtt lengetett órát, amiben egyre kevesebb perc maradt, és megbecsülni sem tudom, mikor fogynak el. Idealizálom a szexet, a párkapcsolatot, az érzéseket, mert tulajdonképpen soha nem hittem el, hogy bármelyikben igazán részem lesz, úgyhogy most csak egy kicsit keserűen elmosolyodom, és meglepem magam egy békával, mielőtt elszínezem a szép közös képet.
        - Nézőpont kérdése az is, hogy visszaélsz vagy nem. Bizonyos hangok szerint már az is annak számít, hogy mélyen az emberek szemébe nézel a kék szemeiddel, és kinek kell utána imperius? - kacsintok rá, aztán elnevetem magam - A je ne sais quoi az, amit a francia arra használ, amiben van valami megmagyarázhatatlan báj. Valami, amibe beleszeretni szoktak, de soha meg nem érthető, és épp ettől olyan izgalmas és vonzó. A magunkban hordozott kisugárzás, ami annyi féle lehet, ahányan vagyunk, de nem mindenki rendelkezik vele.
         Vajon tudod, mire gondolok? Bár szerintem jól behatároltam a kifejezést, még mindig mosolygok rajta, hogy enyhén legorombítasz, amiért franciául beszélek. Nem is tudod, hogy mások előtt is ritkán szoktam, kivéve ugye a káromkodást, mert a gondosan válogatott kifejezésekre még nem mindenki mondja meg, hogy az újlatin ezen gyöngyszemén küldtem el melegebb éghajlatra, de előtted eleve kötetlenebbek a gesztusaim, ez is jön velük együtt.
        - Tudod, nekem elég szórakoztató Leont melletted látni, mert nem ilyennek ismertem meg. Az túlzás, hogy régóta kapcsolatban vagyunk, de még a legpofátlanabb megjegyzéseim sem tudták ezt kiváltani belőle, szóval valamit nagyon tudhatsz. Nem akarom védeni, mert nem szorul rá, bőven elég jól tudja, hova szúrjon, de formáljátok egymást, és jót is tesz nektek... neki biztosan. - nem szoktam meg, hogy ilyen lassan igyak, főleg meglep a megjegyzés - Miért játszanék arra? Ez csak nehezíti a játékot, ivás mellett nehezebb sumákolni.
          Mulattat a gondolat, hogy ilyen egyszerűen elintézhetőnek gondolod magad - tény, a múltkor is fénysebességgel lettél részeg, de azért ez két eltérő kategória, viszont már nem is teszek magamnak sem olyan fogadalmakat, hogy nem iszom annyit, ahogy adja majd a kérdések özöne. Ahogy ez most kinéz, még bőven lehetséges, hogy én leszek a részegebb, és nekem lesz mit megbánni utána... Már ha egyáltalán használhatom ezt a kifejezést x év meg nem bánás után.

         - Hazudsz. - nézek a szemedbe, és lassan mosolyodom el - Átugrottál a kérdés felett, ami jól mutatja, hogy titkolsz valamit ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy nem személyesen tőlem félsz, de...
         De mielőtt csodálatos csavarással rád bizonyítanám az igazamat, be is fejezed a magyarázatot. Nem tudom, most vajon büntetésből nekem kellene e innom, vagy annyiban hagyjuk, de úgyis elveszi ezen gondolat élét maga a mondandód. Kicsit összébb is húzom magam, mintha hirtelen lenne nagyon hideg, de csak belegondolok igazán.
         - Willow... Nem tudom, mit követtél el, de... - a fejemben rengeteg lehetőség szalad át nevetve - De a létezésed maga is boldoggá tesz. Nem vagyok bíró, és nem is akarok ítélkezni, és hiába tudom, hogy önző dolog ennek alárendelni mindent, de nem tudsz olyan dolgot elkövetni, ami ezen változtatna bennem. Nem hiszem, hogy szent lennél, és most, hogy tudom, varázsló vagy, ez még biztosabb, főleg egy háború után... De nem vagyok naiv, és nem is emellek piedesztálra. A hibáiddal és bűneiddel együtt kellesz nekem, nem csak a szép és a jó, amikor együtt lehet nevetni, hanem mindaz a sötétség, amiről nem beszélünk, mert nem illik. Szerintem egy igazi érzelmekkel teli kapcsolatban ez természetes, még ha kevés ilyenben is volt részem. Honnan tudom, hogy ez az? Szerinted hány embernek vallottam be, hogy meg akarom ölni az anyámat? Emberek vagyunk, nem is feltétlenül a legjobbak, de...
