Fireworks

When the ice got broken

          Greta néni mindig is tudta, mikor kell felbukkannia, és ez most sincs másként. Amíg én Írország útjait rovom, és elvégzem a teendőm, nem minden percben arra gondolva, hogy mi történik veled, addig ő a lakásomban készülődik. Nem tudom mit, csak szólt, hogy beugrana, mert gyanítja, hogy nem sokat ettem az ünnepek alatt. Ami nem teljesen igaz, Leonnál nagyon finom volt a vacsora, és másnap a reggeli is. Oké, a többiről viszont ne beszéljünk, mert hát ennyi volt nagyjából az összes említésre méltó étkezésem. Szóval, bár hazafelé tartok már, tudom, hogy ezúttal nem leszek egyedül. És fogalmam sincs, hogy mit kell majd elszenvednie ezért a délutánért Gretának a bátyámtól.

~ * ~

          Alig hallható a hatalmas zörgéstől az ajtócsöngő, de Gretának, mintha különleges képessége lenne rá, már indul is felé. Aki az ajtón túl van, csak annyit tudhat, hogy a konyhában nagy a sürgés-forgás, más egyebet nem. Kinéz a kémlelőnyíláson, majd mosolyogva nyit ajtót. Tudja, hogy nem éppen ő az, akire számít az ajtóban álló lány, de mivel távol vagyok, vele kell beérnie. Kezében egy keverőtállal néz a megszeppent vendégre.
          - Szia! Gyere csak be. – Félreáll, hogy el tudjanak menni mellette, aztán be is csukja az ajtót. Elkíséri egészen a nappaliig, leteszi a tálat, és kezet nyújt, hogy végül fény derüljön a titokra. – Minerva vagy, igaz? Greta vagyok, Willow bátyjának, Millernek a felesége. Hamarosan itthon lesz. Ami azt illeti, késik is, de biztos vagyok benne, hogy nem esett baja, ne aggódj. Kérsz egy kis frissítőt?
          Mintha nem is érdekelné a válasz, magához veszi a tálat, és egy pár perc alatt megfordul a konyhából egy tálcával a kezében, amin narancslé kapott helyet egy kis teasüteménnyel. Leteszi az asztalra, majd ő maga is elhelyezkedik az egyik fotelben. Közben a lakást belengi a készülő étel illata, valamint a süteményé, amelyik ugyan még csak félig van kész, de már most finomnak ígérkezik.
          - Hogy érzed magad? Miller sok dolgot elmondott, de nem a teljes történetet, ezért is döntöttem úgy, hogy eljövök hozzá, mikor visszaér. Ha tudtam volna, hogy eljössz, akkor elhalasztom a látogatást. Bár, majd meglátod, eléggé…
          Végül inkább nem mondja végig a gondolatot, nem akar megijeszteni. Egy másik történet viszont szerinte feldobhatja a kedved.
          - Nem tudom mennyit mesélt a múltjáról, de van egy nagyon aranyos történet, amit még a férjem mesélt el, de ő is csak hallotta az öccseitől. Állítólag, mikor Rebeka… - Itt kérdőn néz rád, de aztán olvas a jelekből, és folytatja. – Szóval egyszer egy fúzfa közelében ült, és mesélt a két fiatalabb fiának. Ekkor már állapotos volt Willow-val. Sugárzott róla a boldogság, akik ismerték, még én is, nem tudtam elképzelni nála szebb anyát. A kék szemei ragyogtak, akármiről beszélgettél vele; még akkor is, ha a konyhában foglalatoskodott. Szóval, ezen a padon ült, mikor odalépett hozzá egy fiatal nő. Elkezdtek beszélgetni különféle dolgokról, talán a jövőről is, majd a nő megdicsérte a jó névválasztás miatt, pedig ekkor még nem döntöttek. Az idegen Willow-nak hívta a születendő gyermeket, és Rebekának ez annyira megtetszett, hogy nem is engedett belőle.
          Felvesz a tálcáról egy poharat és inni kezd. Fürkészve figyeli a tekinteted, arra kíváncsi, hogy te vajon mit szólsz hozzá. Greta megtanulta már, hogy azokban a történetekben is lehet igazság, amikről addig úgy gondoltuk, hogy nem lehetséges. Feláll és elindul a konyhába, mert csörögni kezd az óra, hogy kész van a sütőben valami. Mielőtt kilépne a helyiségből, megáll az ajtóban.
          - Szerinted hol van most? – Szomorú a tekintete és nem is teljesen biztos benne, hogy el akarja árulni, de nem találja olyan nagy titoknak. – Akárhogy is alakul a kapcsolatotok valamit jegyezz meg, kérlek. Valószínűleg rajtad és rajtam kívül senki sem tud majd róla. Talán még a barátja, de benne nem vagyok biztos. Minden évben a születésnapján és ilyenkor karácsony és szilveszter között a temetőben van Rebekánál. Ha nem hallasz felőle ezen a két alkalmak egyikén sem, akkor van igazán bajban.
          Megharapja az alsó ajkát, mert már későn gondolja meg magát azzal kapcsolatban, hogy elárulja-e vagy sem. De ahogy mondani szokás, a kimondott szónak ereje van és visszavonni már lehetetlen. Pont abban a pillanatban tűnik el a konyhában, mikor a kulcsommal kinyitom az ajtót, majd pillanatokkal később, mikor már csörrent a tálban és megállok az ajtóban, véresen, sárosan, mocskosan és fáradtan döbbenek rá, hogy a kabátod a fogason lóg, és benn ülsz a kanapémon.
          - Mil!?
          Egyszerre lep meg ez a felismerés, tölt el boldogsággal és megkönnyebbüléssel. Annyi várakozással teli nap után, annyi álmatlan éjszaka után végre itt vagy.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

        "...és én azt szeretném, ha boldog lennél, Minerva. Ha a boldogságod és a véleményem ütközik, az egyiknek mennie kell mindenképp. De sosem felejtem el, melyik a fontosabb: ha a boldogságod és a véleményem kerül szemben, a másodiknak fejet kell hajtania az előbbi előtt. Nem azért, mert tévedhetetlennek tartalak, közel sem, de ha a hibáimra tekintek, mindig realizálom, a legnagyobb közöttük az, hogy nem szerettem eléggé.. És hogy neked volt igazad, amikor fellázadtál ellenem. Legyél nagyon boldog, kicsikém, és soha ne kövess engem: élj olyan ártatlan életet, amilyenről én már csak álmodom. '
        Visszaillesztem a lapot a könyvbe, és azt a polcra - készülődnünk kellene már. Leoltom a villanyt, megfogom a bőröndöm nyakát, és elindulok a lépcsőn lefelé.. próbálok arra gondolni, hogy Párizs a fény városa, és mi lehetne gyönyörűbb az év utolsó éjszakáján, mint a fényfüzérek egymásba fonódó teste az égen, de a legkevésbé sem sikerül. Látom is az előszoba tükrében, pont olyan vidámnak tűnök, mint Aubrey, aki a barátnőivel szerette volna tölteni az estét, de az összes érve lepattant apa rendíthetetlen magabiztosságáról, hogy ennél jobb dolog nem történhet a családunkkal ezután az év után. Emma siet el mellettünk, kezében a szokásos lista a teendőkről, mikor hirtelen megáll, és végigmér - egy pillanatra eszembe jut, hogy talán csak arra asszociál, hogy hálátlan vagyok. Néha fullasztó volt az aggódó szeretetük a merénylet után: a bűntudat húslevesét ettem, aztán bűntudatot néztünk a tévében, a bűntudat rózsaszín nyuszis pulcsijában aludtam Greg gondoskodása miatt, és így tovább.. De Emma felsóhajt, és a nappali keretének támaszkodik.
        - Tudom, hogy Aubrey nem akar velünk jönni, de eddig nem vettem észre, hogy te sem. Mi a baj, Minerva?
        - Semmi, igazán. Legalábbis semmi olyan, ami megakadályozná az utat.. csak találtam egy levelet egy régi könyvemben. Neked nincs általában szomorú érzésed ilyenkor..? - nem pontosítok, hogy melyikre értem: a Szilveszterre vagy az üzenetre - A repülőn már a vacsora lesz a legnagyobb bajunk, ne aggódj.
        De Emmát nem lehet ilyen könnyen lerázni a kifogások könnyedségével - hátrapillant még, mikor Apa siet át a téren egy megrakott dobozzal, nyomában Celia jön panaszkodva, hogy neki márpedig az összes plüssre szüksége van odaát is, mert meg fognak sértődni, ha valamelyik itthon marad, mire apa valami olyasmit válaszol, hogy legalább együtt nem fognak unatkozni - Emma csak ezután néz újra a szemembe, de attól a kifejezéstől megfagy bennem a vér is. Mielőtt bármit mondana, már tudom, hogy tökéletesem átlátja a helyzetemet, és fürkésző szembogarai rég messzebb járnak a nagymamám levelénél, messzebb az általános kedvtelenségen és sovány depresszión.. Ilyesmire pedig az anyák képesek csak.
        - Az a férfi az, ugye? Willow. Hát persze.. hogy nem vettem észre előbb? És hogy nem gondoltam erre előbb...? - kipirul az arca, és úgy kiabál fel az emeletre, mint akiben nem is egy, de egy egész csillárnyi fényt oltott egy új idea - Zach, a lányok nem jönnek velünk Párizsba...! Minerva vigyáz majd Aubra...! És siessetek, mert el fogunk késni!
        Apa erre úgy robog le felénk, mintha minimum egyikünk terhessége került volna szóba.. ez valamiért állandó téma a házunkban, mint másoknál a gyerekek emlékezetes kiskori botlásain élcelődés. Nálunk ezt helyettesíti a leányanyaság, esetleg Greg meseszerű élményei, de ha apa arra számít, hogy most is csak szórakozunk, kellemetlenül fog csalódni.
        - Emma, nagyon kérlek, ne most...! Gregory isten tudja, megint hol kódorog, Celia nem akarja megérteni, hogy ÉN NEM vagyok varázsló és nem jöhet velünk az összes játéka, Aubrey nyilván a szobájában sír, Minerva meg... - akkor realizálja, hogy ott állok mellettük, úgyhogy nem derül ki, hogy én meg mi - Épp elég feszült ez a nap, könyörgöm, csak érjünk oda, és ünnepeljünk kivételesen úgy, mint egy normális család, rendben? Rend...ben...?



