I'll never catch up with you

[- Mi a…?]

1998. július - drága Lutece művésznő



what goes on behind these doors,
i'll keep mine and you'll keep yours,
we all have our secrets, we all have our secrets.

Elmúlt tizenegy. Hallom, ahogy az ajtón túl a folyosó megtelik léptek zajával, a nyújtózkodásokat kísérő sóhajokkal, a jó kedélyú csevej morzsáival. Dean csiripelése is átbugyog a falon, vagyis inkább a mély, öblös, kócsaghoz hasonló hahotázása és kedves megnyilvánulásai. Ebédelni mennek. Mint hallhatlatlanok, igyekszünk elkerülni a Minisztérium többi dolgozóját, mert mindig csak arról firtatnak minket, hogy éppen mit vizsgálunk, hogy mit kutatunk, pedig abszolút tisztában vannak vele, hogy titoktartás kötelez minket. Olyan dolgokat kutatunk, amik könnyű szerrel bekebelezhetnék az egész világot, ha rosszul bánnak velük, de ők, elcsökevényesedett agyukkal abban a hitben élnek, hogy megszállottan Azkabanba akarunk kerülni, csakhogy egy tea és egy tonhalas szendvics fölött ki tudjuk ezeket kotyogni. Úgyhogy jóval ebédidő előtt szoktunk szünetet tartani, és falkában járunk, nehogy ki tudjanak szemelni egy valakit közülünk, és addig nyúzni a szerencsétlent, amíg véletlen tényleg ki nem siklik valami a száján.
Habár én még a különcök közt is különcködöm. Az évek alatt a többiek megszokták, hogy én egymagamban intézem a dolgaimat. Enni is egyedül szoktam, itt a termemben. Egyrészt nincs  olyan helyzetben az idegállapotom, hogy nap, mint nap ugyanazon a párbeszéden rágjam át magam a kollégákkal. Némelyikük kedves és intelligens, meg minden, de… de inkább az ilyesmit mellőzném. És ha már rágás… Nos az egy egészen más történet. A Minisztérium ugyan rendelkezik konyhával, ahol manók főzik az ételt, de én azt a moslékot semmilyen körülmény között vagy bájital hatása alatt nem nevezném emberi fogyasztásra alkalmas tápláléknak. Blöahh! Már csak a puszta gondolattól is görcsbe rándulnak a beleim. Szerintem bele is pusztulnék, ha ilyesmire kéne fanyalodnom, elvégre a szervezetem igencsak elszokott a köznép kulináris világától. Roppant válogatós vagyok, ha az étkezésre kerül a sor— vagy ha már ott tartunk mindenre, ami a szervezetembe kerül —csakis a legjobb minőségű alapanyagokat vagyok hajlandó elfogyasztani, és arra is igen kényes vagyok, hogy milyen úton-módon dolgozzák fel ezeket. Mivel szinte mindenkiben csalódtam ilyen téren, ezért kénytelen voltam megtanulni főzni, egyedül az én módszereim olyanok, amilyennek azoknak lennie kell. Comme il faut. De igazándiból több volt ez, mint kényszer. Szeretem a főzés folyamatait. Ahogy a nyersanyagok átalakulnak, ahogy illatok szabadulnak fel, ahogy ízek keletkeznek, ahogy a köret, a mártás és a hús egy zamatos aromacsokrot formál, ahogy a kész termék pucér párolgásai egy orgiára invitálják a nyelvet. Az írás és olvasás mellett talán ez az egyetlen kreatív megnyilvánulásom, és életem fekete-fehér markáns vonalai közt az egyetlen színfolt. Ma foie gras confit-t hoztam, konfitált libamájat fügével és egyéb gyümölcsökkel. Előveszem az ízlésesen megkomponált ételt, ugyanis az optikai élményeket illetően is minőségre törekszem, de ahogy a bűbájjjal megmelegítem, és pikáns kipárolgásait ízlelem, hiába, de tekintetem mindig a féletolt könyvre siklik.
Hetek, hónapok és évek teltek el, én pedig egy hüvelykkel sem kerültem közelebb a mágia forrásához. Dühösen fújom ki a lélegzeteket, sértetten bámulok a könyvre és a soraiban rejlő tudásra, a maestro-ra, személyes matador de toros-omra. Már közel egy évtizede döfködi belém a kést, erőlködésem vére és verejtéke pedig láthatatlan tapad a fehér falakra. Morcosan csapom be a könyvet, és nyúlok el inkább a szoba sarkában lévő szofán. Hiába, de a stressz cigiért, és nem libamájért kiállt.
Nyűgösen bámulom a plafont, és majdhogynem undorral köpködöm a füstöt. Mit nem látok? Mit?! Mi téveszt me— A város ágyba bújt… / s a bűvös kép itt benn, felgyúlt…
- Mi a…?
Senkim már, / ő sincs, csupán egy álom! Ismerősen cseng. Kulisszákat, a színház vörös és arany árnyalatait vonzza elő a hang emlékeimből. A színházi távcső hidegjét a homlokomon, mert kicsiként nem láttam eléggé a darabokat, és néha még ma is kell a szemüveg. Haragosan állok fel és megyek az ajtóhoz, jól esne valakin levezetni a kutatásaim mérgét. Ó, mielőtt elfelejtem…
- Tergeo! - mutatok pálcámmal a füstre, ami egy pillantás alatt magába is szívja azt. Így. Tisztaság, csillogás, sarkosság, szimmetria, éltartósság. Comme il faut.
Kitárom az ajtót és Lutece alakja bontakozik ki előttem, illetve édeskés, telt, énekes rigóhoz hasonló hangja. Játék csak, / de érzem őt és látom!
- Lutece! Légy oly’ kedves és érezd őt máshol.

Me?
Sarcastic?
NEVER.