        Mosolyogva nyúlok át az asztal fölött, megfogom a kezed, és meg is szorítom. Lehajolva éppen belém szúródik a tekinteted, és most megint átlépünk egy újabb világ felett, elmarad mögöttünk a képmutatás és a társadalom. Hogy kívánhatnék nálad jobbat, mikor már azt hittem, hogy téged sem érdemellek majd meg soha?
        - Mindegy. Úgyis tudom, hogy értesz. Még soha senkivel nem voltam így, és ez ugyan az én bizalmi problémáimban gyökerezik, de pont ezért nem kell félned soha attól, hogy ellöklek magamtól, bolond. Sz...
         Közbekérdezel, és amúgy is elengedlek fizikailag, hogy visszadőljek, magam alá hajtogassam a tagjaimat. Még ízlelgetem az iméntieket, azt az utolsó szótagot könnyű egy kis gesztusnak álcáznom, talán furcsán is hangzott volna, még ha egyébként nem is különösebben hazugság, csak persze hatalmas variáns, és könnyű eljátszani a magyarázataival, aminek nem most van itt az ideje.
        - Miért ne lehetne? Mikor játszottunk a szabályok szerint? - szórakozottan köröz az ujjam a poharam peremén, bár még nem kellett beleinnom - Ez tipikusan a nem akarhatom amit akarok probléma, illetve a kell és szabad egyik vetülete. Nem pont arra gondoltam, amit felhoztál példának, mert te a következményektől félsz, én már magától a tudattól, hogy akarok valamit, ez benne az ijesztő, mert ellentmondásnak tűnik. Szerintem mind akarjuk a félelmet bizonyos értelemben, gondolj csak a horrorfilmekre, valahogy szeretünk borzongani, de ez meg a fizikai félelem, belekeverem a végén magam..
         Most komolyan elgondolkozom, hogy megiszom a kitöltött italt további pofázás helyett, de hogy végül megteszem, az nem azért történik, mert az utolsó ugrás előtt elkapna a gyávaság egy körre, hanem épp ez ellen. Lehúzom, aztán az asztalra csapom, egy kis sóhajjal hagyom, hogy kinyújtsa az ujjait a torkomban, a mellkasomban, és ezzel a kölcsönzött szilárdsággal megkeményedve vágok magamba, egy olyan témába, amiről beszélgetni szerettem volna, csak nem osztottak nekünk lapot.
          - Amit akarok és amitől félek is.. - oké, mégsem megy ez olyan gördülékenyen, lássuk be - Emlékszel Párizsra, amikor bedurcultam, és becipeltél a hálószobába? Hmm...
         Hát ez nem megy egyetlen húzásra, következik a második kör, főleg mert csak olyan megfogalmazás jut eszembe, ami egyből egy másfél órás kínosan intim kiselődást vonna maga után, azt pedig nem szeretném. Miután biztonságban csatlakozott a testvéréhez a harmadik pohár whiskey is, úgy érzem, tényleg készen állok, hogy a házamnak megfelelő magatartás keretein belül kitárulkozzak. Vagy mi.
          - Nem tudom, mit hallottál, hallottál e egyáltalán valamit, de nem voltam még senkivel, mert... rettegek a dologtól. Úgy igazán görcsösen. - felkelek a helyemről, és az öledbe ülök menedéket keresve a szavaim elől - Az utolsó ember, akivel szóba került ez, szerintem a mai napig nem érti, miért csaptam rá az ajtót, és miért nem beszélünk azóta sem, pedig eleinte elég lelkesnek látszottam. Hiába tudom, hogy gyerekes, meg jutottam már közel is hozzá, attól még ijesztő az egész, mert... akarom, és félek tőle. Talán félek tőle, hogy akarom, attól, akitől akarom, talán csak akarok félni tőle, hogy úgy eltávolodhassak a problémától. És akkor vagy te, akiben pedig úgy bízom, mint korábban senkiben..
