Néha jó, néha rossz, néha nem

[N é h a j ó, n é h a r o s s z, n é h a n e m]

N é h a   j ó,   n é h a   r o s s z,   n é h a   n e m

Dakota Bourgh • Cedric Marlowe

idő  •  1998. november
hely  •  Roxfort Birtok

Előbb vagy utóbb el kellett jönnie a percnek, hogy rádöbbenjek mennyire jelentéktelen is vagyok. Hiszen minden évben be kell látnom, hogy nem számít semmit sem az erő, a tudás vagy a magabiztosság… Ha a tűzzel játszol, légy akármennyire rátermett, akkor is megégeted magad.

Mély levegőt szívok tüdőmbe, s letörlöm az utolsó könnycseppet, amit hajlandó voltam elhullatni. Most, talán most mindennél jobban vágynék az ő érzéketlenségére, de vele ellentétben én kaptam szívet az élettől. Arról nem is beszélve, hogy igaza van. Nem vagyok fontos. Hiába hiszem azt magamról, hogy az vagyok. Ha neki nem számítok… úgy érzem, talán senkinek sem fogok.

Ez már nem csak egyszerű tapasztalat. Ez már nem csak egy játéknak az elvesztése, amit én kezdtem gyermeki valómban… Üdv Dakota, bemutatkoztál a csalódásnak. Ismét. Hiszen neked valahogy mindig az a játék végződik a legrosszabbul, amire csak a kíváncsiság kedvéért nevezel be. De nem. Nem. Sikerült ismét a szívedet feltenned tétnek. Pont úgy, ahogy tavaly ilyenkor Ben miatt is megtetted…

Akkor még reménykedtem benne, hogy a nyár majd kárpótol minden fájdalmamért. S akkor még reménykedtem benne, hogy a következő végre annyira egyszerű és boldog lesz, ahogy annak a legtöbb regény megírja.

Eldobom az első kezembe akadó követ, úgy igazán, dühvel, amilyen messze csak tudom, mintha szívemtől is pont ilyen egyszerűen tudnék megszabadulni. Aztán csak talárom zsebébe nyúlok, hogy elővegyem cigarettatárcám és rágyújtsak egy életet jelentő szálra. Csakhogy az már nincs nálam. Az ezüst kis ékszert elrejtettem ládám legaljába, hátha úgy könnyebben megy majd a nagy felnőtté válás, a káros szenvedélyek elhagyása.
Na, persze…

Inkább csak lekuporodok a kőfal tövébe. Tudom így már nem lát senki a kastély felől. S az onnan ideszökő hangokat is még mindig olyan tökéletességgel szűri, mint mikor teljes magasságában tornyosult fölém. Vagy majdnem teljességében…
Az ostrom előtt jártunk ide sokat, éppen Bennel. Azóta egyszer sem jártam erre. Új törzshelyet kerestem. Ez túl sok fájdalmas emléket hordozott. Most pont jó volt hát visszatérni és a fájdalmat itt kiadni. Még, ha a háború kissé meg is tépázta a helyet… A fal jó pár köve lehullott, s helyébe sűrű fű nőtte be magát. De legalább a természet boldog, mikor visszafoglal valamit, amit az ember veszteségként ír le.

 De a patak vizének hangját, ami pár méterrel lejjebb egy aprócska mederben csordogál, most mintha még erőteljesebben hallani lehetne. S bár a kilátás sem veszített szépségéből, egy év alatt szinte teljesen átalakult a táj. S így nagyobb rálátás nyílik az ide vezető útra is. Persze… Ki akarna ide jönni? Ez a hely épp annyira jelentéktelen, mint én. 

[- Megtennéd, hogy legközelebb nem az út közepén versz tanyát? -]

drága Dakota



beyond the laws of density
towers of glass and steel
temples and fragments of memories
drifting away from me

i'm ready to start the conquest of spaces

Újult erővel lépek ki a birtokra, végre, végre találtam valamit! Tíz évig egy helyben toporogtam a kutatásom illetően, most meg mintha fényéveket léptem volna előre… Ki hitte volna, hogy pont az a neveletlen kis csitri lesz mindennek a kulcsa? Hideg van, érzem, de közben meg mégsem, véremet és egész lényemet fűti a felfedezés lángja.Végre. Végre talán megtaláltam, amit mindezidáig kerestem!
Most először nem azért nyúlok az ezüst cigaretta tartóért, mert menekülni akarok, mert inkább a füst mámoros homályába burkolnám bensőmet, mintsem szembenézzek a világ, s önmagam szörnyszülöttjeivel. Nem. Most diadalmam glóriájaként izzik fel a cigarettaszál, s tölt meg engem, tüdőmet büszkén eregeti a meleg füstfelhő. Céltalan török át a vidéken az egyik kőfal mentén, ujjbegyeimmel simítva az érdes felületét, mélyeket szívva a hűvös levegőből, a füsttel elegyedve felfrissíti elmém, felperzseli azt, mire fel a zöld táj lehetőségek csillagaival, galaxisokkal telik meg. Szemeimet eltelíti a csillagpor, fényűző konstellációk rajzolódnak ki előttem. Ha… ha sikerül, és megtalálom a forrást, ha pálcámra tűzhetem, ha fiolába zárhatom… talán-talán végre megtisztulhatok, magamba fecskendezve végre aranyvérű lehetek. Tiszta. Plátói. Megszabadulhatok életem, s lelkem mocskos fertőjétől, tisztára moshatom magam, s nebulaként, ezerszínű csillagködként ragyoghatok a körülöttem lévő sötét űrben. Nem kötne többé az emlékek, a piszkos lét súlya, örökre kitörnék eme gyarló gravitáció markából, a természet törvényeit megtagadva teljesedne ki lényem a világban, szabadon dőlne belőlem a fény, a Nap aranyba mártott sugarai, fényt, tökélyt locsolva a világra. Tökéletes tisztaság.
Univerzumokat átívelő gondolatmenetem viszont megszakad, a tökéletes csillagképet aszterodia töri meg, én is ahhoz hasonlóan csapódok a földbe. Térdemet és könyökömet felhorzsolom, talán ki is szakadt ruháim szövete, a cigarettaszáll pedig kihullik ujjaim fogásából, egy tócsába gurul, s felszisszenve múl ki. Feltápászkodom, tenyereimből kisöpröm az odatapadt gallyakat, kis leveleket, porszemeket, ruhámról - ami bizony itt-ott kiszakadt - szintén letörlöm a szövetbe akadt port, s kavicsokat, majd dühösen pillantok hátra, hogy mégis miféle átkozott merte megötrni galagktikus mámoromat. Egy zavart lány ábrázata tárul elém.
- Megtennéd, hogy legközelebb nem az út közepén versz tanyát? - kérdem tőle fennkölt hangon, de közben rájövök, hogy ez pont nem az út közepe, csak valami elhagyatott kőfal, ennek ellenére nem óhajtok bocsánatot lérni. Elvégre korszakalkotó felfedezés nyomára bukkantam. Újabb cigarettaszálért nyúlok, kell nekem izzó glóriája.
- Mellesleg, mit művelsz itt? Hogyhogy nem a barátaiddal szórakázol, mint a többiek? - vetem oda neki, közben mélyet tüdőzök a füstből, hagyom, hogy megtelítse testem és újra a tiszta, mámoros jövő melegével árasszon el.