        Alig pár óra múlva már együtt integetünk Aubreyval a kertkapu mellől, amikor a kocsi elhajt az utcából - igazából fogalmam sincs, hogy jutottunk el idáig, mert a történet része lett jó néhány érv, egy-két hangos szóváltás, sírás persze, dühös pakolás, kitagadással fenyegetőzés, aggódás, és végül még Celia plüssdínója is, Santasaurus, aki most hivatalosan is elfoglalta az őrhelyét a bejárattal szemben, hogy ügyeljen mindkettőnkre, és persze Aubrey áthívott barátnőire. Nekünk mindössze annyi a dolgunk, hogy előkeressük tetemes mennyiségű gumicukrot, chipset és egyéb édességeket, ízlésesen kikészítsük, aztán várjuk a házunkba megint ellátogató balszerencsét, mert másképp nem tudnám összefoglalni az erőfeszítést, amit azért teszünk majd, hogy elhiggyék: mindketten renitens művészek vagyunk egy művészeti magániskola ösztöndíjas diákjaiként. Tulajdonképpen ez egy nagyon kreatív ötlet, de ezt már akkor jegyzem meg a felderült húgom számára, amikor az utolsó zacskót is kidobtam, és a ház úgy néz ki, mintha felrobbant volna idebent a Mézesfalás teljes árukészlete.
       Lassan besötétedik, és miután láttam, hogy mindenki rendben megérkezett, átadom a kormányrudat a kis szöszkének, nyomok két puszit a fejére, és ha többiek igénylik, nekik is, aztán megragadom a táskám, a kabátom, a sálam és egyéb tartozékaim, és beintek a Kóbor Grimbusznak. Nem véletlen a szóhasználat, utazni rajta minden alkalommal ezt a szándékot váltja ki belőlem - gyűrögetem a kilógó pulcsim ujját az egyik ülésen egyensúlyozva, és rágom az öcsémtől kapott, gondosan ajakápolóval védett ajkaimat. Emma tényleg ismer már, de ismeri-e őt is...? Tényleg jó ötlet csak úgy beállítani hozzá azok után, hogy hetek óta nem láttuk egymást, és annyi megoldatlan kérdés húzódik egyikünk vállától a másikéig, mintha két földrész lennénk...? De hiányzik. Nagyon hiányzol, Willow...
        Emlékszem a címre, és arra is, hogy a szomszéd néni kotnyeles természete legutóbb is osonásra ösztönzött, most viszont nem idegesítem magam még ezzel is. Megállok a lakás ajtaja előtt, és veszek néhány nagy levegőt, mielőtt a pánikroham rajtam kapirgáló ujjai végképp befogják a számat és az orromat, eltakarják a világot, ami elválaszt megint tőle.. Karácsony óta ismerem ezt az érzést, hogy van valami, amitől kimondatlanul is félni kell, pedig csak a fejünkben fészkel. Bekopogok.. mindjárt nem olyan félelmetes, elvégre ez az a menedék, amiről azt mondtad: mindig magába fogad, ha szükségünk van rá. Épp csak az egyik lakójára nem számítottam.

       - Szia.. rendben. - olyan egyszerűen sétálok be az idegen hölgy mellett, mintha minden nap együtt teáznánk, pedig legszívesebben megfordulnék és elrohannék, talán még az őzségem sem sajnálnám erre - Legjobb tudomásom szerint. Üdv, Greta.. már hallottam rólad.. igazából nem különösebben vagyok szomjas, lehet, hogy megyek is, csak benéztem...
        Rémesen hazudhattam, ha ennyire nem érdekli a szabadkozásom, mert nem is fárad vele, hogy sokáig merengjen rajta. Leparkolja elém a süteményt és a gyümölcslevet - ő nem érzi a sors cinkosságát az én számon megformálódni, mert azon az első nyári éjszakán is narancslével kínáltak.. Kicsit lejjebb engedem a pajzsom, egyébként is ideje önmagamnak lenni.
      - Rettenetesen szarul. Tényleg nincs rá jobb szó.. - a legjobb első benyomás valaha, Minnie Balmoral ismét arat ugyebár - Nem, biztos örülni fog neked. Mindig úgy emleget, hogy az embernek kedve támad megismerni, és hát.. engem tényleg ez a szerencse ért.
        Felveszem az egyik sütit és belekóstolok. Tetszik a történet, amit elmesél, kevésbé kérdőjelezem meg azt, hogy elutaztam az ország másik végébe, és titkon minden idegszálam az ajtót figyeli hatalmasra tágult tekintettel.. Mikor legutóbb láttam, egy kórházi szoba szívta még vissza magába, és azt kell mondjam, a lehető legrosszabbul reagáltam, de mit kellett volna tennem? Vicces kis magyarázkodás, megint ez.. jóban lettünk a szünetben, ugye? Hook szerint meg kellene szokjalak, mert örök társam leszel már, leánykori neved a túlélők bűntudata, de talán megoszthatnám vele. Nagyon hiányzik a csodálatos, őszinte szempár, a férfias arcél, az a kis gesztus, amivel elárulod, hogy megint komisz voltál, a mosolyod, a garbóid... az illatod, és a csókjaid. A gondterhelt nyarunk, az esőtáncunk, az ősz, ami annyi színt festett ránk: narancsot, vöröset, feketét, és belemosódott a télbe, mikor már nem mertünk tényleg nyíltak lenni, és tessék, a jelen. Tartozom neked annyi mindennel, amit nem mondtam el.
       - Imádom ezt a történetet.. bár általában mindenkiét, akinek különleges módon született a neve. Nálunk valahogy sosem mennek egyszerűen a dolgok annyira, mint a varázstalanoknál. - mosolyodom el, mert rögtön apa jut eszembe, aki valóságos közelharcot vívott Emmával Aubrey névadásakor, de elkésett vele, ezért van csak egy keresztneve - Bárhol. Akárhol.. mindenhol. Gondolhattam volna rá, hogy nem tölti itt ezt az éjszakát..
       Zavartan nyelek egyet, és inkább a lopott órára nézek, ami pár hónapja az unokabátyám házához tartozott. Nem válaszolok a kijelentésére, mert nem érzem úgy, hogy nekem szánta, még ha nincs is rajtunk kívül itt most senki.. Nem érdemlem meg, hogy velem ossza meg, elvégre legutóbb is eltűntem napokra. Magyarázkodás ez is, de mire rájöttem, hogy apáék távol akarnak tartani a látogatásaitól, már késő volt - mindegy, milyen hisztit rendeztem miatta. Persze senki nem vett komolyan, annyira biztosan nem, hogy leüljenek velem megbeszélni őszintén a problémát, csak annyit kaptam magyarázatként, hogy az orvosom sem javasolta.. Utána én javasoltam neki, hogy forduljon fel, de ha gondjai akadnának, majd szívesen segítek lendíteni azt a talpat. Hook röhögött rajtam, de ettől még a konfliktus létezett, és már majdnem felállok, hogy elmeneküljek, amíg Greta a konyhában van, őzzé változva rohanjak házáig, Párizsig, bármeddig, csak ne kelljen beismernem magamnak, hogy a nagymamámnak mégsem lett igaza az életemmel kapcsolatban - megragadom a karfát és épp felállok, mikor belépsz. Megérezted a félelmemet...? Vagy valami egészen mást?
        - Willow... - suttogom, és nem hallok semmit a szívem dübörgésén kívül - Ez a szó... ahogy szólítasz... mit jelent?

When the ice got broken.

~ set ~

          Hogy mire gondolhatott Greta, mikor elmondta a mesét a nevemről Minnie-nek, vagy a történetet arról, hol vagyok évente két alkalommal, talán sohasem tudom majd meg, hiszen nem voltam ott, és hacsak valamelyikük fel nem hozza témaként, tényleg örök rejtély marad. De a legnagyobb rejtély akkor is az marad ezzel az estével kapcsolatban, hogy mégis mit csináltak ők ketten. A bátyám szerint Greta nem volt olyan megértő, mint szokott lenni, mikor kiderült, hogy a Mungóba kerültem, de a nénit ismerve, ez hazugság lehet. A lényeg, hogy nem unatkoznak ők ketten.
          - Nem hiszem, hogy meg kell erősítenem, de így is nézel ki. Egyél még egy kicsit, és igyál is mellé. De ha akarod, akkor mindjárt kész a vacsora, abból is falatozhatsz.
          Hogy mi jár a Greta fejében sokkal nagyobb rejtély számomra, mint bármi, amit Kean eddig megfejtett. Pedig neki a legilimencia miatt nem olyan nehéz dolog. Ahhoz viszont nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy lássa az ember, mennyire zavarja Min szenvedése, tudván, hogy én is mennyire szenvedtem a szünet alatt. De azt is tudom, hogy addig, amíg nem biztos a dolgában, biztos nem fog semmi olyasmire rákérdezni, ami már túlságosan is személyes. Például, miért jelentél meg ilyen hirtelen, ha előtte még egy levélre se tudtál válaszolni. Mert tud róla, hogy küldtem neked.
          - Ne szomorodj el, biztos hamar hazaér. Nem… - sóhajt egyet. – A szilvesztert nem szokta ott tölteni. Általában valamelyik ismerősénél van, de ez most a történtek miatt kicsit másként alakult.
          Ezúttal szándékosan nem finomkodik, de nem is érzi úgy, hogy kellene. Nem kerülhetjük a témát örökké, főleg az ő szemében nem. Elmegy a konyhába, és igazából mikor meglátlak akkor már fel se fogom, hogy ő is ott van. Röstellem, ahogy kinézek, és a vágy, hogy magamhoz ölelhesselek sokkal erősebb, mint annak a kétsége, hogy koszos leszel te is.
          - Willow, megjöttél végre? – kiabál ki a konyhából, de hallom, hogy közeledik. – Vendéged van. Nem fogod elhinni, hogy…
          Nem kell hátranéznem, hogy lássam, mosolyog az ölelkező párosunk láttán. Tudom, mire gondol ebben a pillanatban, és tudom, ez még csak a kezdete lesz egy olyan beszélgetésnek, amit majd később ejtek meg vele. Diszkréten visszamegy a konyhába, hallom a tányérok zörgését, de csak távolból, mintha a szomszéd városból futna idáig a hang. Most mást akarok, érezni az illatod, érezni a tested melegét, és öleltelek már annyiszor, akár titokban, akár nyiltan, hogy tudjam, az eddig is sovány alakod, most még soványabb lett.
          - A mil az anyanyelvemen van, és édest, mézet jelent többek között – suttogom a füledbe. – De nekem már sokkal több jelentése van.
          A szemedbe nézve folytatom a gondolatot, és bár tudom, hogy még mindig barátként gondolsz rám, de nem titkolhatom tovább az én részem, még akkor se, ha innentől kezdve egy pokol lesz a következő félév.
          - Nekem már azt is jelenti, hogy szerelmem, angyalom, életem. Mil, én…
          - Szeretném megkérni a herceget – szól közbe a legrosszabbkor Greta, a konyharuhát fenyegetően felém dobva -, hogy azonnal menjen el zuhanyozni, mert Minervának már így is tiszta kosz lett a ruhája!
          Rád nézek a csimbókban lógó hajamon keresztül, és belátom, hogy igaza van. Akármennyire is akartam, ezúttal nem tudom befejezni a mondatot. Szeretlek! Így folytattam volna, de még várnia kell egy kicsit. És talán az sem ártana, ha kettesben lennénk. Van más is, amit meg kell beszélnünk, hiszen… hiszen olyan rég beszéltünk már.
          - Nyomás, fiatalember, mert még takaríthatok is utánad!
          Adok egy puszit Greta feje tetejére, majd bemegyek a fürdőbe és magamra is zárom az ajtót. Igyekszem nagyon gyors lenni, és hiába próbálok hallgatózni, a zuhany hangján keresztül fogalmam sincs, hogy miről beszélgetnek, ha egyáltalán beszélgetnek valamiről. Az viszont biztos, hogy ad neked egy nedves törölközőt, amivel meg tudod tisztítani kicsit magad.
          - Az előbb szándékosan nem válaszoltam az állításodra, de tudom. Willow néha úgy tekint rám, mintha az anyja lennék, és így is viselkedik, így mesél másoknak rólam. De gondolj bele, csak tizenhat év közöttünk a korkülönbség, hogy lehetnék az anyja? De maradjunk annyiban, hogy a kezdeti sajnálatból, amit iránta éreztem, amiért nem foglalkozott vele senki, végül tényleg kinőtte magát bennem valami anyai érzéshez hasonló.
           Éppen befejezi, mikor odaérek hozzájuk egy törölközővel a derekamon. A mondandója végét még hallom is, de ettől csak mosolyogni támad kedvem, pontosan tudom ezeket. Ami pedig a hegeket illeti, ha nem hanyagoltam volna el annyira a gyógykenőcsök használatát, mióta kijöttem a Mungóból, akkor valószínűleg már rég elmúltak volna, de így még ott éktelenkednek.
          - Nem szégyelled magad így megjelenni a kisasszony előtt? Nyomás felöltözni!
          - De...
          Oka volt annak, hogy így állok a nappalim ajtajában, ennyi mégis elég, hogy belém fojtsa a szót. Elég volt mára ennyi abból, hogy ő hordja a lakásban a nadrágot, de igaza van. Olyannyira, hogy még a kérdést is elfelejtem. A szekrényből egy fekete garbót, egy szakadt farmert és zoknit veszek elő. Itthonra tökéletesen megteszi majd, és ha el is mennénk valahova Minnie-vel, akkor még át tudok öltözni. Visszatérek a nappaliba, és letelepedek a kanapéra, magamhoz veszek egy mosoly kíséretében a narancsléből egy pohárral, de egyelőre ennyivel le is tudom a mai étkezést. Gondolom Greta legnagyobb sajnálatára. Nem mertem benézni a konyhába, de nem egy éjszakára készített ételt, és tudom, hogy elhatározta, azt márpedig meg fogom enni, még akkor is, ha a maradékot elcsomagolom a Roxfortos időkre.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