          Negyedik pohár, kis koppanás. Köszönöm, jól vagyok itt a térdeden, nem is mozdulok meg, ha nem muszáj, bár talán kényelmesebb lenne leülni a földre, és úgy folytatni a játékot, főleg, mert lényegében megvertem magam az első körben, így aztán le is húzlak magammal, és remélem, hogy most már nem hozom magam rosszabb helyzetbe.
           - Jó, akkor... éltél már ilyet valakivel? - nézek a szemedbe, megkoronázom az iméntieket egy újabb gumicukorral - Tényleg.. tényleg úgy folytatódott volna a történetünk?
          A kipirult arcomhoz érek, és aztán magam elé bámulok - most kezdhetett a kis tervébe bennem az alkohol, bár nem vagyok közel sem részeg, de most valahogy sokkal gyorsabban jönnek a szavak és gondolatok is. Megfogom a vállad, és félig térdelve, félig ülve nézek rád.
           - Ha te félsz attól, hogy megismerlek és elhagylak... hát most már értem, mire gondoltál. Az anyám mondogatta, amikor gyerek voltam, hogy bárki, aki egy kicsit is közel kerül hozzám, belém fog látni, és rájön, hogy.. egy kurva vagyok, akit még a babaágyban meg kellett volna fojtania. Az első férfi pedig örökre elindít a lejtőn, és miután soha nem tudtam senkivel őszinte lenni, magányosan, remélhetőleg a saját kezemtől halok meg, mert nem érdemlek jobbat. Érted már, miért félek?

          Csak hallgatom a szavait, és ezek elgondolkodtatnak engem is. Eddig volt két otthonom, jártam az országot és ez jó volt így. Nem kellett semmitől sem félnem, nem voltak anyagi gondjaim, nem volt semmi, ami hiányzott volna. Nem, inkább már beletörődtem abba, hogy nem lesz családom, hogy a meglévő már kitagadott és leírt, hogy sohasem fognak elfogadni, és akkor megjöttél te, aki ezt az egészet megváltoztatta, és azonnal oda akartam menni, ahol vagy, meg akartalak találni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy annyit kérdezősködtem azután melyik iskolába jársz. Nekem te lettél az otthonom. A Roxfortot se látom csupán iskolának, amíg tudom, hogy ott vagy.
          - Milyen hangok? Ne higgy azoknak a hangoknak, ha kérhetem.
          Nem hiszem, hogy megőrült volna, de az iskolában keringenek pletykák, rólad is, rólam is, mindenkiről, aki odajár, ez elkerülhetetlen egy akkora közösségben, mint a Roxfort. Elmosolyodom, főleg mikor a francia szó magyarázatát hallom. Így tekintesz rám? Tényleg így gondolod, annak ellenére, hogy teljesen másnak látom magam melletted? Kicsit meglágyulok Leon említésére. Vannak titkaim vele kapcsolatban, amiket sohasem árulnék el senkinek, talán csak neki, de ahhoz nagyon őszinte pillanatomban kéne lennem. De mivel te itt vagy, és összekötsz minket, nem fogok olyat tenni, ami számodra kellemetlen lenne. Még úgy sem, hogy néha elkerülhetetlen, hogy összetűzésbe kerüljünk egymással vele.
          - Talán nem szándékosan játszol rá, de nem félsz, hogy olyat tudsz meg, amit nem kéne megtudnod?
