+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Törékeny Holmik (Moderátor: Elliot N. Woodrow)
| | | | |-+  Woodrow Rezidencia
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Woodrow Rezidencia  (Megtekintve 4019 alkalommal)

Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 09. 09. - 14:27:06 »
+1

Történelem

Derwent Water több szigete is turisztikai látványosság és a St. Herbert's Island sem jelent kivételt. A történelem értelmében egészen időszámításunk szerint 687-ig egy Herbert nevű szerzetes élt a szigeten remeteként. A mugli világ szentté avatta és a mai napig látogatja emlékőrzésből és tiszteletadása jeleként a kápolnát, melyet annak idején őrzött.
Csupán a varázslótörténelem apróbetűi szólnak arról, hogy a mára Szent Herbertként ismert remete valójában képzett varázsló volt, csodatételeit kizárólag fejlett mágiájának köszönhette, s képességeire ő maga is Isten adományaiként tekintett. Kisebb könyvtárat halmozott fel tevékeny élete folyamán, mely könyveket szinte kizárólagosan ő maga írta. Halála után az emberek pusztán tiszteletüket tenni jöttek a sziget apró kis szegletére, ám beljebb már nem merészkedtek. Azt mondták szent föld, melyre áldást Herbert maga bocsátott Isten segedelmével, s ezt tiszteletben is tartják a mai napig. A valóság, hogy csupán erős mugliriasztó bűbájok védik a területet.
Szinte minden évszázadban követte egy varázsló a remete példáját, új könyvekkel gazdagította a könyvtárat, felvirágoztatták a sziget belsejét, buja növényzet és többnyire szelíd mágikus lények lakták. Régen a varázsvilág úgy tartotta, hogy a hely önmagában senkié, nem öröklődik, egyszerűen csak a hagyatékok nyomán választ magának új tulajdonost.
Így történt ez Mikhail Vankov (mára Michael Woodrow) esetében is, aki Bulgáriából költözött az országba tanulmányainak folytatása céljából. Mágiapolitikai előmenetele során egy késő éjszakán, szinte félálomban olvasott a sziget történelméről és végül a következő hétvégén meglátogatta a helyet. Nem költözött azonnal, két évvel az után látogatott legközelebb vissza, hogy ügyvédként kezdett tevékenykedni. Az addigra megörökölt családi vagyon ráeső részét és félretett tartalékait költötte rá, hogy élhető lakot varázsoljon a maga számára.
Fia, Elliot, 1990-ben költözött hozzá, míg öccse, Nikolai, 1995 nyarán követte rokonai példáját. Jelenleg egyedül ők lakják a szigetet, s bár március 20-án jellemzően kisebb tömeg zarándokol el idáig, egy sem merészkedik az azóta védett területté nyilvánított belső zónába.



A sziget



A sziget kívülről teljesen átlagos képet fest, a kápolnát leszámítva látszólag teljességgel eluralta magának a természet. Ez valójában beljebb haladva sincs másként, ám egy bizonyos pont után csupán mágiahasználók képesek folytatni kalandos útjukat.
Egyre beljebb haladva a fák egyre változatosabb képet festenek, nem honos növények kisebb telepei szegélyezik a sziget ívében centrális körökben kijárt, mégis labirintusszerű utakat, melyek több helyen tündéralagutakon, belső tavak fölé húzott hidakon, vagy éppen föld alatti mélyedéseken vezetnek keresztül. A természet uralma a területen jelentős és mintha csak saját mágiával rendelkezne, a maga törvényei szerint számol el a kirendelt ösvényeiről letérő varázslókkal és valamely úton odakerült varázstalanokkal egyaránt.
Nehéz kiigazodni az útvonalon, a labirintusszerű elrendezés összezavaró, még a tájolás sem mindig tűnik igazán megbízhatónak, s néha még annak is okozhat fejtörést, aki már jól ismeri a területet. Számos rejtett dolog van errefelé, melyet érdemes felfedezni, csendesebb pihenők, apróbb belső vízfelületek, érdekes lények, az elhagyatott, mára romos, növényekkel benőtt régi könyvtár és a remete valódi cellája, melyet réges-régen elzártak a kíváncsiskodó muglik elől.
Honos varázslények: bólintér, tündérmanó, tündér, augurey, jobberknoll (nosztallang), moke (zanzárd), knarl, a tóban kákalag és feltehetően, de nem bizonyítottan egy kelpi is lakik.
Egyéb betelepített: clabbert (lámpás klampóc), pogrebin (pogyrebiny)



Földszint és első emeleti közös helyiségek



A ház (1. kép) maga a sziget középpontjában található, mugli módszerekkel feltérképezhető ugyan, ám a terület teljesen lakatlannak mutatja magát, sűrű növényzettel fedve. A valóságban a központi rész a kertnek és az épületnek lecsupaszított tisztás, modern építészeti műremek, mely egy ifjú építőmágus zsenialitásának köszönhető. Négyszögű formák, rengeteg üveg és villany nélküli, passzív mágiára reagáló örökvilágítás jellemzi, letisztult formákkal büszkélkedik az ide látogatóknak. Az épület önmagában nyílt képet fest, nem titkolózik, ám nem is osztja meg teljes mértékig a néptelen külvilággal lakóinak életét: némely ablakok pusztán tükrözik a beltér elrendezését, ám lakóinak tevékenységét nem láttatja mögöttük.
Az előtér (2. kép) hatalmas belmagasságnak örvend, merész formákkal, modern, ámde praktikus pihenő-alkalmatosságokkal, kandallóval és magasra nyújtózó növényekkel. Különös módon ez a terület bár szabad ég alatt helyezkedik el, soha nem esik be az eső, a falon leskelődő ablakok pedig többnyire a hálókból engednek lelátást az érkezőkre.
Rögtön az előtérből nyílik egy nagyobb nappali (5. kép) bőrkanapéval, fotelekkel, asztallal és szintén kandallóval, elektronika szinte egyáltalán nem üti fel fejét a helyen, ellenben még a falak is mágiától átitatottak. A helyiség hangulatos, otthonos benyomást kelt, legfőképp mert itt kapott helyett a kisebb borvörös ebédlőasztal is, mely leginkább a nyári szünet családi vacsoráinál képvisel főszerepet.
Tovább haladva elérhető a konyha (3. kép), melyet többnyire Nikolai használ, avagy néhanapján Michael gyakornokainak van szerencséje pluszmunkát vállalni a terepen.
Szintén még a nappaliból vezet felfelé csigalépcső az emeletre, ahol szinte rögtön egy újabb pihenőbe (4. kép) érkezünk, ez a hely többnyire a csendes elmélyülést, zenehallgatást, olvasást szolgálja, remek kilátás nyílik róla a tóra, bár ez pusztán a megbűvölésnek köszönhető, valójában a sziget közepéről aligha lenne rá esélyük a fák sűrűjétől.
Az erkély (6. kép), melyre a pihenőből jutunk időről-időre kellemes "kerti" partiknak ad helyet, világos, nyitott, a kényelem jegyeiben tervezték, bár Elliot gyakran rontja itt a levegőt csavart cigijeivel.



Első emelet: Hálók és fürdők



Minden háló az emeleten kapott helyet, ezek közül kettőt vendégszobának (4. kép) tartanak fent, melyek jobb és bal oldalt, közvetlenül a lépcső után helyezkednek el. Általános kényelem jellemzi őket, fekete-fehér és szürke árnyalatok adnak elegáns megjelenést. Személyes tárgyak nem kaptak helyet a szobákban, kifejezetten csak a vendégek elszállásolására szolgálnak.
Michael (2. kép) és Nikolai (3. kép) szobája egymással szemben helyezkedik el. Területileg mindkettő jelentősen nagy élettérnek minősül, a konyhát leszámítva alkalmasak arra, hogy lakóik teljesen elzárkózzanak a többiek elől. Apró hűtő, szesz, külön fürdőszoba egyaránt megadatott a felnőtteknek, saját kandallóiknak hála pedig személyre szabott kijáratot is biztosítottak maguknak a hop-hálózaton keresztül. Mindkét helyiség lakójuk személyiségnyomait viseli magán, az ablakok egyaránt megbűvöltek, ez Michael esetében változó képet mutat, míg Nikolai többnyire szülővárosát szemléli madártávlatból.
Elliot szobája (1. kép) egy fél szinttel helyezkedik fentebb a többinél, padlásszobának minősül. Megvan a maga kellemes vadászház hangulata, többnyire a fa berakások otthonosságát kedveli és bár kandallója nem kapcsolódik a hop-hálózathoz, otthonos érzést kölcsönöz a szobának. Alacsony ágya átlagos kétszemélyes, nagyobbacska ablak előtt alszik, mely az erdő fáira néz, zsúfolt polcok őrzik "könnyű" esti olvasmányait, tanulmányainak kellékeit és egyéb személyes tárgyait, köztük mozgó képeket mind mugli családjáról, mind apjáról és nagybátyjáról, illetve barátairól is.
Neki ugyan nincs saját fürdője, de elmondható, hogy a folyosó végi zuhanyt (5. kép) és szintén elbűvölt ablakkal megáldott kádas fürdőt (6. kép) csak ő használja. Már feltéve, hogy nincsenek épp kapcsolaton kívüli, független vendégeik.



Pincehelyiségek



A pince nem a szokásos értelemben vett hideg bortároló, gazdája ügyelt arra, hogy kihasználja a rendelkezésre álló teret. Legalább a felében egy pihenő és szórakozóterület (1-2. kép) terpeszkedik el, míg leválasztva egy iroda (3. kép) is helyet kapott specifikus témájú magán könyvgyűjteménnyel. Ez utóbbit olykor tárgyalásokra is használja, míg az előbbiben üzleti rendezvényeket tart, ha úgy hozza az ihlet.
A pince másik fele többnyire elzárt a látogatók elől (vendégfüggő). Az elülső területen nagyobb raktárhelyiség (4. kép) magasodik, ahol mindenféle mágikus eszközök, varázsseprűk és megunt dolgok kaptak helyet.
A leghátsó traktus már kifejezetten Elliot magánterülete, itt gyakorlatilag szabályos laboratórium (5. kép) kushad egyfajta középkori behatással vegyítve. Rengeteg kísérletet, bájitalt tesztel itt, néha halott állatok is felbukkannak és többnyire itt lakik a Kámfor (6. kép) névre hallgató fekete szőrű, apró termetű macska is, melyet ideköltözése idején Elliot talált a szigeten. Nem tudni a fiú mit csinált vele, de az állatnak időnként szokása nyomtalanul eltűnni és éppúgy a semmiből előbukkanni, aranysárga, kerek szemei folyton láthatatlan dolgokra tekintenek és a jóslatok alapján már örökké aprócska marad.



Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 09. 13. - 12:42:17 »
+1

1998 december 27.||

Egy kicsit feszült volt az a néhány nap, óra, idő. Idő. Feszült néhány idő. Képtelen gondolat, csapongó, mint mostanában a legtöbb, amivel Saladin visszagondolt. Nem akarta, mégis megtette, mert általában igen következetlenül cselekszik, és mi lenne ha játékot játszott önmagával. Mi lett volna, ha egyszerűen csak nem mondja ki azokat a szavakat, amiket mélyen magában nem is gondolt át, amikre nem is gondolt valójában, de amik ott doboltak benne, mint egy eső a felszínen, a kastélytetőn, a ponyván, az ég alatti sötétben, mint Londonban hó helyett, csak eső jutott neki karácsonyra?
Mi lett volna?
Például akkor nem kellene úgy állnia itt, mint egy faszent, tanácstalanul és feszülten, kételkedve abban, hogy szívesen látott vendég, és pár óránál többet maradhat. Pedig szeretne. Vagyis ül. Mintha le lenne részegedve, pedig nem, fájdalmasan józan, noha az ünnepek alatt ipari mennyiségű likőrt sikerült elkortyolnia Mossyval, aki egyre csak arra biztatta, hogy maradjon otthon, hagyja egy kicsit a fájdalmasan szép emlékek helyszínét, a tóvidéket, úgy egy kicsit mindörökre, de persze nem hallgatott rá.
Mélyet lélegzik. A tó felszíne nem sima, szél borzolja, a felhők árnyéka összetöredezik a kis hullámok hátán, a lehellete jól látszik, a csónakot jégvirágok cicomázzák. Csak néhány perce indult el a partról, s noha úgy tesz, mintha ő evezne, a csónakot megbűvölt erő tartja biztosan irányban, és határozottan fázik. Egy ismerős mágus kandallójába érkezett, túlesett a jókívánságokon, átadta Magnolia néni üdvözletét, akinek mindenhol vannak kapcsolatai, amit úgy látszik mentolos, mazsolakrémes süteményekkel erősít meg, majd csónakba szállt. Hopp porozhatott volna egyenesen a szigetre? Nyilvánvalón, de időt akart adni arra, hogy a jöttére felkészülve mondjuk egyesek elbújjanak a tágas házban, és úgy határozzanak, hogy nem akarnak vele találkozni. Jogos nem akarásnak nem volna nyögés a vége, szóval egy merő udvariasságból fagyasztja magát a csónak faperemén, túltömött táskával, és egy dermedt békával a belső zsebében.
Gondolatok. Előreszaladnak, mint a pillantása, és mintha mozgást látna a kikötőhelynél. Hőn remélte, hogy valaki kijön elé, megírta mikor érkezik, no és a bűbájok, amik körülveszik a szigetet... lámpalázas figyelemmel hajol előre, hogy kivegye a alakot, ám az összehajló fák sötétjében bűbáj nélkül nem boldogul. Hiába a boldog hópamacsok a környéki hegyeken, és a felhős ég szikár-vakító fehérszürkesége, a sziget olyan sötét és buja, mint a legforróbb nyáron. Talán a lombhullatók levetették koronájukat, csak azért tették, hogy megmutassák az örökzöldek szépségét. Vajon így újul meg majd a lelkük is, amikor a háború elszenesedett romjait lesöprik magukról? Megszorítja az evezőket, az egyiket megemelve előre integet.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 09. 13. - 15:57:04 »
+1


A nyílt vízen evezve meglehetősen csípősnek érződik az idő, a csónak alján - mintha csak gondolati léket kapott volna -, láthatatlanul gyűlik a kimondatlan vágy pocsolyája, mely egyre inkább a szigetre vonzza a kalandozásra bolondított, súlyos gondolatoktól mérgezett szívet. Mintha nem csupán a mugli világtól, a körüllengő, dementorfagyasztó hidegtől is elzárkózna a mikrokörnyezet, míg önmagában úgy terül el a víz felszínén, mintha ugyan egyeduralkodója lenne, nem pedig sokadmagával ideszületett lakója csupán. Még a muglik is látnak benne valami különlegeset, tiszteletreméltót, valamit, amitől kétszer is meggondolják magukat, hogy ne távolról csodálják-e csupán, Saladin felemás figyelmének azonban sokkalta vonzóbbnak mutatkozik. Mint egy szelet Abszol út London közepén; kelpiháton lovagló, buja erdővel bundázott teknőspáncél, ami kizárólag azért engedélyezi a csónak merész útját, mert elbűvölve jön, elvárt jelszavaknak felelve meg némán.
Senki nem válaszol a mi lett volna ha kérdésekre. Még az sem, aki érintett az ügyben, akinek jogosan tehetné fel őket és aki egészen biztosan nem prezentálta magát ezen a jeles alkalmon. Ahogy ugyanis Saladin közelebb csónakázik a szigethez, egyre körvonalazottabban láthatja, hogy a jól érzékelhető mozdulattal visszaintő alak egészen biztosan nem Ellioté.
Lényegesen nagyobb, szürkébb, s csak a lélekvesztő fáradhatatlan siklása teszi lehetővé a felismerést, hogy az egyszemélyes fogadóbizottság gyaníthatóan prémes talárt öltött. A szigeten élők kedvelt stílusirányzatait és szokásait figyelembe véve ez pedig csak egyetlen személyt jelenthet...
- Heló, Saladin. - A hím baritonja a csónak hal dokkolásával egy időben érkezik, dorombolónak hat, s bár a szőkeség tapasztalatból tudhatja, hogy ez általános jellemzője, valahogy érzékelhető belőle a viszontlátás öröme. Nehéz megmondani, miért. Nem a jellegzetes vonások teszik, még csak nem is az alig mosoly, vagy a családra olyannyira jellemző, lehetetlen kékségben világító szempár érzelmei. Nikolai Vankov nemes egyszerűséggel olyan benyomást kelt, amilyet ő akar kelteni. Élő, sétáló bizonyítéka annak, hogy a megfelelően alkalmazott, napi rutinba épített okklumenciának messze nem kell olyan végletesen elutasítónak lennie, mint ahogy azt Elliot prezentálja. Általában. Amikor épp... méltóztat jelen lenni.
Kezet nyújt a fiúnak, erős fogással segít kikászálódni a csónakból, egyúttal meg is rázza a jobbját köszöntésképpen.
- Örülök, hogy eljöttél. Elliot szólt, hogy mindenképp jönni fogsz, ám őt figyelve voltak kételyeim. Ha megengeded - Int félmozdulattal a nehéznek tetsző batyu iránt, s ha a fiúnak nincs ellenvetése, elegáns pálcaintéssel készteti a csomagot, hogy a levegőbe emelkedve, hűséges csatlósként kövesse őket. Szinte a mozdulat részeként rejti vissza pálcáját finom anyagú, fémszürke talárja prémes ujjába. Keveseknek áll jól ez a szín eljelentéktelenítő képessége miatt, ám Nikolaihoz tökéletesen illik. Legfőképp, mert mintha ráöntötték volna.
- Eredetileg ő akart jönni, ám Mikhail úgy ítélte meg, jobb ha én fogadlak. Más okokból kifolyólag, de egyetértek vele. Kellemes utad volt? - Pillantása a fiúra moccan, míg megindulnak az erdő mélye felé. Az egyelőre engedelmesen nyitja meg magát nekik, bár az ösvény bizonyossága köztudottan sokszor válik csalóka látszattá. A kellemes hőmérséklet otthonos, barátságos ölelésnek hat.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 09. 13. - 17:13:10 »
+1

1998 december 27.||

Fázósan összeborzong, néhány gondolat hígan ömlik végig a talárja alatt, hiába a meleg kelme, a sál, a harisnya, a mellény, a könyékig érő kesztyű, valahogy mégsem tud igazán átmelegedni. A bűntudat fázlalja, s amíg társaságban ivott elkerülték a gondolatok, de így, hogy egyedül ringatózik, kevés izommunkával és sok mágiával halad keresztül a higanytermészetűnek tetsző mélység arcán, egyszeriben utolérik mindazon gondolatok és érzések, amiket olyan ügyesen távol tartott magától eleddig. Talán egy másik, gyorsabb csónakon jöttek, mindazonáltal már ott vannak, beugrálnak hozzá, letelepszenek a padra, az ölébe hajtják bús, szorongó fejüket. Gondolatok! Miféle démonkaput tártak fel a közelben, hogy így elszabadultak? És miért nem zárták már rég le az ünnepekre való tekintettel?
A csípős hidegben elpárásodik a tekintete. Látja maga előtt a tájat nyárizöldbe öltözötten, termékenyen és kívánatosan, amilyen termékeny és kívánatos csak a költői szíveket már megannyiszor megindító táj lehet. Akkor nyáron... már több, mint egy éve, már rég el kéne felednie, de mégis... ott ültek a nagy fa tövében, és várták, hogy Elliot leckéje végetérjen, kieveztek a tóra, mugliknak integettek idiótán vihogva, úgy csinálva, mintha csak ők maguk is turisták lennének, és amúgy nem is a varázslóotthon vendégei. A gyász meleg és nedves az arcbőre alatt, de amikor a felismerés szürkesége eljut hozzá, uralkodni kezd magán, és inkább a legutóbbi nyárra gondol, Nikolai látogatásaira Londonban.
Vajon hogy nem fantáziál róla állandóan Elliot? Egy dolog a család, és egy másik dolog... ez a látvány. Az ő családjában nincs ilyen keményvonalú fiatalos férfi, még Filimor és Mossy is valahogy... angol vér.
- Hello, Nikolai - annak ellenére, hogy a keresztnevén szólítja a férfit elég komoly tisztelet csendül a hangjában. Most éppen mély, éppen olyan fülledt, mint amikor a bulira érkezett, hiszen szinte teljesen józan, megfázás nem kezdheti ki sokat próbált hangszálait. Felemás szemei közül a balt összehunyorítja, a szürkébe öltözött magas alak megnyúlik a szeme előtt, a fák árnyai magához ölelik, a dúsan kapaszkodó borostyán télire megszürkült levelei mintha körülszőnék a bolgár alakját, s a sziget szíve ott dobbanna mögötte, láthatatlanul, mégis kitelt teret követelve magának ebben a dimenzióban. Hálásan fogadja a segítő kezet, megszorítja, miközben kilép a csónakból a biztosabb talajra, és szinte nehezen akaródzik elengednie, ám azt diktálja az angol tartózkodás, hogy nem kapaszkodjon kétségbeesetten senkibe, akkor sem, hogyha úgy érzi, nagyon is szeretne kétségbeesetten kapaszkodni.
- Kissé viharosan végződött a legutóbbi órán kívüli beszélgetésünk - némiképpen bűntudatos képet vág, pedig ő nagyjából követte Nikolai utasításait, kerüli a gyönyörű kékeket közvetlenül. - Hogy van? Persze, csak nyugodtan - int rövid átgondolás után a batyura. Némely szeszek nem szeretik a mágikus lebegtetést, hajlamosak felrobbanni tőle, ám most olyat egészen biztosan nem hozott. A súlyos pakkban nem koccannak vidáman az üvegek és görögnek egymáson a sütemények, mindent gondosan kitámasztottak odabent, ami érték. Egy fél lépést lemaradva követi Nikolait az ösvényen, a pillantása a férfi vállán, profilján és az erdőben kószál. Pazar egy látvány, ez elvitathatatlan, az ember és a természet külön külön és együtt is, ám mindkettővel szemben elkél némi egészséges óvatosság.
- Miért ítélte úgy? Dühös rám? - egy jó kis ártással simán a vízbe fordíthatta volna a csónakját és hasonló traumák járnak a fejében, egy kissé összeszorítja a száját. Igazán megérdemli ezt Elliottól.- Eléggé, igen. Magnolia néném ismerősei laknak a közelben, rajtuk keresztül jöttem. Hogyan teltek az ünnepek? - az udvariassága nem egydimenziós, az érdeklődése valós. Kissé lazít a sálján, a fák között sokkal kellemesebb, mint kint a nyílt vízen volt. - Apám az üdvözletét küldi, meg persze Magnolia néni is, ő azt is üzeni, hogy Mrs. Hollycup nevében is köszöni azt a diszkréciót és hozzáértést, amivel eljártak a fia ügyében - ő maga ugyan semmit nem tud a karácsony előtti "ügyről", de nem is nagyon érdeklődött.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 09. 13. - 18:28:59 »
+1


