Dö kísérlet

1998. november

[- Madame Pomfrey! -]

it's the strangest thing, it's deliberate
done with intent, without repent.

Zöld örvényen át siklok Londonból Roxmortsba, és megcsap egy még Skóciától is szokatlan fagy. Tömbként nehezedik bőrömre, lélegzetemen jegesen gőzölög. Egy szürke, éles melankólia burkolja a várost, a felhők és a hegyek is vészjóslóan hajladoznak a házak fölé. Kétségtelen, dementorok hemzsegnek a környéken. Őket pedig az aurorok követték, párosával csoszognak a nyirkos utcákon, egy-egy idősebb és egy ifjabb, biztos most képezték ki őket, csupán erre az egy őrszolgálatra. Oda botorkál hozzám az egyik, azt követeli igazoljam magam. Botor gyermek, nálunk, nálam csak Shacklebolt értékesebb… Lekezelően, lenézéstől lucskosan nyújtom neki a kilétemet igazoló dokumentumot. Ő kiporosodva adja azt vissza és enged utamra. Nem kell aggódnia, a bőrpírt nyugodtan ráfoghatja a hidegre. Botor gyermek. Fekete késként hasítom át a a már szinte fagyott földet a kastély felé haladva, léptem nyomát ragadós bú nyalogatja.
Bennem viszont egy sokkal maróbb zimankó élősködik, rágja csontjaim és elmémnek minden sarkát. Már közel tíz éve dolgozom a Minisztériumban, mégsem kerültem egy lépéssel sem közelebb a titok nyitjához, hogy mi a forrása mindennek— pillantok körbe az emlékek habjaiból elő-előtörő környéken. Hogy miből eredhet ez a lehűtött varázsvilág. Néhány hete igen erős kétségbeesés lett úrrá rajtam ezen okból, nem tudom hány napot tölthettem a drogoktól kiütve az ágyamon fetrengve, az utolsó napokban mintha már a padlón kötöttem volna ki… Viszont valami életképes dolog is született eme transzos állapotból, vagyis igen erősen fohászkodom ebben. Talán Merlin...vagy Isten is megsegít. Eddig csupán az ép mágiát vizsgáltam, azt a fajtát, ami hibátlanul működik, ami legtisztább valójában szuperál egy fa törzsében, egy lényben, egy varázslóban, viszont a sérült mágiához hozzá sem nyúltam ezidáig. Ezen megvilágosodástól feltüzelve kezdtem kutatni olyan jelenségek után, amik a mágia tiszta áramlását akadályozzák. Így találtam rá a kísértetkórra, és egy lányra. Deantől azonnal engedélyt kértem, hogy egy hétig terepen kutathassak, ami igen szúrós tekinteteket eredményezett a kollégáim részéről, elvégre most teljes gőzzel azt kéne vizsgálnunk, hogyan lehet a dementorokat megsemmisíteni. Dean viszont el volt ragadtatva a kutatásom fejleményeitől: “Micsoda csodás-mesés hír, gyermekem, egyszerűen csodás-mesés!” Tüneményes, odaadó lélek. A saját kutatásával ő sem járt eddig eredménnyel— pedig ő nem kevés évtized óta kutatja a halál misztériumait— bármit megtenne, hogy tanítványai ne járjanak hasonlóan. Borzalmas kín feszegetheti bordáit…
Azonnal munkához láttam, elvégre csak egy hétre kaptam ‘kimenőt.’ Bősz levélváltásokba kezdtem a Roxfort igazgatóságával, nomeg persze a kísérleti alannyal. Nem hazudtam neki, csupán féligazságok morzsáit szórtam a szemébe. Hogy kutatásaim kapcsán kiváltképp felkeltette érdeklődésemet az ő kis szindrómája, és nagyon lekötelezne, ha megvizsgálhatnám. Olyanokat is írtam neki, hogy lehet meg tudom őt gyógyítani. Hmm, lehet, valóban hazudtam egy csöppet.
Szerencsére eme ügyvitellel hamar megvoltam, úgyhogy gyorsan össze is csomagoltam, majd átsiklottam az országon. Nem hoztam sok mindent, csupán a betegségről meg a lányról talált dokumentumokat és egy pár ruhát. Nomeg egy könyvet. Könyv nélkül bűn bárhol is megfordulni. Ezúttal Shelley Frankensteinjét ragadtam magamhoz— az irodalom egy azon nagyon kevés területek közül, amelyekben a mugli művek egyenrangúak a varázstársadalom termékeivel —mindig is elvarázsoltak a belé karcolt gondolatok. “Mint aki magányos úton halad – A szíve fél, remeg, s ha hátratekint, szaladni kezd s többé nem áltana meg, mert tudja: mögötte iszonyatos ördög fut és liheg.”
Megbűvölt bőröndöm csendben bukdácsol mögöttem a birtokon s az ódon köveken, a kapuban az igazgatóság fogad, már vártak rám, érkezésem körülményeiről svájci pontossággal számoltam be a levelekben. McGalagony, egykori tanárom és Qcross, egykori évfolyamtársam, és mint kiderül, egyben kutatókollégám kedvesen üdvözöl a kastélyban. Örömmel fogadták kérvényemet, hisz’ őket is rendkívül érdekli kutatásom fejleményei, de nem társalgunk sokáig. Egyrészt mert még nem igen tudok felmutatni valamirevaló bizonyítékokat. Még. Másrészt meg minél hamarabb látni akarom a lányt. Nyílegyenesen a gyengélkedő, mondhatni a második otthonom felé veszem az irányt, és azon kapom magam, hogy acélos, sziklaszilárd eltökéltségemet, egy meleg bizsergés kezdi elhomályosítani. Ennek a hétnek történései kizárólag eszmei síkon folyhatnak, így terveztem, érzelmi vonatkozásokkal nem számoltam. A tíz év alatt eltávolodtunk egymástól Madame Pomfrey-val, a bagolycserék közti szünetek egyre csak hosszabbra nyúltak. Túl elfoglalt voltam a kutatásaimmal, ő pedig a betegek kezelésével— bevallom, inkább az előbbi a fajsúlyosabb. Persze még mindig fontos a számomra, arany szegfűszege mindennap ott pihen zakóm belső zsebében, talán inkább azt szégyellem, hogy még őt is lényem poros zugaiba száműztem. Még második anyámat is.
Kesernyés szájízzel lépek be a terembe, ő a szekrényeiben rendezi a fioláit, csak pár pillanat múltán tűnik fel neki jelenlétem. Rózsás mosoly húzódik arcára, és koros törődéssel mozdul felém. Elképesztő, évtizedet átívelő szeretete minden rossz érzést száműz belőlem, ragyogó szemei, a gondviseléstől ráncos karjai lágy karamellával locsolják meg bensőm sivárságát.
- Cedric! Merlinre… Hadd öleljelek meg! - szorítása szeretettel átitatott.
- Madame Pomfrey! - hangom kedves, ő mégis rosszalló pillantással viszonozza azt.
- Mondtam, hogy hívj Poppy-nak!
Zavart mosoly ül ki arcomra. Valóban. Hetedik évem utolsó heteiben folyton ezt mondogatta, én viszont sose tudtam megszokni, a már-már családias kötelék, és az ismeretlenek közt magától értetődő illem kuszaságából végül mindig az utóbbinak megfelelő megszólítás jutott el nyelvemig.
- Hiányoztál - fakad ki végül belőlem. Tényleg hiányzott. Az egyre ritkuló beszélgetések köztünk nem ennek ellentettjét bizonygatják. Talán csupán azt, hogy kényelmesen berendezkedtem munkásságom magányába. Az lett létemnek egyetlen foglalatossága.
- Te is hiányoztál nekem, fiam.
Fiam. Valami megrebeg bennem a szó hallatán. Valami, ami régóta szunnyad. De hamar vissza is süllyed lelkem nyirkos áramlataiba, elvégre ennek az útnak történései pusztán eszmei síkon folyhatnak. Így terveztem.
- Hol van a lány?
Ő pedig a gyengélkedő túl felébe int fejével. Oda, ahol anno én is sokat feküdtem, mert onnan lehet legjobban belátni a birtokot. Csak ő éppen ül, és nincs semmi baja. Legalábbis a szó szűkebb értelmében. Úgy tetszik, mintha valami kviddicspróbát nézne az ablakon. Botor gyermek. Mi is volt a neve? Clara—nem. Clarissa Ederlain? Igen, azt hiszem ez volt az. Nem mintha fajsúlyos információ lenne.
- Miss? Cedric Marlowe, én küldtem magának a levelet - kelletlenül, de felé nyújtom kezemet, talán szorult belé annyi illem, hogy ő is bemutatkozzon. Ezzel egy igen kellemetlen incidenst spórolna meg nekem.

