+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Lélek kifőzde (Moderátor: Saladin Mallard)
| | | | |-+  1994. július Szent Mungó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: 1994. július Szent Mungó  (Megtekintve 2062 alkalommal)

Saladin Mallard
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 08. 31. - 18:31:22 »
+1

||1994. július, Szent Mungó

- Buta ötlet volt - motyogta néha felébredve a mély álomból, amiben igazából nem álmodott semmit, ezért felesleges is volt a kedves medimágusoknak azt kívánnia, hogy álmodjon szépeket, hiszen nem álmodott, de tizenkét éves fejében a gondolat éppen csak felmerült, aztán tovább is állt, mintha sose lett volna. Aludt és ébren volt. A fájdalom a fején ott maradt, mint egy forrón izzó billog, de otthon már mondhatni egészen megszokta, tompult jelenléte a fájdalomcsillapítók boldog mákonyködében olyan volt, mint egy megszokott baráté. Valakié, akit nagyon szeretsz, ezért titokban tartod, hogy az ágyad alatt él, ahonnan elüldöznék a mit sem értő szülők, erről szól az Emberarcú Mumus meséje, a modern bárdok mesekönyvben, amit valamikor pár éve kapott, amikor még meséken élt.
Már egy kicsit öreg hozzájuk, mégsem lett bölcsebb, egy egész Roxfortos évvel a háta mögött is bamba kölyöknek érzi magát, főleg így, fél szemmel. A vacsoraidő már rég tovalett, az éjszaka azonban még a függönyökön túl várakozik, de a látogatók már mindig elmentek, az idő elment a szundikálással, és valahogyan elveszítette a realitását. Saladin kipihentnek érezte magát, tehát fényes játékidő volt, vagy legalábbis, eljött az ideje valami felfedezésnek! A nyári szünet nem telhet unalmasan, ha a varázsló már roxforti diák, saját pálcája, üstje és varangya van, még ha ez utóbbi otthon is pihen békésen a terráriumban.
- Gyerünk, ne legyél gyáva kukac - noszogatja magát, miközben a lábát kilendíti az ágyszél szakadéka fölé. A torkában dobog a szíve már csak ettől, ám nem hall közeítő lépteket, szóval nincs senki, aki rosszallaná ezt. Szorosra húzza csíkos köpönyegét, a zsebébe süllyeszti a pálcáját, izgatotta előregörnyedve kioson a paraván mögül, éppen csak a vállával súrolva azt. A szobatársa, egy öregebb varázsló nyugodtan tovább olvassa az újságját, fel sem figyel a nesztelen mozgásra, megvénült szemeit lekötik a sporthírek, a taláros kviddicssztárok mentik a bőrét a kölyöknek, aki fél szemmel lényegesen rosszabbul kanyarodik, mint az ír válogatott. Micsoda meccs lesz! Reméli kiengedik a kviddics világkupára!
A folyosón szusszan, aztán magabiztosabban indul el a folyosón. A mágikus traumák érdekesek, de itt jól ismerik a kölyök képét, bölcsebb, ha egy sötét lépcsőn felszalad a krónikus varázsnyavalyák osztályára és ott keres magának valami elfoglaltságot, esetleg korabelit, bár... melyik kölyök volna még olyan béna, hogy az első nyáron lesérüljön? Hiába, a tehetség az tehetség, hosszú, selymes szőke haját a szemkötése elé húzza és az első szobába besurran, ahol világosságot lát.
- Helllo - köszön halkan a függönyöknek, nem tűnik úgy, hogy a kórterem tömve lenne, ez pedig visszaadja a bátorságát. - Igazán nem akarok zavarni, de... - az ilyen de-nek sohsincs folytatása, vékony kölyökhangjában kíváncsiság és izgalom lappang, nagyon is tudni akarja, milyen betegeket lehet megzavarni ezen a folyosón. Egy vérfarkaskát? Hagymásorrszőrű miacsodakórságban szenvedő ragyavertéket? Vagy esetleg...
- Edevane! Te meg mit keresel itt? - a hitetlenkedéssel vegyes döbbent felkiáltásban öröm is csendül, végre valaki, akit ismer!
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 09. 01. - 20:14:28 »
+2