A démonok hollószárnyon érkeznek, jóval azelőtt, hogy egyáltalán feketetollú felvigyázójuk átmászhatna azon a pokolkapun, vagy leküzdhetné a sajátjait valahol távolabb. Az ilyesfajta kapuk sosem zárulnak be, mi több, a szeretet ünnepén ragaszkodnak az elveszejtett, karmaik közé került lelkekhez csak igazán. Ha Nikolait kérdeznék, ő maga is megmondaná, hogy az embernek nincs nagyobb ellensége önnön gondolatainál, ám hatékonyabb fegyvere, s túlélőeszköze sem.
A táj emlékszik. Az egész sziget emlékszik Saladinra, még a tó is, mely most olyan kihűltnek hat, mint a tetem, melyet ugyan sosem moshat partra, de cseppenként őrzi a látványát. Valami, ami elmúlt. Az állóvízben az emlékek örök életet nyernek, s olyan köntösbe öltöztetik a szigetet, mely uralkodóvá emeli az itt töltött pillanatokat arra emlékeztetve, amire nem szabadna.
Nikolainak jól áll a fantázia, a sziget, ami emlékekkel van tele, mintha a bolgár maga töltötte volna bele mindazokat, melyeket ellopott másoktól munkája folytán... avagy a szükség okán. Ki tudja? Nem lehet igaztalanabb ez a történet annyi másik szájról-szájra járónál. Mint a halottnak a csók legenda. Például.
Talán megérzi a másik kétségbeesését, talán csak túl jól ismeri már a gondolatok zavaros víztükre alól levegőért fel-felbukkanó, fulladozó érzéseket, de a szükségesnél mintha tovább tartaná meg meleg tenyerében a másik kezét, balja barátilag veregeti meg a fiú vállát. Apróságok. Ahogy az ördög, úgy a lényeg is a részletekben rejlik.
A férfi aprót biccent az első szavakra, mintha csak tudná, mi zajlott a két fiú között, bár sokkal valószínűbb, hogy az általános hangulatból következtette ki, semmint Elliottal való, sajnálatos módon épp nem elég bensőséges kapcsolatából kifolyólag.
- Pillanatnyilag nem tudom megítélni. A szokottnál is zárkózottabb. - Ha helyteleníti is ezt, baritonja nem árulkodik róla, pillantása az erdő fái felé fordul a batyut igézve, majd vissza a fiú arcára. Szinte gyengédnek hat. - Te hogy vagy? - A kérdésnek súlya van, bár nem képvisel önmagában kötelező értéket, ahogy nem feszélyezi azzal sem, hogy analizáló figyelmét túl hosszan pihentesse rajta. Igazán szükségtelen lenne fojtó feszélyezettségbe taszítani a vendéget.
A kérdésre enyhén megcsóválja a fejét.
- Ha az is, nem mutatja, ez jelen esetben inkább családi probléma. Határozott javaslatom ellenére, Miss McCarthy velünk töltötte a szentestét. Kissé viharos látogatás volt, a kellemetlen esetből tanulva pedig Mikhail úgy döntött, teljesen szükségtelen, hogy Elliot még egy vendégünket elüldözze a háztól. - Meglehetősen diplomatikus megfogalmazás, bár ha konkrétumok nélkül is, a lényeg kiérződik. A világ minden kincséért sem fosztaná meg unokaöccsét, hogy maga ossza meg Saladinnal a kínos részleteket. - A teljesség igénye nélkül, azt hiszem a "feszülten" jelző illik rá a leginkább. - Mosolyodik ezúttal, s bár a reakció őszinte, meglehetősen fanyar ízt hagy maga után. Nikolai soha nem szerette, ha feszültség uralkodott a családban és nem is most fogja elkezdeni.
- Ez csak természetes. - Megszorítja a fiú vállát a bajtársiasság jegyében, s ha beavatott Saladin a részletekbe, ha nem, a vérvonal örökíti a gesztust a maga gondolatiságában. - A jövő hónapban időszerű lesz látogatást tennem náluk. - Csak úgy a jómodor kedvéért? Bizonyára.
Az erdő fái eközben lassú átmenettel vöröses árnyalatba borulnak, egyre inkább a bolyongók fölé magasodva, úton elfekvő leveleik élénk színekbe öltöztetik az apró patak felett húzódó, hídra vezető ösvényt. A fák között alig neszezések, jellegzetes madárcsicsergés, leheletvékony szárnyak fürge verdesése hallatszik.
- Csak hogy világosan lássak. Ami az okklumenciaórákat illeti, nem történt olyasmi, amiért megváltozott volna a véleményed és továbbra is szeretnéd, ha Elliotot is beavatnánk, ugye? - Ahogy korábban, úgy ebben a kérdésben sincs ítélet. Hajlandó úgy tenni, ahogy Saladin szeretné, mert ez sokkal inkább az ő titka, mint Nikolaié.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 09. 13. - 19:10:56 »
+1

1998 december 27.||

Démonűző, dobos, álomcsapda. Idegen kultúrák kellékei, de hát a vérbeli angolok szeretik ellopni azt, ami a másé, hogy a saját félelmeikkel megbirkózzanak. Valahogy így lehet ez ezzel a kézfogással vállonveregetéssel is, könnyebb lesz a bolgár importtól lélegezni, és nem olyan fájdalmas már a látvány sem. Mintha a holt, jó inferus módjára visszasüllyedt volna a tó iszapjába, hogy ott nyugodjon az állandó, sima melegben, háborítatlanul, amíg csak lehet. Az emlékek zuhatagok, de nem fürdőzhet örökké bennük, mert tüdőgyulladástól kihűl majd, s kiköhögi a lelkét, ha mélyre, túl mélyre engedi magában a bánat kórságait. Ő lenne a legboldogabb, ha nem kéne elhatárolódnia, de egyelőre nincs már módszere, fegyvere a gondolatok ellen, mint a gondolatok más gondolatokkal történő elterelése, gondolatcsapdába zárása. Voltaképpen követi Nikolai tanítását a gondolatról, csak még egyelőre túlgondolja, de hát mindennek túlzásba esik.
- Még mindig nem akarja folytatni veled a tanulmányait? - húzza el kissé a száját, mintha ez rossz lenne, mert hát valójában rossz. Irigyelte Elliot speciális kapcsolatát ezzel az emberrel, s most már Elliot az, aki egyszerűen csak nem kér ebből, mert úgy véli, Nikolai nem méltó a bizalmára. És miért véli így? Na miért? Kígyókat lát elosonni a páfrányok árnyán, kidőlt fatörzsek rohadó, élettől dús kérgén. Sóhajt.
- Túléltem az ünnepeket, az ajnározást, az aggodalmas kérdéseket és a félévet is. Már jobban alszom, de nem nagyon szeretek - felpillant, aztán lesüti a szemét, mintha zavarná a figyelem, amivel kitünteti a férfi, és amit valójában nagyon is élvez.- Gyakoroltam, de hogy beszéljek Elliottal nagyon ... hm... szétzilálja a koncentrációmat - egy pillanatra megáll, hogy a reakciót kilesse, bár Nikolai se ma jött le a frissen szőtt varázsdrapériáról, ha nem akarja, úgysem árulja el neki, hogy miből és mennyit tud, főleg kettőjükről. Utána már mellette szaporázza, komoly és aggodalmas képpel hallgatja a rövid beszámolót.
- Nem igazán örült neki, hogy Michael eljegyezte a hölgyet - jegyzi meg halkan, mert a kígyó kémtermészetű, és beszámol arról, amibe nem kellene beleütnie az amúgy szörnyen lapos orrát. - Hogy aggódik, nem tudna engem elüldözni - mosolyodik el egészen meghatottan. Miért érzi magát jobban itt, mint a saját családja körében? Talán mert kiemelt vendégként sokkal inkább össze tudja szedni magát, mint az otthon melegének züllött, hazug puhaságában, ahol a falak Magnolia néni sültjeinek illatán suttogják azt, hogy csak engedje el magát, dőljön egy sarokba, és sírjon addig, amíg saját tavuk nem lesz.
- Azt hiszem nem segítettem a feszültségén, de ezt majd tisztázom vele - elvégre nem adott választ a bánná kérdésre, vagyis, szerinte a válasz adott, ám meglehet, tartozott volna némi kifejtéssel a fiúnak. Késő bánat, eb gondolat, a karácsony viszont a megbocsátás ünnepe, ideje, hogy valamit rendetetésszerűen használjanak.
- Örülni fognak - ő pedig a vállszorításnak örül tisztán, nettó haszonleső módon. Már előrefelé figyel, a vörös felcicomázza a látását, bal szeme megtelik vérrel, rózsákkal, borral, burgundivörös kéjes gondolatokkal, és a melegségérzet a színnel egészen áthatja. Kinyúl a korlátért, az ujját azon húzva lép előre a hídra, nem mintha kapaszkodóra szorulna, csak jól esik fognia.
- Nem szeretném beavatni. De úgy gondolom, hogy muszáj beavatnom. Egyszerűen csak túlságosan éles eszű és szemű, ahogyan te is tapasztaltad. Hiába próbálnék zöld ágra vergődni vele, úgy kurvanehéz, ha nem csak a saját hülyeségemmel kell megbirkóznom, hanem titkolóznom is kell, amit érez, még ha nem is tud rámutatni a dologra. Amíg ilyen dolgok nyomasztják feszült marad, ha a doxy doxyt eszik is. És zavar, hogy nem beszél veled miatta. Engem zavar, nem arról van szó, hogy ne lennék hálás, vagy ne tudnád, hogy mit vállalsz, vagy valami, érted - elhalkulva sóhajt, a kabátja belső zsebébe nyúl.
- Mielőtt odaérnénk és tovább dadognék: megkínálhatlak mogyorópálinkával?
Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 09. 13. - 20:25:42 »
+1


