HADRIANUS WOLFRAM MONTHGORY
Mikor hallom a démonok hangját a fejemben, azt mondják nekem, hogy nem vagyok jó. Elmondok egy imát az átkozottakért. És tovább harcolok.
Alapokjelszó || Az elme összetett, sokrétegű dolog - legalábbis a legtöbb ember elméje az.
így ejtsd a nevemet || hádrianusz volfrám monszgöri
nem || férfi
születési hely, idő || Manchester, Anglia, 1957. december 19.
horoszkóp || nyilas
kor || 41
vér || sárvérű
munkahely || Varázsbűn-üldözési Főosztály, Mágiaügyi Minisztérium A múltGyerekkorMikor megszülettem, a szüleim friss házasok voltak és - mivel tiltott románc volt az övék - nagyszülői támogatás nélkül, egy-egy olcsó bőrönddel léptek a nagy betűs élet zegzugos ösvényére. A szeretet tartotta össze kettejüket azokban a nehéz időkben, amelyekből bőven kijutott az évek során. Nem véletlen, hogy majd tíz év a korkülönbség a húgom és én közöttem: olyan mély szegénységben éltünk nyolc éves koromig, hogy a kifűtetlen lakásban gyakran tüdőgyulladást kaptam, a penészes és dohos falak között légúti rendellenességet állapított meg nálam a házi orvosunk, a hiányos és ritka táplálkozás miatt pedig emésztési zavarok léptek fel. Az apám egyszerű gyári munkás volt, a közeli ipartelepen dolgozott egy vasöntödében, anyám főiskolára járt még azelőtt, hogy apámmal megismerkedett volna. Később a Fémmegmunkálási Hivatal adminisztrációs irodájában próbált elhelyezkedni, mint gépíró, de egyetlen egyszer sem vették fel. A hátrányos megkülönböztetést annak köszönhette, hogy az apja - az én anyai nagyapám - politikai síkon mozgott, befolyásos szószóló volt s mint az alsóházi parlament tagja latba vetette minden kapcsolatát, hogy a lánya elhelyezkedési kísérleteit megakadályozhassa. Apai szeretete azt tűzte ki céljául, hogy ellehetetleníti édeslánya munkavállalói próbálkozásait, mindettől pedig azt remélte, hogy a lány majd csalfa bűneiért vezekelve visszatér a szülői házhoz kuncsorogni. Az anyámat azonban sokkal keményebb fából faragták ennél: kitartott az apám mellett, aki ember feletti energiával, négy műszakban dolgozott, beválllalt minden túlórát, hogy plusz pénzhez jusson és friss kenyeret tegyen a család asztalára. Anyám erős asszony volt, nem tűrt semmiféle kompromisszumot, ha a családja jólétéről és megélhetéséről volt szó. Mikor nyolc éves lettem, kaptam egy pár vadonatúj zoknit születésnapomra: azelőtt mindig más gyerekek levedlett, foltos ruháit hordtam, amiket úgy guberáltak éjszakánként. A gyönyörű ajándékot, aminek úgy örültem, mint amennyire egy házimanó bömbölt volna kétségbeesésében, ha meglátja, többek között annak köszönhettem, hogy anyám végre munkába állt. Egy jó lelkű és jómódú, gyermektelen házaspár otthonában takarított, főzött és mosott rájuk a hét minden napján. Ezzel a jövedelemmel együtt már egy elfogadható életvitelt tudtak biztosítani mindhármunk számára: naponta egyszer főtt étel került az asztalra, többnyire azokból a fogásokból összeválogatott maradékok, amelyeket anyám Mr és Mrs Paige-nek főzött. Meglepően gyorsan egészséges színre kaptunk a rendszeres étkezéstől, a meleg tejtől, friss kenyértől, szalonnától, sajttól és tojástól. Hétvégente már hús is került a tányérokra, amitől hamar erőre kaptunk. Apám rengeteget dolgozott, de visszatérő életkedve miatt a szemei alatt elnyúló fekete, fáradt táskák ellenére, tekintetében jókedv és derű csillogott. Lassacskán a házat is tisztítani kezdtük, amiben laktunk; egy régi társasház elsőemeleti gangjáról nyílt, másfélszobás kuckó. Nem volt nagy, nekünk éppen elegendő. 1965 karácsonyán aztán gyökeres fordulat állt be az életünkben: a földszinten lakó házmester bácsi szívinfarktusban meghalt, gyerekei már rég kirepültek, megözvegyült ember lévén nem maradt utána senki, aki igényt tartott volna a szolgálati lakásra. A lakókat feszélyezte, hogy a hosszú évek megszokott rutinja egyik napról a másikra megváltozott és hogy egy vadidegen ember kap majd kulcsot valamennyiük otthonához. Hamarosan kérvénnyel fordultak a megfelelő hivatalhoz, hogy ne közvetítsenek ki egy családot, megpróbálják házon belül megoldani a problémát. Nem sokáig keresgéltek: a feltételnek egyetlen család felelt meg, mégpedig a kisgyerekes Monthgory házaspár. A kisfiúval sose volt baj, tisztelettudó volt, korát meghazudtoló értelemmel, írni, olvasni, számolni tudott, jól nevelt gyereknek tartották, akit mindenki szeretett. Mr Monthgory ezermester ember hírében állt, bárki bármikor segítséget kérhetett tőle, ő készséggel ment és segített. Ha egyszer valamit megjavított, az csak nagysokára romlott el újra. Mrs Monthgory tisztességes, szeretetteljes asszonyként és kiváló társalkodónőként nem csupán józan ítélőképességéről, de hivatásához képest kiugró értelmi és érzelmi intelligenciáról is tanúbizonyosságot tett. Emellett imádta a gyerekeket és szívén viselte valamennyi házbeli csemete sorsát. Erről árulkodott az is, hogy gyakran megörvendeztette a csöpp népséget finom házi süteményekkel. Így az életünk szép és boldog mederben csordogált tovább: apa és anya otthagyták a munkahelyüket, hogy minden idejüket a házmesteri teendők ellátására fordítsák. Akadt belőlük bőven, kétemberes feladatok garmadája zúdult a szüleim nyakába. De ők készséggel és minden eddiginél boldogabban állták a sarat. Ráadásul így az anyagi helyzetünk is rendeződött, a szolgálati lakásért ugyanis nem kellett bérleti díjat fizetnünk. A történtek hatására a szüleim a régóta halogatott második csemete elérkezéséről döntöttek, s én másfél éven belül elsőszülött testvér lettem. Patricia csöndes csöppség volt, szerettem játszani vele. Gyorsan cseperedett, de a nevelkedésének már kevésbé voltam szemtanúja, hiszen elérkezett az ideje, hogy elemi iskolába írassanak. Hamar a tanárok kedvence lettem: jó magaviseletű és jó eszű gyerek voltam, aki ráadásul úgy érkezett az iskolába, hogy tudott írni, olvasni, sőt, még számolni is. A tudásom, amit anyám hagyott rám, rettentő nagy segítségemre volt az első egy-két évben. Fiúiskolába jártam - akkoriban még nem volt divat a koedukált oktatás -, de mindig kerültem a balhésabb srácokat és csak néhány fiúval barátkoztam össze. Velük aztán rendkívül jóban lettem és nagyon sokat vendégeskedtünk egymásnál. Boldog voltam, hogy nem kell szégyellnem a szüleimet, a származásomat, hogy amikor átjöttek a pajtások, volt mivel kínálni őket. Egyébként naphosszat fociztunk az utcában, bújócskáztunk és fogócskáztunk, vagy belopóztunk a gyár területére és nagy-nagy felfedező kalandokban vettünk részt. Előfordult, hogy csapatostul kerestük az izgalmakat. Miután iskolába kerültem, minden szép és csodás volt. Egészen tizenegyéves koromig.
A felismerés éveBár teljes valómmal megvetem Mardekár Malazár vérelméletét, nem titkolom és abszolút közönnyel jelentem ki: sárvérű vagyok. Ez csupán azért fontos, mert az én családomban még soha előttem nem adatott varázsló vagy boszorkány, ennél fogva elképezlni sem tudtam, hogy mennek a dolgok a varázsvilágban. Tökéletesen emlékszem arra a napra, mikor 1968. június 27.-én, egy rettentő forró, a hagyományos angol időjárást meghazudtoló napon, kora délután, a négyórai teázás előtt megkaptam az első roxforti levelemet. A verandán játszottunk a szomszéd gyerekekkel, ott volt Patton, Rodger, William, Ellie, Susanne és Johnson is. Egy ócska, kilyuggatott bőrfocit rúgtunk fel és alá, kapunak egy-egy átellenes virágcserepet használtunk, amiért persze később meg is kaptuk a magunkét. A nyári hőségben anyám kinyitotta a társasház kétszárnyú főbejáratát, hogy huzatot csináljon odabent a belső udvaron. Egyszer csak egy kuvik röppent be, azt hittük, eltévedt szegény, megzavarodott az utcai forgalom zajában. Aztán gondolkodni kezdtünk, hogy márpedig a bagoly éjszakai állat és ugyan mi keresnivalója van itt, minálunk? Három íves kört írt le a fejünk fölött - ma már tudom, hogy azon gondolkodott, melyik gyerek a megfelelő a sok közül a címzésnek megfelelően -, majd egy furcsa zöld pecsétes levelet potyogtatott az orrom elé és azzal a lendülettel el is szárnyalt arra, amerről jött. Gyorsan felkaptam a földről a levelet és áhítattal bámulni kezdtem... Még soha, senkitől sem kaptam levelet! Ugyan furcsállottam, hogy egyetlen bélyeg sem volt rajta, de ez abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. Körülöttem hangos zsibongás támadt: a szomszéd gyerekek egy emberként próbálták kikapni a kezemből és ők maguk kibontani a borítékot. Hamarosan kisebb birkózás indult, amelyben minden gyerek részt vett, de nem tudtunk felülkerekedni egymáson. A hatalmas zsivajra aztán kicsapódott a szolgálati lakás ajtaja és anyám lépett ki rajta.