ᶘ ᵒᴥᵒᶅ Pizsiparti ᶘ ᵒᴥᵒᶅ



Hát most mit mondhatnék? Itt vagyok. A Mungoban. Már megint.
Mondhatni, második otthonommá vált az a kórterem, ahova minden egyes alkalommal bedugnak, hol valamilyen baleset, hol pedig egy aktuális állapotfelmérés miatt. Bár nem mondom, sokat segít igazából, hogy a Roxforton kívül nem varázsolhatok - a többi évfolyamtársammal ellentétben egyáltalán nem csinálok nagy ügyet belőle, hiszen már régóta tudom, hogy valószínűleg sok dologban a mugli módszerekre kell majd támaszkodnom. Nem olyan nagy katasztrófa az, ha az embernek fel kell tápászkodnia azért, hogy pár métert megtegyen a kedvenc képregényéért, felesleges problémázni rajta.
Nem éppen a legkellemesebb nyári elfoglaltság itt dekkolni a sok unalmas, káposzta szagú mamóka között, miközben a hülye öcsém valószínű, a kviddics kupa miatt pattog, hiszen őt legalább biztosan elengedik. Amíg ő a gondtalan életet élheti, én a tonnányi nyári házit körmölhetem a kórház kellős közepén, már-már megszokott alvatlanságomban, ugyanis történt az a helyzet, hogy az ápolók valahogyan jó ötletnek tartották, hogy kontroll alatt tartva próbálnak gyógyital nélküli alvásra buzdítani. A kis olajlámpás tompa fénye épp elég ahhoz, hogy az asztronómia könyv felé görnyedve magoljam a sok rémunalmas csillagképet, amiket nyilván csak akkor látok, ha szépen összekötögetik előre nekem őket, és fura rajzokkal illusztrálják. Ám annyira nem zavaró, hogy a szomszédos ágyon hortyogó káposztás boszorkányt felzavarja. Különben egész kis kedves... lenne, ha nem feltétlen pesztrálna az állandó jótanácsaival az életről, meg arról, ismerem-e az unokáit a Roxfortból.
Nyúzott arcom megdörzsölöm kicsit, a szemem alatt húzódó, koromat meghazudtoló karikák egyértelmű jelzései annak, hogy ki vagyok fáradva, de hiába akarom, ha egyszerűen nem vagyok képes elaludni. Magamban elmormolok néhány átkot az ötlet kitalálója felé, miközben szemeimmel a Nyulat és az Egyszarvút üldöző Nagykutya és Kiskutya illusztrációjára fókuszálok. Jó, ez legalább picit is érdekes... Azt hiszem, Sinistra professzor mutatta is, merre vannak, na nem mintha bármit is kivettem volna az éjszakai égboltból.
Látásom egészen ködössé válik, a fejem pedig minél inkább a könyv felé kezd hajlani, mint Dumbledore pártatlansága a Griffendél felé. Egyszarvút még sohasem láttam, legalábbis élőben, pedig állítólag hemzseg tőlük a Tiltott Rengeteg. De emlékszem egy mugli csalóra, aki azt állította, egyszarvúja van, és minden mugli mehetett hozzá jó pénzért körbeugrálni. Apának adott ezzel egy kevés munkát, de igazából jót nevetett az egészen. De komolyan, hogy csinálhatott az a mugli egyszarvút? Gondolom, valami pónit buherált meg, biztos valami elektromos mugli ketyerével, amikért annyira odavannak. És aztán, és aztán...
Újabb horkantás. Végre, amikor már majdnem sikerül elbóbiskolni, hiszen ennél csak a mágiatöri bizonyul unalmasabbnak és szárazabbnak, a káposztás néni hangos horkantással ereszti szabadjára hangját. Én pedig ezt befejeztem. Kész, vége, elegem van.
Jó kísérleti nyuszi módjára hagyom az ágyamon a könyvet, magamra terítem a köpenyemet, ami alatt a pizsamám rejtőzik, a kedvenc mamuszom a lábamra húzom, és megindulok a nagyvilágba. Tudom jól, hogy annak a duci ápolónak hol van az a csokoládé készlete, amit mindig rejteget a többi kollégája elől. Azt hiszi, nem tudják, hogy folyton nassol, de én meg inkább nem figyelmeztetem rá, hiszen rendszerint nekem is jut belőle egy kevés. Biztosan nem bánja majd, ha falatozok kicsit. Az olajlámpást a kezembe veszem, a függönyt széthúzván pedig elindulok felfedezni az emeletet, mintha tudna még bármi újat is mutatni. Legfeljebb a betegek változnak persze. S épp, mikor a nagy felindultságomban teljesen felbátorodnék, egy ismerős hang zökkent ki teljesen a holtpontból.
- Hátöööö... - kezdem az értelmes magyarázkodást. Nincs felnőtt hangja, de a lámpát erősen az arcába kell tolnom, hogy megállapítsam, ki is az.
- A frászt hoztad rám, Mallard... huh. Már azt hittem, megint ágyba akarnak parancsolni. - megkönnyebbültségem kiérződik hangomból, arcomra pedig felkerül az a levakarhatatlan vigyor, mintha éppen csak a kedvenc képregényem legújabb példányát kaparintottam volna meg a kezeim közé. Egy éve már, hogy ismerjük egymást, végtére is egy házba kerültünk, vagy mi a fene, és együtt tűrjük a csúnya, gonosz mardekáros jelzőket. Bullshit az egész. Komolyan el tudná képzelni rólam bárki is, hogy sötét varázsló legyek? Már a feltételezés is röhejes. Ha Dumbledore pedig nem szítaná az összes többi házat ellenünk, akkor kétségtelenül könnyebb dolgunk lenne.
- Tudod... A kastélyban is sokat járok a gyengélkedőre. - felemelem szabad kezemet, és visszahajlítom néhány ujjamat, hátha még rémlik neki, én vagyok az a "szellemes" kiscsaj, aki olyan fura mutatványokat tud a kezével. Anya biztos megölne, ha tudná, még mindig csinálom, valamiért frászt kap tőle. Pedig semmi izé nincs is benne. Nekem ez tök természetes.
- Mi történt a szemeddel? - kérdezek rá kertelés nélkül. A kötés árulkodó, mondhatni, kiböki a szemem, hogy valami para van, biztos történt vele valami. Sok furcsaságot láttam már a Mungoban, nem ijeszt meg egy-két elvesztett szemgolyó, vagy ilyesmik. Na jó, azért abból a káposztaszagból már nagyon elegem van mostanra.
Naplózva


