Brothers all are we

A thesztrál meglovasítási hadművelet

Zane Lirof

Voices joined will never tire
Brothers all are we
Streets they run with blood and fire
The price of liberty

        Nem állítom, hogy minden elképzelésem ragyogó csillagrobbanás a végtelenben, illetve hogy tudósokat könnyeztetően páratlan könnyed tánclépések logikai fogócskája egymással, ennek a súlyát pedig meglepő módon általában fizikailag szoktam viselni, főleg ilyen vészterhes időkben, amikor egy csúnya nézésért órákra bezárást nyerhet az ember, és akkor még bőven szerencsésen úszta meg az intermezzót. Olyan forszírozott álmosollyal suhanok az emberek között, amit festeni is nehezen lehetne, de nem mindenki ilyen szerencsés, és ugyan korán eldöntöttem, hogy nem fogok megszökni semmiképp, ez nem jelenti azt, hogy másnak ne segíthetnék benne...
        Veszélyes vállalkozás ez, ugyanakkor a kevés remek ötleteim egyike, bár ez akkor nem látszik, amikor éppen ketten próbálunk beleolvadni lehetőleg minél autentikusabban a kőfal árnyalatába némi kapucni segédletével, és beakad a csizmám orra egy deviáns szőnyeg szélébe, majd többszöri rángatásra sem akart elengedni. Tanácstalanul nézek a bajtársam szemébe, láthatóan elfutja az arcom az a fancsali kis grimasz, amikor tudjuk, hogy eszméletlenül para a helyzet, de annyira szürreális is, hogy erőből csak egy lakást szétrombolt kölyökmacska pofiját idézzük meg, hiába lihegnek a pokol válogatott rémei a nyakunkba a vérünkre szomjazva. A hangomat igazán mélyre véve, lehetőleg úgy, hogy ne hallatszódjon ki az éppen rejtekhelyül szolgáló falikárpit mögül, integetek Zane felé, hogy most vajon milyen módon akarja tovább lendíteni a dramaturgiát.
          - Nem akar elengedni.. ha megátkozom, meghallják. - jelzésképp rántok egyet a bokámon, mire a szőnyeg rágógumiként nyúlik vele, aztán visszahúz - Oda kell érnünk a pontra, amit megbeszéltetek, és még thesztrált sem loptunk. Mondanám, hogy intézd el, de én látom őket, ami... hát megnehezíti a dolgot. Ötletek? És gyorsan.
         Ha az anyám látna ebben a pillanatban, sztereotip beosonónak öltözve az egyik általa utált háztársammal, nem is tudom, hirtelen hogyan is reagálna, bár itt csak a sorrend lehet kérdéses: előbb kiröhög vagy előbb megátkoz? Neki nem okozna gondot a kellemetlenkedő szövetdarab, nyilván felgyújtaná, de ezt mi, az ismert okok miatt, nem tehetjük meg ilyen könnyed vállvonással, az idő pedig szorít. Mint említettem, nem minden haditervem páratlan gyöngyszem, itt rögtön azért, mert Zane ismerte jobban a harmadik, szökésre készülő társunkat, illetve ő tudta azt is, hol találkozunk vele, de rám is szükség volt azon prózai oknál fogva, hogy ismertem az útvonalakat, illetve kettőnk közül elég valószínűen láttam a meglovasításra szánt állatokat. Ki gondolná, hogy van előnye annak, ha közelről látjuk a halált? De ez persze nem az a jelenet volt, ahol a máskor minimum lelki megterheltségnek tűnő vonásaimat számba véve hálát adok értük, itt most még ügyetlenül féllábon egyensúlyozom, és integetek Zane felé, hogy ha már kölcsönöztük a bérgyilkosok és betörők romantikáját, a logikájukat is testesítse meg valahogy. Izgulok? Nem. Tartok tőle, hogy lebukunk, és azt minimum pár napos fizikai kínzással fogják jutalmazni? Ugyan. Ezt a pánikot nem lehet ilyen szavakkal leírni. Jól tudom, mit vállaltunk be, Zane, akinek a szülei muglik, meg én, akinek az apja az, de éppen ezért nem hagytuk volna egyedül a legnagyobb bajban a társainkat: a bajkeverő szemek tágra nyíltan bámulnak a békében, de utat is mutatnak a háborúban.
        - Ha ezt megússzuk, erősen elgondolkozom majd egy bűnöző karrieren.. - teszek még egy kísérletet a szabadulásra, de ha nincs jobb javaslata, kénytelenek leszünk vagy magunkkal vinni mint a csapat új önkéntes tagját, vagy tényleg megátkozom, és futunk - És nem vitatom, lesz miről mesélni az unokáknak, már ha túléljük, de miért van az, hogy ha valami balhé van, mi mindig ott vagyunk...?

