A Hosszú Folyosó

A hosszú folyosó a főépületben található, és szinte sosem ér véget. Legalábbis a diákok szerint, ugyanis erről a folyosóról nyílnak a tantermek és előadók.

[Liam & Blue]

Liam & Blue

A Háború mindenkit megviselt, még azokat is, akik nem tudtak róla. Kisgyerekek maradtak árván, nagyobbak nem értették, miért sírnak a szüleik, diákok rettegtek, mikor ki lettek menekítve a kastélyból. Voltak, akik a háttérből cselekedtek, mások a frontvonalon harcoltak, megint másoknak pedig esélye sem volt másra, mint csendben figyelni.
Számomra kérdéses sem volt azon az éjjelen, melyik csoportba fogok tartozni.
A Roxfort Ostrománál szülők haltak meg egymás kezét fogva, ikertestvér veszett oda, ártatlan vér folyt az iskola szent köveire. Én egy barátot, egy meleg, tüzes szerelmet vesztettem el, és a fél szemem világát. Lelkemen mindkettő nyomot hagyott, és bár a seb behegesedett, a gondolatok időről időre előtörtek, figyelmet követelve maguknak.
Nem tudom már, kinek az ötlete volt; talán házvezetőm vagy SVK tanárom vetette fel - megmondom őszintén, összefolynak az események. Így kerültem a Mungóba, mikor korábban fogalmam sem volt, hogy ilyennel foglalkoznának ott. A kezelések segítettek - lassan, de biztosan elindultam a feldolgozás, az elfogadáshoz vezető ösvényen. Már jártam az ispotályba egy ideje, mikor orvosom egy nap bejött, ám nem egyedül, ahogy szokott.
- Blue, bemutatom Liam Averyt. Gyakornok itt, a Szent Mungóban. Mostantól ő fog átvenni téged.

Magam sem teljesen tudtam, mit kerestem itt. S bár bármikor a jövőmre gondoltam, fogalmam sem volt, mit szeretnék kezdeni vele, abban biztos voltam, hogy a gyógyítói szakma elég távol áll tőlem.
- Jót tenne, tényleg. Kimozdítana a szokásos környezetedből - mondta Liam, mikor szóba került a a nyíltnap.
Hetedévemet töltöttem a Roxfortban. Ki tudja, talán még gyógyító is lehet belőlem.
Azonban egész végig kényelmetlenül éreztem magam. Nem voltam jól, irritált a tömeg, a látogatók, tanulók és tanárok elegye. A csatára emlékeztetett, érzékeim azonnal kiélesedtek, mindenre felkaptam a fejem. Idő kellett, hogy lenyugtassam magam.
Valahogy elkeveredtem a tömegtől, de nem bántam, jól esett csendesebb folyosókon lófrálni. Minden teremnek bekukkantottam az ajtaján (egy-kettő tényleg érdekesnek tűnt), és egészen lenyugodtam, ahogy csak úgy sétáltam. A következő, elzártabb helyiség felkeltette a figyelmemet, ám benézve nem várt látványban volt részem. A Lélegzők Terme.
Elborzadtam. A lábam szabályosan földbegyökerezett, szívverésem felgyorsult. Csak álltam ott, tágra nyílt szemekkel, fülemben dobolt a vér. Tudtam, hogy az iskola egy kevésbé publikus szakaszába léptem.
Az agyam villámmódra kapcsolt, a bent fekvő, gyakran tehetetlen emberek látványa, az, hogy csak úgy kísérleteztek rajtuk, bizarr képeket ültetett a fejembe. Felvillantak az Ostrom utáni holttestek, aztán ártatlan emberek, amint épp megkapják a Sötét Jegyet. Tehetetlen csecsemők, amint nem tudják, miért nem tér vissza többet az anyjuk, és élő emberek, akik testét felnyitották, hogy megnézzék, milyen hatása lehet egy bizonyos méregnek a szervezetre...
Nem bírtam ki.
Szám hangtalan sikolyra nyílt, az irtózat átjárta minden porcikámat; megmozdultam, majd már futottam is, lábam vitt, nem láttam, merre, csak futottam, el minél messzebb, el az ártatlan áldozatoktól, az emberi báboktól... James, James, James, miért nem lehetsz most itt velem?!