Saladin Mallard
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 09. 02. - 09:12:40 »
+2

||1994. július, Szent Mungó (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ

- Gyerünk az ágyba, egy kettő, te doxiszomorító éjjelkóválygó - vigyorodik el szélesen, fájdalmasan hunyorogva jobb szemmel az arcába kapott gyér fényű olajpilács miatt, de hát csak egy-két perc, amíg megszokja a fényt, amúgy is magára vessen, aki úgy kóvályog a falak között, mintha legalábbis látna a fene nagy sötétben. A folyosón amúgy sincs annyira sötét, valahogy a medikáknak is közlekedniük kell, és néha fontosabb dolgokra tartogatják a pálcájukat, mint az, hogy fényt csináljanak vele.
- Nem, de komolyan, ha beteg vagy, irány az ágy. Még a végén elkapok tőled valamit!-  szigorú a hangja, és úgy tetszik, ez komolyan felmerül benne rémítő lehetőségként, nagyon nem állna jól neki egy ragyakórság kikapart heggel, vagy valami hasonló, amúgy is, ki tudja mi lesz még  a szemével, meg esetleg az is lehet, hogy a lányért aggódik. Ki tudja, kevesebb a háztárs, mint amennyit az ellenségek színpompás tömege.
- Jajaj, megvan, képben vagyok, na de a nyári szünetben is? - borzad össze, inkább ezen, mint a kis bemutatótól. - Jól van, jól van, nem kell felvágni, tudom, hogy nagyon menő a kezed, meg azt is, hogy sokat vagy a gyengélkedőn, a menőség áldozatokkal jár - megemeli a kezét, tesz egy tétova mozdulatot, mintha Clarice kezéért akarna nyúlni, aztán megáll a levegőben a mozdulat, mert mégis mit csinálna? Helyreállítgatná az ujjakat? Fél szemmel is látja, hogy ez mekkora butaság, mégis valahogy ott viszket a tenyerében a kényszer, hogy kijavítsa az esztétikai hibát, még ha ő maga nem is gondol az esztétikumra: egyszerűen csak rossz, hogy így áll, és kész. Még akkor is, hogyha látszólag semmilyen szenvedést nem okoz a vörinek.
- Áh... csak egy kis baleset - hosszú, szőke haját a kötés elé igazítja, mintha ezzel kisebbíteni tudná azt, megvonja vastag köpenybe burkolt vállait, miközben szörnyen titokzatosan int a folyosó felé, hogy ezt ne a hortyogó öregasszonyok álomfüle hallatán beszéljék meg, mert hát egy gyereknek lehetnek titkai, két gyereknek meg aztán különösen.
- Igazából elég nagy baleset. Gondolom, nem sokra emlékszem néhány nappal ezelőttől az utolsó egy hétre, tudod, nagyon magas lázam volt, majdnem meghaltam! - kezd bele roppant titokzatosan, büszkék kihúzva magát, mintha legalábbis ő volna a kis túlélő, és nyilvánvalóan látszik, hogy elvárja a csodáló pillantásokat, mert kijár neki. Lehet, hogy nem aranyvérű, de már most látszik rajta, hogy egy hiú, egocentrikus kis dög, viszont mindenkit nagyon szeret, aki hajlandó megadni neki ami jár.
- Úgy mesélték, hogy fenemód kóvályogtam, hánykoltam magam, és alig tudott a bátyám kordában tartani, amíg apánk haza nem jött mert... megnyalta egy szalamandra a szemem! - fejezi be drámaian, a hatás kedvéért nagyot toppant. - Szörnyűséges csúfságos hegek bélyegeznek meg egész életemre! - teszi hozzá tisztán csengőn, sajnos egyáltalán nem hiteles rémülettel, inkább izgatottan.
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 09. 07. - 20:46:35 »
+2

