Fireworks

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

☽ ● ☾

        Hatalmas kummantás lenne a részemről, ha nem ismerném be magam előtt, hogy mennyit ábrándoztam erről a pillanatról, bár a képzeletemben mindig kicsit más színezete volt. Többnyire elmúltam negyven, mire összeszedtem a nyúlfarknyi (vagy őzfarknyi?) bátorságomat, hogy beismerjem az érzéseimet, vagy naivan ráfogtam, hogy akkorra alakulhatnak ki... mindegy, végül minden változatban elfoglalta a dramaturgia helyét a sármod, a tiszta lelked, a szád kis barázdái, amin a nyelvem lelépeget, és a szíved..
        - Nem, bocsi. De kiegyezhetünk abban, hogy utána kárpótollak? - pislogok várakozóan reménykedve - Nem is várom, hogy egyetérts. Szerintem nem vagyok normális, hogy így gondolom... a medimágusom szerint sem vagyok az. Hidd el valamelyikünknek. Öhm.. annyira azért nem ragaszkodom a patrónushoz..
        Annyira biztosan nem, hogy kirándulásokat tegyek az erdőben a dementorokkal piknikezve, a lelkemet elteázgatva kellemes csevejek közepette. Szaggatottan fújom ki a levegőt, mikor az arcomhoz érsz, és hozzásimítom a tenyeredhez, de aztán tovább is indulok az ágyadhoz. Na igen, ez abszolút ismerős.. lehasalok és megölelem az egyik párnád, belefúrom a fejem, és már kócosan bukkanok elő az öleléséből. Valahogy a legtöbb közös történetünknek van ilyen jellegű pontja.. észrevetted már?
       - Arnold Till...? Hmm. Ez egy enyhe megfogalmazása annak, hogy mániákus ámokfutó. - grimaszolok egyet az anyám viselkedésére - Én... tudom. Te.. ismersz egyedül annyira, hogy egyből felismerj. Tudom, hogy nem... adtam mindig a tudtodra, de.. már az Óriáskeréken sokszor a fejembe láttál. Elsőre kicsit ijesztő is, de.. lenyűgöző tulajdonság.
       De most elsősorban Arnold Till ragadta meg a képzeletemet - miért érzi feltétlenül kötelességének, hogy felkeressen? Halálfalói körökben illendő volt tartani tőle, és a látogatását úgy emlegetni, mint egy kellemetlen teadélutánt a váratlanul, de biztosan bekövetkező végzettel. Ahogy mondani szokták: the question ain't if, but when. Személyesen egyszer volt szerencsém hozzá, de nem őrzök szívmelengető emlékeket róla, ahogy határozottan belép apám rendezetlen konyhájába, és úgy néz körbe, mintha percek választanának el attól, hogy elkezdjek mészárolni benne a hozzám legközelebb található kistányérral. A közös dramaturgiánk eme gyöngyszeme alig pár napja játszódott le, és bár távolról eddig is figyelt, akár csak a fia védelmében is, leendő pályafutásunk anyám elkapásában lehet elkerülhetetlen, de nem nyugszik szimpatikus alapokon..
      - Erősen ajánlott, legalább akkor, ha a birtokra merészkedem, szóval úgy... minden második péntekenként. - szerintem az arckifejezésem elárulja, mennyire nem volt mostanában prioritás az iskolai ügyek sorjázása a halál mellett - Ááá igen, el is feledkeztem erről a tényezőről..
      Pedig Leon hangosan követelne szerepet magának a kialakuló cselekményben, és biztosan hosszú sorokban és fokozott habzással elemezné, miért követek el hihetetlen hülyeséget azzal, hogy őszintén kiterítettem eléd a lapjaimat. Tulajdonképpen megint szöget üt a fejembe egy gondolat vele kapcsolatban: elképzelhető, hogy látott korábban valamit, és az volt a kiindulópontja az ellenszenvének? Annyiszor magyarázta el, miért tartsam magam tőled olyan távolságra, ahol ő közbelépve hőst játszhat erkölcsi kardot lengetve, de azon túl, hogy nem vettem komolyan a parainesist, nem fejtegettem, mi célja van vele a szokásoson túl. Most viszont elképzelhetőnek látom, hogy legalább egy kép erejéig belemerült a közös életünkbe, és ezt értelmezte elvetendőnek.. Hmm, mindenesetre ez már nem befolyásol egyikünket sem, és szomorúsággal vegyes mosollyal teszem hozzá, hogy eddig sem állított meg semmiben.
      - Kénytelenek leszünk, mert az a botrány az unokabátyám puffogását simogatnivaló kiscicává degradálná. Mondjuk tény, hogy eddig is beszéltek rólunk.. lehetséges, hogy én is beszéltem rólunk. Csak azoknak, akikben tökéletesen megbízom. - kissé bűntudatosan teszem hozzá, pedig ez olyan körülmény, amit láthattál érkezni a távolban - Legelőször akkor, amikor csak futólag megemlítettem egy bizonyos sorsfordító találkozást nyáron egy bizonyos különleges gitárossal. Gyanítom, volt, aki előbb realizálta, hogy azonos veled, mint én... És tényleg...! Volt, aki már szeptemberben kijelentette, hogy komolyabb érzelmeket táplálok, mint amiket hajlandó vagyok beismerni.
      Újabb, már senkit nem meglepő következtetés beigazolódása Aila és Alycia részéről. Szerettem azzal hízelegni magamnak, hogy ismerem az emberi reakciók tárházát, de azt kell mondjam, hogy nagyjából annyira, mint amennyire jól tudok főzni, vagy macskát megnevelni. Egy sóhajjal veszem csak tudomásul, hogy Minnie Balmoral senki illetékest nem csapott be saját magán kívül.
      - Néha így is nehéz volt nem elárulnunk magunkat. Nem véletlenül mondtam, hogy jól áll az a talár.. - kuncogok fel, és megölelem újra azt a párnát - Hmm, esetleg megjutalmazhatnád még néhány ilyennel. Az határozottan nevelő célzatú és hasznos lenne.
      Ledőlök melléd, és sorban állok a csókjaimért, ha szeretnéd, többször is türelmesen várakozva a lehetőségemre. Pontosan fel tudom idézni az elsőt, azt az őszinte forróságot, amivel magadhoz húztál és átléptél végre a kétségeinken. Most viszont visszaránt a valóság talajára egy olyan variáns, amivel nekem is számolnom kell..