Az elején így kezdődik. A túlgondolással. Hosszútávon van éppen annyira rossz, mint a belegondolás teljes hiánya, de míg az utóbbiból építeni lehetetlen, az előbbi a megfelelő felismeréssel igényt teremt a formálásra és önnön irányíthatóságára. Senki sem szereti elveszteni a kontrollt önmaga felette, hacsak nem ágyban, forró karok között, belefeledkezve egy másik testbe olyan bizalommal, ami megadja a közös élvezetnyi irányvonalat.
- Ez csak átmeneti állapot, Saladin. Nincs miért hibáztatnod magad, a blokk megszületett az ostrom eseményeinek következményeként, függetlenül a titkolózástól. Már akkor sem engedett be, amikor hazahoztuk. - Ha van valami, amiben teljesen biztos, akkor az ez. Nem kizárólag azért nem engedi be, mert nem bízik benne többet, hanem mert a bűntudata útját állja ennek. - Ellenben az, hogy a pártját fogtam az apjával szemben, úgy fest valamiféle szövetséget hozott létre köztünk. Legalább már hajlandó meghallgatni. - Ezt pedig a részéről pozitív változásként könyveli el. Erre már tud építeni, a semmiből azonban - ahogy a korábbi gondolat szólt - nem születnek csodák.
- Ez érthető. Hosszú folyamat, amíg a gondolatok igazán lecsendesülnek. Főként, ha vérző szív felett kell szemet hunyniuk. - Örökérvényű igazság. Akárhány állítás is próbálja bebizonyítani, bármennyien is hazudják őszintén, a szív soha nem cselekszik az elme nélkül, nem képeznek különálló egységet és félre sem dobják egymást. Amibe az egyik belerokkan, azt szükségszerűen megérzi a másik is.
A pillanatnyi szünet és megfogalmazás kombinációja több, mint elég magára vonzani az éber tekintetet, figyelme végigmossa a fiatal vonásokat, léptei egészen meglassulnak, ahogy a másik megáll.
- Milyen tekintetben zavar meg? - Nem titkolja, hogy nem tud a kettejük között lezajlott eseményekről. Annál nem többet legalábbis, mint amit Saladin leveleiből megismerhetett. - A leveleid alapján a fő problémaforrás köztetek jelenleg a szexuális téma. Van köze ehhez? - Nem, nem ma jött le a családi falvédőről és nincs nénikéje, aki leégette volna róla, mielőtt elkezdett úgy istenigazán gondolkodni. Elliottal ellentétben őt cseppet sem hozza zavarba, ha unokaöccsét ilyen megvilágításból kell szemlélnie.
- Meglepett volna az ellenkezője, bár ezen a ponton még jól viselte magát. Gratulált is nekik. - Nem volt túl őszinte, de ezt gyakorlatilag csak Nikolai vette észre. Mikhail sosem volt túl jó abban, hogy megértse fia érzelmi reakcióit, számára túlságosan is... "idegen". A nőstény szempontjából pedig az elfogadás elvárás volt. - Nem? - Érdeklődő villanás az azúrkékekben, mintha a kígyófiú valami különöset sziszegett volna és... valójában teljesen jogos, elvégre az elmúlt fél évben éppen Saladin tartotta a távolságot, elviselni képtelenül, hogy egyáltalán szembenézzen Elliottal. Ez sosem volt titok a bolgár előtt. Nem is lehetett.
A férfi biccent, nem firtatja a feszültség kérdését. Van, ami nem tartozik rá, avagy inkább csak egyelőre nem; előbb, vagy utóbb mindketten megnyitják magukat neki. Csak idő kérdése.
Széles mosoly rándul a száján, soha nem titkolta, hogy kedveli a Mallard rokonság társaságát, még ha a kényszer is hozta össze őket nem is olyan régen.
Figyelmesen hallgatja a fiút és nem köt bele. Miért is tenné? A gondolatoknak mindig teret kell adni, csupán nem szabad hagyni, hogy szétfolyjanak a lélek pusztaságán. Mederbe kell terelni őket, hogy megfelelő formálóerőt képviselhessenek.
- Köszönöm, elfogadom. - Mosolyodik már a pálinka kérdésére, de a szeme komoly marad. - Elliot rosszul viseli a hazugságot, de képes a belátásra. Nagyon jól tudja, miért lehet szüksége valakinek arra, hogy képes legyen kordában tartani a gondolatait, legfőképp ha azok károsak önmagára nézve. Tudom, mit írtál a leveledben és tudd, hogy ezt nem azért mondom, mert ki akarnék hátrálni a felelősség alól, de úgy gondolom, a legcélravezetőbb az lenne, ha ezt négyszemközt beszélnétek meg. Természetesen, ha ez nem járható út részedről, elmondom neki én. - Saladin jelenlétében természetesen. Ez olyasmi, amit a fiú nem tud átvészelni egy biztonságos sarokban. - Személy szerint én örülök, hogy megkerestél, ha a szükség maga borzalmakból is táplálkozik. Nincs bűntudatom Elliot miatt és neked sem kell legyen. Ő is be fogja látni. - Idővel biztosan. Az idő már csak olyan, hogy sok mindent megold, még ha a fiatalok ezt nem is szívesen szeretik hallani.
Ahogy azt sem, milyen gyorsan is repül az a bizonyos a jó társaságban és most pontosan ez történik. Az erdőmélyi épület körvonalai már fel-felsejlenek a fák között. Talán a hozzá fűződő friss gondolatok miatt, ám most valahogy a szokottnál komorabbnak tűnik. Az erdő apró szellő hangján teátrálisan sóhajt; önfeláldozón ma sem vezette tévútra vándorait.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2016. 09. 13. - 21:15:37 »
+1

1998 december 27.||

Forró karok, nehéz most ilyesmire gondolni, ha mégoly szükségszerű és egészséges volna, felmelegítené a dermedt lelket néhány derűlátó vízióval, ám a szavak és a csónakázás lélekevező lajtorjamászása most egészen másfajta lélekállapotra készítette elő a fiút.
- Elméletileg tudom. Gyakorlatilag ott van a gondolat, hogy ez is hozzájárul az amúgy is aktuális bezárkózásához - a bűntudat sötét súly, meg sem nevezte, meg sem ismerte amikor először a vállára nehezedett, nem hívta, és nem csalogatta, úgy ébredt fel egy reggelen, hogy ott ült, levakarhatatlanul, mint a szeplők az arcán egy túlságosan erős napsugarú nyári nap után.
- Honnan tudod, hogy biztosan le fognak csendesedni? - kérdezi ismétlődő, konok és makacs kétellyel. Nem először teszi fel ezt a kérdést és nem is utoljára, az idő és a jövő olyasmi, ami szétfolyik előtte, jelentőségét és körvonalát veszíti, és főleg... minden olyan, időtől függő dolog létezésében kételkedik, ami ténylegesen a telő időtől függően bontakoztatja ki a létezését, mint a remények, a lecsendesülés, a szív sebeinek begyógyulása. Bárcsak képes lenne elengedni, mint egy ágat, egy gallyat, simogató fagyöngyindát, de a teste és a tudata egyszerűen csak nem engedelmeskednek.
Megmosolyogja a megtorpanást, mintha valami összeesküvés része lenne ez.
- Koncentráció tekintetében. Felzaklatnak a beszélgetéseink, gyakran újra jár rajtuk az eszem, nem tudok lenyugodni, mert nem jutok túl azon, hogy mit nem kellett volna mondanom - és nem is teljesen őszinte. - A szex kérdések főleg őt zaklatják fel és borítják ki, bár igaz, hogy van köztünk némi feszültség szex témában, a rokonsági kapcsolásokat nem számítva - teszi hozzá, hogy teljes legyen a káosz-kép, és mert talán valahol kétes örömét leli a titokzatoskodásban. Mintha valami fontos és rejtélyes dolgot birtokolna, amit Nikolai nem, és átadná neki, de nem is, megfejtenivaló szelence szavakkal... kit is akar ámítani, egyszerűen csak képtelen őszintén beszélni és nyíltan. Valami gyári hiba lehet nála.
- Szép munka tőle. Akkor mi történt, ami...? Neeem - rázza meg a fejét hevesen a visszakérdezésre, közbevágva a saját gondolatának. - Többnyire én késztetem őt megfutamodásra - bármi is volt az eddigi statisztika. Távol tartotta magát Elliottól, és ezek után mondhatná azt is, hogy kizárólag a fiú érdekében, hangozzék is ez bármilyen képmutató módon, hiszen azóta, hogy engedett a holló unszolásának és beszélnek szinte csak mérget mart bele akkor is, amikor olyan dévaj hévvel csókolta...
Mélyet sóhajt, lesüti a szemét, olvadt bélyeget süt a gondolatokra, hogy ne árulkodjanak nagyon zavajosan róluk. Inkább előhalássza szép, damaszkolt laposüvegét, és először a férfit kínálja a likőrszerű ízű, ám nyilvánvalóan pálinkás szesztartalmú, boldog italból. A testmeleg kínálás éppen optimális. Ő csak utána iszik, majd gondosan visszatekeri a kupakot.
- Szeretném, ha te mondanád el - nagyon határozott ebben a kérdésben, látszik, hogy sokat gondolkodott rajta. - Elhiszem, hogy jobb lenne lelkileg és mentálisan, meg nem tudom hogyan, ha én tenném, de azt hiszem nem találnám a megfelelő szavakat - sem a méltóságát. Talán Nikolait kiegészítve hozzá tud majd szólni a dologhoz, de ha ő beszélné el, óhatatlanul átélné megint, miért kellett ennek az egésznek megtörténnie, és bár erősen bízik a tanultakban, nem biztos abban, hogy erre ő tényleg felkészült. Arra felkészült, hogy szembenézzen az elharapózó probléma megoldásával, de szégyen, nem szégyen, szüksége van arra, hogy egy tényleges felnőtt oldja meg a problémát, vele együtt. Mankó. Segítség. Kell. Tébolyító, de kell.
- Én is örülök, hogy megkerestelek, sokat tanultam tőled - teszi hozzá egy kicsit ellágyult hangon, majd egy pillanatra megáll, ahogy felnéz a házra.
- Olyan gyönyörű itt - fakad ki belőle a méltatás akaratlanul is, beleleheli az erdei szellő hűvös tenyerébe a szót, a vámot, az adót, mindazt, amit adni tud a befogadásáért.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2016. 09. 14. - 16:34:34 »
+1


