Első felvonás

          Felkapom a fejem, hiszen egy olyan dolog csúszik ki a szádon, amiről nem gondoltam, hogy valaha előkerülhet és még vitaalapot is adhat.
          - Félni nem luxus. Nem beismerni, hogy félsz, az az igazán nagy luxus. A félelmünk tesz erősebbé minket. Nem az, amitől félsz, hanem maga a tudat, hogy félsz valamitől és mindent el fogsz követni azért, hogy megakadályozd annak bekövetkeztét.
          Sokáig éltem én is úgy, hogy azt hittem, nincs mit vesztenem. Nem érdekeltek a Tiltott Rengetegben tett séták, nem érdekelt, ha motorozás közben balesetet szenvedek, vagy párbajokban megsérülök. Annak ellenére, hogy tudtam, nem vagyok tökéletes párbajozó, mégis sokszor kötekedtem. Csak idővel jöttem rá, hogy még akkor is, ha az életem nem féltem, és úgy gondolom, hogy nincs vesztenivalóm, mégis van. A jövőm. A jövő, amiben most te is részese vagy. Mi lenne veled, ha én nem lennék? Akkor is lenne valaki, aki…
          - Már értem, mire gondolsz. – Tehát nem lenne, valószínűleg. – És tudod… Én nem gondolom, hogy ez tényleg így lenne. Mármint, nem tudom, hogy mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt?
          Kezdem úgy érezni, hogy ez a játék már túlnőtt azon, hogy megmaradjon játékként. Ez az életünk teljesen nyílt kitálalása, az érzéseinké, és én még nem vagyok felkészülve rá. Szerencsére eltereled erről a dologról a figyelmem, ezért majdnem leesett állal nézek rád. Hogy gondolkodhat egy angyal így saját magáról? Többször is nyitom a szám, de végül egyszer sem szólok közbe.
          - Igen, átéltem, átélem és biztos vagyok benne, hogy elkísér a síromig, de ettől még nem akarom megölni a családtagjaimat. És igen, pont azért mert olyannak látom már csak magam, amilyennek a testvéreim és az édesapám lefestett, már nem látom milyen lehetek valójában. Pontosítok. Eddig nem láttam milyen lehetek valójában, de megjöttél, és most már tudom, hogy az, aki addig a napig, amikor megismertelek, visszanézett rám a tükörben, nem én vagyok. Én az vagyok, aki most itt ül lenn melletted a földön.
          Hihetetlen, hogy most mennyire törékenynek érezlek, pedig talán sokkal erősebb vagy nálam. Mindazon átmenni, amin neked kellett, az én szenvedésem sehol sincs ahhoz képest. Vajon felérek valaha hozzád tapasztalat szempontjából? Visszakanyarodhatnék most a korkülönbséghez, de úgy gondolom, hogy felesleges. Más tapasztalataink vannak, amik miatt korán kellett felnőnünk. Viszont nagyokat hallgatok.
          - Nem akarlak hamis reményekbe kergetni, úgyis tudod, hogy mit engedhetsz meg magadnak és mit nem. És érzem, hogy addig egyébként sem adnád meg magad senkinek, amíg nem tisztáztad… amíg nem intézted a dolgaid az édesanyáddal.
          Hazudnék saját magamnak, ha azt mondanám, nem számítottam erre a kérdésre, és most nagyon össze kell szednem magam, hogy ne kelljen újra azt kibeszélni, amivel az egész játék kezdődött. Elengedlek, felállok és az üveget megfogva a teraszhoz sétálok. Kinyitom az ajtaját, meghúzom az üveget, veszek egy mély levegőt, aztán ahogy megfordulok bele is kezdek.
          - Igen, a háború alatt öltem embert. Varázslót és boszorkányt, és nem vagyok benne biztos, mivel nem mutattál semmit édesanyádról, de talán már vele is találkoztam. És… - iszok még egy kortyot. Ha már ennél a témánál tartunk, akkor… akkor képes lennék bűntárssá tenni téged? – És legyen ennyi elég. Háború volt, nem vagyok büszke rá.
Mintha egyszerre szabadulnék meg tonnás kövektől, hiszen eljött az ideje, hogy megtudd az igazat és mégse vagyok képes rá, hogy Leanderről is beszéljek, pedig akkor már régóta ismertél. Hogy meséljek Till látogatásáról. Közben másik köveket kapok, és ezek még nehezebbek, mint az előzőek. Meghúzom megint az üveget, neked pedig előveszek egy másikat, ebből már ne igyál, és jeget is hozok újat, mert ami itt van már elolvadt. Hagyok neked egy kis időt, hogy elmehess ha akarsz, de reménykedem benne, hogy mikor legközelebb visszatérek a nappaliba, még mindig ott leszel. Ha igen, akkor jöjjön a többi válasz, mert azok a kemény diók.
          - Nem ölnélek meg, nem tudsz olyat tenni, még akkor se, ha a saját életem múlik rajta…
          Nem, tévedek. Nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Hozzávágom a szekrényhez az üveget, és mérgesen nézek rád. Ennyire nem ártott meg az ital, pontosan tudom, hogy mit mondok… kiabálok, és te is tudhatod, mert a szemeim tiszták.
          - Felejtsd el ezt! Sohasem akarom látni a holttested! Nem akarom, hogy tovább rágódj ezen és legfőképp, azt akarom, hogy boldog légy! – Felállok, idegesen kezdek járkálni a szobában. – Mindig van más lehetőség, az sohasem lesz választható megoldás, hogy megöllek.
          Nem, hogy voltál képes ilyen kérdéseket feltenni? Miért akarod összetörni azokat a reményeket bennem, amiket eddig adtál? Miért akarod már most elvenni tőlem a boldogságot ezekkel a kérdésekkel? Nem értelek, Mimi. Nem… Én… Elküldenélek, de ha azt teszem, magam ellen cselekszem. Odaugrok hozzád és szorosan megölellek. Ennél többet most úgy sem tehetek. Pedig… Pedig…

Ad Finem Fidelis

♒

        Vihar vagy, annak minden gyönyörűsége és nyerssége - csapkodó villámok, mennydörgés egymásnak válaszolgatva, feszültség és futótűz. Álmodom talán, esetleg az alkohol keveri ilyen dühöngően széppé az alakod, de tudom, hogy nem találok majd ki belőle... Még csak egy kis csírája a gondolatnak, kezdemény csupán, mélyen a fejem földjében elásva, de ha egyszer szárba szökken, világok pusztulnak majd bele. Ahogy most a felháborodásodba is.
        - Félni luxus, ha te vagy a fegyver és a tartó kar is.. A félelem megfogja a kart és eltöri a fegyvert, ha nem, akkor az csak kétségekből van, nem félelemből. Az igazi félelem bénító erejű és nem tehetsz ellene semmit, börtönbe zárja a tudatod és nem ad hozzá kulcsot a józan ész sem. - elgondolkozva játszom még az ujjaimmal a csendben, egymásba bogozom őket, aztán szét, majd megint - De ezen nem fogunk összeveszni... Már van vesztenivalóm.
        Kinézek oldalra, több pillanatnyi bámulással adózom a szőnyegednek, de nem is látom a mintáját vagy színét, rád koncentrálok még innen is. Dolgozik bennem az alkohol mélyen, de nem visszafog, a gondolataim szárnyalnak, egymásba ütköznek és millió szikrává pattannak szét. Ha becsukom a szemem, abban is te vagy... Körbeveszel, és beletemetkezem a jelenlétedbe, mert most semmi más nem biztonságos már. Elsöpörted az elveimet, csak állok itt az orkán közepén és figyelem, hogy ér majd el a vihar szeme... De nem félek tőled. Gyere csak, próbáld ki magad a legmélyebb rettegésemmel szemben, melyikünk a szilárdabb? Azt kívánom, te legyél az.
        - Nem tudom. Létezel. Talán nincs rá logikus magyarázat... - gyűrögetem tovább a kezemet - De nem is akarom kideríteni, a köztünk lévő bizalom éppen olyan hirtelen és természetes, mint ahogy találkoztunk. Hétköznapi mágia.
        Innom kellene, mert már megint sötét az ég, csak villámok szaggatják, és olyat fogok mondani, amit nem gondoltam volna, hogy fogok, de megint itt vagy, közel, és én hinni akarok abban, hogy itt is maradsz, nem lesz, ami erősebb a vihar dühénél. Még az anyám sem, még én magam sem.
        - Akkor te jobb ember és kevésbé szörnyeteg vagy, mint én. Nincs ebben semmi rossz, nem is várom el, hogy helyeselj a döntésemre, ha logikusan gondolkoznék, és nem a haragom uralkodna rajtam ebben, én is belátnám, hogy amit kívánok, az embertelen. De én harapni akarok, Willow, viszonozni azt a fájdalmat, és nem tudom nem akarni, hiába tudom, hogy nem szabad. Tudod... - sóhajtok fel bűntudatosan - Akarni amit nem szabad. Én ilyennek ismertelek meg, nekem mindig jó és szeretnivaló leszel.
         Talán megsejtem a nem is létező érzékemmel a jövőre, mi következik majd. Beleharapok az ajkamba, beleszaladnak a fogaim a húsba, és feszülten követi a szemem a mozgásod. Hideg árad be kintről, ahogy kinyitod az ajtót, az éjszaka még hűvösebb ígéretét hozza magával a szél. Térdre támaszkodom, és ebből a félig lehajolt pózból figyellek, készülve bármire, ami eszedbe juthatott. Ha itt lenne az üveg, és nem a te kezedben nyugodna felém mosolyogva, meghúznám én is, keresve a biztonságot az alkoholba merülve.
        
          Némán hallgatlak végig, a vihar szele már itt kavarog körülöttem, táncba hívja a tincseket a nyakam körül, megragadja a kezem, és megpördíti körülöttem a világot. Színek és érzések kavalkádja a lakás, szétpattan bennem az első érzés, méghozzá az empátia, vagy talán jellemezhetném máshogy is, de nem jut rá idő, követi a következő, a csodálat és elsimulok a féltékenység ölében. Te már megtetted, fel is dolgoztad, átlátod a gyilkosság szövetét, tudod, mivel kell számolj, eljártad a következmények keringőjét is, és most azt várod... azt hiszed talán, ettől most megijedtem? Én hívtam a vihart...és szeretem a vihart.
          Szavak nélkül köszönöm meg az új italt, ha már megittad majdnem az egész előzőt, a szemeim a kezemen és a benne tartott poháron időznek, az alkohol selymesen göndörödik benne, fontolgatom, mit is mondhatnék. Tudod már, mit gondolok erről a bűnről, és hogy nem ítéllek el semmiért, mégis hogy nyugtathatnálak meg mégjobban? Beleiszom, de most még ízlelgetem is kicsit az aromáját, a markáns markának matatását az érzékeim között, nevetek magamban, hogy söpri félre a gátlásaimat. Eljátszom kicsit a felolvadt jéggel is - belemerül az ujjam, ahogy én fogok ebbe a beszélgetésbe. Kihúzom, mikor már pirosra hűlt, eszembe is jut, hogy arra emlékeztet, mikor elpirulunk, olyan árnyalatba öltözött, mint a hajnal szokott. Mindig valami változással társul, most sem felejti el ezt a kötelességét... Milyen szórakoztatóan bonyolult a természet.
          - Akkor sem, ha...?! - végigfut a borzongás a testemen, mikor összetöröd az üveget, fel is állok hirtelen, még ha meg is rándul a szemem szélén az egész világ - Willow...
          Rád akarok kiabálni, hogy ugyan ne legyél már hülye, meghalni születtem, egy holttestnek fogadkozol, de átugrasz a szakadékon, és ahogy ebben a mozdulatban benne van a szándékod, úgy az enyém is, amikor már a karjaid tartanak szorosan. Lenyelem a könnyeimet, egy pillanatig levegőt sem veszek, beértem a vihar közepére, itt csend honol.. De milyen csönd az, ahol a rezzenéstelenség leplén túl üvölt és száguld a vihar körbe? Magától indul a lábam, a hátad már az üvegajtónak ütközik, nem figyelem, merre haladtunk. Az egyik kezem a nyakadon, az én ereim alatt lüktetnek a tieid, a homlokod az enyémen, forrónak érezlek a hevülettől... De én sem vagyok hideg többé. Miért nem? Miért nem lehet minden olyan békésen jeges, mint korábban? Ki vagy te?! Mit művelsz velem?!
         - Te tényleg... - lihegem, és a szemedbe bámulok, olyan közel vagy, szinte belélegezhetnélek - Te tényleg létezel?! Miért... hogy csinálod ezt?! Ki vagy... hogyan?!
          Hevesen lüktet a szívem, a tiédhez préselődve, és keresem a menekülés lehetőségét, szinte már őz vagyok megint, futva az üldöző bizalom vadászai elől, de nem tudlak ellökni, nem is akarlak. Legyőztél... Igen, legyőztél, ahogy Demetrius jósolta, de vajon mit érzek, ha elfogadom? Vereséget, félelmet? Én sem tudom. Segíts eldönteni...Segíts úgy, mint eddig, nyisd ki a szemem..!
         - Akarlak! - mordulok fel élesen, nem engedem el a tekinteted, fogva tartom, mint te az enyémet - Úgy, ahogy vagy! A legrosszabbat, a legjobbat, a szépet, a csúnyát.. akkor is, ha most arcon ütnél legszívesebben a makacsságomért, akkor is, ha harcolni akarsz velem. Nem tudom, ki vagy te, és hogyan lehet ilyen hatalmad felettem, de elfogadom. Csak neked... neked ismerem el. Akarom, hogy definiáld a variánst, ami vagyok...!
          Keresem magam a kékségedben, ami egyszerre burkol be simogatón és szorít fegyvert a torkomhoz. Idők végtelensége forog körülöttünk, de már összeomlott elég világ a hátunk mögött ahhoz, hogy még egy már ne számítson. Az ajkaid puhák, ha lenyalnám őket, még érezném az alkoholt, de vajon érezném az igazságot, a félelmet, mindazt, ami itt van bennünk? Mi történne, ha megcsókolnám a vihart?
          Pedig olyan egyszerű. Mégsem tudom a választ én, aki igazán csak az esőben szeret táncolni.