Nem tudtam, hol lyukadtam ki. Egy végeláthatatlan folyosónak tűnt, a közepén lehettem talán? Nem tudtam mit kezdeni, a lábam feladta, az egyik fal tövébe rogytam, arcomat a remegő kezeimbe temetve.

zene:H -  Unspoken


-kinézet-


’ So won't you save this conversation
And find a better time?
Leave it unspoken, leave it unspoken.’



☤

Csodálom hogy túléltem a tegnapi napot. A kegyetlen másnaposságomon Dean főzete ugyan használt valamelyest, de az a tény hogy az ex majdnem feleségemmel találkoztam újra már közel sem volt ennyire felüdítő élmény. Plusz Dylan ezek után estére megint majdnem elrántogatott egy buliba. Nem is tudom mi mentett meg. Talán a mai prezentáció megtartása, noha nem volt nagy kunszt. Így hogy túl vagyok rajta és már az ebéd is bőven megvolt már szabadulásom első perceit jelenti. Én mégis itt vagyok és önkéntesen cipelem a halom könyvet Jenkins professzornak. Na nem mintha olyan buzgó mócsing mintadiák lennék -igaz a jegyeim kiválóak- de hát épp mellém ült le a kantinban és ‘ha már így hozta a sors…’ kezdte. Á cseppet sem hátsó szándékkal, dehogy!
Szóval így esett hogy menet közben lerakom a Nagy előadóba elkezdi nekem lelkesen kifejteni az aktuális kutatási témáját. Félúton már unom a dolgot, de persze csak hümmögök meg bólogatok, néha közbe-közbe szúrok egy-két elejtett félmondatot. És kész. Ennyi elég az ő lelki boldogságának én pedig azon nyomban és rögvest megfogadom, hogy ha ennek vége, tiplizek vissza a koleszba. És ha Harper megint elvonszol valami buliba nem gátolom meg. Habár inkább varázslósakkoznék de nem akar egy újabb fogadást elveszteni a múltkori után.
Hangosan puffanva ejtem le a köteteket a tanári asztalra. Nyelek egy kis port is, de megállom hogy ne tüsszentsem el magam. Biccentek a tanárnak és elindulok kifelé.
- Avery! Még valami! Ne feledje a két hét múlva esedékes szigorlatot! Fontos hogy a mesterképzése miatt ez jól sikerüljön. Remélem megértette! Ó igen! Várom a Mungós gyakorlati beszámolót is. Jövő hétre legyen meg a teljes anyag -
- Hát persze, persze… -
Bólogatok magamban meg szusszantok egyet lemondóan. Aztán ahogy kilépek a folyosóra egy halom diák özönlik egyúttal be. Sok Roxfortos érkezett de látok külföldieket is. Pillantásom átsiklik egy csapat japán lányon, akik jól megbámulnak maguknak. Mikor az egyikükre félszegen rámosolygok hangosan vihorászva összepusmognak.
Nők!
A szemem forgatva indulok el kifelé. A folyosó egyre kihaltabb lesz, s mire befordulok a zárt termek irányába, szinte senki sincs. Épp ezét fura hogy egy vörös hajzuhatag gubbaszt a földön. Ez a látvány megtorpanásra késztet. A perc törtrésze alatt átfut a fejemen mindenféle forgatókönyv. Elesett volna a lány? Vagy rosszul lett esetleg?
Odalépek mellé és ösztönösen leguggolok, hogy egy szintre kerüljek vele.
- Hé, hé! Helló! Minden oké? -
Hangom kedves, de aggódó. Kezem mozdul és kiseprem az arcából oldalról a haját, ami takarja a profilját. Így látom meg, hogy arcát a kezeibe temeti. Ó jaj. Most vagy az orra vérzik vagy sír. Nem tudom melyik a rosszabb.
- Hékás, mi a baj? -
Finoman fogom meg a kezét és szelíd erőszakkal állítom talpra. Végtére is csak nincs olyan nagy baja. És mikor nagy nehezen sikerül lefejteni védelmező tenyerét akkor döbbenek rá, hogy nem az egyetemi közegemből ismerős ez a lány.
- Ó Blue! Szia! Hát te…. - kezdem el, de rájövök hogy hülyeséget akarok kérdezni. A mit keresel itt elég nevetséges, mikor én invitáltam ide egy pár héttel ezelőtt. Szóval módosítom a megkezdett félmondatom maradékát.
- …mit csinálsz a földön? -
Tekintetembe aggodalom költözik. Ismerem annyira hogy tudjam, valamit vagy látott vagy hallott, ami több volt neki kettőnél. Hisz épp hogy elindult végre a normális úton. Ilyen ez a poszttraumatikus sokk. Kizsigerli az embert. Nem is csoda hogy a pár hónapos gyakorlat után nem Mrs. Dean szakterületét fogom választani. Inkább megyek toxikológiára, kotyvasztani úgyis mindig kifizetődő. Vagy még ott a szülészet is mint egy másik lehetséges alternatíva.