- Ezt nem tudom vitatni. - Nem is különösebben akarja, ennek fényében és ettől függetlenül is él az állítás, hogy ezért felesleges Saladinnak hibáztatnia magát. Oka van annak, hogy úgy érzi, nem akarja megosztani Elliottal, oka van annak, hogy bűntudatot érez emiatt és kifejezetten súlyos oka van annak, hogy egyáltalán szüksége volt rá. Ez nem olyasmi, amit vitatni szabad, vagy érdemes, a legilimentornak pedig nincs indíttatása ilyesmire.
Helyes mosoly rándul a férfi száján, a gesztus megértő a kérdéssel és elnéző a fiatalság konokságával szemben.
- Onnan, hogy itt vagy ahelyett, hogy elfogadnád az otthon elnéző biztonságát és begubóznál egy sötét sarokba. Hogy képes voltál idegösszeroppanás nélkül végigcsinálni négy hónapot azon a helyen, ahol a legtöbb időt töltöttétek Kyndeyrnnel és eközben fejlődtél. Annyira, hogy Elliot problémáival törődsz, ahelyett, hogy a sajátoddal tennéd. Hogy egyáltalán megszületett az igény arra, hogy képes legyél kordában tartani az érzelmeidet, mikor a legtöbb ember kizárólag a világba óhajtja üvölteni a fájdalmát, ha ilyen trauma éri. - A bolgár hangja egészen belesimul az erdő neszezésébe, mintha egynemű lenne vele, s az elvarázsolt környezet véleményét éppúgy közvetítené. - Sok oka van annak, hogy biztonsággal úgy gondolhassam, megvan hozzá a képességed, Saladin. Sokkal erősebb személyiség vagy, semmint arra bizalmat szavaznál magadnak, holott a legtöbben, akik célorientáltan haladnak ebbe az irányba, évek fáradtságos munkájával sajátítják el azt, ami neked néhány hónap leforgása alatt sikerült. Mint mondtam, remek tanítvány vagy. - A dicséret tökéletesen őszinte, s bár messze nem üt meg kioktató hangnemet, valahol most is nevelő célzata van. Ahhoz, hogy az ember irányíthassa a gondolatait, az érzelmeit, szükségszerűen először önmagát és a határait kell megismernie.
Nikolai rég túl van azon, hogy a saját határait firtatja, felismeri őket, ha látja. Saladin pedig egy olyan határvonal jelenleg, amit kacskaringós, girbe-gurba egyenessel húznak és a túloldalon szándékos, kaotikus összevisszaságban lappanganak az igazságok. Egy pillanat erejéig hosszan figyeli a másik arcát, elnézi, ahogy mozog a szája és ebben a szívdobbanásban kísértetiesen emlékeztet Elliotra. Vagy inkább Elliot rá.
- Vonzalomra gondolsz feszültség alatt. - Kijelentésbe foglalt kérdés, ami megerősítés híján is megkapja a maga válaszát, bár sokkal többre értékelné azt, semmint hogy költői szürke szamárrá váljon a zavaros ködben. Nem látszik rajta egyébiránt, hogy elítélné a dolgot, bár a férfi számára a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt a Saladin és Kyn páros kapcsolatának valódi rétegeződése is. - Ez természetes. Elliot közvetlenül kapcsolódik a kiváltó eseményekhez, katalizátora az emlékezésnek, amit az okklumencia hivatott élhető keretek közé szorítani. Ingerszegény környezetben mindig könnyebb tartani magunkat, ezért írtam, hogy el kell döntened, szükséged van-e erre a kapcsolatra, avagy sem. - Az utóbbiban már nem hisz. Akkor sem hitt, amikor megírta a fiúnak és a jelenlétét figyelembe véve már végképp nem.
- Nos. Ez nem lep meg. - Mintha mulatna a megfutamodáson, bár önmagában semmi nevetnivaló nincs a történésekben, azért megvan a maga szórakoztató felhangja. - Hagyom, hogy elmondja ő. Épp elég frusztrált ahhoz, hogy meg akarja beszélni a dolgot. Apropó... beszéltetek végül az ikréről? - Az összekapcsolásból persze nem nehéz kitalálni, mi hozta ki Elliotot igazán a sodrából, de ettől még aligha veszi el a magára váró és várató beszélgetés jövőjét.
Nem mászik bele a fiú fejébe. Ez olyasmi, amit csak akkor tesz, ha az maga kéri rá, vagy a munkája révén elkerülhetetlen. A jellemet az adja, hogy ha hatalmában is áll megtenni valamit, hogyan válogatja meg mikor és milyen céllal alkalmazza a rábízott tudást. Elfogadja a felkínált flaskát, de nem húzza meg azonnal, pillantása elidőzik néhány szívdobbanás erejéig a míves mintázaton, hüvelykujja lustán cirógat el a fém felszínén, amíg a fiút hallgatja.
- Rendben. - Egyszerű válasz, nem firtatja a pontosabb miérteket, nem boncolja a témát hideg gondolati fémasztalokon annak ellenére, hogy a fejletépések esélye nagy mértékben növekedett a döntés véglegesítésével. Kár lenne tovább rágódni rajta.
Belekortyol a pálinkába, elégedett szusszanással méltatja a nyelvén elidőző boldog ízeket, melyek ugyan a beszélgetésnek nem sajátjai, de az erdőhöz nagyon is illenek.
- Üdv itthon. - Elmosolyodik a meglágyult hangra, visszaadja a laposüveget és felborzolja hátul a szőke tincseket, megelőzve a sziget kilóra megvett dorombolásával egybekötött szellőcskéjének próbálkozását.

A ház tágas előtere most egészen zordnak hat annak ellenére, hogy a világos, otthonos színek, a megvilágítás és a tér nagysága nem engedné magát nyomasztónak érezni. Mintha valami sötét folyna a ház alapjaiba kevert véráramban, ami nem az élettől lüktető vér, nem az alig ajtón kilépett ünnep elvárható szentsége, inkább... a ház mágiája, mely magába itta lakói új hangulatát és éppúgy nem szereti azt, mint ők maguk. Betegség. Gyógyítanivaló fajta.
- A csomagodat bízd csak rám, ha jól sejtem, Elliot a laborban van. Gyanítom épp a Frankenstein napló megbízhatóságát teszteli, úgyhogy ne lepődj meg, ha halott kisállatok fogadnak. Majd estefelé beszélünk. - És az utolsó három szóból érzékelhető, hogy egyáltalán nem a kellemes télesti boldogbeszélgetésre gondol a kandalló előtt.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2016. 09. 14. - 17:36:53 »
+1

1998 december 27.||

Egy felnőtt, aki nem akarja vitatni, amit a kölyök komoly elhivatottsággal, mégis búra engedett fejkomorsággal mond. Nikolai ritka kincs mindkettőjük számára, akik a kölyök szemléletének magtársadalmát képezik, meg persze mindenki másnak is, aki még járulékosan ismeri, de neki nem igazán számít a létezése. Visszamosolyog a mosolyára, futó, feszült, figyelő mosollyal, ami mögött nincs jóérzés, nincs boldogság, de vágy van rá, hogy valamikor majd érezhessen ilyesmit, és arra is, hogy minden egyes szavát jól megértse. Tágra nyílt figyelemmel hallgat hosszan, de nem felszínesen, mély a csendje, a lélegzetvételeinek egyenletes kimértje. Akar vele vitatkozni, mert hát ilyen korát éri, hogy vitatni kell és érdemes, legalábbis így hiszi, de mégsem vágyik erre valójában. Annyira jó lenne hinni ebben, hátrarándul a szája sarka hálásan, lesüti a szemét, belehajtja a fejét a dicséretbe, megkönnyebbülés hallani minden egyes szavát, noha kételkedett abban, hogy a férfi mondhat neki bármi olyat, amitől jobban érezné magát, ezek a szavak, igazából, olyan szavak, amik puszta szó mivoltukban olyan erősen támaszkodnak a valóságra, hogy stabilak és hitelesek.
- Néha úgy érzem, hogy azért, mert ezt teszem nem is igazán fontos nekem Kyndeyrn emléke. Hogy felszínes vagyok, és csak túl akarok haladni rajta, és azért vagyok ilyen céltudatos - megnyalja a száját száraz, aggodalmas kis nyalintással, miközben az ágak között az égre néz, mintha várná onnan a merlini igazságszolgáltatást kisebb meteoreső formájában. - Elliot problémáival törődni helyesnek látszik, valóságosak, és eddig észre sem vettem őket. Már nagyon régóta ismerem, de sose gondoltam arra, hogy neki mélyebb problémái vannak annál, hogy egyszerűen csak hülye, már bocsánat, ez nagyon tiszteletlen, egyszerűen csak nem gondolkodtam - nem szégyenkezik, csak kimondja, amit soha máshol, máskor, mással még csak nem is gondolna, nem azért, mert félne, hogy kilesnék az elméjének sötétjéből a titkot, hanem mert egyszerűen csak a legtöbben méltatlanok arra, hogy ezekkel a gondolatokkal gondolat szinten is akár egy légtérbe kerüljenek. Elitista lett a problémái kérdéskörben.
- Vonzalom - bólint. - Elliot azt hiszi, bűntudatom van emiatt, legalábbis legutóbb ezt hitte, amiből azt kell hinnen, hogy neki bűntudata van miatta, mert én nem éreztem semmit - megbámulja a hasonlóságot, szellemlátón megsápad, pedig a felismerés, az átismerés nem kellemetlen. Elliotban és Nikolaiban ugyanaz a szép, az idegen képessége a fókuszra és megfigyelésre. - Tudom, erről mindenképpen kell majd vele beszélnem - sóhajtja egészen patetikus hangon - olyan, mint egy buzgár. Hirtelen egyszerre érzékel mindent, úgyhogy megőrül tőlem - állapítja meg nagyon-nagyon tisztán. Ezen is sokat gondolkodott az ünnepek alatt, és csak egy hunyorítás jelzi, hogy azon viszont egyáltalán nem merengett, hogy szüksége van-e erre a kapcsolatra. Nem volt értelme túl sokat gondolkodni rajta. Elfogadta Nikolai álláspontját a kérdésben, ha nem is kimondott volt, ahogyan most az ünnepi feldúltság okáról is, biccentéssel beletörődik, hogy ezt Elliottól fogja hallani, ha ugyan látni akarja.
- Megkérdeztem róla, de megegyeztünk, hogy erről majd valamikor máskor beszéljünk. Egészen jól ment - legalábbis ott még minden jól ment, simán és egyenletesen, mint a korty a szeszből. Jó nézni, ahogyan az a száj körülfogja az üvegszájat, talán egy kicsit túl erősen is sóhajt együtt azzal a korttyal, ami a puha ajkakat csókoló fémen öleléséből siklik a testbe, hogy körülsimogassa a nyelvét, a száját, a torkát, átadva mindazt a forró üdvözletet és jókívánságot, amit csak egy nyelet átadni képes. Enyhén remegő kézzel veszi vissza a lapost és rejti a szíve fölé, megfelelő helyre, már nem is fázik egyáltalán, mértéktelen energiát generál a felborzolt szőkeség erőműje, ha megfelelő érintéssel táplálják. A mosolya szerény és egy kissé ütődött.

