Közjáték: Minerva Aethyia

α  ἴ  θ  υ  ι  α

aethyia (αἴθυια) signifies a diver, and figuratively, a ship

        - Minnie? Minnie, hallod a hangom?
Miért ne hallanám? Ez nem kell azt is jelentse, hogy hallani is szeretném - olyan erősen koncentrálok a könyvesbolt kirakatára, hogy szinte bele is olvadtam már, az ujjaim talán örökre itt felejtik magukat, mint öt kis kavics egy üres felületen. Az ablak mögött remekül csomagolt kötetek halmai, néhányat olvastam már, esetleg elképzeltem az önkéntes száműzetésben, hogy lapozgatom, ott hagyom a kanapén megtört gerinccel, vagy megvágom magam a szélével, mikor cigizés közben mégis bele akarok mélyedni. Megérintik a vállamat, és ahogy rázárja a markát a kabátomra, kénytelen vagyok ránézni a terapeutám kipirult arcára - ő nyilvánvalóan lelkesebb nálam, minden tekintetben. Tulajdonképpen most jövök csak rá, hogy fogalmam sincs, mit lát bennem, nem igyekeztem különösebben együttműködni vele, esetleg látványosan ellenkezni, nem tettem akkor sem, amikor kiparancsolt a házból, mivel szükségem van a rehabilitáció mellett egy új pálcára is. Ha rajtam múlna, ki sem mozdulnék a testvéreim és a takarók óvó ölelése alól, elvégre a Karácsony a szeretet ünnepe, igaz? Hiába tudom, hogy hagytam elvarratlan szálakat magam mögött. Egy kínos mosolyt erőltetek a vérszegény szám szélére, és remélem, hogy nem kérdezi meg, hogy érzem magam.
        - Mehetünk Ollivanderhez? Tartok tőle, hogy még a te két szép szemedért sem lenne hajlandó tovább nyitva tartani az üzletét. - int gálánsan az utca túloldalán lévő bolt felé - És különösen kíváncsi vagyok, ezúttal mit ad a kezedbe..
        Belém karol, és az egyre növekvő hóesésben megszaporázza a lépteit - alig páran járnak már az Abszol úton, ami nem is meglepő az időjárást és a hangulatot tekintve. Csak a dekoráció jelzi, hogy hamarosan megünnepeljük a fény születését a leghosszabb téli éjszakán, illetve nekem jut majd a keresztény jóból is a nagyszüleim révén, de idén ez sem zaklat fel. Az ajtó csilingel, ahogy belépünk, és az idős férfi rutinkérdései után egészen egyértelmű, hogy hármunk közül csak Hookot érdekli annyira a végeredmény, hogy tapsolni is kezdjen, ha egy-egy pálcával bármit is elérek. Bizonytalanul suhintok egyet egy kökénnyel, ami a készítője szerint a hajlékonysága okán jó partnerem lehetne, de az egyik ablak olyan lendülettel törik ki, hogy rögtön megállapodunk benne, hogy továbblépünk. Tetszik az utána érkező, egy elegánsan faragott bodza, majd a következő rózsafa, amelyen a markolatát domború gránátalmák borítják. Ollivander empatikusnak látszik, esetleg olvasta a hírekben a közelmúlt eseményeit, mert csak időnként kérdez: 'És jártas a pajzsbűbájban... ? Óh, hogy a bájitalokhoz vonzódik? Különös, de mit szólna valami egészen máshoz, mint amit eddig keresett és kerestek magának?' - épp ekkor gyújtom fel akaratlanul a medimágusom talárját az aktuális fűzfapálcával, aminek azért van némi iróniája.
         - Bármelyik is lesz, nehéz megbízni egy új pálcában, ha annyira megszoktuk azt, amit ismertünk. - mondom halkan, mikor a dobozból előkerül egy újabb darab, és felém tartja - Sajnálom, hogy úgy tűnik, mintha nem érdekelne eléggé, csak nem gondoltam, hogy egyszer majd meg kell válnom az elsőtől.
         - Sosem gondolunk rá, hiszen arra sem szoktunk, hogy valaki le találja vágni a kezünket. - bólint egyetértően, aztán leteszi a pultra, és összefonja maga előtt a karjait - De ha már megtörtént a baj, érdemes elfogadnunk egy új segítő kezet.