[Liam & Blue]

Liam & Blue

Az emlékeim szellemei kísértettek nap mint nap, és nem tudtam, hogy kéne szabadulni tőlük. Bár kezdtem jobban lenni, a kedélyem jobb lett, de éjszakánként ködös látomások kísértettek, amik majdnem, mintha egy más korból származtak volna. A robbanás, a por, a szívem dübörgése, a sikolyok, a holttestek, halálos átkok mindenhol, varázslók, akik társaikat siratják, társaikat öldöklik... egy más élet szüleménye lenne tán?
Mellkasomon, szívem fölött azonban ott lógott a lánc - a lánc, amit Jamestől kaptam, a hideg, rideg anyag, ami emlékeztet, és nem engedi, hogy felejtsek, én pedig végtelenül hálás vagyok neki ezért. Még azokon a napokon is, mikor sötét felhők telítik be az eget, és olyan sötét van, hogy még a csillagok sem látszanak; én tudom, hogy ott vannak, és tenyerembe fogom a medált, tudván, hogy ott világítanak, és emlékezvén mindenre, ami történt.
Ellentmondó talán, hogy azt kívánom, ne felejtsek? Nekem nem. Akármennyire is fáj, ami történt, mindörökké megőrzöm majd, nem kívánok felejteni - a szívembe zártam, a bőrömbe ivódott, ahogy a por is aznapról és a bűbájok, amik eltaláltak, a törmelék, amit belélegeztem, a testem is reagált, a fél szemem világa, ami elveszett, szintén egy örök heg, egy nyom, ami segít mindörökké emlékeznem arra, hogy miket éltem át egykor, talán egy jobb időben, jobb korszakban, mikor már csak az ükanyák beszélnek a rossz időkről, és az unokák megint önfeledten járhatnak iskolába.
Szelíd kezek fogtak meg, és emeltek fel, elszakítva hátamat a kemény faltól és a hideg padlótól, amik a támaszt, a biztos, hideg pontot adták, amire tudtam összpontosítani, hogy bár a gondolatok tengerében úszkáltam, ne fulladjak bele. Megtántorodtam, de továbbra is tartott, így csak egy suta mozdulatnak tűnt pillanatnyi kibillenésem. A fejem ködös volt, a szemem nem akart fókuszálni, mintha nem is rá néztem volna, hanem valahová túl, messze, az emlékek által kísértett földre...
Aztán mégis sikerült, enyhén elnyílt ajkakkal, oldalra biccentett fejjel tudatosult az előttem álló, aki felsegített, és rácsodálkoztam, hogy nem egy ismeretlen arc lebeg előttem, hanem Liam.
- Én... én... - motyogtam, de először alig jött ki hang a számon. - Csak... láttam a Lélegzők Termét...

zene:H -  Unspoken


-kinézet-


’ So won't you save this conversation
And find a better time?
Leave it unspoken, leave it unspoken.’