[- Uhmm... Clarice Edevane.]

Mikor megkaptam a baglyot a Minisztérium pecsétjével, ott, helyben kiköptem a reggeli töklevemet, a szemben ülő háztársam legnagyobb örömére. Na igen, nem én vagyok a finomság, a nőiesség és a kecses báj mintapéldánya... Messze nem. Pedig anyámból kiindulva, aki heteken belül megnyitja a második kozmetikai üzletét Roxmortsban, hát nem éppen erre számítanak az emberek.
S hogy én mire számítottam a Mágiaügyi Minisztériumtól? Őszintén szólva semmire. Fogalmam nem volt róla, mit szeretnének, hiszen már szeptember elején megkaptam a levelet arról, hogy eltiltottak a hoppanálástól. Lévén hetek óta egyre kevesebbet alszom, s sem a Mungo előírt receptjei, sem pedig Madam Pomfrey csodatévő kezei nem segítettek ebben, nem álltatom magam hiú reményekkel. Én leszek az egyetlen az egész évfolyamomban, aki sohasem tanulhat meg hoppanálni.
Miután gyorsan elnézést kértem a velem szemben ülőtől a sütőtöklé miatt, s kellőképpen felhívtam magamra Nott figyelmét, együtt olvastuk el, mi is áll a levélben. Jól sejtettem, hogy sajnos nem arról van szó, hogy meggondolták magukat az eltiltást illetően, ellenben a levél minden sora valami mást, valami sokkal nagyobb dolgot ígéret, még ha csupán egy távoli, talán sosem létező lehetőségként vetve fel a képzeletbeli gyógyulás reményét.
A kísértetkór egyike a varázsvilág legritkább betegségeinek, világszerte alig egy tucat ilyen esetet jegyeztek fel, éppen ezért pedig a medimágusok és kutatók nem igazán törték magukat a gyógymódon. Igazából azt se tudják, hogy mitől alakulhat ki, csak néhány mondvacsinált hipotézissel fogták be anyámék száját, az enyémet meg azzal a bájitallal, amire az évek alatt szépen lassan immunissá váltam. A napi négy és öt óra alvás pedig igen kevés egy olyan ember számára, aki kviddicskarrierre készül. Szóval nem gondolkoztam rajta egyáltalán. Rohadtul szükségem van a segítségre, mert nem fogom tudni leélni az egész életemet így. S végre, végre úgy tűnik, van valaki, aki komolyan is foglalkozna a kísértetkórral, szóval már csak ezért megéri... Jó, talán említett valamit ez a Mr. Marlowe, hogy fura kísérletei lennének a tudomány javára, de ez az egész igazából nem tűnt valami fontosnak. Nyilván nem várok csodát, hogy egy-kettőre semmi bajom ne legyen. De csak ha elindulnak a nagy koponyák a haladás útján, talán már az is valami. Ha pedig nyugger koromban gyógyítanak meg, én akkor is elmászok hoppanálási vizsgát tenni.
Többnyire a barátok és a család is támogató. Raquel talán nálam is lelkesebb volt, amikor elmeséltem, mi van, Cael pedig azt hiszem, szintén örült. Vagyis csak sejtem, nem igazán tudtam vele erről komolyan beszélni, mert akkor megjelent az a vörhenyes Romanovna fiú, akiért valami miatt feltétlenül bocsánatot akart kérni, úgyhogy simán ott hagyott... Ehh. Még jó, hogy van egy testvérem, akire bármikor lehet számítani.
Ritka az olyan alkalom, amikor egy vasárnapot is a gyengélkedőn töltök. Gyakori vendég vagyok itt, a szoba végében pedig már évek óta megvan a saját ágyam is, amit ha nem muszáj, ki se adnak másnak. Az ablaka egyenesen a kviddics pályára mutat, régen pedig volt, hogy innen kellett szurkolnom a csapatoknak ahelyett, hogy a lelátókon ültem volna. Akkor viszont még nem voltam a csapat tagja sem. Vulkanov cseppet sem volt boldog, amikor bejelentettem, hogy hát akkor én most a vasárnapi edzést ki kell, hogy hagyjam, egészségügyi okok miatt, de az összes tanárom közül ő az, aki a leginkább tisztában van az állapotommal, ha már ő a házvezetőm is. Különben inkább tűnjön el minden csoki a világból, mintsem lemaradjak egy fontos edzésről is. A múlt héten is betegen mentem, csak nem érdekelt. De ezúttal még én is kivételt tettem magamnak. A következő meccsünk amúgy is csak a Hugrabug ellen lesz, akiknek egy vicc az egész csapatuk.
