Közjáték: An island of peace

The gift of life

~ set ~

          Mikor Elsa megjelent az ajtómban, azt hittem, hogy ég a ház, a világ a feje tetejére állt, és hogy Mil nagy bajban van. Hogy talán újra történt vele valami, és ezúttal nem voltam ott, hogy segítsek, de nem, szerencsére. Egy teljesen más témával kapcsolatban keresett meg, ami még érdekesebb volt számomra, és a legkevésbé sem megszokott. Tudom, emlékszem rá, még le is ültem, hiszen a meglepetés egy olyan formában kopogtatott az ajtómon, amire az októberben történtek után még remélni sem mertem.

~ * ~

          És most? Most itt állok a házad előtt, a nevedet kiáltom már többször, a szomszédok már megfenyegettek azzal, hogy kihívják a rendőröket, ha nem hagyom abba. Nem lepődök meg rajta, senki sem akar karácsony napján azzal foglalkozni, hogy valami félőrült üvöltözik a szomszédjában. Többször dörömböltem az ajtón is, hogy talán csak elaludtál, és ha nagyon akarnék, akkor be is mehetnék körbenézni, de nem, azt már nem teszem meg, elvégre lehet, hogy már ott vagy, ahova én is készülődök. Mi más magyarázata lenne a dolognak? Lábaim végül engedelmeskednek a hívó szónak, és bár ólom súlyúaknak érzem őket, visszasétálok az ajtóból a motorhoz, felülök rá és továbbhajtok a célom felé.

          Nem mondom, hogy a tél közepén a hóban és a jeges úton a legjobb ötlet motorral közlekedni, a menetszélben úgy is érzem, hogy megfagyok, de ez a fagy most tökéletesen kényelmes. A szívem napról napra egyre kevesebbet és kevesebbet dobban, amíg nem tudom, mi van veled. Kerestelek bagollyal, telefonáltam és most személyesen, de egyszer sem érkezett válasz. Mi van veled? Mit kéne még csinálnom? Mit tegyek, hogy ne őrüljek ebbe bele, amíg el nem kezdődik az iskola?

          Még két óra kell, hogy odaérjek a célomhoz. Ennyi idő bőven elég arra, hogy megcsodáljam a tájat. A havas mezők annyira más képet festenek, mint nyáron, mikor erre jártam. Most minden a halálról szól. Arról, hogy az elmúlás megkerülhetetlen, és ahogy az évszakok váltakoznak, úgy élünk át különböző dolgokat, amik meghatároznak minket. Engem most a távolléted határoz meg nagyon és a hegyen történtek. Látlak a hóban feküdni, ezért majdnem elesek a motorral. Félre kell állnom, hogy visszamehessek a helyhez, ahol láttalak, de nem vagy itt. Nincs itt semmi sem. A zsebemhez nyúlok, talán ott kellett volna hagyni a dobozkát az ablakodban. Akkor legalább tudnál róla, hogy ott jártam.

          Sűrű pelyhekben kezd havazni, mikor végre megállok a már nagyon is ismerős udvarom. A kezem mostanra még a kesztyű alatt is megfagyott, ahogy az arcom sem attól piros, mert fűti a szerelem. Nem, ezúttal nem attól. Előveszem a pálcám, és egy mozdulattal átöltözöm az alkalomnak megfelelő öltözékbe. Hallom a hangod, biztos itt vagy azért nem találtalak. Csilingel a nevetésed, pont úgy, mint mikor a pubban találkoztunk, vagy mikor találkoztunk az esőben. Roham léptekkel indulok meg az ajtó felé, és bár nehezen tudom, mégis kivárom azt, amíg beengednek.
          - Üdvözöllek, Leon! Én…
          Én igazából nem tudom melyikünk néz ki rosszabbul. Mióta eljöttem a kórházból, alig alszom, hallucinálok és a táskák már bőröndök. Nincs mit szépíteni, még a legrosszabb napomon se láttál ennyire szétesettnek, amit mi sem bizonyít jobban, mint a felemás zoknim, és az egyáltalán nem harmonizáló ruhadarabjaim. Oké, ez utóbbi nálam még a jobb időszakok alatt se voltak tökéletesek.
          - Én igazán hálás vagyok, hogy meghívtál.
          Lényegében a Roxfortban történtek óta mi sem beszéltünk egymással egy szót sem, aminek biztos meg volt az oka, és nem csak az, hogy kórházban voltam, valószínűleg te is. Akármi is legyen, újra bebizonyítottad, hogy jobb ember vagy nálam, hiszen neked eszedbe jutottam, én viszont… Nos, az elmúlt napban nem sok dolgot csináltam a kesergésen kívül. De ígérem, ezúttal ha olyan nagyon akarnék se tudnék bőrkabátos modorú lenni, ahogy mondani szoktad. Ez nem az az időszak.