Odabent hamar kijózanodik. Mágia hangolt fenevad, még ha kölyöknyi is, a vérében hordozza az örökségét, az erejét, a tudását, az eleinek múltját, megérzi a nemtetszést ami nem neki szól, hanem valamiféle más-hangulat hömpölyög el mellette sértetten, valami nincs rendben idebent. A varázslóotthon érzékeny jószág, összecseng a duzzogása Nikolai szavaival. Meglazítja a köpenyét, sőt, a legvastagabb nagykabátot le is veti, a sálat és a kesztyűt az ujjába hajtja.
- Nagyon szépen köszönöm. Üdvözlöm Michaelt, köszönöm a szíves várást és fogadást, de lemegyek Elliothoz - mert az a legfontosabb és mégiscsak ők a barátok. Bólint, nem lepődik meg majd semmin, amit odalent talál, tisztelettel, de nem feledve a helyet indul meg az emlékek útján, mélyet lélegezve a pihenőterület édes-meleg cucc-illatából, megérintve és kipróbálva a raktárajtót, s ha azt nyitva találja, egészen a labor bejáratáig nyomul, ahol azonban megáll kopogni, miután körülnézett.
- Hello Kámfor, ha itt vagy és hallasz engem, jól jönne egy szerencsenyávogás.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2016. 09. 14. - 19:13:05 »
+1


A szavak soha nem bírnak gyógyerővel, bár önmagukban azzal is sokat tesznek, ha nem rombolnak tovább az amúgy is romokban álló lelkivilágokon. Ez a tény nem új Nikolai számára, aki bőségesen megszenvedte annak idején atyja meggondolatlan kijelentéseit és aki látja azt is, mennyire képtelen fivére megérteni saját sarjának viselkedését, holott... mindennek alapja van. A világon semmi nem történik ok nélkül, nincsenek véletlenek, legfőképpen nem a különböző pszichológiai képletekben. Nikolai ezt látja a fiúkban. Kiterjedt gondolatlabirintusokat, útvesztőket, csapdákat és vermeket. Hogyan is értékelhetné őket gyerekeknek? És miért ne számítana mindaz, ami a fiatalok koponyájában van? A vélemény, a gondolatok, az érzések létezése nem korfüggő, míg azok minőségét a tapasztalat és intelligencia határozza meg.
- Mégis épp ez az érzés, mely bizonyítja, hogy nem így van. Ha "csak úgy" túl tudnál haladni rajta, már rég megtetted volna. - Egyetlen pillanatig sem foglalkoztatná ez a kérdés tovább néhány elejtett könnynél, talán pár nap depressziójánál. Aztán túllépne rajta, mint mindenki más, akinek nem volt istenigazán fontos. Enyhén megrázza a fejét, lehunyja a szemét közben egy villanásra.
- Semmi gond, aligha róható fel neked. Elliotot kicsinek sokat bántották a mugli iskolában. Csak egyetlen-egyszer lépett fel ellenük, de akkor amneziátoroknak kellett kimenniük. Megjegyzem Mikhail így szerzett tudomást a létezéséről, a minisztérium szólt neki, hogy vegye kezelésbe a fiát. Lényegében azóta, hogy találkozott velünk, mindent megtesz, hogy a környezetének ne érje meg foglalkozni sem vele, sem pedig a problémáival. - Ha Saladin elitista a problémák kérdéskörében, akkor Elliot egyenesen kezelhetetlen.
A bolgár pillantása a távolba réved, elgondolkodik néhány szívdobbanásra a hallottakon, ám végül megcsóválja a fejét.
- Nem ismerem a reakcióit ebben a témában. Korábban soha nem láttam arra utaló jeleket, hogy foglalkoztatná egyáltalán a kérdéskör. - Már amikor még hajlandó volt beengedni. Ugye.
A sápadást látva pillantása felenged, csalókán hagyja el az éberség kiélezett fényét, bár egyértelműen minőségi figyelemmel adózik Saladinnak. Biccent ugyan a megbeszélésre, de nem forszírozza a dolgot. Az ügy folyik a maga medrében az ő beavatkozása nélkül is. Erősen túlzás is lenne, mert ha valami, hát ez tényleg csak a fiúkra tartozik.
Elneveti magát a hasonlatra, baritonja bedorombolja a környezetet, megborzolja a fák vöröses levelét, néhány tündérmanó érdeklődve dugja ki sunyi szürke fejét egy lombkorona takarásából.
- Ne haragudj. - Pillant le a szöszire még mindig mosolyogva. - Borzasztóan sajnálom, hogy nem enged be abba a nagyon kemény fejébe. A legjobb részekről maradok le. - Egészen vidámnak tűnik a hangja, pedig hát... igazán nem kéne így reagálnia minderre, nemde? Nem, hát persze, hogy nem. Rendezi a vonásait, leginkább az üveggel a száján és ha nem is állítható, hogy mit sem sejt a fiú gondolataiból - mégiscsak fél éve áll a mentorálása alatt -, meghagyja azokat hétpecsétes biztonságban fantáziává válni.
- Ennek őszintén örülök. - És nem csak örül, számít is a maga módján. Vannak dolgok, amikről egyszerűen csak... beszélni kell és ebben a kérdésben egyáltalán nem számít, hogy Elliot nem vele teszi. Örül, hogy egyáltalán meg akarja tenni bárkivel is.

- Holnap reggel üdvözölheted személyesen is. Jelenleg házon kívül van, amiért megkért, hogy közvetítsem legmélyebb sajnálatát. - Cseppet sem érzi magát kínosan attól, hogy ezt csak most adja át. Nem mintha elfelejtette volna, pusztán minden más témájuk előkelőbb prioritással bírt, mint méltatlan bátyja kérdésköre. - Érezd magad otthon. És másszatok elő a barlangból vacsorára. - Átveszi a szükségtelen ruhadarabokat és hagyja eltűnni a fiút a ház útvesztőjében.


Ez utóbbi messze nem olyan kiismerhetetlen, mint a sziget melyen tanyázik, de ebben igen sokat segít a tény, hogy Saladin egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt viszonylag sok feledhetetlen napot tölthetett a feltérképezésével. Egyetlen ajtó sem állja útját az ifjú kígyónak, ahogy egy lélekkel sem találkozik lefelé menet. Különös dolog ez, mert a néptelenség ellenére egy ponton egészen úgy érződik, hogy nincs igazán egyedül.
Kámfor a fiú feje tetején teszek rád süveg helyett pukkan elő a semmiből. Hirtelen pillesúly a szőke kobakon, megcsúszó tappancsocskák, puha selyempárnás mellső láb mancsol a fiú orra felé vidáman nyavintva. Hogy ez mennyire jószerencse a fekete nősténykétől, az már egészen más kérdés. Cica nyávog még valamit, némiképp hosszabbat, mint az imént, a labor ajtaja pedig feltárul. Egészen úgy tűnik, mintha a két dolognak köze lenne egymáshoz, de talán csak idő közben a kis kísérleti katasztrófa tanult meg jól színjátszani.
A látvány odabent... viharos. Szó szerint apró villámok cikáznak a mennyezet egy kisebb pontján, mintha valaki mini vihart idézett volna az épületbe, alig esőcseppek áztatják a jobb napokat megélt, fémborítású lapot kapott asztalt, melyen most egy vízzel teli akváriumban elrabolt tündérmanó fekszik kiguvadt fekete szemekkel. Testére mintha sápadt nyálkaréteget vonna a halál, szürke bőrén boncolás és összevarrás nyomai, körülötte kristálytiszta a víz, míg a furcsa, apró fémcsavarok az erekbe futnak, hosszú drótokkal futva a viharos mennyezetbe. Elliot pedig...
- Óh. - A hollóhajú alig pár lépésre torpan meg, valószínűleg épp faltól-falig tartott a könyvespolcok mentén, kezében egy réginek látszó, igencsak megtépázott, gyanúsbőr-kötésű kötet, bár messze nem ez a leglátványosabb rajta. Ifjú Frankensteinünk ugyanis a megszokott nyakig zárt fekete talárok óvó védelmét elhagyva most erősen félmeztelen. Gyakorlatilag kizárólag egy erősen pikkelyes hatású fekete nadrág takarja a testét, leperegnek róla az apró vízcseppek, melyek azonban nedves csapásokat hagynak fakó bőrén és elnehezítik a hátracsapott, sötét tincseket.
- Nikolai...? - Felpillant az ajtóra, mintha azt várná, hogy nagybátyja hirtelen előbukkan a semmiből és lebassza a kísérletezésért. Nem mintha nem tudná, mit csinál éppen, de... egyébként sem érdekelné, szóval teljesen mindegy. - Öhm... heló. - Visszapillant a fiúra, a könyv hirtelen összezárul a kezében, leengedi az oldala mellé. Zavartan túrja fel hátul sötét tincseit. - Bocs a kupiért? - Szól tudva-tudván, hogy a "kupi", mint olyan erősen alulértékelt jelzője a pillanatnyi helyzetnek.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2016. 09. 14. - 20:00:38 »
+1

1998 december 27.||

Saladin hálás, pedig vele sose bántak rosszul otthon, sem az iskolában, se sehol. Nem kínozta nyomorult gyermekkor, összetöredezett álmok, vágyak, mesék, gondolatok, bántalmazó szülő, rossz példaképek. Gyerek volt és fiatal lett, mégis, hálásan csodálja ezt a férfit, amiért olyan kérdéseket tesz fel magában az optimális viselkedésről, mint a félannyi idősek, gondolkodik, velük gondolkodik és nem ellenük, és főleg nem felettük, kölykök felett, és ezért nem tud elég hálás lenni.
- Biztos vagy ebben? - kérdezi rekedten, hiszen a lelke valahol még mindig vitakész annak ellenére, hogy ezt szerette volna hallani, vagyis... jólesik ezt hallani, még ha nem is hitte, hogy valaha is valaki kimondja ezeket a szavakat. Meghallani jó, elhinni még jobb, de egy kis szorongás azért marad benne, mert önmagában még mindig bizonytalan. A saját értékrendjében.
- Minél többet tudok meg Elliotról, ez annál szomorúbb. Szerencsés, hogy te vagy a nagybátyja - hallott már olyan varázslókról, akik muglik között kezdik az életüket. Nem az a baj a muglikkal, hogy kiirtanivaló népség, hanem az, hogy nem egy fajba tartoznak. Egyszerűen csak képtelenek kezelni egy varázsló közelségét, és ez olyan viselkedésproblémás selejteket eredményez, ha nem dolgozik rajtuk egy értő kéz, mint Potter. Együttérzőn gondol Elliotra, bár neki ezt sose vallaná be. Nem is tudja, hogy miért nem. Nem akarja, hogy úgy érezze, gyengének tartja a gyengeségei miatt. Kissé lesüti a szemét, mintha illetlenség lett volna ezt egyáltalán meghallani.
- A híres ellioti-ismeretlen: a szextényező - forgatja meg a szemét egy fokkal jobb kedvvel, hiszen ez valóban nehéz téma. Még Nikolainak sincs hozzáfűznivalója! Annyira szűz a terep, hogy azt sem tudják, mennyire szűz a fiú!
Megdermed a nevetésre, de nem látszik harag rajta, Nikolai jókedve átitatja melegséggel, együtt mosolyog vele, még ha nem is kacag.
- Csak várj türelemmel és légy résen, bár a legjobb szándékokkal érkeztem, gyanítom, a kertből szedjük össze Elliotot, mielőtt távoznék - valami jókedvű szkeptikusság ül meg a hangjában és a remény: ha kimondja, akkor talán nem is válik valóra ez a borúlátó jóslat, és Nikolai is szívesebben mozizna békés együttlétükről, bár ez a gondolat és az együttlét szó semmilyen formációban nem szerencsés választás, az arcpírja még az előcsarnokban sem kopik le.