          Hogy mi annak az oka, hogy én félek ettől, az a következő kérdésed nyomán azonnal felszínre is bukik. Még akkor is, ha hevességeddel félbeszakítasz egy pillanatra. Az viszont meglep, ahogy reagálsz arra, amit mondtam. Önkéntelenül is a pohárért nyúlok, és amíg elmondod a gondolataidat, addig megiszom a tartalmát. Kicsit félre is nyelek, de remélem nem veszed észre. Vagy mégis? Látom a kezed felém kúszni, ezért gyorsan visszateszem a poharat az asztalra. Elmosolyodom, hiszen tényleg értem, hogy mire gondolsz és meg is könnyebbülök tőle. Látszik is rajtam?
          - Szerintem volt olyan, hogy a szabályok szerint játszottunk, de ha mindig ezt tennénk, akkor biztos nem ülnél most itt velem.
          És igen, újra visszatért ez az érzés, amit akkor éreztem ott a pub teraszán, mikor megismertelek. Nyíltan beszélgetni bármiről és bármikor valakivel, akit nem is ismersz még annyira, mégis olyan bizalom van közöttünk, amit mások csak hosszú hónapok után tudnak elérni. Mitől lettél ennyire bizonytalan? Ez csak játék, ami ugyan vet fel némi komolyságot, de akkor sem annyit, hogy ez miatt ennyire zavarban legyél. Vagy mégis?
          - Rendben, ha nem akarsz vál…
          De már folytatod is a dolgot, de akkor is meglep, hogy ennyi bátorítás kell a témához. Mármint remélem, hogy bátorítás különben egy olyan dologba nyúltam bele, amiről talán hallgatnom kellett volna. Még mindig élénken él bennem az a kép, amikor kinn a teraszon aludtunk és előtte a beszélgetés is. Azok a szavak túl súlyosak, hogy csak úgy el lehessen felejteni őket.
          - Igen, emlékszem rá, és… - Mikor látom, hogy már a harmadik pohár után nyúlsz, akkor a kezed után nyúlok, de elkések vele. – Nem kell. Ha ennyire nem akarod, akkor nem kell elmondanod. Ez egy játék, ennyire nem fontos.
          De belekezdesz, és én döbbenten nézek rád, először azt sem tudom, hogy miről beszélünk úgy igazán, de aztán leesik. Én azt hittem, hogy valami sokkal komolyabb dologról lesz szó az alkoholos felvezetés előtt, és nem mondom, hogy ez nem az, de az mindenképpen igaz, hogy meglep. Leteszem az üveget, mivel éppen a poharamba töltök egy kis alkoholt, mikor hirtelen az ölembe ülsz. Olyan furcsa érzés, olyan más, kicsit olyan, mintha a kislányommal beszélgetnék, és… Remélem nem felvilágosítást akarsz kérni most tőlem, mert… Fülig vörösödöm, és tudom, hogy félreérthető lesz, de valahogy nem érdekel. Ha téged viszont igen, hogy mi váltotta ki ezt belőlem, akkor készséggel elmondom egy későbbi kör folyamán. Úgyse fogom ezt elfelejteni egy jó ideig.
          - Mimi, ez…
          Nem meglepő, hogy ilyen korban valaki még szűz. És talán ez is lenne a normális, de annyival hamarabb felnő mostanában az ember, főleg a háború után, miért pont ezzel lenne ez másként? Végiggondolom, amit mondtál, és rájövök, hogy talán te azt hiszed, hogy én leszek az a férfi, aki megront? Aki rávisz arra az útra, amitől félsz és mégis akarod? Nem, biztos lehetsz benne, hogy ez nem én leszek. Annyira leköt a mondandód, hogy észre se veszem a negyedik poharat, csak a koccanást hallom, és érzem a húzást. Szabad kezemmel még elkapok két párnát, amit odaadok neked, hogy ne a földön ülj. Az asztalt kicsit eltolom a közelünkből, de csak kéztávolságra, hiszen a szabály, mégiscsak szabály. Viszont ezek a kérdéseid már nem izzasztanak meg annyira, mint az előző. Mielőtt azonban válaszolnék, megkóstolom már azt a gumicukrot én is. Bekapok egy szemet és jöhet is a válasz.
