Fár bregður hinu betra ef
hann veit hið verra.
Megint az álomra gondol. Gyenge és ostoba. Mardosó fájdalma és bűntudata olyan falat épít szeme elé, amit képtelen áttörni. Észre sem veszi, hogy itt vagyok. Fel sem tűnik neki, hogy minden kép, minden érzés és minden lélegzet, ami az övé az enyém is. Pár napja kezdődött. Rémálma volt egy fiúval. Egy fiúval, akit szeretett. Ordítozott, lihegett és izzadt. Pillanatokra fel-fel ébredtem rá a hálókörletben, mire észbe kaptam pedig berántott. Ott voltam és azóta is ott vagyok. Amikor beléptem engem is elöntöttek az érzelmek. Összeállt a kép. Hazudott nekem éveken keresztül és titkolózott. Pont Ő. Aki annyira erőltette mindig is, hogy együtt vagyunk erősek. Aki folyton próbált betörni elmémbe, lám visszájára fordította a dolgot. Amikor beléptem megérzett és a sokk annyira eltompította, hogy fel sem tűnt neki távozásom hiánya.
Nem éreztem még ilyet. Mintha lenne egy pont elmémben, amit ha felkutatok már nem a saját testemben vagyok. Sosem láttam még ilyen gyengének. Kettőnk közül mindig Ő volt az erősebb. Mikor már az én erőm elfogyott, az övét használtuk. Mikor én már nem bírtam lépni, Ő mindig tovább és tovább ment. Még is most észre sem vesz egy settenkedő árnyat önön fejében lányos zavara miatt.
Szorongatom Munin koponyáját. Az emlékező. Odin vállán ülő holló, aki mindent tud a múltról, hiszen tulajdon szemével látta. Igyekeztem mindig eszerint élni az életemet. Emlékezni. Számtalanszor éltem újra és újra ősi családom minden emlékét. Láttam kik voltunk, mire voltunk képesek. Nem egyszer láttam születésünket. Aki sokat látott, hajlamos elhinni hogy mindent tud. Megértettem, hogy ez nem igaz. Vannak olyan emlékek, gondolatok és titkok, amikhez soha nem férhettem hozzá. Egyetlen egy ember volt, akiről úgy hittem mindent tudok. Az akivel fogantatásunk pillanatától kezdve egyek voltunk. Mindenen együtt mentünk végig és még is elárult. Mégis falat emelt közénk és ez a fal most elvakítja. Undorodom gondolataitól melyekben minket éltet.
Őseink szava hagyja el számat, még sem tudok koncentrálni. Elhiteti magával, hogy működik erőnk. Csak üres szavakat mondunk. Hugin és Munin egy egészet alkottak, még ha külön is repültek. Ebben állt erejük s ezért voltak olyan értékesek Odinnak is. De mára csak csontok. Ezüstláncon lógó több ezer éves koponyák. Bár erejük puszta érintésüktől átjár, még sem képesek alkotni. Kántálom a régi szavakat és érzem a lüktető erőt még is megfoghatatlan, idomíthatatlan. Hallom az ősök hangját és látom az évszázadok szelét, de tudom nem használhatom még ezt az erőt. Mézes madzag csupán, melyet egyedül egyikünk sem tud megragadni Talán nagyapa éppen emiatt bízta pont ránk ezt a feladatot?
A kinyújtott kézre nézek és robbanni tudnék a dühtől. Ennyire gyenge lennék? Talán azért nem is érez odabent mert nincs is erőm, amit érezhetne? Vagy csak átver? Tudja jól, hogy ott vagyok, de direkt ignorál? Hogy éreztesse velem, hogy egyedül gyenge vagyok? Elönt a düh. Nem ismerem testvéremet. Ez nem az, akivel felnőttem. Tudnia kell, hogy erős vagyok, tudnia kell, hogy nem leszek örökké a kis Adser akire vigyázni kell. Le kell dönteni azt a falat!
- Itt vagyok! – ordítom szám egyetlen rezdülése nélkül. Ezt csak mi halhattuk. Hidegen nézem, hogy észre veszi-e nevetséges viselkedését és újra meg újra felhívom magamra a figyelmet elméjében. Üvöltök, tombolok, úgy hogy még az én fejem is belefájdul, az anyagi világban még is csak némán állunk egymással szemben.
Roxfort RPG
Szerző