- Mi ez a hangzavar, gyerekek? - ripakodott ránk szigorú arccal. - Játsszatok csendesebben vagy sipirc mindenkinek haza! Elveszem a focitokat! Patton, már megint elszakadt a mandzsettád! Tegnap varrtam meg neked!
A vörös hajú, szeplős arcú Patton tudomást sem vett a problémás ruhadarabról, ehelyett lelkesen az anyámhoz rohant és fennhangon ismételgetni kezdte:
- Hadrianus levelet kapott! Egy bagoly hozta! Levelet kapott! Hadrianus levelet kapott! Egy bagoly hozta!
Anyám csak legyintett.
- Miket beszélsz, te fiú... - mondta kedvesen, aztán megakadt a pillantása az arcomon, majd tekintete a kezemre vándorolt, amiben egy levelet szorongattam.
- Hadrianus! Gyere ide! - szólított erélyesen, aztán a többiekre nézett. - Mindenki menjen haza! A játéknak mára vége! Majd holnap folytatjátok!
A zsörtölődő, elégedetlen zsivaj hallatára megkeményedett arcvonásokkal, szúrós tekintettel nézett végig a gyerekeken, akik erre nyomban visszaiszkoltak a lépcsőház bejárata felé. Én félszegen odaoldalaztam - ugyan nem volt mitől félnem, hiszen a levelet nem azért kaptam, mert valami rossz fát tettem a tűzre -, de anyám tartott attól, hogy rossz társaságba keveredtem, vagy egy fakír zaklatni próbál. Mikor beléptünk a konyhába és bezárta mögöttünk az ajtót, letelepedtünk az asztal mellé, nem sokára pedig kiderült, hogy szó sincs semmiféle bajról. Anya fennhangon olvasta a levelet és legalább háromszor elismételte, mire teljes egészében felfogta annak tartalmát. Az elején még csak tágra meredt szemekkel szorongatta a gondosan összehajtogatott papírlapot, utána hitetlenkedve bámult hol a gyerekére, hol a levélre, végül ájulás közeli állapotban a székre rogyott és a padlóra ejtette borítékostul együtt.
Mi az a Roxfort? Mi az a boszorkány? Mi az a varázsló? Ki az a Dippet? Ki az a Dumbledore? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben és alighanem édesanyám fejében is. Jó ideig csak néztünk egymásra, aztán nagyot kacagtunk. Alighanem félresöpörtük volna a paródiának is beillő levelet, amiről szenttül meg voltunk győződve, hogy valamelyik vicces kedvű osztálytársam firkantott írásgyakorlás alkalmával, azonban néhány perccel később határozottan kopogtattak az ajtónkon. Anyám fáradhatatlanul felállt, megigazgatta otthonkáját és már lépett is ajtót nyitni. Mikor feltárult az ajtó, szóhos sem jutottunk a döbbenettől. Egy rendkívül jól öltözött, öltönyös, pöttyös nyakkendőt viselő férfi állt az ajtóban. Fényesre suvickolt cipőjén megcsillantak a napfény halványan derengő sugarai. Lerítt róla a jómód és a gazdagság. Sohasem láttuk még a környéken. Öreges tekintete végtelen bölcsességet sugárzott, őszes-barna körszakálla, vállig érő, egyenes szálú haja és dús szemöldöke barátságosan feküdtek mosolygós arcán. Félhold alakú szemüvegét mélyen az orrára biggyesztette.
- Szép jó napot kívánok - köszönt udvariasan. Ránézésre kissé szórakozott embernek tűnt, ugyanis szüntelenül mosolygott, mint aki rettentően élvezi a helyzetet. - Kegyedben Mrs Janett Callick Monthgory-t tisztelhetem?
Anya köpni-nyelni sem tudott meglepetésében. Tátott szájjal, igenlően bólintott. Az ismeretlen idős férfi délceg pillantása ekkor én rám vándorolt. Anya köténye mögött bújtam meg és kíváncsian figyeltem az eseményeket. Tizenegy év ide vagy oda, kicsit tartottam tőle, mit akarhat ez a férfi tőlünk. Apa nem volt otthon, nem tudott volna megvédeni bennünket, ha baj ér.
- A fiatal úr pedig - folytatta az idős férfi - Hadrianus Wolfram Monthgory. Jól sejtem? - Teljesen természetes hangon beszélt, mintha vadidegenekre nyitni az ajtót mindennapos rutin lenne számára.
- Ó, én botor, elfeledkeztem bemutatkozni - kapott észbe gyorsan. - A nevem Albus Dumbledore. Igazgatóhelyettesként és tanárként dolgozom a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Beljebb mehetnénk, kérem?
- Maga küldte azt a levelet a fiamnak? - kérdezte gyanakvó hangon édesanyám. Egy tapodtad sem mozdult az ajtóküszöbről.
- Parancsol, kérem? - Dumbledore arcán most először jelentkeztek a csodálkozás jelei. Nem sokára észrevette a padlón heverő, zöld pecsétes borítékot és szelíden arccal folytatta. - Valóban én küldtem, és ezúton kérem szíves elnézését. A bagoly bizonyára rossz levelet postázott, máskülönben a varázstalan szülők gyermekeit minden esetben személyesen keressük fel. Ezért látogattam el Önökhöz. De mielőtt többet mondanék - itt Dumbledore hangjába parányi határozottság vegyült -, szeretném, ha Hadrianus, kegyed és jómagam magunk maradhatnánk a négy fal között.
Dumbledore ezzel a gangról kíváncsiskodó szomszéd gyerekekre célzott. Anyát meggyőzték az érvek és beljebb tessékelte a váratlan vendéget. A férfi leült és készséggel elfogadta a teát valamint a teasüteményt, amellyel anyám kínálta. Én csak tátott szájjal figyeltem őt. Valamiféle megmagyarázhatatlan erő sugárzott belőle, ami azonnal megbabonázott, de magam sem tudtam volna megmagyarázni, mi lehet az. A jelek szerint anya nem érzett semmi hasonlót, máskülönben furcsábban és ingerültebben viselkedett volna. Nem szívlelte a természetellenes dolgokat a házában. Mielőtt anya egy szót is szólhatott volna, a Dumbledore nevű férfi lényegretörően és kedvesen bár, de cseppet sem a szenilisek merengő stílusában beszélni kezdett.
- Azért vagyok itt, hogy a felvételről szóló levelet és a beiskolázáshoz kapcsolódó dokumentumokat személyesen adjam át. Miután ezt már megkaptad - itt barátságosan felém biccentett -, ideje magyarázatot adnom látogatásom valódi céljáról. Mint azt bizonyára Ön és kedves férjura már észrevették, Mrs Monthgory, a kisfiuk hajlamos olyan furcsa dolgokra, amelyek a korabeli gyerekekre, de talán még a felnőttekre is, egyáltalán nem jellemzők.
- Maga honnan... honnan...? - Anya jeges rémülettel meredt a kedvesen mosolygó férfira. Valóban, előfordult, hogy csináltam ezt-azt, amiket magam is furcsállottam... Például egyszer az ujjammal csettintgettem, és picike piros szikrák törtek elő az ujjhegyem tövéből, a körmeim alól. A szüleim nem szerettek ettől se jobban, se kevésbé, de mindenki elől gondosan titkolták, mintha attól féltek volna, a boszorkányság bélyegét sütik rájuk.
- A gyermekét születése pillanatában nyilvántartásba vettük, hölgyem - felelte tárgyilagosan Dumbledore. - Mint az összes hozzá hasonló, varázslótehetséggel született gyermeket. Legjobb tudomásom szerint az Önök családjában még egyszer sem fordult elő ez az adomány, éppen ezért kerestem fel személyesen Önöket, hogy tájékoztassam: gyermekük nem szenved semmiféle abnormalitást kiváltó betegségben, csupán a természet egy rettentő delejes ajándékkal, a mágia nemes tudományával ruházta fel. Ez többek között azt jelenti, hogy képes varázslás útján kibontakoztatni a képességeit és ellenőrzött körülmények között elsajátítani valamennyi ide tartozó tudásanyagot. A varázslók és boszorkányok létező társadalmi rétegek, Mrs Monthgory - tette hozzá békésen, mielőtt anyám ellenkezni kezdett volna. - Saját biztonságunk érdekében azonban szigorú titokvédelmi törvények figyelembevételével élünk, amelyek bizonyos mértékben szabadságunk milyenségét korlátozzák, egyszer s mind biztosítják számunkra a szabad, élhető jelent és jövőt. Azért nem tudnak a varázslóvilágról, mert mi nem akarjuk, hogy tudomást szerezzenek róla, noha ott élünk Önök között, a szomszédban, a munkahelyen, egyszerű, hétköznapi emberekként.