     - Ő volt az egyik bátyád gyilkosa, igaz? Leander.. még akkor elgondolkoztam rajta, hogy találkozhattam-e vele, de csak egy arcnak tűnt a többi között. Egészen biztos vagy benne, hogy ő volt? - nézek fel hirtelen a szemedbe, mert valami nyugtalanít - Nem vezettek az ügyről aktát? Elég gyanúsnak tűnik, hogy akár egyetlen halálfaló is kicsússzon a rendszerből mindennemű igazoltatás nélkül, és ebbe a bűneik is beletartoztak, mivel egymást dobták fel a háború után, vagy a házkutatások alkalmával derültek ki részletek. Vannak persze még szabadlábon, de ők vagy megfelelő kapcsolatokkal rendelkeztek, vagy... nem, ennyi. Megfelelő kapcsolatok. Rájuk viszont bárki ráfoghat bármit, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem érthető a reakciód, csak nem biztos, hogy jó szálon indultál el.
      Morgan Dernier, Leander, anyám.. mind tudtak valamit, vagy mind hamarabb tudták nálunk. Megdörzsölöm a még mindig kicsit kaparó szemem, és a tiédet keresem: meddig tart összeraknod, honnan jöttem, kik közül? Voltak és vannak köztük barátaim, a tudásom sok olyan forrásból táplálkozott, amelyeket illene letagadni, de így elég körülményes lenne. Eddig sem voltak előtted olyan titkaim, amelyek csak az enyémek voltak, de mit fogok csinálni, ha egyszer rákérdezel a részletekre teljesen jogosan valaki olyannál, aki egy viperafészekben nőtt fel, és pontosan érti, miért kellett a halálfalóknak épp egy olyan fúria, mint az anyám, vagy hogy mit is jelentenek pontosan azok a megfelelő kapcsolatok - amelyek közé még én is tartozom. De még a kérdést sem biztos, hogy jól tennéd fel..
      - Biztos vagy benne, hogy ő volt az? - kérdezem halkan, és én is érzem a múlt árnyait, de az elszántságot is, hogy ha úgy hozza a helyzet, istenesen odapörköljek nekik - Ne félj.. gyere ide, Willow. Megoldom.. megoldjuk valahogy, megígérem.
      Magamhoz húzom a fejed, és ringatlak egy kicsit, megvédelek az egész világtól. A sötét fürjeid felett fenyegetően villan a tekintetem, érzem, hogy hevesebben dobog a szívem a kihívásra. Lesz ugyan néhány bagoly, amelyeket meg kell írnom, néhány régi szál, amelyeket meg kell húznom, de nem fogsz rettegésben élni. Talán elsőre nem áll eggyé össze a kép, de Leander leütése szinte egyenlő azzal, hogy az anyám is forró csókot válthat egy dementorral, és Shafiq is megkapja a rég áhított bosszúját.
     - Nem jöhet ide, és nem bánthat majd.. megmutatod a sebeid? Segítek bekötözni, nincs semmi baj. - mosolygok rád, lehajolok az orrodhoz, finoman megérintem a sajátommal - Hogy mondtad, láthatatlanná tesz a kabát? Tessék, így. Nagyon szeretlek, és mindig itt leszek neked. Együtt erősek leszünk, és ez egyszer egy olyan történetté halványul majd, amit gyerekeknek mesélnek.. Willow Fawcettről, aki legyőzte a halált is.

When the spring comes.