         Hook szélesen mosolyogva bólogat, így nem ellenkezem tovább, felemelem a kétségkívül gyönyörűen kialakított pálcát, és a gyér világításban szemlélni kezdem. Szőlőfa sosem volt a kezemben, az ismerőseim közül sem emlékszem, hogy bárkinek is hasonló lenne, és annyira eltér a megszokott, hűséges eszközömtől, hogy végigfut a hideg a karomon, belopja magát a nyakam melege helyére, és megcsókolja a borzongó bőröm. Tudom, hogy most jóval többről van szó, mint egy pálca, és hogy küzdenem kellene, esetleg találnom a küzdelmem céljául valamit, de olyan céltalannak látszik minden ebben a magányos decemberben, hiába éltem túl valamit, amit nem is akartam. Mikor először ültem le az ágyamra a szobámba, és először gyújtottam meg a cigarettám a Mungó mindig nyüzsgő légköre után, rögtön az az érzésem támadt, hogy nem kellene itt lennem, mert ha minden úgy alakul, ahogy elképzeltem, most valaki a sírom felett tenné ezt, én pedig nem vagyok elég... hálás? Hívő?  Egyik sem.
         - Gondoljon valami szépre, Ms. Balmoral, és úgy suhintson egyet vele!
         Megnyálazom a számat, pedig semmi szükség rá, tudnám non-verbálisan is használni, de van valami otthonos a régi gesztusban - Willow-ra gondolok, arra, milyen boldog volt, amikor lefeküdtem mellé, milyen puha volt körülöttünk akkor a világ, szinte felöltözhettem volna bele. Mennyit dolgoztam azon, hogy ne kerüljek mégsem közel hozzá, mert nem szabad... És hányszor hallgattam azóta, akár a jobbik eszemtől, akár Natalie szűnni nem akaró telefonhívásaitól, hogy ennél nagyobb hülyeséget elkövetni már vászonra kívánkozó ostobaság lenne. Ő kitartott mellettem, és akkor sem engedte el a kezemet, amikor a legsötétebb mosolyom fordult felé, sőt, most sem áll a hátam mögött, hogy üvöltve követelje rajtam a józan eszem hiányát vagy meglétét. A pálca végén fény gyullad, majd zenét hallunk: de csak én tudom, hogy a megálmodója rózsaszínben látta a világot...
         - Kiváló! Sejtettem, hogy ez az igazi! Az ember mindig tudja, mikor találja meg, nem igaz? - csapja össze a tenyerét az úr, és rögtön csomagolni is kezd, míg a medimágusom élénken helyesel neki. Én nem tudom, mire számítottam, de biztosan nem erre: lényegében rövid összegzése az elmúlt egy hónapomnak. Egy tizenegy és egynegyed hüvelykes szőlőfa pálcával hagyjuk el az üzlethelyiséget, melyben persze főnixtoll dobog, a markolata pedig furcsán a vége felé csavarodó ágakból állt.. Csak később állapítom majd meg egy cinikus mosoly kíséretében a fagyöngy alatt, hogy valójában agancsok, és köztük elrejtve mintha farkasokat vélnék felfedezni.. De ez egy másik történet.



         - Minerva, megtennéd, hogy rám figyelsz?
         A BT Tower mellett állunk, a kabátunkat felborzolja a szél, kavarognak mindenfelé a gyors táncot járó hótündérek, és Hook, akinek egyik kedvenc teázója van itt, lassan elveszti a türelmét, pedig ezúttal tényleg mindent elmondtam, amit neki szántam. A rémálmokat (nem túl meglepő módon altatókkal kezelve), azt, hogy néha még mindig azt hiszem, hogy egy-egy zaj az anyám visszatérését jelzi, és hogy sok olyasmire emlékszem, amire jobb lenne nem. A tény, hogy egyszer volt egy ikertestvérem, és az akkori elmém úgy tartotta célravezetőnek, hogy ezt eltitkolja előlem, beszédesebb nálam, ahogy a tragédia is, hogy ez már akkor is változatlan marad, ha akárhány mézes-chilis teát belémdiktálnak. Mintha látnám is Elizabethet kuncogni mellettünk, bár ez inkább csak a fantáziám kívánsága a lehetetlenre válaszolva, nyilván nem tudhatom, ténylegesen mit tenne ebben a helyzetben.