- Ez mind szép és jó - vetette oda az anyám, ugyanis még mindig látszott rajta, hogy nincs egészen meggyőződve a vendégségbe érkezett megfelelő elmeállapotának bizonyosságáról. - Honnan tudjam, hogy nem hazudik? Joggal várom el, hogy bizonyítékát adja a szavai hitelének.
Dumbledore bólintott.
- Megengedi? - mutatott a csurgatóban egymásra pakolt koszos edények garmadájára. Anyám bólintott és feszülten figyelt. Az idős férfi előhúzott egy karmesteri pálcához hasonló, bütykös valamit, és leírt egy kört vele a levegőben, mire kisvártatva az edényekről, tálakról és evőeszközökről maradéktalanul eltűnt minden ételmaradék, s most csillogva-villogva, tökéletesen szabályos mintában felsorakoztak az asztal pereme mentén. Anyával mindketten tágra nyílt szemekkel figyeltük a mutatványt. Dumbledore nem elégedett meg ennyivel: hamarosan sorban kinyílt a konyhaszekrény egy-egy ajtaja és az eszcájgok darabjai léhán bekúsztak arra a helyre, ahonnan korábban kivették őket.
- Ezt én is meg tudom majd csinálni? - kérdeztem első ízben, mióta a férfi megérkezett hozzánk. Dumbledore kacsintott.
- Ha ügyes leszel és szorgalmasan fogsz tanulni, egészen biztosan - felelte.
Roxfortos évek
Nem én vagyok az egyedüli, mikor azt mondom, nagyon szerettem a Roxfortba járni. A szüleim rettentő büszkék voltak rám, miután elfogadták a tényt, hogy varázslócsemete van a családban. Odáig voltak tőle, hogy milyen nagy tehetséggel áldott meg engem a sors, ami persze a varázsvilágban megszokott dolog volt, de egy egyszerű, hétköznapi életet élő mugli munkáscsalád fiaként mégiscsak nagy dolognak számított. Dumbledore professzor készségesen válaszolt a szüleim minden kérdésére és arról is biztosított bennünket, hogy az iskola kész anyagi jellegű támogatást nyújtani számunkra, miután megbizonyosodott afelől, hogy a családom nem tudná finanszírozni a roxforti tanulmányaimat. Bagolypostával küldték meg a szükséges tankönyveket és egyéb, az iskolai felszerelés elmaradhatatlan darabjait. Az Abszol útra családostul látogattunk el, egy jóravaló boszorkány, Amanda Rossbelt útmutatásával, aki volt szíves végigvezetni bennünket valamennyi üzleten és részletesen elmagyarázta nekünk a Gringotts Varázslóbank tevékenységét is. A szüleim összekapartak annyit, hogy huszonöt galleonra való aranyérmét elhelyeztek a nevemre nyitott széfben. A Roxfort további évi ötven galleonnal támogatott, amelyet minden tanév szeptember elsején helyeztek el a gringottsbeli széfemben. Az első tanévben a szükséges kellékeket is ők maguk finanszírozták, azonban meghagyták, hogy másodévtől kezdődően már a segélyalapon folyósított ösztöndíjből magamnak kell gondoskodnom a bevásárlásról. Kaptam egy szép iskolai talárt, két pennát, a tantárgyi követelményeknek megfelelő használt tankönyvek egész sorát és egy új üstöt. A legizgalmasabb vásárlás, ahová Amanda Rossbelttel, a húgommal és a szüleimmel együtt léptünk be, Ollivander Pálcaboltjában ért bennünket. Életem első és eddigi egyetlen varázspálcája; jól emlékszem a bizsergető érzésre, ahogyan harmadik próbálkozásra a kezembe vettem, göcsörtösen - és eléggé esetlenül - megmarkoltam, majd az egész testemben kellemes melegség áradt végig. Egyébre nem futotta, de nekem már ezek a tárgyak is akkora kincsnek számítottak, hogy a világért sem váltam volna meg tőlük. Nap, mint nap a könyveket bújtam odahaza, a házmesteri lakás aprócska szobájában, ami nekem volt kiutalva gyerekszoba gyanánt. A húgom karonülő lévén még a szüleim szobájában lakott és aludt, egy apa által készített gyerekágyon. Mire elérkezett szeptember elseje, már kívülről fújtam a Roxfort történetét: mugli származású gyerek révén minél alaposabban meg akartam ismerni azt a világot, amely csak most nyitotta ki előttem aranyszárnyas kapuit. 1968. szeptember elsején léptem először a roxmortsi vasútállomás peronjára, és indultam útnak a száztornyú kastély felé. A beosztási ceremónián a Teszlek Süveg dalolt, de az izgalomtól és félelemtől arra sem emlékszem, hogyan jutottam el a nagyterem túlsó végébe. A süveg határozott, erélyes hangjának bömbölése azonban, amikor Dumbledore professzor a fejemre helyezte a süveget, örökre megmaradt bennem.
- MARDEKÁR!
Ezt az szót visszhangozta a Teszlek Süveg és én botorkálva indultam Mardekár Malazár házának asztala felé, ahol kisebb üdvrivalgás fogadott.
Úgy éreztem, egy nagy családba kerültem. Az első hónapban még minden szép volt: összebarátkoztam néhány fiúval és lánnyal, a felsőbbévesek segítettek nekünk eligazodni a kastélyban, a klubhelységben, a tantermek felé vezető úton és óvva intettek bennünket a Tiltott Rengetegtől, a kihágásoktól, persze néha belerángattak bennünket egy-egy heccelésbe, amiken később mindannyian nagyokat derültünk, főleg, ha nem kaptak rajta minket. Elég jó kis társaság verődött össze, de nem sokára felbukkant egy kényes kérdés, ami régóta motoszkált a fejemben és ami miatt már egy ideje tartottam tőle, hogy ez az ideakép hamarosan szertefoszlik: egyesek hangoztatni kezdték, hogy aranyvérű családok leszármazottai, így alanyi jogon úgy vélték, a Mardekárban van a helyük. Többen csak annyit mondtak, hogy ők félvérek, tehát vagy apai, vagy anyai ágon varázslóvér csörgedez az ereikben, ugyanakkor egyetértettek abban aranyvérű társaikkal, hogy a Mardekár kiveti magukból a pórnépet, a mágusvér söpredékét, a mugli családok varázsló gyermekét. Összeszorult a szívem és a gyomrom bukfencet hányt. Én sárvérű volnék? Felidéztem magamban Dumbledore professzor szavait, amit azon az emlékezetes nyári délutánon mondott: " (...) legjobb tudomásom szerint az Önök családjában még egyszer sem fordult elő ez az adomány (...)". Életemben először félni kezdtem, ami később rettegéssé fajult. Kínosan kerültem minden helyzetet, amiben a vértisztaság témája felmerülhetett. Megpróbáltam titkolni a származásomat, de jól tudtam, hogy előbb-utóbb napvilágot fog látni az igazság. Így is lett. Néhány hónappal később, de még a karácsonyi szünet előtt a barátaim megneszelték a dolgot és akadtak olyanok is, akik szaladtak szétkürtölni a felsőbbévesek között. Egy sárvérű?! Mardekár Malazár házában?! Kitört a botrány. A diákok egy része megvetett amiatt, aki voltam annak ellenére, hogy nem tehettem róla, hogy hová és milyen körülmények közé születtem. Néhányan persze kiálltak mellettem, például Benjamin Whisper vagy Clarence Clance, akikkel jó barátok maradtunk egészen az utolsó évünkig a Roxfortban. Ott volt még Heather és Rachel Sanderson, egy testvérpár. Heather osztálytársam volt, Rachel akkoriban kezdte a harmadik évfolyamot, mikor mi elsősként koptattuk az iskolapadot. A többség viszont nem kedvelt túlságosan, mint az egyetlen sárvérűt, aki abban az időben a Mardekár házban tanult. Mikor hazautaztam a karácsonyi szünetre, a szüleim alaposan kifaggattak mindenről, mi történt velem, míg odavoltam az iskolában. Őszintén elmeséltem nekik, hogy a származásom miatt csúfolnak, gúnyolódnak rajtam és hogy a diákok többsége csúnya szemmel néz rám. Ekkor kaptam életem egyik legjobb tanácsát, az édesanyámtól, aki élen járt abban, hogyan törjön ki a nehéz, szánt szándékkal akadályoztatott emberek sorsából: - Azzal foglalkozz, amiért odamentél, fiam. Tanulj, tanulj és tanulj, minden nap fejlődj valamiben. Ha erősebb és jobb leszel náluk, tisztelni fognak téged. Mutasd meg, hogy ki vagy, ne engedd, hogy elnyomjanak és ha kell, mosolyogva válaszd a nehezebb utat. Különleges vagy, Hadrianus, mert kiválasztottak. Ezt sose feledd. - Megfogadtam a tanácsát. Eleinte nem nagyon akaródzott visszamenni a Roxfortba, de a szünetben kaptam néhány kedves baglyot a barátaimtól, többek között Benjamintól