~ set ~

          Minden jóban van valami rossz. Ez nagyon is igaz, és most újra megtapasztalom a saját bőrömön, hiszen mi lehetne annál felemelőbb élmény és érzés, hogy az oldalamon tudhatlak, teljes valódban, miközben meg kell barátkoznom azzal a gondolattal, hogy állandó életveszélyben leszünk. Ha nem az anyád, akkor Leander, egy másik még szökésben lévő halálfaló vagy ki tudja kinek köszönhetően.
          - Nem ragaszkodom hozzá, nem neked kéne kárpótolnod. De kiegyezhetünk így.
          Próbálok mosolyogni, de úgy érzem, egyelőre nem adatott meg nekem ez a kegy. Nem csoda, Cerys után Till kerül szóba, aztán Leander, és még nincs vége az estének. Talán te is előrukkolsz valakivel még. De hogy ne csak a rossz dolgok jussanak ki ma estére, mindjárt meg is lepsz. Beleláttam volna a fejedbe?
          - Csupán szerencsém volt. Mil, hasonlóak vagyunk, hasonló gondokkal is küzdhetünk, nem hiszem, hogy… - Megtorpanok, mert tudom, hogy te komolyan veszed, és nem szeretném elvenni az örömöd. – De biztos vagyok benne, hogy már akkor is félszavakból megértettük egymást, és ez most is így van.
          Oké, most már sikerül egy teljesen őszinte mosolyt előcsalnom magamból. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez egész életemben meg fog maradni, de tudom, hogy nem mindig, és azt is, hogy ha mégis elérem a feltétel nélküli állandó mosolygás állapotát, az nem most lesz. De addig is, igyekszem minden lehetséges percet megadnom, mikor mosolyoghatok. Azt nem mondom, hogy azt is, mikor a mosolyommal takarhatok előled valamit, mert ahogy én beléd láttam úgy már te is belém látsz. És nem csak te. Leon. Sóhajtok egy nagyot, mert biztos vagyok benne, hogy még visszakívánom majd a találkozást Cerysszel, ha a fülébe jut a ma történtek és történések. Tudom, őrültség, hogy tartok tőle, de valahol jogos a felháborodása, hiszen a rokona vagy, még akkor is, ha távoli, és a kettőnk közös múltja nem éppen azt bizonyítja, ami alapján én bárkinek is odaadnám bármilyen távoli rokonom kezét.
          - Ők biztos nem akarnak majd neked rosszat. Ha te megbízol bennük, akkor én is így teszek. És már nagykor… - Váratlanul elhallgatok, mert több dolog is eszembe jut ezzel kapcsolatban, de nem most akarom szóba hozni. – A helyzet az, hogy ha mégis lebuknánk olyanok előtt is, akik nem annyira diszkrétek, mint az ismerőseid, nem hagynám, hogy téged tanácsoljanak el az iskolából. A jövő még előtted áll, most kell megalapoznod, én pedig elég sok dologba belekóstoltam, elboldogulnék.
          Rengeteg hely van, ahova visszamehetnék, és eddig sem állt tőlem távol azoknak a szakmáknak a választása, amik… de hova is gondolok, hiszen most már nem gondolhatok csak saját magamra. Ezúttal már nem járhatom az utakat, étteremről étteremre járva. Gondolnom kell rád, a közös jövőnkre, mert biztos vagyok benne, hogy ez nem csak egy nyári románc lesz. Legalábbis részemről biztosan nem.
          - Szóval, építő jellegű kritikát akar ez a diák. Nos… - felemelem a fejed, adok egy csókot, majd eltűrök egy tincset. – Örülnék neki, ha kicsit jobban odafigyelne az órámon a tudásának ellenére is, kicsit többet enne és nem dohányozna, ha más tárgyaknak is legalább annyi figyelmet szentelne, mint a bájitaltannak és végre elkezdene élni, mert már tudja, hogy a boldogság nem csak a kiváltságos embereket illeti meg.
          Tudom, nem éppen a tanulással kapcsolatosak a tanácsaim, és nincs is igazán van fogalmam arról, hogy milyen vagy más tárgyakból, de még lehet szerencsém is. Elvégre már rengetegszer volt.
          - Igen, ő Gary gyilkosa, ez biztos – mondom határozottan megtörve az előbbi kellemes légkört. Úgy érzem, a ma este ilyen hullámzó lesz, szóval nem érdemes várni egy-egy témával. – Kean szerint van róla akta a Főparancsnokságon, és biztos, hogy ő volt az. Egy pszichológus ismerősöm adta a tippet, aki a Roxfort ostromában szemtanúja volt a történteknek. Azt mondta, hogy azóta se tudta elfelejteni a jelenetet, és mindent megtett, hogy megtaláljon, de csupán a nyáron sikerült neki.
          Adok egy csókot, majd odabújok hozzád, megint elbújok a válladnál, mintha meg tudnál védeni a múltamtól, attól, ami még rám várhat. Mert ebből ki foglak hagyni, akárhogy is szabadkozol. És azok után, amiket Kean mesélt Cerysről, és hogy rájöttem a múltad néhány részletére…
          - Azt akarom, hogy kimaradj belőle. Így is túl nagy figyelem irányul feléd, nem akarom, hogy halálfalónak bélyegezzenek meg, megértettél? Hálás vagyok a segítségedért, de mint látható volt, ez nekünk közösen nem megy, és nem akarom még egyszer átélni, hogy elvesztelek.
          Nem tudom, mennyit értesz a dörmögésemből, de remélem, hogy sokat, mert közel vagyok a füledhez. Felnézek rád, már mindent kimondtam, amit gondoltam. Olyan jól esik, hogy igazából elmozdulni se akarok innen.
          - Nem vészesek és…
          Eltávolodom tőled, majd felhúzom a garbómat a nyakamba, így láthatóvá válnak az erdőben keletkezett sebek, a Mungóban szerzett átok helye, és a mostani motoros is. Szerencsére az öltözékemnek köszönhetően nem olyan vészesek, néhány nap ápolás és utána már nem is fog látszódni. A karácsonyi időszak alatt elvesztettem erőm jó részét, így már nem tűnik olyan kidolgozottnak a felsőtestem, de azért nem híztam el, hiszen enni sem ettem semmit. Igazából, talán még a bordáim is kilátszanak kicsit.
          - Willow Fawcett csak akkor fogja tudni legyőzni a halált, ha ott lesz vele szerelmese is, Minerva Balmoral, aki pedig már túl is élte a halált.
          Magamhoz hívom a kenőcsöt, majd leteszem az asztalra. Visszahajtom a pulóverem, és magamhoz húzlak.
          - A legnagyobb gyógyító ereje a csókodnak van, Mil.
          És valóban, már érzem is, hogy a csókod nyomán, fellángol a testem, a sebeim tűnnek el, egyet leszámítva, amelyik pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy éreztesse jelenlétét. Elhajolok, kezem az oldalamra szorítom, majd fel is állok.
          - Ne haragudj, hamarosan elmúlik, eddig is így volt. Nem átokheg, ezért nem is értem, hogy miért csinálja.
          Bocsánatkérőn nézek rád, majd a terasz ajtajának döntöm a homlokom, hogy kicsit lehűtsem magam.
          - Mi is az a desszert, amit említettél vacsora utánra? - Megpróbálom elterelni a figyelmed, bár tudom, hogy gyenge próbálkozás ez részemről.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