          Úgy szeretnélek megérteni, miközben tudom, hogy sohasem foglak, mivel én nem azokat éltem át, amiket te is. Nekem más vágyaim vannak, mint neked, és van olyan közöttük, amiről biztosan tudom, hogy sohasem fognak megvalósulni. Szinte belém marnak mégis szavaid a félelemről, és tudom, körbe tudnánk még táncolni ezt a témát néhányszor, és fogjuk is még, hiszen küldetésed van, ez rég kiderült már számomra, és össze se nehéz rakni számomra, hogy ki vagy mi lehet az, aki miatt úgy érzed van, vesztenivalód. Most meg kéne ígérnem, hogy nem teszek olyat, amivel veszélybe sodrom magam vagy téged? Nem vagyok az a típus, aki ezt olyan könnyen megtenné. Az ígéretek másra valók.
          - Tudod, úgy érzem a mágia nem csak úgy jár át minket, hogy akaratunk szerint használhassuk. A mágia egy olyan részével van dolgunk, amire utalsz a „Hétköznapi mágia” alatt, amit csak nagyon kevesen értenek, tudnak és senki sem lát. Találkoztam már előtted is ezzel, de az nem volt ennyire mély.
          Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül jutunk el mindig ehhez a témához. Szörnyetegnek lenni sok szempontból lehet. De az mindig csak egy szempont, és ahogy én próbállak meggyőzni róla, hogy nem vagy az, úgy te is próbálod ugyanezt tenni velem. Egyszer biztos belátjuk majd, amit most nem tudunk, hogy mind a ketten azok vagyunk, miközben egyikünk sem, és csupán magunk tesszük azzá magunkat.
          - Sohasem fogok belenyugodni abba, amit akarsz. Sohasem fogom azt mondani, hogy menj és nyugtasd meg a lelked azzal a tettel, amire készülsz, és tudom, hogy a te érdekedben az lenne a legjobb, ha nem mutatkoznánk együtt, vagy nem mondanék olyat, amivel hamis reményekbe kergethetlek, és legfőképp azért nem fogom ezt megtenni, mert ezzel csak ártanék neked.
         
          Mérges vagyok, és ezt ha akarnám se tudnám letagadni. Az egy dolog, hogy gyilkosságról beszélünk, a halálról, de hogy vagy képes egy ilyen kéréssel felém fordulni? És igazából nem is a kérdés miatt vagyok mérges, hanem azért, mert te ezt olyan komolyan gondoltad, mint én a ma esti vacsorát. A beáramló hideg levegő sem elég ahhoz, hogy hirtelen keletkezett haragom eltűntesse, lassan lehűtse, ezért csak nézek rád és a kezedben tartott pohárra, amíg összeszedem a gondolataim a kitörésem egy következő szakaszához. Nem, ezúttal nem érdekelnek a kérdéseid, a felvetéseid. Nem érdekel, hogy milyen a kapcsolatunk, ha te azt végig akarod csinálni, akkor… Akkor… Miért nem tudlak elengedni? Mi ez a mardosó kín, amit már maga a gondolat okoz, hogy elveszthetlek, bármilyen formában? Nem lehet, ezt nem hagyhatom. A közelséged megnyugtat, ahogy átölellek, ahogy érezlek a közelemben, ahogy tudom, hogy bár véges ez a pillanat, most még végtelennek hat.
          - Igen, létezem. Csak miattad és neked létezem. Mimi, tudom, hogy néha hihetetlen dolgokat teszünk, de ez csak számunkra azok, mások számára hétköznapi dolgok. De én tudom, hogy nekünk sohasem lesz az.
          Csak pár pillanattal korábban nyekkentem a terasz ajtajánál, és máris érzem, hogy ez nem volt éppen a legjobb ötlet. Eddig is be kellett volna csukni a másik felét, és most, hogy itt állok, érzem is, de a közelséged meggyőz arról, hogy még várhatunk vele egy kicsit, egyáltalán nem annyira fontos az a dolog. Főleg aztán, hogy ilyen közel vagy hozzám, és ez a szó… a templomban is pont ezt éreztem, de akkor meg tudtam állni, akkor volt, ami megállítson, de most nincs. Lassan kezdek lépkedni oldalra, mintha ki akarnék bújni az ölelésedből, pedig csak arról van szó, hogy segítséget keresek, ami oldaná egy kicsit ezt a pillanatot. De előbb…
          - Én is akarlak.
          Ennyi volt, nem bírom tovább. Egyik kezemmel lassan elengedem a csípőd, hogy az arcéleden végigsimítva megtámasszam a fejed, néhány tincsed kihullik ujjaim között. Másik kezemmel közelebb húzlak magamhoz, majd a fenekeden pihentetem, a homlokom elválik a tiédtől, de az ajkam egybeforr a tiéddel. Érzem, a nemrég ivott alkohol szagát és ízét, igyekszem nem úgy viselkedni, amitől megijedhetsz, hiszen emlékszem, hogy miről beszélgettünk pár perccel korábban, és… Abbahagyom a csókot, akármennyire is akarnám folytatni. Homlokomat újra a tiédnek támasztom.
          - Sajnálom, nem akarok semmi olyat tenni, amire még nem vagy felkészülve.
          El vagyok veszve a tekintetedben, mint oly sokszor. Elengedem a fejed, valami megoldás után tapogatok, ami végül a zenelejátszóm lesz. Jó, kezdetnek jó lesz, ha kicsit megváltoztatom az alaphangulatot. Elfelejtettem, hogy korábban mit hallgattam, így most megszólal egy érzelmektől és szenvedélytől fűtött   tangó . Mintha a sors tudná, vagy tudta volna, hogy mire van szükségünk. Elmosolyodom, majd megfogom a kezed.
          - Nem esik az eső, de ez is egy tánc. Nekem adod?
          Még nem esik az eső, de persze ez nem jelent semmit. Tudom, hogy ennyivel nem terelhetem el a témát, de legalább nem hagyja egyikünket sem belesüllyedni abba, amit tettünk, amit tettem, és ahova kifuthatott volna még a dolog.

Ad Finem Fidelis

♒

+16

        De... de mi barátok vagyunk, nem? Az őz és a farkas, akik barátságot kötöttek, és együtt futnak szabadon a kötelességek erdeiben, követve a bennük élő vad hívását... Igen, erről lehet szó. Ha két ilyen szenvedély egymásnak ütközik, nem lehet más belőle, mint szikraeső és lángolás, ezért zavarodtam össze. Mindez olyan valóságos hirtelen, a hideg üveg a hátad mögött, a tekinteted, amiben a válaszokat meregettem...
        Nem, nem értem. Sem téged, sem magamat, a helyzetet végképp nem, de ez a történet nem mesélésre készült, nem arra, hogy a gyermekeinket altassuk el vele, sokkal inkább tűz melletti rémisztgetésre, mikor az éjszaka árnyainak ujjai hosszúra nyúlnak, és szinte a nyakunkhoz érnek, pedig talán nem is igazak.
        - Megint... értelmetlen dolgot mondtál... - mormolom, mikor megszólítasz, összezavarsz újra - Te előttem is léteztél, de bármilyen anyagból is készültél, én is. Ködből.. Mert ugyan kinek lenne hatalma átlátni rajta, ha az nem dönt úgy, hogy magába fogad, ki tudhatná, mi rejtőzik benne? És mert elillan olyan könnyedén, mintha nem is létezett volna. Vajon mi történik, mikor két ködfelhő egymásba kapcsolódik...? Sötétség, ahogy az emberek képzelik, vagy fény...? Talán nem volt még soha senki, Willow, aki láthatta volna, mert a köd mindig egyedül lebeg.
        A köd meséje nem mostanra való. Téli éjszakákra, mikor van, aki józansággal elűzheti a félelmeket, de mi most remegünk egymás karjában, várva valami hatalmas epifániára, és tartok tőle, hogy jönni is fog. Meghívtam a vihart, és az most túlnőtt rajtad is, és szembe kell néznünk vele valahogy, még ha esélytelennek is tűnhet elsőre.
        - Biztos... biztos akarod a balszerencsét, a variánst, ami vagyok? - válaszra számítok, de azt nem kapok már. Mintha menekülni próbálnál, pedig tudhatod, nincs hová magunk elől. Követem a tekinteted, még elbizonytalanítasz pár másodpercre, talán megoldhatnám a csomót egy vágással, ha most felmarkolnám a cipőm és beugranék a kandallóba, elmenekülnék, ahogy illik és ahogy megszoktam. Ha más körülmények szülik az első találkozásunk, talán láttad volna a futásért dolgozó izmaimat, amint kirajzolják a hátamon a félelem jelét távoztamban, de elkéstem vele. Mintha gyökeret eresztettem volna, és lesz pillanat, amikor a mostaninál is nagyobb félelemmel tölt majd el a tudat, hogy megadtam magam kérés nélkül is, de most még erős vagyok...
         ... voltam, de körbevesznek az ajkaid. Nem látod, de nyitott szemmel meredek rád, míg a nyelved utat talál a számba, és táncba hívja az enyémet. Puha vagy, meleg és élettel teli, napsütés dárdája a felhők között, gyereksírás a halott szobában, a hajnal első marokba szorított reménye, amivel legyőzi az éjszakát minden reggel újra, szikra pattan a bőröd mentén, mintha olajat öntenél a vonásaimra, és meg is gyújtanád, lágyan, szeretettel, vigyázva, és hirtelen borul lángba minden. Így éghetett Róma, így a taps milliónyi haldokló sírja fölött csaták után, de ilyen íze volt a forradalmaknak is, időtlen és vágykeltő, az élet valódi értelme. Elgyengülök, könnyek ülnek a szememben, kettő becsíkozza az arcomat, a rácsokon keresztül üvölt valaki, aki lehetnék melletted, aki nyújtja a kezét, akarja, hogy mentsd meg... ÉS AKI HALOTT. Meghalt évekkel ezelőtt, belátta, hogy jobb neki is érzéketlenül nyugodni, mert ez a táltostűz csak értelmetlen erőpazarlás, és most te felébreszted. Nem tudom, érzed e, hogy megrogy a térdem, de tartasz, szorosan közel magadhoz, beléd kapaszkodom, már nem is tudnám, ki vagyok és mit akarok. Eddig ezek egyszerű válaszok voltak, de te nem hagysz rothadni tovább, tüzet akarsz és fényt, forróságot és szenvedélyt, életet, és én...?
        - Nem, az... az nem ez volt... - mintha nem is én beszélnék, csak a testem felelget neked, a lelkem elszenesedett formája beleégett a testedbe, ott maradtam benned - Ez nem.. ijeszt meg.
        Pofátlanul hazudok, de nem maradtak kijátszható kártyáim. Melletted nem a fájdalomtól és a bizalmatlanságtól félek, vagy attól, hogy a földre hullva ezer darabra török majd szét, hanem a jövőtől. Nem szabadna kötődnöm, nem szabadna szeretnem senkit sehogy, és ezt már annyira meghaladtam az előbb.. Felfigyelek a tangóra, a fejembe egy olyan emlék költözik, amin még meg sem száradt egy év tintája, és bizonytalanul elmosolyodom, majd hagyom, hogy magaddal ragadd a testemet, most úgyis falevél vagyok a viharban kavarogva, semmi hatalmam magam felett. Ha becstelen lennél, olyan könnyen kihasználhatnád, lennék a fegyvered, a kurvád, átokkal sem kellene kérned hozzá. De épp ezért vagy te TE.
        - Neked adom, ha válaszolsz még két kérdésre, 'Kékszemű fiú.'. - megszorítom az ujjaid, és határozottan nézek a szemedbe, a számon még kérdések egész rengetege hullámzik, de most ezt teszem fel - Ad Finem Fidelis?