[Akkor a megbeszélt helyen és időben találkozunk.]

Vészterhes idők honolnak most a kastély falain belül és kívül. De erősnek kell maradnunk, nekem és a barátaimnak, évfolyamtársaimnak és a többi diáknak.  Sokak fejében jár a szökés gondolata, de nagyon kevés ember meri is megtenni az első lépést a „szabadság „felé. Nem is hibáztatom őket, hiszen félnek, én is rettegek ugyanúgy, mert hát a halálfalóktól, ki nem? De akkor sem engedhetjük azt, hogy uralkodjanak rajtunk, azért abba a házba osztott be engem a süveg, amiben most vagyok, mert tudja, hogy van bennem bátorság. Ezért kell segítenem a most előttem lévő évfolyamtársamnak.
- Akkor a megbeszélt helyen és időben találkozunk. Veregetem meg a vállát, és indulok is a mindenkori bajtársamhoz, Minervahoz.  Felvázolom neki a helyzetet, és a szokásos kupaktanácsra hajtjuk a fejünket, ahol az ő pengés elméje kifundálja azt, hogy egy thesztrállal kellene kivinni innen az illetőt. Komolyan, ha ő nem lenne, nem is tudnám, hogy csempészem ki a segítségkérőt. Akkor az egész terv bukott volna. Bár milyen tervről beszélek én? Nélküle még azt sincsen. Hehe. Na mindegy.  Bár, azért neki is van olyan ötlete, ami irracionális, lehetetlen, veszélyes és őrültség, de hát az benne az izgalom, nem igaz?

***

Próbálom magam minél összébb húzni, hogy még véletlenül se lásson meg senki a mi tökéletes búvóhelyünkön. Ki lesek a falikárpit mögül, és látom, hogy most tiszta a terep. Már lépnék is ki, de akkor a mellettem lévő személy hangja visszahúzott.
- Ugye ez csak egy rossz vicc? Egy keserű mosoly jelenik meg az arcomon és gondolkodóba esek , hogy mit is kellene csinálni.
- Vágjuk ki a szemed, na? S akkor én is fogom látni őket. – Poénkodom, hogy oldjam a feszültséget – Tudom, tudom, nem a megfelelő idő. Legyintek, és egy kihasználva azt, hogy nincs kint senki, kimászok a rejtekhelyről és leguggolok, majd a kezemmel kezdem el rángatni a tárgyat, ami veszélyezteti a szökést. De még mindig nem sikerült ki szabadítani a lányt. Bekukucskálok hozzá, ami kívülről nézve tök félreérthetőnek tűnhet.
- Mi lenne, ha megpróbálnám szépen kérni? Próba cseresznye, megint leviszem a testemet, hogy guggolásba helyezkedjek.
- Figyi, Szőnyeg Úr! Tudjuk, hogy meg akarod akadályozni azt, hogy még menőbbek legyünk ennél is, de kérlek ne. Most segíteni akarunk egy bajtársunknak, de, ahhoz el kell engednek Minervat. Kérlek. Ha engeded, szerzek neked egy új helyet, vagy valami ilyesmi. Halkan, de teljesen elkeseredett hanggal beszélek hozzá, de ez sem segít.
- Király, ha ezt megússzuk, akkor mi is megszökünk és megyünk kirabolni a Gringotts-t, na? Pillantok fel megint egy vigyor kíséretében, és előhúzom a varázspálcámat.  Meg kell átkozni, vagy hozni magunkkal.
- Én erre a kérdésre, öt éve keresek választ. Sóhajtok, miközben a fejemet ingatom.
- Akkor hárman megyünk tovább, vagy mugli módra testnevelésórát tartunk?