he saw the darkness in her beauty she saw the beauty in his darkness

☽ ● ☾

        Ha versenyt hirdetnénk hirtelen az összes ismerősünk között, melyikünk tudja a leghatékonyabban és gyorsabban elrontani a hangulatot, gyanús, hogy jó esélyekkel indulnál benne. Valahogy ösztönösen tudod, mit ne mondj, és ki is mondod - utána hatalmas szemekkel nézel vissza rám, a kék szembogarakban egy gyerek őszintesége tükröződik, ezért az ember akkor is megbocsájt, ha nem akart eredetileg. Vajon tudsz erről, vagy őrizgeted az első lépéseidtől kezdve?
        - Lehet, hogy csak annyi a különbség, hogy két hasonló ember közül az egyiknek szerencséje van, a másiknak pedig soha nem volt. Ebből csodálatos mesét lehetne írni.. - merengek kicsit - Akár van rá magyarázat, akár nincs, megszólítottál bennem valamit, amit előtted másnak nem sikerült, és nem arról van szó, hogy nem próbálkoztak vele. Miért akarnád degradálni az élményt?
       Félszegen heverek az ágyon, nem vagyok benne biztos, hogy most is olyan közel vagy hozzám, mint először hittem. Ettől te még te maradsz, de az első nehézségeink közé tartozik, hogy talán logikusabban akarsz tekinteni a történtekre, mint én - van mint én ezek előtt. A halál közelsége álomba ringat, felszabadít, ajtókat nyit ki, és azokon átzuhanva nem tűnik a mögöttünk lévő már olyan kézzelfoghatónak, mintha ködbe burkolózó táj lenne, és benne mi a vándor, aki halad valamerre, de az út öröméért teszi, nem a célbaérésért. Mi lesz, ha nem értünk többet egyet? Nagyon szeretlek, megijeszt a lehetőség is.
       - Nem akarok lebukni! Nem csak arról van szó, melyikünk maradhat az iskolában, mindkettőnket kidobnának, és nagyon nehéz lenne utána.. Nem tennélek ki ennek, nagy tétekkel játszunk. - nyelek egyet, aztán szomorúan elmosolyodom - Nagyobbakkal, mint elsőre hinnéd, de ez mindig is így volt.
       A gyerekjáték politika, a bújócska életben maradás, a mesék ezek eszközei: így nézett ki az életem mindig is, legalábbis az előző. Minden kicsit elválasztódik Karácsony elöttre és utánra, és a második ablakon még nem néztem be, ott állok előtte egy sámlin, és még meg kell fordulnom, arcomat az üveghez nyomnom és szembenéznem azzal, hogy olyan lehetőségek nyílnak meg előttem, amelyeket nem mertem remélni korábban. Minnie Balmoral második élete.. De emlékszem mindarra, amit az előzőben tettem, és volt köztük olyan dolog is, amiről eddig nem beszéltem.
       - Eddig auror akartam lenni.. nagyon tetszett ez a szakma, de... gondolom nem örülnél neki túlságosan. Most már én sem vagyok benne biztos, hogy szeretném. - eltűröm a hajamat, és a szemedbe meredek - A képességeim megvannak rá, de a hegyen kiderült előttem is, hogy túlságosan személyes az egész. Bevonódom, nem tudnék független lenni, és nem foghatod örökké a kezemet, hogy visszatarts. Legalább már.. értem, miért történt annyi megmagyarázhatatlan dolog velem. Elizabeth és...
      Én is elharapom a mondatot, és inkább átadom magam a jótékony csendnek. Hook is erről kérdezett először, mintha két árnyékom lenne, mintha négy cipő kopogását hallaná a folyosóján, amikor meglátogatom. Honnan tudta? Érthető okokból nem ezzel kezdtem az ismerkedést, és hiába voltam akkor az általános közöny vastag pulcsijában gubbasztó stesszgombóc, megijesztett, milyen pontos vágást ejtett rajtam.