       Végre csend......! Bár ezzel lehetne vitatkozni, mert a mellettem kattogó órák még mindig olyan hangosak, gondolom, jelezvén, hogy az idő telik, hogy emellett lehetetlen jóétvággyal elfogyasztani ezt a zacskó kekszet, amit valaki véletlenül sem azért vásárolt egy metróállomáson, mert tegnap este elfelejtett boltba menni, pedig megígérte a lakótársainak, akik ezt valószínűleg azután tudták meg, hogy elhagyta a tett helyszínét. Ugyan, ki gondolna ilyen csúnyaságokra? Én ezt a teljes kiőrlésű, tápláló, testet és lelket építő... jó, kit akarok becsapni, már az első falattal megbántam minden bűnömet. Ennél még a szövegtanulás is sokkal jobb, pedig ez hatalmas szó, mert általában soha nem tesszük, mindenki a próbafolyamatok alatt sajátítja el a szükséges tudást, már ha egyáltalán. Rémlik, egyszer előfordult bizonyos eset, mikor gyerekeket vezettek körbe, akik beleshettek egy főpróbára, és velünk együtt énekelhették el a 'Színész dal' néven elhíresült hősies eposzt, a dolog ott bukott meg csúfosan, mikor kiderült, hogy ők mind a tizenketten tudják fejből, mi meg mind a huszonketten tátogunk, mint ahogy jól megszoktuk. Jól meg is látszott a fizetésünkön abban a hónapban...
        Itt legalább ilyesmitől nem kell tartani, amíg nem robbantom magunkra a házat, addig minden halad a maga módján, én csak néha ránézek a visszapörgetőre, aminek van valami átkozottul tudományos neve, amit elfelejtettem, de nem is lehet észben tartani, jobb nem is törődni vele, még a végén ezt mondom valahová végszónak, aztán nem csak a kollégám jelenetét vágom haza, de egy minisztériumi misztériumot is, tehát ebben megegyezem magammal, és inkább melegíteni kezdem a hangszálaimat. Még jó, hogy mindenki elvonult ebédelni, nagy meglepetésemre a szüleim is, akiket azért ritkán látni enni, különben most nyilván kérdezgetnék, hogy lányom, te mégis mi a fenét művelsz már megint? Pardonnez-moi, ez így néz ki a gyakorlatban, fogmosással kezdődik, már csak amolyan lustán, nyelvvel, utána meg szépen átmozgatsz mindent a képeden, elmondod a mondókákat és c'est la vie.
         - Megy a juhász anyádon, földig ér a... - szavalok daliásan, persze a mi saját verziónkat, mert egy percig sem szoktunk komolyan venni semmit - lába. Nagy a legény, de nagyobb... férfiassága. Boldogtalansága. Vagy mi.
        Élénken gesztikulálok is magamnak egy itt felejtett bögre felületére bámulva, és elégedetten látom, hogy a hajszínem visszanyeri a maga napsugarasságát az unalom ezüstje helyett. Fel is állok, teszek néhány ívet, a kis szerkezet elketyeg nélkülem is, elég drágán fizetett őrnek bizonyultam. Felmarkolom az aktuális szövegkönyvet, és találomra felcsapom, majd el is vágódom, mert a lábam elé nézni már túl nagy feladat, hát minden nekem sem mehet egyszerre, de ugyan, suhanunk tova, a lila foltot meg majd lesminkelem, mielőtt a koreográfusom megkérdezi kajánul, hogy megint azt hittem-e, tudok táncolni.
         - "Will you join in our crusade/Who will be strong and stand with me?!" - csapom ki a folyosó ajtaját, visszhangzik is rendesen, de csak mikor lapozni akarok, jövök rá, hogy nem is itt járok, illetve én igen, de nem itt kellene, szóval szorgos lapozásba fullad a heves forradalmi láz - Komolyan, ha ezért nem Javert leszek, el sem vállalom.
         Utóbbi kijelentés meg édes álom, a rendező van annyira vaskalapos, hogy megint Cosette legyen a végeredmény, pedig hát ha valami nem vagyok, az a naiva. Nos, mindegy, akkor találomra kapunk a szövegbe, és lesz, ami lesz...!

        Lett is. Marlowe lett, akinek meglehetősen örülök, mert olyan ritkán látni, mint napsütést Angliában, pedig a kettő hasonlóan hasznos. Például ránézel, és tudod, hogy még létezik, és még léteznek nálad is furcsább emberek. Egyébként imádom a kollégáimat itt is, tényleg, a bogarasokat, akik csak számokban kommunikálnak, a szüleimet, akik ragaszkodnak a nagyon drámai kijelentésekhez az időről, meg a Marlowe-szabásúakat, akik olyan frissek és harmatosak, mint a kéthetes esőzés. Hát szia, te édes, mosolygok rád és intek is nagy svunggal, mire el is repül a szövegkönyvem, és muszáj rögtön utána is vetnem magam, mert habár nem kaptam még meg a szerepem, ne kockáztassunk.
        - Marlowe! Te élsz! De nem hallottál még a nulladik szabályról? - húzom ki magam, kezemben a visszaszerzett salátával, és intek is vele egy újabbat - Sose légy nyunyó! Te pedig már megint az vagy! Gyerünk, mosolyogj kicsit, segítek is akár, nem olyan nehéz. Hidd el, úgy sokkal vonzóbb nyunyó lehetnél, mert azt nem növi ki az ember, c'est la vie. Légy egy kicsit Don Huan, a kedvemért!
       Mondjuk nem számítok rá, hogy meg is hajolsz az akaratom előtt, de dobtam egyet, meglátjuk, hatost vagy egyest - vagy leesik az asztalról, mint néha. Ritkán, de pardonnez-moi, nem mindig jöhet össze nekem sem. A fejemet félrefordítva várakozom a válaszodra, remélem, nem simán csak az arcomba csapod az ajtót, az nagyon lélekromboló lenne, nekem meg kopognom kellene, és... na érted, lehetnénk mi barátok is.

[- Lutece… könyörgöm! Megtennéd, hogy az óráidhoz hasonlóan néha kicsit te is emberi ütemben kattogsz? Csak öt percre, tényleg. Még fizetnék is érte. Mi kéne? Ruha, kence, akármi, csak nevezd meg és a tiéd, komolyan. Mondjuk szerintem egy szájkosár vagy egy kényszerzubbony sem éppen lenne haszontalan kiadás… Inkább pocsékba, mint kárba, szokták ugye mondani, -]

you have always worn your flaws upon your sleeve,
and i have always buried them deep beneath the ground.