[normális]

Karácsony és egyéb tragédiák

   Csak valamely különös elmebajra hivatkozhatnék, ha utólag kellene megmagyaráznom, miért is szervezek bármilyen összejövetelt azon az ünnepen, amely hagyományosan katasztrófával végződik a családomban: ha nem is beszélünk az általános ügyetlenségemről, kedvtelenségről, amelyeket a tavalyi évről hordozunk idáig, még mindig annyi lehetőség jöhet közben, mint mikor megkérdeztem a szüleimet a Balmoralok ügyéről, vagy amikor a nyakamba talált szakadni egy egész fagyöngy, amiért Rosát teszem felelőssé. Ő most is olyan kényelmesen ül a szalonban, mintha ünnepi ruhája semmit nem jelentene számára (tartok tőle, hogy ez így is van), és rosszallóan kortyolgat egy pohár forralt bort legnagyobb bánatomra. Ezen felül azonban elégedett, és ezt igyekszik verbálisan is kifejezni.
   - Azt kell mondjam, nagyon keresztényi cselekedet volt meghívni Fawcettet! Még ha egy olyan vallást is emlegetek most, amely előszeretettel gyújtana a fajtám alá. - vigyorog lelkesen, aztán hátradönti a fejét, csizmás lábait pedig egy karfára helyezi - Ne nézz már így, idén lehet egy normális ünnepünk...! El tudod képzelni...?
   - Nemigen. - válaszolom savanyúan, és ezen az sem változtat, hogy hátam mögött idősebb unokahúgunk jelenik meg egy széles tálcával - Kérlek, ne énekeld el a Santa Baby pajzán változatát idén is..
   Elsa lelkesedése viszont figyelemreméltó - úgy parkolja az asztalra az általa készült süteményeket, mintha év közben is csak ezzel foglalatoskodna. Mikor eszembe jutna, hogy megkóstoljam a mézeskalácsot, rögtön felemeli az ujját, épp csak rá nem csap a kezemre, amitől megint egy kisgyermeknek érzem magam, aki túl korán látott az ajándékainak. Liza nevű kutyája kihasználja a pillanatnyi rendezetlenséget, és felugrik mellém, nyomában Bernadotte érkezik, és olybá tűnik, végképp elvesztettem a szalonom feletti irányítás jogát.
    - Pedig az mindig hatalmas műsor...! Jó is, hogy mondod, előadom majd Marlowenak, ő nyilván szükségét érzi, hogy viktoriánus stílusban Dickenst idézze ünneplés helyett. - felkönyököl, és teátrálisan haldokló mozdulatot tesz - Mert a tél oly sötét és kegyetlen és épp arra való, hogy megbűnhődjünk azért, amit év közben elkövettünk...! Ideje megbánni minden pajkos poént, bohém bókot, csinos csókot...!
    - A szüleim idén termékenység-ünnepet ülnek Karácsony helyett. - teszi csípőre a kezeit Elsa, és bár elborzadok a gondolatra, ő könnyedén folytatja - Már nem tudtok mivel meglepni.
    - Ez valahol felettébb.. szomorú, úgy vélem. - szórakozottan vakargatni kezdem az ebek füle tövét, és kicsit mind belefeledkezünk a lobogó tűz fűszeres aromájába. A narancs, a szegfűszeg, a vanília visszarepít a régi időkbe, amikor szintén összegyűltünk, de miután ezek az alkalmak inkább voltak a varázsvilág kiváló elméinek tanácskozása a valódi ünneplés helyett, hamar felhagytunk a várakozással, és a hittel, hogy valaha hétköznapinak tekinthető családi életünk lehet. Úgy tűnik azonban, ezúttal a Lutecek pozitívan csalódnak, és eme megállapításom végszava Willow érkezése.