és Clarencetől, akik édességcsomagot is mellékeltek nekem karácsonyi ajándék gyanánt, nem feledkezett meg rólam a Sanderson testvérpár is, Heather egy szívecskés lapot küldött, Rachel maga készítette süteményválogatást postázott, és ő nem feledkezett meg arról sem, hogy a családomnak is boldog karácsonyt kívánjon. Minden egyes alkalommal, ha ünnepi jókívánságokat kaptam, bagolyfordultával válaszoltam, mivel nekem nem volt kisállatom, aki kézbesítette volna a leveleket. Anya mindenkinek porciózott a karácsonyi menüként asztalra kerülő finomságokból, bár kétkedve figyelte, mikor a bagoly lábára kötöttem a jókora, vaskos csomagokat. Újév után apával elutaztam Londonba, a King's Cross pályaudvarra. Az otthon töltött két hét alatt teljesen feltöltődtem és reményekkel, ambíciókkal telve indultam vissza a Roxfort falai közé. Az első öt legjobb tanuló között voltam az évfolyamon és a tudásom rohamosan gyarapodott. Annak ellenére, hogy soha előttem nem volt varázslóvérű ősöm a családban, sokkal ügyesebben hajtottam végre bűbájokat, változtattam át tárgyakat és kevertem bájitalokat, mint egyes aranyvérű társaim. Ez persze irigységet ébresztett bennük, de megpróbáltam kizárni magamból a csipkelődésüket és csak magammal, illetve a barátaimmal foglalkoztam. A következő évek eseménytelenül teltek abban a tekintetben, hogy megszokott rutin szerint éltük a mindennapjainkat az iskola falai között. Eredményes és sikeres tanuló voltam, akit szerettek a tanárok és jobban kedveltek azok a diákok, akik másik házak sorait gyarapították. Összebarátkoztam például egy Tina Phyllis nevű hollóhátas lánnyal, akivel elég közel kerültünk egymáshoz harmadikban. Robin Bayman hugrabugos volt és kivételesen ügyetlen fiú, de csupaszív ember és jótét lélek. Nagyokat mókáztunk együtt. Az elmaradhatatlan barátok persze Benjamin, Clarence és Heather maradtak, de gyakran hozzánk csapódott Rachel is a barátjával, Timothyval. Másodévesen iskolaelső lettem az évfolyamon, harmadévesen sikerült megismételnem ezt a bravúrt. A harmadik évem a Roxfortban elég mozgalmas volt abból a szempontból, hogy a tanulmányaim mellett a társasági életem is fokozódott, illetve beválogattak a Mardekár kvdiccsapatába is. Miután Robert Mactillan elballagott, a csapat egyik terelőposztja megüresedett. A másik terelő már kerek egy éve Rachel Sanderson volt; érthető hát, hogy a válogatáson való részvételemről győzködött. Mielőtt a Roxfortba kerültem, soha nem volt seprű a lábam között, de az elsőéves repüléstan órákon felhívtam magamra Heather nővérének figyelmét. Mindig célozgatott rá, hogy szívesen látna a csapatban, és ha arra kérem, szívesen szól néhány jó szót az érdekemben a Mardekár akkori csapatkapitányánál, Cora Eustisnál. Cora egy feltűnően csinos, hosszú szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű lány volt, ráadásul igazságos csapatkapitány és remek fogó. Nem csoda, hogy megvesztek érte a fiúk, s titokban számtalan srác képzelgett róla. Ravasz és eszes lány volt, jó tanuló, egyedül a hangulatingadozásait volt nehéz elviselni. Nehezen engedett bárkit közel magához. Mikor én megismertem, már hatodévesként a RAVASZ előkészítőkre járt. Plátói szerelem volt első látásra - és ezzel nem voltam egyedül. Cora egyik legnagyobb fegyvere a külsejében rejlett: meccseken gyakran magára vonta az ellenfél csapata fiútagjainak figyelmét egy-egy kecses mozdulattal vagy csábos pillantással. Ennek következményeként a gurkók gyorsan és halálos precizitással célt találtak. Nem sokkal később elterjedt a híre, hogy Cora pillantása egyet jelent a gyengélkedővel. A válogatón elég sokan összeverődtünk. A csapat meglévő tagjai ott álltak Cora mögött és sorra gyakoroltak néhány formációt minden jelentkezővel. Mikor én kerültem sorra, többen huhogni kezdtek és fújoltak, hogy egy magamfajta sárvérű nem kerülhet a Mardekár csapatába. Figyelmen kívül hagyva a fenyegetéseket és heves ökölrázást, Cora még aznap délután felvett engem a posztra. Madarakat lehetett fogatni velem. Rachel és Heather elsőként gratuláltak, mindketten cuppanós csókot nyomtak az arcomra. Akkor először éreztem úgy, hogy fontos lettem a Roxfortnak. Szó se róla, nagyon élveztem a helyzetet. A Mardekár kviddicsjátékosa lettem, kacérkodtam egy lánnyal és a barátaim felváltva veregették a vállam. Az irigyeim még jobban fújtak rám, de nem érdekelt; többé nem találtak fogást rajtam. S ha mindezt lehetett még tovább fokozni, akkor elárulom: az év végén megnyertük a házak közötti kviddicsbajnokságot. A negyedik évemet olyan felszabadultan kezdtem, mint még soha. A nyári szünetben sok barátommal találkoztam, Heatherék ráadásul elhívtak magukhoz családostul néhány napra. Ott találtam Benjamint és Clerence-t is. Remek vakáció volt. A tanév kezdetével szaporodtak a tanulnivalók, hisz a harmadikban felvett fakultatív tárgyakat is folytatnunk kellett, elkezdődtek a kviddicsedzések is. Ebben az évben kezdtem behatóbban ismerkedni a fekete mágia tanaival és az érdeklődésemet az animágia roppant bonyolult módszertana is felkeltette. Nem csupán azért, mert a mágia sötét oldala felé fordultam volna önszántamból, hanem mert fűtőtt a kíváncsiság és a vágy, hogy minél szélesebb spektrumát ismerjem meg a mágia becses tudományának. Ez irányú elfoglaltságaim, ami többek között azt jelente, hogy órákhosszat kuksoltam a könyvtárban és a könyvtár zárolt szekciójában, Heather nem nézte túl jó szemmel. Mindig olyasfajta tanuló voltam, aki könnyen tanult meg dolgokat, ezért szokatlan volt tőlem az a hozzáállás, hogy hosszú időt töltök egymagamban ősrégi könyvek és vaskos pergamentekercsek társaságában. Én azonban nem törődtem vele, aminek meg is lett az eredménye: egy alkalommal összekaptunk valami apróságon, ami aztán veszekedéssé fajult és néhány hétig szóba sem álltunk egymással. Csak időközben jöttem rá - és erre Rachel igyekezett felhívni tapintatosan a figyelmem -, hogy Heather fülig belém zúgott, és bizony több időt akar velem tölteni. Ráadásul féltékeny volt a barátnőmre, Tinára is, később pedig Corára is gyanakodni kezdett. A problémák akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy Tina látókörébe más is belépett. Minderre azonban közel egy évvel később, ötödéves korunkban derült fény. Szomorú és tanulságos történet ez; semmiképp se kezdjen az ember a lányokkal! Ezt tudom mondani minden fiatal srácnak, aki tizenévei közepén jár. El a kezekkel a szerelemtől, tegyük csak azt, amire a természet jóvoltából mindenképp igényünk van mindkét fél részéről. Ötödéves koromban kineveztek a Mardekár ház prefektusának, tekintettel kimagasló tanulmányi eredményeimre és példás magatartásomra. A jelvény mindig ott csillogott a taláromon és bevallom, élveztem a kitüntetett figyelmet, ami ezzel járt. Elsősorban móresre taníthattam azokat, akik mindaddig gúnyolódtak rajtam és sopánkodtak miattam. Nem érdekelt az sem, ha a saját házam tanulóit büntettem, de örültem, hogy végre van valami fegyver a kezemben az átkozott aranyvérmániájuk ellen. Be is fogták a szájukat, nem csipogtak többet. Cora időközben befejezte az iskolát és az új csapatkapitány Rachel lett, aki már másodéves kora óta terelőt játszott a csapatban. Összeszokott, jól működő párost alkottunk. Mivel ötödéves korunkban kellett letenni az RBF vizsgáinkat, rengeteg házi feladatot kaptunk hétről-hétre. A kviddicsedzések és a prefektusi kötelességek mellett az embernek nagyon oda kellett figyelnie, hogy minden tantárgyból eleget tegyen a követelményeknek. Prefektusi kinevezésem hallatára tagja lettem Horatius Lumpsluck professzor privát kis közösségének, a LumpKlubnak. A tanár úr komoly potenciált