A roxfortos talárom az egyik szék támlájára hajtva pihen, az ágy szélén ülve pedig pont rálátok az edzésre. Inkább csak sejtem, hogyan passzolhatják a kvaffot egymásnak, és miként képzi ki az öcsém azt a fura, nyurga srácot, akit terelő társának kapott. Nem mondom, azért még mindig szívesebben lennék ott, mint itt, ebben az alig pár négyzetméternyi helyen, amit a függönyök választanak el a többitől. Arra várváb, hogy milyen is lesz ez a Marlowe, kire is számítsak, s a legfőképpen, milyen eredményre, folyton folyvást csak jobban felizgatom magam, s mintha az óra mutatója is legalább olyan lassú tempóba váltana, mint anno Binns professzor óráján. Még mindig nem tudom, hogy sikerült belőle sikeres RBF-et szereznem...
Aztán végre hallom az ajtó nyitódását. Fejemet kíváncsian emelem, a függöny azonban jótékony homályba fátylazza az idegent. Bár beszédük távoli morajlás innen, azért üdvözli a javasasszonyt. Persze, biztosan ő is a Roxfortba járt. Elvégre mindenki innen kezdte valamikor.
Leeresztem a Liberales új fejezetét, és magam mellé teszem az ágyra. Se az edzésre, se pedig a kedvenc képregényemre nem tudok koncentrálni, pedig utóbbit még nem is olvastam. Direkt a mai napra tartogattam, mert tudtam, hogy úgyis bent kell aludnom. Egyébként már onnan látszik, hogy komoly vendég vagyok itt, hogy az éjjeli szekrény tele van az én cuccaimmal. Nathaniel Forest regényeiből egy-kettő, mozgó varázslóképregények, akedvenc bögrém, a pici aranycikesz kabalám, ami alacsonyan repül az ágy körül, és ha elkapom, akkor ki tudom nyitni, s az elmaradhatatlan poszterek a falon, a kedvenc szuperhőseim mosolygó, integető, vagy badassül pózoló másával.
Léptek zaja nyomán tárul ki a függöny, éppen abban a pillanatban, amikor leteszem magam mellé a képregényem. Hősei láthatóan megsértődnek, amiért épp nem találtam elég izgalmasnak őket, de jelenleg nem tud érdekelni. Ellentétben a fazonnal, aki talán épp a betegségem gyógymódjának kulcsa lehet.
Fura fejű fazon. Egy fura tudós figura, aki öregnek sem öreg, éppen ezért fogalmam sincsen, mit kezdjek vele. Nálunk odahaza Aberdeenben mindenki közvetlenebb, anyámék barátait se magáztuk kicsi korunkban sem, de valahogy nem hiszem, hogy itt ez lenne az elvárt. Aztán remélem, nem sérül be rajta.
- Uhmm... Clarice Edevane. - nyújtok kezet én is, felállván az ágyról. Majdhogynem egy magasak vagyunk, bár az én családomban mindenki elég magas. Hát még a fater. Néha komolyan sajnálom, amikor a mugli buszokon megpróbálják azok közé a kis ülések közé temetni a hosszú lábait. De apukámnak valami fura perverziója, hogy néha elfelejti, hogy varázsló, és utazhatunk mondjuk seprűvel vagy hopp-porral is a városban, ha menni akarunk valahova.
Kéznyújtásomból két dolog látszik igazán. Az egyik, hogy konkrétan görbék az ujjaim. Ezek annyira nem feltűnőek akkor, ha nem figyeled őket direkt, de azért akadnak, akik ezt meg szokták szólni. A másik pedig, hogy az ízületeim tényleg olyan lazák, mint amit a mindenféle szakirodalomban megírhatnak. Bár a pályán jól jön, hogy akár hátrafele is csavarhatom az ujjaimat.
- Tudom, ki maga. - állok továbbra is vele szemben. Jól érzékelhető skót akcentusom, le se tagadhatnám, honnan is jövök.
- Tényleg tud segíteni? Egy nagyon fontos edzést mondtam le a maga kedvéért, pedig hónap végén meccsünk is lesz. - kérdezem, bár nem szándékozom bunkónak tűnni. Néha félreértik a stílusom, St. Partick-kal sem éppen harmonikus a kapcsolatom emiatt. Na jó, meg azért, mert egyszer lilává változtatta a hajamat.

[- Hmm… ízületi hypermobilitás, pazar -]

i hope you've got some common sense,
turn around and walk away.

