Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
the variable
☆ Miss Sparkly-eyed ☆
Hozzászólások: 593
Jutalmak: +1057
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Kor: 22
Ház: Griffendél
Évfolyam: Negyedik
Családi állapot: Bonyolult
Kedvenc tanár: Quennel Oakley
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Dátum: 2016. 08. 24. - 23:24:37 » |
+2
|
as the smile carves my neck +16 i tied a ribbon round my throat to hide the silver’s bite and i hear the echoes of my mother, as the smile carved her neck, gentle and red-filled as a lover: "beware them who call you daughter"
A rohanásban egybemosódnak a színek, elkeni őket a látóterem féltékeny keze a könnyeim hosszú ecsetjével, mintha ízléstelenül sok vízfestékkel akarná valaki befedni a világot. A dobhártyámat a sarkam kopogása harapdálja, a tüdőmet átszúrja a lendület, és az ajtónak csapódom, aztán elnyugszom. Nincs itt rajtam kívül senki, alszik a kastély körülöttem, szunnyadnak a képek, a kísértetek, a páncélok, álmot látnak a kövek és falak. Felemelem a fejem, a régi faalkotmány is pihent eddig a percig, most felébresztettem - körbenézek, és realizálom, milyen őrültnek is tűnhetek egy álmos ajtó szemében. Nem érdekel, mennyire helyteleníti a következő cselekedeteimet, kaparászó ujjaim cigarettát kutatnak a zsebemben, idegesen rágyújtok, morogva konstatálom, hogy már csak három szálam maradt, pedig a doboz tegnapi - tudom, hogy Greg nem atyáskodna a mennyiség miatt, de valóban elhatalmasodott rajtam a függőségem. Hogyne, ez a szertartás percekre kikapcsol, mély altatót duruzsol a megvadult tenger belsőmnek. Nincs itt most senki, a füst otthont teremt a szürkeségben, ha pedig erre találna járni valaki: járőrözöm. Néha futva, néha rágyújtva, de ez a jogkör megadja nekem a céltalan séta lehetőségét kérdések nélkül, és mióta nem merek Willow közelébe merészkedni, szükségem is van rá - ahogy a karikákra is, amik a számról hajóznak messzi tájak felé. Szerencsére nem pizsamában vagyok, különben mostanra jégcsapokat kapart volna a hűvös levegő a bőrömre, de inkább látszom egy felöltöztetett csontváznak, mint olyan embernek, akinek még árthat a tél. Hagyjuk most a halál gondolatát, leszórom a feleslegessé vált szenes törmeléket, és a falnak simítom a hátam, mintha az egy kis védelemmel biztatná fel dübörgő tüdőmet. Hát igen, soha nem mondta senki, hogy a halál könnyen érkezik...
Egy egyszerű kis csomag volt, olyasmi, amire nem igazán figyelünk, ha előtte kaptunk már néhányat poénból, ledobjuk az ágyra, csak amikor a papír felületén egy száj körvonalai rajzolódnak ki, akkor bontjuk sebesen, mert a rivalló nem örömtűzként ég... Felmarkoltam, és a szobatársaimat válaszra sem méltatva vágtattam ki a hálókörletből a legközelebbi üres teremig, bízva abban, hogy a pokoli szerkezet beéri egyelőre ennyi figyelemmel, és majd a padok között kitombolja magát. Feltéptem a rostszálakat, és anyám hangja betöltötte a rendelkezésre álló összes teret: a vér is megállt bennem, elfehéredett kézzel szorongattam az imént még gúzs köteget, ő pedig nevetett és megígért mindent, amelyet rémdrámák gonoszai szoktak az egész emberiség számára. Szikrákká robbant szét, de akkor még nem jöttem rá, hogy a legrosszabb váratott magára: a már széthajtott csomagot emeltem fel, hogy megsemmisítsem, amikor egy anyagdarab, ami a bőrömhöz ért közvetlenül, a nyakamra fonódott - érte kaptam, de a kezem nem fért már alá és a nyaki vénák közé. Köhögni próbáltam, nagy igyekezetemben be is borultam az asztal alá, még néhány színes folttal megajándékozva a sokat nyúzott tagjaimat, de a fulladás körmei egyre élesebben ásták bele magukat a légcsövembe. Meleg patak húzott csíkot maga után a padló felé indulva, csöpp-csöpp, egy rémálom sem kívánhatna jobbat... - "...mondj igent.. mint egy jó kislány.. mondj igent, Elizabeth.. mondj igent az anyukádnak... légy jó kislány..." - a világ már sötétté aszott a szemem körül, mire megértettem, hogy anyám nem elégszik meg a tudattal, hogy megölhet és esetleg a saját céljainak megfelelően felhasználhatja a részeimet: neki a végső győzelem kell, a zokogó ellenfél, a leborult korona, az világ utolsó vége. - IGEN! I-I-IGEN...! - hörögtem, már abban sem voltam biztos, hogy szorítom-e még az anyagot, a csuklóm vértől volt lucskos, a hajamba és a pulóverem anyagába kentem, a görcs magához ölelte az izmokat, amik betegesen remegve harcoltak... már fogalmam sincs, miért. Néhány plusz nap ennyit érne az egónak? De meghalni ritkán lehet szépen.. Most jól esik, hogy van mivel inhalálnom a füstöt, még ha iszamós is végig a karom, a nyakam és az arcom földrésznyi része - úgysincs itt senki, hogy lássa. Felgyújtottam azt a pántot, és inkább nem kérdezem meg magamtól, mi történik, ha nem születek elég gyorsnak...? Tulajdonképpen jól jártam volna. Ha-ha, milyen szép is az élet, nem igaz? Mindig van minek örülni...! Kurvajó, tényleg.
Nem számítok társaságra, békésen szellőzik a vágás a nyakamon, szinte úgy nézhetek ki vele, mint a régi idők nemes aranyvérű hölgyei nyakékeikben, mely a hagyomány szerint anyáról lányára szállt... Nem panaszkodhatom, anyámnak kiváló a humorérzéke. Nem érdemes firtatni, hogyan juttatta be nekem, tekintsük a gondoskodásba oltott leleménynek, elvégre a feketemágia találékony jószág, és imádja, ha kreativitástól mocskos kezekkel simogatjuk a hátát - van némi külső tapasztalatom benne. Mikor mégis lépteket hallok, előhúzom a pálcámat, felkészülve arra, hogy azelőtt küldjem a furcsa helyen mászkáló holdkórost büntetésbe, hogy megkérdezhesse tőlem, miért nem béreltem még helyet ilyen mészárlás túlélőjeként a Gyengélkedőn...?
|