    - Jó estét, Mr. Fawcett! - már meg sem lepődöm rajta, hogy ilyen állapotban látom, számítottam rá - Fáradjon be!
A két kutya rögtön az üdvözlésére siet, bár Liza eltéveszthetetlenül boldogabb ettől a lehetőségtől, csilingel a nyakába akasztott kis csengő, ahogy előrohan, és simogatásért pislog a legújabb vendégre. Bernadotte kissé kimértebb, amiért egy halvány mosollyal jutalmazom, majd a karomba véve mutatom az utat a feldíszített szalonba, ahol a Rosa által emelt fa olyan benyomást kelt, mintha úgy tervezte volna, hogy egy valóságos kisded is el kell férjen alatta - igyekeztem kiábrándítani ebből a lázálomból, de valamiért szabad terepként tekint a házamra, és mire tényleges lépéseket tehetettem volna, minden ragyogott a díszektől és fényektől. A plafon alatt vörös és arany gyertyák lebegnek mindenfelé, az otthonos, meleg illat fogad, és bármennyire is távol álljon ez a szokásainktól, megmelengeti a betévedő lelkét... főleg ilyen események után.
    - Szia, Willow! - integet kissé lisztes kézzel Elsa, arcán is némi fehér lenyomattal, de ennek ellenére valóban boldognak tűnik - Keant elhagytad valahol útközben...? Nem baj, akkor te nyalogathatod le idén a kanalakat, pedig a kedvencét is csináltam.
    Néhány intésére az asztalon elhelyezett étkek elegáns sorba rendeződnek, a szalvéták kisimulnak, és ő elégedetten siet vissza a konyhába, nyilván ismét túlszárnyalni önmagát. Nyelek egyet, mert az édes szám szerepet követelne magának, de egyelőre illedelmesen az italokhoz sétálok, hogy megkínáljam kollégámat valamivel.
    - Mit parancsol? Puncsot, tojáslikőrt vagy valami erősebbet...?
    - Ne szerénykedjünk, borzalmasan néztek ki mindketten. Szerintem bőven ráfér egy pohár whiskey is!
Rosára pillantok, de ő csak biztatóan emeli a poharát, mint általában bármikor, aztán kinéz az ablakon túli hóesésre. Ki hitte volna, hogy egyszer ilyen alkalma lesz rá...?

