Drágaságom

l i k e  a  d i a m o n d

1 9 9 5

"Az egyetlen üzlet, ahol koboldok által készített,
különleges mágikus képességekkel bíró ékszereket
is forgalmaznak, igaz, limitált számban és csillagászati összegekért.
Egyébiránt egy egyszerű, csupafény-csupaüveg
ékszerbolt, melynek kirablása szinte lehetetlen.
Mindenki tudja viszont, hogy a koboldok mennyire
háklisak a saját kezük munkájára, így innen vásárolni
nehéz dolog, de mindenképpen megéri - ezekben a
zord időkben lehet, hogy pont az a tenyér nagyságú,
fehérarany foglalatú türkizmedál menti majd meg az életed..."

        Egy dér által gondosan megcsipkedett arcú lány lép a helyiségbe - látom az arcomat magam felé fordulni a tengernyi csillogó felületen, és a hófehér rémálomban elmosolyodom. Minden ragad a tökéletességtől, és attól a furcsa gazdag parfümtől, amivel azok születnek, akiknek a csontjai aranyból vannak, ereikben pedig irigyeik gyémántfényű könnye folyik: fehérarany üvegszívük pumpálja a vért, smaragd ül a szemük helyén és soha nem fogják megérteni, miért jobb a puszta hús a drágaságnál. Most mindenesetre ez a legjobb hely, épp az, ahová a bosszúvágyam vezetett - ahogy elfordulok az egyik üveg csattogóan harsány felülete előtt, szinte látni vélem az újabb fojtogatás nyomait a nyakamon, amiket persze gondosan takar ez a sál, ami lassan magától is a túlvilágra segítene a hivalkodásával. Egy aranyvérűnek öltöztetett hangulatgyilkos vagyok, de nem tudom megállni a kuncogást, mikor előhúzom a kabátom zsebéből a kis borítékot, és a benne lapuló pár fülbevaló mintha helyeselne: bizony, Minerva, már úgy is kérni akartuk, hogy lopj el minket az anyád szekrényéről, napokat fog tölteni a keresésével, és mi lehetne nagyobb szégyen, mintha újra felbukkannánk valaki máson, és azt suttognánk a bámészkodóknak, hogy olyan helyzetbe került, hogy tovább kellett adnia rajtunk...?
        A kobold gyanakvóan végigmér, de találkoztunk már, a személyazonosságomat egy komor biccentéssel rendben találja, és inkább az ékszerekkel kezd foglalkozni - ez nem két perc lesz, de nem hiszem, hogy kifutnék az időből. Előrelátóan épp akkor szöktem meg otthonról, amikor órákig eszébe sem jut senkinek a létezésem, a vendégek meg úgysem kíváncsiak egy félvérre, legyen bármennyire is a díszlet részévé téve. Unottan megdörzsölöm a márvány-gerincű padlót a cipőm orrával, merem remélni, hogy nem fogunk kérdezz-feleket játszani a kobolddal, abban nincs semmi szórakozás, ha csak egyszerűen valami kukába dobom az ékszert. Ha most lenne itt mellettem bárki épeszű, mondjuk az egyik nővérem, biztos felvetné, hogy akár volt közöm a fülbevalók önkényes száműzetéséhez, akár nem, úgyis valamelyik túl ép testrészem fog megfizetni értük kamatostul: de hát épp itt van elásva a hulla! Pardon, a furmász. Lényegében teljesen mindegy, mit csinálok, a most nem csak szimbolikus ostor úgyis a hátamon csattan, legalább egy kicsit szeretnék a bosszú asztalánál üldögélni és a megelégedettség teáját szürcsölni.
        Karácsony előtt vagyunk alig pár órával, más gyerekek nyilván otthon készülnek nagy lelkesen, én pedig ékszert lopok nagy lelkesen - mindenkinek kell egy kis szórakozás. A boltban kevesen lézengenek ebben az időpontban, senki sem ismerős, így legalább teljesen átadhatom magam a csínyem gyomorbizsergető csiklandásának: igen, megtettem, és egyáltalán nem bánom. A kabátom belső zsebében pihen néhány szál cigaretta és egy mugli tűzszerszám, ha ezt elintéztem, még rá is gyújtok megünneplendő az év elvileg legfényesebb éjszakáját.
       - Ez eltart még egy darabig... - morogja a mókás okulárét viselő kobold - Remélem, ráér.
       - Hogyne, feltétlenül. - fordítom rá a tekintetem az egyik különösen giccses vázáról, ami a címkéje szerint énekelni is tud - Végtelen időm van..
       - Azt látom. És miért is akar megszabadulni tőle? Innen van, de nem mai darab... - összevonja a szemöldökét, és most először van olyan érzésem, hogy sejtheti, miben sántikálok.
       - Személyes okokból. - zárom rövidre egy bájosnak szánt mosollyal, de a koboldot abszolút hidegen hagyja a vélt sármom, annyi szerencsém van, hogy az ékszer tényleg érdekli.
       Különösen meleg hangulatú párbeszédünk után aztán tüzetesebben kezdi vizsgálni, nekem meg átfut az agyamon a lehetőség, hogy nemes egyszerűséggel megfordulok és távozom. Egyébként sem az ára érdekelt, külön móka és kacagás lenne, ha apróért kelne el - az én szememben úgyis csak a kár csillogása ég, minél nagyobb szégyent csiholhatok, annál kevésbé fáj majd az a néhány kínzás..