      - Nem akarod tudni, mennyit dohányoztam ebben a két hétben. - mosolyodom el az intelmein, mert kedves, de naiv - Lehet, hogy úgy érzed, hogy most ezzel megváltozik minden, de a tanulmányi.. hát, nem is feltétlen problémáimat ne vedd fel kérlek. A kollégáidnak is feltűnne, ha akár baráti alapon megnőne az érdeklődésed a teljesítményem iránt. Ha segítségre lenne szükségem, hozzád fordulok először.
      A párbeszédünk kap egy furcsa, nagyon enyhe gyerek-szülő mellékízt, ami nyilván a korkülönbségből fakad, és generál majd egyéb akadályokat, de azok bármilyen kapcsolatban előfordulnak. A miénkre azért helyeződik ez a fókusz, mert olyan környezetben hajtott ki, ahol sok a figyelő szem és nagyot bukhatunk vele. Megérintem az arcod, ráfektetem a tenyerem az élére, és belélegzem a kétségeid, elkeveredik az illatoddal és mindazzal a sötét hamuval, amit felverünk a múlttal.
      - Aaw, együttlétünk első komolyabb vitája. - simogatom a tarkód, de bármilyen aranyos is a kijelentés, muszáj bele is kötnöm egyből - Nem igazán tudok kimaradni belőle, legfeljebb nem akaratlagosan csatlakozni hozzá, mivel tényleg sok halálfaló-kötődésem van, az anyámon kívül is. Abban a közegben nőttem fel, vannak szökésben lévő halálfaló barátaim, és szerintem elgondolkoztál már azon, miért bizonyultam olyan ügyesnek a tárgyad kevésbé ismert részeiben is.. Tudod, miért nem ment ez nekünk? Mert nem akartam, hogy nekünk legyen, nem akartam, hogy részed legyen benne, lehetőleg senki másnak sem. Az ilyen üzelmekben élő emberek nem azért barátkoznak egymással, mert képtelenek lennének már normális emberekkel... hanem mert tudják, hogy a másik is épp annyira mélyre csúszott, mint ők.
      Elhajolsz tőlem, elsőre nem is vagyok biztos benne, hogy nem amiatt teszed-e, amit mondtam, de ha eddig nem értetted meg, most ideje volt hallanod. Lehet, hogy gyilkos nem vagyok, de láttam szörnyű dolgokat, éltem olyan falak között, amelyek termeiben újraértelmeződött az emberség, és táncoltam az aranyvérbálon is. Talán ijesztő, talán riasztó, de így tudom megtartani a világunkat a vállamon- még ha nem is közvetlen közelről, ahogy kérsz.
      - Na mutasd, mennyire nem vészesek. - tapasztalatom szerint most egy félig átszakadt mellkast fogok látni, amit tulajdonosa joviálisan nem vészesnek bélyegez. Elindulnék a kenőcsért, mert nem tenne rosszat, ha használnánk is a sebeiden, de még megállok a mondatok miatt. - Igazad van.. viszont akkor nem mondhatod, hogy nem működtünk együtt. Ha tudod, mire készülök, vagy én értelek akkor és ott.. ha egyesítenénk az erőinket. De a szerelmese a Mil becenévhez ragaszkodna, az olyan kifejező.
       Mosolyogva hagyom magam visszahúzni, már ujjaim között a tégellyel. Megpróbálod elterelni a figyelmem a rosszullétedről? Gyorsra veszem a csókjainkat, mert ismerem ezt a trükköt, pedig nem sok részem volt benne veled korábban, de ismerlek ennyire már. Követlek az ajtóhoz, és egy óvatlan pillanatban, mikor az üveggel vagy elfoglalva, felhúzom a garbód, és bekenem a derekadon a sérüléseket - gondosan, határozott mozdulatokkal és pont annyira gyorsan, hogy lehetőséged se legyen kényeskedve odébb táncolni.
      - Békás gumicukor, de azt csak a jógyerekek kapnak, akik hagyják lekezelni magukat. - nyomok egy puszit is a hasfaladra, aztán haladok tovább a krémmel felfelé - Nem tart sokáig már. Meséld el közben, hogy reagáltál, hogy hihetetlenül tehetséges diákod bejegyzetlen animágus...? Ráadásul éppen egy őz. Az irónia új fokozatát értük el ezzel.. a farkasos fiú és az őzikés lány.

When the spring comes.