          Mint zenében a dob, ahogy beindul, úgy indul be az én szívem egy része. Hallom az egyenletes dübörgést, és tudom, hogy ismerem már ezt az érzést, csak olyan mélyre temettem el magamban, hogy már azt hittem eltűnt, meghalt és soha többé nem fogom tudni viszontlátni, viszont érezni, és akkor most egy pillanat elég ahhoz, hogy egy talán tévedés újra felszínre hozza. De elég is ennyi ahhoz, hogy örökre meg is maradjon?
          - Miért kell mindig értelmes dolgot mondani? Néha az értelmes dolgok értelmetlenebbek. Szerintem pedig volt olyan, csupán a köd átalakul nem sötétséggé és nem is fénnyé, ezért az emberek nem vették észre. A köd akkor eltűnik, és valami sokkal szebb, sokkal jobb dolog marad a helyén, amit nehéz felismerni.
          Balszerencse? Variáns? Akármi is vagy, én téged akarlak, és ez immár nem kérdés számomra. Egyébként is, nem hiszem, hogy ezek a dolgok befolyással lennének ránk. Ránk, akik eddig is átéltek olyanokat, amikbe mások talán már belebuktak volna. Pont ezért vagy talán más miatt vezérel az ösztönöm egy olyan irányba, aminek a jelentését és a következményét még fel sem fogom igazán. Édes ajkad, ahogy összetapad az enyémmel, és érzem a reszketésed, miközben elveszek először a tekintetedben, de aztán lehunyom a szemem, kicsit hevesebben csókollak, de még így is igyekszem odafigyelni rád.
          Aztán megérzem azt a dobbanást, ami teljes testemben felráz, mintha egy földrengés szaladna végig rajtam. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy magamhoz térjek a csókból, és elszakadjak tőled. A zene sincs segítségemre, de harcolok ellene, ahogy csak tudok. Közben folyamatosan hallom a dobogást, mintha ezer ló közeledne felé, vagy egy gyorsvonat robogna folyamatosan és minél közelebb érne, annál gyorsabban falná fel a közöttünk lévő távolságot. Ahogy újra hozzáérek a homlokodhoz, nem tudom eldönteni, hogy a tiéd olyan forró vagy az enyém lángol úgy, akár a gyorsvonat fa tüzelésű kazánja.
          - Örülök. Tényleg… én nem szeretnék olyat tenni, amit te nem szeretnél, és…
          És mit szépítsem a dolgot? Megcsókoltam az egyik diákom, pedig azt mondtam, hogy soha nem lesz kapcsolatom velük, és igen, mondhatok én bármit, kereshetek kifogásokat, attól még tény marad, hogy megtörtént. De te vajon hogyan érzel? Ugyan belefogok a táncba, de mintha csak egy báb lennél a karjaimban. A táncunknak szenvedélyesnek kéne lennie, de ez… ez minden csak az nem, ami nekem is köszönhető. Mégis mit vártam mikor azt hittem, hogy ez majd megold mindent? A kérdésem is, mintha nem is tőlem származna, hanem valahonnan távolról jönne, egy másik ember mondaná. A kezdő válasza is legalább ilyen távolról érkezik, amin pedig már nem is vagyok meglepődve.
          - Ad Finem Fidelis?
          Csak megismétlem a kérdésed. Tudom, emlékszem rá, mikor erről hallottam először, és fogalmam se volt róla, hogy mit jelent, de aztán utána jártam. Nem kevés időmbe került, és rájöttem, hogy ez sokkal összetettebb jelentéssel bír, mint maga a fordítás. Megfogom a kezed, az ágyhoz vezetlek és leültetlek rá. Szeretném nyugodtan átgondolni ezt az egészet, mielőtt válaszolnék neked. Az ágy másik végébe ülök le, és nem csak téged látlak bábnak ebben a pillanatban, akit úgy rángatlak, ahogy akarlak, hanem saját magamat is, akit valaki más rángat úgy, ahogy akar.
          - Ad Finem Fidelis. Örökké hűséges leszek hozzád és a kapcsolatunkhoz. Sajnálom, hogy így alakult, én azt hittem… én nem tudom mit hittem… én…
          Én akarlak téged, de nem lehet. Barátok vagyunk, és… és mégis, ez más érzés. Ez már más, mint amit Kean iránt érzek, vagy Elsa iránt, vagy bárki más iránt, akit barátomnak… Nem, Keanen kívül nincs más, akit igazán a barátomnak nevezhetnék. Hazudjak neked? Nem sajnálom, ami történt, és nem is értem, miért érzem ilyen nyomorultul magam. Igen, a diákom vagy, nem szabadott volna megtörténni, de erre már akkor ott a templomban is nagy esély volt, pedig akkor még teljesen más volt közöttünk a viszony. Vagy mégsem? Mi változott? Miért változott?
          - Mimi, jól vagy?
          Tudom, hülye kérdés, de én el tudom mondani, hogy nem vagyok jól, és ezt felkavarodó gyomrom is jelzi nekem, valamint egyre jobban remegő kezem. Határozottan nem vagyok jól. Mi lesz most? A kapcsolatunk ugyan kibírja a gyilkosságot, amit én már elkövettem, te pedig el akarod követni, de ezt kibírja vajon? Ez egy teljesen más jellegű próba.
          - Mi lenne a másik kérdésed?
          Akármi is az, úgy érzem, sorsdöntő lesz.

Ad Finem Fidelis

♒

       AD -
       Arannyal, keserű kötelességgel, vérrel és kegyetlenséggel íródott történetbe illesztett bizonytalan csípős szótagok kis kirakója vagyok, egy friss vércsepp egy mocskos zsebkendőn, amit évszázadok szorítottak a családunk szája elé, mintha ezzel el lehetne rejteni a sok kínt, amit okoztunk, akár másoknak, akár másoknak.
        FINEM -
       De vagyok az a lány is, aki az ujjait a tiédbe fonta az erkélyen azon a viharos kora estén, és elaludt a karjaid között, mint erdőben az árvák szoktak mesék szálain futva, aki egy puszit kért részegen, és aki a hajából bajszot kerekített egy kis játék kedvéért neked.
         FIDELIS.
      Most mindkettő én vagyok, kinyújtom feléd a kezemet, és megyek veled az ágyhoz, még ha tudom is, hogy rossz felé is eldőlhet ez az egész közöttünk, de még uralkodom magamon. A csókunk kijózanított, egy egész történelmet húzok magam mögött, és a kezeim megint felfutnak az arcod szélén, és kinyílnak a keretek között, ahogy a virágok a napsütésben. Nem foglak elveszíteni.

     - Ad Finem Fidelis. Hűséges a legvégsőkig... de én nem így értettem. Nem vagyunk együtt, így esetünkben a hűség amúgy is mást jelentene. - nyomok egy újabb csókot a homlokodra, kicsit remegnek a szavak utána - De az én hibám, hogy nem voltam pontosabb. Ez Balmoral jelmondata, de inkább arra vonatkozik, hogy hűségesek vagyunk önmagunkhoz... Én nem bízom senkiben, Willow, néha magamban sem, és itt vagy te. Ha magamhoz hűséges vagyok, hűséges vagyok hozzád is... Nem tudom.. érted, mire gondolok?
      Elmosolyodom, leengedem a kezeimet magunk mellé, próbálok magyarázatot találni mindenre, ami eddig történt. Magunkhoz lebegtetem az üveged, meghúzom, de addig is csend van, addig is gondolkozhatok. Eszembe jutott, hogy milyen pár lennénk? Nyilván, ez elkerülhetetlen volt, de szerelmes vagyok e? Lehet azt szerelemnek nevezni, mikor egy kék égről álmodó gyermek felnőve meglátja azt egy sokat megélt arcban, és a mosoly napsütésében fürödve belemerülhet, a hozzá tartozó karok megvédik minden rémálomtól, és minden szóból új királyságok építhetőek fel...? Fáradt vagyok, Willow, belefáradtam abból, hogy mindenkit udvarias távolságban tartsak magamtól, és a büszkeség mellé bújjak be éjszakánként, hogy még eggyel kevesebb név azon a listán, ahol talán azok vannak számon tartva, akik miattam halnak szörnyű halált. Tüzet gyújtasz bennem, ha kedved van, eloltod, és én nem akarok semmit jobban, mint most a mellkasodra feküdve hallgatni a szíved kopogtatását a képzeletemen, megfogni a kezed és nem engedni el soha. Ez a szerelem? Nem is tudom, voltam e valaha szerelmes, de ha igen, ez annál sokkal több. Akkor... nem, nem vagyok szerelmes. Biztos nem. Nem. Nem. Nem.
      - Lehetek a nap. - döntelek hátra az ágyadon, föléd térdelek, de nem ingerellek - Lehetek homok, lehetek madár. Mi vagyok valójában? Ha kitalálod, megérted, mi a legnagyobb ellenségünk. Neked és nekem. Nem az unokabátyám, nem a kétségeink vagy a jog, hanem ez. Eljön értem, magával visz, megöl és magába temet. Nem tudjuk, mennyi van még belőle, de úgy érzem, sosem leszek szabad, ezért hagyom most válasz nélkül ezt az egészet. Leszek az, aki mindig melletted van, egy vigyorral táncol veled az esőben, vigyázza az álmod, de nem tudom meddig, és nem akarok olyan ígéretet tenni, amit nem tudok megtartani.
      Simogatom a fejed, nem akarok elválni tőled, és nem is húzódom el, de az idő akkor is itt van közöttünk, és egy kis dobozba zár, amibe alig ragyog be fény. Kék fény... két kis kék lámpás fénye, de ez elég lesz ahhoz, hogy bevilágítsam vele az éjszakát?
      - Emlékszel arra, amikor a pubban azt kértem tőled, hogy maradj életben addig, amíg eldöntöm, szeretném e, hogy udvarolj nekem? - suttogom még mindig mosolyogva, ledőlök melléd, és megfogom a kezed, a plafonra nézek, mintha csak csillagokat vizsgálnánk - Most is ezt kérem tőled. Kronosz majd eldönti, ezúttal kegyes lesz e a konstanshoz és a variánshoz... És mert nincs vége a játéknak... most arra gondolsz, milyen igazságtalan az élet. De ki tudná ezt nálunk jobban, édesem...?