ᶘ ᵒᴥᵒᶅ Pizsiparti ᶘ ᵒᴥᵒᶅ



Ha eddig nem tudtam volna aludni, hát ezek után már fixen nem fogok. Ritka az, ha társaságom akad ezekben az álomtalan órákban, kár lenne veszni hagyni. Különben is bírtam mindig a kis szöszit, bár általában Kyndeyrnnel szokott lógni. Ami amúgy érthető is.
A fénynél azért jól látszik, fejem kezdi felvenni hajam színét is megjegyzésére. Nem az én hibám, hogy nem tudja, miért is gubbasztok annyit Madam Pomfrey társaságában. Hát közölném, hogy nem azért, mert annyira szeretek vele robbantós snapszlit játszani, vagy ilyenek. Az első évem alatt akadtak azért páran még házon belül is, akik félkviblinek gúnyoltak, de persze fogalmuk nincs róla, mi bajom is van igazából. A legrosszabbak persze azok, akik valamiért azt gondolják, hogy elkaphatják tőlem. Mit nem értenek azon, hogy ez születési rendellenesség, nem valami gyenge kis megfázás, sárkányhimlő, vagy ilyesmi, amit csak úgy el lehet kapni?
- Tudod, mit, Mallard? Pukkadj meg! – sértődött fejet vágva eresztem le az olajlámpást. Ugyan a folyosókon van világítás, de egyáltalán nem elég ahhoz, hogy rendesen lásd a másik arcát.
- Ha annyira tudni akarod, kísértetes vagyok, ez a dolog pedig a kezemmel nem tart csak úgy ”nyári szünetet”! És képzeld, elkapni se lehet. – na, most jól megmondtam neki a magamét. De amúgy is. Hogy lehetett ilyen izé? Jó, jó, talán egy picit hajlamos vagyok túlreagálni ezt a dolgot, de egyszerűen az ilyenek mindig megtalálnak. Bár még mindig inkább ez, mint az, amikor Owen összekevert az egyik Weasleyvel.
Szórakozottan kiakasztom kisujjamat is, olyan könnyedén hajlítom teljesen természetellenes irányba, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne. Illetve számomra az is. Az olajlámpát fogó kezemen is csálén állnak az ujjaim, általában pedig inkább erről jegyeznek meg az emberek. Menőség? Van, akinek nagyon tetszik, másokat inkább sokkol vagy elborzaszt. Saladin azt hiszem, az előbbi csoportba tartozik. De ez egyszer talán hajlandó leszek elnézni ezt az apró kis botlásodat, ifjú padawan.
- Persze. Kemény munkám van bennem, hogy mindenki tudja, mire vagyok képes. – jelentem ki, mialatt helyreállítom az ujjaimat olyan helyzetbe, hogy az nagyjából olyan legyen, mint bárki másé. A baleset említésekor azonban újra érdeklődve fordítom felé arcomat. Sok balesetet szenvedett boszorkányt és varázslót láttam már, a többi diákkal ellentétben pedig nem a gyengélkedőn meg a kviddics meccseken szedtem össze őket a leginkább, hanem itt, a Mungoban.
- Aha. – hallgatom a történetét. Elég komolynak tűnik, ha azt mondja, majdnem meghalt, bár a szemén az a kötés se valami biztató. S mikor végre megtudom a csattanót, elképedésem végén egy gyors, apró kacajt hallatok.
- Komolyan megnyalta egy szalamandra a szemedet? Bicsi-bocsi, tudom, hogy fájhatott, de ez akkor is vicces. – mosolyodok el, bár remélem, észleli, hogy nem tahóságból nevettem ki. A komoly felvezetés és drámai hangulatkeltés után az egész akkor is komikusnak hatott.
- A fájdalomra a legjobb pedig a csokoládé. Én pedig tudom, hol találunk csokit. Na, jössz velem, te nagy túlélő? Lehet, ez lesz életed utolsó éjszakája, érdemes lenne kihasználni. – intek a folyosó azon irányába, amerre ő elindult. Még az emeletről se kell elmennünk a kincsért.
Naplózva