Nézem, ahogy a papírköteg segélykérően süvít át a téren, és kétségbeesetten csúszik végig a hideg padlón. Tenyerembe temetem arcom. Merlin, Lutece egy apró testbe zárt földcsuszamlás. Meneküljön mindenki, fogja fiát-lányát és rohanjon, ugyanis az ítéletnap nem más, mint ez az egyszerű, de nagyon is végzetszerű nőszemély.
- Lutece… könyörgöm! Megtennéd, hogy az óráidhoz hasonlóan néha kicsit te is emberi ütemben kattogsz? Csak öt percre, tényleg. Még fizetnék is érte. Mi kéne? Ruha, kence, akármi, csak nevezd meg és a tiéd, komolyan. Mondjuk szerintem egy szájkosár vagy egy kényszerzubbony sem éppen lenne haszontalan kiadás… Inkább pocsékba, mint kárba, szokták ugye mondani, - sóhajtva csukom be magam után az ajtót. Nincs az a pénz, hogy ezt a zűrös libát beengedjem a tiszta kis szentélyembe. A-a. Igazából sosem értettem mit keres itt. Már az idekerülésemen furcsálltam. Abszolút nem illik a képbe. Nemhogy a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályba, de úgy a minisztériumba sem, úgy általában. Nagyon nem. Nem tudom hol és pontosan mikor, de Lutece valahol nagyon csúfosan benézte a kanyart, hogy itt kötött ki. Egyszerűen nem ide tartozik, nem, őt valahol nagyon máshol tudom elképzelni. Mondjuk valahol távol. A tenger alatt. Egy több méteres betonfalú szobában. Egy ketrecben.
Viccet félretéve, tényleg soha nem tudtam kiigazodni rajta. De ezzel talán nem voltam egyedül, ugyan Dean imádja, végre nem csak ő boldogítja a kutatások mindennapjait. Viszont ahogy elnéztem Lutece pont magasról tett erre. Sőt, még rá is játszott. Mintha szerette volna, ha ráirányul a figyelem, még ha az igen szúrós természetű is volt, és kifejezetten nagy örömét lelte abban, hogy a rosszalló megjegyzéseket saját malmára hajtva figurázza ki, gyermekies nevetség tárgyává téve a másikat. Ezután általában csak odébb táncikált. Még nem tudtam eldönteni, hogy ezek a jóindulatú megnyilvánulások szándékos heccként, vagy szeleburdiságának véletlen melléktermékeként buggyantak belőle elő. Mindenesetre jobb előle menekülni, viszont úgy tűnik ma nem elég kedves számomra a mentális épségem.
- Milyen szabály? Nyunyó? Mi? Lutece, már megint össze-vissza beszélsz. Szedd össze magad, kicsit lazítsd meg a nyelved és úgy beszélj, kérlek, - mondtam már-már fizikai fájdalmak közepette. Már abba is belesajgott a fejem, hogy megpróbáltam értelmet látni a szavaiba. Nyunyó? Micsoda? Fogalmam sincs mit érthet ezalatt. Mindenesetre már csak azért is jár a plusz pont, ha nem is a Merlin díj, hogy egyáltalán megpróbáltam összefüggő gondolatot látni mögötte.
- Don Juan? Merlinre, Lutece, idő utaztál volna? Mert vagy nagyon félreszámoltál valamit, vagy dimenzióbeteg lettél. Vagy… Lutece, ugye nem ittál abból, amivel az órákat olajozzátok? - Don Juan? Nem értem. Mármint, érteni értem, de mégsem. Feltételezem a spanyol nőcsábászra gondol, de hogy miért? Ez is csak egy újabb rejtély. Ismerem a történetet, és valószínűleg nem erre célzott, de bennem baljós formákat kezdett ölteni a darab tanulsága, hogy végül minden bűnös megkapja, amit érdemel.
- Don Juan meg A nyomorultak, mit művelsz Lutece? Mindegy is, bele se kezdj, folytasd csak ezt a… ezt a valamit, nevezd bárminek, de veled ellentétben én próbálok a munkámra koncentrálni. ‘Napot, - fordulok vissza a szentélyem felé. Menekülök, de van egy sanda gyanúm, hogy ezzel kicsit elkéstem.

Me?
Sarcastic?
NEVER.