☽ ● ☾

        Remek, szóval Greta szerint is szarul nézek ki.. kívánhatna-e többet egy lány az év utolsó estéjén, amikor átszeli az országot némi kitárulkozás reményében? Aligha. Lehet, hogy a sápadtságomon még a színes pulcsi sem segít, az pedig valószínűleg végképp nem, hogy egy döglött veréb étvágyával vetem rá magam a süteményre..
         - És ha nem akarom, akkor nem lesz kész? - érdeklődöm mosolyogva - Nem szomorkodom miatta, tényleg hívatlanul jelentem meg itt, azért is gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha hazamennék.. Vigyázni a húgomra, meg ilyesmik... nem mintha attól tartanék, hogy együtt megeszik a zsírkrétákat a kis barátaival, de sosem tudni, milyen katasztrófa tud bekövetkezni, ha az ember élénken titkolja a mágiát..
        Még sosem gondoltam bele, milyen lehet, ha odahaza a varázstalan társaság van kisebbségben? Apa egyesével szabadulna meg a hajszálaitól, ha történetesen Greg és Celia is pálcát kapnának a kezükbe, de így csak Aubrey és én lógunk ki a rendszeres kertipartikról és hasonlókról.. Willow említette viszont, hogy Milleréknél Greta a kakukktojás. Ettől mondjuk nem kevésbé viseli a nadrágot is, és nyilván az idegrendszere egy hidegháború megnyeréséhez is elég stabil lenne, mivel amellett az úriember mellett él x éve, akivel összetűzésbe kerültem a Mungóban. Csak úgy ontom magamból a remek első benyomásokat..
        

        Mintha egy másodpercre kiszívnának minden levegőt a szobából - elnyílnak az ajkaim, de úgy is maradnak, mintha megállna a hajnal a hasadásban, megállna a föld a forgásban, úgy egyébként megállna az idő, és megengedné, hogy leperegjen ezalatt minden, amit elmulasztottunk.
        - Üdv itthon.. - eltűnök az ölelésben, és be is fogja a számat a hozzányomódó nyakad, így inkább azzal foglalkozom, mert ugye, prioritások..
        Félrepillantok, mikor Greta megjelenik, ahogy a jó karakterek szoktak a színpadi drámákban, és rögtön pont úgy el is tűnik. Becsukom a szemem, és kizárom a mozgolódását, csak rád figyelek, hogy mennyire hiányoztál, és mennyire szürreális, hogy most mégis itt vagyunk. Az ujjaimat a hátadra fonom, és hallgatom, hogy indul el a fejünk felett az idő újra, mert semmi nem tart örökké..
        - Franciául úgy hangzik: miel..és én...! - suttogom egész közel a füledhez, de megint nem tudom folytatni, mert te megteszed helyettem.
        Az első tippem az, hogy átmeneti halláskárosodásban szenvedek, a második pedig rögtön követi is, mikor elkezdek neurológiai zavarra gyanakodni. Nem zárhatom ki a lehetőséget, az utóbbi két hétben technikailag meghaltam és feltámadtam, és hasonlók, ezt pedig a mentális frissesség nem szokta éppen kitörő lelkesedéssel fogadni. Lehetséges, hogy most tényleg, nem csak a barátaim tippelgetéseként vagy aggodalmaként, de valóban megőrültem, és ez egy felettébb bohókás módon derül ki számomra: azt halucinálom, hogy Willow szerelmemnek szólít. Greta érkezik, neki bizonyára nem olyan feltűnő, hogy a pulzusom távozott a testemből, és most a padlón forog körbe mániákusan, én meg joviálisan mosolygok az egészen. Hát én mindig, én aztán beleállok a balszerencse áradásába, lelkesen és őszintén.
        - Miért, tizenöt évesen nem eshet teherbe az ember...? - követem Gretát a konyhába, gondolom egyrészt azért is, hogy úgy tegyek, mint aki még teljesen normális, pedig dehogy - A viccet félretéve nem hiszem, hogy ezen múlna. Willow sokszor viselkedik úgy, mint egy kisgyerek, az ember szeretné magához ölelni, még akkor is, ha megint ellopta a kakaóját, és puszit nyomni a fejére.
        Tény, az emlegetett napközis hipergyorsan megfürdött, és most itt áll mögöttünk. Vajon arra számít, hogy az anyukája engedi így játszani még lefekvésig? Csak a szemem sarkából merek odapillantani, mert a legutóbbi alkalommal, mikor így láttam, még elég más volt a megvilágítás és a hangulat, és mondjuk, hogy rásegítettem a félmeztelenedésére. Az arcomra felkígyózó nagyon enyhe pirulás jó bizonyítéka annak, hogy legalább a limbikus rendszerem nem követte a józanságomat a halálugrásában, és nem távozott örökre közülünk.
        - Kisasszony...? Már az érkezésére elbújt. - egy megköszönő gesztussal a mosogatóba parkolom a gondosan üres poharamat, aztán vetek még egy bizonytalan pislogást a nő hátára - Hát, Greta, egy igazi élmény volt, megismételhetnénk a közeljövőben valamikor, de én tényleg nem is zavargok tovább, kellemes Szilvesztert és boldog új évet...!
         Finoman hátrálok kifelé a konyhából, kifelé menet közben kitapogatom a kabátomat, és már majdnem az ajtóig is eljutok: tényleg nem fogok kényelmesen belemosolyogni a családi ünneplésükbe. Teljesen hülye vagyok, hogy csak így váratlanul a derült égből manifesztálódtam Perthben, miközben nyilván minden ismerősöm egybehangzó kórusként állítaná, hogy ez egy őrült ötlet volt. Mitöbb, téveszme.. a legjobb lesz, ha elásom magam hat méter gumicukor alá Aubrey kis partiján, és átgondolom a rohamosan foszló, de vakugrásokkal megtűzdelt elmém további kilátásait..
        - Szia Willow, jövőre, meg minden...!

When the ice got broken.

