Kínzó csönd

Sok csukott száj, mind kiabál.

   Halkan kopog az eső a koporsó fedelén. senki nem szól semmit, olyan, mintha teljesen csönd lenne, pedig a pap is magyaráz valamit. Kétlem, hogy bárki odafigyelne rá. Megcsóválom fejem, nem jó ez így. Abraham nem ilyen temetést érdemelt volna.
   Felemelem fejem, már így is csurom víz vagyok, de nem érdekel. Ez az egész miattam történt, és nem oszthatom meg senkivel. Így legalább a többiek is azt fogják hinni, hogy sírok. Mint Wood, aki mellettem áll, és mellkasa szüntelen rázkódik miközben zokog. Ők ketten nem csupán jó barátok, lakótársak is voltak. Azt beszélték, hogy gyerekkoruk óta ismerték egymást. Szánakozva nézek Oliverre, kezeim összekulcsolom magam előtt, és próbálok kihallani egy-két szót a pap beszédéből.
   Megkondulnak az égi harangok, egy villám suhan át az égbolton, tisztelegve Abraham Norton előtt, aki a kviddicspályán is villámként cikázott, ha kellett. Az egyik legfantasztikusabb terelő volt, akit valaha láttam, megtiszteltetés volt vele egy csapatban játszani, még ha csak tartalékos voltam, akkor is.
   A csapat az első sorban kapott helyet, a másik oldalon a Norton família. Félek rájuk nézni. Talán akkor eltörne a mécses, talán ha az anyja szemébe néznék, akkor tudnék sírni. Vagy talán már akkor sem. Annyi gyász, annyi halál volt mostanában, hogy kezdem úgy érezni, érzéketlen vagyok ezekkel kapcsolatban. Mintha csak egy vállvonással el lehetne intézni az egészet, mintha minden mindegy lenne, hiszen úgyis visszatérnek, de közben meg nem. Hozzá lehet vajon szokni a halálhoz?
   
   Két napja hozta le a Próféta, hogy Abraham Norton, a Porpicy SC sztárterelője, a kviddicsválogatott egyik legnagyobb reménysége életét vesztette, most pedig az egész varázsvilág gyászol. A halál oka nem tudható, Abrahamra törött végtagokkal találtak rá egy London közeli erdő mélyén. Baleset, azt mondták, bár seprűt nem találtak sehol. Ez az egész egyébként is nevetséges, mindenki, aki valaha látta Abrahamat repülni, tudja, hogy nem lehetett baleset.
   Már egy hónapja, hogy a titokzatos férfi eljött hozzám. Nem mondta el a nevét, és nem fedte fel az arcát sem. A kikötőben jelent meg, a raktárnál, amit jóformán már nyár óta otthonomnak használtam. Az örökségem nagyja ráment az épületre, és csak annyit sikerült elérnem, hogy végre lakhatóvá tettem. Ahhoz, hogy fogadót nyissak, még vagy háromszor annyi pénz kéne. Ő hatszor annyit ajánlott. De előtte mesélni kezdett. Régről hozott történeteket mondott el, amiket mágiatörténeten sosem tanítottak nekünk. Mesélt arról, Grindelwald hogyan szerezte meg a hatalmat, hogyan gyűjtött sereget, és milyen eszméi voltak. Nagyon érdekes és nagyon meggyőző dolgokat mondott, és képtelenség volt nem szimpatizálni vele. Hírnököknek nevezte a csoportjukat, és a varázslótársadalom érdekében keresett fel, és szerette volna, ha csatlakozom hozzájuk. Először nem értettem, aztán elmagyarázta, hogy ha valóban sikerül megnyitnom a kocsmát, akkor lenne egy hely, ahol toborozhatnánk az embereket, ahol feltűnés nélkül tudnánk találkozni. Egy olyan bázisra volt szükségük, ami nem tűnik fel a varázslóknak, ami muglik között van, mégis mágikus hely. És a későbbiekben még a hírnevem is jól jön, hiszen egy híres kviddicscsapatban játszom.
   Akkor még persze nem esett le, fel sem figyeltem, egyszerű nyelvbotlásnak tűnt. Csatlakoztam, elvégre a pénzt máshogy nem tudtam volna ilyen gyorsan előteremteni, és az elmondottak annyira jól hangzottak, egyszerűen csak azt akartam, amiket ő is. Önállóságot, nyilvánosságot, hírnevet. Nem gondoltam volna, hogy ennek ilyen ára lesz. Egy hónapja csatlakoztam a hírnökökhöz, most pedig a csapat eddigi terelője holtan fekszik az előttem lévő koporsóban. Tartalékosból előre léptem, és a Porpicy SC teljes jogú terelője lettem. Sokan gratuláltak, és sokak szerint boldognak kéne lennem, de nem megy. Ordítani tudnék, üvölteni, közben mégis valami megbékélt csend üli lelkem. Fájdalmas, kínzó csönd.

   Az eső egyre jobban szakad, ahogyan a pap lezárja a beszédet, majd az emberek pakolászni kezdenek, és egymás esernyőjének takarásában próbálnak menekülni az idő elől. Páran teljes nyugodtsággal sétálgatnak, bűbájokkal védték magukat a zivatar ellen. Mi nem. Egyikünk sem, úgy gondoltuk, ha megázunk, hát legyen, ez a minimum, amit Abraham emléke megérdemel. Megcsóválom fejem. Egyedül maradok hátra, majd nagy nehezen elszakítom tekintetem a koporsótól, és a többiek után eredek.
   Nem sikerült. Egyetlen könnycseppet sem tudtam kierőszakolni barátom emlékére. A barátoméra, aki azért halt meg, hogy én előrébb léphessek.