          Kapcsolat. Vajon mikor azt mondtam, hogy a kapcsolatunkhoz leszek hű, akkor az a helyes, amire gondoltam? Barátokként is lehetek hűséges a kapcsolatunkhoz, mégis kicsit úgy érzem, hogy ez már túlnőtt rajtam, és közben mégsem, mert pontosan nem tudom, hogy mire számítsak, de azt tudom, hogy mit akarok.
          - Mimi, barátok vagyunk. Ehhez a kapcsolathoz is lehet hűségesnek lenni. Saját magadhoz annak lenni… ha magadhoz az vagy, akkor hozzám is? Akkor valamilyen formában már a kapcsolatunkhoz vagy az, és…
          Elhallgatok, mert bár hűséges vagyok a barátaimhoz, ez másféle hűség, mint amit most Minerva felé érzek. Éreztem már szerelmet, érzek barátságot, de ezt még nem éreztem ilyen erősen. Hűséges akarok lenni hozzá, akármi is történjen. És nem könnyíti meg a dolgomat azzal, hogy itt van, ilyen közel hozzám. Azzal, hogy hozzám ér, és érzem meleg bőrét, tapintásának lágyságát, és vágyom rá, mikor már nem érzem az arcomon az érintését.
          Eldőlök, hagyom, hogy még közelebb kerülj hozzám, de úgy helyezkedsz, hogy még legyen egy kevés távolság közöttünk, és így hirtelen mozdulatot se tudok tenni, mert lelöknélek az ágyról. Azért szerencse, hogy ekkora ez az ágy, mert másként nem tudnánk kivitelezni ezt. És legalább hozzászokok ahhoz, hogy ma nem az ágyamban alszom, hanem itt.
          - Ne mondj ilyet, érted! Nem fogsz meghalni, és örökre itt leszel mellettem. Együtt öregszünk meg, majd megyünk csocsózni, vagy biliárdozni, és kikészítjük Keant a mugli dolgokkal, ha addig Elsának nem sikerül.
          Egyre biztosabb vagyok benne, hogy kétségbeesés az, amit érzek, mikor ilyeneket mondasz, és hiába is próbálom tagadni, ezt az érzést már felismerem. Számtalanszor volt már benne részem. A kétségbeesés legalább olyan hatással van rám, mint a félelem. Próbálok megoldások után kutatni, és addig nem is nyugszom, amíg meg nem találom, vagy már bele nem bukok. Valószínűleg itt az utóbbi fog bekövetkezni, és csak ő a megmondhatója, hogy mikor.
          - Nem érdekel, ha nem táncolunk többé az esőben. Nem érdekel, ha többé nem foghatom a kezed, mert elválaszt az élet egymástól minket. Engem csak az érdekel, hogy élj és boldog legyél, amíg be nem töltöd a kétszázadik életéved.
          Az első kérdésed után, kicsit tartok a másodiktól, de jöjjön akármi, én akkor is megpróbálok őszinte lenni veled. Még akkor is, ha magamban másként gondolom, mást kéne mondanom, de legyen az, akármi, biztos nem fogsz csalódni bennem, hiszen ezen már túl vagyunk. A legnagyobb bűneim egyikét már bevallottam neked.
          - Igen, emlékszem rá. Hogyan is felejthetném el azt a beszélgetést?
          Elmosolyodom, de ezt te már nem látod. A kezem a tiédbe kulcsolom, másikkal magamhoz ölellek. Tagadhatom még magamnak, ameddig akarom, de ez már túlnőtt azon a dolgon, hogy barátok vagyunk. Ez… Mennyire erős köteléknek kell lennie ahhoz, hogy egy ilyen erős barátságot lehessen kimondani. Fel is kapom a fejem a szóhasználatra, de nem teszem szóvá. Miért ne hívhatnál édesemnek?
          - Megígérem, hogy megpróbálok életben maradni addig, amíg eldöntöd, hogy udvaroljak-e neked.
          Az értelme lehet ugyanaz a kettőnek, de a megfogalmazás más, és nem véletlenül. Azon túl, hogy tanár vagyok, akinek az egyik feladata az oktatás mellett, hogy védje a diákokat. Ha be kell menni a Tiltott Rengetegbe valaki után, mert felelőtlen volt, akkor bemegyek. Ha meg kell küzdeni az édesanyáddal, hogy életben maradj, akkor megküzdök.
          - Ígérj meg nekem te is valamit. Nem kérem, hogy szólj, ha anyád felbukkan, nem tennéd. Nem kérem, hogy ne hősködj egyedül, mert megtennéd. Én csak azt kérem, hogy akármit is tervez ellenünk az idő, akárhogy is próbálja meg elvenni tőlünk a közösen tölthető perceket, mindig azt tedd, amiről azt gondolod, hogy helyes.
          Azt hiszem, sikerült megint össze-vissza beszélnem, de ez annak köszönhető, hogy meg akarok veled ígértetni valamit, amit nem ígérnél meg. Megszorítom a vállad, adok egy puszit a fejed tetejére. Olyan jó békés így minden, bárcsak így maradna minden örökre. Lehunyom a szemem, figyelem, ahogy egyenletesen veszed a levegőt.
          - Ha holnap elvennének tőlem, ha reggel mire felébredek és nem vagy itt, akkor is megérte ez az éjszaka. És még bele se mentünk igazán, bár eredeti terveimtől már eltávolodtunk annyira, hogy innen már nem tudunk visszatérni hozzá.
          A lakás már teljesen áthűlt, be kéne csukni az ajtót. Kibújok mellőled, és odalépek a terasz ajtóhoz, de ott megint megérzem azt, mintha figyelnének. Kilépek a teraszra, de a sötétben nem látok semmit. Meg aztán a negyedik emeleten vagyunk, itt nem figyelhet senki. Visszamegyek, becsukom az ajtót, és lekapcsolom a zenét. Újra magamhoz ölellek. Az idő… Csak az idő a megmondhatója, hogy mennyi időt tudunk még biztonságban egymás oldalán tölteni.

Ad Finem Fidelis

♒

        Oldalra fordítom a fejem, ebből a szögből igazi térkép vagy: az orrod vonalának hegye, a szemgödröd medencéi, a bennük kallódó tiszta tó, a szád dombsága, a bőröd síksága, ami valódi sivatagnak tűnik, a borostád és szakállad erdői.. Egy meg nem unható mese vagy, egész könyvtárak megtöltve kreativitással. Meglepne vajon bárkit is, hogy pont én talállak olyan ellenállhatatlannak, aki mindig kapható vagyok még egy mesére lefekvés előtt?
        - Tudom. Én hűséges is vagyok magamhoz, így aztán hozzád is. - elképzelem az ujjaimat túrázni az arcod tájain, és elmosolyodom - Tudod mit? Jó, nem fogok meghalni, és hetven évesen is megverjük majd Keanéket csocsóban, főleg biliárdban, meg ilyenek. Tetszik ez a gondolat... Annyi mindent csinálhatunk még, és most már titkolóznunk sem kell a mágia miatt. Képzeld, még nyáron gondoltam is rá, hogy milyen király lenne, ha olyan tanárt kapnánk SVK-re, mint te, aztán... voilá.
        Valahol úgy érzem, Kean eleve vesztesként indulna a csatába az esélytelenek nyugalmával, de Elsa épp elég jelentőségteljesen nézne át ránk a pálya fölött, úgyhogy néha váratlanul szép gólokat lőne nekünk. A béke érdekében ugye mindent...
        - Én melletted akarok boldog lenni és élni. - sóhajtom a kelleténél kicsit hangosabban - Köszönöm. Én is életben maradok addig, amíg egyáltalán eldönthetem. Legfeljebb a randinkon death metal szól majd...
        Elnevetem magam a borzalmas poénon, érzem, hogy enged körülöttünk a feszültség. Elhelyezkedem melletted, így kicsit megint beleveszek a már emlegetett tájba. Gondoltam, hogy meg akarsz ígértetni velem majd valamit, de számítok rá, és adott esetben - ahogy meg is tettem - én sem döntenék máshogy. Kell ez a kapaszkodó még az ismeretlenben futva, mert olyan könnyen lehet minden szépnek eszméletlenül csúnyán vége.
        - Te hogy nem voltál griffendéles, Willow? A hősködés a te jellemzőid közé is tartozik. - felemelem a kezem, és az ujjaim rövid sétára indulnak a mellkasodon - Rendben... csak ugye mindig más tűnik helyesnek. Nem fogok eltűnni, jól érzem magam veled és melletted, és abban sincs semmi rossz, amit az előbb csináltunk. Van köztünk vonzás, de ez szerintem a közelség kifejeződése, és ha a szeretet így jelenik meg, ugyanolyan gyönyörű, mintha csak együtt nevetnénk, vagy hasonló.
        Nem tudom, szükséged van e megerősítésre, de én nem vagyok zavarban. Talán eleve furcsán állok az emberi kapcsolatokhoz, de megtanultam értékelni, mikor őszintén fordulnak felém, és ha el tudom fogadni, éhesen kapok utána. Nem tettünk semmi rosszat, és a köztünk végigtáncolható bizalom megtart, ha el is vétenénk a szándékokat. Elmész az ajtót becsukni, addig felülök, és előhúzom újra a pálcámat. Már kitaláltam, mit szeretnék mutatni neked.
        - Gyere, jósolok neked. Elképesztő vagyok benne, az emberek általában rendesen el is képednek. Add a tenyered... - lenyelem a mosolyomat, és leültetlek magammal szemben, majd a pálcámmal rásegítek a mutatványra - Igen, már látom is, itt, a sikervonaladon... Hosszú és eredményes életed lesz, véletlenül sem halsz kellemetlen és értelmetlenül drámai halált egy hippogriff csorda jóvoltából. Mars kegyeltje vagy, látom, mikor születtél, ő volt az uralkodó az égen, nagy csatákat vívsz majd meg, de csak egyetlen embert nem tudsz majd legyőzni: Minervát. Részletkérdés, hogy neki nincs csillaga, ami, ha engem kérdezel, csúnya diszkrimináció, de hogy ne essek itt ki a hangulatból...
        El sem tudod képzelni, milyen nehéz nem végignevetni az egészet, de hát a játék is akkor működik, ha komolyan veszed. A fejünk fölött körzök egyet a pálcámmal, és egy újabb Rouxtól tanult bűbájjal teszem hihetőbbé a mutatványt. Non-verbálisan ugyan nincs olyan ereje, mintha a hangomat is felhasználnám hozzá, de a hatást, amit elérni akarok vele, így is megkapjuk. Az ív mentén ezúttal kék, gomolygó ködös füst húzódik végig és száll a plafon felé, magába göndörödik, és ahogy a sovány fény rávetül, megcsillan benne ezer kis fénypont, halvány kékségbe vonva mindkettőnket. Mosolyogva figyelem, szép emlékeket idéz fel bennem a látszólag értelmetlen mágia, de olyan örömmel veszem, mikor közénk tekeredik, mintha csak megtestesült volna az eufória, hogy együtt lehetünk.
       - "Észak felé, észak felé/Fordul a vasszilánk/Nem tudja visszatartani/Egyenlítői láng" - éneklem hozzá, és már megint elemzem a kezed, kellően komoly arckifejezést magamra erőltetve, mintha tudnám, mit kell nézni -"Egyenlítői tengerek/Meleg hullámin át/Észak felé, észak felé/Követve csillagát..."
       A mutatóujjam köröz a tenyeredben, és mikor azt hinnéd, vérkomoly vagyok, a vidáman csillogó szemeim pedig a jövőbe látnak, elnevetem magam, és azok felszaladnak a karodon, végig az izmokon, és megérintem újra az orrod, csókot nyomok a kezedbe, mint a bűntudatosan leleplezett csínytevő a társának.
       - Annyi jóstehetségem van, mint egy számológépnek, igazi történelmi esemény volt a bukásom tavaly. Fogalmam sincs, mi történik majd, de együtt csináljuk majd, rendben? Még mindig tart az a játék, és látom rajtad, hogy aggódsz. Pedig jobb az életet rózsaszínben látni... Brouillare rosea!
      Koronát húzok a fejed köré, körbetáncol a rózsaszín füst, hullámokban pulzál, csillog és mintha saját akarata lenne, valóban rózsaszínbe vonja a világunk. Kuncogok még kicsit, mert ez megint egy olyan varázslat, amit kevésbé tiszta szándékú emberek szoktak használni, de mikor játszottunk mi a szabályok szerint? Még mindig komisz gyerekek vagyunk, még ha egész földrészek is húzódnak az arcunkon...