☤

Ahogy kibillen egy picit, ösztönösen utána kapok. Sikerül is megtartanom, nem kell nagy erőfeszítéseket belevinnem. Hála Merlinnek a lány sem hagyja el teljesen magát, noha látszik hogy nincs jól. Óráknak tűnő végtelen percek múlva befókuszál engem és elnyúlt ajkakkal pislog. Ahogy megcsillan a kék íriszeiben a felismerés fénye megörülök.
- Én... én... -
Elakad. Még mindig a derekán pihen. Rájövök hogy ez az egyik legközelebbi kontaktusunk, ami valaha adódott. Mármint, ezeddig. Tekintve, hogy mindig két külön szélen ültünk legalább fél méterre egymástól.... jó a kézfogást is vehetjük egynek, ha úgy nézzük, de.... Na hát azért kissé zavarba is jövök. Már épp azon vagyok, hogy elengedem, tekintve hogy stabilan áll a két lábán és olybá tűnik nem igényel mankót a személyemben, mikor megszólal.
- Csak... láttam a Lélegzők Termét...-
Arcom kissé megnyúlik, és nem is leplezem a zavarom.
- Oh... -
Nyögöm ki és lesütöm a tekintetem. A mellettünk lévő falat fixírozom egy pillanatig, A fuga kissé kifakult már az idők folyamán és a csempére is ráfér egy alapos tisztítás. Szólni kellene a gondokságon. Hm.... megköszörülöm a torkom.
- Sajnálom. -
Nagyon jól tudom milyen érzéseket szakít ez fel a lányban. Igazából bárkiben, aki vesztett el olyat, akit szeret. Lehet még ez se kell, mindössze az is bőven sok, ha több empatikus érzés szorult belé mint egy egérbe.
- Nem lett volna szabad látnod. Pláne nem a te állapotodban. -
Elhúzom a szám. Azt hittem az a részleg le is van zárva. Ki volt az az idióta, aki nyitva felejtette? Remélem nem Harper, mert akkor kinyírom.
- Az zárolt részleg amúgy is. Nem mehet be senki engedély nélkül. -
Most kissé olyannak hangzik ez a szöveg, mintha egy kioktató tanár lennék, pedig a fene, totál nem annak szántam. Óceánkék tekintetem a lányéba fonódnak.
- Utálom én is. - fintorodom el. Tényleg így van. De sajnos a tudomány oltárán áldozni kell. A szabályokat pedig nem én alkotom. - Nem is szóltál, hogy ide jössz mégicsak. Ha ezt tudom, akkor körbevezettelek volna! -
És akkor tutira nem elkerüljük a Termet az összes borzalmával együtt. Meg akkor kissé jobban ment volna az előadásom is. Szeretem, ha van ismerős arc a tömegben. Valamiért megnyugtat. Ugyanakkor legalább lekötött volna Blue meg a kérdésáradata. Eszembe sem jutott volna sem Emily, sem a tegnapi találkánk. És az ostoba rég eltűnt eljegyzési parti emlékfoszlányai sem. Kissé meglep, mennyire vágyódom az után, hogy bárcsak másként alakult volna a délelőttöm. Nem mintha különösebben haragos lennék miatta, inkább talán csalódott. Elengedem a lányt és a hajamba túrok.
- Hmm, nincs kedved egy kávéhoz? Én ölni tudnék érte. -
Ma még nem is ittam, pedig már szinte vége a napnak. Vagy legalábbis ami a kötelező részét illeti.
- Gyere! - fogom meg a kezét és finoman magam felé húzom. - Csak a folyosó végig! Ott van kanapé is meg italpult. -
Mutatok az irányba, ami persze pont ellentétes oldalon van mint amerről a lány érkezett. Lassú de határozott léptekkel indulok el, s közben Rains-re pillantok.
- Na mesélj, hogy tetszik a suli? Mit láttál már? A Termet leszámítva persze... -
Az utolsó megjegyzést zavartan teszem hozzá, pedig eleinte lelkesen kérdezek. Mert tényleg érdekel. Emlékszem, engem anno mennyire lenyűgözött. Impozáns nagy tágas és tiszta volt a Roxfort ódon falaihoz képest. És meglepően világos. Elmosolyodva nosztalgiázom, és csak remélem, hogy Blue-t nem egyetlen balszerencsés pillanat fogja befolyásolni a véleményalkotásban.