~ set ~

          Egyszer azt mondtam Keannek, hogy igazán megnézném, mi jár a nők fejében, miért gondolják azt, amit. Egy hangos nevetés után azt mondta, hogy jobb, ha nem tudom. Nem mintha ő tudná, legalábbis szerintem. Szóval, ha most látnám, mire gondolsz és mire Greta, akkor valószínűleg meg lennék zavarodva. De jelenleg ez érdekel a legkevésbé. A karjaidban vagyok, és bár tudom, hogy ez a pillanat nem tarthat örökké, akkor is szeretném minél jobban kihasználni a lehetőséget. Még akkor is, mikor már a zuhany alatt gondolkodok azon, hogy vajon mi lesz az este folytatásában. Mert tudom, lesz folytatása, és azt is, hogy talán nem olyan jó, mint amilyen az összeborulás volt. Én éreztem a megkönnyebbülésed, de te vajon az enyém? És mit gondolsz arról, amit mondtam? Hogy szeretlek, és vajon… rengeteg kérdés, rengeteg bizonytalansággal. Nem csoda, hogy a lehető leggyorsabban akarok végezni, de még így is hagyok elég időt nektek, hogy beszélgessetek.
          - Azért leharapták volna a fejem a szüleim, ha tizenöt évesen teherbe esek – mosolyodik el. – És igen, de úgy gondolom, hogy ez a törődés hiányából és a társadalomnak való kényszeres megfeleléséből fakadhat. Mikor gyerekként mutatkozik előttünk, az az igazi énje, a rosszcsont, aki mindig töri valamin a fejét, és nem feltétlenül csak rosszon, vagy csak jón.
          Az ő tekintetét nem kerüli el úgy az egyre pirosodó arcod, mint az enyém, főleg azok után, ahogy el lettem küldve felöltözni. Talán pont ezért nem vettem észre, mert éppen távolodtam tőled. Közben a néni végzett mindennel a konyhában, és most kérdőn néz rád, és nem érti, hogy mi ez az egész, hiszen olyan jól megvoltatok még az előbb.
          - Én is örültem a találkozásnak, még akkor is, ha ilyen futólag adatott is meg. Hidd el, többet tudok már rólad, mint azt hinnéd – kacsint egyet huncutul. – De biztos nem akarnál inkább maradni, szerintem…
          Nem fejezi be a mondatot, mintha attól félne, hogy meghallok valamit, miközben elmegyek mellette a nappali felé. Leülök a kanapéra, amíg iszok, de mikor meghallom a köszönésed, akkor azonnal felpattanok, és utánad megyek.
          - Mil… Máris mész? De…
          Nem tagadom, a pánik fut végig rajtam, mikor ott állsz az ajtóban indulásra készen. Miért? Tényleg csak ennyi járt nekünk szerinted? Megijesztettelek azzal, amit mondtam? Mil…
          - Nos, gyerekek. Örültem a szerencsének, újra, de ideje mennem.
          Csak kapkodom a fejem az események alakulása miatt. Az előbb még olyan jó volt minden, mi történt? Hé, ne hagyjatok egyedül, ne ma este, rendben?
          - Greta néni, de…
          - Nincs, de. Nektek még van bőven megbeszélnivalótok, én pedig egyébként sem terveztem egész éjszakára maradni. Mégis hogy nézne ki, ha velem ünnepelnéd a szilvesztert, és a végén még a bátyád is megjelenne? – Nyelek egy nagyot, az tényleg nem lenne jó. – Na, érezzétek jól magatokat, és egyetek egy jót mielőtt még kihűl. Jó éjszakát!
          Megsimogatja az arcom, a kezét nyújtja feléd, majd távozik is. Arra sincs időm, hogy megkérdezzem, hol fog lakni, hova megy innen, és ha haza, akkor mivel. Nem laknak közel, és nem lenne jó, ha taxival menne. Miller nem keres annyit a Minisztériumban. De az ajtó becsukódik mögötte és ketten maradunk ott. Megfogom a kezed.
          - Ne menj el, kérlek.
          A lehető legbocisabb szemekkel nézek rád, és igyekszem elterelni az utad az ajtó felől, de természetesen, ha menni akarsz, akkor nem foglak megakadályozni benne.
          - Beszélgessünk egy kicsit, úgy gondolom, hogy van miről. Szerinted?
          A kezem tartom feléd, hogy visszavezethesselek a nappaliba. Nem akarom, hogy ez a találkozás is úgy érjen véget, ahogy elváltunk a Mungóban. Még akkor is, ha csak ülünk egész éjszaka egymással szemben és nézzük, bámuljuk a semmit, még az is jobb, mert legalább velem vagy. És ha már itt vagy, akkor talán jobb lesz a helyzet valamivel, mint amilyen volt.
          - Mil, kérlek. Ne menj el, mint a Mungóban is, ahogy otthagytál, én… te… mi annál többet érdemlünk.
          Igen, mi. Én most nem tudok csak magamra vagy csak rád gondolni. Nekem most mi vagyunk, és remélem, hogy ha neked most nem is, még megváltozik majd egyszer a véleményed. Elvégre aznap azt mondtad, szeretnéd… szeretted volna, hogy udvaroljak neked.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

☽ ● ☾

        - Hát... én már papíron felnőtt vagyok, de gyanítom, hogy az apám defenesztrálna, ha ilyen hírrel állítanék be hozzá.. - azt nem teszem hozzá, ki tudja miért, hogy fegyverrel rontana a történet másik szereplőjére, és végül ketten fognánk éppen az ő kezét, mert megint lábon lőtte magát.
        A 'többet tudok már rólad, mint azt hinnéd' mondat legutóbb egy olyan vacsorán hangzott el, ahol a résztvevők mind halálfalók voltak, anyám pedig kilátásba helyezte, hogy engem tálaltat fel desszertnek, amennyiben megfeledkeznék erről a tényről, és megint önmagam akarnék lenni. Nem tisztáztuk, hogy jelenlegi formámban tervezte kivitelezni, vagy esetleg folyékony formában, de ettől még a mondat nem idéz kellemes emlékeket, még ha Greta hozzájuk képest egy valóságos angyal. Látom, hihetetlenül kitett magáért, és még csak nem is tudta, hogy majd derült égből Minerva is lesz a menün..
         - Én... nem igazán akarok, de lehet, hogy kellene. Ünnepeljetek nyugodtan.. - az ujjaim hozzáérnek a kilincshez, de nem is tudom lenyomni, mikor meglátom a tekinteted.. Nem tudok és nem akarok még egyszer fájdalmat okozni, így aztán ebbe a félig távozó, félig várakozó helyzetbe merevedek. Igazán tanítanom kellene másoknak, hogy csináljunk lehetőleg minél nagyobb hülyét a lehetőleg legrövidebb idő alatt magunkból, biztos, hogy nagyon eredményesen tudnám átadni a velem született tudást.

         Nem megyek el - egyik lépés a másik után vezet a kanapédig, és leülök. Azt hiszem, életemben nem voltam még ennyire zavarban, valahogy furcsa a kép, rezeg a hang is, és szeretnék egyszerűen hozzád bújni, megcsókolni, de ehelyett gyűrögetem a kézfejem, mert annyi minden történt, amik felett nem lehet úgy elsiklani, hogy hát egy átlagos december volt, igyunk rá.
         - Tudom, de... sajnálom. - ráharapok az ajkamra, mert most te veszel körül megint, a kedvenc tárgyaid, a finom illatod, az egész benyomás, amit teszel rám - Megijesztett a lehetőség, hogy megint, még azok után bántalak. Hook később elmagyarázta, hogy a pálca a te kezedben sült el, nem én átkoztalak meg.. De akkor már otthon voltam, és hát, ismered apámat és Aubot: ha megtehetik, még a mosdóba is úgy engedtek volna el, hogy az egyikük a kezemet fogja. Tudom, hogy küldtél egy üzenetet, de nem hozzám futott be, de későn sikerült kiszednem az illetékesből, akkor pedig már el akartam jönni, de jött Párizs és... fenébe. Sajnálom az egészet, nem magyarázkodom.
         Igazán stílusos ezt pont a magyarázkodás végszavának használni, de egy jelentős jellemzőm, úgyhogy valószínűleg Willow megszokta már. Felállok a helyemről és elindulok felé, majd kinyújtom a kezemet.
         - Meg tudsz nekem bocsájtani? Az egészért. Sok mindent nem mondtam el, de amit igen: hogy mennyit jelentesz nekem, hogy tudom, hogy jó ember vagy, hogy nem érdekel, mi mindent követtél el, hogy a bátyádnak nincs igaza veled kapcsolatban, hogy semmit nem bántam meg és szerettem volna, ha udvarolsz. - veszek még egy mély levegőt - Nem gondoltam, hogy lesz még alkalom, hogy ezeket elmondhatom neked, mert tökéletesen fel voltam készülve arra, hogy meghalok... És igazam is lett. Arra viszont nem számíthattam, hogy túlélem majd.
         Lehajolok és az öledbe ülök, hogy közel érezhesselek magamhoz. Hiányzott ez az érzés.. még ha hónapokba is telt elismerni magamnak. Barátok leszünk, ugye? Még ha kicsit nehéz is lesz úgy, hogy egészen mást érzek feléd.

When the ice got broken.

~ set ~

          Megkönnyebbülök újból. Nem tudom szavakkal elmondani, hogy mennyire, mikor követni kezdesz. Üresnek érzem ezt az egymás mellett ülünk dolgot, nekünk már nem így kéne. De talán nem is ez a baj, hanem az a másfél hónap, ami a vitánk óta alakult ki. Nem is tudom, hogy akarom-e hallani, hogy nekem kéne-e valamit mondani vagy csak egyszerűen hagyni a fenébe, hiszen a múlton már nem tudunk változtatni, és a magyarázkodás nem erőssége egyikünknek sem. Szerintem te se szereted hallgatni, és mégis ezzel kezded. Már mozdulna a kezem, hogy elhallgattassalak, mikor megteszed az első lépést helyettem. Megfogom a kezed, hiszen mind a kettőnknek erre van most szüksége. Az érintésekre, az apró mozdulatokra, hogy tudjuk, minden rendben van. És valóban, végighallgatva és végiggondolva mindent, az egész most olyan súlyként nehezedik rám, amire nem tudom rávágni azonnal, hogy igen, megbocsájtok. Kerülöm is a tekinteted addig, amíg az ölembe nem ülsz, akkor viszont a szürke íriszek legmélyére tekintek. Az igazat akarom látni, a lelked legmélyéből felhozott szavakat.
          - Mil, én…
          Habozok, tudom, ez sohasem jó jel, de tényleg azt gondolod, ezt az egészet most így mindjárt az elején el lehet intézni egy bocsánatkéréssel? Nem, egyáltalán nem várok semmi más tőled, és nem, egyáltalán nem haragszom, igazából nem is értem én magam se a habozásom okát, de akkor is láthatod rajtam a bizonytalanságot. A bizonytalanságot, ami az érzéseinkből fakad.
          - Mil, én nagyon szeretném, de…
          De tényleg szeretnéd, még mindig akarod, hogy udvaroljak, és ennek az érzésnek felül kéne írnia minden mást, most mégsem megy. Még nem mondtam ki ilyen nehezen, hogy megbocsájtok. Mert úgyis megbocsájtok.
          - Mil, majdnem meghaltunk, és ha csak két szóval… ha megtartod az ígéreted, akkor talán elkerülhető lett volna ez a helyzet. Miért nem mondtál semmit?
          Hallottam Keantől, hogy te meg is haltál, de valami itt tartott, és ennek köszönhető az, hogy most csak az anyám sírját látogattam meg. Az egyik kezem a válladra teszem a másikat a derekadra.
          - Szeretlek.
          Igen, ezt kimondtam, de azt miért nem tudom, hogy felejtsük el az egészet, borítsunk fátylat rá és éljük tovább az életünket? Most mintha minden a feje tetejére állna, és mintha minden másként működne. A szívem nem attól ver hevesebben, hogy talán elrohansz, mert megijesztelek, hanem attól, hogy miért nem tudom kimondani azt az egyszerű szót „megbocsájtok”. Megpróbállak magamhoz húzni, hogy egy csókot adhassak, de végül inkább a mellkasodra hajtom a fejem, és zokogok. Érezheted, ahogy a szoknyád egyre nagyobb foltban vizes.
          - Mihez… Miért… Féltem…
          Tudom, most talán nem érted, hogy mit akarok mondani, örülök, hogy ezeket a szavakat ki tudtam mondani, de a megkönnyebbülés, hogy élsz, hogy újra kimondtad, udvarolhatok nekem mindennél többet jelent. Fejem feljebb csúszik a válladra, két kezemmel átölellek. Nem akarok mást, csak hogy tarts meg így egy picit. Csak egy picit.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

