Gringotts

A varázslók bankja. Itt koboldok várják a pénzt kivenni, vagy épp betenni óhajtó mágusokat. Vagy az olyan mugli származású roxforti diákokat, kiknek szülei mugli pénzt óhajtanak átváltani. A széfek a föld alatt találhatóak, és megközelítésük csillékkel lehetséges, egy eléggé gyomorforgató út során.

Reynolds

Épp apának segitettem a boltban, mikor elküldött a Gringottsba, hogy tegyem be a széfbe a havi jövedelmet. Amikor odaértem elszörnyedtem a tömegen. *Erre rámegy a délelöttöm* gondoltam magamban, majd beálltam a sorba. Lehettek elöttem legalább harmincan. Talán, ha visszajönnék késöbb, de ekkor belépett még néhány ember a terembe, szóval, ezek csak többen lesznek, úgyhogy maradtam a helyemen.

Olyan meleg van, közeleg a nyár. Érezni a levegöben. Szivesen ennék egy fagyit. Vagy egy hideg italt, bármit, csak enyhitse ezt a forróságot. Érdekes, tegnapelött zuhogott az esö, most meg ilyen szép idö van. Furcsa ez az angol klima. Bulgáriában sokkal egyszerübb volt a helyzet, vagy meleg volt, vagy hideg. Mindig tudtam hogyan öltözzem. De itt. Bár már majdnem fél éve élünk itt, mégsem szoktam hozzá a hirtelen idöváltozásokhoz.

Legalább fél órája állok a sorban, nem elég, hogy meghalok a melegtöl, de még egy hirtelen mozdulattal ki is csúszik a kezemböl a pénzes zacskó. Szerencsémre nem nyilt szét, igy csak gyorsan felkaptam azt. Krül néztem, hogy mennyien látták az ügyetlenségemet, de hála Merlinnek mindenki el van foglalva a saját problémáival, na meg a meleggel. Ahogy felegyenesedtem szétnéztem. Körülöttem a varázslók és boszorkányok legyezték magukat papirjaikkal, amiket kezeikben tartottak. Szemem sarkákból megláttam a mögöttem álló férfit.

Feltünö lett volna megfordulnom, úgyhogy elöszedtem a kis retikülömböl a púderes tükröm, s úgy csináltam, mintha magamat nézegetném. Sehogysem tudtam úgy forditani a tükröcskémet, hogy lássam az arcát. És már különben is mindjárt sorba kerülök. Igy eltettem az imént elövett tárgyat. Feltünöen körbenéztem, mintha keresnék valakit, igy ürügyem volt a férfire is ránézni.

A magas alakra emelte tekintetem. Sokkal magasabb volt tölem, majdnem egy fejjel. Szökés haja fénylett a beszürödö fénysugárban, a kék szempár pedig csillogott. Ha észre veszi, hogy nézem, rámosolygok. Elöre fordulok, s várom, hogy megszólitson, ha akar persze. Kellemes a külseje, bár látom, idösebb nálam. Na, de ez nem számit. Én szivesen ismerkedem.

Micsoda egy furcsa népek ezek a koboldok! Úgy néznek az emberre, mint egy utolsó véres rongyra. Mintha én tehetnék arról, hogy a Mindenható ott fent az égben az emberi létet választotta nekem, s nem pedig varázslány formájában jöttem erre a világra! Ráadásul még a bejelentkezésnél, amikor a magas pulthoz kellett besoroljak, hosszú percekig faggattak, és vizsgálták a meghatalmazó levelet, amit átnyújtottam nekik, mert azt hitték, egy utolsó kis tolvaj vagyok. Egyáltalán nem vagyok járatos a varázsvilágban, és csak az egyik ismerősömnek teszek szívességet, hogy némi pénzt hozok el a széfjéből. Most járok itt először, azelőtt nem volt alkalmam átlépni az Abszolúton látott hatalmas fehér épület kapuját, így igen csak megszeppenten követtem végül az egyik mogorva lényt, aki arra utasított, hogy kövessem. Idegesen birizgáltam a jobb karomon felhalmozott karkötőket, miközben kissé leszegett fejjel követtem őt. Ám nem sokáig tartott ez a visszafogott viselkedés, hiszen ahogy az a kis hullámvasúthoz hasonlatos kocsi megérkezett, nekem pedig sikerült beleügyeskednem magam, a szélébe kapaszkodva bámészkodtam körbe. Néztem felfelé, mint úgy lefelé is a sötét mélybe, ahol további kis kocsik száguldottak, apró fényes csíkokat húzva maguk után. A hajamat a hűvös szél összeborzolta, s a göndör tincsek csiklandozták az arcomat. Leszámítva a nem éppen kedves fogadtatást, nagyon elnyerte a tetszésemet ez az egész, hiszen pont olyan, mint a vidámpark! Megmondom majd Ryanának, hogy máskor is szívesen ellátogatok ide.