The gift of life

~ set ~

          Igazából nem is tudom mi vitt rá arra, hogy elfogadjam a meghívást. Azt hiszem, úgy voltam vele, hogy minden mindegy, de így legalább el tudok jönni Mil felé, és megnézni, hogy van, de… de abból se lett semmi. Szóval, akkor legalább a körülményekhez képest igyekszem majd jól érezni magam, és ha szerencsém van, akkor a dobozkák is épségben megérkeznek. Majdnem meghajolok Leon előtt, mikor ajtót nyit. Egy mosolyt erőltetek magamra, mikor a kutyák a lábamhoz szaladnak. Lehajolok, hogy megsimogassam Lizát, majd nem sokkal később tovább is megyek kollégám nyomán. Elképedek a hatalmas fa láttán, a melegség, ami a szobából árad, számomra megmagyarázhatatlan. Kicsit jobb kedvre is derülök, de ez nem tart sokáig.
          - Szia, Elsa! Hát, öhm… Úgy volt, hogy nem együtt jövünk. Én… nekem… - Nem hiszem, hogy titkolnom kéne hol voltam, úgyis kitalálják. Rendes épeszű ember úgysem ül motorra ekkora havazás közepette. – Idefele beugrottam Minervához, de nem volt otthon.
          Úgy irigylem most Elsát. Mióta kijöttem a Mungóból, azóta a konyha felé se tudtam nézni. Ha nem lenne ez a meghívás, akkor talán egész karácsony alatt csak a kanapén ülnék és néznék ki a fejemből. Oké, nem az egész szünet alatt, mert van még egy dolgom, amit mindenképp el kell intéznem.
          - Szia, Rosa! Én… - keresek valamit, amire leülhetek. – Köszi a bókot, hidd el, próbáltam nagyon összeszedni magam. Leon, köszönöm, most csak egy kávét kérek.
          Arra is gondolnom kell, hogy majd haza kell jutnom valahogy a vacsora után, és azért nem a szomszédba megyek majd haza, és visszafelé is megpróbálok majd bekopogni hozzá. De talán felesleges is, említette, hogy Franciaországban lesz. Sóhajtok egyet, hogy lehettem ennyire ostoba? Egy csomó dolgot feleslegesen tettem. Ha ez eszembe jut hamarabb, akkor… akkor is elmentem volna. Miért nem válaszolsz a levelemre?
          - Nagyon szép lett a fa. Még nem láttam ennyire szépet.
          Elmosolyodom, ahogy ránézek Rosára és Leonra, mintha azt várnám, melyikük volt az elkövető. De ez a mosoly nem tart sokáig, ahogy mostanában egyik sem. Az ablak felé nézek, és kicsit belefeledkezem a hóesés látványába, mikor pukkanás hallatszik, a kandallóban utazás eltéveszthetetlen hangja. Megjött Kean. Máskor mosolyogva mennék elé, de ma nem, és tudja is ennek az okát.
          - Szép jó estét! Elnézést a késésért!
          Mindig is tudtam, hogy neki jobb izlése van, mint nekem, és most sem csalódok benne. Üdvözli Rosát, ennyire nyálasnak még nem láttam, mint most. Köszön Leonnak, és csak utána veregeti meg a vállam. Látom a szemében, fontos dolog miatt késett, de ezt nem itt fogja az orromra kötni. Nem ma este. Sóhajtok megint egyet, és újra az ablak felé fordulok, amíg eszembe nem jut valami.
          - Tudod, kárpótolnod kell majd. Elsa nekem ígérte a kanalakat, amiket le lehet nyalni.
          - De csak eddig tartott a jó élet, igaz, Liza?
          Lehajol hozzá, és megsimogatja. Három borítékot kap elő, amiket letesz az asztalra. Mindegyiken egy-egy név. A nevünk. Eddig nem tudtam róla, hogy Kean ismeri az ajándékozás hagyományát, de ha már így állunk, akkor ideje lesz nekem is elővenni a csomagjaimat. A zakóm zsebébe nyúlok, a fa alá teszem a pöttömnyi dobozkákat és egy pálcaintéssel mindegyiket a megfelelő méretre növesztem. Így már legalább a nevek is látszanak, és szerencsére egyik csomagolás sem sérült meg. Talán ez a karácsony mindent összevetve mégis jobb lesz, mint az eddigiek.
          Mikor eltűnik a konyhában, ránézek Leonra, majd Rosára és megrántom a vállam. Sohasem tudtam kiigazodni a barátomon, és mióta megismerte Elsát, azóta még kevésbé. Úgy tűnik a szerelem mindenkit megváltoztat kicsit.

Karácsony és egyéb tragédiák

   Majdnem elejtem a poharakat, mikor Fawcett száján kicsúszik az unokahúgom neve, és szigorral vegyes helytelenítéssel pillantok rá- egy pillanatra csak a tűz ropogását hallani, mert kettőnk között még nem feloldott a konfliktus, még nem bogoztuk ki a csomót.. Már-már attól tartok, hogy épp ott folytatjuk, ahol abbamaradt az iskolában, mikor nevetés üti meg a fülem, és nővérem hangja ismét főszerepet játszik, mint annyiszor már.
   - Te aztán tudod, hogy tenyerelj bele a pudingba, Fawcett...! - önfeledten nevet, kapkodja a tekintetét kettőnk között - És miért van az, hogy minden Karácsonykor szóbakerül egy Balmoral, és minden Karácsonyt jól el is ront...? Leon, kezdesz olyan lenni, mint drága anyánk.
   Átsuhan az elmémen az emlék, amikor magam is emlegettem őket, illetve az afeletti megilletődöttségem, miért ne vehetnének részt az ünneplésben, ha elvileg a családhoz tartoznak, és rögtön ezután varázsütésre ért véget a hangulat. Kínos mosoly költözik az ajkamra, mert Rosának tökéletesen igaza van, valóban kísérteties a hasonlóság, még ha ez nem is tölt el maradéktalan örömmel.
   - Ne izgulj miatta, biztos lefoglalják a testvérei.. tudod, milyen zűrös dolog, ha az embernek testvérei vannak...! Na, ne nézz így rám Leon, ez már tényleg anyánk, és ha vele akarnék ünnepelni, most Párizsban bizonygatnám, hogy az a kísérlet, amit véletlenül sem rontottam el, vezet valahová. Apropó, kísérletek. Ki fogad velem arra, hogy az a Kean figura jövő ilyenkorra már meghal diabéteszben, ha Elsa így folytatja...?
   - Mondd, szerinted süket vagyok? - jelenik meg unokahúgunk az ajtóban egy másik tálcával, amely még gondosabban formázott süteményeket kínál - Kávét? Ilyenkor? Nincs még kicsit korán hozzá?
   - A kávéhoz? Melyik időzónában felejtetted a kis fejed, Elsa...? - Rosa most feláll, és egy ragadozó mozdulataival közelíti meg - Keanában...? Keanadában? Keanában, vagy csak Keanbridgeben...?
   Némán figyelem a kettősük játékát, és rögtön elcsitul a szívem, bár valóban jobban örülnék, ha Minerva is jelen lehetne, de megértem, hogy kisebb testvérei társaságában a helye. Teát töltök magamnak, kicsit el is bújok hangosabb rokonaim között, belélegzem a forró aromát, és kedvtelve hajolok le, hogy a jószágnak is juttassak némi törődést, mikor megérkezik Kean is. Volt szerencsém megvitatni az ügyét már Minervával, elvégre mindketten külső megfigyelői vagyunk csak ennek a kapcsolatnak, de bármilyen ellentmondásokba is ütköztünk, abban egyet kellett értenünk, ami most is kirajzolódik a szemünk előtt: Elsa a leghatározottabban boldog tőle.