Saladin Mallard
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 09. 08. - 14:49:07 »
+1

||1994. július, Szent Mungó (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ

Van valami kapocs a mardekárosok között, talán azért, mert a többi ház tagjai nem látják őket szívesen az adott folyosón, és erre meg is van minden okuk, főleg a Kyndeyrn-Saladin pároshoz hasonlók miatt, ám kétség kívül rájuk igaz a leginkább, hogy örülnek, ha egy háztársukkal találkoznak. A kígyók, mint állatok talán nem tűnnek szociális lényeknek, de kevés kétség férhet ahhoz, hogy a mardekárosok baj esetén számíthatnak egymásra. Márpedig a Mungóban lenni baj. Olyan baj, ami letörheti a kölykök jókedvét, és amúgy sem kéne egy gyereknek kórházban töltenie a ragyogó nyári szünetet, szóval olyan empátiatöbbletet ébreszt ez a helyzet a fiúban, amihez hasonlót csak ritkán látni rajta.
Már-már melegnek, barátságosnak hat az aggodalom, ami kiül a szemébe, abba a maradék egybe, szigorúsággal keveredve. Ő maga sose gondolta gúnyolnivaló állapotnak a feltételezett kvibliséget, ám a hallgatásának okát e témában viszonylag kevesen ismerik, noha nem csinál titkot a bátyjából, nem is dicsekszik a kígyófészekben azzal, hogy a testvére egy varázslócsaládban született varázstalan, 12 évének minden diplomáciai érzékét latba kell ugyan vetnie ezért, de megéri.
- Ha én megpukkadnék, neked nagyon rossz lenne Edevane, mert elég közel állsz - ölti ki a nyelve hegyét, aztán a figyelme a kézre vándorol.
- Jóvan'má, kísérteties vagy, amikor így háborogsz, mintha valami teljesen normális dolog lenne, nem is érted, mit vagyunk úgy fennakadva, pedig nézd, nem normális - megemeli a kezét, meghajlítgatja az ujjait, hogy demonstrálja, mégis milyenek azok a normálisan hajló ujjak, és mennyire lehet ezeket az ízületeket hátrafeszíteni. Úgy tűnik, csöppet sincs rá hatással a leckéztetés, de fel sem húzza magát azon, hogy a vörös megpróbálta, vidámság lakik a szemében, ahogyan körülnéz.
- Remélem azért nem itt töltötted az egész nyári szünetet - gondolja hangosan, mielőtt belevágna a szemének kalandos traumájába, némiképpen együttérzően, aztán a hangja színpadiassá válik, de ünnepélyes sikolyok helyett csak nevetést kap.
- Ezen a sztorin még dolgoznom kell, de így történt. Nagyon fájt. Tudod milyen forró azoknak a nyelve? Hát én már tudom!- mártírarc a kölyökképen, nem tűnik úgy igazán megharagudónak, jó, ha már itt felmérhette, hogy a története nem elég drámai. Nem lesz meglepő, ha jócskán kiszínezve terjed majd el a Roxfortban, hogy mi történik.
- Egy csomó fájdalomcsillapítót kapok, de egy kis csoki biztos nem fog megártani mellé. Amúgy van süteményem, ha a te készleted már kimerült, Magnolia néni gondosan csomagolt nekem. Tudod, tavaly valamikor Valentin nap környékén te is kaptál a málnás ropogósából, mert szigorúan meghagyta, hogy minden lányt kínáljak meg a házamban. Lányok... - sóhajtja úgy, mintha valami egzotikus állatfajról beszélne, amitől nem tudja, hogy mire lehet számítani.
- Menjünk csak, engem egy darabig biztosan nem keresnek, múltkor egész éjszaka se nézett be senki, szóval már annyira nem vagyok rossz állapotban, de sose lehet tudni, mikor öt be valami. Viszem én a lámpát - nyújtja ki a kezét, mert őt még arra tanították, hogy udvarias a nőstények kezéből elvenni a dolgokat, hogy ne ők cipekedjenek, és nyilvánvalóan, nem tudnak rá annyira vigyázni, mint a fiúk, bár ezt senki se mondta neki.
- Mióta vagy itt? Láttál vicces öreg betegeket?
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 09. 11. - 20:48:47 »
+1