Áh, szóval Clarice a becses kis neve. Végül is majdnem eltaláltam. Nem mintha megérdemelné eme gesztust, teljességgel trágár és otromba, és Merlinre, ezt az akcentusa megfogalmazhatatlan végletekig fokozza. Normál esetben megjegyezném neki, vagy legalábbis egy lenéző tekintéssel sulykolnám belé, hogy még egy bottal se piszkálnám, de túlságosan leköt a keze— botrányosan hatalmas nő létére. Viszont mint a gyurma, úgy idomul sajátom idomaihoz és kontúrjaihoz, teljesen megtölti a tenyerem dombjai közt maradt teret. Ujjai is görbén, tekervényes tengeri moszatként simulnak kezemhez. Bámulatos! Másik kezemmel is megragadom kacsóját, feszegetem ujjai közt a távolságot, hmmm, kétségkívül a normálisnál nagyobb fesztáv, és maguk az ujjak is igen rugalmasak, csűröm-csavarom őket, abnormalitásuknak mértékét feszegetve.
- Hmm… ízületi hypermobilitás, pazar - mondom miközben tovább szórakozom új játékszeremmel. - Érez fájdalmat? Nem? A Mungóban sok ezzel a tünettel szenvedő ölne ezért… - kérdem tőle, de nemigen várok választ, inkább magamhoz beszélek, kommentálom leletem feltárulkozó sajátosságait. Csupán ekkor döbbenek rá, hogy valószínűleg már percek óta szórakoztatom magam a lány ujjaival, és sanszos hogy vissza szeretné őket kérni.
- Ó, elnézést. Kutatói ártalom, - mondom szárazon ahogy visszatévelyedek a szociális manőverek kiábrándító porondjára.
- Persze, hogy tudok magán segíteni. De el kell keserítsem, ugyanis egy hétig szándékozom a Roxfortban maradni, és eme időt csak magának és a szindrómájának óhajtom szentelni. Ennek fényében attól tartok, hogy az egész hetet itt kell majd töltenie. Viszont úgy érzem ez igen csekély ár a gyógyulásáért cserébe, - ugyan semmi ilyesmit nem tervezek, maximum a kísérleteim velejáró következménye lesz. - Mellesleg, ezután az egy hét után bármikor seprűre pattanhat, és orrvérzésig kergetheti azokat a labdákat, ha úgy óhajtja… - Kviddics. Mily’ okafogyott tevékenység.
- Namármost… - bőröndömből egy üres fekete noteszt és egy pennát húzok elő. - ...ugyan a Minisztériumban talán a  Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály a legpotensebb szerv, még mi sem férhetünk hozzá olyan dokumentumokhoz, amelyeket medimágusi titoktartás kötelez. Mi-mi ez? - Csak most leszek figyelmes egy halovány, de tömény zümmögésre, amit valószínűleg eddig is hallottam, de a lány keze elvonta róla a figyelmem. Aztán megpillantom az ide-oda cikázó játékcikeszt. - Arresto momentum! - Legyintek felé, még pálca sem kell ehhez az apró, aranyazott diómasinához, ami készségesen fagy meg a térben, és lebeg egy helyben tovább. - Így. Mindjárt jobb. Hol is tartottam? Ja persze, a medimágusi titoktartás. Szóval a magát érintő lényegesebb papírokhoz nincs hozzáférésem, ezért meg kell kérnem, hogy mesélje el szindrómája sajátosságait. Mint például mikor diagnosztizálták önben, a tünetei és hasonlók. Ó, és rendkívül megkönnyítené a munkám, ha az ön szerint lényegtelen információkat is megosztaná. Ha tudná mennyi mindent hisznek az emberek említésre érdemtelennek… pedig gyakorta ezek adják életük lényegét.
A noteszt és a pennát magam mellé bűvölöm, szófogadóan libbennek a levegőbe, és várják, hogy lejegyezhessenek mindent, amit a lány mond és tesz. Minden számít, egy mondatot kitöltő ’ömm,’ a hangsúly enyhe feljebb szökése a mondandó végén, a mellkas emelkedésének és süllyedésének üteme, az arcizmok rángása, a mimika és a gesztikuláció. Mind-mind egyszerre érdemtelen és regéket mesélő mozzanat. Szeretem csinálni, de emberi— vagyis inkább értelmes —kísérleti alanyoknál utálatos egy dolog. Nem kissé zavaró a tudat, hogy az előttem álló lelet, amelyet oly’ bőszen vizsgálok és megfigyelek, épp úgy, ha nem még erősebben tekint vissza rám. Ezen okból ama módszert szoktam alkalmazni, hogy elmémben megpucolom a kísérleti alanyt, lehámozom értelmes mivoltának utolsó maradékát is. A szavakból nem érzelem csepeg, csupán a hangszálak hajlonganak érdekesen, az arcizmok sem dühtől vagy örömtől remegnek, csupán a káliumtöbblettől. Az előttem ülő egyén nem más, mint egy ingercsomó, anyag, amit istenként formázhatok kedvem szerint.
- Kérem— ó, mielőtt bármit is mond… - egy papirost halászok elő a bőröndből és nyújtom át a lánynak. - Eme dokumentum aláírásával elfogadja, hogy a kutatás folyamán minden, amit mond és tesz, minden kísérlet, amit végezni fogunk az ön beleegyezésével történik és engem, illetve közvetetten a Minisztériumot semmilyen felelősség nem terheli. Parancsoljon, - nyújtom neki az imént még a levegőben várakozó pennát. - Ez csupán formalitás, tudja, semmilyen ártalom nem fogja érni, - maximum csak velejáró következményként.

[- Semmit.]