         - Eddig sem csináltam mást. - jegyzem meg duzzogva, és egymáshoz dörzsölöm az elkékült ujjaimat - Már mindent megbeszéltünk.
         - NEM! Meglehetősen irritál, hogy képtelen vagy felülemelkedni ezen az érzéketlenségen és bizalmatlanságon.
         - Semmi ilyesmiről szó sincs - !
         Megragad és hoppanálunk a kiürült térről, és az ujjaim rögtön pánikolva markolnak rá a sáljára, mikor realizálom, hogy a BT Tower tetején állunk, és az egyensúlyunk mondjuk, hogy finoman szólva is kétséges. Megvadult lovak tomboló menekülése a szívdobogásom, de Hook csak úgy mosolyog, mintha még mindig a kávézóban ülnénk. Látok valamit megcsillanni a szembogaraiban, amitől a hideg beköltözik a nyelőcsövembe, és azt súgja, hogy még elengedni őt is biztonságosabb lenne..
         - Jobban szeretem a tetteket bizonyítékként. Ha tényleg bízol bennem, engedj el!
         - Megőrültél?! - a másik kezem is megragadja, vészesen kibillenünk mindketten, és a csizmám orra is megcsúszik a síkos felületen.
         - Elképzelhető, de nagyon élvezem.
         Sikítani sem marad időm, mikor kirántja magát a szorításomból, és meglöki a vállamat - egy másodpercre a hajam elszabadult keretében látom a vigyorát, aztán átbillenek az egyensúlyom csúcspontján, és háttal zuhanni kezdek. A kétségbeesett kiáltásomat magába szívja a menetszél, és ahogy közeledik felém a föld, átvillan a fejemen, hogy mindenki azt fogja hinni, hogy öngyilkos lettem... De Hook épp ezt ecsetelte a teája felett. 'Öngyilkos nem csak fizikailag lehet a tudat.' Keresni kezdem a pálcát a zsebemben, mikor feltűnik mellettem az alakja, és nem fagyott le róla a fölényes mosolya.
        - Most már bízol bennem, Minerva?
        - Igen...! Igen!
        - Hmm, nem, nem tetszik eléggé. Hangosabban.
        - IGEN, BÍZOM!
        - Hangosabban!
        - I G E N!
        Magához ránt, és késvillanások benyomásai leszünk pillanatok alatt - füstnemű bizonyossága annak, hogy az őrület milyen családias is tud lenni olykor... Lihegve dőlök a házfalnak, mikor újra testet öltünk, és patakzik rajtam még bőven a pánik, mikor felhúz, és megérinti az arcomat.
        - Remek! Ma végre nagy léptékű haladást értünk el, Minnie, büszke vagyok rád...! Találkozunk az ünnepek után. Feliz Navidad...!
       Úgy megy, ahogy jött - eltűnik az utcánk végén, közel sem kíváncsi arra, hogy esem be a díszektől hemzsegő házba. A konyhában ég a lámpa, apa épp valami dalt dúdolgat, de elsőre nem ismerem fel, még akkor sem, amikor bevonszolom magam, és lerogyok egy székre. Rám pillant, de úgy tűnik, tetszik neki, amit lát, mert nem teszi szóvá.
        - Hamarosan a többiek is hazaérnek, lehetséges lenne, hogy addig ne edd meg a mesterműveim...? Egyébként most olyan jó színed van. Így már el tudom képzelni, hogy mégis leányanya leszel. - cáfol rá az előző megállapításomra, aztán int a nappali felé - És megnéznéd, hogy az öcséd tette-e valami nem odavalót a fa alá? Nem akarom megint elmagyarázni a gésagolyók jelentését a lányoknak..