látott bennem és miután rettentően meg volt elégedve a bájitalkeverésben való jártasságommal, abban a kegyben részesített, hogy felvett a kis kedvencei közé. Lumpsluck professzor volt a Mardekár házvezető tanára is, ezért jól ismertük egymást. Minden úgy alakult, ahogyan azt elterveztem. Mesébeillő módon követték egymást a sikereim gyors egymás utánban. Nem panaszkodhattam. Egyedül Heather állandó és egyre türelmetlenebb nyavajgását kellett elviselnem, mikor arról beszélt, hogy Tinának van valakije rajtam kívül. Mivel tudtam, hogy ő akar Tina helyébe kerülni, kelletlenül leintettem és nem foglalkoztam vele. Rachel annyira el volt havazva a RAVASZ vizsgáira való készülés miatt, hogy alig tudtunk néhány szót váltani, Benjamin és Clerence pedig megkettőzött erőfeszítéssel tanultak az RBF vizsgákra. Az időm egy részét Robinnal töltöttem, aki készségesen eljárt velem a könyvtárba és akit rettentően izgatott az a tudományág, amivel foglalkozni kezdtem. Remek partnernek bizonyult a fekete mágia iránti rajongásomban. Nem tagadom, kicsit ütődött volt szegény, de hűséges és megbízható barát. Tartotta a száját, nem kellett félnem attól, hogy elkotyogja valakinek, milyen témák iránt érdeklődöm. Jól emlékszem arra a napra, ami derékba törte fényesen felfelé ívelő roxforti pályafutásomat. Egy rettentően fagyos, téli kora hajnalban a Tiltott Rengeteg határában, a csalitos tövében és jótékony takarásában, távol a vadőri kunyhótól, nem messze a roxforti fekete tótól kiittam az első fiolát, amely az animágiához szükséges bonyolult főzet kiparciózott részét tartalmazta. Azonnal émelyegni kezdtem és forogni kezdett körülöttem a világ, de megacéloztam az akaratomat és sorban, fennhangon kimondtam a következő varázsigéket: Muto Animus, Muto Esse, Muto Corporis. A bőröm hullámzani kezdett. A látásom hol elhomályosult, hol kiélesedett. A karjaimon tollképződmények jelentek meg. Az arccsontom megkeményedett. Bár hideg volt odakint, mindig jól tűrtem a csípős reggeleket. Most azonban veszettül dideregtem és térdre borulva, egész testemben remegtem. Nagyon rosszul voltam, de tudtam, hogy ki kell bírnom. Egy óra múlva valóban elmúlt a szer hatása és kezdtem visszanyerni az erőmet. Végignéztem magamon, és amennyire tudtam, megállapítottam, hogy rettenetesen sápadt vagyok. Kivert a víz, verejtékben fürödtem, és a bőrömön több helyütt furcsa csíkok keletkeztek. Olyan volt, mintha erősen odanyomódott volna egy éles tárgy, például. Reméltem, hogy hamarosan elmúlik. Mikor elindultam vissza a kastély felé, valami megreccsent a hátam mögött. Azonnal a pálcám után nyúltam és sarkon perdültem, de megakasztottam a mozdulatot, mikor szembesültem vele, ki ólálkodik errefelé. Egy hatodéves hollóhátas fiú, Giles Hayland lépett elő a vastag törzsű tölgyfa takarásából és kidülledt szemmekkel bámult rám. Jobbjában a pálcáját szorongatta és egyenesen rám szegezte.
- Te... te... vérfarkas vagy? - kérdezte remegő hangon.
- Tessék? - meredtem rá őszintén ledöbbenve, aztán halkan felnevettem. - Dehogy vagyok én vérfarkas! Azok egyébként is teliholdkor változnak át. Most pedig nincs telihold. Reggel van, Giles.
- De... de én láttam! Most változtál vissza! - kötötte az ebet a karóhoz és fenyegetően közelebb lépett, de falfehér volt a rémülettől. - Láttam, hogy ott vergődtél a földön! Tudom, mi vagy! Tudom, mit láttam!
Tüntetőlegesen felemeltem a két kezem. Éreztem, hogy kezd rossz irányba haladni ez a beszélgetés. Bár nem akartam senkinek sem az orrára kötni, de kénytelen voltam beismerni, hogy valójában mi történt.
- Giles - kezdtem békés, barátságos, de határozott hangon. - Animágiát tanulok. Tudod, hogy mi az az animágia, ugye? Az animágia összetett és bonyolult tudomány. Nem akartam senkit sem megijeszteni, ezért idejöttem, hogy nyugodtan gyakorolhassak. Sajnos, ahogy láttad, nem volt túl kellemes. De a tanulási folyamat nem egyszerű és megvan az ára.
Hayland azonban nem tágított. Szilárd meggyőződéseként a fejébe vette, hogy én vérfarkas vagyok és hamarosan az is kiderült, miért akarja mindenáron elhitetni magával, hogy tényleg így van.
- Soha többet ne merészelj Tina közelébe kerülni, megértetted te szörnyeteg?! - rivallt rám idegesen, remegő kezében fenyegetően rázkódott a varázspálcája. Önkéntelenül is hátrébb léptem, hogy szükség esetén fedezékbe húzódhassak. Giles látszólag teljesen megőrült.
- Milyen Tina? Miről beszélsz? - kérdeztem meglepetten. Tényleg nem értettem, mire akar kilyukadni.
- Tina Phyllisről, ki másról! Ő az én barátnőm! Azt ajánlom, hogy jó messzire kerüld el és engem is!
Éreztem, hogy felszökik a vérnyomásom. Tina Phyllis? Az én Tinám? Tehát Heather mégiscsak igazat mondott, amikor azt állította, az én drága barátnőm már másfelé kacsintgat.
- Mióta? - kérdeztem elhaló hangon. Annyira ideges lettem, hogy átvertek, hogy alig jött ki hang a torkomon.
- Mit érdekel az téged?! - ripakodott rám kiabálva. - De ha annyira tudni akarod, már fél éve!
Tágra nyílt a szemem a döbbenettől. Giles és Tina már fél éve együtt vannak? Engem meg azóta is csak bolondított a kis kurvája, miközben én mindent megadtam neki, ami csak tőlem tellett. Hát, így állunk. Halljátok ezt, fiúk? A kamaszkori szerelmet hagyjátok meg másnak, hadd szenvedjen vele. Inkább csak éljétek ki magatokat és éljétek az életeteket. Én is így cselekedtem volna, de volt egy picike bökkenő: Giles Hayland a mellkasomnak szegezett pálcaheggyel állt és jól láthatóan nem akart elengedni.
- Te rohadék - sziszegtem a fogaim között. Gilest mélyen érintette a rövid, de velős sértés.
- Gyűlölt téged, de nem merte elmondani neked! Ezért inkább játszotta a szerepét, hogy ne bánthasd! Szegény teljesen kikészült melletted! - ordította Giles. Ezzel pedig messze túllőtt a célon. Ő nem merte használni a pálcáját, csak fenyegetőzött. Engem azonban másmilyen fából faragtak, mint őt. Előhúztam a varázspálcámat és (Capitulatus!) egyetlen mozdulattal lefegyvereztem. A pálcája kiröppent a kezéből és egyenesen a bal tenyeremben landolt. A sötétebbnél sötétebb gondolatok gyors egymásutánban furakodtak az elmémbe. Felrémlett bennem két varázsige, amit olyan kötetekben olvastam, amiket a Zsebpiszok közben vásároltam és telis-tele voltak fekete mágiáról szóló értekezésekkel. Egy gyilkos hang azt sugallta: próbáld ki őket! Senki nem tudja meg! Egy másik hang pedig azt mondta: csináld! Átvert téged, kihasznált, megérdemli! Bosszút kell állnod! Teljesen elvesztettem a fejem.
- Cardia sitenius! - Giles azonnal összeroskadt. Mindkét tenyerét a mellkasára tapasztotta és őrülten masszírozni kezdte a szíve tájékán, mintha így elmulaszthatná a pokoli fájdalmat. Kapkodott a levegő után, csak hörögni tudott. Élvezettel néztem a szenvedését... Most megkapjátok, gondoltam. Egyszerre tört fel belőlem az az elfojtott gyűlölet, amit korábban az iskolatársaimtól elszenvedni voltam kénytelen. Néhány pillanttal később azonban, mintha villám dörrent volna a fejemben, leengedtem a pálcát és a varázslat hatása azonnal szertefoszlott. Giles megpróbált feltérdelni, de újra összeroskadt. Rettegve nézett rám. Magzatpózba kuporodott. Elképesztően szánalmas látványt nyújtott. A pálcáját a háta mögé dobtam, azzal megfordultam és elindultam kifelé, a vadőrlak irányába. Nem sokára azonban suhintást hallottam és éppen idejében fordultam meg: egy kábító átok röppent fölém. Az utolsó pillanatban rántottam magam elé a karom, amely a pálcámban végződött (Protego!), így kivédhettem az átkot. Giles tátott szájjal nézett rám. Azt hitte, észrevétlenül hátba támadhat. Kajánul elmosolyodtam. Valahogy megéreztem a fennsőbbség édes ízét. Megérte hát a rengeteg tanulás.