Egyet biccentek csupán, aligha kell ehhez mit hozzászólnom. A medimágusok is gyakran használták ezt a kifejezést, úgyhogy kivételesen ez egy olyan dolog, amit nem kell bemutatni nekem. Ellentétben Nott elképzelésével viszont, én egyáltalán nem vágyom medimágusi pályára. Rendes.tőle, hogy gondolt rám, amikor felajánlotta, hogy beajánlhat a gyógyszerészeti cégnél, ami a családjához tartozik, de még csak az kéne, hogy még több beteg emberrel, meg egyéb lénnyel kelljen foglalkoznom. Fúj. Épp eleget láttam belőlük eddig is. Ha nem jön be a sportolói karrierem, akkor viszont őszintén fogalmam nincs, mit fogok kezdeni magammal. Egyik egyetemen sem találtam nekem való szakot, ami picit is érdekelne, és még fel is vennének rá ilyen állapotban.
- Semmit. - reagálom le egyszerűen, és hagyom, hogy a kézfogás helyett a kezeimmel játszadozzon. Már jól ismerem, milyenek az általános reakciók. Vannak, akik elborzadnak, nem bírják nézni sem, és azok, akik imádják, mert érdekesnek tartják. Meg azok is, akik valahogy a kettő között vannak. Nem különösebben zavar, ahogyan az ujjaimat csűri és csavarja, bár ha valami még meglátszik rajtuk, hogy valószínűleg nem egyszer törhettem már el azért, mert én magam feszítettem túl őket. Egyszerű szórakozásból. Madam Pomfrey nem szokott valami boldog lenni, amikor szinte hetente jövök hozzá egy csontforrasztásra.
- Illetve csak a kezemen van ez így. De a hideg és meleg fájdalmat ugyanúgy érzem. - teszek még egy megjegyzést. Nem sokan foglalkoztak még ezzel a betegséggel, szóval fogalmam nincs, mennyi lehet az, amit tudhat erről. Nem vagyok nagyon képben a tudományos szférákkal, pedig nem vagyok én sem hülye, de azért elég nagy szám lehet ez a Marlowe, ha még ide is beengedték kutatni.
- Nem para. Eleve így készültem. Megkértem pár évfolyamtársam, hogy hozzák majd be a leckéimet. - bökök fejemmel az éjjeli szekrény felé, ahol bizony, a szórakozást nyújtó olvasmányok mellett ott van minden, ami a tanuláshoz is kell. Nyilván csak azokat a tárgyakat vettem fel, amikhez nem kell a pálcámra hagyatkoznom, mint mondjuk a bájitaltan, rúnaismeret, számmisztika... A magamfajtának nincs sok lehetősége a korlátai miatt, szóval komolyan veszem a jegyeimet. Bár még ennél is komolyabban az első meccsemet.
Azt az egyet viszont egyáltalán nem mondanám, hogy nagy rend lenne azon a szekrényen. Kevés a hely, ehhez képest sok a holmim. De mentségemre szóljon, Caelhez képest házi tündér vagyok.
Visszaülök a helyemre, s csak figyelem azt, ahogyan a tudós muksó kiveszi a noteszét a táskájából. Most, hogy tényleg itt van Mr. Marlowe, és nem csak egy aláírás a neve egy levél végén, valahogy még izgatottabb leszek a kutatása miatt. Az aggodalmakat egy gondolatbeli kézmozdulattal hessegetem el. Az élet a komfortzóna után kezdődik, én pedig sohasem hagytam, hogy a félelmeim motiváljanak. Semmi jó nem sülhet ki belőle, ha negatív vagyok. Meg már amúgy is döntést hoztam, hogy vállalom a dolgot.
Azonban amikor a pici játékcikesz zümmögése elhal, mintha engedné láttatni a valódi arcát. Ne már... Tönkretette Hógolyót! Veszem a kezembe a pici, arany színű labdát, a szárnyai azonban mereven, széttárva állnak a semmiben. Lábaimat felhúzom az ágyra, két kezemben pedig babusgatni kezdem a cikeszt, mintha csak egy valódi élőlény, valami kisállat lenne, azonban az nem mozdul. Már rég ki kellett volna nyílnia. Ismét Marlowe-ra tekintek, de már inkább látom szörnyetegnek, amiért ezt tette. Most miért volt baj, hogy repked alacsonyan a cikesz?
Szívem szerint inkább a cikesszel foglalkoznék, mint a hülye beleegyezési nyilatkozatával. De éppen elég könyvet és képregényt olvastam, hogy tudjam, ezek a szerződések mindig fontosak. Meg aztán tizenhét múltam szeptemberben, szóval komolyan nem ártana, ha néha talán felnőttnek is látnának vagy minek. Még akkor is, ha a kviddicsen kívül fogalmam nincs, mit kezdjek az életemmel, sosem lehet hoppanálási jogsim, sőt, még varázsolni se tudok tisztességesen. Nagyon komoly arcot erőltetek magamra, mialatt a nyilatkozatot olvasom, amiben aláírhatom, hogy tájékoztattak, meg nem terheli a Minisztériumot meg Marlowe-ot felelősség, és hogy terhes se vagyok. Ja, én terhes. Na persze. Oké, azért ez a cikeszes dolog felcseszett, de azt hiszem, a gyógyulásom fontosabb. Vagy azok gyógyulása, akik majd ötven vagy száz év múlva küzdenek majd ezzel a betegséggel.
- Jó, oké. Minden mehet. - magyarázom inkább csak magamnak, majd aláfirkantom a papírt a megfelelő helyen. Dátum, név, minden stimmel. Tehát akkor... Mit is kérdezett?
- Már nem emlékszem, hány éves voltam, de még elég kicsi. Az első varázslatom eredménye az volt, hogy hatalmas dudorok nőttek rajtam mindenhol. Anyámék azonnal a Mungoba vittek, mert nem értették, mi történt. Aztán helyben derült ki, hogy carbunculus rontás volt. De nem volt ott senki, aki ezt alkalmazta volna. - kezdem meg a mesélést. Igazából nem sokra emlékszem belőle, illetve arra az egyre, hogy nagyon meg voltam ijedve. Tényleg nagyon kicsi voltam még ekkor. Szerintem alig tanultam meg járni és beszélni rendesen.
- Ezeket igazából anyuék mesélték. Nem nagyon emlékszem ezekre... De miután lekezeltek, hazaengedtek. Viszont újra és újra voltak ilyen balesetek. Ja, és elég rosszul is aludtam apuék szerint. Szóval néhány hónap után huzamosabb időre bent tartottak a Mungoban, és megállapították, hogy kísértetes vagyok. - figyelem a sercegő penna mozgását, ahogyan az leírja minden szavamat. Nincs, mi meghökkentsen ebben, teljesen természetes.
- Így igazából szinte a teljes gyerekkoromat a Mungoban kellett töltenem, és ekkor kezdett el a kezem is torzulni. Egy darabig jártam mugli iskolába, de hamar ki kellett onnan venniük. A Mungoban tanítottak meg írni és olvasni is. Már gyerekként is édes álom esszenciát kaptam, mert az általában segített, ha rendesen tudok aludni. Kilenc éves koromtól egyáltalán nem tudtam nélküle pihenni, a kezem pedig már majdnem olyan volt, mint most. Szóljon, ha gyors vagyok, vagy fejtsek ki valamit. - pillantok rá, hogy valami visszaigazolást kapjak. Nem csináltam még ilyet, fogalmam sincs, hogy jó-e, amit mondok, vagy sem.

[- Kérem, a gyógyulása fontosabb, mint… mint az. Nomeg bármikor vehet egy másikat. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a kísérletekben való közreműködése miatt maga a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály állná a költségét, -]

i told you not to come,
my victim number one...