☽ ● ☾

        Nem fogsz megbocsájtani..
Vagy nem akarsz, a lényeg tulajdonképpen ugyanaz: a legbölcsebb az lenne, ha felállnék innen, és elmenekülnék, majd örökre elfelejteném, milyen érzés, ahogy hozzám érsz.. De mondd csak, mikor voltam én bölcs? Amikor elmentem egy idegennel rákacsintani Londonra, amikor elhívtam Párizsba, vagy amikor úgy gondoltam, a halálom a személyes magánügyem, és minél kevesebb embernek jut a belőle kenődő rúzsnyomokból, annál jobb? Lehetséges, hogy remekül tudok hazudni, és az intrikához szükséges további eszköztárban sem bizonyultam szegényesnek, nem érzelmi alapon meghozott döntésekben azonban igen: és mindnek te voltál az alapja. Ezzel nem akarom felmenteni magam, főleg nem kizárólag a gondolataim között, de ha nem vagyok olyan átkozottul makacs, ez a beszélgetés talán sokkal hamarabb megtörténhet közöttünk.
         - Nem, hagyd ezt. Ha szeretnéd és de, akkor nem szeretnéd. - szólok közbe a bizonytalanságba, mert nem akarom meghallani, hogy dübörög a fülemben a kétségbeesés egy szökni próbáló börtönlakó vehemenciájával - Nem azért jöttem el hozzád, hogy kikényszerítsem belőled, és főleg nem várom, hogy megértsd ilyen hirtelen és módon, hogy milyen érzés felkészülten a halálba sétálni. Nem a csatába indulók bátorságára gondolok, mikor a pakliban ott a halál variánsa is, én tudtam, hogy egy részem mindenképp ott marad majd. Láttad őt, tudod, hogy milyen..
         Elhallgatok. A te szemszögedből ez az egész haláltánc teljesen máshogy tűnhetett, és amikor megtettük az első pár lépést, nem kalkulálhattam bele, hogy egyszer majd tőlem fogod hallani a magyarázatot rá. Álmos, kialvatlan reggelek cigarettafüstjében próbáltam már megfejteni, hogy értesülsz majd róla, és ki lesz a szerencsés, aki közölheti, hogy mikor lesz a temetése mindannak, ami megmarad belőlem. Vagy csak eltűnik hirtelen, mint az erdőben a felriasztott őzek? Feleslegesen drámázom az egészen, mert mindkettőnk pokoli szerencséjére nem történt meg, de a túlélés sem egyszerű ilyen súlyos bűntudattal... bármelyikünk is érzi most.
       

         Olyan csend lesz hirtelen, hogy ezt már nem tudom a megbomlott elmémre fogni, mert még hangok sem szakítják meg a némaságba ékelődve.. Aztán sírni kezdesz, és úgy kapaszkodsz belém, mintha megvédhetnélek. Magamtól, ugye? A világtól, amiben élünk, és aminek a színeiért én is felelős voltam. Lehúzom a kezeid, eltávolodom, már amennyire ezt valakinek az ölében ülve meg lehet tenni.. Mennyi ideig lehetséges menekülni igazán? Mi az a pont, amire rámondhatjuk még, hogy érthető és szükséges, mikor lesz olyan a távolság, hogy már nem fordulhatunk soha vissza?
         Én nem akarok egy olyan világban élni, ahol nem bocsájtottál meg, mert ott én sem leszek képes magamnak. Ebben a történetben nem ártatlan az áldozat, és minden túl bonyolult ahhoz, hogy szavakkal kibogozható legyen. Ha most nem tudtad megtenni, mindig egy harmadik fél lesz mellettünk, aki leül időnként a beszélgetésekhez, a beálló csöndben úgy mosolyog, mint aki sejti már, hogy egyszer külön-külön találkozunk majd, és neki hordjuk oda a legmélyebb vágyainkat, egyenként és őszintén reménykedve a megváltásban: a múltat elengedni nem tudó idióta barmok vagyunk mindketten, Willow. Te meg én, akik a háború után ott maradnak a lövészárokban, néha kitekintenek sáros arcukon végigkenve valami régi hősiességet, aztán meglátják a másikat, elcsodálkoznak, de mennyivel könnyebb megmaradni a beígért sötét mennybemenetelnél...
         Egyszer már meghaltam. Azt mondják, a bátor csak egyszer, a gyávák pedig sokszor megismerik ezt az érzést az igazi, valódi előtt, de sem ezek, sem a fizikai nem számít, ha te nem bocsájtottál meg nekem.
         - Azért, mert szeretlek. Régóta, dalokat ihletően, romantikusan és nyálasan, mélyen és fájdalmasan, úgy, ahogy csak egy valakit lehet, mint a napfényt a hideg tél után, vagy az első lehulló falevelet szeptemberben, ahogy örülünk egy új élet kezdetének és ahogy tisztelettel adózunk egy másik elmúlásán - épp annyira, hogy még életben maradjak akkor is, ha meghaltam, annyira, hogy átlépjek magamon, hogy elhibázzak egy soha el nem hibázható lövést, annyira, hogy megbocsássak akármi bűnt, hogy szembeszálljak mindenkivel, aki rosszat szólna ellene. - megragadlak, és a szádhoz hajolok: lásd és halld, ami vagyok veled - Szeretlek, Willow... mondd nyugodtan, hogy őrült vagyok. Melletted nem is lehetek más: könyveket tudnék teletömni azzal, hogy érzek irántad, és ha azokat befejeztem, ott állnál egy könyvtár közepén, bámulnád a polcokat, de még mindig lenne mit írnom, és az egész világ csak kötetekből állna. Szeretem, ahogy nézel rám, mikor eszedbe jut valami gyerekes szórakozás, vagy amikor gyanakodva körbetekintesz, de szeretem a fáradt szembogarakat, a mosolygós ráncokat, azt, hogy csillog, mikor lelkes vagy.. Ha van egy felesleges egész életed arra, hogy hallgasd, mi mindent szeretek benned, akkor talán, és akkor is csak talán egyszer átadhatok mindent.
        És igen, már szentimentálisan bőgök én is, gyűröm a garbód anyagát, hevesen kapkodom a levegőt, és olyan csúnyává zokogom a vonásaimat, hogy azok már felismerhetetlenek legyenek. Idióta vagyok... annyira egy idióta vagyok! De ha nem is bocsájtasz meg.. akkor is tudnod kellett. És főleg nekem kellett tudnom.

When the spring comes.

~ set ~

          Ha tudnám, hogy mit érzel most, hogy mennyire megbántalak, hogy mekkora az a sérülés, amivel még tovább tágítom az egyébként is nyílt sebedet, akkor talán abbahagynám és a sarkamra állnék. Férfinek kéne lennem, de most nem tudok az lenni. Végre megint lehetek az, és te lehetsz az a személy, akinek megmutathatom a valódi énem.
          Számtalanszor gondoltam végig ebben a pár napban, hogy mi történt, és számtalanszor játszottam le különböző események sorozataként, hogyan kapnám meg a válaszokat. Azonban arra sehogy sem tudtam felkészülni még a forgolódással vagy a csöndes némaságban töltött órákon túl sem, ami ma este fogad. A megkönnyebbülés, a pánik, a szerelem és a félelem körforgása olyan, mint egy szédülő körhinta. És még csak most kezdődött el. A legnagyobb kihívás mégis az, hogyan fogok reagálni majd a ma este folytatására és a feltett ugyanakkor általam meg nem válaszolt kérdésedre. Tudom, most azt hiszed, hogy talán sohasem bocsájtom meg neked, ami történt, de ez nem igaz. Csak most annyi minden más érzés erősebb ennél.
          A némaság, a zokogásom hangja nem éppen az, amire számítok a vallomásom után. Oké, ez annyira rendkívüli, mert még sohasem kezdtem el sírni, miután szerelmet vallok, de az is igaz, hogy még sohasem volt halálközeli élményem előtte. Eltolsz magadtól, és nekem mindjárt a legrosszabb fordul meg a fejemben. Már nem is érdekel, hogy megbocsájtok vagy sem, annyira szégyellsz, hogy elmész. Nem mindennapi látvány egy ilyen felnőtt férfit sírni látni. Nem lehetek szép látvány, ahogy a szemedbe nézek a taknyos orrommal és a kipirult szememmel. Hol van már az a kékség, amiről mindig is áradoztál.
          Aztán mégis valami olyan következik, amire csak a lelkem legmélyebb bugyrában mertem gondolni. Elkerekedik a szemem, hirtelen levegőt se kapok egy pillanatig. Istenem ennél szebbet nem hallottam. De főleg az a jó kettőnkben, hogy most már mind a ketten bőgünk, és erősen kapaszkodunk a másikba.
          - Mil, ha tudtam volna… – hüppögök egy sort. - Ennél szebbet nekem még nem mondtak. Köszönöm.
          Annyi felesleges életem van, amennyit csak akarsz. Annyi időt fordítok rád, amennyit csak akarsz, és annyi mindent kapsz meg tőlem, amire csak szükséged van. Akkor talán… ezúttal másnak kell lennie. Ezúttal más lesz, ha másért nem, akkor a rengeteg takonynak köszönhetően. Kibújok az ölelésedből, a tekinteted keresem, majd lassan közel hajolok. Ezúttal másnak kellene éreznem, hiszen biztos vagyok az érzéseimben, és most már abban is, hogy te mit érzel. Egyre jobban közeledek, kezemmel végigsimítok az arcéleden, majd ajkam a tiédre tapad. Nem dugom át a nyelvem, azért nem akarok fogastul rontani a szájüregbe, főleg most, hogy ennyi más is keveredik belénk.
           Megnyugtatással tölt el az érzés, hogy tényleg más, és mégis ugyanaz. Nem a csók maga az, ami változott, hanem én… Mi…
          - Sajnálom – mondom, miután elválunk, a homlokom a tiédnek támasztom. – Most biztos azt hiszed, hogy bolond vagyok. Még csak nem is sejtem, hogy mennyire nehéz lehetett neked. Nem neked kéne bocsánatot kérni, hanem nekem.
          Mondd ki! Mondd ki! Miért tudok olyan könnyen bocsánatot kérni, és ez… de tudom, hogy fáj neked, és tudom, hogy sokáig akkor sem hagyhatom, mert ez a legtöbb, amit most megadhatok neked. Magunkhoz lebegtetek egy adag zsebkendőt, majd kifújom az orrom. Mikor te is végzel, magamhoz húzlak, eldőlök a kanapén és csak ölellek. Ha kinyitnám az ajtót, akkor hallanánk a szél vágtatását, így viszont a nagyon hevesen dobogó szívem hallod. Újra csönd van egy picit, csak lebegünk a semmiben, megáll körülöttünk az idő, de muszáj megtörnöm ezt az idillt.
          - Megbocsájtok.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

☽ ● ☾

        - Olyan... bolond vagy, Willow Fawcett. - hüppögök én is, mintha versenyt próbálnánk bőgni az érzéseink fölött - T-tényleg? Már el kellett volna mondanom..
        Szipogok egy embereset, úgy hangzik éppen, mint egy kezdődő arcüreg-gyulladás, épp olyan romantikus is. Kiráz a hideg az érintésedtől, ami párosulva a korábbi élménnyel valóságos szárba-szökkenő tüdőgyulladás hatását kelti, szét is olvadok az öledben.. Édes vagy és forró, mint a nyári napsütés, méhek döngicsélnek körülöttünk, azt suttogják, hogy minden rendben lesz. Az egyik kezem felvándorol a nyakadon, elmélyítem a csókod, és el is mosolyodom: milyen egyszerű így.. Korábban kellett volna ezen a nyelven beszélnünk.
        - Persze, hogy azt hiszem. Én is az vagyok. Ketten főleg azok vagyunk... Mi lenne, ha nem kérnénk mindenért bocsánatot, amit elkövettünk eddig? - megérintem az orrod, és rajtad kívül semmi nem változott, mégis máshogy érzékellek - Na jó, csak még egy utolsót. Sajnálom, hogy nem tettem meg ezt hamarabb.
        Nem pont az orrfújásra gondoltam, de az is elég időszerű lett közben - közös lépéseink egyikeként rögtön együtt lépünk túl a szentimentális taknyosságunkon. Ledőlsz, követlek - igen, ezt értettem az iméntin.