- Senectia in praesenti! - A pálcám tövéből áttetsző, pókhálószerű anyag lövellt ki és alhasi tájékon találta el Gilest. Ő felkiáltott rémületében, de nem történt semmi azon túl, hogy az áttetsző folyadék szilárd formát öltött és egész testében kezdte bekebelezni Gilest.
- Mi... mit... mit műveltél velem?! - kérdezte kétségbeesetten és próbálta leaggatni magáról az anyagot, de csak annyit ért el vele, hogy ahol hozzáért, azon nyomban megtelepedett a bőrén és ott is terjedni kezdett.
- Az idevágó szakirodalom azt mondja, ez a varázsige a célszemély külsejére levedlett, merev és áthatolatatlan kígyóbőrt varázsol, amely mozdulatlanságra kárhoztatja az áldozatot és lassan, kínok között fullasztja meg - magyaráztam kínos pontossággal.
Majd megfordultam és ott hagytam. Félúton visszafelé már nem hallottam Giles velőtrázó, rémült sikolyát. A lépteim egyre lelassultak. Tudtam, hogy borzalmas rémtettet követtem el. Szólnom kell valamelyik tanárnak, vagy... Az lesz a legjobb, ha visszamegyek és kiszabadítom én. Végül is csak meg akartam leckéztetni. Aztán belémhasított a felismerés: ezért ki fognak csapni! Sarkon perdültem és rohanvást elindultam arra, amerről jöttem. Gilest persze ott találtam, ahol hagytam. Mozdulatlanul feküdt, a kígyőrbőrszerű anyag már az egész testét befedte, egyedül az orra maradt csupasz, amin kereszütl még levegőhöz jutott. Gyorsan rászegeztem a pálcám a testén azon a pontra, ahol először megkapaszkodott a bőrszerű anyag.
- Diffindo! - Mondtam, mire a bőr azonnal felszakadt és a szorítása engedett. Giles kapkodva lefejtette magáról a bőrszerű képződményt és amint meglátott, futásnak eredt. Vissza se nézett, még a pálcájával sem törődött. Hanyatt-homlok menekült, mint aki halottat látott. Mogorva ábrázattal magamhoz vettem a pálcáját és utánarohantam.
Hamarosan az igazgatói irodában találtam magam és órákhosszat magyarázkodhattam, mielőtt megszületett az ítélet a sorsom felől. Érthetetlen és botrányos viselkedésemet - a történteket pontosan ezekkel a szavakkal jellemezték - ötven pont levonásával és prefektusi kinevezésem azonnali felfüggesztésével büntették. Mikor kiderült, hogy milyen varázslatokat hajtottam végre, a tanárok megrettentek és elfordultak tőlem. Jó néhányan azt szorgalmazták, hogy azonnali hatállyal bocsássanak el az iskolából. Később megértettem, miért kavarta fel őket az eset ennyire: többen emlékeztek egy Tom Denem nevű fiúra, aki szabadidejében sokat foglalkozott a fekete mágia tanaival. Akkoriban már javában dúlt az első varázslóháború és Voldemort Nagyúr rémtetteit legendák övezték. Az emberek nem merték kiejteni a nevét, pedig többen akadtak, akik még emlékeztek rá, sőt, érintkeztek vele a roxforti időkben. Talán ezért is volt annyira meggondolatlan cselekedet részemről, hogy ártatlan bűbájok helyett ilyen sötét praktikákhoz folyamodtam Giles ellen. Az eltanácsolástól Dumbledore professzor igazgatói kinevezése mentett meg, s csupán az ő jóakaratának köszönhetem, hogy tanulmányi eredményeimre hivatkozva egyszeri botlásnak ítélte az esetet és felszólított arra, hogy eleget téve kötelességeimnek folytassam a tanulást a tőlem telhető legnagyobb szorgalommal. Bár a jelvényemet elvették, később Dumbledore elárulta nekem, hogy saját magamat mentettem meg a biztos eltanácsolástól azzal a döntésemmel, mikor visszafordultam és belátva tévedésemet Giles megsegítésére siettem. Ellenkező esetben nem látott volna okot arra, hogy miért marasztaljon a Roxfortban. Őszinték voltak a szavai és én ezért végtelenül tisztelem őt. Beláttam a túlkapást és megpróbáltam bocsánatot kérni Gilestől, de attól a pillanattól kezdve, hogy a történtekről szóló pletykák szárnyra keltek, már nem volt visszaút. A diákok többsége gyökeresen megváltoztatta a rólam alkotott véleményét és igyekeztek kikerülni, ha épp ugyanazon a folyosón haladtunk egymással szembe. Giles és Tina messzire elkerültek, Benjamin és Clerence nem szívesen mutatkoztak a társaságomban, Heathert pedig mindig a sírás kerülgette, valahányszor meglátott. Lumpsluck professzor a maga nyájasan udvarias stílusában közölte velem, hogy a jövőben nem kíván meghívót küldeni a LumpKlub szokásos összejöveteleire és mereven elzárkózott minden - velem való - kapcsolatfelvételtől. Robin hű maradt hozzám, de látszott rajta, hogy csak az irántam érzett félelemmel vegyes tisztelete tartja mellettem, a korábbi mókázások és harsány nevetések örökre elmaradtak. Rachellel sem beszéltem többet, ő értelemszerűen a húga miatt aggódott. Haragudni kezdtem rájuk; azok az emberek, akik mindaddig, míg reflektorfényben voltam körülrajongtak és a barátaimnak vallották magukat, egyetlen botlás után köpönyegforgató emberek módjára hátraarcot vágtak és kerülni kezdtek engem. A tanév második részében, a karácsonyi szünet után már magamba fordultam és nem igazán beszélgettem senkivel. A tanulással továbbra sem volt gondom, tizenegy RBF vizsgát tettem le, valamennyit várakozáson felüli vagy kitűnő eredménnyel. Ellenben a nyári szünetem úgy telt, ahogy roxforti éveim alatt addig sosem: egyetlen barátomtól sem kaptam üzenetet, egyikőjük sem érdeklődött az én és a családom hogyléte felől. A szüleim joggal furcsállták volna a helyzetet, de az igazgató úr volt szíves tájékoztatni szabálysértésemről mindkettejüket. A szívélyesen udvarias levélben csupán annyi állt, hogy több ponton megsértettem a házi rendet és ezért büntetésben részesültem, többek között a prefektusi címemtől is megfosztottak. Ugyanakkor arról mélyen hallgatott az igazgató, milyen minőségben hágtam át a szabályokat. Anyám és apám előtt azonban nem volt titok: kifaggattak arról, mit tettem és én kénytelen voltam részletesen beszámolni a történtekről. Egy kicsit megrettentek a dologtól, de aztán megnyugtattam őket és végül meg is értették, miért tettem így. A hatodik tanévemet rossz szájízzel kezdtem. Akkoriban tetőzött a Sötét Nagyúr rémuralma. Mindenki a saját biztonságát féltette, vagy ha éppen tudatosult benne, hogy a Roxfort kastélyában menedékre talál a gonosz elől, a szeretteiért, családtagjaiért, távol élő barátaiért aggodalmaskodott. Nem tagadom, komolyan aggódtam a szüleimért és a húgomért, elsősorban a Voldemort - igen, ki merem mondani a nevét és már akkor is ki mertem mondani - által hangoztatott vérelmélet miatt. Őszintén megvetette a hozzám hasonló sárvérű varázslókat, ezért rettentően féltem tőle, hogy egy nap néhány halálfaló beállít a manchesteri szolgálati lakás ajtaján és végez valamennyi családtagommal. Erre végül nem került sor, de korántsem volt mindenki ilyen szerencsés. Robin családjában ketten is életét vesztették, ők Dumbledore oldalán harcoltak a Sötét Nagyúr ellen. Az aranyvérmániás mardekáros diákok családjai többségükben felsorakoztak Voldemort mögött és csatlósai hű táborát alkották. Akadtunk azonban néhányan, akik nem feledkeztek meg arról, milyen értékrend alapján éljük az életünket. Nem amiatt kerültünk a Mardekárba, csak mert egy tébolyult őrült gyilkos