Sosem értettem meg. Attól függetlenül, hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok a fizikai erőnlétet és ügyességet igénylő tevékenységekhez, a kviddics még elvi síkon is egy halva született foglalatosság. A mai napig nem értem, hogy mi értelme van a repülőben mérgezett patkányokként labdákat üldözni, vagy éppen szilánkosra törni az ellenfél csontjait. Utóbbit olyan szorgosan végzik, mintha pontot kapnának érte… Valahogy nem áll össze az egyenlet, hogy három fog mínusz és minimum két hónap katéteren keresztül történő vizelés megéri azt a bajnoki címet. Már elsősként agyhalott dolognak láttam, és azon nagyon kevés tantárgyak egyike volt a repüléstan, amelyet majdhogynem euforikus tudatállapotban adtam le. Úgy rémlik Madam Hooch is hasonló érzések közepette intett búcsút nekem. Egy év alatt arra következtetésre jutott, hogy az eddigi diákjai közül az én kezemben állt legidétlenebbül a seprű.
Azóta egyfajta barátias gyűlöletet táplálok a sport iránt. Nem azt a keserű fajtát, nem fűt a láz, nem vágyom arra, hogy atomjaimra üssenek a gurkókkal, és kiváltságosnak érezhessem magam, hogy mindez a levegőben történik. Merlin, ilyen luxust… Nem, amolyan édes utálattal viseltetek iránta, majdhogynem kéjes örömmel tölt el, amikor a Reggeli Próféta ezen otrombaságnak szentelt oldalait látványosan a kukába taszíthatom, vagy amikor ama látványban gyönyörködhetek, mikor az emberek azzal a hírrel szembesülnek, hogy kedvenc csapatuk nyomdapapírra nem méltó módon szenvedett vereséget. Ezen szilánkokra tört világok romjai között oly’ kéjesen tudok andalogni. Illetve előszeretettel teszem tönkre a gyerekek e tematikájú játékait, mint például most. Irritált, kétség kívül irritált a hangja, hogy ide-oda zümmög, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy igazából nem eme baráti gyűlöletnek fejeztem ki tiszteletem. Ugyan ezt a cikeszt nem tettem véglegesen tönkre— mekkora kísértés... —csupán mozgásképtelenné változtattam, de lehet ezt majd csak később kötöm a lány orrára. Csakhogy ezzel is lerójam tiszteletem a jószomszédi gyűlöletnek. Szánalmas. Egyszerűen szánalmas milyen érzéseket képes táplálni egy játék iránt. Ráadásul egy játék cikeszről van szó. Hirtelen nem tudom magam elé képzelni, hogyan lehetne lejjebb süllyedni.
- Kérem, a gyógyulása fontosabb, mint… mint az. Nomeg bármikor vehet egy másikat. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a kísérletekben való közreműködése miatt maga a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály állná a költségét, - mondom neki szárazon, próbálom valamennyire véka alá rejteni, hogy fényéveket süllyedt a szememben. Nem lenne szerencsés, ha pont most hátrálna ki a dologból, ha már idáig eljutottam. Viszont ezt még mindig nehezemre esik felfogni: egy cikeszről van szó. Merlin, könyörülj, és idézz valami értelmet ebbe a szerencsétlenbe.
A válasza hangsúlyából és a papírra vésett indulatból úgy hiszem, hogy ezen szenvedéseink kölcsönösek. Viszont, most, hogy aláírta a dokumentumot, abszolút hidegen hagynak érzései. Már nem más mint egy idegcsomó, anyag, amivel úgy játszok, ahogy akarok. Sokkal érdekesebb játékszer, mint a cikesz, és talán olyan módszerekhez kell folyamodnom, hogy belátod, kicsi lány, hogy a cikesz a legkisebb problémád.
A penna szorgosan szórja a szarkalábakat, papírra vet minden kiejtett szót, minden magamhoz intézett néma gondolatot. A lány hangjából és mondandójának tartalmából kihallom, kiérzem a bizonytalanságot, emlékeinek üres terét, amelyet nem nagyon ismer, de annál jobban érez. Ez nem jó. A közvetett információ majdnem mindig csalfa információ. Itt nincs más, csak félelem és a jelennel való küzdés. A dolgok gyökere, a Forrás megint csak rejtőzködik. De nem érdekel, most elkapom, megismerem titkát, ha kell, bele is pusztulok. Ha kell addig gyötröm ezt a már betegségtől gyötört testet, ameddig meg nem kaparintom. Ha kell, kivágom, ha kell, kitépem belőle.
-  Nem, remekül csinálja. És most mik a tapasztalatai a betegségét illetően? - kénytelen leszek a jelenből kierőszakolni a múltat, a Forrást.
- Illetve ha más nem jut eszébe, akkor rátérhetünk a kutatás gyakorlati részére. Madam Pom— Poppy, hoznál légy szíves egy lavórt? - szólok hátra az asszonynak, aki szinte azonnal előterem vele. Kétség sem fér hozzá, a függönyök mögött végig hallgatózott. Hiába, még ő sem tud nemet mondani a vénasszonyok ezen késztetésére.
- Parancsolj, - és azzal tova is tűnik, mondván a legkisebb mértékben sem akarja zavarni a kutatást, mindenesetre a közeli függönyök mögött húzódik meg úgy téve, mintha a lepedők rendetlensége kényszerítené őt abba a szent négyzetméterbe, de próbálkozása harmat gyönge. Én, és valószínűleg még a lány is teljesen tisztában van vele, hogy minden idegével arra koncentrál, hogy minél több hangot fogjon fel abból, ami köztünk történik.
- Nos, arra szeretném megkérni, hogy idézzen vizet a lavórba, az Augamenti ige segítségével. Ez elég ártalmatlan bűbáj, úgyhogy, ha esetleg visszafelé is sülne el, akkor is maximum vizes lesz, én pedig egy pillanat alatt megszáríthatom. Viszont ha esetleg a varázslat súlyosabb mértékben csapódik vissza önre, akkor is itt vagyok én is és Madam Pomfrey is hogy segítsünk, - igazándiból én az utóbbi eshetőségben reménykedem. Valamiféle beteges kutatói ártalom lehet. Szinte minden kutató, akit ismerek, felmerülő probléma esetén inkább egy vészjóslóbb, rossz indulatúbb eredményt kíván. Egyrészt talán azért, mert általában a feltűnőbb rendellenességek egyben feltűnőbb megoldásokkal párosulnak. Másrészt inkább azért, és ezt hiszem fajsúlyosabbnak, mert kéjes, már-már perverz örömöt lelnek abban, hogy munkásságuk milyen groteszk manifesztációkat képes ölteni. Mintha minél torzabb lenne az eredmény, annál nagyobb hatalmat birtokolna a hiba elkövetője, cselekedeteinek annál nagyobbak a következményei. Ezen kéjes perverzió alól én sem vagyok kivétel.
- Kérem.

