Fortyog az üst és gyűlik az árny. Sötétben elhal az összes láng. Csak egy marad, mi bevilágítja a hat kart, összefonódva a három, a tudat szétmart. Ezüstszín ragyogás köti össze őket: testet, elmét és lelket. Csak a negyedik hiányzik még, de tudják már közel jár, mire hosszabbodnak az éjszakák a társaság összeáll. Addig is sivár még a táj, egy csatlósuk ím most áldozattá vált.
- Nem lát – mondja az egyik és hárman látják maguk körül a taláros bölcseket.
- Nem hall – szólal meg a másik és beférkőznek a vádlói kérdések.
2.
- Nem beszél – szólal meg nyugodt, monoton hangon a férfi. Szemei úgy követik a vallatótisztet, mint aki most ébredt egy régi álomból. Minden hang élesen cseng, és szinte szétszakad a dobhártyája, érzi, hogy valami nincs rendben. Nem Ő dönti el, hogy merre figyel. Az auror felhúzza szemöldökét. Miért tért át egyesszám harmadik személyre? Különös, habár mi mást lehetne várni attól, aki képes szétharapni a saját ujjait, hogy vérével rajzoljon cellájának nyirkos kőfalára?
- Megismétlem a kérdést, Mr. Victuim. Hogyan szöktek meg az Azkabanból? – a szemek csak néznek szigorúan, a verita serum pedig nem használ. Furcsán rángatózik a gyilkos, teste talán válaszolna is, de a száj nem beszél, a szem nem árulkodik. Mintha fintorogna vagy mosolyogni próbálna, rángatják az izmok az arcot, de az ajkak megbénultak. Pedig alig pár perce Hotspoor őrnagy úgy érezte, közel járnak. Az amneziátorok már szétégették a koponyáját, és annyi verita serum van benne, amitől még Tudjukki is elmondta volna, hogy milyen mackóval szokott aludni. Őrület, mindenki biztos volt benne, hogy pár percen belül dalolni fog, mint a kismadár, de nem. Csak szigorúan néz, mint egy hideg aggastyán, és inkább összezárja ajkait.
Érzi, hogy figyelik. Érzi, hogy irányítják. Pontosan így zajlik ez hónapok óta. Egy-egy éjszakán érzi őket a zsigereikben, érzi, ahogyan a szemek révedten figyelik. Tudta akkor éjjel is, hogy eljönnek érte. A szél fúvásában már hallotta a hangokat. Mióta itt vannak, folyamatosan suttognak a fülébe. Kényszerítik mondatait és mozdulatait. Arra néz, és azt figyel, amit ők mondanak. Nem tűrnek ellenkezést. Próbálja szétfeszíteni száját, de mintha összenőtt volna. Félő, ha jobban erőlködik, megbüntetik.
- Lex Ignis – ejti ki beletörődve jövendőbeli túlkapási büntetésébe az őrnagy. Itt már nincs mit tenni, ez személyes ügy, ha igazak a pletykák, és Ő, akit nem nevezünk nevén, visszatért, és újabb szörnyűségek fognak történni. Hiszen minden összefügg, a rabok, a látók. Minden itt van. Halálfaló volt ez a féreg is. Hiába tűnik a koponyás kígyó alkarján már csak puszta sebnek – mindenki tudja, hogy a Sötét Nagyúr szolgálatában állt. Az izzó betűk fel is írják sorra bűneit, és szoros láncként kínozzák. Látni, ahogyan a könny összegyűlik szeme sarkában, de még nem folyik el. Csak néz, nyughatatlan szigorral.
Ordítana, üvöltene a fájdalomtól. De nem teheti. Szája nem mozdul, az izmok szorosan fogják. Nyüszítésszerű hangot hallat, ahogyan összes bűne égető, kínzó nyomot hagy már szanaszét szakadt rabruháján. Nem bírja tovább tartani, könnyei kicsordulnak a fájdalomtól. Kínjai hevében mintha egy pillanatra megszakadna a kapcsolat, és fájdalomittas hangja betölti a termet. A Wizengamot arca kiolvashatatlan. Ki megvetéssel, ki pedig félelemmel tekint rá, és akad pár jámbor lélek, aki mintha sajnálná. A szem, amit nem ő irányít, felméri az arcokat. Megjegyzi őket.
Idegesek. Elegük van. Elbukott, innen már nem lehet kihozni. Bevégezte feladatát.
- A Nagyobb Jó érdekében – tetszik visszásan a mondat saját szájából. Testét átjárja a forróság. A mágusvér minden cseppje veszteség, de egyelőre menteni kell a menthetőt. Megérti. Büszke, hogy ezért adhatja hitvány, megfeneklett életét. Inkább így, mint a tenger közepén. Elevenen nyelik el a semmiből felkapott lángok, és égetik hamuvá porhüvelyét.
Megfagy a levegő, az emberszáj szólalni sem mer. Csak ízlelgetik a szavakat: „a Nagyobb Jó érdekében”.
Roxfort RPG
Szerző