ᶘ ᵒᴥᵒᶅ Pizsiparti ᶘ ᵒᴥᵒᶅ



Mondták már rám, túl hamar felkapom a vizet, de nekik is csak annyit üzenek, hogy pukkadjanak meg. Nem az én hibám, ha egyesek humorosnak tartanak valamit, ami nem az, vagy esetleg tapintatlanságból teljes ostobaságot kérdeznek. Ez persze most sincsen másképp, bár annyi legalább igaz, hogy a hirtelen jött haragom másodpercek alatt el is párolog. Éppen csak az kellett hozzá, hogy jól megmondjam neki a magamét.
Megcsóválom a fejem, amikor utánozni próbál a kezével. Valahogy így érezhetnek apa mugli rokonai is, amikor eljönnek hozzánk vendégségbe. Valamiért a fejükbe vették, hogy nem normális, hogy a hat emeletes ház hetedik emeletén lakunk. Igazából jobban belegondolva az iskolában sem értették, bár igaz, nem jártam oda sokáig. Ha nem fogadják el, hogy normális vagyok, akkor nem is akarok az lenni.
- Nem az én bajom, hogy nem születhet mindenki szuperképességekkel. – forgatom a szemeim válaszára. Való igaz, megszívtam elég sok téren, anya sokáig meg még azon is szétizgulta magát, hogy egyáltalán engednek-e így a Roxfortban tanulni. De nem bánom, hogy cserébe olyan kezem van, mint senki másnak. Illetve... még annak a tucatnyi másik boszorkánynak és varázslónak a világon, akikben megvan ez a kór.
- Bááááár, ha új szemet kapsz, akkor neked is lehet ilyened. Mármint szuperképességed, na! Egy csomó ilyen van a képregényekben is. De egyszer itt, a Mungoban is láttam valakit, akinek üvegszeme volt, amivel átlátott a falakon. Rosie nővér valamiért nagyon nem örült neki. Azt hiszem, nem arra használta a képességét, hogy megmondja, mi van a szomszéd szobában. – engedem el végül az egész haragoskodás dolgot. A csokoládé ígérete, amit a pontosan jól tudom, melyik szekrény rejt melyik teremben végül győztesen kerül ki. Végtére is, sokkal jobb program belekóstolni némelyikbe, mintsem Saladinnal vitatkozni.
- Hát figyu, legalább elmondhatod magadról, hogy túléltél egy veszélyes találkozót egy tűzszalamandrával. A te sztorid tuti izgibb, mint az enyém. – vigyorgok rá. A sajnálkozó fejektől megkímélem, amennyi különös sérülést és betegséget láttam már életemben, viszont már abszolút másként viszonyulok hozzá ezekhez a dolgokhoz. Nem hökkenek meg egy kis vértől vagy fura kelésektől, én pedig már amúgy is unom, ha engem kezdenek el sajnálni. Persze, jól esik a figyelem, ha az mondjuk csokival jár, de különben nem értem, miben is kellene ennek engem korlátoznia.
- Ja, lányok. – sóhajtok vele együtt mély egyetértéssel, majd a megfelelő irányba mutatok, hogy jelezzem, merre kellene most haladnunk.
- De ha minden Valentin napkor ingyen sütit kapok, akkor szívesen vagyok lány. Sőt, nem muszáj ám csak Valentin napkor sütit küldenie Magnolia nénikédnek. Tudod, szegény vagyok, és elkeseredett, akinek gyógyíthatatlan betegsége van. – a végére elhalkult hanggal próbálok beszélni a drámai hatás kedvéért. Azt is engedem, hogy átvegye tőlem a lámpást. Ha ennyire vinni akarja, én nem bánom.
- Pár napja érkeztem amúgy. Kontroll alatt vagyok… Meg akarják nézni, hogy a bájitalom nélkül mennyi idő, mire elalszom. – hajtogatom azokat a dolgokat, amiket a medimágusok is elmagyaráztak anyáéknak. Igazából sok olyan fogalom is volt köztük, amiket nem értek, de lehet, hogy anya sem.
- A szomszéd ágyon fekvő boszorkánynak pedig káposztaszaga van, és egyfolytában horkol. Szal nem vagyok kisegítve. Lehet, bukom a világkupát is miatta. A hülye öcsém bezzeg elmehet. Apa megvette már a jegyeket. Tudod, jövőre ő is a Roxfortba jön. – magyarázom az éjszakai sétánk közepette.