   - Ejha, Elsa, nem félsz, hogy egyszer hozzá találsz ragadni ehhez a jólfésült úrhoz...?- nővérem ügyesen kilép a meleg fogadtatás elől, amiben a legújabb vendég részesítené. Felvont szemöldökkel figyelem, elvégre korábban nem volt jellemző rá ez a gesztus, de mosolyogva kacsint egyet, jelezvén, hogy erről később értekezünk, ne is fáradjak az emlegetésével.
  - Ne irigykedj! A te lovagod olyan jólfésült, mint egy kappa.
   Felteszem, Mr. Marlowe lehet a téma, de vele egyszeri találkozásunk alkalmával nem kötöttem közeli ismeretséget, és tulajdonképpen a mai napig rejtély, a nővérem hogyan került éppen az ő vonzásába a maga szélkakas jellemével, lelkesedésével a helytelen dolgok iránt. Végül merengésemnek Liza érkezése vet véget, ahogy csengőstül, nyálastul nekem ugrik, és kis híján fel is borít - meg kell kapaszkodnom az asztal szélében, mire Bernadotte is úgy érzékelheti, hogy eljött a játék ideje, és követi a példáját. Hamarosan ott találom magam a földön ülve, elborítva négylábúakkal, noha ez nem az a kép, amit ki akarnék alakítani magamról egy ilyen eseményen... De ha belegondolok, ez épp olyan, mint bármelyik Karácsonyunk eddig.
   - Felsegítene valaki, kérem? - szólalok meg, egyik kezemben még mindig egyensúlyozva a bögrével, a másikkal pedig kissé kényelmetlenül tartva magam a bútorra támaszkodva - Azt hiszem, akaratomon kívül az ünnepi menü részévé váltam.