[Liam & Blue]

Liam & Blue

Zsong a fejem, lélegzetem nehéz, a külvilágot egy tompa buborékként érzékelem, a hangok csak elnyomottan jutottak a fülembe, a színek összefolytak, szemem sarkából a folyosó is hosszabbnak tűnt így bizonyára, mint amilyen valójában volt. Lassan sikerült csak Liam arcát és hangját beengednem a buborékba, akkor is csak korlátoltam érzékeltem a jelenlétét. Igyekeztem agyam hátsó részébe űzni a rémképeket, a gondolatokat.
- Igen, arra én is rájöttem, hogy nem kellett volna ott lennem - jegyeztem meg rekedten. - Nem tudtam, merre megyek. Egyszer csak ott voltam...
Mély levegőt vettem, agyam egyre jobban kitisztult. Sikerült elkezdenem gondolkozni, gondolataim egyre rendszerezettebbek, tudatosabbak lettek.
- Nem csodálom, hogy engedély kell hozzá - ráztam meg a fejem. - A gyengébb gyomrúakat könnyen megviselheti.
Azt már nem tettem hozzá, hogy vagy azokat, akikkel hasonló történt, de biztos voltam benne, tudja, mire gondolok.
- Érthető, miért van rá szükség, alapesetben nem biztos, hogy zavarna - feleltem halkan. Az alapeset azonban nem most állt fenn... és nem tudtam megmondani, valaha fent fog-e még.
Keze megmozdult a derekamon. Érzékeim kitisztultak, a buborék kipukkant, ismét a magam ura voltam. Hasam görcsbe rándult, és szívem megindult, ahogy tudatosult bennem helyzetünk. Nem tudtam mást tenni, mint arra gondolni, hogy utána Jamesszel kerültünk ennyire egymáshoz, aznap este, mikor utoljára láttam, ki tudja, mennyivel azelőtt, mielőtt...
Mintha sünt nyeltem volna, szúrt a torkom, és akaratlanul is lesütöttem a szememet. Nem tudtam hirtelen hogy kezelni a helyzetet.
- Eléggé utolsó pillanati döntés volt, tegnap este még én sem tudtam, hogy ma itt leszek. - Ahogy válaszoltam, zavaromban kerültem a tekintetét. - Biztos vagyok benne, hogy jobban jártam volna, ha te vállaltad volna be körbevezetésemet - mosolyodtam el, bár kicsit erőltetetten.
Megráztam a fejem, ahogy elengedett, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, és kiverjem az emlékeket a fejemből.
- Hmm, nincs kedved egy kávéhoz? Én ölni tudnék érte.
Liamre néztem, és egy pillanatra haboztam. Gondolom, ezt ő is megérezte, ugyanis megfogta a kezemet, és ismét megszólalt:
- Gyere! Csak a folyosó végig! Ott van kanapé is, meg italpult.
Ez az érv meggyőzött, meg finom mozdulata is, így bólintottam egyet. Tudtam, hogy jót tenne érzéseimnek egy kis ital, és valami kényelmes, amire leülhetek, és nem a kemény padló - bár abban a pillanatban jól esett, sőt, segített a hideg, hogy magamnál tudjak maradni. Csak a folyosó végéig, emlékeztem, de ez a táv abban a pillanatban sokkal hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
Gondolataim kissé elkalandoznak, a folyosón koppanó lépteinket hallgatom, és a visszhangot. Ilyenkor mindig piros gumilabdákat képzelek el, ahogy pattognak össze-vissza a falak között, vissza-visszatérve kiindulási pontjukhoz, de egyre jobban leeresztenek, a végén már annyira laposak, hogy nem mozdulnak semerre, és egy utolsó, elkeseredettel nyögéssel örökre ott maradnak, ahol földet értek. Milyen lehetne, ha ez tényleg így lenne! Minden, ami valaha elhangzott eme folyosó falai között, itt lenne, közel, elérhetően, csak egy kis lehelet, esetleg egy csók kéne, és máris régi önmaga lehetne. Meghallgathatnánk a tanárokat, pletykákba nyerhetnénk betekintést, vagy talán egy-egy diák legboldogabb, vagy éppen legszomorúbb pillanataihoz férhetnénk hozzá. Kétszáz évvel ezelőtti szóviccek!
A férfi hangja rángatott ki gondolataimból. A Termet említve elszorult a torkomba, de igyekeztem elterelni a figyelmemet.
- Igazából sokkal jobban tetszik, mint gondoltam, hogy fog - merengtem el egy pillanatra. - Bár ezek a magas, és díszített oszlopok elég csicsásak, de alapvetően tökre tetszik. Az Óriások terme különösképpen! Bár nagy volt a tömeg, így inkább nem mentem be, de nagyon ötletes volt.