        Karácsony van; pusztán ez a tény annyi változást hoz az emberek szívébe, egészen más tőle a levegő, más ízű a víz, más tapintású a pénz, más tekintetek pásztázzák az utcán lézengőket. Vannak az ünneptől ellágyultak, akik boldog karácsonyt köszönnek minden szerencsétlen szembejövőnek – könnyű prédák, sosem figyelnek a zsebeikre, szenvedélyesen meg akarnak szabadulni a pénzüktől. És vannak azok, akik elgondolkodnak, hogy az év e jeles napján mit keres még bárki is az utcákon? Természetesen rajtuk kívül. Számukra mindenki gyanús, talán még a rossz szándékot is kiszimatolják, mégis kapkodnak, mert az utolsó pillanatra hagyták az unokaöcsi ajándékát. Tőlük egyébként jobb tartózkodni, mert attól félnek, hogy a legjobb önjáró markolót csapják majd le a kezükről az üzletben, ahol már amúgy is kifosztották a polcokat. Az ájtatos, képmutatástól megrészegült andalgóknál azonban nincs is jobb célpont. A gatyát is le lehetne lopni róluk, azt is csak akkor vennék észre, ha már kikristályosodott a seggükben a szar.
        Ez a szép szál fiú, aki az utcákat járja ma, szintén ajándékokat keres, csak épp más zsebeiben, de legnagyobb sajnálatára eddig nem volt valami bő a termés. Azt a pár aprót, amit összekapargatott, nem is tartogatta soká: vett magának egy zacskó sült gesztenyét, és pihenésképp az egyik kirakatnak dőlve azt rágcsálta. Ekkor szúrta ki a lányt.
        Az arca zsongó pirosságára figyelt fel először, olyan szépnek és egészségesnek hatott… kicsit talán túl egészségesnek is, mintha a láz mardosta volna rózsásra. Aztán a szeme… Ő talán észre sem vette, de egyszer, a lézengő emberek között Neilre villant a tekintete. Öntudatlan kis pislantás volt, egy másodpercig tartott, de Neil elkapta a rebbenést. Nem remélt tőle nagy zsákmányt, pedig egy másodperccel később a lány olyasvalamit tett, amitől megáll a gesztenye a szájban.
        A hatalmas és roppant kirakaton át kémlelte a titokzatos fiatalt, aki számításaihoz – vagy még inkább a vágyaihoz – hűen a zsebébe nyúlt. Persze a sajátjába. Egy gusztusos kis borítékot húzott elő, de hogy abban mi lapult, rejtély maradt, legalábbis a kirakaton át Neil többet nem tudott kivenni az üzletben zajló jelenetből. Nyilván voltak sejtései, egész sor gyomrot bizsergető fantáziakép pergett le előtte, és a kérdések csak úgy tolongtak az agyában. Mit keres karácsony napján egy ilyen kabátban is cingár bakfis az utcákon? Pláne ezen a környéken? Nem beszélve erről a bizonyos ékszerkereskedésről! Honnan szerezte a borítékot, ami majdnem biztosan valami értékes csecsebecsét rejt? Neil sem hülye, ha a kiscsaj rögtön a koboldokhoz szalad a szajréval, amit talán épp az előbb csent el ördögi ügyességgel valami vén boszorkától, akkor mindez komoly biznisz. Szinte fáj neki a tudat, hogy ez a kis mitugrász lecsapott a kezéről egy ilyen zsákmányt (tegyük hozzá, Neil még mindig nem látta, mi lehet a borítékban, még mindig csupán feltételezésekre alapoz), és ha még ez nem lenne elég, szalad és beváltja a kasszánál, mintha csak egy nyerő csokipapír volna. Amatőr…
        A filozofálgatás – bár hosszúra nyúló – az agynak mégis pár másodpercébe telt, és Neil már bent is volt az üzletben. Sosem szerette a nagy nyilvánosságot, hiszen az árnyék az ő hű famulusa, de az ajtó fölött fityegő kristálycsengettyűket nem lehetett elég gyorsan csendre inteni. Bizonyára mágiával itatták át a büdös koboldok, hogy a fene rágja ki a belüket. Életbe lépett a B terv; finom biccentés a pult felé, felszegett áll, félárbocra engedett szemhéjak, s úriasan kicsinylő tekintet körbe a csillogó-villogó, üvegpolcokon sorakozó ékszerarzenálon. Egy arisztokrata örökösnek mindez nem olyan izgalmas, sőt, egy bizonyos sznobizmuson túl már-már unalmas. Nem fárad a köszönéssel, hisz a pénz nem feltétlenül jár együtt az udvariassággal, viszont ahogy a pulthoz csoszogott, láthatóan végre kettesbe kapcsolt a figyelme. Szenvtelenül megbámulta a koboldot, miközben az apróra bevizsgálta a borítékban érkezett fülbevalót. Szóval ezt a ragyogó darabot loptad el, te tolvajtól tolvajló kis dög. Neil szaktudás nélkül is bármikor megmondta volna, hogy nagyon sokat ér a fülbevaló, de véletlenül éppenséggel még értett is egy keveset a drágakövekhez. Nem először volt dolga velük, na.
       - Mi scusi… Kisasszony – a koboldot szóra se méltatva egyenesen a lányhoz fordult, és durva olasz akcentussal, amit az ég tudja, hol szedett össze, és őszinte csodálattal megszólította. – Csak nem? Reménykedtem benne, hogy még látom, de ez… és pont itt! Emlékszik még rám, Signora?