          Ahogy derűre jöhet ború, úgy borúra jöhet derű. Hogy a másodikra is képes vagyok ilyen rövid idő alatt, azt csak neked köszönhetem. Itt vagy mellettem, és ezt már senki sem tudja elvenni tőlem. De azt vajon tudod, hogy elsősorban az ígéreteddel dobod fel a kedvem, és ezt még egy puszival jutalmazom. Még akkor is, ha csak a megnyugtatásomra mondod, hogy nem fogsz meghalni. Még akkor is, ha tudom, ennek be kell előbb-utóbb következnie, de remélem inkább utóbb, mint előbb. Tudod, azt azért nem gondoltam, hogy majd pont Keannel foglak meggyőzni arról, hogy változtass a döntéseden.
          - Tényleg? – elnevetem magam. – Látod, nem is vagy te olyan balszerencsés. Vagy talán a jósló tehetséged jobb, mint amilyennek beállítod? De remélem majd minden kívánságod így fog teljesülni, mint ez.
          Azért remélem, hogy nem minden kívánságod fog teljesülni. Bár, valaminek véget vetni még mindig jobb, mint egész életünkben attól rettegni, de akkor sem akarom, hogy… Elmosolyodom, mert tudom, hogy úgysem fog bekövetkezni, még akkor is, ha most rettegsz tőle. De miért is gondolkodok én ezen? Ez egyelőre egy nem kézzel fogható probléma számomra, és mivel nem ismerem édesanyád, talán… Hogy? Felkapom a fejem, mert ez végre egy olyan mondat, egy olyan változás, amire egészen eddig vártam.
          - Köszönöm.
          Úgy érzem, nem kell ennél többet mondanom. A megkönnyebbülésem, a szikla, ami legördül a lelkemről, eléggé árulkodó ahhoz, hogy tudd, mennyire sokat jelent ez most nekem. Szinte érzem és látom a jövőt, ahol bejárjuk az országot, jókat szórakozunk, és… elfintorodom.
          - Griffendéles? Nem, soha. Miután a bátyáim sorban Mardekárosok voltak, tudtam, hogy én is odamegyek. Mikor beosztottak még nem tudtam miért, azt hittem miattuk. Aztán az első évem végén jöttem rá, hogy mit akarok, onnantól pedig úgy élem az életem, még akkor is, ha most nem látszik. De az legyen titok egyelőre, rendben? A hősködést pedig te váltod csak ki belőlem. Nem azt mondom, hogy gyáván megfutamodom, de rendszerint nem is állok le egyedül egy sárkánnyal párbajozni.
          És a sárkány alatt nem feltétlenül a hús-vér, létező fajtára gondolok. Azok alapján, amit Keantől hallottam, Elsával sem érdemes összeveszni. Nagyon hálás vagyok azért, hogy így gondolod, még akkor is, ha nekem nagyon is furcsa az a csók, és hogy egyáltalán elcsattant. De ha szerinted ez jól van így, akkor nem fog tovább zavarni, viszont ügyelek majd rá, hogy többet ne forduljon elő.
          - Örülök neki, hogy így érzed, de szeretném, ha többet nem fordulna elő. Nem mindenki gondolkodik úgy, mint te. A legkisebb esélyét sem szeretném megadni arra, hogy esetleg hátrányod származzon a kapcsolatunkból.
          Miután becsukom az ajtót, és elmúlik a rossz érzésem is, feléd fordulok, és el is mosolyodom. Tudod, hogy nem hiszek a jóslásban, és most azzal akarsz elkápráztatni? Nehezebb dolgod lesz, mint Leonnak, de azért leülök az asztal másik oldalára és a tenyerem tolom feléd. Selymes bőröd hozzáér az én durva kezemhez, kicsit olyan, mintha egy nagyon ronda dolgot akarnál nagyon szép papírba rejteni. Figyelmesen, végig mosolyogva hallgatlak, és igazán örülök annak, hogy nem fogok hippogriffek által meghalni.
          - Tudod, tényleg nagy tehetség vagy. Eddig a legnagyobb félelmem az volt, hogy egy hippogriff csorda miatt fogok meghalni, de most már, hogy tudom az igazságot… Köszönöm – sóhajtok egy mélyet, mintha tényleg megkönnyebbülnék. – Nem is értem, hogy miért vagy úgy oda, Willow-nak sincs csillaga. Legfeljebb mikor összecsapunk, nem látunk majd csillagokat.
          Figyelem a varázslatot, ami kicsit közelebb hoz hozzád, és bár nem értem mi haszna van, legalább szép és betölti a teret. Nem értem az egészet, de hát nem is kell mindent érteni. Szép, és azt látni, hogy mennyire boldoggá tesz téged ez a kis bolondozás, engem is boldoggá tesz. Mikor közelebb jössz, a szívem megint dobban egyet. Igen, megbeszéltük, hogy nem számít, hogy ez másként számít, de akkor sem tudom megállítani a testem. Kapok a kezed után, királynőként akarlak kényeztetni, de aztán én kapom azt a csókot. Kicsit meg is szeppenek, de nem tudom miért.
          - Akkor legalább annyi van, mint nekem. Egyszer próbálkoztam csak vele, és láthatóan még élek és Leon is, szóval… Mindegy. – Elveszem a kezem, de továbbra is az asztalon pihentetem. – Még mindig akarsz játszani? Már minden titkom…
          Figyelem a ködfelhőt, ami hirtelen telepszik ránk, és máris sokkal jobb színben, pontosabban rózsaszínben látom a világot. Elmosolyodom, megkerülöm az asztalt, és kezedet az ölembe veszem. Többször végigsimítok a belső felén, majd felemelem és adok bele egy puszit.
          - Nos, az én ítéletem alapján, a kéz tulajdonosa, eléri majd a legnagyobb vágyát, közben megtapasztalja ugyan a poklot, ami ebben az esetben bármi lehet, hogy aztán a mennyországba kerüljön. Rengeteg barát fogja körbevenni, és kitartani mellette a végsőkig.
          Ezekhez a szavakhoz igazából nem is kell jóstehetségnek lennie senkinek. Mi másra vágyna bárki ember fia, mint ezekre. Az asztalon lévő üveg felé nyúlok. Ha még áll a játék, akkor ne hagyjuk üresen a poharainkat. Töltök mind a kettőbe, az enyémet meg is emelem, de nem hagyom, hogy tiéd legyen a folytatás.
          - Azt hiszem, már minden lényeges pontot kibeszéltünk, ami velem kapcsolatos. Legalábbis így érzem, most te jössz, de ez nem kérdés lesz, hanem kérés. Mesélj édesanyádról!
          Nem tudom, egy ilyen nőt lehet-e az édesanyjának nevezni, de jelenleg én még így gondolok rá. Te hogy gondolsz rá? Gyilkosként, anyaként, vadként vagy esetleg van még valami, amiről nem beszéltél eddig? Szeretném tudni, kitől félsz ennyire, és ha kell, akkor ténylegesen is felkészülni a találkozásra.

Ad Finem Fidelis

♒

        - Csak azért hízelegsz itt a nemlétező képességemnek, mert nem láttad, milyen történelmi epifánia volt a bukásom belőle... - mosolygok rád a szemfényvesztők közös cinkosságával - Szerintem lehet valami limit, hogy egy generációnak jár ennyi jóstehetség, és Leon elvitte az összeset, de cserébe nekem jutott az alkohol élvezete. Fair ajánlat, ha engem kérdezel.
        Az ujjaim körbeforgatják a kis felespoharat, mintha csak elsősök lennénk megint, és egymás szavába vágva dicsekednénk, milyen jók is vagyunk a sakkban, miközben titkon örülünk, amiért meg tudjuk nevezni a bábukat egymás mellett. A mardekáros magyarázatra somolyogva csóválom a fejem, mert ha valaki egy kicsit is hisz a sztereotípiákban, pontosan tudja, hogy egy vérbeli griffendéles sem mondana mást. Persze senki sem szereti az adott kifejezés kevésbé szép változatát hallani, főleg ha az jellemzésként hangzik el.. de nem ő lenne az első hősködésre hajlamos mardekáros.
        - És szerinted egy másik házba járó nem lehet céltudatos vagy ravasz? Sosem szerettem a Süveget, az első évemben biztos voltam benne, hogy tévedett velem kapcsolatban. Épp annyira vagy hősies, amennyire én becsvágyó, de minden tulajdonság csak adott helyzetben rossz vagy jó.. - a tenyerembe illesztem az államat - Egyébként szükségesek az őrültségek.. Ha mindig hagynád érvényesülni a számításaid, és azok nem párosulnának egyfajta bátorsággal, legfeljebb fantáziadús lennél, sikeres nem.. És ha még mindig azzal akarnál érvelni, hogy igazi mardekáros jellem vagy, gondolj bele, mennyire hasonlítasz a bátyáidra, és ők egymásra. Ők milyen emberek?
        Nem teszem hozzá, hogy engem is oda vártak, és kellemetlen levelezés kezdődött köztünk, mikor anyám szerint szégyent hoztam a családunkra az oroszlános zászlóval. Nem mintha nem lenne szemenköpése a hagyományoknak a létezésem is, de a logika láncai őt sosem kötötték semmiben, így meg könnyű mindig aktuálisan arra haragudni, aki szerintünk a hibát elkövette, hiszen mi sosem lehetünk benne vétkesek. Ahogy mindenki, én is eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha...? De nincs jó válasz, nem egy tulajdonságból állunk.
        - Nyuszi vagy. - vonom le mosolyogva a következtetést, majd áthajolok az asztal lapja felett, és nyomok egy csókot a szádra, mielőtt megszólalhatnál - Egy szépszemű nyuszi, nem tagadom, de azt hiszem legalább értem, mitől félsz. A testedtől, igaz? A játék még mindig tart. Beszélj vagy igyál..
        Gyerekes megfogalmazás volt, de tényleg így gondolom. Úgy teszünk mind, mintha a fizikai vonzódásnak szégyenteljes szemlesütéssel kellene párhuzamba állíthatónak lennie, pedig ebben a világban ez több, mint ironikus.. Érezd magad bűnösnek, ha tetszik valaki, szégyelld magad, ha vonzónak találod. Ez még önmagában nem jelent semmit, egészen addig, amíg érzelem nem szegődik mellé.. De mi barátok vagyunk, igaz?
        - Igen, hát biztos komoly fenyegetés lehet egy hippogriff az életedre a kastélyban, mindenki tudja, hogy egy átlagos hétfő délutánon legalább háromszor meg kell védenie magát az ártatlan áldozatoknak a vérmes halálközeli élmények közepette. Tudod, mi a legjobb benne? Hogy viccelődhetek, mikor dementorokkal is lehet bújócskázni az erdőben.. - és ez személyes tapasztalat, még ha nem is meséltem - És kicsoda is Willow...? Lehetséges, hogy valami olyan vallás istene, akiről egész eddig nem hallottam...?
        Elnevetem magam, kicsit hátrébb helyezkedem a kanapé oldalának dőlve. Nem tudom, mennyire illik bele egy mindennapi beszélgetésbe ez a csapongás a szenvedélyek és akarat között, de nálunk érezhetően működik, hiába lennék kíváncsi arra, milyen íze van a döbbent mosolyodnak..Inkább iszom.
        - Na és a körítés...? Vagy te is annyira zseniális vagy benne, mint én? Annyira felhúztam magam a vizsgán, hogy mérgemben az önbeteljesítő jóslatoknál 'megjósoltam' hogy ezzel a válasszal fogok megbukni. - nosztalgikusan forgatom a szemeimet, amit annak idején a csoporttársaim is gyakran láthattak - Kíváncsi vagyok rád, mint diákra. Most arra, ahogy te mesélnél magadról, nem arra, amit Leon állít. Hiszek a jóslatokban, csak ha látásnak nevezzük a képességet, ami az értelmezésükhöz kell, akkor én vak vagyok.
         Hálásan iszom bele a poharamba, de majdnem félre is nyelem azzal a lendülettel az alkoholt. Még tele van a szám, de egyszerre fut át rajta a szánakozó mosolyom, az undor jele, és a küzdelem, amikor ennek ellenére megpróbálod benntartani a folyadékot. Végül nehézkesen lejut a célpontba, de még mindig úgy nézek rád, mintha közölted volna, hogy anyámról akarsz beszélgetni. Igen, ez éppen akkora őrültség, mint amekkorának hangzik... nem ismered a kifejezést, hogy ne fessük a falra az ördögöt? Több, mint valószínű, hogy vigyorogva elevenedne meg.
       - Hát... az anyám egy humanoid. Mikor legutóbb láttam, még volt négy végtagja, két szeme, nagyjából száznyolcan magas, állandó tagadásban a valósággal. - somolygok, mert nem gondolhatod komolyan, hogy ezt a témát tényleg meg fogjuk beszélni komor hangnemben - Olyan jó ránézni, mint egy akasztófára, annyi és olyan humora is van, soha nem visel mugli ruhákat, illetve semmit, amiért valami nem halt fájdalmas halállal. Az ideális anyós tehát, és megkíméllek a további hasonlatoktól: képzelj el MINDEN ROSSZAT, ami eszedbe jut, ha azt mondom, aranyvérű, és és ő annál még hetvenkétszer rosszabb. Miért is akarunk beszélgetni róla...?