[- A cikesz ajándék valakitől. A szülinapomra kaptam.]

Aha... Szóval fizetik, mi? Pffff... Látom, nem érti. A játékcikesz az egyik kabalám, szóval igenis, fontos nekem, hogy ez az egy maradjon épen, ne pedig egy másikat vegyenek nekem. Csak néhány perce ismerem Marlowe-ot, de nem hiszem, hogy holnapra öribarik leszünk, és hogy majd kifestjük egymás körmét viháncolva. Na még csak az kéne. De azért gondolhatna egy picit arra is, hogy egy egész hetet itt fogok tölteni, tehát muszáj, hogy körbevegyem magamat a személyes holmijaimmal. Biztosan otthonosabb így az ágyam, mintha Raquel hozná be nekem az újabb leckéket, amikkel lemaradtam.
- A cikesz ajándék valakitől. A szülinapomra kaptam. - ragadom meg a játékot, s törökülésben ülve forgatom meg a kezeimben. Ha egy bizonyos ponton érek hozzá, akkor ki kellene nyílnia, és csak nekem, belül pedig tárolhatnék valamit, de egyelőre legfeljebb a klubhelyiség új jelszavát szoktam belerakni. Hátha egyszer szükség lesz rá. Most azonban nem nyílik ki a cikesz, bármennyire is szeretném. Pedig rohadtul kéne neki. Kösz, Marlowe, remélem, vissza tudod még csinálni.
A mesélés közben hol az önjáró pennát figyelem, hol pedig a cikesszel bajlódok, össze-vissza akasztgatva az ujjaimat. Anya mindig utálta, hogy ezt csinálom, és Madam Pomfrey szerint sem teszek jót magamnak vele, de annyira igazából nem szokott izgatni. Komoly hátrányom ebből még nem származott. Ellenben elég bizonytalan vagyok azzal szemben, miket is kell vagy érdemes megosztanom vele. Nagyon fiatal voltam, amikor kiderült a betegségeem, amióta pedig az eszemet tudom, szinte a Mungo balesetije volt az otthonom. A második. Leszámítva, hogy utáltam, semmit nem lehetett ott csinálni. Alig vártam, hogy kiengedjenek, és inkább repülhessünk a tesómmal kvaffokat dobálgatva egymásnak.
A mostról azonban úgy érzem, talán többet tudok mesélni. Kiegyenesedek picit, továbbra is törökülésben, a cikeszt pedig leteszem magam mellé. Most, hogy már a megszokott főzet se működik, adódik igazán hátrányom a betegségemből.
- Hát, elég gány a helyzet... Ugye van az édes álom esszencia, ezt szoktam kúraként kapni. Ha alaposan kipihenem magam, ritkábbak a balesetek. De látszik, most nem túl patent minden. - mutatok két mutatóujjammal a szemem alatt húzódó, jókora, sötét foltokra. Egyszerűen nem tudok aludni rendesen. A napi négy-öt óra édeskevés.
- Tavaly óta egyre hosszabb ideig tartott, míg a bájital hatni kezdett. Nyáron voltam is vizsgálaton a Mungoban, kellett úgyis a papír, hogy biztonságban levizsgázhatok. Az RBF-ek, ugye. Szóval ott kimutattak egy csomó immunitást bizonyos bájital komponensekre, így most napi négy vagy öt óránál többet nem tudok aludni. A vizsga is elég szarul ment, ahol gyakorlati rész is volt. Átváltoztatástan után Madam Pomfreynek kellett ellátnia. - mesélem, a tartalma ellenére a sajnálkozó hangnemet teljesen mellőzve. Nem sajnáltatni akarom magam. Igazából én már valahol elfogadtam, hogy nekem ezzel együtt kell élnem. Bár vannak bosszantó dolgok is azért.
- A hoppanálástól eltiltottak szeptemberben. A magamfajtát pedig egyetemre se nagyon veszik fel a betegség miatt. Szóval nem sok lehetőségem van. Ha nem muszáj, a legegyszerűbb bűbájokat se nagyon használom. Persze nekem nem koszos az, ha mugli módra kell csinálnom valamit... Meg sokan segítenek is. De a legutóbb, amikor járőrözni mentem, még egy lumost se tudtam megidézni. - gondolkozok rajta, hogy mi mindent tudnék még mondani. Igazából a helyzet nagyrészt ennyi. Nem alszok, és szarul megy, ha pálcával kell varázsolnom. Kell ennél több?
Biccentek egyet, amikor megkér arra, hogy varázsoljak. Igazából számítottam is rá. Nem vagyok már kislány, nem kell könyörögnie azért az apró bűbájért. Azért jót mosolygok azon, ahogyan Madam Pomfrey az egyik függöny mögött azonnal a segítségünkre siet azzal a lavórral. Nyilvánvaló volt, hogy hallgatózik, de engem nem zavar. Igazából semmi olyat nem mondtam, amit ne osztanék meg bárki mással sem. Nincs miért szégyenkeznem csak azért, mert nem vagyok teljesen egészséges.
- Értettem, Mr Marlowe. - keresem meg pálcám, amihez kicsit előre kelk hajolnom az éjjeli szekrényemért. Az átlagosnál kicsit rövidebb pálca, egyébként küllemében teljesen közönséges. A vödör felé emelem, s felidézem magamban a bűbájtanon tanultakat. Mozdulatomból látszik, hogy nem azzal van a baj, hogy rosszul használom a bűbájt, s a kiejtésem is tiszta.
- Aguamenti. - ejtem ki az egyszerű szót, skót akcentusom a varázsigénél nem igazán érződik. Ami azonban ezután történik, olyan eddig ezelőtt még soha, s minden bizonnyal felülmúl mindent, ami Mr Marlowe fejében előfordulhatott.
A varázslat hatására a fadarab felhasad, az egész pedig alig vesz igénybe két másodpercet. A pálca egészen felforrósodik, olyan, mintha felperzselték volna, a hasításnál pedig picit még füstöl is. A legvége szilánkosra törik, a sárkányszívizomhúr magja pedig jól látszik - az összeaszottan, feketén, szenesen füstöl a pálcában. Használhatatlan többé, aminek apró sikkantásom ad még több nyomatékot.
Víz persze sehol.