Naplózva


Saladin Mallard
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 09. 14. - 11:56:30 »
+2

||1994. július, Szent Mungó (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ

- Na mert ez aztán szuperképesség - horkan a gyerekek kegyetlen realitásérzékével. Igen, hajlamosak mindent túllihegni, igen, általában minden szuper, meg nagyszerű, meg ilyesmi, de Saladin vérbeli varázsló. Varázslónevelést kapott, varázslók között élte le az egész eddig életét varázslatos helyeken. Ami számára szuper, az a megmutatkozó, kézzelfogható hatalom, igazi erő, nem valami sutaság és esetlenség, mint a kórság, ami vicces és szomorú egyszerre, de valójában nincs semmi szuper, mert nincs semmi erő, mert éppen hogy erőtlenséget eredményez. Ennek megfelelően egy kissé szánakozó a tekintete a szuperképességre, és éppen ezért tapintatosan nem is forszírozza tovább a gondolatot úgy, ahogyan tenné azt bármelyik más, nem mardekáros diáktárs esetében. Mert azok hüppögjenek csak.
- Sajnos nem kapok új szemet, itt maradt benn - tapintja meg a kötést a fején újra, egy kicsit megnyomkodja a szeme felett, de a fintorából ítélve ez még annyira azért nem esik jól neki.
- Nekem is ez volt az első gondolatom, de apának azt mondták, hogy "megmentették" a szemem, nincs szükség arra, hogy kivegyék. Ha megkérdezték volna megmondhattam volna, hogy sokkal jobban tetszene. Gondolj bele egy nagy, tűzsárga szemgolyóval mászkálhattam volna jövőre - lelkesedik sóvárogva a hamvában holt és elveszejtett ötlet és lehetséges jövőkép iránt, értőn bólogat.
- Hát lesz mit mondanom azoknak a hetvenkedő butáknak jövőre, akik azt sem tudják, melyik végén kell megfogni a szalamandrát - egészen biztosan nem tartja majd magában a storyt, ami csak addig rémítő, amíg fáj, és amíg az embernek felelőssége van, de hát Saladinnak nem sok felelősségérzet adatott meg. Kevesebb szemmel pislog most már, de még mindig ugyanazzal a tekintettel, és kölyökséggel, mint egy balesettel korábban.
- Nem csak akkor küld, de képzeld csak el, mi lenne a süteményekkel, hogyha köztudomásúvá válna a klubhelyiségben, hogy nekem van, hm? Alig maradna - borzad össze egészen, meg is rázkódik. - A Valentin napi sütit is éppen csak megkóstoltam. Az ember azt hinné, hogy a legtöbbeket teljesen lenyűgözi és kielégíti a roxforti készlet, és az otthoni sütik megmaradnak azoknak, akik hozzák - csóválja meg a fejét szomorúan a világi igazságtalanság tudtán, miközben a lámpát magasba emelve megfelelő méretű fénykört teremt kettőjüknek, hogy kényelmesen haladhassanak, előre figyel, és csak egy fél szeme van, úgyhogy azt kénytelen az úton tartani, de a figyelmének java része Clarice-é.
- Ahogy nézem, elég rosszul szerepelsz az alvásban. Amúgy miért nézik ezt meg újra és újra? Ennek változnia kéne? Bájitallal alszol, ezt kb. mindenki tudja, mire jó, ha megmérik, hogy mennyi idő az, amíg elalszol természetesen, ami olyan sokáig tart, hogy bájital kell ellene? - a logika hangyája zegzugos úton azonnal elindul a szavak hallatán, egy kicsit csodálkozva töpreng el a dolgon. Egyszerűen csak kegyetlenségnek tűnik.
- Fúj, a káposzta tökre nem izgi - fintorog. - Hogyan tudnál aludni káposztaszagban? A horkolás még hagyján, a nénikém kedvenc kneazleje is horkol - akkorát sóhajt, hogy meglebbenti a lámpa lángját.
- Remélem, a kupára engem is kiengednek, de egyelőre nagyon hallgatnak a témáról apáék is, pedig vannak jegyeink. Azt hiszem a bátyámat semmiképpen sem engedi el, valamiért őt hibáztatja, hogy megnyalt az a dög - szomorúan lebiggyeszti a száját, mint aki már megsejtette a baljós jövőt.- Tényleg? Fúúúh, remélem a mardekárba kerül, milyen kínos lenne, hogyha máshova osztanák be!
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2016. 09. 18. - 18:25:17 »
+1