A hosszú alagút végén, melynek bendője a legnemesebb családok széfjeit rejtik, egy nyugodtnak tűnő sárkány tanyázott, megannyi lánccal lefogva, megelőzve annak szökését. A mozgástere igencsak csekély volt, hiszen felegyenesedni sem tudott görnyesztett, vagy éppen fekvő helyzetéből. Akár egy kalitkába zárt madárka, aki nem tudja szárnyait kinyújtani. Azt nem tudni, hogy a ma délelőtti órákban az eddig nyugodtnak nevezhető lényt mi lelte, de hatalmas ricsaj és üvöltés zengte be az egész alagútrendszert. Pár másodpercig tartott ez az áldatlan állapot, utána ismét minden sivárnak s nyugodtnak tűnhetett az ott tartózkodóknak; vihar előtti csendnek szokás ezt nevezni, s bizony be is következett az, ami a nagykönyvben meg vagyon írva. Újabb földöntúli üvöltés harsant fel, s ezzel egy időben valódi földrengéshez hasonló rázta meg a falakat nem is egyszer. Az összes csille leállt, a fények villogni kezdtek, akár egy zárlatos készülék, több fal és boltív beomlott, majd lassan minden újra elcsendesült, egyik pillanatról a másikra. A vihar tovább állt.

Gondos mozdulatokkal pakoltam el az aprócska erszényt, melybe gallenokat és egyéb más elnevezésű pénzérmeket csúsztattam, s léptem ki a széfet rejtő furcsa boltíves ajtón, amikor egyszer csak megmozdult a lábam alatt a talaj, s elvesztve az egyensúlyom, csapódtam neki az egyik kőoszlopnak. Karjaimmal körülfonva azt a monstrumot, hiszen a döbbeneten túl dolgozott bennem erőteljesen a túlélési ösztön, kapaszkodtam meg, majd próbáltam nyitva tartani a szemem. Ha már nem hallok semmit sem a külvilág neszeiből, s zajaiból, legalább lássam, mikor akar felém csapódni egy nagyobb kődarab vagy akármi! Ez az egész helyzet fájóan ismerős volt a számomra, s rég beforrt sebeket téphetett volna fel, ha hagyom magam elragadni. De én nem a múltban élek, s sosem tekintek hátra, ez az életfilozófiám, csakis előre. S jelen pillanatban az volt a fontos, hogy túléljem ezt az egészet. Nem a föld mélyén akarom a halálomat.

Oldalra fordítva a fejem, kerestem a koboldot a szemeimmel, de persze sehol sem volt, úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Micsoda dolog ez! Itt hagyott engem minden figyelmeztetés nélkül, s ahelyett, hogy kirángatott volna a széfből, a saját életét mentette?! Ez egyáltalán nem volt szép dolog tőle. Nagyon nem.

Időm sem volt ezen tovább elmélkedni, hiszen a csille, pislákoló fénye megvilágította a mögötte lévő hatalmas boltívet, ami engedve a gravitációnak egyszerűen csak beomlott. Becsuktam a szemeim, és prüszkölve ragadtam meg a blúzom gallérját, hogy az orrom elé emelhessen a finom anyagot. Ezzel a tettemmel csak azt akartam meggátolni, hogy még több felvert port és piszkot szívjak be és tüdőzzek le. Már épp elhatároztam magam, hogy elsuttogok egy imát, amikor az állandó rázkódás megállt. Kissé tétovázva, de felálltam, s óvatoskodó lépésekkel haladtam le azon a pár lépcsőfokon, a csilléig, hogy elérhessem az arra akasztott lámpát. Hunyorogva bámultam bele a sötétbe, miközben ujjaimmal megkapaszkodtam az azt tartó rúdba, s tettem fel magamnak a kérdést. Vajon tényleg teljesen egyedül maradtam volna?

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Kat

Imádom a szabadnapokat, főként, ha fizetést is kapok előtte. Nem túl kifizetődő a Prófétánál dolgozni, de azért egy agglegény igyekszik megélni belőle. A tegnap kapott galleonjaim felét beteszem a széfbe, mert amilyen szerencsétlen vagyok, ellopják tőlem idő előtt. Tehát irány a Gringotts.
Mihelyst megérkeztem, felpillantottam a kétszárnyú bejárati kapura, melyen még mindig ott díszelgett az az aranytábla a verssel, mely elriasztja az önjelölt tolvajokat.