zene:H -  Unspoken


-kinézet-


’ So won't you save this conversation
And find a better time?
Leave it unspoken, leave it unspoken.’



☤

Blue hallgatag, de nem is csodálkozom ezen. Valószínű újabb sokként élte meg a látottakat, amik nemhogy felszakítják a régi sebeket, egyenesen visszalökik az emlékekbe. Pedig már olyan szépen haladt. Már épp elértük hogy a rémálmai kezdtek megszűnni. Kissé csalódott vagyok. Nem, nem miatta, hanem a hülye helyzet miatt. Igazából ennél a poszttraumatikus sokknál az a legfőbb baj, hogy bármi, egy rossz szó, egy kósza illat vagy egy kép valami látvány, bármi újraindíthatja. Nem tudja előre az ember. És még a gyógyító sem. Csodálom, hogy Mrs. Dean olyan profin képes kezelni ezt a szakterületet. Nekem elment a kedvem az első hetekben de evidensen nem tehetem meg, hogy leadom a dolgot. Sosem voltam az az ember, aki félkész helyzetben csapot-papot otthagy. A feladás sem az én asztalom. Még Emily-t is képes lettem volna elvenni csak emiatt. Igaz végül talán tényleg mindketten jobban jártunk hogy nem kellett.
- Eléggé utolsó pillanati döntés volt, tegnap este még én sem tudtam, hogy ma itt leszek. Biztos vagyok benne, hogy jobban jártam volna, ha te vállaltad volna be körbevezetésemet -
Hümmögve bólogatok. Igen, mindketten jobban jártunk volna. De hát, mindegy, késő bánat. Kár ezen emészteni magunkat. Úgyhogy lapozok is magamban ezen a dolgon. Látom hogy zavarba jön, amint realizálja hogy mennyire közel került hozzám. Nem hibáztatom végtére is páciensként én is abban lennék a helyében. Még így orvosként is abban vagyok noha közel sem annyira mint ő. Mondjuk mindig is igyekeztem közvetlen lenni mindenkivel (úgy hiszem ez az egyik alapja az emberek bizalmának elnyeréséhez) de vannak határok. Igazából most sem léptem át őket. Vagy csak épphogy súroltuk azt. Minden esetre én nem képzelek többet a dologba mint ami, és azzal nyugtatom magam hogy a lány se. Legalábbis remélem.
Közben a folyosón haladva elsétálunk egy-két teremajtó mellett. Van, amelyik mögül moraj hallatszik ki. Valószínű ott is bemutató órák tömege zajlik. Mikor elérünk a kisebb beugróhoz, megállok. Elengedem Blue kezét és körbepillantok. Üres az egész. Mondjuk erre is számítottam. Halálos nyugalommal lépek a pulthoz, ahol szépen sorakoznak az üstök bennük a gőzölgő anyagokkal. Az ember kedvére válogathat.