A thesztrál meglovasítási hadművelet

Zane Lirof

Voices joined will never tire
Brothers all are we
Streets they run with blood and fire
The price of liberty

        Felnézek a sokat próbált plafonra, és megpróbálok valami szépet a helyére képzelni: csillagos eget nyáron, míg alatta feküdve csak hagyom, hogy a szél játsszon a hajammal, egy végtelen tengerpartot, de hát mindezek helyett csak a jól ismert szürke látvány fogad, meg a tudat, hogy a plafont bámulom tehetetlenségemben.
        - Biztos megbűvölték vagy valami... bár én nem néztem ki ennyi kreativitást a sorkatonákból. - a tenyerembe kuncogok a felvetésére, de legalább ezt a hangot sikerült elnyomnom - Vidd magaddal az agyamat is akkor...! Biztos, hogy elbírnál egy ilyen súlyos dologgal..? Várj, mit csinálsz..?
        Mikor rángatni kezdi, én is az ellenkező irányba, de ha most hősiesen végig is vágódom a folyosó kövezetén, az anyag akkor is ragaszkodni fog hozzám. Hogy ne legyen egyszerű helyzet, nem a csizmámat fogja, hanem fölötte a lábszáramat, és attól nem szeretnék megválni, ha nem feltétlenül muszáj, bár a különítményesek között biztos lenne olyan kedves valaki, hogy megszabadít tőle, hogy ne legyenek ilyen gondjaim a jövőben. Csupa jólelkű, udvarias diák a tagja, akik mindig segítőkésznek bizonyulnak hirtelen amputációk idején..
        - Ez már Pitonnak sem jött be, mikor a jegyeidről volt szó.. - vigyorgok a sötétben az érvelésen - Esetleg elvihetnéd randizni, vagy valami. Lehet a vén denevérnek is az hiányzott..
        Úgy nézek rá, mintha azt javasolta volna, hogy törjünk be a bankba, de hogy tényleg azt is javasolta, afölött elsiklom, miután a pálcáját húzza elő. Ennél jobban talán csak akkor ijedhettem volna meg, ha a másikat veszi kézbe, mert kevés nagyobb hangzavart tudok elképzelni annál, minthogy megátkozzuk. Egy ilyen öntudatos szőnyegnek biztos lesz hozzánk néhány keresetlen szava, és lelki szemeim előtt látom is már, hogy az életünkért küzdünk egy általunk felgyújtott rongydarab alatt. Kétségkívül nagyon hősies halálnem.
        - Unalmas lenne egymás nélkül az életünk.. még ha most csatlakozott is harmadiknak a szőnyeg. - teszek még egy utolsó kísérletet a rángatásra - Várj.. nem hiszem, hogy tényleg ez oldaná meg, de.. 'Megölöm az összes rohadt sárvérűt.'
        Ha most egy romantikus komédiában lennénk a szőnyeg úgy engedett volna az utamra, hogy elegánsan a lovag karjai közé, őt magam alá temetve végződjön a jelenet valami klasszikus zenei betét segédletével, de ehelyett a lendület még tovább ránt, és a szemközti fal fog meg gyengéden. A kis koppanás már igazán semmiség, a homlokomat dörzsölgetve fordulok vissza Zane felé, de nem érek rá valami frappánsat rávágni a dologra, mert a kárpit mögött felhangzik a semmivel össze nem hasonlítható arrogáns lábcsattogás, amit manapság csak azok engednek meg maguknak, akiknek engedélye van rá.. Szerencsére egyedül van.
        - Rántsd be.. - tátogom a társam felé, még ha ez elsőre úgy is tűnik, mintha nettó őrültség szaladna ki belőlem, ami egyébként jellemző - Van egy ötletem..