 
        Csend van, amely egyikünk vállától a másikéig húzódik - behunyom a szemem, és elképzelem éppen azt, amit hittem, hogy képzelni fogok. Egyedül állok a párizsi szobám ablakában, bámulom a hóesést, és megbánom minden bűnömet, köztük azt, hogy nem jöttem el hozzád. Az, hogy elevenül dobog a szíved a tenyerem alatt, az orromba költözik a puha illatod, a számhoz ér a ruhád anyaga, szinte szürreálisnak érződik hirtelen, fel is kell néznem rád, hogy biztos legyek abban: az érzékeim nem akarnak felmenteni valami alól, amiért még szenvednem kellene, de te itt vagy. És nem haragszol rám.
        - Köszönöm. - megkeresem a kézfejed, és az ujjaimmal összekulcsolva nyomok rá egy csókot - Tudod, azt hiszem.. ez egy sokkal jobb év lesz mindkettőnk számára. Én szeretnék megfogadni valamit: mindig őszinte leszek veled, bárhogy is érzek irántad. És még valami: bepótolom az összes kihagyott alkalmat, amikor főztél valamit és nem kóstoltam bele.
        Sovány vigasz, épp annyira, mint amilyenek mi vagyunk ezen a decemberi délutánon. Egy pillanatra megijedek, mert valaki odakint hamarabb kezdte az ünneplést, nyilván valami petárda kíséretében, fel is riad a pulzusom, végigrohan a karomon, az ereken, de rajtad is ér véget. Felkönyökölök melletted, aztán lendület leszek, és az arcom az arcodhoz simítom - elmosolyodom, mikor csiklandoz a borostád, aztán az orrod is egy kicsit.
        - Mikor jöttél rá? - nyelek egyet, és a továbbiakat a nyakadhoz intézem - És milyen volt feldolgozni, hogy talán az egész teljesen más, mint az elején?

When the spring comes.

~ set ~

          Vajon még mindig lelki társak vagyunk vagy az elveszett a szerelem felismerésével? Mi minden változott most bennünk, és mit viszünk tovább az életünk új szakaszában? Olyan fura erre gondolni. Közös élet, úgy, hogy az iskolában erről nem tudhatnak. De ezt ráérünk még megbeszélni, és ahogy eddig is csak megoldottuk, úgy ezután is meg fogjuk.
          - Ezt nem garantálhatom, de igyekszem nem mindenért bocsánatot kérni. A lényegi dolgokat már úgyis tudod rólam, már nem sok dolog van, amiért elnézést kérhetnék. Neked pedig nem tudnék ártani, sehogy.
          Olyan fura ez a csönd. Eddig mentem, valamit muszáj volt csinálnom, különben beleőrültem volna abba, hogy nem tudom mi van veled. A szívem nagyokat dobban még az emlékek hatására is, majd mintha egy pillanatra elhalkulna, abbahagyja a dörömbölést. A kulcsszó kimondása után már tényleg elérem azt a nyugalmat, amit ma este már senki sem vehet el tőlem. Adok a fejed tetejére egy puszit és még jobban magamhoz ölellek, amíg fel nem nézel rám. Nyomok egy puszit a kézfejedre. Legszívesebben mindenhol csak csókolnálak, ahol csak elérlek. Elmosolyodom. Most, hogy tudom, jól vagy, már visszatérhetek talán a konyhába.
          - Nem kell bepótolnod azokat az alkalmakat, majd lesznek újak, rendben? De én is így gondolom, ez csak jobb év lehet, mint az idei volt. – Nem tudom, mit fogadhatnék meg neked, de egy valamit talán mégis. – Nem szeretek fogadalmakat tenni, eddig sohasem voltam biztos benne, hogy meg is tudom majd tartani őket, viszont most kivételt teszek. Fogadom neked, hogy sohasem fogsz semmiben hiányt szenvedni, megteszem, amit kérsz. De leginkább azt fogadom, hogy az életemnél is jobban foglak majd szeretni.
         Egy bizonytalan világban, mint a miénk, ennél többet úgyse tudnék fogadni teljes bizonyossággal. Hiszen hogyan mondhatnám neked, hogy megadok neked mindent, akár erőmön felül is, ha holnap talán már nem élünk. Mert akármennyire is nem szeretném, anyád bebizonyította azt, amit eddig is tudtam. Az élet még béke idején sem teljesen biztos. Magamhoz húzlak a petárda durranásakor, én is megijedek, de úgy érzem, neked sokkal nagyobb szükséged van a biztonság érzésére. Ahogy a hajad hozzáér az arcomhoz, és körbeleng a belőle áradó illat, ahogy egész tested védelmet nyújt számomra, úgy érzem, hazaértem. Végre hazatértem.
          - Ez nem is olyan nehéz kérdés – mosolyodok el. – Amikor először csókolóztunk itt októberben. Aznap este tudtam, hogy ez már nem az a barátság, ez már nem ugyanaz az érzés, mint amit korábban éreztem.
          Nos, rájönni tényleg nem volt olyan nehéz, de tudatosítani, hogy mi is a helyzet, és hogyan tudok tenni ellene vagy éppen érte, az már okozott néhány álmatlan éjszakát.
          - A második kérdésedre a válasz, szörnyű. Mikor ténylegesen realizáltam, hogy ez más, akkor még itt feküdtél mellettem, nem volt olyan nagy baj, de visszatértünk a Roxfortba, a valóság egy pillanat alatt szakadt rám, főleg azután, hogy megbeszéltük, csak barátok vagyunk és maradunk is. Megpróbáltam tenni az ellen, hogy mégse érezzek úgy, ahogy, de ez halva született ötlet volt. Tehát onnantól kezdve csak némán szenvedtem, elnyomva magamban mindent, és az órák valamint a találkozások után… Neked mikor volt az a pont, amikor rájöttél, hogy ez már nem az, mint mikor megismerkedtünk?
          Nem tudom meglepődnék-e, ha korábbi időpontot mondana. Lényegében augusztusban volt már egy olyan pont, mikor Greta megmondta, hogy szerelmes vagyok, de akkor még ostobaságnak tűnt, és még most sem mondanám másnak az akkori időket, de végül tényleg neki lett igaza. Egy újabb petárda dörren, én pedig megfogom a kezed, felülök és kivezetlek a konyhába. Legalább pár falatot kéne ennünk, nekem mindenképp, mert már nem is vagyok biztos benne, hogy petárda volt és nem a gyomrom kordult. Egyébként sem tenném meg, hogy Greta az egész délutánját rászánta a főzésre és nem nyúlunk hozzá.
          - Mit szólnál pár falathoz? Tényleg nem kell sok, és az ígéreted se köt, hiszen nem én főztem.
          A konyhában az asztalon nem az a rengeteg étel fogad, amire számítok, hanem egy tányér rajta egy tortával és egy üzenettel. „Tudom, hogy ma este úgyse fogtok enni, de ezt legalább kóstoljátok meg, a többi a hűtőben van.” Elmosolyodom, majd két villát veszek elő, kinn pedig egyre több petárda durran.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

☽ ● ☾

        Mid vagyok, mid nem neked?
Azon gondolkozni, vajon mi lesz ezután kicsit olyan, mint merengeni, miért kel fel reggelente a nap: tudnék rá tudományos, misztikus, elképesztő és logikus magyarázatot is adni, de elvenném vele az élét. Ki tudja...? Ahogy Aurora kinéz a felhők közül, a hegyek és dombok alól, hússzín ujjait kinyújtja felénk, meg-megdobban abban a végtagban a lehetőségek végtelene.. olyanok vagyunk mi is most. Kicsit álmosak, gyűröttek, mint a sokat olvasott könyv borítója, kócosak és összeszedetlenek, de nagyon boldogok.
         - Az már bőven elég.. Tudom, hogy nem tudnál. Mert itt belül, - nyomom a tenyerem a mellkasodra - mindig tudtam, hogy gyönyörű vagy. Még akkor is, amikor nem akartál hinni nekem.. Pedig nem csak a rossz dolgokban szokott igazam lenni. Már csak attól boldog voltam mindig, hogy itt vagy és együtt vagyunk, hogy létezel ugyanabban a világban, amiben én, és olyan pokoli szerencsém volt, hogy megismertelek.
        Elmosolyodom a puszik után, és azért odatartom még az orromat, hogy arra is adj egyet, nehogy megsértődjön, hogy nem törődünk vele - aztán mielőtt tényleg megtehetnéd, én adok egyet a szádra. Most nem az alkoholt csókolom le róla, hanem az iménti narancslevet, és ettől megint felerősödik bennem az érzés, hogy kuncogó gyerekek vagyunk, akik hamarosan valami csínyt követnek majd el.
         - Willow... akkor... kérlek adj egy új zsebkendőt, mert hiányt szenvedek.. - jegyzem meg szipogva, és nagyon közel állok hozzá, hogy megint sírni kezdjek: a meghatottságtól, a megkönnyebbüléstől, a fáradtságtól - Azt hittem, hogy sosem fogok így érezni, hogy nekem nem szabad, nem lehet, és akkor itt vagy, és ezt mondod...Bagyob szeretleb.
        Diszkréten kifújom az orrom, és próbálok úgy tenni, mintha nem lenne könnyes a szemem, nem hasonlítanék egy űzött vadra, és valahogy úgy összességében ki tudjam fejezni a félrecsúszkáló mosolyommal a túláradó eufóriámat. Idéztess velem patrónust, biztos lehetsz benne, hogy olyan madarat idézek neked... illetve dehogy idézek. Van még ezzel kapcsolatban valami, amit meg kell kérdeznem tőled.
         - Hogy talált meg Kean minket? Amennyire tudom, legilimenciával nem lehetett képes ilyesmire.. - elgondolkozva kinézek a hóesésre, kicsit megint megijedek a hangoktól - Nem csak jódolgomban kérdezem... Várj.. egy patrónus miatt, ugye?
        Elhallgatok és megpróbálom összeszedni az emlékeimet az esetről, és szinte közelharcot kell vívnom az agyammal értük, mert mint kiderült, öntagadásban világelső lehetnék. Félrelapozom a menekülést, ami most idegennek is hat, mintha mással történt volna, balra fordulok anyám mimikája mellett, és igen, villan a pálca, és a patrónusom.
         - Egyszer még szeptemberben megidéztem egy patrónust, akkor sikerült először. Egy madár volt, de most.. - tanácstalanul rád pillantok, gyűrögetem kicsit a pulcsim ujját, aztán elmosolyodom - Egy farkas. Megváltozott, ugye? Kipróbáljuk? De akkor a kettő között egyszer, csak jól tagadtam magam előtt..