        Tartja magát a mondás színházi körökben: meleg vagy európai? Ez persze nálunk merőben mást jelent, mert a kettő nem zárja ki egymást, de a hölgyeknek olykor nehézségeit okoz behatárolni szívük választottját ha még nem elég gyakorlottak, ez egyszerűen egy jelenség, mint a harapós ültetőnénik, az, hogy sosem kezdünk előadást pontosan és főleg, elég hamar kiismerjük egymást, bármennyire is kellemetlen tudni valakinek a nyolcadik gyerekéről per hetvenkettedik gyomortükrözéséről. Itt azért más a helyzet: figyelek én rendesen, de vannak ilyen kérdőjelek, mint Marlowe, már nem nemi identitás szempontjából, hanem úgy amblokk. Vajon valami bántja, meghalt a cicája, elhivatott vagy szűnni nem akaró fogfájása van, vajon nem kap elég elismerést és valójában az a fazon, akivel imádsz beülni péntek este egy durva kajálásra a kedvenc kis büfétekben egy pohár bor mellett? Szóval a jelen kérdése az: nyunyó vagy bunkó?
       - Fizess egy mosollyal, Marlowe, az valami olyan ritka kincs lehet, amit életem végéig megbecsülnék. - szalutálok felé előzékenyen egy kis tánclépés kíséretében - Képzeld, egyszer volt rajtam muszájkabát, de kibújtam belőle. Gondoltam rá, hogy milyen poén lenne szabadulóművésznek lenni, de az nálam csalás ugye. Hé, tényleg fel kell vennem a pofid ahhoz, hogy lássak rajta valami olyan arckifejezést, ami nem azt jelzi, hogy valaki belepisilt reggel a müzlidbe?
        Pedig Marlowe tényleg jól néz ki, ha kaja lenne, biztos nem hagynám ott őrizetlenül sehol, mert valaki ráugrana és megdézsmálná, tehát igen nagy szerencséje van, hogy nem az. Én pedig megyek, és iszom egy kávét mert kezdek eszméletlen asszociációkkal előrukkolni és még engem is megijesztene ha nem ismerném magam, pedig de. Tehát ott tartottam, hogy Marlowe csini, de én nem ezért vagyok rá kíváncsi, van valami az angol időjárásra emlékeztető jellemében, ami érdekessé teszi, és ezt az sem rontja el, hogy most is megpróbál elmenekülni a kis irodájába, ami biztos rendezettebb, mint az enyém, jut eszembe, körbe akartam nézni, mert valahová megint elkevertem az egyik próbafelszerelésem, és a legutóbbi, bőrnadrágban végigugrált bemelegítés után elhatároztam, hogy mától rendes ember leszek, ahogy minden Szilveszerkor és szülinapkor, de sosem jött össze. Pardonnez-moi, i guess.
        - Nyunyó: olyan értelmes lény, aki nem értékeli saját képességeit és hagyja, hogy másik véleménye elrontsa a napját. Ne légy nyunyó! - táncolok utána, az utolsó lépésnél még össze is ütöm a bokámat - Neeem, sosem innék belőle. Fura illata van, és kinőttünk abból a boldog aranykorból, amikor még bármit megittunk, csak üssön. De tudod, kedvellek, szóval ez itt - mutatok végig a lelkes magamon - nem enged el ilyen könnyen. Ne szomorkodj, "egy ugrás a hold!"
        Hagyom egy kicsit sietni, látom, lazán leelőzhetne, ha akarna, de hát ugye van egy kis előnyöm, még ha mások csalásnak is minősítenék. Kopogtatok egy kis dallamot a falon az ajtaja mellett, aztán benézek utána, és nem tévedtem, Marlowe egy felelősségteljes felnőtt ember hozzám képest, ő tuti nem talál próbafelszerelést az asztala alatt három héttel azután hogy szüksége lett volna rá. A keretnek dőlök és onnan mosolygok a tulajdonosra, a hajam pedig gondol egyet és átlövi magát vörösbe, amitől úgy nézek ki, mint egy elcseszett femme fatale, pedig nem ez volt a cél.
        - Cuki iroda. És...várj, váááárj...- intek neki, és úgy nézek körbe, mint a legjobb jardok soha semmilyen komédián kívül - Mi ez az illat?! Úristen, valaki túszul ejtett valami séfet és lehurcolta ide?!
       Kibámulok a folyosóra, de nem, pang az ürességtől, tehát szükségszerűen... visszafordulok egy éhes kopó tekintetével, a szemem aranysárgán villan, és gyanakodva lépek közelebb a nyunyóhoz. Lehetséges, hogy ő itt magánéttermet nyitott? Tudtam én, hogy érdekes alak és izgalmas ügyei vannak, imádom azokat az embereket, akik jól főznek, és még kiderülhet, hogy rendelte vagy hozta valahonnan, de talán.. talán mégis.
       - Te készítetted? Mi ez? - hajolok az asztala fölé hátrafogva a hajamat, és aztán vele szemezek tovább - Ha tényleg te voltál, mondanom kell valamit, amit nem gondoltam, hogy mondani fogok, de az élet csupa meglepi, nem igaz? Viszont így már megértem, hogy nem akarsz fent enni a többiekkel.. Ja és ez? - emelem fel a szövegkönyvet, és le is dobom az asztalra - Meg kellene tanulnom, de baaah, ráérünk még, tudod, hol van még Karácsony. A Nyomorultak amúgy sem a kedvencem, bármennyire is illene szeretnem, de hozzájárulhat az, hogy valahogy nem láttam még olyan feldolgozást, amit maradéktalanul élveztem volna. Várj, te szoktál színházba járni?

[- Most nem éppen vagyok rózsás hangulatban, úgyhogy se kedvem, se energiám, de legfőképpen időm nincs ilyesmire -]

borders and horizon lines
we’re alone but side by side
we're yet to dream we're yet to dream
nothing here is what it seems