l i k e  a  d i a m o n d

       Sétálgatok néhány felesleges kört, megszemlélek egy kristályból faragott koponyát, ami a cetli leírása alapján értékőrként is használható, mert azonnal trillázni kezd, ha a gondjaira bízott ékszerek sétálni indulnának, nem egészen önszántukból. Hmm, lehet valami ilyesmit kellene vennem anyámnak, ha történetesen egy kiadós nyaktörésen kívül bármit is kívánnék neki, de szórakoztató a gondolat, hogy valaki tényleg egy ilyen kis csecsebecsére hagyatkozik. Milyen nehéz lehet elhallgattatni? Jellemző, hogy nekem máris ilyesmivel van tele a fejem az ünnepi boldogság helyett, de nálunk a fa is olyan díszekkel van feldíszítve, amelyeket senki nem nevezne így: itt egy kis csillogó viasszal bevont fül, ott egy vörös lakkos ujj.. Már hozzászoktam, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudom, más normális emberek hogyan ünneplik a Karácsonyt.
       - Azonnal jövök. - szólal meg hirtelen a kobold, bár vet egy ellenséges pillantást a most érkezettre, de abból nekem is jut még - Várjon meg itt, Ms. Balmoral!
       Csak bólintok egyet, de éppenséggel a vállamat is megvonhatnám, egyáltalán nem érdekli a beleegyezésem, legfeljebb az üzlet hírneve, azt pedig nem én fogom rontani. Csak egy fél pillantással mérem fel az idegent, de sétálok is tovább, nyilván neki is van fontosabb dolga, mint velem beszélgetni a szenteste előtt - talán a barátnőjének akar keresni valami 'szépet', talán az édesanyjának, de nem tudom tovább elkerülni, amikor megszólít, és a hangja nagyjából megerőszakolja a dobhártyámat. Milyen nyelv akart ez lenni, mielőtt ilyen rondán elbántak vele...?
       - Jó napot... nem. Minden valószínűség szerint nem. - újlatin, az biztos, de sokkal durvább a franciánál, és nincs benne a spanyolos lágyságból.. de a megszólítás tényleg ismerős - Nem találkoztunk még soha, de.. Parlez-vous français?
       Jól nézek ki, ha belefutottam anyám valamelyik francia rokonába.. nem emelné túlságosan a hangulatot otthon, ha mondjuk visszarángatna és egy lendülettel le is leplezne. Az arcát nézve még éppen illik is a családfába, bár tényleg soha nem láttam, vagy soha nem annyi időre, hogy meg is akarjam jegyezni.