"Lépj be vándor, de vigyázz,
Nem csak kincset rejt e ház.
Ha csak vinnél, de nem hozol,
Fejedre csak bajt halmozol.
Ki idegen kincset áhít,
Annak e hely csapdát állít.
Add fel tolvaj, ne légy dőre,
Varázslat e kincsek őre."

Micsoda bölcs kis kobold róhatta fel rá ezeket a szavakat, és valljuk be, nekem nem jutna eszembe ujjat húzni velük, a kis csúnya testükben sok gonoszság és annál több fondorlat meg varázserő lakozik. Éppen ezért tartok is egy kicsit tőlük, mindig úgy megbámulnak, meresztik a tágra nyílt szemüket és rendívül udvariatlanok.
Lassú léptekkel közelítettem meg az előtért, ahol már várakozott az a bizonyos vonat, ami levisz a magunk kis széfjeihez. Mázlim van, nem kell  leülnöm vagy ácsorognom egy helyben.
Beszálltam a magam kis ülésére, és vártam, hogy kezdődjék az utazás. Mindig is szerettem vonatozni, buszozni meg metrózni, a hoppanálás nem szimpatikus nekem.
Ahogy egyre lejjebb értünk az alagútban, valami  furcsa sikoly visszhangzott a teremben, kétszer egymás után. Ez hátborzongató volt. De nem hátborzongatóbb, mint az ezt követő események .
Sikolyok.
Földrengés.
Sötétség.
Nem tudom pontosan mi történt, csak arra emlékszem, hogy a földről kelek fel, a tarkómból szivárog a vér, és kétségbeesetten kutatok emberek után. Egyik oszlopról a másikra támaszkodtam,  midőn azt hittem, e mennyben vagyok.
Egy szőke hajú angyal állt előttem, és már vártam, mikor jelenik meg Szent Péter és kapja elő.
Khm a kulcsot.
De se Szent Péter, se a fény az alagút végén, csak ő maradt ott meg én, és szép lassan kezdtem elveszíteni az eszméletem, de férfi vagyok, uralkodnom kell magamon. Ezért belekapszkodtam egy oszlopba, majd kinyöszörögtem.
-Csak ketten maradtunk itt vagy más  is itt hal meg velünk?
Mondtam kétségbeesetten, de mikor rádöbbentem, hogy épp halálra rémítem, gyorsan beszélni kezdtem. hátha elterelem a gondolatait.
-Bocsi, Ian vagyok és a fejem vérzik...
Nyögtem ki, de egy láthatatlan kéz arcon csapott, jogosan mert ez sem épp valami megnyugtató.
-Nyugi, kijutunk innen, semmi pánik.
Szóltam nyugodtan, és közben azon agyaltam melyik varázsige az, amivel eltüntetem a fejemen díszlő sebet, de a fájdalomtól semmi sem jutott az eszembe.

[Hé.. szia! Már azt hittem nincs is itt senki!]

Megragadom a csilléből kiálló rudat, s kapaszkodok meg benne, mintha még mindig mozogna a lábam alatt a talaj. Pipiskedve nyúlok a felakasztott lámpáért, s akasztom le onnan. Izzadtságcseppektől csillogó homlokom megtörlöm a másik kezemmel, ami persze nem volt a legjobb ötlet. Az egész csille egy merő kosz, több száz évnyi mocsok, olaj s kitudja még mi van rákozmázva. Észre sem veszem, hiszen -  élet-halál között ugyan van jobb dolgom is, mint hogy a tükörben nézegessem magam -, de gyönyörűen kenem össze a homlokom, ujjaim által vastag fekete csíkokat otthagyva. Csak tetézem az egészet azzal, hogy futólag az arcom is megdörzsölöm, így már egy egész harci sminket elkészítettem magamnak a tudtomon kívül.

Találnom kell valakit. Igen, egyszerűen muszáj, hogy legyen még itt valaki rajtam kívül, nem lehetek teljesen egyedül! Ezzel az elhatározással fordulok körbe a tengelyem körül, előrenyújtva karom, amiben a lámpát szorongatom. Hunyorogva kémlelem a sötétséget, s keresek valami mozgó pontot, vagy csillámlást, vagy bármit, ami egy másik életre utalhat. Vagyis másik emberre, mert nem űrlények után leskelődök. A tarkóm bizseregni kezd, mintha csak figyelnének, ez pedig most egyáltalán nem frusztráló érzéssel tölt el, épp ellenkezőleg. Automatikusan afelé az oszlop felé fordulok, ahonnan én közelítettem meg a síneket, s a rajta álló ’csodakocsit”, amikor egy másik arc néz vissza rám, mi több, még az ajkai is mintha meg-megmozdulnának. Áh.. szóval lehet, hogy már percekkel ezelőtt megszólított volna?
- Hé.. szia! Már azt hittem nincs is itt senki! – Sóhajtok fel megkönnyebbülten, majd odabotladozok hozzá, kikerülve egy-két nagyobb darabot a boltívből.