          - Ha nagyon akarnám, akkor talán meg tudnám kérni McGalagony professzort, hogy avasson bele eme remek előadásba. De ne aggódj, nem fogok, és hiszek neked. Leon… Mondta, hogy mit gondolok a képességéről? Akkor azt is tudod, hogy nem hiszek benne, de a te kedvedért megválaszolom. Ha tényleg elvitte az összes jóstehetségét a családodnak, akkor nem csak a te generációdét, hanem legalább négy generációra visszamenőleg. Bár, ha neked megfelel az alkohol egy olyan titokzatossággal szemben, akkor jó. Az alkoholnak köszönhetően is lehet látomásod.
          Nem tagadtam sohasem, hogy mit gondolok a képességéről, és tudom, hogy azóta rengeteg idő telt el, mégsem tudok megbarátkozni vele, még akkor sem, ha valamennyire már sikerült elfogadnom. Valamennyire, de nem teljesen. Olyan nem létezik, amiről ő próbál meggyőzni. Viszont, ha tudom, hogy merre megy ki a süveges kérdésed, akkor lehet, hogy inkább nem megyek bele, de legyen. Felveszem a kesztyűt, és ha kell elviszem a végsőkig az érveimet, a meggyőződésem és mindent.
          - Nem gondolom, hogy csak ezek a tulajdonságok jellemeznek egy-egy házba járó személyt, de ezek azok a tulajdonságok, amik kiemelkednek egy személy jellemében. Kean is ravasz mégis Hollóhátas lett, pedig az egész családja Mardekáros volt. Honnan tudod, hogy a számításaim nem voltak önmagukban őrültségek? A kettő nem zárja ki egymást, igaz? – Nem gondoltam, hogy egyszer kimondok majd egy ehhez hasonlót, mint a mostaniak. – A bátyáim tipikus Mardekárosok. Részben hasonlítok csak rájuk, de ne ítéld el őket a hozzám való viszonyuk alapján. Az egy teljesen más eset. A maguk nemében jó emberek, és mindannyian céltudatosak… voltak. El is érték, amit akartak, és boldogok.
          Talán nem mindenben hasonlítok a bátyáimra, de nagyon sok közös vonásunk van. Mint az egymás gyű… Nem, ha annyira gyűlölném őket, akkor nem járnék Gretához, és nem bosszulnám meg a halálukat. De ez csak egy dolog, és a kivétel mindig erősíti a szabályt, és… Kicsit belemerülök a gondolataimba, ezért későn veszem észre, hogy közeledsz felém, és másodszor is elcsattan az a csók. Miért csinálod ezt velem? Felpattanok a pohárral a kezembe, és eltávolodok, hogy többet ne tudj ilyet tenni. A testemtől félnék, és azért nem akarok veled lenni? Nem, ez… ez teljesen más.
          - Annyit elárulok, hogy tévedsz. Nem a testem az, amitől félek, de az ok maradjon meg nekem.
          Megiszom a pohár tartalmát, és töltök még egy pohárral, azt is megiszom félig. Tényleg nem akarok beszélni róla, és bár elég idő telt el két pohár között, érzem, hogy kezd megütni. Még nem vészesen, de eléggé. Letelepedek az egyik babzsákfotelra, és onnan figyelek rád. Legyen csak tiéd a kanapé, nekem így is jó. De ha nem a test, és nem ő maga, akkor mitől félek valójában vele kapcsolatban? Az ígéretem, hogy nem kavarok diákkal? A korkülönbség, amiről már tudom, hogy nem számít? Leon… Nem, ő biztosan nem. Vagy… Nem, élvezem a civakodásunkat, de nem fog vissza. Tudom már mi az oka. A félelem a boldogságtól. Mennyi ideig hallgattam, hogy az nekem nem jár, már én is elhittem, és úgy tűnik túlságosan is belém ivódott.
          - Sohasem tudhatod, hogy milyen veszély leselkedik rád a Tiltott Rengetegben – mondom még kicsit az iménti felismerés hatása alatt. – Dementorok… persze. Willow? – Megrázom magam, hogy vissza tudjak térni. – Nos, Willow itt ül előtted. Nem egy híres isten vagy félisten, nincs szuperképessége, azt hiszem, de azért megérdemelne néhány csillagot ott fenn, úgyis annyi van, nem?
          Elmosolyodom. Csak vigasztalni akartam, nem gondoltam, hogy ekkora kavarodás lesz belőle, de valahol jogos a kérdése. Miért is kéne egy Willow-nak a csillagok között lennie, ha a fentebb emlegetett tulajdonságok közül egyikkel sem bír? Vagy talán van ott egy Willow valahol, csak még nem tudunk róla. Máshonnan talán másként látszik az égbolt, valahol van hely nekem is.
          - Körítés, az minek? A jóslástan a kis lábujjamban van. – Mosolygok még mindig. – Sohasem jártam jóslástanra, szóval lehetséges, hogy egy csiszolatlan gyémánt vagyok. Tudod, amit még nem fedeztek fel, de már diákként is haszontalannak tartottam azt a tantárgyat.
          Hogy ennek van-e köze más dolgokhoz, amik ezzel kapcsolatosak, azt nem tudom, de érdekes meglátás. Diákként? Leon vajon mit mesélhetett rólam?
          - Tényleg ennyire kíváncsi vagy rá? Nos, első évemben nagyon rossz voltam. Verekedtem, majdnem minden héten büntetőmunkán vagy a gyengélkedőn voltam. Aztán az év vége felé javult a helyzet. Elkezdtem tanulni, néha egész nap ki se mozdultam a könyvtárból. Ez úgy két… nem három évig tartott. Onnantól már okosan és ügyesen szegtem szabályt, nem buktam le egyszer sem, pedig… Pedig nem csak az az egy eset volt, amire Leon gondolom hivatkozik, mikor rólam beszél. Maradjunk annyiban, hogy háború volt, és én kijártam Roxmortsba nem törődve a kint folyó eseményekkel.
          Azt hiszem, ennyi elég is lesz ahhoz, hogy megismerjen diákként és rájöjjön, hogy milyen lehettem. Nem ahhoz még nem elég, hogy rájöjjön, milyen lehettem, de elég jó képet kaphat hozzá kezdésként. Nem hiszem, hogy Leon annyira rosszakat mondana rólam, tartom annyira egyenesnek, hogy nem ferdíti el az igazságot, a történteket, csak a saját szemszögéből adja el. Ami valahol majdnem ugyanaz, de mégsem. Hogy ezért terelem el ennyire élesen a témát vagy más miatt, nem tudom, de szeretném jobban megismerni az édesanyját, Kean talán tud segíteni, de… De ahhoz többet kéne tudnom. Beleiszok a kezemben lévő pohárba, ami ezzel ki is ürül, viszont nem töltöm újra. Csak ülök a helyemen, hallgatom, hogy mit mesél, és a végén elnevetem magam, elég jóízűen és hangosan.
          - Oké, értettem. Nem akarsz róla beszélni, és nem is kérdezek róla többet, majd felhozod te, ha akarod. Különösebb oka nincs, csak kicsit többet akartam volna tudni róla.
          Most viszont felállok, és töltök neki is, és magamnak is. Nincs már sok az üvegben, de még van néhány a konyhában, és valamelyik szekrényben is azt hiszem. Visszaülök a babzsák fotelembe, aztán igyekszem ilyen távolról a szemébe nézni. Láttam már olyan aranyvérűeket, akik az én mércém szerint rosszak voltak, vagy más mércéje szerint voltak rosszak, de egyikről sem lehetett éppen elmondani, hogy így viszonyulna a világhoz. Megkomolyodok, bár a téma nem éppen kívánja meg ezt.
          - Elég sokat tudsz már a múltamról, és tudni szeretném, te kíváncsi vagy-e még valamire ezzel kapcsolatban, illetve mi a véleményed. Nagyon eltér attól, amit eddig hallottál vagy tapasztaltál?
          Még mindig a társadalmi elvárásokon vagyok rajta, holott azt hittem már rég ledobtam ezt a láncot. De nem, csak eltűnt, átalakult illetve már annyira a részemmé vált, hogy észre se veszem csak ilyenkor. Vajon láthatod majd, hogy milyen vagyok valójában?