- Most nem éppen vagyok rózsás hangulatban, úgyhogy se kedvem, se energiám, de legfőképpen időm nincs ilyesmire - nézek vissza rá nyűgös grimasszal, közben próbálom vizualizálni magam előtt, ahogy zubbonyba van bugyolálva.Valahogy sehogy se akar összeállni a kép, a közveszélyes őrültek egyenruhája meg Lutece, aki alapjáraton egy igazán finom vonású nő… mondjuk egy másik szinten meg nagyon is megfér egymás mellett a két gondolat, mert jellemével jócskán kompenzálja a lágy külsejét. De maga az ötlet… a kikészültségnek mely pontjától támadnak az embernek ilyen vad gondolatai? Én még nem süllyedtem ilyen mélyre, viszont Lutece biztosan már le is körözött vagy kétszer ebben a versenyben… - Felőlem azzá gyúrod magad, akivé akar— Lutece. A jövőben ezen frappáns hasonlataiddal inkább csak magadat boldogítsd, ha kérhetem… - Kiváltképp erőteljes képzelőerővel rendelkezem és igen érzékeny ízlelőbimbókkal, nagyon boldogan eléldegéltek volna a vizelet zamatolásának képzete nélkül is. Hálám örökké üldözni fog, Lutece. Egy vasvillával.
Nagyban ráncolom homlokomat, csípem össze orrnyergem, amit az emberek erős migrénes fájdalmak közepette szoktak csinálni, illetve valószínűleg az összes irritáltságra utaló testbeszédet produkálom magamból, ahogy hallgatom és nézem szája nyughatatlan ugrándozását, de hirtelen kizökkent. Nem értékeli saját képességeit? Mikor váltottunk a müzlibe vizelésről ilyen mély, lélektani kérdésekre? Az előbbiről sem óhajtok nagy eszmecseréket folytatni, de ilyen komoly vizekre meg végképp nem akarok evezni.
- Nos, én és a brit társadalom többi tagja is rendkívül értékeli nyelvújító törekvéseid, az ő nevükben is kívánom, hogy legyen nagyon gyümölcsöző eme vállalkozásod, - válaszolom szarkazmustól csöpögve, és vissza is fordulok az irodám felé. - Sok öngyilkossághoz is csak egy ugrás kell… - szólok vissza a hátam mögé az ajtóból.
Irodám fehér csempéi nyugalommal törölnek át, de ez a béke egy szekundum alatt tova is tűnik, mert Lutece követ, nem is ő lenne, ha adna az embernek pár perc békességet. Az ismeretlen ritmusra visszafordulok felé, és lángvörös tincsei egy csöppet meglepnek, vagyis inkább nagyon, biztosan elkerekednek a szemeim, és ajkaim sarkába talán egy vigyor is odaszökik. Igazából még így is elég szépen fest, arcának vonalait és szemének pajkosságát nehéz eltorzítani, mindenesetre ez a mostani kombináció az én ízlésemnek elég merész. Persze nem hagyhatom szó nélkül, ha ő már ily’ figyelemmel van arra, hogy egyedül óhajtok lenni.
- A sörényed alapján igen erősen tüzelsz, Lutece, Baldwin vagy Gant biztosan készségesen állna— nyelvemre harapok, a szóvicc abszolút tudat alatt gördült ajkaimra, mindenesetre már nem tudom visszaszívni —szolgálatodra, - tüstént elfordulok tőle. Kínos, kínos, kínos. A szófa mellé sétálok, az valamivel távolabb esik tőle, talán ekkora távolságból kevésbé olvassa le arcomról a gondolatokat, viszont még természetesnek tűnik, hogy most pont annak akarok támaszkodni.
Körbetekintek én is a termen. Igazából a minisztérium majdhogynem tökéletes negatívja. A csempék fehérek, már-már vakítóan, és a helyiség igen üres, légies, az ember azt hinné, hogy egy elmegyógyintézet egyik kórterme. Vajon a ‘cuki’ szócska mögött szarkazmus lappang? Elvégre az egyetlen színfoltok az ébenfa bútorok: a könyves polcok, a szófa, az íróasztal és a hozzátartozó szék. Közel sem olyan varázslatos, mint a többi terem, nem lebegnek agyak, vagy kattognak órák a terem közepén. Nagy bánatomra az én kutatásaim tárgya nem ölt fizikai testet, munkám majdhogynem teljességgel elméleti természetű. Azon ritka alkalmakkor amikor fizikai dolgokban kutatom a mágia forrását, akkor könnyűszerrel előidézhető a szükséges felszerelés… de ezen alkalmak nagyon, de nagyon ritkán fordulnak elő. A felszínre is tör az évek kudarcainak kesernyés íze, amiről Lutece pár pillanatra elterelte a figyelmem. Már bizseregnek is ujjaim a tű után és bizonyos tudatmódosító szerekért. Inkább zsebeimbe rejtem őket és belülről gyűrögetem zakóm anyagát, az kevésbé feltűnő, de ujjaim rátalálnak az ezüst cigarettatartóra. Cigaretta. Figyelmem eltereléséhez az is jó lesz.
- Konfitált libamáj, igen, én főztem. Szeretem tudni, hogy mégis mit viszek be a szervezetembe. Egyél belőle nyugodtan, én nem vagyok éhes. Viszont ha nem zavar, én most rágyújtok, - kezemben már ott is a szál, igazából nem tud érdekelni ha ellenvetése van, nekem ez most kell. Nem kell hozzá semmilyen eszköz, ahogy ajkaimhoz ér, magától gyúl lángra. Elegáns kis bűbáj, a Főnixnél kétséget kizáróan értik a dolgukat. - Esetleg kérsz egy szálat? - Nyújtom felé az ezüstös dobozkát. Kezdek hálás lenni, hogy nem hagy passzív, önpusztító őrjöngésemben rohadni.
- Igen, még régebben a családommal— de várj. Meg kell tanulnod? Miért? Csak nem színészkedsz? - Ez újdonság. Valahogy bennem mindig is úgy élt, hogy ez egy tipikusan mugli szakterület, elvégre a varázsvilághoz képest ők igen szürke világban élnek, úgyhogy magától adódó, hogy ki akarnak lépni belőle. Jah… Most jut eszembe, hogy még a varázslóknak is megvannak lelküknek szürke, vagy éppen sötét, nagyon sötét foltjai, amelyet szívesen kimosnának magukból. Én már csak tudom.

Me?
Sarcastic?
NEVER.