          - Nem, még nem éltem át mással ilyet. – Mire bekövetkezhetett volna, addigra a párom tapasztalt volt, és nem kellett bevezetnem a szex rejtelmeibe. Viszont annyira nem értem mire gondolsz, mikor a folytatásról beszélsz. – Tudod, ha tudnék róla, hogy én vagyok az első, akkor megadnám neki a módját. – Azt persze, nem árulom el neki, hogyan. – Nem tudom hogyan folytatódott volna a történetünk, és biztos vagyok benne, hogy sohasem fog kiderülni, de nekem tetszik, ahogy jelenleg alakul.
          Úgy érzem, hogy a kérdés és a téma felvetésének a lényege még csak most jön, és ahogy meghallom, közelebb húzlak magamhoz, fejedet a vállamnak támasztom, kezemet a válladra teszem, és simogatlak. Sohasem gondoltam volna, egyszer bekövetkezik majd az, hogy puszta kézzel akarjak megfojtani egy anyát, de Mimi esetében ez a helyzet.
          - Az anyád egy szörnyeteg. – Tudom, hogy ezek kemény szavak, de most talán erre van szüksége. – És meg ne halljam még egyszer, hogy meghalsz idő előtt. Nem fogsz. Eddig megértettem, ha féltettél, azt hitted mugli vagyok, de már nem kell. Értem, hogy miért és mitől félsz, de nem kell. Az anyád téved, csupán a rosszindulat és a saját kudarca beszél belőle, de te nem az ő sorsát éled.
          Nem visz rá a lélek, hogy elengedjelek. Nem tudlak elengedni, meg akarlak menteni. Korábban azt gondoltam, hogy sohasem leszek hős, most mégis az akarok lenni. A te hősöd, csak a tiéd, mert megérdemled, sokkal jobban, mint ahogy gondolod.
          - Minerva, tudom, hogy a világ ijesztő, és azok alapján, amit eddig megtudtam édesanyádról, ő még ijesztőbbé tette, de hidd el, a világ szép is lehet, és ha akarod, akkor megmutatom neked, hogy mennyire.
          Nem most azonnal, azt nem tudnánk megtenni, hogy a világot járjuk, mikor neked még iskolában lenne a helyed, nekem pedig a katedrán, de ott lesz a nyár. Az egész nyár, hogy bebizonyítsam neked az igazamat. Persze, ha majd akarod. Viszont most nem teszek fel neki új kérdést, először szeretném megnyugtatni.
          - Akárki is lesz majd az, akivel végül megismered a szex csodáit, biztos vagyok benne, hogy a világ legszerencsésebb embere lesz. Eddig szenvedtél, érzem, ahogy ráteszed a fejed a vállamra, itt az ideje, hogy mostantól csak a jó dolgok érjenek el.

Ad Finem Fidelis

♒

        Milyen az élete annak, aki mindig egyedül képzelte azt el, és ha ki is nyújtotta a kezét mások felé, rá kellett jönnie, hogy csak magával rántani tudja őket, elfogadni ténylegesen a segítségüket nem...? Nem vagyok hős, és el kell ismernem, hogy nagyon fárasztó. A sok intrika és magunk távol tartása másoktól felőröl, és nem erőssé tesz, sokkal inkább megkeseredetté, mégsem látok más lehetőséget. Unalmas mindig félmosolyok mögött bujkálni, és néha ugyan megerősít néhány jól megtervezett lépés abban, hogy van értelme folytatni, az idő nagy részében magamban ringatom saját magam, amiért ezt az árat fizetem látszólag a semmiért. Ez nem hősies, ez szükséges, de ahogy a legtöbb muszáj dolog az életben, ez sem boldogít.
         - Nem, én lényegében nem félek semmitől. Az igazi félelem komoly luxus, és nem engedhetem meg magamnak. - rázom meg a fejem - Ez persze csak általában azt jelenti, hogy nem ismerem el a meglétét, de leéltem már néhány évet abban a tudatban, hogy nincs értelme félnem, mert együtt élek a legrosszabb dologgal, amit ismerek. Akkor nem is volt semmi, amivel megzsarolhattak volna, mert nem volt mit elveszíteni.