        Bólintok néhányat, és megindulok a felfedezésre - persze ez azt jelenti, hogy ki kell selejteznem Greg ajándékainak a felét későbbi pillanatokra, de mire végzek vele, a pulzusom nem akar megszökni a testemből.. Hook nyilvánvalóan egy mániákus őrült, de a családom egy részén szocializálódva nem nehéz felismerni, hogy mire akart célozni, és hogy azt kegyetlenül pontosan el is találta. Fogalmam sincs, hogyan folytatódik a történetem, de addig egész biztosan nem is suhan az író keze a papír fölé, amíg nem akarom élni azt..

α  ἴ  θ  υ  ι  α

        - Látom, már nem szorul kétes alakok védelmére.. És remélem, ez így is marad a látogatásunk hátralévő részében.
Ezzel a bájos köszöntéssel fogadott Geralt Asterling az újratalálkozás alkalmából, és pont úgy nézett rám a már rojtos talárja gallérja mögül, mintha hálásnak kellene lennem, hogy csak ennyivel. Alig egy hete biztosan kihoz a sodromból annyira, hogy megjegyezzem, ha nem lenne az a kétes alak, ez a találkozó nem jöhetett volna létre, és a rég áhított titkai ott maradnának az emlékezés legmélyebb gyomrában, ahová már a pénz sem csörren le - de most csak állok a dombtetőn mellette, és hallgatok. Egy dühös puffogás sem hagyja el a számat, ami feltűnhetett neki is, mert most lágyabban szólal meg, és lepillant rám.
        - Biztosan bejutunk majd? Balmoral beenged..?
Bólintok egyet, és szemethunyok afelett is, hogy a kezemet keresi, és az ujjai a kesztyűje alatt is jéghidegek. Nálam jobban retteg tőle, hogy mit találhatunk majd odabent, pedig a pinceszintre nem vezetem majd le - nemrég kaptam kézhez az engedélyt, hogy újra beléphetek a gyermekkorom csodálatos, varázslatos és bűbájos fészkébe, feloldották az aurori embargó alól a nagykorúságommal. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, mi történt volna, ha halott is maradok azon a havas kora estén, mi történne akkor Balmorallal? Mi történne, ha meghalna az utolsó Balmoral is...? A világ bizonyára egy biztonságosabb hely lenne.
        - Minerva.. indulhatunk? Adja a kezét! - de már fogom, mégsem törődik vele, túlságosan szétszórt a figyelme - Bármi is lesz odabent, megküzdünk vele. Hoppanáljon be bennünket.


        Az előcsarnok üresen ásít, átszalad rajta a skót földek hideg szele, megborzongatja az oszlopokat, a hatalmas szájként ásító, foghíjas lépcsősort, amelyek alatt az egykor volt helyiségek alusszák az álmukat. Anyám jó munkát végzett a pusztítást illetően, de mindig ez volt a kedvenc elfoglaltsága, ezt hagyta lenyomatként a konyhán, a szalonon, a lenti fürdőn, a télikerten.. Egyetlen vízililiom suhan a víz felszínén, ahogy megérintem, halkan sóhajt egyet, aztán összehúzza a leveleit, hogy véletlenül se bántsam... Az egyik recés szélű, egykor aranyozott tükörbe pillantva már többet érzek, mint a napok óta tartó zsibbadtság. Ez éppen az a díszlet, amiből akkor menekültem, és ami utánam nyúlt nem is olyan régen..
        - A balesetre emlékszik, igaz? - tűnik fel mögöttem a férfi arca, lassan rajzolódnak ki fáradt szemei - És azon tűnődik, mennyire hasonlít arra, aki okozta.
        - Igen és nem. Ugye nem akar az anyámhoz hasonlítani éppen most? - önkéntelenül elmosolyodom, aztán megfordulok - Az meglehetősen udvariatlan lenne.
        - Mind hasonlítunk a szüleinkre, Minerva, és ez az egyik legnagyobb tragédiánk. Különösen igaz ez az aranyvérű családokra.. És ebben az értelemben önre is, igen. Megmutatná az emeletet? Idelent nem találtam semmit.