Ad Finem Fidelis

♒

       Az alkohol olyan sok dologra vesz rá: kimondat, megforgat, eltántorít, megnemesít, elkápráztat, de azt sosem engedi, hogy maradéktalanul önmagad legyél. Vagy épp, hogy igen, és csak a józan arcod emlékszik ezekre bűntudattal, mintha nem akarná kimondani, megforgatni, eltántorítani, megnemesíteni és elkápráztatni azokat a dolgokat és embereket? Rád nézve nem olyan egyértelmű számomra, ahogy semmi más sem többé, te vajon tisztában vagy vele, hogy milyen hatással vagy? Honnan ez a sok kérdés...?
       - Én hiszek Leon képességében, láttam a rohamait, és a legkevésbé sem irigylem őket. - pillantok a poharamba kicsit komoran - Nem tartom magam továbbá titokzatosnak, és ilyen áron főleg nem is akarnám. Annyi titkot tudni, és nem elmondani, mérlegelni, hogy épp most szabad-e, vagy többet árt vele... Tisztelem érte, és szeretném, ha boldog lenne végre.
       Mindig különösnek találtam a kettőjük kapcsolatát, még úgy is, hogy valahol a résztvevője lettem akaratlanul is - látom Leon elgondolkozó tekintetét, amiben a helytelenítés mellett helyet kap a tisztelet is, és tudom, hogy jószándékból beszél ellened, de azt nehéz eldönteni, kinek szól a szándék igazán. Ha nem lennénk rokonok, azt hinném, egyszerűen féltékeny, de a legjobb egyébként is az, ha nem szerez tudomást erről az estéről.
       - Nem hagyod magad, igaz? Szerintem nincs egy fő tulajdonságunk amivel kategórizálhatóak vagyunk. Lehet valaki egyformán ravasz és zseniális, jószándékű és bátor, az egész egy nem független bíróra van bízva, aki meg van győződve róla, hogy sosem tévedhet, pedig emberek alkották, és emiatt aztán benne van ugyanúgy a hiba lehetősége is. - töltök magamnak újra, le is húzom egyből egy kis fintorral - Ismerek igazi őrülteket, és te nem vagy az a legkevésbé sem, úgyhogy innen tudom. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem tudok független lenni a bátyáiddal kapcsolatban, ha olyasmiért utálnak, amiről nem tehetsz! A családoknak szeretniük és védeniük kellene egymást, nem kilökni azt, akit könnyebb hibáztatni!
       Kipirult arccal, kicsit duzzogó kifejezéssel is fordulok el, töltök megint. Sok lesz ez így hirtelen, de forradalmi lázban égek, nem is akarom befogni a számat, főleg, mert hiszek benne, hogy igazam van. Visszanézek rád, főleg mert elmenekültél, és nehéz lenne eltitkolnom hogy rosszul esik. Ez most megint egy kis Párizs, amikor megnevelni akarsz és leckét adni abból, hogy milyen távolságnak kellene lennie közöttünk... Nevetséges. Halottnak a csók, Willow, és nem fogok emiatt bűntudatot érezni. Olyan gyorsan távoztál, hogy az asztalra is jutott az italodból. Kihívóan belefuttatom az ujjam és lenyalom róla. Kár lenne a whiskeyért..
       - Hazudsz, Willow Fawcett. Igyál még. - mosolygok a kijelentésedre - De egyszer elárulod majd, mitől félsz? Utálok a tárgya lenni, de elfogadom.
       Úgysincs más választásom. Olyan témáról beszélünk, ami nem véletlenül messzire vezet ettől, mintha az erdő és a dementorok fontosak lennének ebben a pillanatban. De ha valamiben elszámoltad magad, akkor az ez lesz: sosem szoktam félbehagyni a kihívásokat. Újabb huncut mosoly szalad át a számon, érzem az izmokat megfeszülni a kis szópárbajra készen, mert mozgat és tüzel a kíváncsiság, látni akarom, amit elnyerni lehet.
       - Hagyjuk ezt. Épeszű ember nem megy önként a Rengetegbe, nem az a hely, ahol szívesen piknikezel, és igen, tudom, hogy nem mondtátok el nekünk, hogy annyira tele van dementorokkal, hogy egy pálcát sem lehetne már leejteni, de most nem erről beszélünk. Miért titkolod ennyire? Nem rosszabb, ha a fantáziámra bízod? - közelebb hajolok, de csak az asztal felett, ezúttal betartom a határokat - Amennyit csak szeretne. Az összeset neki adom, és talán nem emlékszel rá, de Párizsban loptunk sajátot. Az összes csillagom az övé lehet.
       Felállok a helyemről, nem félek attól, hogy ellöksz magadtól, és szeretném megmutatni neked, hogy nincs semmi értelme mostantól nem egymáshoz érnünk. Leülök melléd, a foteled mellé, és a kezedhez simítom a kipirult arcomat - én is érzem magamban dolgozni az alkoholt, az ujjaim között a hozott pohár félig telve lötyög, de hogy ki ne öntsem, meg is iszom, és az asztalra egyensúlyozza két ujjam, aztán újra a szemeidet keresem a mámorban.
       - Leon arról az esetről beszélt.. leginkább. - és utána még másról, de azt ő maga is elismerte, hogy nem volt mentes az utálatától, így nem is veszem készpénznek - De valahogy így.. képzeltelek el. Ettől függetlenül szívesen megnézném, mert más az, amit magunkról mondunk, és ahogy kívülről látszunk.. Figyelj, mert újabb kör, készítsd a poharad. Te milyennek látsz? Változott a kép azóta, hogy megismerkedtünk?
        Tudom, hogy féltél tőle, hogy közénk áll majd a két külön világ, de ezt nem tapasztaltuk meg igazán. Az iskolában persze kihívás egymás mellett úgy léteznünk, hogy a lopott mosolyokat, vidor kis kacsintásokat más ne csípje el, de úgy érzem, eddig jó munkát végeztünk. A két egykori bajkeverő gyerek... Nem most mesélem el neked a saját szabályszegéseim színes tengerét, mert hivatalból nem is tudhatnál róla, főleg nem rontom a saját esélyeimet egy-egy titokban elszívott cigaretta kárára.
       - Köszönöm... még így sem szeretek emlékezni arra, hogy verte szét rajtam a hegedűmet.. - kicsit ködös szemmel pillantok fel rád, és mikor realizálom, hogy elárultam magam, elnevetem magam - Látod? Jobb nem emlékezni és csak nevetni, sokkal könnyebb, mint fájni és újraélni. Ha mindent elmesélnék neked, el sem hinnéd, engem pedig vihetnél is Dobrevhez. Azt nem szeretném, kérlek, Willow...
       Mint egy kislány, az öledbe hajtom a fejem lágyan, és a mosolyom a tiédet keresi, az egyik kezem a combod alá karol, a másik a hajamat húzza ki a vonások elől, mint a függönyt szokták a napsütés beköszöntekor tavasszal. Én táncolni szeretnék és nevetni veled, ne szomorkodjunk, fújjuk el a fájdalmat. Álmodozó arccal zongorázom az ujjaidon, grimaszolok egy kicsit, mikor hangot vélek véteni, gyorsan be is kapom a rosszalkodó ujjat.
       - Buta..!" Et quand tu chantes, oui moi je chante aussi/Quand tu t’élances, je suis" - dúdolom, és aztán észreveszem, hogy a te ujjad van a szám szélén, mosolyogva útjára is bocsájtom egy szemlesütött fintorral, de a dalt nem hagyom így abba - "Et quand tu voles, oui moi je vole aussi/Si tu t’élances, j’te suis..." Je suis désolé, Willow, je ne veux pas.. Ah, tu ne parle pas francais, quelle horror, Monsieur. Pardonnez-moi!
        Annak a ritka pillanatnak vagyunk szemtanúi, amit Greg csak úgy hív: amikor Minnie franciára issza magát. Nem gyakori vendég a nyelvemen ilyenkor, nem mintha józanul nem beszélném, de ez sokkal természetesebb, elmosódnak a kétségek és aggodalmak, és a térdedre támaszkodva felhúzom magam, gyors puszit nyomok az orrod hegyére, és megpördülve körbetáncolom a nappalid. Forog a világ, de nincs ebben semmi ijesztő, egyetlen karnyújtásnyira vagy csak, és vissza már az öledbe, a ragyogó kék szemeid kereszttüzébe huppanok, kicsit keményebben, mint akartam.
       - "On chante, on chante, on danse, on danse/Dans un pays"... - bajuszt alkotok egy tincsemből az orrom alá, aztán megcsiklandozlak vele - Sajnálom, Willow, talán.. talán többet ittam, mint amit számoltam, de annyira boldog vagyok...! Tudod, miért? Mert létezel, és mert csodálatos vagy! Annyira hálás vagyok, hogy találkoztunk és megismerhettelek, és hogy úgy beszélhetek veled, mint soha senki mással. Kérlek, ne félj tőlünk, egy ennyire őszinte és természetes dologból semmi rossz nem lehet... Csak hidd el, hogy lehetünk boldogok, és én is el tudom hinni neked. Mosolyogj velem, bolond.. élünk, és itt vagyunk.
       Szorosan magamhoz ölellek, beszívom mélyen az otthonra emlékeztető illatod, és csak halkan dúdolom tovább az iménti dalt, lágyan ringatva a vállaid. Azt akarom, hogy soha ne érjen véget ez, maradjon minden ennyire szép...!

          Hogy meddig bírom még annyira józanul, hogy emlékezzek is rá, mi történt, fogalmam sincs. Az abszintos tündérke után, már azon se lepődnék meg, ha a következő pohártól már fejre állnék, és reggel következne a képszakadás. De nem most, ez még biztos nem elég ahhoz.
          - Én is láttam a rohamát, de láttam másnál is. Bárki tud olyat produkálni, aki egy kicsit is többet tud rólam. Te is itt helyben, ha nagyon akarod.
          Nem mondom ki, ami még ezzel kapcsolatban bennem van. Ez az este nem erről szól, és nem is akarom elrontani semmi hasonlóval. Gyorsan el is kergetem a kellemetlen emlékeket, csak zavarnának a ma este folyamán.
          - Azt viszont elismerem, hogy megérdemli, hogy végre boldog legyen. Akármit is gondolok a képességéről, nem róla… - Ezt mindenképpen szerettem volna hozzátenni. – Tudod, nem is értem. Senki sem érdemel olyan életet, mint amire ő kárhoztatta magát. Most tudom miért nézel így rám, de nekem nincs képességem, egyszerűen így döntöttem és kész. Bol… Jól érzem magam így.
          Azt hiszem, elég lesz a hazugságból ma estére. Főleg, mivel ezzel majdnem elárultam azt, amitől félek, ami miatt nem merek közeledni hozzád.
          - Nem adom könnyen magam, ezt eltaláltad – mosolyodom el. – De nem vagyok meggyőzhetetlen, csak idő, türelem és kitartás kell hozzá. Azt hiszem, vagy ravaszság, vagy egy olyan szép mosoly, mint a tiéd.
          Akárhogy is próbálom elterelni a témát a bátyáimról, úgy tűnik, hogy ez legalább annyira kínos rész lesz itt, mint az édesanyjáról szóló majd. Elkomorodok kicsit, iszok is egy kortyot, aztán még egyet, és végül az egész pohárral, majd még eggyel.
          - Hagyjuk a családomat, rendben? Nem a te dolgod, ahogy nekem sem sikerült ezt megértetnem velük, ahogy én sem tudtam mit kezdeni velük, neked még annyi beleszólásod sincs. A bátyám meg sem hallgatna, és… Mindegy. Tereljük más irányba ezt az estét, ha lehet.
          Nem, még mindig nem érzem úgy, hogy el kéne jönnie annak a pillanatnak, amikor lerészegedem. Főleg, mert egy olyan fontos kérdést akarok feltenni neked. De ezt akkor sem bírom ki, kell még egy pohárral innom, aminek köszönhetően ki is fogy az üveg. A konyhába botorkálok, már nem teljesen egyenes a járásom, egyszer neki is megyek az egyik ajtó félfájának, de épségben megérkezik a hűtőből a rum.
          - Iszok, látod. – Elég látványosan töltök neked, aztán magamnak is. – Igen, egyszer elárulom majd. Akkor mikor te elárulod, hogy udvarolhatok-e neked vagy sem.
          Azt hiszem, az pont megfelelő időpont lesz, hiszen a félelmem kapcsolódna ahhoz, mert el kéne hinnem, hogy lehetek boldog, és nem is kell félnem tőle.
          - A Tiltott Rengeteg sok mindenre nem alkalmas, és akkor hagyjuk is annyiban ezt a történetet. Bár, érdekelne, hogy honnan tudsz olyan dolgokról, mint a Rengetegben bujkáló dementorok mennyisége. Még mi sem tudjuk a pontos számukat vagy megbecsülni azt, hogy mennyien lehetnek.
          De akkor inkább iszok még egyet, és ez még mindig nem az a határ, ahol azt mondhatnám, hogy be vagyok rúgva… illetve talán már nagyon közel is járok hozzá.
          - Nekem csak kettő kell. Az a kettő, ami ott csillog a szemeidben, és azokat sem elvenni szeretném, csak örökre magaménak tudni, és örökké ott tartani.
          Hogy ennek köszönhetően vagy miért gondolod úgy, hogy mellettem a földön jobb, mint a kanapén, nem tudom, de most itt vagy, közel és ettől megnyugszom. De tényleg ettől nyugszom meg? Szorongatom a poharat a másik kezemben, annak ellenére, hogy üres. Kérdésed nyomán meg is remeg kicsit, de állom a tekinteted. Töltök a poharamba, felkészülve kérdésedre, bár számíthattam volna a tiédre, mikor feltettem a sajátom.
          - Én… - Hagyok egy kis szünetet, hogy összeszedjem a gondolataim. – Én… Még… - ahogy a szemembe nézel, nem tudom megállni a késztetést, adok a homlokodra egy puszit. – Még ugyanúgy látlak. Még szépnek, csillogónak, fiatalnak és szépnek.  Csak annyit… - iszok egyet, már nem kell hozzá a játék, megy ez anélkül is. – Bem. Básnak látlak. Nőnek. Gyönyörűnek, gondokkal teli… gyereknek.
          Lehajolok hozzád, és adok egy csókot. Egy rövidet, semmi nyelves, csak puszi az ajkaidra, de nem tudom megállni. Annyira teltek, annyira hívogatóak, annyira akarom őket. A csillagokat is a szemedben. De mi is volt a kérdés…. Ja, igen.
          - Erősebb lettél. Közelebb kerültél hozzám. Látod, fogod a kezem, és törékenyebb.
          Igen, most úgy fogok tenni, mint aki nem hallotta meg a hegedűt, mert tudom, hogy téged csak aggasztana, ha most… Nem, várj… Nem, mégse. Nem fogom szóvá tenni, inkább töltök még egy pohárral. Neked is töltök még egyet, azt hiszem, szükségünk lesz még rá.
          - Nem mész Dobrevhez. Hozzá én járok… beszélgetni. Most mentettem még a menthetetlent?
          Már nem számolom, hogy mennyi pohárnál járok, hogy mennyi kell még a részegedéshez, hogy hol tartunk a beszélgetésben. Azt hiszem, azt már nem is tudom teljes egészében követni. Lenézek rád, simogatom a hajad, adok rá egy puszit, de ez csak álca, mert érezni akarom az illatod, a létezésed, a reményem. Hogy mikor kerül az ujjam a szádhoz, nem tudom, ahogy azt sem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem veszem el onnan. Nagyon jó helyen van ott, érzem. Mintha hazaért volna.
          - Mil, számtalanszor… szoksor megmondtam… ezt a beszédet nem értem.
          Ezt most csak gondoltam, vagy ki is mondtam. Nem tudom, csak azt, hogy az egyik pillanatban még mellettem vagy, a másikban pedig a nappalim közepén táncolsz, és forogsz, és nevetsz, és még mindig nem értem, hogy mit mondasz, és én rád akarnék szólni, de nem tudok felállni. Mi a… Ki a fene hozta ide ezt az izét, amiből nem tudok… Hé, mit keres itt ilyen hirtelen egy angyal?
          - Angyal, nem… értesz. És hova vitted Milt?
          Tudom, hogy itt vagy velem… az ölemben. Magamhoz húzlak, és annak ellenére, hogy még mindig nem értem egyetlen szavad sem, nem izgat, ha leanyázol, mert kezem a fenekedre téved. Na, hát nem akarom, hogy leess az ölemből.
          - Ezt már értem… érted? Boldog vagy? Az jó, most én is, és nem tudom meddig tart, de tudom, nem örökké. Nekem… nálam semmi nem tart örökké.
          Még szorosabbra foglak, de aztán rájövök, hogy menni kéne. Megpróbálok veled felállni, de az úgy nem megy. Megfogom a kezed, leültetlek a földre, de csöndre intelek azzal, hogy ujjamat a szád elé teszem, és mikor sikerül nagy nehezen felállnom úgy, hogy lecsúszok én is melléd a földre, majd onnan valahogy az asztal és a kanapé segítségével felállni, téged is felhúzlak, amitől én megint majdnem elesek. Hangosan nevetem ki magam a bénaságom miatt, aztán elindulok a háló felé.
          - Gyere, nem fog fájni, csak lefekszünk, jó? Holnapra elmúlik majd.