        És megint a felesleges hősiességnél járunk, amit vagy ismersz, vagy jól érzel rá. Van persze családom, de nekik az a legjobb, ha olyankor nem tekintünk egymásra akként, mert ők nem tudnak segíteni rajtam, én sem rajtuk, és az egy felesleges erőpróbája lenne a halálnak. Nem vagyok hős, és épp az ellenkezője akarok lenni - ahogy mondod, nem játszunk a szabályok szerint, de igazán senki más sem, legfeljebb szeret ragaszkodni ehhez az álcához.
        -  Úgy látom, nem érted, mit akarok mondani. - meredek a szemedbe, keresve a választ, de folytatom is - Ez egy tünet, nem maga a betegség. Beteges bizalmatlanságnak hívják, erre épül az egész. Azért vagy te a kivétel, mert benned mégis meg tudok bízni, ugyanakkor ez ijesztő.
        Félrepillantok, és hátra is tűröm a hajamat, ráharapok egy újabb békára, és mélyet sóhajtok - kezdem kicsit úgy érezni, hogy elbeszélünk egymás mellett. Visszanézek rád, és megpróbálok meggyőződni róla, tévedek most: igen, vonzónak talállak, de a téma most nem ez, és nem az a kérdés, vágyom e rád olyan értelemben, hanem hogy képes leszek valaha átlépni a saját gátjaimon...? Egyszerre vicces és szomorú helyzet, főleg ha csak kívülről nézed, mert te nem voltál ennyire titkolózó vagy zárkózott. Ilyen téren meg biztosan nem, úgyhogy mondhatjuk, hogy bizonyos tekintetben én vagyok a rosszabb.
        - Nem. Az én vagyok, ő valami sokkal rosszabb annál. - utalok inkább csak magamnak arra, amit láttam - Ezt neked sem tudom megígérni. Sokkal reálisabb veszély ez, mint gondolod, vagy mint ahogy most el akarod ütni. Az ilyen kapcsolatokban sok az önbeteljesítő jóslat, ahol azért teszel meg dolgokat, mert elkönyveltek valamilyennek... Ne mondd, hogy a saját életünket mi irányítjuk, mert ez igaz, de akkor sem tudunk kibújni abból, amivé magunkat képzeltük évek folyamatos állításai után. Ha valaki lát valamilyennek, és folyamatosan torz tükröt tart eléd, elhiszed neki, hogy az az arcképed. Tudom, hogy te is átélted ezt, kérlek, ne tegyél úgy, mintha ez ennyivel elintézhető lenne.
        Elhúzódom, de még kéztávolságra, viszont nem engedsz el, szorítasz magadhoz. Mélyebben veszem a levegőt, a hajam begyűrődik kettőnk közé, nem is látok szinte semmit a függönyén kívül, súrolja az ajkamat és az arcomat is. Megmarkolom a pólód anyagát, hallom dobogni a szíved, és a szavaidra figyelek. Hogy lehet, hogy mindig átugrod a falaimat, felmászol a várfalaimon, ellopod a legdrágább kincseimet, és mégsem haragszom rád, sőt, tisztellek érte? One of a kind, fut át az agyamon, de megint elbizonytalanít, amit mondasz.
        - Ne mondj ilyet! Ne kelts bennem reményt, úgyis tudom, hogy nincs semmi értelme, te is tudod, csak nem szeretjük elfogadni a tényt, hogy nincs megoldása az egyenletnek. Egyébként sem akarok egy megvédendő áldozatnak látszani, főleg nem amiatt, mert így döntöttem. Talán a körülmények így hozták, de nem vagyok sajnálni és megvédeni való. - felemelem a kezemet, és a szádra teszem a tenyerem - Ezek most kérdések a játékhoz... Öltél már embert? Milyen érzés volt? És ha arra kérnélek... megölnél engem? Tegyük fel, hogy nincs más lehetőséged. Milyen lenne látni a holttestemet? Miért félsz a gondolattól, ami előbb-utóbb úgyis be fog következni?