        Csak a megszokás kérheti belőle ezt, járt már nálunk, kiismerné magát az emeleteken, a folyosókon, valószínűleg még a szobákat is meg tudná nevezni egyenként. A könnyek terme, a könyvtár, a Horologium.. ez azok közé a szokások közé tartozik, amitől még most sem undorodom. Mintha lelket is adnánk, mikor nevet, és tény, ezek a helyiségek egyenként mind egyéniségek, és éreztetik is a jelenlétüket, ha elfeledkeznénk erről. Arról azonban fogalmam sincs, mit várt Geralt ettől a látogatástól: leveleket, emlékeket? Azóta sem jött rá, mi történt pontosan a családjával, és bármilyen szomorú ezt mondanom, már nem is fog. Úgy lép mégis mögöttem, mint aki reménykedik, és mint akitől nem is lehet ezt elvenni többé.. Mióta nem láttam, még jobban lefogyott, a színeit végképp kiradírozták, beesett a válla, és úgy egyébként egy olyan ember benyomását kelti, akit összegyűrtek, és kidobtak. Nem állítom, hogy megkedveltem, vagy hogy elfelejtettem a bálon történteket, de azóta változtak a prioritások, és rég nem érdekel, mit követett el ellenem, amíg az ennyire eltörpül anyám mellett.
        - ...és ez volt az én szobám. Geralt, mit szeretne tőlem? Miért gondolja, hogy itt talál majd valamit, ami segíthet a nyomozásában? - állok meg az utolsók után, és megállítom, mikor tovább akar sétálni - Mi lehet itt, ami olyan fontos, hogy még velem is hajlandó leállni?
        - Ha annyira elszántan keres egy választ, nem számít többé semmi más, Minerva. Sem a logika, sem az érvek. Nem tudnám megmondani, de bizonyára átérzi az ügyemet, különben elküldött volna. Jobban ismerem, mint szeretné, tudom, hogy a sorstársam.
        Ez így akár igaz is lehetne, de belefáradtam a nagy igazságok levonásába - menj csak, sétálj tovább, addig is a gondolataimba burkolózva mehetek mögötted, nem kell elméletekre válaszolnom, a múltat kibogoznom és megértenem. Talán tényleg jóval kevesebb értelmes szál fon körbe bennünket, mint gyerekként hittük, amikor úgy tűnt, a felnőttek pontosan tudják, mit és miért tesznek, és jogosan büntetnek minket az ellenkezőjéért. De hogy Geralt Asterling mennyire gyerek ebben az értelemben..

α  ἴ  θ  υ  ι  α

        Újra az egyik vendégszobában járunk, itt nincs leszaggatva a függöny, épp csak a szekrény borult fel - a csizmám orra megcsúszik a törött, színes cserepeken, és meg kell kapaszkodnom az ágy egyik felfelé nyúló gerincén, hogy ne hasaljak közé. Geralt vagy nem látja, vagy nem érdekli, az utóbbi félórában talált valami levelet, és azt nézegeti az egyik párnát magához ölelve. Szokatlanul gyerekes gesztus ez egy olyan gőgös alaktól, mint ő, de ha őt nem mozgatja meg az ügyetlenkedésem, engem sem fog az övé - végigsimítok a poros polcon, az ujjam egy félszemű hollóba ütközik. Erre nem is emlékeztem, nem is tűnik különösebben értékes darabnak, de ahhoz túl ártatlan és törékeny, hogy még egyben lehessen ezalatt a tető alatt.. A merengésből váratlanul a vendég hangja riaszt fel.
        - Ezt az anyja írta, csak ő írhatta, ugye?! - inkább tűnik vádaskodásnak, de mikor rápillantok, igazat is adok neki - Az..az én anyámnak szól.. fenyegetés. Minerva, tudott erről?!
        Csak forgatom a szemem a felesleges indulataira, mivel már korábban tisztáztuk, hogy nem én öltem meg a szüleit és a húgát, és most mégis kényelmesebb bűnrészessé tennie. Úgy tűnik, érti a helyzetet, mert feszülten rója a sorokat tovább, én pedig kinézek az ablakon a hátsókertre, amit most befednek a növények és a hótakaró, nem is tűnik így olyan fenyegetőnek, mint ahogy az emlékeimben él. Mint a mesékben, ahol a lány szunnyad évszázadokig, pont olyan: a rózsa távoli, varázslatos rokona billegteti az egyik szabadlelkű gyökerét fölfelé a tengerből, az egyik fenyő ráhajol a másikra védelmezőn a szél elől. Így pont eltakarják a labirintus bejáratát, és a birtok többi részét, a magában suttogó erdőt, ahol a lidércfények már alkonyatkor előbukkannak. Egyelőre üres a táj, csendes.. Geralt egyre erősödő lélegzete azonban közel sem.