 
        Követlek a konyhába, ami azt illeti, ismerve magamat simán fel tudnék enni egy egész marhát szemrebbenés nélkül, de mostanában az étvágyam egy beteg doxy szintjén leledzik, ami nem tett jót a megjelenésemnek: xilofonozhatnánk a közelgő ünnep alkalmából a bordáimon. Megszemlélem a tortát, meglehetősen finomnak tűnik, de ezzel a tulajdonságával nincs ugye éppen egyedül..
        - Emlékszel, hogy amikor itt aludtam, másnap megint azt hitted, hogy megerőszakoltál? - szinte már derűsen jegyzem meg, ez visszatérő poén lett közöttünk - Tényleg lefejeltem az erkély ajtaját, de anyámat láttam lebegni előtte. Nem vagyok benne biztos, hogy igazi volt-e, de ahhoz képest még egy utólag rossz ötletnek minősíthető vízszintes tornamutatvány is kevésbé lett volna rémisztő.
       A valaha volt legmotiválóbb beszéd hangzott el a konyhádban, ebben egészen biztos vagyok. Soha még ilyen lendülettel, dinamikával ember nem beszélt a nemi erőszakról, és ami azt illeti, van itt még néhány dolog, amire rászorulna a magyarázat a bizarr retorikámon kívül is.
        - Nagyon finomnak tűnik, de enned kellene előtte valamit. - állapítom meg, aztán rögtön le is vágok a villámmal egy kis falatot és bekapom - És utána jöhet a desszert. Kitalálod, mi van a táskámban...?

When the spring comes.

~ set ~

          Amikor először megláttalak a pubban, csak egy idegen voltál, aki képeket készített a gitárján játszó elveszett fiúról. Az első beszélgetésünk alatt talán nem is tűnt fel, de elkezdtem megkomolyodni, holott egyre inkább gyereknek éreztem magam. Aztán a támadás, a séta, az óriáskerék, Párizs, és augusztus végén ez a beszélgetés itt, a teraszomon. Melletted felnőttem, érettebb lettem, komolyabb. Pont az, amiről mindig is bizonyítani akartam, hogy vagyok, a bátyáimnak elsősorban. És mégis, mikor megláttam csillogó tekinteted, mintha az égbolt sokkal feketébb lett volna, mert szemeid ragyogása elrejtette a csillagokat az égen. És most, hogy a halál már nem jár a nyomodban, de az enyémben sem, még inkább úgy érzem, hogy a csillogó tekinteted látja azt a kisfiút, akit akkor ott első este a színpadon is látott.
          A kezedre nézek, ahogy a mellkasomon pihen. Átjár a nyugalom, a biztonság érzete, és a melegség. Melletted, és csak melletted éreztem magam ennyire szabadnak érzések terén. Mikor nem számított, hogy szeretek, haragszom, utálok vagy éppen a könnyeimmel küzdök. Rövid csókok kergetik egymást szinte percről-percre, és ha tehetném, soha abba se hagynám. Végül elmosolyodom, és magunkhoz hívom a zsepitartót.
          - Greta azt mondta, hogy mindenki megérdemli a szeretetet, senkinek sem szabad hiányt szenvednie belőle. És még azt is hozzátette, hogy azok, akik sokat szenvedtek életük során, még több szeretetet kell, hogy kapjanak, mert ők az igazi hősök.
          Úgy tudom, hogy egy mugli újságban olvasta, de annyira szívére vette ezeket a szavakat, hogy attól kezdve mindig kitüntetett a figyelmével. Azt hiszem, akkor kezdett el igazán elmélyülni a kapcsolatunk.
          - Én is nagyon szeretlek.
          Egy újabb csók, és mikor nem takarja semmi az arcod felét, akkor megtörlöm a szemed. Mint egy kis nyuszi, pont olyan vagy ezekkel a piros szemekkel, de gondolom, én se festhetek sokkal jobban. Megtörlöm a saját szemeimet is, majd egy mély sóhaj után tudom csak rendesen folytatni.
          - Pontosan. Azt mondta, hogy látta a patrónusomat, de én nem küldtem neki. Azt hittem, hogy valaki volt még ott és a közelből figyelt, de… te voltál? Még erre is volt erőd?
          Magamhoz húzlak és adok egy csókot. Sokkal több erőd van, mint hinnéd, és sokkal több az élni akarás benned, mint azt az anyád gondolta. Téged nem lehet csak úgy legyőzni, csak mert valaki úgy akarja. És talán én leszek a gyenge pontod, ahogy te az enyém, ugyanakkor erősítjük is egymást.
          - Most? Szerintem majd… Ha akarod, akkor akár most is… Nem, várj. Van egy jobb ötletem. – A füledhez hajolok, és úgy súgom meg, mit találtam ki, mintha bárki meghallhatná. – Éjfélkor.
          Nem is sejtem milyen lehetett tagadni saját magad előtt az érzéseidet. Igen, egy ideig én is átéltem, de az nem tartott sokáig, és nekem segített, hogy a nagy részében azt hittem, mugli vagy. Aztán pedig a Roxfort. Tudod… Persze, biztos tudod, hogy mennyire inspiráló az iskola és közben mégis mennyire vissza tudja tartani az embert attól, hogy valami meggondolatlant csináljon.
          - Hogy tudnám elfelejteni? – kérdezek vissza, bár feleslegesen. – Ceryst? Itt? Miért? Azt még megérteném, hogy a környéken bujkál, ezért felbukkanhatott volna… mondjuk a közeli erdőben, de itt?
          Nem mondom ki nyíltan, hogy képzelted, bár ennek van a legnagyobb valószínűsége. Ha esetleg nem akkor ott a Roxfort mellett találta ki, hogy kell neki a szemem, akkor lehet, hogy azért jött. Leteszem a villát, és ellépek az asztaltól. Talán az iskola megmentette az életem, vagy pedig te. Megkerülöm az asztalt, és megcsókollak, mélyen, szenvedélyesen, mintha most csókolnálak utoljára.
          - Talán megmentetted az életem azzal, hogy észrevetted.
          Tudom, ez pont úgy hangzik, mintha eldöntöttem volna, igen, amit láttál az valóságos. De bárcsak ne lenne az, és remélem nem kerül elő soha többé, de ha tudja hol lakom, akkor talán most sem vagyunk biztonságban. Átfut rajtam a pánik, de egy pillanatra megállítasz a totális összeomlásban.
          - Enni? Nem. – Végigsimítok az arcéleden. – Most nem tudok enni, de te vegyél ki bármit abból, ami a hűtőben van.
          Bemegyek a nappaliba a pálcámért, és kiszórok a lakásra néhány védőbűbájt, valamint felrajzolok pár új rúnát, amiket Jimmytől tanultam az ősz alatt. Waterfordi ház védelmét akartam így megerősíteni, de úgy tűnik, itt is szükség van rá. Mikor végeztem, akkor csatlakozok újra hozzád, de az aggodalmam továbbra se múlt el.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