- Milyen hamar elutazott az ünnepek után - hökken meg, de valamiért nem kérdez rá, a belső hang megsúgja, miközben mindenét Nikolai gondjaira bízza a laposüvegén kívül, hogy ez az a téma, ami Elliotbó kitörni vágyik. - Köszönöm. Majd mondom neki, és jövünk enni! - ígéri könnyelműen, pedig hát tudhatná, hogy a kígyót még csak-csak ki lehet piszkálni az üregéből, de mit kezd az ember egy hollóval, ami befészkelte magát a föld mélyére? Varázstechnológiai nonszensz.
Nagyon magabiztosan halad, nem azért, mert különösebb oka volna erre, hanem mert így szokta. Amíg nem tartják fel feltartóztathatatlan, ezt szereti benne a luc, amióta csak kiválasztotta a pálcaboltban, kíváncsian melegszik az övén lógó tokjában. Vékonyabb talárt visel a vastag, földig érő kabát alatt, amit Nikolaira hagyott, az anyaga tiszta, könnyű, ám kettőt míg a külső selyemfényű sötétszürke, addig a belseje egy kissé súlyosabb, merevebb, ettől a külső fémes-higanyos mozgással állandóan mozog rajta, minden egyes léptével valószínűtlen villanássá csicsázva az alakját. Hiába, a legjobb ajándékokat akkor kapja az ifjú varázsló, ha magának választ a szabászatból.
- Köszönöm Kámfor, jó újra látni - büszkén tartja a fejét, és egyenesen, Magnolia néni nem kifogásolhatná a kifogástalan tartását, amiből aranyvérű gőg árad azért, hogy biztosan a fején tartsa a süveg helyett rendszeresítenivaló kis macskalényt, a fején érezve a puha testet egészen ellágyul a lelke, megint kedve volna sírni, de csak amíg az ajtó fel nem nyílik.
- Gyere csak - veszi le a fejéről a macsekot óvón, hogy a karjába fogja a villámló veszedelmek láttán, a szemét összehunyorítja, egy kicsit beljebb lép, de lassan, mint aki arra számít, hogy ártás veti vissza a küszöbről, a pillantása végigjár a tetemen, az esőn, nem, először semmiképpen sem a riasztó körítésen, hanem magán Ellioton, aki...
- De kivetkőztél magadból - ami a szívén az a macskabundába, odamondja halkan a kis bolyhos fejre, mintha a mellkasa előtt tartott édenbáj megmenthetné bármitől, rontástól és átoktól, villámtól és zavatartól. Oldalra moccan, csatos csizmája biztosan tapad a padlón, ha esetleg elfolyt tócsát találna, ügyesen kikerüli. Mintha nem akarna megállni, de nem is akar igazán a vízpermetben álló Elliottal osztozni a varázserőből fakadt égi áldáson, csak vágyakozva néz felé, meg nem történt üdvözlő rítusok helyét keresve a térben.
- A te laborod, a te kupid, az én szobám rosszabb. Hello-hello. Nikolai mondta, hogy itt vagy és dolgozol, ha van valami száraz hely, ahol leülhetek addig befonom Kámfor haját, miattam ne hagyj abba semmit - de mondjuk megtörölközhetne és felöltözhetne. Valahogy nem találja a szemkontaktust, a halvány, izmos mellkason simít a pillantása, elkószál a hasfalon, amit máris irigyel, a karok izmosságát, mi történt manapság a könyvmolyokkal, és a heg láttán enyhén tátva marad a szája.
- Mosolyka, hm?
Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2016. 09. 14. - 21:38:20 »
+1

- Teljes mértékig. - Szilárd meggyőződése rendíthetetlennek tűnik a kérdésben. A férfit nem olyan könnyű megingatni az elme működését érintő, tapasztalati és tanulmányi úton egyaránt szerzett hitét illetően függetlenül attól, hogy nem esik nehezére belátni, ha téved. Jelen esetben elég a fiúra néznie, vagy akár csak felületesen visszagondolnia az elmúlt fél évre és soha nem lehetnek kétségei.
- Gondolod? - Egy pillanatra mintha elmerengene a kérdésen, a tekintete talányos. Ha Elliot más családba születik, más alapokról indul, mondható, hogy rosszabb lenne neki? Hogy nem lehetett volna ennél lényegesen szerencsésebb tán elkerülve az olyan sajnálatos és mindent meghatározó körülményeket, mint a testvére halála? Nehéz kérdés. Sosem hajszolja bele magát különösebben a mi lett volna ha kérdésekbe, mert tisztában van vele, mekkora buktatót jelentenek az elmére nézve és mégis... nagyon sok mindentől megkímélhették volna a hollót, ha nem ebbe a családba születik. Mind a múltra való tekintettel, mind a várható jövőjét figyelembe véve.
- Attól tartok, nem erről akart híressé válni. - Mosolyodik a gondolaton függetlenül attól, mennyire komoly kérdés is ez valójában, ám... nem lehet az egész életet véresen komolyan kezelni, mert a végén még élhetetlenebbé válik, mint amilyen. Kettejük közül egyébiránt és nyilvánvaló okokból kifolyólag épp Saladinnak lehet erőteljes első benyomása a szűziesség témakörében.
- Varázslót a saját tornyában nehezebb meglepni. - A bölcselkedés már komolytalan, átveszi a könnyedebbé vált hangulatot és lopja magával a kölyöknyi zavar helyes kis látványtervét.

- Miss McCarthy igényelte a társaságát. - És ez valószínűleg igen sok mindent elárul, immár szokás szerint konkrétumok nélkül. Biccent az ígéretre és el is várja a teljesítést. Ha kell, felőle akár kényszerítheti is Elliotot. Az imperionál nagyobb főbenjáró a családi vacsorán nem megjelenni.


A cica kedvesen meglegyinti hátulról a fiú tarkóját puhaprémes farkával, láthatóan pofátlanul jól érzi magát süvegként tündökölve és ki tudja... talán annak idején a holló épp azt próbált varázsolni belőle, csak kiskölyökként sokkal jobban elbénázta, mint a gumipókot. Előkelő hely azonban ide, vagy oda, nem panaszkodik, amikor megemelik - elvégre a süvegeknél is így szokás úri módra - viharfüggetlen dorombszólóba kezd a karok között, mintha csak érezné, hogy a megtépázott lélek sebeiben szükség nyílt rá.
- Huh? - Értetlenség zavarja kavarog az azúrkékekben, a mennyezet hőbörgő villámrobaja elnyomta a halk szavakat, azok összeesküvő némaságban ülnek meg a sötét bundán azzal fenyegetve, hogy bármely pillanatban eltűnhetnek az áldatlan állapotoknak hála újdonsült gazdájukkal együtt. Aki egyébként hatalmas, cukiságfaktorkompatibilis borostyánkőíriszeit a szőkeségre emeli. Meg kell zabálni, milyen kár, hogy a nálánál sokkalta érdemtelenebb nyeri el a fiú figyelmét. Nem panaszkodik miatta.
A peremterület száraz és biztonságos, mintha valaki védőburkot húzott volna a könyvek... avagy inkább a vihar köré, mert úgy egyszerűbb volt. Egyedül Elliotról csepegve gyűlnek a tenyérnyi tócsák, meztelen talpa nedves nyomokat hagy maga után, bár őt aligha feszélyezi. Illetve... nem ez feszélyezi.
- Áh. - Legyint a fiú, félig leereszti a kezét, pálcája hirtelen érzelmek végtelen skálájának mélyvöröses árnyalatában fénylik. - Még nem találtam meg a dolog nyitját. Nyilvánvalóan az elektromossághoz van köze, bár nem értem, honnan kellene lelket tennem a testbe, hogy ne csak valami homunculus legyen belőle, érted... - Érti? Nem, valószínűleg előzmények híján minden magyarázata tökéletesen összefüggéstelennek tűnne. Elhalkul a hangja, mintha jelentőségét vesztette volna a beszéd, pillantása elpihen a másik alakján. A higanytalár olyasmi, ami önkéntelenül is elragadozza a figyelmet, Elliot pedig nem átall felprédálni azt, ami önként mutogatja magát.
- Csak egy perc. Evapores. - Csak az első alkalommal szisszeni el a varázslatot, a következőkben már a pálca mozdulatai jelzik, hogy újra és újra varázsol, meglehetősen rövid idő alatt tüntetve el a víztócsákat egy Finite Incantatemmel egybekötve. Az apró, haragos fellegek gyorsan kitisztulnak a mennyezet alól, a világítás normális körülményeket teremt, a padló pedig immár szárazon várja a vendéget, bár leülni kényelmesen maximum a galérián lehet odafent, amúgy az asztal közelében várja szék a kollégát.
- Hm? - Felpillant, ahogy végre befejezi az utómunkát, egy pillanatig nem érti a kérdést, aztán a lidércfénnyel bélelt kékség feldereng. Pálcás kezével simít a hasára, mutatóujja félig követi le a mosoly ívét.
- ...nem volt időm eltüntetni. - Még álságdetektor sem kell, hogy a vészvijjogás beinduljon a rosszul helyére pattintott gondolatpáncéllal szemben, tenyere rásimít a hegre teljesen eltakarva azt. - Fent kényelmesebb. - Tájékoztat egy intéssel terelve a fiút, amíg ő visszasétál az asztalhoz, megnézi a nagyon élettelen kis dögöt és lerakja mellé a könyvet.
- Hogy telt az ünnep? - Már odafent kérdez, bár messze nem Nikolai őszinte érdeklődésével. Az övén - talán a közös események még közösebb tudása miatt - érzékelhető, hogy más, kellemetlenebb témák fölött feszül, amik nem engedik igazán, hogy könnyen elegyedjen csevejbe a szőkével. Aligha meglepő.
Nem frusztrálja egyébként sokáig Saladint, a galérián helyet kapott kisebb kanapé, két fotel, az utóbbiak egyikéről szerzi meg a törölközőt. Végigdörgöli a haját, a mellkasát, karjait. Nem ül le, amíg nem szárítkozott meg egy kicsit és van annyi jó modor is benne, hogy visszahúzza magára cirka másfél percen belül a könnyű, fekete talárt. Túl átlagos Saladin különleges hatású öltözéke mellett.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2016. 09. 15. - 10:38:06 »
+1

1998 december 27.||

Kis mosolyt harap a szája szélére a jókedv, mintha elfogyna az arcából egy darab, pedig csak a búja és bánatja lesz kevesebb, amíg újra nem tölti a tartalékokat, ám miért is tenne, ilyet, ha egyszer semmi jó nem terem a sóhaj szakadékja mögött? Határozottan bólint, bár az ő teljes mértékig álláspontja megközelítően sincs olyan súlyú, mint Nikolaié, belead mindent, amit bele tud adni. Nem gondol olyan messzire, hogyha Elliot egész életszerkezete más volna, akkor mennyivel volna inkább szerencsésebb, vagy még inkább, milyen jó lenne neki, ha ... egyszerűen csak arra gondol, hogy a jelen élethelyzetében, hogyha egy más személyiségű Nikolai létezne ebben a felállásban, akkor Elliotból mi lett volna már az elmúlt évek alatt. Vagy mi lett volna velük. Vagy egyáltalán, a családjukkal. Nem megy túl messzire a gondolattal, de valamennyire mégis elrugaszkodik a biztosnak hitt gondolati talajról.
- Szerintem ezek a dolgok általában nem akarat kérdését jelentik - egy kicsit sutára sikeredik ez a mondat, de ha leckeadáson kívül sok időt tölt Nikolaijal, valahogy mindig összezavarodnak a dolgok, félrehord a nyelv, megpirul a bőr, és valami hetvenkedési vágy feszül meg a mellkasában, hogy bizonyítsa, bemutassa, milyen is ő valójában, mintha a férfi nem tudná amúgy nagyon-nagyon jól kívül is és belül is ezt a milyenséget. Hiába, mindennek ellenére még mindig remek tanítványnak tartja. Ismeri és nem undorodik tőle. Ma nem fog szégyenkezni.
- Oh - azonnal leveszi finom méreg-radarjaival a szóba szőtt rosszallást, az intrikát, a haragot, ami ott van Nikolaiban, csak nem mutatja. Magnolia néni csipkefinom ármánykodás esszenciájának porillatát érzi benne, meg is szúrja a gondolatait a kibogoznivaló titok. Nocsak. Vendégségbe jött és kalandot talált.