[- Nos, ha minden jól alakul, elviekben még több tucat születésnapot megél majd, úgyhogy akár egész garmadát felhalmozhat ebből az… izéből. Úgy aztán már napestig kergetheti őket. -]

i hope you've got a safety net
'cuz i'm gonna push you over the edge

Nem megy, egyszerűen fizikailag képtelen vagyok felfogni, hogy mi értékes lehet abban a durrfarkú kis cikeszben. Elvégre bármelyik ajándékboltban kapható, még a nevét is belebűvölik a kedves vásárlónak, ha éppen az a szíve vágya. Semmi különlegesség nincs ebben a játékban, amit már-már betegesen szorongat, meg simogat, nem olyan, mint a szegfű könyvjelző, amit Poppy-tól kaptam még diákéveim alatt.
Azt mesélte, hogy a dédnagyanyja a jegyesétől kapta ajándékba, amikor annak sürgősen Indiába kellett utaznia az 1857-es forradalom kapcsán tárgyalni az ottani varázslókkal. Sosem tért vissza, és később, amikor az indiai levéltárak nagy nehezen beleegyeztek, csupán annyi derült ki, hogy majommancs kabalákat ajándékoztak a brit küldötteknek. Jó eséllyel elátkozták azokat, manapság gyakran találkozni ilyesmivel a Zsebpiszok Közben. Sanszos, hogy a Gandhi által elhíresült passzív ellenállás kezdetben nagyon is passzív agresszívként indult. Mindenesetre Pamelát valamennyire kárpótolta ez a kis csecsebecse, amit élete szerelme készített neki, ami a viktoriánus virágnyelven azt jelenti, hogy ‘sosem felejtelek majd el.’ Azóta öröklődik gyermekről gyermekre, és szépen lassan kialakult a saját kis legendája, miszerint ez nem csak romantikus üzenet, hanem valós bűbáj volt. Mivel Poppy-nak nem született saját gyermeke, azt hiszem az azt legjobban megközelítő embernek szerette volna ajándékozni a családi ereklyét, és végül rám esett a választása. Még nem tudtam rendesen meghálálni ezt, valószínűleg soha nem is fogom tudni. Most is itt pihen a zakóm belső zsebében, úgy hiszem életem végéig magamnál hordom majd, ki tudja én találok-e majd valakit, akinek eme értéket majd átadhatom. Érték. A cikesz minden, csak az nem.
- Nos, ha minden jól alakul, elviekben még több tucat születésnapot megél majd, úgyhogy akár egész garmadát felhalmozhat ebből az… izéből. Úgy aztán már napestig kergetheti őket. - Hiába, de úgy néz ki félelmem beigazolódott, az alany valóban egy ostoba kis diáklány. Nem elég, hogy igencsak megszállottan imád és már-már állatként bán egy cikesszel, de még tömérdek jelentéktelen információval is fáraszt. Nem ezekre gondoltam jelentéktelen alatt. Nem naplóbejegyzést kértem, hanem a tünetek listáját. Valószínűleg ma este az egészet át kell írnom, mert momentán körülbelül így festhet a mostani részlet:

- álom esszencia kúra
- kipihentség → kevesebb baleset
 - bájital hatását kezdi veszteni kb. 1997 nov. → vizsgálat: immunreakció
- most: 4-5 óra alvás
- a vizsg— irreleváns. (ocsmányul trágár - neveletlen varangy)
- átváltoz— lényegtelen.
- hoppanálástól eltiltás
- egyete— irreleváns. Merlin ments…
- semleges hangnem (érdektelen? vagy csak módfelett ostoba?)

Kiváltképp nehezemre esik figyelni rá, ilyen mértékű ellenszenvet talán még egyik alanyomnál sem éreztem… ami elég nagy szó. Szerencsére hamar rátér a bűbáj elvégzésére, kínjaim valamelyest mérséklődnek. Ugyan élesen ejti a nevemet— valószínűleg ő sem éppen szívlel engem —de pont nem tud érdekelni. Mozdulataira könnyebben tudok figyelni, mint mondókájára, nem csodálnám, ha éppen a szájával, vagy a hangjával lenne a probléma. De nem. Testtartása megfelelő. Vállait nem feszíti. Kiejtése tiszta. A pálcamozdulat is hibát—
A pálca durran. Robban. Nem is, olyan, mint a kamerák exponálását jelző kis robaj. Kikapom a lány kezéből és csodálva forgatom ujjaim közt.
- A fa megégett. A magja… sárkányszívizomhúr, szintén megégett. Elhalt. Bámulatos… katestramméno phýsi. Sérült természet. A test vagy az erő áramlását elősegítő folyamatok hibásak, - a pálcát a bőröndöm mellé helyezem, de már fordulok is vissza az alanyhoz, megragadom csuklóját. - Az alany kezén sérülés nem látható. Talán csak a folyamatokat érinti a baj. A sérülés talán csak minimális. Esetleg a mágia mértékétől függ? További kutatást igényel. - A penna vadul serceg. Kaparja, majdhogynem tépi a lapokat. Most ébredek rá, hogy az iménti észrevételeimet mind hangosan mondtam a notesznek, magamnak, mindegy. A lány valószínűleg abszolút nem érti miről beszélek magamban. Már ha értheti… A kezeim közé fogom a lány fejét, pupilláit figyelem. Pálcával világítok a szemébe. Optikai stimulánsra reaktív. Érdekes.
- Miss Ed-ed-ed... Edevane! Miss Edevane, érti amit mondok? Amennyiben igen, kérem számoljon 100-tól visszafelé hetesével. - A physis biztosan sérült, kétséget kizáróan. A nous még kérdéses, habár a szemei alapján abban csak részleges sérülés lehet. Nem mintha végzetes lenne, ha esetleg az egész tudata is elsült volna. Az eddigi tapasztalataim alapján nem egy géniuszcsillagtól fosztanám meg a Roxfortot. Abszolút nélkülözhető.