ᶘ ᵒᴥᵒᶅ Pizsiparti ᶘ ᵒᴥᵒᶅ



Na ja. Mintha a Roxfortban olyan könnyű lenne ám éhen halni. Hát francokat. Még én is felszedtem magamra néhány plusz kilót, anya nem is örült neki, amikor nyáron megláttam, mert szerinte aztán most undorítóan kövér lettem, csak mert picit kikerekedett az arcom az iskolai koszttól, de nem az én hibám, hogy csak heti egyszer van repüléstanunk, amikor mozoghatok is. Ami valljuk be, nem sok. Különben is, kit érdekel, ha közben ott fekszik előttem minden reggelinél a mogyoróvajas-lekváros kenyér, meg a finom sütőtöklé a tányéromon, és amellett? Nem értem, miért kéne majdnem tizenkét évesen ilyenekkel foglalkoznom. A mugli nagyiéknál úgyis ment mindig a sopánkodás eddig, hogy miért nem eszem eleget. Mert mondjuk nem a kelbimbót kéne leerőltetni a torkomon, azért.
- Hát az szomorú. – konstatálom a tényt, miszerint új szemet nem kap. Micsoda szemtelenség! Pedig istenkirály lenne egy tűzsárga szemgolyó.
- Pedig az se kéne, hogy hasznos legyen. Csak legyen vagány. Kezdj el képregényezni, és megérted! – megállok az egyik ajtónál, az üvegablakán pedig bekukkantok, van-e bent valaki. Elsős létemre nem maradtam valami pici, a lányok közül a legmagasabbak egyike vagyok, de még így is kicsit nyújtóznom kell, hogy kényelmesen belássak. A világítás leoltva, a terep teljesen tiszta, bár a messzeségből hallom az egyik medimágus cipőinek koppanását. Benyitok az ajtón, Saladint pedig a karjánál fogva húzom magam után, hogy ezután magunkra zárjuk az ajtót. A Roxfortban sosem kóvályogtam éjszaka, nem kockáztatok meg egy büntetőmunkát, de a Mungo mondhatni, az én terepem. Igazából már meg se lepődnének, ha itt találnának.
Köztudott tény, hogy mennyire odavagyok a képregényeimért. Néhány tanárom persze nem érti a rajongásom, vannak tantárgyak, amikben nem erőltetem meg magam, hiszen eleve hátránnyal indulok. Mintha még a pálcám is szándékosan ellenállna nekem. Nem egy órát vészelek át azzal, hogy titokban a mozgó figurákat nézegetem, amíg nem szabotálnak meg ebben vagy a tanáraim, vagy maguk a szereplők. Szeszélyesek tudnak ám lenni. Ha épp nincs kedvük történeteket mesélni, akkor inkább nem csinálnak semmit.
- Nem tom. – vonom meg a vállam kérdésére. Skót akcentusom sok angolnak zavaró, de egy év után talán már csak megszokhatta.
- Nem mindig vonnak bele, hogy mit csinálnak. Nagy Britanniában nem is diagnosztizáltak mást ezzel a betegséggel, szal én vagyok az egyetlen. A kiválasztott. De igazából nem hiszem, hogy meg tudnak gyógyítani. Pssszt, bukjunk le! Jön! – leguggolok az ajtónál, amikor már egész közelinek hallom a lépteket, láthatóan nehezen fogom vissza magam azonban, hogy ne zajongjak tovább. Teljesen felpörgetett, hogy találkoztam egy társammal, elég ritka ez ugyanis. Meg legalább megkímél az uncsi álszimpátiától, amivel mindenki más traktál. Én már beletörődtem, hogy ez van, miért kell még ezzel kínozni? Egyáltalán nem olyan szar a helyzet csak azért, mert igenis, fel kell lépnem arra a létrára, hogy elérjem azt a magas könyvet a könyvtárban.
A léptek ütemesen közelítenek, a medimágus azonban csak végighalad azon a folyosón, ahol eddig voltunk. A lámpásunk fénye fel se tűnik neki. Valószínű, van épp így is elég dolga, ami jobban lefoglalja. Mikor már úgy ítélem, elég messze van, odamászok az íróasztalhoz, aminek legalsó fiókja mindig dugig van édességekkel.
- Az öcsém meg tuti Hugrabugos lesz. Kis nyomi. Karácsonykor pedig elhitettem vele, hogy ha a Hollóhátba kerül, akkor majd többet kell tanulnia. Van kedved játszani? Berti vagy Mersz? Na? – túrok ki egy felbontott Bogoly Berti-Féle Mindenízű Drazsét, amit valószínű, egy rossz élménye miatt hagyott itt a tulajdonosa. Nem hiszem, hogy bánná, ha végre elfogyna. Persze, amit az öcsémről mondtam, csak a szokásos testvér-utálat. Igazából örülnék neki, ha hozzánk kerülne. De azért akkor sem fair, hogy ő elmehet a kupára, engem meg lehet, ki se engednek innen!

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 23. - 11:53:31
Az oldal 0.163 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.