- Igazából sokkal jobban tetszik, mint gondoltam, hogy fog. Bár ezek a magas, és díszített oszlopok elég csicsásak, de alapvetően tökre tetszik. Az Óriások terme különösképpen! Bár nagy volt a tömeg, így inkább nem mentem be, de nagyon ötletes volt. -
A nosztalgikus mosoly, ami a lány szavai hatására ül ki az arcomra percek múlva lehervad. A Óriások terméről a tegnapi nap ugrik be. Meg a fiatalabbik Dean. És a másnaposságom. IGazából épp nem erre akarok gondolni, és mégis... a fene essen belé, mindig előkerül. Zavartan túrok bele a hajamba, mert sejtem hogy a roxfortos lány ezt észre is veszi rajtam. Mármint a hirtelen támadt idegességem.
- Örülök. Már hogy tetszik. Én is imádtam. - pillantok rá zavartan és hasonlóan kényszeredett mosolyt eresztek meg, mint ő nem sokkal ezelőtt felém. Úgy látszik ez ma ilyen, a kényszeredett mosolyok napja.
- Mit kérsz? Van kávé - bökök az egyik sötétbarna üst felé. - De ott van tea és forró csokoládé is. -
A tél miatt most az egyetem beruházott egy kis újításra. Vettek örökmeleg üstöket, amik mindig itt fortyognak, plusz még Bagoly Berti is elvileg szponzoráltat egy két új terméket. Ilyen a mindenízű forrócsoki. Igazából alapvetően sima forrócsoki, csak a cukorkát kell belepottyantanod, ami ott pihen mellette egy kis tálkában. Aztán örülhetsz, ha nem fogsz ki mondjuk egy lábszag ízűt. Én mondjuk mindig is utáltam kísérletezni, de persze maradi vagyok. Elég a kávé. Habár a múltkor Harper ebbe is lángnyelv whisky-t csempészett. A fél hallgatóság részegen dajdajozott az előadáson. Mondhatom, hogy a barátom a fél napját a vezetőségnél töltötte. Persze mint mindig, ezt is megúszta.
- Nyugodtan válogass kedvedre. A cukorkával vigyázz, Bagoly Berti féle. -
közlöm tömören, miközben felkapok egy csészét majd egy másikat is és Blue felé tartom.
- Tessék. - nyújtom felé, majd amint elveszi elkezdek az itallal piszmogni.
- És mondd csak, gondolkodtál milyen szakra akarsz menni? Van több kar is, nem csak a medimágusi. Hozzánk tartoznak a lényesek is. - rápillantok és amennyiben kérdést látok megvillanni az ép fél szemében akkor folytatom. - A lénygondozók, tudod. -
Meg igazából a gyógynövényesek is vagy mostanság az új nevük az ökomágus, vagy mi a búbánat, lett. Ami szerintem baromság, de hát ki vagyok én, hogy felülbíráljam a szent és sérthetetlen iskolabizottságot?