valamikor régen ugyanezeket a padokat koptatta és ugyanabban a klubhelységben nyújtóztatta ki fáradt végtagjait. Mint a fekete mágia elkötelezett híve, tiszteltem a Sötét Nagyurat azokért a képességekért, amikről a követői ódákat zengtek és még az ellenségei is féltve emlegették őket. De ez sem feledtethette az általa elkövetett borzalmas rémtetteket, amelyektől nem lett sem jobb, sem komplexebb varázsló. Csupán egy szívtelen, érzéketlen szörnyeteg. Saját példámból okulva jól tudom, hogy a világos és sötét oldal közötti egyensúly rettentően kényes. Nem lehet egyértelműen választani a kettő között, de törekedhetünk arra, hogy tartósan az egyik oldalon éljünk. Ritkán beszélek arról, milyen érzés a fekete mágia tudatában és bizonyos fokú ismeretében a jó szolgálatában állni. Lélekszaggató. De nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló cipőben járt. Egy alkalommal találkoztam egy görbe orrú, zsíros hajú fiúval a könyvtárban, aki ugyanazokat a könyveket bújta, mint néhány nappal ezelőtt én magam. Ismertem őt látásból, alsóbbéves volt - ha jól emlékszem, akkor lehetett harmadéves -, szintén Mardekáros. Sosem láttam őt a társai körében. Mindig egyedül ült és olvasott. Úgy hírlett róla, hogy már első éves korában több átkot ismert, mint a hetedévesek együttvéve. Páratlan ügyességet tanúsított a bájitalfőzésben. Ezt a fiút úgy hívták, Perselus Piton. Ma már a történelemkönyvekből ismerjük az ő nevét. Érdekesnek találom, hogy volt szerencsém hozzá törékeny, ifjú valójában. Egyszer s mind példaértékűnek az akaraterejét, a lelki szilárdságát, amelynek segítségével hosszú-hosszú időn át képes volt megtéveszteni egy olyan nagy hatalmú fekete mágust, mint Voldemort volt. Az én utam másfelé vezetett, mint Pitoné, de a legkevésbé sem volt fényesebb. Miután befejeztem a hatodik tanévemet, a hazaindulásom előtti utolsó napon sikerült tökéletes átalakulást végrehajtanom a Tiltott Rengetegben, így befejezve évek óta húzódó és viseltes tanulmányaimat az animágia terén. Hosszú idő után ez volt a legnagyobb sikerélményem és jó ideig minden gondomat-bajomat feledtette velem: az állatalakom kormos varjú lett. Talán a fekete sörényem és az öltözködési stílusom egyhangúsága miatt, mindenesetre tökéletesen passzolt a személyiségemhez. Annyit azért hozzátennék, nem szokásom állandóan károgni. Rossz néven venné a konkurencia - itt elsősorban a drága édesanyámra és a húgocskámra gondolok. Hetedéves koromban már nem foglalkoztam mással, csak a RAVASZ vizsgákkal és a hoppanálási jogosítvány megszerzésével. Utóbbi könnyen ment, egy kicsit én is meglepődtem rajta, milyen könnyen. Az utolsó évemben már nem voltam a kvidiccsapat tagja: elegem lett a csapattársaimból, miután hatodévesen engem illetett volna a csapatkapitányi karszalag Rachel távozása után, csak hogy a tőlem való félelmükben és Lumpsluck professzor közbenjárására végül egy ötödikes srácot neveztek ki. Feldühített a dolog. Nekem ne parancsolgasson senki, aki fiatalabb nálam, ráadásul ügyetlenebb és tehetségtelenebb. Nem én voltam minden idők legnagyobb terelője, ezt nem tagadtam, ugyanakkor az is tény, hogy Rachel kényszerű kiválása után az új terelőpartneremmel egyáltalán nem találtam a közös hangot. Teherré és nyűggé vált a gyakori edzés, ezért önként jeleztem, hogy kilépek a csapatból. Tudom jól, hogy mind megkönnyebbültek, mikor egyszer s mindenkorra a hátam mögött hagytam a Mardekár öltözőjét. A szívem egy kis része sajgott a kviddicsért: szerettem játszani, de csak a régi jó csapattal. Akkor, amikor még minden szép és jó volt. Az így felszabadult időmet azonban hasznosabb dolgokra tudtam költeni: aurori pályára készülődtem és ahhoz nagyon fontos volt, hogy a megfelelő tárgyakból - sötét varázslatok kivédése, bűbájtan, bájitaltan és átváltoztatástan - kiváló érdemjegyet szerezzek. Még többet és még jobban tanultam tehát. Ez maradt nekem az egyetlen elfoglaltság a Roxfortban töltött utolsó évben, ami az év végi vizsgák sikereitől függetlenül olyan sötét volt, hogy méltatlan lezárásaként szolgált egy jó ideig fényesen tündöklő roxforti diák tanulmányainak.
A túl hamar beköszöntö felnötté válásAzokban az időkben a tőlem egy-két évvel idősebb varázslók és boszorkányok között kiemelkedően magas volt a halálozási ráta. A Roxfortban frissen végzett fiatalok kikerültek az iskola biztonságot nyújtó falai közül és valamennyien szembesültek a háború sújtotta varázslóvilág borzalmas, gyomorforgató képével. A mániákus bizalmatlanság, az ódzkodás és félelem velejéig áthatott mindent, aminek köze volt a mágiához, Voldemort és hű serege pedig tett róla, hogy a rémhistóriáknak, a szörnyűséges találgatásoknak biztos alapja legyen. Az aurorok úgy hullottak, mint a legyek: nem véletlen tehát, hogy különösebb felvételi eljárás nélkül a Mágiaügyi Minisztérium szinte az összes jelentkezőt azonnal szolgálatba állította. A hivatalos papírok szerint a Griffendél Godrik Akadémia növendékei voltunk és általános aurorképzésben vettünk részt, amely főiskolai végzettségnek felel meg, de esetünkben sokkal hamarabb szembesültünk a szakma gyakorlati velejáróival, mint arra az elméleti háttéranyag valaha is felkészíthetett volna bennünket. Akadtak korombeliek, akik egyszerűen fogták magukat és a családjukkal együtt elmenekültek más országok távoli vidékére, hogy meghúzzák magukat, amíg elül a zivatar. Számos évfolyamtársról tudok, akik a Nagyúr szolgálatába szegődtek, míg voltunk mi, akik dacolni próbáltunk a sötétséggel és segíteni akartunk abban, hogy jobbá tegyük a világunkat, amelyben a jövőnket képzeltük el. Így állhattam munkába tizenkilenc évesen egy megtermett, darabos mozgású, de rendkívül képzett és tapasztalt auror, Eadmund Podmore oldalán. Szakmai gyakorlat címszó alatt aurorgyakornokokként dolgoztunk és ennek megfelelően fele annyi fizetést kaptunk, de legalább volt miből megélnünk és rengeteg értékes tapasztalatot gyűjtöttünk. Bár nem vertük nagy dobra, örültünk neki, hogy nem kell megintcsak évekig az iskolapadban fecsérelni az időnket, ehelyett rögvest a tettek mezejére léptünk. Az első bevetések alkalmával az aurorok felmérték, hogy ki használható hosszútávon rátermettség, varázslótudás és ész tekintetében; azokat, akikkel nem voltak megelégedve, első szóra visszaküldték az akadémiára és nem is engedték ki a tantermekből, amíg a háború feltétlenül szükségessé nem tette. Az én képességeim meggyőzték Podmore-t arról, hogy helyem van az aurorok között, kiváltképp akkor, mikor szembesült vele, hogy animágus vagyok.
- Eszedbe ne jusson kifecsegni bárkinek is! - förmedt rám egy alkalommal, mikor épp dicsekedni készültem vele egy csinos aurorlány társaságában. Hiába, a szép lányok egy fiatal férfi gyengéi. - Minél kevesebben tudják, annál nagyobb hasznát vesszük. Bármikor kimehetsz felderíteni a terepet anélkül, hogy valaki szimatot fogna. Ebben lesz a párosunk ereje. Te felderítesz, én pedig lecsapok. Aztán senki sem fogja tudni, hogy te honnan tűntél fel. Ha-ha! Ha-ha!