☽ ● ☾

        - Végül is, Gretának igaza van.. - de persze megint nem tudtam megállni, hogy ki ne akarjam egészíteni a saját hangulatom szerint - De nem mindannyiunknak épp ugyanarra a szeretetre van szüksége. Például az anyám...
        Élesen felszisszen a valóság, aztán inkább óvatosan a számra szorítja a kezét, rázza a fejét, hogy a seb még nem készült el a hegedés sütőjében, ne siessek úgy előre. Bizonytalanul a szemedbe nézek, kicsit grimaszolok is, de aztán arra jutok, hogy beszélhetünk róla, főleg mi ketten. Együtt éltük át, együtt is fogjuk megoldani, ha ugyan maradt rajta még mit.
        - Én... azt mondtam neki, hogy szeretem. Még a hegyen, mikor megkérdezte. - elhalkul a hangom, és jónéhány szívdobbanás eltelik, mire folytatom - Nem akarom azt mondani, hogy nem tudom, mi ütött belém, mert nagyon is tudom.. Hookkal nem beszéltem meg. Sajnálom az anyámat, Willow. Emlékszem, mit mondtam neked előtte: hogy meg akarom ölni, és a világ egy jobb hely lesz... Most például nem tudnám tisztán felidézni, de tudom, akkor és ott tényleg szerettem.. Azt hiszem, megértettem, milyen lehet neki.
        Közelebb kucorodom, és el sem akarlak engedni, mert súlyos lepel a traumák feldolgozása, talán tényleg korai volt beletakarózni - de itt a tested, és az megtart majd, az enyém pedig téged. Most figyelek fel csak rá, milyen hosszú így a hajad, és milyen borostás vagy, de tetszik persze. Ha közhelyes kifejezéssel akarnék élni, azt mondhatnám, egy egész raj lepke érzi otthonának a gyomromat, de lehetséges, hogy a kis csibészek a szívemet is megcsiklandozzák...? Buta lepkék, sicc innen, ezek komoly és jelentőségteljes pillanatok. Hát persze.
        - Igen... muszáj volt segítséget szereznem neked. Biztos voltam benne, hogy engem kibelez, de addig valaki jön és talán megvéd tőle.. - csodálatos kilátásaink voltak, el kell ismerned - Jóóó... de túl hangos voltál, szerintem most a lakás teljes közönsége ránk figyel majd árgus szemekkel..Mi lesz, ha ezúttal kudarcot vallok?
        A biztonság kedvéért tényleg körbepislogok, de legközelebb a táskámban heverő gumibékák vannak ahhoz, hogy leleplezzék a kis szövetségünk... De nincs sok lehetőségem ezen merengeni, mert megint megcsókolsz, és még a levegő is menekül a tűz elől, amint az ajkaid az enyémnek préselődnek. Hogy a fenébe csinálod...? Egyetlen emberi gesztus, és máris folyékony vagyok, és varázslatos tócsa alakot veszek fel alattad. Erre is csak te vagy képes..
       - Szerintem kifejezetten vicces volt.. de a kedvencem az, amikor Párizsban elsétáltál mellettem, hogy megkeress. Az nagyon édes volt.. - nosztalgiázom, de a realitás féltékenykedve megrángatja a kezünket - Azt mondtad, találkoztatok korábban, bár felteszem, nem lehetett egy hosszú teázással egybekötött ismerkedés. Ezek alapján el tudom képzelni, hogy viszonylag régóta a listáján szerepeltél, és időről-időre visszatért a lakásod megfigyelni, csak aznap éjszaka annyira ledöbbent attól, hogy együtt látott, hogy úgy döntött, későbbre időzíti a levadászásod.
       Nem tetszik, hogy annak az esélyeit latolgatom, milyen sorrendben és hangulatban akart feldarabolni mindkettőnket, de lássuk be, még mindig én állok a legközelebb ahhoz, hogy megértsem a működését - ezt a most rá vadászó aurorok is készséggel elismerték. Persze Cerys Balmoral logikája olyasmi, mintha idegen életformákkal akarnánk kapcsolatot teremteni, lehetőleg anélkül, hogy leharapnák a fejünket és azt kényelmesen elfogyasztanák reggelire, de általában a remény hal meg utoljára - csak mindig a legrosszabbkor.
        - Utalt rá, hogy használni akarta a testemet, és korábban is hallottam vissza ilyen híreket róla. Elképzelhető, hogy így akart a közeledbe kerülni, miután látta, hogy.. együtt látott minket a parkban délután. - rakom össze a darabokat, és lassan kiadják a továbbra sem napsugaras képet - Imádja az ilyen belépőket, még akkor is, ha ezzel a terv sikerességét kockáztatja. De épp annyira kiszámítható, mint amennyire jóindulatú, úgyhogy ez egy elmélet marad addig... Azt akartam mondani, hogy elárulja, de egyrészt nem vágyom egy újabb találkozásra, másrészt ha éppen úgy fordul az agyában egy kerék, hazudhat is akár. Ebben a megvilágításban talán.. talán tényleg megmentettem az életed aznap éjszaka.
       A hajamba túrok és a fejemet egy konyhapultnak döntöm, aztán fáradtan morgok egy sort. Mikor elhatározom, hogy aztán tényleg magam mögött hagyom a múlt efféle játékait, mindig visszatérnek, a legkellemetlenebb sorrendet választva a folytatásra. Legalább a felület a homlokomat jótékonyan átjáró hűvössége segít megtartani a jelenben, mert azért bőven akadna még itt tartalom, amire nem tértem ki.
       - Nem vagyok éhes.. Te is azon gondolkozol, mi van, ha ismeri a lakás helyzetét, és úgy dönt, boldog újévet kíván? - szólok utánad, bár csak megérzés - Ne izgulj miatta, az auroroknak is eszébe jutott korábban..
       Felhúzom a pulóverem, és a sovány csuklón kis csilingeléssel köszön az elsőre jellegtelen kis lánc - már egészen hozzászoktam a látványához, pedig egyáltalán nem jellemző rám az ilyen ékszerek viselése. Nem feltűnő, különösebben csinosnak sem lehetne nevezni, de a funkciója egyébként sem esztétikus jellegű - az meg már csak a sors könnyed iróniája, hogy mennyire emlékeztet egy olyan darabra, ami annak idején a koboldoknál végezte, ahogy az a fülbevaló.. Justitia undok humora mindig elkíséri a balszerencséseket.
       - Nem nyomkövető, de ha megközelít egy mérföldnél közelebb, azonnal jelezni fog, így lesz időm segítséget kérni, esetleg elmenekülni. Bár felhívták rá a figyelmem, hogy ők az elsőnek jobban örülnének, de egye fene, utána jöhet a második is. - utánad indulok, és hátulról megölellek, ezzel elég egyértelművé téve, hogy kihasználom az összes lehetőséget, hogy hozzád érjek - Úgyhogy aggódj inkább valami más miatt. A valami mást úgy nevezik: beleszerettem a páratlanul tehetséges diákomba. Rendben, a jelzők irrelevánsak, de tény, hogy ez.. némi kihívást tartogat még. Ötletek, Mr. Fawcett...?

When the spring comes.

~ set ~

          Nem tudom, mit mondhatnék, ezért csak hallgatok. Megdermedek mozdulat közben, és csak nézek magam elé, mély hallgatásba burkolózva. Régen volt már és mégis most pont itt látom magam előtt az akkori eseményeket. Mintha semmi sem változott volna, mintha nem is hagytam volna a hátam mögött, hanem még mindig itt lebegne körülöttem és beburkolna. És ebből a burokból csak te tudsz kivezetni a fénnyel, amit felém sugárzol minden egyes pillanatban, mikor rám nézel, hozzám érsz és megölelsz.
          Tudom, talán megijesztelek azzal, amit teszek ilyen hirtelen, de nem akarom az óévet párbajjal indítani, főleg akkor nem mikor végre nem kell titkolnom az érzéseim és tudom, hogy te is viszontszeretsz. Azért sikerül hamar lenyugodnom, amihez nagyban hozzájárul az is, hogy megölelsz. Bebizonyítod azt, amit mindig is tudtam, mégis újra felismerem minden egyes alkalommal, mikor hozzámérsz. Bebizonyítod, hogy van jövő és van közös jövőnk. Végül feléd fordulok, szorosan magamhoz húzlak, elbújok kicsit a válladban, hogy aztán megszólaljak.
          - Nem úszom meg ma este Ceryst, igaz? Pedig olyan jó lett volna, ha csak még egy kicsit nem rontja itt a levegőt – sóhajtok egyet. - Igazad van, nem ugyanolyan szeretetre van szükségünk. Nekem rád van szükségem, a bátyámnak arra, hogy utáljam. Különbözünk, és ez így van rendjén.
          Sokáig tartott, amíg ezt felismertem, és mégis túl korán történt, hiszen még a Roxfortba jártam csak. De akkor még nem tudtam, hogyan is működik pontosan, csak azt, hogyan tudom megállapítani kinek, mire van szüksége.
          - Ne aggódj a patrónus miatt. Ha most nem sikerül, akkor elviszlek a Tiltott Rengetegbe, és majd leteszteljük élesben, hogy sikerül-e. De biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem lesz gond. Mi lenne a gátló tényező?
          Megsimítom az arcod, majd rátérek arra a dologra, amiről nem akartam beszélni, sok dolog kapcsolódik hozzá. Sok rossz emlék. Megfogom a kezed, és az ágyhoz vezetlek.
          - Igen, találkoztam itt vele, de akkor többen voltunk, sohasem egyedül szálltunk szembe egy halálfalóval sem, ezért is volt olyan kevés az áldozat. Védtük egymás hátát. Augusztusban volt itt Arnold Till, azt mondta, hogy találkoztam vele, de név alapján nem ismertem fel, csak akkor tudatosult bennem, kiről is van szó, mikor megláttam. Többször szálltam szembe vele, de igazán sohasem jutottunk dűlőre. Vagy ő kapott segítséget, amit persze zokon vett, vagy én, amit szintén zokon vett.
          Legalábbis a testtartása, a mozgásának a változása erre engedett utalni, de most megtudtam azt is, hogy ennek nem lehet hinni. Szemtől-szembe nem lehet olvasni a testmozgásából.
          - Felismertem volna. – Oké, talán nem azonnal, de idővel biztos. – A tested talán elveheti, de a viselkedésed, a mozgásod, a lelked nem, és ez is kell ahhoz, hogy te legyél Minerva Balmoral ne pedig más.
          Mindenesetre ijesztő a gondolat, hogy addig is, ki tudja mit tettünk volna, és talán nem is időben jövök rá a cserére, hanem sokára, nagyon sokára. De Cerys valószínűleg még valamivel nem számolt. A Chaisty családdal, akikkel még nekem is meg kell majd küzdenem. És talán szó szerint, hiszen egy apától elvenni a lányát nem éppen szerencsés. Érdeklődve nézek a kis csengőre, és elismeréssel adózok az auroroknak, ugyanakkor beláthatja mindenki, hogy nem tarthat ez így örökké.
          - Csak azt ne mondd, hogy a Roxfortban is viselned kell majd.
          Ha tudnád hányszor gondoltam arra, hogy mi lenne, ha… Ha tényleg egymáséi lehetnénk, és akkor azt hogyan oldanánk meg az iskolában.
          - Az egyetlen, akitől tartok az az unokabátyád. Az irodám ajtaja mögött azt csinálhatunk, amit akarunk, egyébként pedig egy pokol lesz. Az órák, az étkezések és biztos vagyok benne, nem tudunk annyira óvatosak lenni, hogy legalább néhány iskolatársad, főleg háztársad és évfolyamtársad ne kezdjen el sejteni valamit. Biztos találunk majd valami megoldást arra, hogy együtt legyünk.
          Legrosszabb esetben minden hétvégén vagy minden hétköznap vagy mindig mikor egyszerűen egymás karjaiban szeretnénk lenni, elszöktetlek. Pont úgy, mint októberben. Talán nem ugyanazzal az indokkal, hiszen nem kaphatsz prefektusként ennyi büntetőmunkát, de valamit tudom, hogy sikeresen tudunk majd rögtönözni.
          - Szerinted mit kéne tennem ezzel a páratlanul tehetséges diákommal? – Adok egy csókot. – És, ami az svk tudásod illeti, nem kell szerénykeddel ezzel a jelzővel. – Kicsit elkomorodok, ha már említettem őt, nem fogom húzni a témát tovább. - Említettem már Tillt, és tudom, hogy jó a kapcsolatod a fiával. Augusztusban mikor itt járt, akkor egy Leander nevű alak után nyomozott, akivel nem sokkal korábban, közvetlenül a bál után találkoztam. Azt hittem, hogy megöltem, de Cerys igazat mondott. Leander él, és bár egy csapat auror a nyomában van, csak időnként bukkannak rá, mivel más köti le a figyelmüket.
         Visszagondolva a ma történtekre, nem lennék meglepődve, ha csak hallucináltam volna őt, de nem zárhatom ki az esélyét sem, hogy tényleg ott állt előttem az úton. A kérdés csupán az, hogy honnan tudta, merre járok.
          - Azt hiszem, ma újra láttam. Emlékszel rá, mikor megjelentem, akkor véres voltam, és elszakadt a nadrágom is. Mikor megláttam, elestem a motorral, megcsúszott az úton.
          Nem tudom, hogyan kéne folytatnom. Majdnem lebuktattam magam, hogy aztán kiderüljön, semmit sem értem el azzal az egésszel ott. A múlt árnyai sohasem eresztenek és szép lassan, akármennyire is küzdesz ellene, felemésztenek.