~ set ~

          Nem mese az egész élet, aminek mi vagyunk a főszereplői? Hiszen a jó mindig győz, és a rossz elnyeri méltó büntetését. Bár, az én életemben nem tudom, ki lenne a rossz. Persze vannak rá jelentkezők bőven, de egyikre se tudnám azt mondani, hogy csak ő és senki más.
          - Mert annyira hihetetlen számomra, hogy itt vagy, hogy szeretsz, és hogy talán már az első pillanattól kezdve meg volt közöttünk a szikra, az számomra sokkal hihetetlenebb, mint az, hogy most a Roxfortban tanítok. Nem akarom elvenni a jókedved, az örömöd.
          Tudom mennyi minden kockázatot vállalunk az egész kapcsolattal. A Roxfortban lehetetlen lesz eltitkolni bármit is, és nem csak azok miatt, akiknek már szóltál, hiszen ők nem tudnak az új fejleményekről, csak arról, ami akkor történt, mielőtt elváltunk az ünnepek előtt. Természetesen én se akarok lebukni, de olyan mély érzelmeknél, mint a miénk, nem lesz könnyű elrejteni. Szerencsére a legnagyobb esély a lebukásra, az órámon van, illetve ott lehet még a legkönnyebben elrejteni mindent, de az is csak egy ideig működik. De rögtön jön a következő nehéz téma, és én megint mély hallgatásba burkolózok, amíg be nem fejezed a mondandód.
          - Igazad van, nem örülnék neki – mondom talán a kelleténél is határozottabban. – Mégis azt mondom, hogy légy önmagad, valósítsd meg önmagad, és ha az akarsz… ha az akarsz lenni, akkor legyél. Képes vagy… lennél rá. Ez az incidens most azért sikerült másként, mert személyesen vagy érintett benne. Mással szemben tudnál független lenni. Úgy gondolod, hogy visszatartottalak?
          Ezen elgondolkodik egy keveset, majd felteszi azt a kérdést, ami igazából a legtöbbször fordult meg benne ezalatt a pár perc alatt.
          - Nem lehet, hogy csak azért tartottalak vissza, mert szeretsz? Mert féltél valamitől, amiről ha tudomást szerzek, akkor elhagylak? Ez ostobaság mondjuk, mert senki nem rejteget annyi mindent, mint én, és te mégis elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Elizabeth… Tudom, hogy említetted, de igazából nem tudom mire vélni az ő jelenlétét. Miért teszel ilyen különbséget magadban magadról?
          A búcsúzáskor került elő, és nem vagyok biztos benne, hogy később is, és már akkor sem értettem, de most még inkább nem. Az biztos, hogy nem véletlenül kerül megemlítésre minden egyes alkalommal.
          Felhúzott szemöldökkel nézek rád, ha így kezded a gondolataid közlését, akkor tényleg nem akarom tudni, hogy mennyi volt az az annyi. És tudom, hogy hol kell visszafogni magam, és egyébként sem lenne etikus, ha a hátad mögött kérdezősködnék a tanulmányi dolgaid felől.
          - Azért gondold meg jól, miben kéred a segítségem, nem voltam olyan briliáns, és például kitűnően végeztem el a rúnatant, most Jimmy mellett tudatlannak érzem magam.
          Belehajtom a fejem a tenyeredbe, és mélyen belélegzem bőröd illatát. Tudom, hogy nem lesz könnyű ez a része a beszélgetésünknek, de azt is tudom, hogy nem hagyom majd, hogy beleszólj, és veszélybe sodord magad miattam.
          - Nem hiszem, hogy szükséges erről vitázni, mivel a közeljövőben úgysem fog ez bekövetkezni, és biztos vagyok benne, hogy a Roxfortba se jön utánam. Tehát a szó és az idő is, amit ráfordítunk, teljesen felesleges.
          Főleg azért nem akarom, mert így is már belekeveredtél a halálfalókkal közös dolgaidba, bár nem tehetsz róla, vitt a sodrás. És pont azért, hogy ne kelts még nagyobb gyanút a kelleténél, nem akarom, hogy információkat szerezz az ismerőseidtől, vagy együtt lássanak velük miattam. Azt sohasem bocsátanám meg, és így is elég kockázatot vállalunk majd, nem kell még egy.
          - Rendben, akkor innentől kezdve csakis a Mil becenéven foglak szólítani, ami pedig az összhangot illeti kettőnk között, nem fog menni. Addig biztos nem, amíg inkább egymást akarjuk megmenteni, és nem összedolgozni. Ami valljuk be, nagyon nehéz lesz, még akkor is, ha auror leszel. Sőt, akkor talán még jobban.
          Hogy a rosszullétek mindig a legrosszabbkor törnek rám, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a mostani, és a hegyen történt események óta, a vacsorán, a temetőben, a pubban is. Nem tudom mihez kéne kezdenem velük azon túl, hogy… kinyitom a szemem, az ablakban látom visszatükrözni a szemeid, amik látszólag nagyon is mélyen koncentrálnak a felsőtestemen mozgó kezekre. Persze a csillogás most sem marad el; mikor is láttam utoljára ennyire élénken a ma este előtt? Itt, mikor itt voltál.
          - Az pont jó lesz. – Megfordulok, hogy könnyebben elérj, de a fájdalom csak lassan múlik, és nem vagyok benne biztos, hogy nem-e inkább az érintésed miatt alakul így. – A hegyen nem azzal voltam elfoglalva, hogy animágus vagy, vagy sem. Örültem neki, hogy van valamilyen módszer, amivel el tudsz menekülni Cerys elől, de…
          Igen, a jól ismert de. A ’de’ mindig valamilyen rossz dolognak az előszele, és bár akkor ott tényleg örültem neki, hogy sikerül elmenekülnöd valahogyan, utólag átgondolva, nagyon nem örültem neki. Viszont beláttam még egy dolgot. Már mindegy.
          - De ha tehetnék azért, hogy ne legyél az már ilyen fiatalon, akkor tennék. Tudom, mennyi fájdalommal jár az átváltozás, mire sikerül elérni a teljes átalakulást, és így utólag jobban örültem volna neki, ha meg tudod osztani velem, de – elmosolyodom – már nem számít. Csak annyit kérek – az arcodhoz nyúlok -, jóra használd a képességed, ha már szántál időt a megtanulására, fájdalmat nem sajnálva.
           Erről most vitát nyitni, pont olyan lenne, mint szembe menni az árral. Felesleges, és teljesen megértem az indokaid… az indokaid?
          - Miért döntöttél az animágia mellett? Tényleg megérte? - Megfogom a krémes kezed, és visszavezetlek a kanapéhoz. – Megmutatod magad majd? – elhallgatok egy pillanatra. - Mil, örülnél neki, ha én is elsajátítanám az animágiát?
          Nem foglak sürgetni, hiszen láthatom még sokszor. Van még egy fontos dolog, amit el kell áruljak, és ami hozzátartozik az igazsághoz, de ez nem az animágiával kapcsolatos, most mégis fontosnak érzem.
          - Tudod, mit jelent, ha valakinek megváltozik a patrónusa? – Várok egy kicsit a válaszra, biztos vagyok benne, hogy tudod. – Nem félsz tőle, hogy a nagy korkülönbség miatt a jövő teljesen másként alakul, mint ahogy most elképzeljük? Mi van akkor, ha…
          Nem tudom befejezni a mondatot, remélem azért így is érted, hogy mire akarod kilyukadni. Tény, hogy nekem jelenleg ez az egyik félelmem, ami talán irreális, attól még számolnom kell vele. A lányom lehetnél, nem pedig a barátnőm.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

Do you hear the people sing? Singing a song of angry men?