Nem mondom, az öreg nem volt teljesen ép elméjű, de évtizednyi fekete mágus-vadászattal a háta mögött ez a tulajdonsága nem tartozott az elítélendő dolgok közé. Éppen ellenkezőleg: rettentően jól csikorogtak a kerekei, ha ravaszkodásról volt szó, vagy az ellenség hintábaültetéséről kellett stratégiákat gyártani. Egy évvel később, több tucatnyi éles bevetésen és számos elméleti vizsgasor teljesítésén túl kézbe vehettem a diplomámat. Odahaza nagy ünnepséget csaptunk, hasonlót, mint mikor a húgom, Patricia baglyot kapott a Roxfortból. Jól emlékszem, a bagoly egy zöldpecsétes, gondosan összehajtogatott levelet hozott. Anyám és apám sírtak a boldogságtól. Hamarosan azonban elfeledni kényszerültem minden jókedvet: a varázslóháború javában tombolt és Voldemort napról-napra nagyobb hadsereget verbuvált magának. Ellenben a Minisztérium embereinek száma rohamosan fogyatkozott, ahogyan a Dumbledore-vezette Főnix Rendjének létszáma is jelentős apadásnak indult. Egyszerűen túl sok forgott kockán: a puszta túlélésünkért harcoltunk. Akkor még nem tudtam, hogy mihelyst kilépek a házmesteri lakás küszöbén, másfél évig nem térhetek vissza. Hamar rádöbbentem, hogy a gyakornokként eltöltött három évnyi szolgálati idő ganalytúró volt ahhoz képest, amit diplomás varázslóként elvártak tőlem. Számos emlékezetes eset közül válogathatnék, de egyik sem végződött szépen. Elmesélek egy olyat, ami mindennapos tragédiának számított akkoriban. 1980. Újév. London déli része, Earlsfield. A parancsnokság fülest kapott arról, hogy halálfalók egy csoportja támadást tervez másnap éjjel egy óra tájában egy sűrű, mugli lakta településrész ellen. A támadás helyszínét persze nem hasraütésszerűen választották ki: ott lakott az egyik minisztériumi hivatalnok, Abraham Fuller és népes családja. Fuller számos halálfaló kézrekerítésében vállalt kulcsszerepet, logikusnak tűnt tehát, hogy a Sötét Jegy viselői a fejét követelik. Az események tragikus sora ott kezdődött, mikor kiderült, hogy az információt szigorúan bizalmasnak minősítették és Fullernek egyetlen árva szót sem szóltak a dologról. Nekünk meghagyták, hogy fogjuk be a szánkat és egy pisszegést se halljanak tőlünk. Többen felháborodtunk: magára hagyják Fullert és a családját? Ennyit jelent a Minisztériumnak egy jó ember élete? Feláldozná néhány ellenségért cserébe? A válasz valamennyi kérdésre igen volt. Podmore elmondta, hogy ő sem ért egyet a döntéssel, de annyi besúgója van Voldemortnak a Minisztériumban, hogy egyszerűen nem hozhatják nyilvánosságra az információt, máskülönben a saját informátorunk biztonságát kockáztatnánk vele, akit beépítettünk a halálfalók közé. A gyomrom felfordult ettől a szarkavarástól. Világéletemben egyenes és őszinte ember voltam. Nem fűlött a fogam a köntörfalazáshoz. De nem volt más választásom. Parancsot kaptam, teljesíteni kellett. Aznap éjjel hatan vonultunk ki Fullerék házához. Az utcában csöndes és sötét volt minden. Ott volt Podmore, egy régi iskolatársam Wilkins, Loster, Giffard és Hartell. Többségük fiatal, frissen képzett auror.
- Én Monthgoryvel megkerülöm a házat és a túloldalt figyelem - dörmögte Podmore, a csapat rangidős parancsnoka. - Hartell, a többiekért te felelsz. Nem mozdulunk, amíg mozgást nem tapasztalunk. Támadás a megbeszélt jelemre. Mozgás - bökött oldalba. Jól tudtam, mire megy ki a játék azon túl, hogy valamennyi irányra rá akar látni az öreg. Kettesben akart maradni velem, hogy arra utasítson, változzak át és tegyek néhány kört a levegőben, hátha onnan többet látok. Mikor elfoglaltuk a helyünket és a többiek hallótávolságon kívül értek, valóban így történt. Biccentettem, majd varjúvá változtam és felröppentem a sötét égboltra. Jó érzés volt suhanni a lágyan fújdogáló szél szárnyán. Hosszú percekig köröztem odafent, beláttam a szomszédos utcákat is, majd egy magasra nőtt fenyőfa tetején szálltam le és onnan kémleltem a tájat, de nem történt semmi. Az idegtépő várakozásban mindannyian egyre feszültebbé váltunk. A pokol pontban éjjel egy óra nulla perckor szabadult el. Az utca elején egy muglik lakta ház a levegőbe röppent és milliónyi apró darabkára robbant szét. Podmore ennek ellenére nem jelzett, kivárásra játszott. Gyűlölködve néztem rá: tehát szerinte is fontosabb a varázslók vére, mint a varázstalanoké. A következő, átellenben lévő ház is felrobbant. A környező házak ablakai beleremegtek, a legközelebb eső ablakok hangos reccsenés közepette betörtek. Az utcákat elárasztották a hálóköntöst viselő, kíváncsiskodó muglik. Legszívesebben ordítottam volna, hogy menjenek vissza a házukba és csukják magukra az ajtót. Mintha az segített volna bármelyikükön is. Fullerék körülbelül az utca közepén laktak. Jeges félelem mardosott. Hány ártatlan civil fogja addig életét veszteni? Cselekednünk kellett, gondoltam. Leröppentem Podmore mellé és visszaváltoztam teljes emberi valómba. A kelleténél erélyesebben förmedtem rá:
- Tennünk kell valamit!
Ő egy intéssel elnémított.
- Nekünk Fulleréket kell védelmeznünk. Ez a dolgunk. A muglikat a rendőrzők fogják megvédeni - morogta.
A távolban hamarosan felvijjogtak az első szirénák és ettől csak még nagyobb lett a káosz. Az utcára most már száznál is több ember tódult ki, hogy megnézze mi történt. A halálfalók ezt a pillanatot várták: mikor már elegen tartózkodtak az utcán, gyilkos átkokat szórtak rájuk kisebb kráterdarabokat lyuggatva a betonba. A zöld nyalábok egyre közelítettek Fullerék házához, ahonnan azonban gyanúsan nem szűrődött ki semmi fény. A káoszban úgy tűnt, erre csak én figyeltem fel. Megragadtam Podmore vállát és ronda tekintetét magam felé fordítottam.
- Miért nem jönnek elő Fullerék? Egy lámpát sem kapcsoltak fel! Rég menekülniük kellene! - üvöltöttem az arcába, hogy túlharsogjam a kibontakozó csatazajt. Podmore rám nézett, aztán a házra, s végül visszafordult, de csak ennyi tellett tőle:
- A rohadt életbe! Indulás!
Piros szikrákat lövellt a pálcájával, mire a túloldalon feszülten várakozó csoport azonnal akcióba lendült. Hartell vezetésével házról házra lopóztak és gerillataktikával, szapora hoppanálásokkal csaptak le a halálfalókra, akik látszólag élvezetüket lelték abban, hogy mágusvért onthatnak. Podmore és én a Fuller-ház hátsó ajtaján rontottunk be, de mikor az emeletre értünk, Abraham holtan feküdt az átjáróban. A felesége és a négy gyereke szőrén szálán eltűnt.
- Itt hagyjuk! Gyerünk ki innét! - mordult fel Podmore, mikor végeztünk a gyors és rögtönzött házkutatással. Minden jel arra mutatott, hogy Abraham már órák óta halott volt. Ugyanarra mentünk, amerről jöttünk, így a ház takarásában maradtunk. Odakintről tisztán hallottuk az átkok és ellenátkok heves pattogását.
- Eriggy' vissza a minisztériumba! Haladéktalanul tájékoztasd a parancsnokságot, hogy Abraham Fullert meggyilkolták, a feleségét és a gyerekeit pedig foglyul ejtették! - darálta, azzal a lába elé köpött egyet. - Én megyek és segítek elintézni ezt a mihaszna bandát.
Azzal előhúzta pálcáját és eltűnt a sötétben. Nem haboztam, varjúvá változtam és sebes szárnycsapásokkal eltávolodtam a helyszíntől. Csak kilométerekkel arrébb, egy koszos, sötét sikátorban hoppanáltam a Mágiaügyi Minisztériumba. Percekkel azután, hogy jelentést tettem, Wilkins érkezett meg, vérző arccal, felrepedt szemöldökkel, hólyagokkal teli alkarral. Alig állt a lábán, és ha nem lép oda az őrvarázsló, hogy idejében elkapja, menten összeesik.
- Meg... meghaltak - krákogta, közben vért köpött a fényes, fekete padlóra. Meglehetősen bizarr jelent volt ez, a Mágiaügyi Minisztérium központjában, az éjszaka kellős közepén. - Túlerőben voltak. Alighogy Podmore a segítségünkre sietett, még több halálfaló érkezett. Csak én maradtam meg.
Wilkinst a Szent Mungóba küldték, de nem szenvedett súlyos sérüléseket és néhány nappal később újra munkába állt. Többünket megviselt Podmore halála. Én kifejezetten jóban voltam az öreggel és nagyon sokat tanultam tőle, hiszen sok időt töltöttünk együtt szolgálatban. Miután a csoportos akcióink rendre kudarcba fulladtak és a rendelkezésre álló aurorállomány száma jelentősen megfogyatkozott, párokba szerveztek bennünket és kettesével küldtek a helyszínre. Sokkal inkább az lett a feladatunk, hogy megelőző csapást mérjünk Voldemort csatlósaira, semmint hogy a nyílt színen megütközzünk velük. Olyan sokan voltak ugyanis, hogy esélytelenül szálltunk volna harcba. Az új társam egy Reginald Mertrand nevű fickó lett, körülbelül tíz évvel volt idősebb nálam. Ha lehet ezt mondani, megfogtam vele az Isten lábát. Képzett varázsló és éles eszű fickó volt. Tőle tanultam meg inkarnálódott patrónust idézni, amely - nem meglepő módon - egy varjú alakját öltötte. Erre a fegyverre később számtalan alkalommal szükségem volt; Voldemort szolgálatában dementorok százai álltak, akik minden óvatlan pillanatot arra használtak, hogy csókjukkal sújtsák a szerencsétlen áldozatot.
Roxfort RPG
Szerző