        - Nem vagy rózsás hangulatban? Néha én sem. Várj, de mégis. - olyan alávaló mocskos ronda volt ez a megjegyzés, hogy biztos vagyok benne, csak kizárólag Dean tudná értékelni, ő is csak azért, mert rajtam kívül más nem produkálna ilyet ilyen természetességgel, ami lehet jó meg rossz tulajdonság is, attól függően honnan nézem - Á, nem mondhatod, hogy nem volt érzékletes. Annak a valakinek nyilván gondja van rá, hogy minden reggel megörvendeztessen vele hogy a megfelelően sanyarú arckifejezéssel jöhess be. Ezt nevezem én kötelességtudatnak!
        Táncolok szép sunyin utána, kezd a jelenet nagyon komikus felhangot kapni, pedig ritkán ér az a szerencse, hogy ilyen jellegű darabban szerepelhetek, általában valahogy drámában tudnak elképzelni, pedig ha ismernének...! Az egész életem egy komédia, de van, hogy csak én nevetek benne, a rendező meglepően kreatív húzásokkal dolgozik. Á is itt van a megszokott nyunyó magatartás, már kezdett gyanús lenni, hogy Marlowe két percig nem a legjobb gúnyos megjegyzések kiötlésével töltötte az idejét.
        - Ne mondj már ilyeneket, az élet szép is tud lenni ha kimozdulsz az négy fal közül. - megköszörülöm egy kicsit a torkom, és idézek is neki egy kicsit dallamosabban - "There is life outside your apartment./But you gotta open the door!"
        Ezt szoktam énekelni az öcsémnek is, de ő sem rajong túlságosan érte. Megvan a nyunyóknak ez a képessége, hogy ignorálják azokat a dolgokat is, amik jót tehetnének nekik, de valahogy inkább visszabújnak a saját sötét aurájukba, és onnan pislognak kifelé duzzogva, és olyanokat mondanak, hogy 'Nem, Rosa, csukd be az ablakot, ez már túl sok friss levegő!' meg 'Rosa, hajnali három van, nem akarom meghallgatni még egyszer a Grizabella szólódat, igen, szép volt, de most aludni akarok!' - utóbbi már lehet, hogy nem ugyanaz az eset, de biztos vagyok benne, hogy az unokahúgomnak nem fájt volna, ha egy kicsit közelebb kerül a színházhoz, még ha hajnalban is.
        - Várj, Marlowe, te most egy pajzán poént sütöttél el? Tényleg? - felvonom a szemöldököm és lassú léptekkel közelítek, ha esetleg végigvágódna a padlón, el tudjam még kapni - Tudom, habár leültél, állva ünnepelsz.
        Kacsintok egyet, de aztán tovább nézelődöm a helyiségben, a hajam pedig követi a hangulatom és szép lassan visszatér az eredetibe. Ha nem figyelek rá, hajlamos elárulni álnok módon mit érzek, de nyilván a színpadon az ura vagyok a saját testemnek, idelent azonban nincs jelentősége, hogy éppen hupilila göndörkékkel támasztom-e a falat félálomban a szüleim sokadik számolgatását figyelve, amit teljesen némán lezavart vitákkal együtt tálalnak a legnagyobb örömömre, vagy hófehér bokáig érő sörénnyel libbenek ide vagy oda. Most egyébként is az izgalmas illat köti le a figyelmem, a fülem pedig valósággal belepirul a magyarázatba, mitől is keletkezett. Éreztem, hogy nagy nap a mai, már éreztem, mikor ezúttal a kora reggeli elegáns szökellésem nem egy járókelő hátába bele történt meg, úgy suhantam a nyilvános wc felé, mint egy valóságos kisasszony, erre tessék, Marlowe egész cukrosbácsivá avanzsál a tudatom szélén lóbálva a nyunyó lábait.
        - Persze, egészségedre! - intek olyan nyugalommal, mintha Dean nem lenne allergiás a bent füstölgésre, de én nem láttam és éreztem semmit, amit nem nehéz ilyen jó illatok mellett - Te bizony minden szerénykedés nélkül egy isten vagy, és egy általam készülő, általad választott helyen emelendő szobor tulajdonosa, Marlowe. Istenien főzöl. Egyébként köszönöm, én majd utána gyújtok rá, tök finom cigit sikerült kölcsönkérnem a lakótársamtól, és ugyan ő még nem tud róla, biztos vagyok benne, hogy nem bánja különösebben.
        Felülök az asztalára és olyan üdvözült arckifejezéssel kóstolok bele az ebédjébe, mintha Johannát akarnám megidézni a máglyán. Mostantól ha kigyullad alattam a fa, csak ez a remekmű fog a fejemben járni, és amíg a tisztelt nagyérdemű elmorzsol pár könnycseppet a szegény ártatlan lány vallási magasztosulásának kálváriáján, lelki szemeim előtt elúsznak majd mindenféle ínyenc falatok amiket ezek szerint Marlowe dob össze. Fájó szívvel teszem félre néhány harapás után mégis a mennyek e hírnökét, mert mégsem illene most betermelni az összeset, még ha soha nem is ettem jobbat. (Bocsi, Elsa, nekem fura a japán konyha.)
         - Az előbb utalgattam itt neked, de Marlowe... - leugrom az alkalmatosságról, és egy látványos mozdulat kíséretében letérdelek elé, és odaadó tekintettel húzok elő egy rózsát az ingujjamból felé tartva - Leszel a feleségem? Kérlek. Kérlek. Te jól főzöl, én jó vagyok az ágyban, tökéletes párosítás.
        Aztán persze nevetve kihúzom magam, és csak betűzöm a virágot az egyik szimpatikus könyvespolc szeletébe, és előhúzom a saját cigarettámat, amit gondos francia kezek levendulával készítettek. Újabban rászoktam a mugli gyújtók használatára, így nem kell pironkodnom az utcán megállva, semmi nem állja útját a kényelmes pirománkodásnak. Rendben, ez csak a fejemben hangzott jól, másodjára meg már ott sem.
         - Hátizé. Úgy valahogy. - próbálok nagyon komoly fejet vágni, de megette a kneazle az egészet az iménti magánműsorom után - Mondanám, hogy ne mondd meg anyáméknak, de tudnak róla, és ugyan az összes létező ellenérvüket elmondták már az összes általuk beszélt nyelven, de attól még tudom, hogy tudnak kreatívak lenni és ha folytatják a témát, kénytelen leszek bedobni az öcsém életét a közösbe, hogy ne én legyek a szenzáció. Visszatérve a kérdésedre: igen, eredetileg színész vagyok, itt csak pont a drága nemtőim miatt dolgozom. Ez afféle hallgatólagos megállapodás közöttünk: Rosa mehet produkálni magát, ha Rosa segít a kutatásokban. Rosa emiatt aztán általában kialvatlan és hajlamos reggelente alapozót nyomni a fogkeféjére, de mindkét munkáját szereti. Viszont megleptél, Marlowe.. téged valahogy inkább olyannak látlak, aki verseket olvas sötét magányában... van kedvenced? Szívesen meghallgatom az élményeidet.

[- Najó, inkább hanyagoljuk ezt, ebből sehogy sem lehet jól kimászni, inkább egyél. -]