Boldogok a varázslók, akik az elsült kísérleteik eredményeképpen címeres cukiságot teremtenek. Vagyis... nem. Elliot csak úgy természetesnek veszi, hogy valami sokkal durvábban aranyos, szép és kedves van a birtokában, mint egy kosár törpegolymók. Talán kínos volna nekik, fiúknak erről beszélgetni, de erről azért beszélgetniük kellene, csak úgy a miheztartás végett. Na nem akkor, amikor villámok cikáznak a szoba egén, kiforgatva a természet törvényeit természetellenesen becsukva a nagy alkotóerejét a mindenségnek egy ilyen kicsi és méltatlan helyiségbe, ami minden tiszteletreméltó labor-mivolta ellenére is csak egy emberkét alkotta zug.
- Semmi-semmi - nyünnyögi a bundába, mert a selymes sötétség már csak olyan, hogy vonzza a szavakat, a hangokat, fekete lyuk, mindent magába nyel, ha nem volna Saladin derekán gondokból szőtt biztosítókötél, óhatatlanul is belezuhanna a szemek sárgással szegett kútjába és elveszne mindörökre, mint a mosolya, amit belehullajt, és visszamosolyog magára az édeni szemtükrökből. Imádja ezt a kis dögöt, pedig nem volt sok kapcsolatuk.
- Értem. Miért ne legyen belőle csak homunculus? - kérdezi teljesen érthetően, igazítva Kámforon a karján. Éppen olyan óvatosan és bizalmatlanul kerüli meg a nedves zónát, mintha macska lenne. Talán védi a varázslat, de ő maga nem védheti meg eléggé magát, és a ruháját, és egyáltalán, Elliotra nézve kényszeresen szárítkozni akar, vagy őt megszárítani, nem holmi lelkeket sajtolni egy tündérmanó testébe. Megmasszírozva az állat nyakát figyeli a varázslatot, ami eltünteti a korábbi mágia nyomait, és a mozdulatot, a pálcatartást, a hasfalat, a saját kezének egyáltalán nem varázslatos munkáját. Valahogy nem tud annak a mosolynak visszamosolyogni, intenzívebben fogja Kámfort, a száját összeszorítja.
- Ahhha - ő meg madár és tollas a háta. De tényleg. Akár lehetne tollas is, zavart szégyenkezés uralkodik el benne. Lehetne olyan paranoiás, mint Elliot, és akkor megkérdezhetné, hogy azért tartotta-e meg a heget, hogy mindig emlékeztesse rá, hogy miért is akar bosszút állni rajta, Saladinon, de nem csinál úgy, mintha bármilyen szinten is helyes feltételezésekbe merne bocsátkozni. Csak kimutatja, hogy egy szót sem hisz el ebből a négyszavas semmiből, ám aztán bólint, fent tényleg kényelmesebb, és fel is megy, amíg Elliot odalent elvégzik az utolsó simításokat.
- Eltelt, aggódó apa, nagynéni, rokonság, mindenki nézett, mintha kísérleti egér volnék, akinek beadtak valami vicces mérget, de nem csináltam semmi fesztivált, ezért egy idő után elpangott az érdeklődés, akiket tényleg érdekel mi van velem, most élénken eszi a kefét, de beletörődtek, hogy ez van. Mentes volt drámától és szeszélytől az ünnep. Ahogy látom, a tied viszont... - leül a másik fotelbe, figyelmes szemeit Elliotra emeli. A combjára ülteti Kámfort, higanytalárja csak a mellkasán szűkített, a lábai körül túlzó anyagbőséggel hullámzik. Átható, már-már odaadó érdeklődéssel figyeli az öltözést és a szárítkozást, talán illene elfordítania a fejét, de hát fiúszobában lakik évek óta, a túlzott szemérmeskedés sokkal zavarbaejtőbb lett volna egy idő után, mint a természetes viselkedés, igaz, a megbámulása sok minden, csak nem természetes. A feketébe zárkózásra elégedetlen képet vág, mint Magnolia néni, ha valaki tejbe áztatja a süteményét: méltatlan eljárás.
- Bocsánatot akartam kérni, de elég képmutató és fellengzős volna tőlem. Hogy van Corey? Tudom, megígértem, hogy nem piszkállak vele, nem is akarlak, csak érdekel, mint probléma, mielőtt másba kezdünk és elfelejtem.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2016. 09. 15. - 16:41:33 »
+1


Soha nem jutott még eszébe, hogy épp az elbaltázott kísérleteiről értekezzen bárkivel is, elvégre azok egyfajta tanulómunkák, amik a véletlennek köszönhetően érdemlik ki bárki figyelmét, nem pedig azért, mert zsenialitásuk egy tervezett és tudatos folyamat eredménye. Tény, ami tény, rengeteg dolog a világban ha nem is véletlenek folytán, de tervezetlenül születik és mégis... hogy a bukása produktív egy pozitív körülmény, ám kevés a boldogsághoz.
Kissé mintha gyanakvó lenne a pillantása, nem tűnik különösebben meggyőzöttnek, ám nem is forszírozza a dolgot. A macska dorombja ellenben magába nyeli a szavakat, mint őrizni való titkot és annyira ártatlan fejjel néz fel a hollóhajúra, hogy akár el is csitíthatná a gyanakvást.
- Mert ez Frankenstein naplója. Állítólag. - Emeli meg a bőrkötésűt jelzésértékűen, mintha ugyan ennek bármit is jelentenie kellene. - A homunculus - nem számítva a véleményem szerint rendkívül helytelenül így nevezett miniatűr goblinszerű lényeket - a mágia szülötte. Növényekből, sárból, egyéb természeti elemekből összerakott, mágiával átitatott létforma, ami bár élőlénynek álcázza magát, valójában sokkal inkább egyfajta varázsszerkezetnek minősíthető. - Saladin egyetlen kérdéssel felrúgta Pandora szelencéjét, s az láthatóan nem is óhajt bezárulni addig, amíg ki nem elégítette a másik kíváncsiságát olyan körültekintéssel, amire a szőke aligha vágyhatott. Elliot időközben már a takarítással foglalkozik, de úgy fest különösebben nem veszi igénybe a képességeit, mert zavartalanul folytatja az előadást. - Victor Frankenstein a történet szerint életet teremtett, egy élő, mozgó, gondolkodó, saját akarattal rendelkező létformát, mely kizárólag megszállott ragaszkodásában függött és nem pedig a mágiától, melyet belé invesztált. Persze erre nincs bizonyíték és egyelőre én sem találom. - Engedi le végül a pálcát, pillantása megállapodik az apró tündérmanó testén, halkan sóhajt. Nincs sikerélménye mostanában, úgy nagyjából semmiben.
Valami furcsa visszfény villan az ikerégboltnyi kékségben, elfordul, mielőtt különösebben értelmet nyerne. Kihallja a hitetlenséget és nem hibáztatja érte, ellenben mert a fiú nem kérdez rá, ő sem kényszerül a válaszadásra. Erősen gyanús, hogy nincs előzékeny hangulatában, mert a mosolyka a tenyere alatt és a némaság burkában hamar eltűnik a figyelem középpontjából.
- Nem tudom, melyik a rosszabb. Ha minden pillanatban azt várják, hogy robbanni fogsz, mint a totyogós, aki elszerezte az apja pálcáját, vagy ha elvárják, hogy ne tedd, miközben a gyújtókapcsolókat próbálgatják. - A hangja meglehetősen sötét és bár az arca jobbára érzelemmentes marad, íriszeiben apró, áruló fényjáték a kendőzhetetlen harag. Mégis mennyire kell sértettnek lennie ahhoz, hogy ne tudja teljes mértékig rejteni jól begyakorolt szokás szerint? Mi szerencse, hogy az érzelem céltáblája nem Saladin ezúttal.
Eléggé elvonja a figyelmét a téma ahhoz, hogy ne zavartassa magát különösebben a figyelő pillantástól, bár messze nem sieti el az öltözködést. Másfél perc alatt oda-vissza végigtanulmányozhatja alakját a másik és zavarba sem kell jönnie tőle különösebben, elvégre ő maga is hatodik éve él ugyanazokkal a kölykökkel egy szobában... persze néhányan eltűntek időközben az ostrom áldozatainak népes listáján, az ő érintőleges figyelmüknek azonban aligha játszott a... tetszésére? Baromság. Ha a bosszúra nem is, arra emlékezteti a mosoly a hasfalán, hogy ne adjon olyan érzéseket a fiú fejébe, amik nem léteznek, márpedig honnan tudhatná, hogy a tetszés létezik egyáltalán? Mugli tündérmese, sose bizonyított fantazmagória. Mert az elégedetlenség sok mindennek szólhat.
Nem fárasztja magát azzal, hogy végigcsatolja a talárt, pusztán a hasa felett gombolja végig, hogy eltüntesse a kéretlen sebsmiley látványát, mellkasának jó része fakón világít ki a sötét takarásból, a nyakában függő "méltatlansági" amuletten vidáman játszik a gyér hangulatfény, ahogy végre helyet foglal Saladinnal szemben. Hátrafésüli összekócolt, nedves tincseit, bár szinte rögtön meg is bánja a mozdulatot. Nem mintha tetszeni akarna... nemde? Frusztráló dolog, ha belegázolnak az ember hiúságába.
- Nincs miért. - Már bocsánatot kérni. Nem vár el ilyesmit, ellenben megrándul a szája a folytatásra. Átkozott Corey. Saladin szinte még meg sem érkezett, de mintha a kisebbik szőke együtt hopponált volna vele kitartó élőárnyék gyanánt.
- Nem beszél velem, én pedig nem forszírozom. Allen szerint idővel összeszedi majd magát. Gondolom sokat segít ebben, hogy meghívta a szünetre, szóval hosszasan kibeszélhetik mekkora igazságtalan szörnyeteg vagyok. Ezzel egyébként apám és a nője is egyetértene. - Corey meglátását nem tagadja, az apjával viszont a hanghordozásból is érzékelhető, hogy semmilyen szinten sem ért egyet. - Allen egyébiránt megköszönte, hogy elküldtem őket a picsába. Azt hiszem a hálája inkább téged illet. - Elvégre magától aligha ezt az eljárást választotta volna, hm?
Jobbjával megdörgöli az állát, elsimítva egy eddig ragaszkodóan észrevétlenségbe burkolózott kis vízcseppet, ebből egyúttal az is feltűnik neki, hogy a pálcája még mindig a kezében. Pillanatnyilag nincs rajta az alkarvédő, így egyszerűen csak talárja ujjában rejti el.
- Mit mondott Nikolai, mi történt? -
Kámfor a fiú ölében ha nem is válik nos... kámforrá, de a kellemesen testmeleg öl és a pozíció kényelme viszonylag hamar felnemerjállni típusú macskaálomba ringatja.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 17. - 00:00:49
Az oldal 0.182 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.