La Casa Dei Sogni

• H E L O H E L O •

   - Biztos vagy benne, hogy nem akarsz inkább kollégista lenni? Tudod, az sokkal...
   - Apaaa, már százszor megbeszéltük ezt. Nem akarom a kolit. Nekem az túl sok... túl sok ember, túl nagy pörgés, minden hangos és zavaros. Egyébként is, már van egy pár hirdetés, amire jelentkeztem. Holnap megyek megnézni az egyik lakást.
   - Jól van, jól van, túl nagy pörgés, értem. Áh, dehogy értem, én a te korodban pont a bulikat kerestem.
   - De ez már az én korom, és én nem olyan vagyok, mint te fiatalon.
   - Jaj, lányom... akkor holnap elvigyelek? Mi a cím?
   - Ne, apa, nem kell. Azaz elég a pályaudvarig elveinned. Onnantól magam szeretném megoldani.
   - Mi ez a nagy önállóság? Régen úgy kerülted, mintha az életed múlna rajta, most meg mindent egyedül akarsz megoldani?
   - Pontosan. És ha már az a francos jogosítvány nem jött össze, legalább a többi sikerüljön.
   - Senkinek se megy elsőre. Amikor én tanultam hoppanálni, egyszer elhagytam mind a tíz körmömet az egyik ugrásnál.
   - De nem buktál meg...

   Bizony, Mikának nagy szívtörést jelentett, amikor nyár elején sikertelen kísérletet tett arra, hogy jogosítványt szerezzen, és szabadon hoppanálhasson kedvére. Egész életében még soha semmiből nem bukott meg, bár bájitaltanból sokszor remegett alatta a léc, és most tessék. Felnőtt élete küszöbén máris egy hatalmas, szőrös, fekete bukással kezd.
   De most csupán Londonig kell eljutnia. A pályaudvarig engedi magát kivinni, hiszen odáig eljutni egyedül nem is lenne kihívás, egy csomószor csinálta már. A többit a vonat megoldja. Már mindennek utánakeresett, az út kereken négy órás, úgyhogy két tartalékkönyv elég lesz a jelenlegi olvasmánya mellé – oda és majd visszafele is. Az izgalmak akkor kezdődnek, amikor Londonon belül kell megtalálnia a pontos címet. Majd... kérdezősködik. És persze ezúttal nagyon figyelmesen olvas a térképből. Az is csak egy könyv. Betűk, számok, és sok színes kép.
   Estére már mindennel készen állt: ugyan beköltözni még nem fog, hiszen azt sem tudja, mire számítson a másnapi lakásnézéstől, de azért nem árt, ha mindenre gondol. Például a rossz időre. Kell esernyő, valami meleg kardigán, a sok térkép, könyvek, pálca – biztos, ami biztos –, és persze a mugli váltó. A nyáron sokszor vásárolt fonttal, miután nem sikerült jogosítványt szereznie. Ismeri magát, és tudja, hogy egyhamar úgysem próbálkozik újra a vizsgával, ez azonban azt jelenti, hogy meg kell ismernie a mugli közlekedési módszereket. Volt már korábban is, hogy utazott metróval vagy busszal, kétszer még taxiban is ült, de sohasem egyedül. Most legalább ennek is eljön az ideje.
   Másnap már az ébresztő (Roomy, a macskája látja el ezt a feladatot) előtt kipattant a szeme. Annyira izgatott volt, hogy a reggeli rutinfeladatok duplaannyi időbe teltek; hiába készítette ki még este az utazóruháját, valahogy nem érezte megfelelőnek, aztán fél óra válogatás és próbálgatás után mégis csak az nyert. A reggelinél találkozott az apjával, aki ismét felajánlotta, hogy elkíséri, de Mika elszántan tiltakozott, miközben belesajdult a szíve, és szinte fájt nem a könnyebbik utat választani. Amikor végre indulásra készen állt, kezdett kicsit visszatérni az arcába a szín. Nem olyan nagy nehézség ez, csak egy kis utazás.
   A pályaudvaron elbúcsúzott apjától, s egy rövidke pillanatra megint tízévesnek érezte magát, ismét ott állt előtte a Roxfort Expressz, a zsongó diáksereg, a kofferhalmok és anyukák, akik könnyes szemmel integettek fiókáik után...
   - Hát apa, akkor majd... este jövök.

   A vonaton már nem volt izgatott. Eleinte még a tájat fürkészte, a gyönyörű Dél-Skóciát, a hegyeket és erdőket, amiket lassan felváltottak a települések, a kisebb, majd az egyre nagyobb házak, épületek, aztán érdektelenné vált számára a kilátás. Minél messzebbre jutott, annál egyformább volt minden. Anglia sohasem volt igazán az ő terepe. Mikor elérte Londont, kicsit megint visszatért a heves szívdobogása, és el kellett ismernie, hogy ez a város mégsem olyan rossz, mint ahogy az emlékeiben élt. Még nem volt alkalma felfedezni, épp csak az átutazó szemével ismerte, de ezúttal valahogy kedvesebbnek tetszett, mint korábban. Talán azért, mert érezte, hogy most megtalálhatja a lakást, amiben az elkövetkező pár évét tölti majd.
   Mi is a cím? London sokkal nagyobb volt, mint a térképen a paca, amire öles betűkkel felvésték a főváros nevét. Annyi ember és annyi utca, leágazás, autó, alul- és felüljáró, busz, és minden! Ez egy kész labirintus.

   Nyugi-nyugi-nyugi, ha minden kötél szakad, akkor még mindig ott van a taxis megoldás. Nem lehet az olyan drága...

   De, elég drága volt. Már dél is elmúlt, tehát egy bő félórája bolyongott parttalanul az utakon, mikor eljött az a pont, hogy Mika Holland hősöket megszégyenítő bátorsággal beült egy fekete taxiba, és megkérte a sofőrt, hogy vigye el a kis jegyzetfüzetébe kapart címre. Maga a kocsiút nem is volt olyan hosszú, mégis majdnem az összes bekészített mugli fontját ellőtte rá. Gond lesz, ha visszafele is ilyen módon akar majd a pályaudvarra jutni – de az legyen Jövő Mika baja, most az a lényeg, hogy végre a hirdetésben megadott címen volt, és már csak egy csengetés választotta el régi iskolatársától. Kár, hogy nem barátkozott össze vele, amikor még mindketten roxforti diákok voltak, akkor annyival könnyebb lenne ez az egész. De ezt már így kell végigcsinálni. Nagy levegőt vett, és bátortalanul, de legalább kétszer megnyomta az impozáns kapu csengőjét.