☽ ● ☾

        Eltitkolni valamit a Roxfortban Merlin-díjért kiáltó teljesítmény, már-már vak bárdok által megéneklésre kívánkozó, olyasmi, amit a legendákban hallani, és ott is elvétve. Az ember magánélete, ha kettőnél több barátja van, és legalább egyszer végigment a folyosón, fénysebességgel fordul meg a közszájon, akár valós, akár csak vélt hírekkel párosulva, és azt nem is érdemes latolgatni, következik-e folytatás rá...? Ez a bentlakásos intézmények bájához tartozó epifánia, elkerülhetetlen és megszokható, az előzetes tippekkel ellentétben, de a kapcsolatunk nem kerülhet benne terítékre, mert ez már nem a reputáció libikókája, nem is egy játék, miszerint meddig bírja az arcbőrünk spontán gyulladás nélkül, amiben mint tudjuk, jártas vagyok könyvek terén..
        - A vaslogika...! Látod, milyen jó auror lennék? Megsejtettem valamit, ami az arcodra volt írva.. Azért el kell ismerned, erre nem mindenki képes. - kacsintok rád vidáman - Igen, úgy gondolom, és úgy is, hogy hihetetlenül szükségem volt rád.. Nélküled halott lennék, mindegy, milyen képességeim vannak. Elképzelhető.. de inkább úgy mondanám, hogy az, hogy megjelentél, visszarántott a valóságba, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele hetek óta, mire készülök. Eszembe juttattad, hogy ki szeretnék lenni, hogy milyennek látsz.. Mondtam már egyszer, hogy nehezen békülök ki bizonyos tulajdonságaimmal és vágyaimmal, van, amit összeegyeztethetetlennek találok magammal.
        Csak azóta megtaláltam a magyarázatát.. amiről még nem beszéltünk, és ami egy még több zsebkendőt igénylő párbeszéd lesz kettőnk között, úgyhogy most még elegánsan kikerülöm, mielőtt eláztatom a lakásod a belőlem feltörő szomorúság-gejzírrel, megkoronázva a nyamvadt időszakomat. És igen, itt a jellegzetes Fawcett-tekintet, amit a házit el nem készítőknek, az óráján alvóknak, az unokabátyámnak, meg az én dohányzási szokásaimnak tartogat, hihetetlenül exkluzív módon. Vajon nem jött még rá, hogy milyen remek stresszoldó a függőség...? Valaki iszik, valaki embertársai lehetőleg minél eredményesebben történő felhúzásán dolgozik, valaki pedig füstöt ereget.
        - Olyan sok dolog tűnik feleslegesnek egészen addig, amíg be nem következik.. - sóhajtok fel, és simogatlak tovább - Nem feltétlenül.. Nem gondoltam korábban a lehetőségre, hogy együtt dolgozzunk, főleg, mivel te nem találtál volna alkalmasnak rá, valld csak be. Tanulhatok tőled és te is tőlem, ha ismerjük majd egymást, komoly erőt képviselünk majd, az érzéseinktől függetlenül. Elég csak projektekre gondolni, nem feltétlenül egy csatára vagy fizikai atrocitásra.. ez persze elég extrém eset.
        Nem árultam el, de Karácsony csak azt idézte fel bennem, milyen volt régen... de NEM akarok ezzel foglalkozni még most is, mivel a depresszív színezetű gyermekkor fölötti kesergés felesleges időhúzás, ha átlendültél felette már valamilyen módon. Se nem hálás, se nem nyugtató, főleg nem eredményes, és a szenvedésből nagykanállal merni a jelenben is lehet éppenséggel - de túlmutatni rajta a remény tud.