i've always depended on the kindness of strangers

Hogyan mehetnék ki a világba, ha a világon minden csak egy valamire emlékeztet? Ha kilépek az utcára, és a felhők között utat tör magának a nap, akkor Salcombe szürke partjai jutnak az eszembe. A homok durva anyaga, ahogy felsérti combomat, miközben meredőjük szétfeszít. Ha a borbély véletlen arcomhoz ér összerezzenek, mert az ő érintésüket juttatja eszembe. Ahogy csontos ujjaik a földhöz, a falhoz, vagy éppen a kéjtől lucskos ölükhöz szorítják arcomat. Képtelen vagyok emberek közé menni, egyszerűen nem tudok a világban létezni úgy, hogy ne ők jelenjenek meg előttem. A szobám félhomályában érzem egyedül jobban magam. Az ágyon hánykolódva a gyűrött lepedőkön és kitépett papírlapokon. Versek, mondatok, amik abban a pillanatban megnyugvást hoznak egy röpke időre. Az ereimben keringő ópiátok, a vékonyka tűn megcsillanó kósza fény, vagy az írógép monoton csattogása. Néha ki tudom magamból írni a szenvedést, a kurvákat, akiket durva , s barbár karok közé kényszerít az élet, Ganümédészt, akit Zeusz saskarmai kényszerítenek, hogy szolgáljon, hogy térdeljen...
Hogyan lehetne így élvezni a világot? Persze vannak rosszabb és jobb napok, de igazándiból egyik se nevezhető jónak.
- Najó, inkább hanyagoljuk ezt, ebből sehogy sem lehet jól kimászni, inkább egyél. - Vágom ki magam a helyzetből egy halovány mosollyal és a szófának dőlve figyelem. A szobában csönd van, csak villának kapirgálása a műanyag dobozon hallatszik, s néha-néha felizzik a számból csüggő cigarettaszál. Torkomon finoman kapar, megnyugtat, ahogy tüdőmet tépi a füst. Kezem elegáns ívben hullik oldalamhoz, ahogy kifújom a füstöt, és nézem Lutece kevésbé elegáns mozdulatait. Ahogy felhuppan az asztalra, és nekiáll bekebelezni a kreálmányom. Kétséget kizáróan élvezi az ízeket, arca és a hangok alapján olyan, mintha minden egyes falattal szeretkezne.
- Kösz, de bőven elég maga tény, hogy ízlik. És miért van olyan érzésem, hogy ez nálad nem ez az első eset? - Húzódik a vigyor arcomon a kis sztorit hallva. Katasztrofális nőszemély, mégis valahogy jól áll neki a zűrzavar. Az ahogy néha szertelen ügyetlenséggel billeg jobbra, s balra, ahogy haja villámgyorsan cikázik tűzvörösből ciánkékre, amikor a folyosón lohol, és akkor a rendkívül érzékletes beszédéről már ne is beszéljünk… Kevés ilyen bohém emberrel találkoztam, talán eggyel se— illetve dehogynem, hát a drágalátos Dean, hova is gondolok… Van valami teljesen magával ragadó az ilyen emberekben, valami, ami ha ugyan el nem tudja felejtetni a rossz dolgokat, de legalább enyhítik azok csípős jelenlétét.
- Pfff! - tör ki belőlem mikor térdre borulva ontja magából a sületlenséget. Még a hamut is a zsebhamutál mellé pöckölöm meglepetésemben. - Nálad valami nagyon nem kerek, Lutece. Te jóságos… Mondd csak, még mi mást rejtegetsz magadnál, hogy a megfelelő pillanatban előhúzhasd? - mondom még mindig prüszkölve. Kész. Kész ez a nő.
De ismételten komolyabb vizekre sodródunk. Nem érthetem… Miért? Miért tagadná meg egy szülő gyermekétől, hogy olyan legyen, amilyen, hogy az legyen, aki lenni szeretne? Miért zárják őket kalitkába, vagy egyszersmind metszik le bontakozni vágyó szárnyaikat holmi körömvágó ollóval? - De hát ez borzalmas. Miért tesznek veled ilyesmit? Ha egyszer odahúz a szíved, akkor fölösleges, sőt, egyenesen vérlázító, hogy ide, a tudósok sötét lyukába láncolnak téged. Miért tesz ilyet egy ember a saját gyermekével? - kérdezem talán túlságosan szomorkásan, de hiába, az efféle sebet is igen személyesen ismerem.
- Hát őszintén szólva nem gyakran járok színházba, nem szeretem a tömegeket. Ahogy az emberek egymás mellé préselve kénytelen nézni a darabot, miközben egymás verítékét és orrfacsaró lélegzetét kénytelen szagolni. Nem, azt nagyon nem szeretem. Általában csak kifutóban lévő darabokat szeretek megnézni, ahol csak néhány kósza lélek ül a sorok között, vagy már megesett néhányszor, hogy csak jómagam vettem jegyet. - Az gyönyörű volt, csak én voltam a hatalmas teremben, a színészek pedig csak nekem sírták könnyeiket, csak nekem nevettek, csak értem léteztek abban az egy-két órában. S ugyan végén a tapsom elveszett az űrben, katartikus élmény volt. - A múltkor A vágy villamosát néztem meg. Rendkívüli alkotás. Oly’ nyers és mégis varázslatos. Ahogy Blanche-t jelenetről jelenetre fosztják meg önmagától, ahogy lépésről lépésre kergetik az őrületbe, s ahogy mások karjában keres menedéket: “I’ve always depended on the kindness of strangers…” Gyönyörű és egyben szomorú viszont, hogy végül csak a teljes őrületben talál békére. De legalább megleli azt. - Kicsit elvékonyodik a hangom. Legalább ő meglelte, vajon én megfogom valaha? - De egyébként igazad van. A verseket jobban szeretem. - Halványan mosolygok és a az ágyamra, a gyűrött lepedőre és a papírlapokra gondolok. Csak ott vagyok igazán biztonságban. - ó, édes Álom! Hogyha akarod, / törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám, / vagy várd meg a záró áment, amíg rám / a mákonyos ágy suttog altatót.

Me?
Sarcastic?
NEVER.