Szabad kezemmel, amit eddig magam mellett kinyújtva tartottam, hogy egyensúlyba tartsam saját magam, most megtámasztom az oszlopon, s pillantok rá újra, így közvetlen közelről.
- Jézusom, te vérzel! – Hökkenek meg, rémülten kiáltok fel. Sőt, biztos vagyok benne, hogy jobban megvagyok rémülve mint Ő maga. Már épp nyúlnék oda, amikor visszarántom a kezem, ahogyan a szemeim rátévednek a kacsómra. – Óh.. nem érhetek hozzá, nehogy elfertőződjön a seb, de.. de nem fáj? S jól vagy? Nem szédülsz vagy ilyesmi? Van nálad pálca? -
Ontom magamból izgatottan a kérdéseket. Kissé összefüggéstelenül, s persze teljesen logikátlanul. S bár nem volt pálcám, de az alapvető varázsigéket még éppen eltudtam sajátítani, illetve sokat tanultam abban a táborban ahol.. Nem. Most nem gondolunk arra. Nagyon is ide kell koncentráljak minden erőmmel.
- Csak mert nekem nincs.. vagyis van pálcám, de nem itt. Hanem otthon. Nem is szoktam gyakran használni. Viszont ha kölcsön kapom a tiéd, akkor gyors rendbe tesszük a sebet. Rendben? Majd utána agyalhatunk azon, hogyan jussunk ki innen. –

[-Hát, persze itt a pálcám, és ha tényleg tudsz segíteni, azt örömmel venném, mert nekem most még a világító varázsige sem jut az eszembe.]

Vér.
Sötétség.
Ő.
Ennyi volt, ami most körülvett engem ebben a föld alatti alagútban, ami most zárkaként funkcionált. Én ösztönösen a vérző helyre szorítottam a kezem, amit tudom, nem lett volna szabad, de úgy éreztem, ha nem fogom oda a tenyerem, a fejem szétesik. Ekkor a lány, akit megszólítottam, válaszolt, pedig azt hittem már vagy láthatatlan vagyok, vagy halott és ez csak a lelkem aki nem találta meg a földön a nyugalmat, illetve erőszakos halált halt, ezért örökre itt kell kódorognia a Földön, a mennyország számára elérhetetlen.
De révedtem, biztosan ő is kétségbe volt esve, azért nem vett észre. Van hogy az ember elmerül saját gondolataiban, és észre sem veszi, miféle hangokat bocsátanak ki az őket körülvevő emberek.
De ő is visszazökkent a külvilágba, és már is kérdések tömkelegével rohant le, amit csöppet sem bántam, sőt örültem, hogy van egyáltalán valakihez beszélnem.
-Hát, persze itt a pálcám, és ha tényleg tudsz segíteni, azt örömmel venném, mert nekem most még  a világító varázsige sem jut az eszembe.
Majd rögtön felé is nyújtottam a pálcám, ami szerencsére még épp volt a nagy kavarodás közepette, aztán mintha nem is szivárogna egy testrészemből sem vér, olyan könnyedén kezdtem el beszélgetni vele.
-Suliba jársz még vagy már kijártad?
Kérdeztem mosolyogva, mert ahogy végigmértem a lányt, beillett volna tanulónak is, de akár egy ifjú boszorkány hölgynek is könnyedén. Az a típus, akit örök fiatal arccal áldott meg a Jóisten, és olyan bájos volt, hogyha egy hidegvérű gyilkos is, akkor is könnyűszerrel megölhetne, mert én biztosan odamennék hozzá.
Ha paranoiás lennék, hihetném azt, hogy arra kell neki a pálcám, hogy végezzen velem, kihasználva a gyengeségem, de ez még feltételezésnek is vicces, ugyan hová gondolok. Neki én talán sokkal ijesztőbb vagyok, mint gondolnám.
Egy ilyen szép és fiatal lány egyedül a föld alatt egy férfi társaságában, nem egy bizalom gerjesztő szituáció.
De ő mint valami ápolónő rögvest a sebem akarta ellátni, ahelyett, hogy sipákolt és pánikolt volna, mint a legtöbb korabeli lány.
-Egyedül jöttél le vagy valaki elkísért?
Kérdeztem, bár ha elveszett volna a kísérőjét, biztosan nem lenne ebben az állapotban, így gyorsan témát váltottam.
-Szerinted keresnek minket, vagy azt hiszik mindenki halott?
Folytattam a gondolatmenetet, nem éppen megnyugtató kérdések ezek, de most ez volt a legfontosabb dolog, ami érdekelt.