The gift of life

~ set ~

          Azt hiszem, sohasem fogom megtanulni igazán, hogy ne emlegessem Minervát Leon előtt. Félve nézek rá, de az igazság az, hogy jelenleg nem érdekel. Nem tudok róla semmit, és azt úgyse hiszem el, hogy te sem. De nem akarok, és nincs is erőm ahhoz, hogy most számon kérjelek ezért. Hogy csak egy szót könyörögjek ki tőled, ami talán a vitánkhoz vezet majd, és közel sem biztos, hogy elárulod majd ’Igen, jól van, a körülményekhez képest’. Nem, ezek közül egyiket sem akarom megkockáztatni. Hirtelen Rosa felé fordítom a fejem, annyira meglep, amit mondd.
          - Én… - védekeznék, hogy de csak egy szó.
          Csak egy jel, bármi elég lenne, és nem szándékosan keresem a bajt, csak aggódok, de ezúttal jobbnak látom, ha továbbra is hallgatok. Majd barátom átveszi a helyem a figyelem középpontjában, de addig is, kénytelen vagyok úgy tenni legalább, mintha lélekben itt lennék. Kinézek az ablakon egy percre, mintha bármelyik pillanatban látnám megérkezni.
          - Nem hiszem, hogy a testvérei egy kicsit is hasonlítanak az enyémre. Nem hiszem, hogy valaha neki olyan rossz lesz közöttük, mint amilyen nekem volt. - Azért sikerül egy kis mosolyt csalnom az arcomra, és a magasba lendítem a kezem. – Nem kell egy év, szerintem fél is elég lesz.
          Ez a hozzászólás már jobban tükrözi azt az énem, ami most mélyen el van temetve bennem. Nagyon mélyen. Olyan jó érzés, olyan emberek közelében lenni, akik ennyire önfeledtek tudnak lenni, és pont ezért kicsit irigylem is őket. Nem tudom visszakapom-e valaha azt a férfit, aki voltam még néhány nappal ezelőtt.
          - A kávéhoz soha sincs elég korán – jegyzem meg, de látszólag csak magamnak. – Mindig jól jön a kávé, ha nem tud aludni az ember rendesen.
          Nem tudom, hogyan fogom végigvinni ezt az éjszakát úgy, hogy közben azért nem kéne elrontani ennél jobban a hangulatot. Szerencsére barátom megment, így kicsit elterelődik rólam a figyelem. Nem sokáig, mert azonnal el is vonulnak a konyhába, onnantól pedig nem lesz olyan mókás ez a dolog. Kivéve, ha… Unott arccal lépek oda Leonhoz, kicsit finoman arrébb tessékelem a kutyákat.
          - Hess, hess, a gazdátoknak ez nem tesz jót, de én szívesen játszok veletek, ha kell.
           A karom nyújtom feléd, és óvatosan segítek a kiegyenesedésben. Mikor ennek vége, akkor leülök a földre, és ezúttal hagyom magam, hogy a kutyák elárasszanak a szeretetükkel, vagy a nyálukkal vagy remélem, másukkal nem akarnak, annak az öltönyöm, a szabóm és a nénikém sem örülne.
          Közben a konyhából hangos kacagás hallatszik ki, aztán erőteljes figyelmeztetés. Gondolom Kean belekóstolt valamelyik ételbe, és ha jól gondolom, akkor egyik szakács sem szereti a lopkodósakat a konyhában.
           - Jaj, ugyan már, csak egy kis falat volt. Komolyan ekkora balhét kell miatta csinálni? Békává nem akarsz változtatni? Tudod, herceggé is változnék a kedvedért.
           Hallom a pajkosságát a hangján, nem gondolja komolyan, illetve nem gondolja komolyabban, mint amilyen komolyságot a helyzet megkíván. Nem tudom, mi történhet ott benn, Liza eléggé lefoglal, de szívesen mennék segíteni.
         - Jól van, jól van, viszem már.
          Barátom megjelenik az ajtóban, kezében tányérokkal. Elsa máris megunta, hogy a közelében ugrál?
          - Leon, jobban vagy?
          Szándékosan nem említem, hogy mennyire rossz állapotban volt, mikor felvittem a gyengélkedőre. Kean persze felém fordul a kérdés hallatán, mivel ő vitt be a Mungóba, a Gyengélkedőn neki is találkoznia kellett vele.
           - Haver, nem gondolod komolyan ugye, hogy ott a földön fogod tölteni az estét? – felsegít, aminek Liza nem örül annyira, én viszont csak megrántom a vállam, mert nem különösebben foglalkoztat, hogy a ház melyik pontján foglalok el egy kis helyet és szenvedek magamban.
          - Nekem lényegében teljesen mindegy, de téged szerintem várnak a konyhában. Nem gondolod, remélem, hogy megint vár rád néhány órát.
          Elmosolyodik, és már robog is vissza a helyiségbe. Visszafordulok tanár társam felé, bocsánatot kérek, amiért nem hagytuk válaszolni a kérdésre, közben visszaülök a fotelba.
          - Ezt majdnem elfelejtettem – rohan ki a konyhából a kávéval a kezében. – Hányadik is ez már ma? – Nem kell titkolóznom és hazudnom se, tudom, hogy ellenőrzi az emlékeim között a számot. – Rengeteg. Képes voltál nyolc bögrével meginni? Willow, te nem vagy normális, azonnal…
          - Nem! – emelem fel a hangom fele szemben. – Hagyj békén!
          Nincs szükségem rá, hogy megmondja, mi kell nekem, mi a jó nekem és legfőképp, nem az apám, a bátyám vagy a szerelmem... Legfőképp nem a szerelmem. Könny szökik a szemembe, de hamar lenyelem őket, ma este elég ha cefetül nézek ki, nem kell még a hangulatot is a nullára redukálnom.