Anyám.
Egy vallomással tartozom Neked. Neked, aki annyi mindent elviseltél, akár saját becsületed kárán, s tovább mosolyogtál akkor is, amikor a világ újra és újra jogtalanul arcodba köpött. Neked, aki mindig csillagként virított az éjszakában, távoli, szinte elérhetetlen boldogság reményét sugallva számomra. Nekem, aki talán most tapasztalja meg igazán az északi sötétséget, mely mintha sosem akarna véget érni, s örökre béklyókba kötött volna.
Nincs mit tagadnom - előtted hasztalan. Te is jól tudod, mennyit tévedtem, s talán mekkora tévútra léptem. Azért írom soraim neked, Anyám, hátha akkor nem gondolsz rosszat Rólam. Talán megérted majd, hogy mindezt Érted csináltam, kedves Anyám, s mindvégig szemem előtt lebegett mindaz a sok áldozat, melyet értem megtettél, miután a világra hoztál.
S mindezek előtt szeretném, ha tudnád - többé nem kell félelemben élned. Hisz mi más a félelem, ha nem egy választás, melyet magadba olvasztanál?
Emlékszem, szinte alig múltam el karjaidon csüngő kisgyermeknek lenni, mikor színes foltokkal finom bőrödön megláttalak. Azt hazudtam, nem értettem, mi történt, holott üreges hangod mögött ott éreztem minden rezgését annak, amit elszenvedtél Értem. Akkor és ott azt mondtad nekem, hogy az én karjaim azok, amik legszebb ékszerekként ékesítik nyakadat, én pedig megfogadtam, ha fele annyira leszek jó ember, mint te, boldog és büszke életet élhetek.
S így is lett... fele annyira vagyok csak ember, mint te, Anyám. Áldozatot hoztam. Áldoztam, de értsd meg, ez szükséges volt a Nagyobb Jóért, az emberekért, a gyermekekért, s végső soron Teérted, kedves Anyám. Kérlek, ne ítélj el. Kérlek, ne kelljen a szemedbe néznem, s azt látnom, mitől leginkább rettegek ezen a világon. Kérlek, ne akard az igazat. Kérlek, ne keresd az igazat. Kérlek, Anyám!
De reménykedem benne, legalább annyira lehetek jó, mint te, még ha emberségem egy szeletét oda is hajítottam az enyészetbe, s néztem végig, mint holmi fuldoklót az óceánba merülni, vagy nyúl húsát, ahogyan cerberusok armadája marcangolja fel apró cafatokra. Mindezt miért? Hogy olyan lehessek, mint te, Anyám! Megértettem, volt értelme. Hisz most, most értem csak igazán, mi mindent meg nem tettél értem. A sok sírás, a sok fájdalom, de még az utolsó szelet almás pite is, amit valójában mindig is akartál, de végül nekem adtál, mind értelmet nyert! Az egyetlen különbség, én nem hordtam méhemben gyermekeim, én nem vártam rájuk kilenc hónapig, én nem szenvedtem meg az életet magát. Mégis anyjukká váltam. Hisz annyira egyszerű! Csak arra van szükségük, amit Te is megadtál nekem mindig is, cserébe pedig hűen követnek, ahogyan tettem én is képességeimhez mérten mindazt, amit kértél tőlem. Egyetlen dolog, amire nekik szükségük van, nem több, mint élni, nem pedig túlélni. Azáltal pedig, ha csak ellene szegülünk a sötétségnek, nem teszünk mást, mint hátat fordítunk azoknak, akiknek jobban van szüksége ránk, mint mi gondolnánk. A dementorok nem többek síró csecsemőknél, akik önmaguktól cselekedni is képtelenek. Tedd szívedre a kezed, Anyám, s mondd, hogy képes lennél utcán hagyni egy elhagyott kisdedet, ki senkinek sem kell. Ugye már megérted, miért tettem, Anyám?
Suttogok hát szavakat gyermekeim fülébe. Ha valakik, ők itt vannak velem akkor is, amikor mások gondolatom is csak fanyarral és hazugsággal méltatják. Megszűntem embernek lenni, egyetlen kötelékem az a halvány aranyfonál, mely veled összefon, anyám. Melyet óvnék, védenék, még ha gyávának is tartasz, amiért elbujdostam előled, s a többi ember elől. De remélem, te megértesz, Anyám. Remélem, megbocsájtasz fiadnak, ahogyan én is megbocsájtottam az én gyermekeimnek.
Talán a végén én is egyedül maradok. De addig is, szerető gyermeked:
Gellert Grindelwald
A Suttogó
Roxfort RPG
Szerző