Ad Finem Fidelis

♒

+16

        Elégedetlen kis fintorba ugrik a szám, nem nehéz megmondani, miért: Leon rohamait nem tartaná senki imitálásnak, aki csak egy kicsit is ért az emberi test működéséhez, illetve pszichéjéhez. Vagy Willow szerint ennyire perverz örömet okoz az unokabátyámnak eljátszani a mártírt és a szenvedőt, hogy vállalja érte az elszigeteltséget és megaláztatást? Ha lehet, kimaradok a kettőjük vitájából, de azért sokszor egyértelmű, hogy elvek tekintetében nem Leonnal értek egyet, viszont ő hosszas győzködésre be tudja ismerni, hogy régen nem látja a helyzetet objektíven..ha utána rögtön vissza is vált a személyes érzelmeitől fűtött érveire.
        - Mindig azt szokták mondani, hogy a saját sorsunkért mi vagyunk felelősek.. de akkor mi van azzal, amivel együtt születünk, vagy amit nem választhatunk meg? - gondolkozom hangosan, de elmosolyodom, mikor azt mondta, hogy jól érzi magát - Akkor én a kitartást és a ravaszságot választom! Egy mardekáros és egy griffendéles tulajdonságot..
        Rendben, hagyjuk a bátyjait. Úgysem találkoztam egyikükkel sem, nem hiszem, hogy a családja tárt karokkal fogadna. Nézzük csak a kezét: egy szépen megmunkált hüvelykujj, amit az enyémek közé csippentek, és körzök vele egyet - mint a családfő, aki nem lát túl a saját gyászán, pedig szükség lenne rá.. Finoman megharapom az ujját, a képzeletemben mintha ez valami kis elégtétellel társulna, de az alkohol hajlamos ilyen meséket költeni az ember fejében.
        - Cseles... de legyen. - nevetem el magam a nyilvánvaló terelésén - Nyilván nem egy konkrét számra gondoltam, ne haragudj, de az életmentő futás közben viszonylag nehezen tudok jól becsülni.. de nagyon biztató, hogy nemcsak hogy nem szóltatok róla, még az okot sem ismeritek, amiért ott lebzselnek.
        Minden rosszban van valami.. járulékos veszteség, mert azt nem nevezném éppen jónak ilyen körülmények mellett, hogy megtudtam a patrónusom feltételezhető alakját. Azóta sem idéztem meg, nem volt rá szükség, és remélem, nem is lesz.. Bár hogy is gondolhatok ijesztő dolgokra, mikor itt ülök melletted, és hallgatlak? Azért mintha kissé homályosabb lenne a tekinteted, egész felhőatlaszok úsznak el benne a mosolygásomtól kísérve.
        - A szememet szeretnéd? És mihez kezdenél vele? - becsukom a szemem a puszinál, kicsit összébb is gombócolódom magam, bár a kezedben tartott pia jól jelzi, mennyire nem gyerekes a helyzet - Még. Jó szó.. de tényleg. Fél mondat alatt ilyen sokat nőttem volna? Pedig eddig sem voltam alacsony.
        Bizonytalanul megrázom a fejem, mintha azzal helyrebillenhetne minden, amit az alkohol házibulit rendezvén félretolt odabent, de rögtön le is hajol és megcsókol újra, ami nem sokat segít a gondolkozásban. Viszonozni akarom, de hamarabb elhajolsz, és onnan fentről talán nem is látszik annyira szomorúnak a kiscicákat idéző arckifejezésem. Illetve én meg vagyok győződve róla, hogy úgy nézek, mint Maccavity, mikor még kicsi volt és pelyhes, nem pedig az ágyamat uralma alatt tartó hadúr, de elképzelhető, hogy az utóbbira emlékeztetlek és azért menekülsz.

        Szééépen lehuppanok ide, és kipihenem a fáradalmaimat, mert az ilyen magánszámok járnak bizonyos erőkifejtéssel, nem igaz? Megtámasztom az államat a válladon, és csak egy cuppanással jelzem, hogy hallottam valami random angyalhoz való monológodat, de én most nem szólok bele abba a beszélgetésbe. Várj, te most belém markoltál? Nem vagyok teljesen biztos a saját érzékelésemben, ezért végigsöpröm a nyakad és a hozzám közelebbi vállad a hajammal, ahogy elhajolok, és a választ kutatom a tekintetedben, de jelentősen nőtt a reakcióidőm, szóval az hamarabb realizálódik bennem, hogy még mindig szürreálisan kék a szemed. Az újabb érintésre azonban akaratlanul is egy mély sóhaj szakad ki belőlem, és az ujjaim a válladba mélyednek, és muszáj egy rövid csókot lopnom az ajkaidról, mielőtt megkísérelsz felállni, több-kevesebb sikerrel. Integetek a próbálkozásra, mert jól szórakozom az ügyetlenkedésen, de aztán valahogy mégis megindulunk függőlegesben a hálószoba felé.
        - A lekefélés..lefekvés el tud múlni holnapra? Varázsló vagy, vagy mi? - nevetgélek, és szorongatom az ujjaidat, amíg az ágyhoz érünk, amin előbb te landolsz, aztán utánad én is, és rögtön magamhoz ölelem az egyik párnát - Mesélek neked valamit.. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy őz, ami elszakadt a csordájától. Elkezdte őket keresni, mert ez az őz nem volt egy elveszett áldozat, sőt, nála eltökéltebb őzet még biztos soha nem láttál. Felfedezte a veszedelmes dombvidéket..
        Felhúzom a pólód, alászalad a kezem, két ujjam jelzi az őz mesebeli útját, ahogy végigtipeg a hasad kockáin, előrebukdácsol, én pedig föléd fordulok, és az öledben helyezkedem el, végignézve az egész térkép valódon. Örök mosoly költözik az arcomra, a történet sem lesz soha szomorú, amíg téged látlak közben.
        - Aztán átkelt a nyaktörő hágókon, de nem ijedt meg akkor sem, amikor majdnem lecsúszott az egyikről. Küzdött előre, nem tántoríthatta el semmi.. Igazi pionírrá változott.- elérem a mellkasodat, úgy teszek, mintha hagynám lehanyatlani a kézfejem az oldaladra, de a tenyerem kibontja a szirmait a szíved fölött, és innen vándorol feljebb, a nyakadig - És tudod, mit csinált, amikor megtalálta azokat, akikhez tartozott? Megmutatta nekik, mennyire hiányoztak.
        Becsukom a szemem, és előrehajolva megcsókollak, de nem finomkodva, közel sem.. Áthúzom a válladon az anyagot, félredobom, és csak akkor hagylak levegőhöz jutni, amikor már szinte sebesre csókoltalak, mikor már kipirosodott arcod az enyém is lehetne, a dübörgő szíved pedig lehetne az is, amivel a kis őz is találkozott azon a hosszú úton.

+16

          Elgondolkodtatnak a szavaid. Mi van akkor, ha olyan dologgal találkozunk, amivel együtt születtünk? Van nekem is bőven ilyen, és erről tudsz is. Szóval, ezzel most igazán a lényem legmélyére céloztál és találtál is. Amúgy nem tudtam, hogy választani kell, mert akkor biztos én is megtettem volna. Bár, nem hiszem, hogy igazán tudnék választani bármilyen tulajdonság között. Igen könnyen be lehet skatulyázni valakit, amiből nehéz kiszabadulni, mégis úgy gondolom, hogy ez most a legkevésbé sem számít. Csak egy ember volt, akinek a skatulyájából szerettem volna kiszabadulni, de azokba a próbálkozásokba most belefáradtam egy kicsit. Egyelőre… egyelőre nem akarok tovább harcolni.
          Főleg mert nem is tudok jelenleg másra gondolni, csak az ujjamra, ami a szádban van, és nem tudom, hogyan és miért került oda. De szemmel láthatóan téged ez nem zavar, és a testem válaszreakciójából arra is rájövök, hogy engem sem zavar különösebben a kérdések ellenére sem.
          - Miután az Aszka… Alkat… Azkabanból elküldték őket, céltalanul kóboroltak. Ahhoz képest most legalább egy helyben vannak. A Tiltotott Rem… Rend... Rengeteg vonzza a varázslényeket, így logikus, hogy őket is, de… - kicsit megállok gondolkodni. – De ettől még nyugtalanító, hogy ott vannak, de ez a Misz… Mint… Minszter… Minisztérium dolga. Az enyém, hogy titeket tanítsalak és megvédjelek velük szembe… tőlük.
          Kezd összegabalyodni a nyelvem, de szerencsére ez még nem vészes. Viszont ezt leküzdendő iszok még egy pohárral. Ha már lúd, akkor legyen kövér. Így is látlak, és így is csodálatosan szép vagy. Kezemmel az arcodhoz nyúlok, és végigsimítok rajta.
          - Megnézném a csillagok. Megnézné’ a világot.
          A még egy nagyon jó szó, és tudom, hogy ezzel most téged nem boldogítottalak, akkor sem tudlak másként látni, mint ahogy szabad, és ahogy most látlak. Nőttél a szememben, nem is keveset, más lettél, de akkor is csak te vagy. A lány, aki elvarázsolt mikor még varázstalannak hittem.

          Fogalmam sincs, hogyan jutottam, hogyan jutottunk el az ágyhoz, de valahogy sikerült. Bár, tartom valószínűnek, hogy a falnak támaszkodás, az egyenes kigörbítése, és az egyensúlyozás libikókája segítettek a haladásban.
          - Valami olysmiféle lennék, vagy mi – mosolygok el. – Bármit elmuszaltok, csak mondd, mi légyen az, drága Mil.
          És amiről én azt gondolom, hogy az egy szép és elegáns landolás az ágyon, valójában egy becsapódás, ezért az ágyrács huppan a földön. Nem csoda, már az iskolába indulás előtt rendbe kellett volna tennem, csak akkor ez elmaradt, most viszont mintha még ez sem tűnne fel, csak előveszem a pálcám aztán egy… nem azt… ez nem is a pálcám, hanem… hanem… mit tudom én mi az, csak félredobom.
          - Ájj! Ájj! Ájj!! Mi ez itt? Óviskola, hogy a lefekvéshez mese kelljen?
          De mintha meg sem hallottál volna, már mesélsz is. Mintha ez az egész csak az elmémben létezett volna. Kicsit elhelyezkedem, ami jelen esetben azt jelenti, hogy kimászok alólad, hogy neked is kényelmesebb legyen, aztán a karom a fejem alá teszem, párna helyett, de elrabolnak a szemeid, a történeted, és az ujjaid, ahogy rajtam sétálgatnak.
          - Csillagszemű Minnie! – mondom csak úgy bele a vakéjszakába. – Angyalom.
          Egyik kezem kicsúszik a fejem alól, és a karodat kezdi simogatni, ahogy az ujjaiddal egyre közelebb jössz az arcomhoz, én annál lejjebb csúsztatom a válladra, a derekadra.
          - Igazi hős az az őszike. Egy utat törő, aki nem fél senkitől és semmitől. De nem vakmerő kicsit és óvatlan?
          Mire eljutsz az ajkaimhoz, mire a felsőm lekerül rólam, az egyik kezemmel magamhoz húzlak a derekadnál, a másikkal az arcodat simogatom. Egy harang szólal meg bennem, hogy ezt nem lehet, de nem tudok elválni tőled. Még mikor engedsz levegőhöz jutni, akkor is vágyom rád, vágyom a folytatásra, és mindenre, amit megadhatsz nekem. A boldogságot, a mumust, amiről eddig azt hittem, hogy nem lehet.
          - Tudom, kérdesztél már, de igaz vagy?
          Nem hagylak válaszolni, újra az ajkadra tapasztom az enyémet, de csak szelíden, óvatosan, mintha egy hímes tojáson lépkednék. Kezemmel benyúlok a felsőd alá, másikkal… másikkal leforgatlak rólam, és most kicsit féloldalasan fekszek én rád. Szeretlek, de ezt a szót sohasem fogom kimondani neked, nem lehet. Nem engedhetem, hogy az élet elvegyen tőlem.