Szobám íves ablakain már fagyásnak indult a pára, hogy maga szépségével éreztesse közelgő tél ridegségét. Megbűvölt üvegsasom kénytelen volt az ablak sarkába húzódni, hogy a jégvirágok ne láncolják le egész télre. Elvesztette a szabadságát és ez nem tetszik neki. Hiszen alig egy hete még bátran szárnyalhatott ablakaim között, behozva a kinti eső hűsítő cseppjeit hátán. De ez most véget ért. Zsebkendőnyi terület maradt csupán, melyet még nem ért el a megálljt parancsoló fagy és a jelek szerint az is fenyegetve van. Ha tudna hangot kiadni valószínűleg segítségért kiáltana, de így pusztán szárnyát kiemelve próbál csapkodva szembeszállni a Skócia jégvirágjaival. Egy kacs már elérte lábát és nem engedi. Ez is annak a nyoma, hogy mostanság nem töltök elég időt sem a szobámban, sem pedig a kastélyban. A diákjaim bulikba járnak, lázonganak és Hollóháti Hedvig nevére szégyent hozó teljesítményt nyújtanak s tudom, hogy ez az én hibám is. Hiszen elhagytam őket. Magánéletem jobban lekötött, mint kellett volna és magára hagytam a Roxfortot, persze mikor sikerült visszatérnem nem tetszett, amit látok. Pedig nem várhattam mást. A kert, amit nem gondozunk, elburjánzik, ahogyan Reed mondaná.
Pálcám hegyével megérintem a beszorult üveglényt s fémes kerete láthatóan izzani kezd. Új erőre kapva szántja végig az ablakot leolvasztva róla a közelgő tél karmait. A felhevült cseppek egy része gőzzé válik még mielőtt a párkányra csapódva tisztítaná meg a régi kastély újra és újra megcsiszolt kövét. Egy pillanatra sasom kiugrik az ablakból és mélységet kap a térben. Büszke hősként szárnyal újra, élvezve, hogy a fagy által ráparancsolt lassúságot levetkezheti. Szabad lehet, repülhet. Pár szárnycsapás után ismét belapul a következő olvasztani való ablakba. Mint láncait letépő sárkány hegyeit úgy birtokolja az üveglapokat, elvették tőle, de ő most visszahódítja. Fenségesen szárnyal egyikből a másikba, mígnem jégvirágoknak csak pusztaemléke nem marad. Fenségesen őrzi innentől területét, a tél többé nem árthat neki.
A kopogás kizökkent a diadalmas pillanatból és reflexből intek gyertyánvesszőmmel hálom ajtajára. A kerek tetejű tölgyfa keményen csapódik a falba és hangosan kattan rajta megannyi zár. Íróasztalomról a port felkavarva csapódnak a könyvek, hogy vendégeimnek sejtése se legyen éppen mi köthet le. Sebtében táncikálnak a sarokba és helyezik magukat féllábú, öreg baglyom kalitkája alá, aki csak álmos pillantásokkal reagálja le a szituációt. A nehéz rézszín műszerek is visszatérnek a kandalló párkányára. Mint, aki most ért át a Namib-sivatagon és a lelkét adná egy dementornak pár csepp vízért, úgy hörpintem fel runespoor tojással kevert kávém maradványait.
Ajtóm, mely tán még érzi a kopogás rezgéseit kitárul én pedig felkészülve jóra és rosszra egyaránt rápillantok vendégemre, hogy kiléte ne lehessen többé titok előttem. Talárom háromnegyedes ujja alól jön elő öltönyöm s kezem vége zsebemben végződik. Oldalasan állva mérem fel az ifjú Mr. Thorint. Nem burkolva bizalmasan elmosolyodok. Éltanulóim megkeresésének mindig örülök, Frederik pedig mindig is elől járt bűbájtanból.
- Á, Mr. Thorin! – szólítom meg köszönésképpen – fáradjon be, miben segíthetek? Kér esetleg egy csésze teát? – invitálom be az irodahelyiségbe és meg sem várva válaszát intek egy két csorba csészére és a kandallóból jön ki a gőzölgő kanna, hogy kitölthesse a forró mentás-pitypang teát. Míg az felszolgálja magát helyet foglalok asztalom mögött s intek diákomnak, hogy nyugodtan üljön le velem szembe.