        Azt hiszem, a nézők nem mindig realizálják, hogy a komédiák alapkellékei majdnem mind beleillenek a tragédiába is: az egyetlen különbség a tálalás és az időzítés. Még maga a halál is lehet vicces, a rendezőn múlik tulajdonképpen, ő mit szeretne bemutatni vele. Mikor Marlowe a szüleim döntését feszegeti, valami ilyesmi jelenik meg a lelki szemeim előtt, meg persze az a kevésbé népszerű vélemény, hogy tulajdonképpen mind pszichiátriáról szabadult futóbolondok vagyunk, akik imádják, ha többszázan bámulják őket.
        - Azt mondod, annak örömére, hogy szerinted páran tömni akarnak, tömjem meg inkább saját magamat? - vigyorgok fölényesen, a fenemód jókedvben lóbálva a lábamat - Hát lehetséges, de még egyszer sem panaszkodott. Ha étterem lennék, nem is kellene panaszkönyvet fenntartanom, mert még senki nem akart beleírni...
        Mindjárt a nyakunkba szakad a melankólia viharfellege, és ma tényleg nem készültem elázásra, habár anyám szerint egy nőnek egyetlen élettársa van az országban, az pedig egy megfelelő esernyő. Nem volt szívem megmondani neki, hány embert tekintettem ez alapján az esernyőmnek, de anyám francia, nyilván szemet hunyna szélkakas lánya szerelmi élete felett, főleg mert valahogy egyensúlyoznom kell Leon nem is létező kalandjait. Hihetetlen önerőt tanúsítva nem eszem tovább szegény Marlowe ebédjét, főleg mert meg kell kérnem a kezét. Kétségkívül szórakoztató házasságunk lehetne: anyámék rajonganának érte, neki címeznék az összes meghívót, nászútra mondjuk valami olyan egzotikus helyre mennénk, mint Skócia, és lenne két dundi gyerekünk, akik miatt olyan varázslatos karikákkal a szemünk alatt jönnénk dolgozni, hogy mindenki azt hinné, hogy egész éjszaka egymáson gyakoroltuk a vonzás törvényét. Hmm, utóbbi nem is olyan elképzelhetetlen, néha ott találsz a legjobb szeretőkre, ahol nem is hinnéd... már pardonnez-moi, persze.
       - Ne mondd, hogy nem hiszel az üzleti alapon megkötött házasságokban. Soha többé egyikünk sem éhezne semmire...- mosolyodom el a gondolaton, a hajam pedig felfénylik, aztán ezúttal a szőke egy szerinte csábító árnyalatába ugrik, a tökéletes hullámokat felidézve, ahogy csalás nélkül soha nem áll senkié - Ööö, nem biztos, hogy tudni szeretnéd, de akkor lássuk, lássuk..Héé, nézd, ez Doremi, a patkány! Csak kellék, ne nézz így rám, mű, megfoghatod, tessék, nézd csak. Az egérfogóból maradt nálam, de a kellékes összekeverte kicsit a dolgokat, vagy nem volt a helyzet magaslatán, mindenesetre cuki. Itt van még egy pakli kártya, egy óra.. fúj, de utálom az órákat, igen, az egyetlen élő Lutece, akitől ilyet hallhatsz, lássuk, mi van még.. áá, egy doboz óvszer, pedig azt hittem, már rég eldugtam... egy fiókba, persze. - és még így is kihagyok néhány tételt, mert félek, hogy fel kellene mosnom a csempéről, és a végén még megvádolnának valami olyasmivel, hogy nehéz velem együtt dolgozni - Szövegkönyv.. hmm, műkönny, fogkefe. Szólj, ha valamelyikre szükséged van.. á, nézd csak, ez végig itt volt!
      Elkapom Cedric elegánsan lehanyatlott kezét, és a gyűrűsujjára húzom a kis karikát. A bőrével érintkezve rögtön el is kékül, már az ékszer, nem a keze, az rosszul venné ki magát.
      - És voilá, birtokba vagy véve... és látom, a gyűrű szerint is nyunyó vagy. Páratlan felfedezés, most már tudományosan is dokumentálhatom. - várjunk, az imént mondott valamit, nem? - Ismered azt az aktust, ahol a fiúgyermek többet ér egy béna királydrámában, mint egy lány? Hát az én szüleim nem érzik ezt magukénak, azt viszont nagyon is, hogy KELL valaki, aki viszi tovább a kutatásaikat, és mivel az öcsém... látó, sokáig alkalmatlan volt arra, hogy emberek között dolgozzon. Emlékszem, erőltetni akarták, mindig Leon volt az okos gyerek a családban, ő volt a kitűnő és az otthonülő is, de amikor láttam, hogy szenved ettől az egésztől, azt mondtam: ha felül vagy, az sokkal jobb póz, mintha téged döngetnek, és inkább én válasszam a keresztet, amire később vélhetően fel leszek szegelve.
       Ez tulajdonképpen egy máshogy is elmesélhető történet... próbáltam eleinte menekülni otthonról, annyira nem találtam a helyem abban a közegben, de ez nem lenne rám jellemző. Megvalósítottam, amit akartam és megmentettem az öcsémet is, és az ő bátortalan mosolya meg a közönség tapsa bőven elég jó fizetség cserébe. Meg persze Marlowe, aki most már engem is sajnál maga mellett, mintha kötelessége lenne.
      - Főpróbákra kellene járnod, az általában ilyen. Mondjuk van egy olyan mondás, hogy minél rosszabb a főpróba, annál jobb az előadás, de ez nem mindig jön be.. - nosztalgiázom a cigaretta füstjében - De kevesebben is röhögnek ki, ha megcsörren a telefonod a nagymonológ közben, vagy ha rosszul került rád a jelmez és combot villantasz Johannaként. "Szívesen lennék kalauz a vágy villamosán..." Egyébként nem volt még alkalmam játszani vele, de furcsa, hogy ennyire szépnek találod az őrületet. Van ugyan benne valami felszabadító, de mindig vannak készséges kollégák, akik megjósolják az elméd megbomlását, ha túl élethűen hoznád a figurát.
       Nem lep meg a választása, ha megkérdeznek, mit tippelek, hasonló lett volna az elképzelésem. Elfordítom a fejem, és mikor újra fókuszálok, ő van a tekintetem kereszttüzében, a hangom füstös és mélybe húzó, mint az órakongás sötét éjszakákon egy olyan házban, ahol mindenki álmatlan virraszt, mind kifelé keresi az utat a testéből, csak míg az egyik a tudomány szárnyán akar menekülni, a másiknak a csillogás kell..
      - "de óvj s erősíts, mert a vánkoson /a sírba szállt nap árnya átoson;" - magam felé húzom a cigarettát tartó karját, ujjaimat a kézfejére fonom és nem engedem - "űzd el szobámból a busarcu gondot, mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok; csukd el a lelkem ékszerét vigyázva" - beleszívom a szálba, és a füst kíséri a szavaimat, alátámasztok a hangnak, a vége sötétbe vesz könyörgőn, könnyesen - "s fordítsd meg kulcsod az olajos zárba."
        Elengedem, és aztán visszarendezem a vonásaimat, el is mosolyodom. Nincs okunk szomorúnak lenni, nincs mit siratni, mert a melankólia épít és nem rombol... nem sokat, észrevétlen, de ha nem lenne, elmerülne minden kesergő a saját könnyeiben. Teszek néhány tánclépést, és csak utána jut eszembe, hogy elhanyagoltam kissé a szövegtanulást, de egye fene, majd improvizálok valamit, ahogy eddig is.