       - Tudott róla.. hónapokkal korábban tudott róla, és írt anyámnak, mint a legjobb barátnője.
       - A támadásról? Akkor miért nem tettek ellene valamit? - kérdezem érdeklődést tettetve, mert nem tűnik igaznak. Mi értelme lenne ilyen sokáig tervezni egy szövetséges megfegyelmezését halálfalói körökben, mikor annyi egyéb fontosabb van? És főleg, mi értelme lenne elhinni bármit is éppen Cerys Balmoralnak.
       - Igen.. nem tudom?! Mintha nem vették volna komolyan, nem érdekelte volna őket.
       - Egyetlen magyarázatot látok rá..
       - Mégpedig?
       - Szerintem az anyám csinálta.


      Még pont látom, hogy egy sereg madár felröppen a távoli fák közül, hatalmas szárnyaik kiterpesztve a levegőt karcolják, hátulról világítja őket a sápadt nap fénye, és még látom az ujjlenyomatokat, amiket az üvegen hagyok, mielőtt az átok hátraránt, és a fejem belesüpped a párnák közötti lyukba. Most rajtam a sor, hogy kapkodjam a levegőt, a pálcám ugyan a kabátom zsebében, de nem fogom így elérni - Geralt mindkét karomra ránehezedik, és közelről hajol az arcomba.
      - MIÉRT TETTE?! A LEGJOBB BARÁTNŐJE VOLT GYERMEKKORA ÓTA...! MÉG AZUTÁN IS TÁMOGATTA, HOGY EGY FATTYÚT...
      - Mármint engem?! Igazán sajnálom, hogy egyikük nem intézett el hamarabb, akkor nem okoztam volna ennyi kellemetlenséget az anyjának! - sziszegem dühösen, és megpróbálok kikúszni alóla, de szorosabban nyom a matracba - Hagyja abba...!
      - Én... sajnálom.. sajnálom Minerva, sajnálom.. - nagyon hirtelen futja el a szemét a köd, visszatarthatta egy ideje, és nagy könnyek csöppennek az arcomra - Én nem értem már.. nem értek semmit... tényleg tehette ő? Tényleg megtette volna?!
      Mindketten tudjuk, hogy igen. Mindkét kérdésre igen a válasz - tulajdonképpen össze is vágna. Anyám eleinte tényleg kedvelhette az ő anyját, de ahogy sűrűsödött az éjszaka és lett egyre nehezebb, főleg a szökését követően, ez sokban változhatott. Az sem biztos, hogy az asszony tett valamit, az őrülteknek nincs szükségük egyértelmű okokra ahhoz, hogy elkövessék a tetteiket. Kényelmetlenül kifordul a vállam, ahogy a nyakamba fúrja az arcát, a lélegzete csiklandozza a fülemet, a tarkómat, és enyhül a szorítás a karomon is. Halkan zokog tovább, és most mindennél szánalmasabbnak érzem, olyan sajnálnivalónak, amelyből már semmilyen cselekedet nem nemesít vissza soha többé.
      Pont olyan most, amilyen én is.

     - Tudom, hogy bolondnak tart.. sajnálom. Rég nem vagyok az, akinek hitt, és aki szerettem volna lenni. Már abban sem vagyok biztos, hogy létezem... időnként úgy tűnik, hogy nem. - sóhajtja kicsivel később, felemeli a fejét, és az orromhoz ér az orra - SEMMI nem maradt abból az életből, amibe belenőttem, még a világból sem. Hol vannak a régi barátok, ha az apánkról kiderül, hogy még halálfalónak sem volt elég jó? Vagy a családtagok, a szerelmek...? Lehet.. lehet, hogy úgy hiszi, hogy megérdemeltük ezt a sorsot, de ez nem igaz...! Nem voltunk rossz emberek...! Önzők, makacsak, beképzeltek talán igen, de az nem lehet igaz bárkire..? Miért esik nagyon súllyal a latba, ha aranyvérűként igaz...? Miért gondolja rólunk mindenki, hogy velejéig romlott bűnözők vagyunk? És hogy gondolhatja éppen ön, aki ismerte a húgomat?