[Liam & Blue]

Liam & Blue

Amint megláttam az italokat, széles mosoly terült el az arcomon. Annyira izgatott lettem, hogy egy pillanatra el is felejtettem a Lélegzők Termét minden szörnyűségével együtt. Csillogó szemekkel figyeltem a fortyogó örökmeleg üstöket, majd figyelmemet a hatalmas és különleges italválaszték felé irányítottam. Annyira belefeledkeztem a csodálatba, hogy egy kis ideig észre sem vettem a Liam kezében lévő, felém nyújtott bögrét. Mikor aztán egy torokköszörülés után feltűnt, szégyenemben arcom elvörösödött, és egy bocsánatot elmotyogva sietve elvettem tőle, hogy aztán visszatérhessek az italok tanulmányozásához.
A kávét sosem szerettem, ezért bajban is voltam, mikor el kellett kezdenem a Roxfortban éjszakázni, de szerencsére egy idő után megtaláltam a nekem való fajtát: a varázskaramellás capuccino. Egyszerűen mennyei! Mézesfalásos karamellel a legfinomabb. De persze, ott volt a Mindenízű forrócsoki, ahogy a táblácska hirdette, én pedig kerekre tágult szemekkel olvastam. Váó...!
Ugyanakkor, tekintetem a hatalmas teaválasztékon is elidőzött. Nem véletlen, törzsgyökeres brit lennék, vagy mi, a tea a benzinem, egyszerűen létezni sem tudnék tőle. Az ízesítés pedig a ráadás. Csupa kaland! Lehet zöld vagy feketetea, gyümölcsös, mentás vagy csalános, csokoládés vagy karamellás is jöhet, sőt, még a gyógynövényből készültek után is megnyalom mind a tíz ujjamat, barátaim meg elborzadva nézik, hogy bírom ekkora élvezettel leönteni azt a szutykot a torkomon.
Legyen aaa...
Mindenízú forrócsoki!
Összecsaptam a tenyereimet, és csettintettem egyet a nyelvemmel. Kimertem a forrócsokit, majd a tálnyi drazsé felé irányítottam a figyelmemet. Lehunytam a szemeimet, és rituálisan, nyelvemet kidugva a nagy koncentrálásban, csettintettem egyet a tál felett, majd belenyúltam, és az első kezembe akadó szemet kivettem, és anélkül, hogy rápillantottam volna, a poharamba ejtettem.
Elkevertem a bögrém tartalmát. Azonban borzasztóan türelmetlen voltam, és kíváncsi, nem bírtam magammal, megfújtam az italt, hogy ne égesse le a nyelvem, és becsukva a szemem aprót belekortyoltam.
Szinte azonnal elkaptam a számtól, tekintetem kipattant, de az izgatottságtól csillogott, nem pedig a borzalomtól.
- Ez... ez mennyei! Mhmpghm... - kortyoltam bele még egyet. - Áfonyás pités! Imádom.
Liam kérdő tekintetét látva azonnal elszégyelltem magam.
- Ó, bocsánat, mit is mondt... - És ebben a pillanatban jutott el agyamig a korábban feltett kérdése. Ki tudja, mennyi ideje várt már a válaszomra. - Ó.
Ahogy a forró ital miatt átjárta a meleg a testemet, az ajkamba haraptam. Egy kérdés, amiben magam sem voltam biztos, hogy hallani akartam.
- Én... én nem tudom - feleltem halkan, két kezemet a meleg bögre köré kulcsolva.
Fejemet lehajtottam, megzabolázhatatlan hajam azonnal az arcom elé hullott, eltakarva azt. Fél kézzel az egyik fülem mögé tűrtem, amennyire tudtam, majd kissé rekedten megszólaltam.
- Én... elrontottam - ráztam meg a fejem. - Számmisztika, SVK, LLG... mit is kezdhetnék ezekkel a tantárgyakkal? - Akármennyire is nem akartam, hangomba lemondás elegyedett. - Engem... egy ideje - Itt nyeltem egyet, nem mondva ki hangosan, mióta is - nagyon érdekel az aurorság... De az RBF-eknél még kicsit sem. Azt hittem, soha nem lesz szükségem bájitaltanra, így nem törődtem vele sokat, csak az olyan tantárgyakkal, amik érdekeltek. Meg is buktam belőle... Most meg akárhány felvételi lapot nézek, akár ide, akár az Akadémiára, mindegyiken ott van feltételként. - Hangom önkéntelenül is elcsuklott.
Elfordítottam a fejem szégyenemben, és pislognom kellett.