      Nyelek egyet, és megnedvesítem az ajkaimat, mielőtt bármit is válaszolnék - a szemében most tükröződik mindaz, amit együtt átéltünk, és nehéz felidéznem újra. A teadélutánokat, ahol a legtöbb gyereknek volt játékseprűje, és azzal nyargalt körbe, vagy a fényes bálokat, házimanókat, gyönyörűen szabott talárokat, a régi portrékat, a mesét dúdoló mesekönyveket, a maguktól öntő teáskannákat.. És mindezek között magunkat. Az a világ a vesztébe rohant már az én első éveimben is, nem meglepő, hogy végül ide futott ki, és hogy Geralt ezért próbálja olyan elszántan megtalálni a darabjait, újraélni.. de meg kell értenie, hogy meghalt, ahogyan a húga is.
      - Geralt..
      - Hallgass. Most én beszélek.
És beszél hozzám: a nyelvével, a fogaival, az ajkaival, de ez a nyelv már sokkal kevésbé kimért és udvarias, mint eddig. Elszorítja a levegőt, erőszakkal dalol, és egész életek minden reménye van belesűrítve - közel sem egy romantikus gesztus, sőt, olyan távol áll tőle, hogy amaz pironkodva szaladna el előle. A hajamba markol, felhúz az ágyról, és kihasználja a megdöbbenésemet - megharapja a nyakamat, egy határozott mozdulattal lerántja a kabátom a vállamról, és mikor már felemelem a kezem, hogy ellökjem, vagy megmarkoljam a pálcámat, újra elszívja belőlem a lélegzetet. Tulajdonképpen miért ne tehetném...? Épp elég nagy szörnyeteg vagyok, épp eléggé halott, épp eléggé szánalmas. Mit számít már egy ilyen apróság az élet-halál-bosszú végtelen körében, amiben amúgy is vergődünk? Nem bántottam még eleget Willow-t a létezésemmel?
      - Te hallgass! Én beszélek!
És beszélek: a mágia nyelvével. Geralt felemelkedik, aztán egy kimért lendülettel a korábban nézegetett szekrény maradványainak csapódik háttal - a melltartóm pántja ezt a remekbe szabott pillanatot választja arra, hogy lebillenjen a vállamról, de tény, hatékony volt a vetkőztetésben. Vagy én voltam különösen béna a védekezésben, nézőpont kérdése.
      - Menj el... el az országból, mindegy, hová, csak menj el. Ez nem fogja megoldani, ha megint megpróbálod azt az életet élni. Nem fogod tudni feltámasztani egyiküket sem, és meg se próbáld elkapni anyámat, mert lehetetlen. Geralt.. kérlek. Menj el, és kezd újra valahol.. ez már nem az otthonod. Soha többé nem lesz az egyikünknek sem.
      Kétségbeesetten nézem, ahogy feláll, leporolja magát, és újra végigmér, ahogy először tette, mikor megismerkedtünk: hirtelen megint a kisfiú, aki még nem tudja, hogy félvér vagyok, és kíváncsi tekintete huncutságot keresve fordul rám. Cipője alatt megroppan a sok üvegszilánk, úgy hajol le hozzám.
      - Milyen jól áll önnek a szenvedély, Minerva.. és én csak most vettem észre. Milyen kár.. milyen feleslegesen nagy kár.. hogy igaza van. Még találkozunk. Valamikor, valahol.
      És még hallom távozni, a hoppanálásának hangját az előcsarnokból. Aztán újra csend telepszik a házra, mint korábban hónapokon keresztül, és ahogy utánam is lesz.. Felhúzom a vállamra az eltépett anyagot, és felsóhajtok, majd megkeresem a cigarettát a zsebemben, és a pálcával meggyújtom. Pont úgy esik, mint egy nagyon hosszú álom után, pont olyan az íze, mint egy reggelen, amikor még nem vagyok teljesen önmagunk, még nem tudjuk, mit fogunk tenni aznap, de már tudjuk, mit és kit akarunk.
      Igen, éppen olyan.