        - Gondoltam, engem sem a legkecsesebb szökellések foglalkoztattak, de azóta eltelt néhány nap. - bólintok, és mikor nem figyelsz eléggé, belefújok a hasadba - Már megint egy de...? Mint egy második dackorszak, csak a 'miért' helyére 'de' kerül?
        Viccnek szántam, de tudom, hogy úgyis mindjárt érkezik valami kellően sötét indoklás arról, miért nem való egy ilyen fiatal lány kezébe ekkora fegyver, mintha bizony egy atomreaktor büszke, de felelőtlen tulajdonosává avattak volna. Sejtheti pedig, hogy nem tegnap kezdtem gyakorolni, és hogy a tudásom megfelelt annak, hogy gond nélkül hajtsam végre az átalakulást, innentől fogva nem sok kérdés marad, esetleg annyi, hogy: ...de?
        - Igazán hatalmas kár, hogy nem rajtad múlt. Évekkel ezelőtt kezdtem neki, még egyáltalán nem ismerted a kislányt, aki csak menekülni akart a sötétségből, és egyébként különösen kíváncsi volt olyan dolgokra, amelyekre valaki úgy hivatkozott, hogy 'de'. Tényleg rengeteg fájdalommal jár, de hozzá vagyok szokva.. meg lehet szokni. - megborzongok, mikor hirtelen érsz az arcomhoz, megáll a kezem és felnézek - Hogyan tudnám rosszra használni? Lelegelem Reed növényeit...? Vagy láttál már őzt ipari kémkedni? A jó és a rossz szubjektív minden esetben.. Nekem jó, hogy el tudok távolodni viszonylag hamar, az üldözőmnek talán rossz.
        Tény, nem erre számítottam.. nem egy ennyire szelíd, ijedős kis lényre, akinek a térdei megrezegnek a legkisebb szélre is, akinek nagy szemei ártatlanul néznek a világra, de nem mi választjuk a leképeződésünk alakját. Azok a térdek megtartottak akkor is, amikor az életemért szaladtam, a nagy szemek sok minden láthattak, amire máskor nem lett volna lehetőségem.. Hozzám nőttem, már nem tudom elképzelni magam máshogy, de elfogadom, hogy a belül, otthonos hússzemüvegen figyelt természetesség kívülről rögtön ijesztő és kérdéseket felvető.
        - Mert akartam.. ha valamiről azt mondod nekem, hogy nem lehet, egész biztos, hogy sosem szűnök meg vágyakozni utána.. - felállok a földről, és ballagok mögötted - Érdekel a mágia sok ága, és nem feltétlenül mind legális módon sajátítható el. Ki akartam szakadni a közegemből, tudni valamit, ami talán megment, elszórakoztat, ami egy másik világ lehet az akkori rémálmok helyett.. Megérte, igen. Nem volt könnyű, és senkinek sem az, aki erre az ösvényre kívánkozik, de nem fordulnék vissza csak a nehézségek miatt. Hát, ha szeretnéd, persze..
        Meg is állok, hogy felkészüljek az alakváltásra, mikor a kérdésed egy hangsúllyal megfagyaszt. Csodálkozva nézek rád, hirtelen nem is válaszolok, mert nem tudom elsőre eldönteni, viccelsz-e...?
        - Azt hiszem... az egyén külső ingerek alapján történő változása.. - idézem az egyik könyvből, de nagyon elüt attól, amit mondani akarok vele - Egy életre szóló változás. Visszafordíthatatlan és gyökeres.
        Mit akarsz kihozni most ebből az egészből? Nem értelek. Egymáshoz dörzsölöm a lassan megszáradó kezeimet, és egyik lábamról a másikra állok - most el akarsz köszönni, szünetet szeretnél? Szeretnélek megérteni, de mintha nem emlékeznék, milyen ennyire rettegni a szeretettől, már csak halvány csepp az esőben az, hogy bekopogok a családomhoz, hogy rád mosolygok a pubban, hogy nevetek a barátaimmal.. Nehéz beismernem, de a Süvegnek igaza volt azon a szeptemberi estén. Én vagyok az, aki akkor is fölényes lendülettel rohan majd az első sorban, ha biztos a halál, akinek láng a lelke, és talán jég a feje néha, de aki mert, és merni is akar. Dühös mozdulattal engedem el az ujjaimat, és rád vetem magam - nem érdekel, milyen sérüléseket szerzünk leérkezve, amit mondani akarsz, sokkal bántóbb annál...!
        - Fejezd be ezt, fejezd be a rettegést, különben soha nem éltél igazán! Nem érdekel a korod, nem érdekel, hogy mit mondhatnak mások, vagy hogy mennyire logikus ez az egész, szeretlek! - dühösen letámasztom a tenyereimet, a szemedbe meredek - Nem láthatjuk a jövőt, de én nem is akarom, mert akkor mi tartana életben? Nem érted, hogy a dolgok éppen a halandóságoknál fogva tudnak olyan törékeny módon gyönyörűek lenni!? Azért, mert emberiek, és embernek lenni a leggyönyörűbb dolog a világon...! Nem hiszem azt, hogy nem fogsz megbántani, hogy nem fogok sírni néha, nem leszek dühös és nem kívánlak a pokolra, és nem is akarom, hogy úgy érj hozzám, mintha porcelán lennék! Ez az életünk, Willow, emberek vagyunk, és különbség van a szabadon futás és a menekülés között...! A rohadt életbe, ha magadban nem tudsz hinni, higgy bennem...!
       

When the spring comes.

~ set ~

          Valamiről azt hinni, hogy létezik, pedig nagy az esélye, hogy nem, olyan bánatot is okozhat, amiből aztán nehezen lábalunk ki. Elhittem már néhányszor, hogy végre révbe értem, és még többször, hogy legalább szerelem lehet belőle, de eddig mindannyiszor tévedtem. Eddig, és remélem megbocsájtod, hogy most inkább leszek előre óvatos, mint később csalódott. A mi kapcsolatunkban nem következhet be az, hogy ma még látlak, de holnap már nem. Elnevetem magam, még ráérek előhozakodni ezzel.
          - Nos, egy aurornak szüksége is van a vaslogikára, és hidd el, a testbeszéd nem hazudik, még akkor sem, ha mindenáron el akarjuk hitetni mással. Vannak jelek, kis izomrángások, amik mindig elárulnak minket.
          Hihetetlen, hogy még mindig meg tudsz lepni, és nem nagy dolgokkal, hanem olyan apróságokkal, mint az élet rejtélye. Filozófiálással és tapasztalatokkal, amikről azt hittem, hogy nekem van több, de talán tévedtem? Nem tudom, majd az idő eldönti, hiszen sokat fogunk még egymás mellett tölteni, igaz?
          - Szerintem tekinthetünk utólag is valamit feleslegesnek. És valljuk be, ezt pont te bizonyítottad be. – Olyan jól esik a közelséged, legszívesebben el se mozdulnék innen, soha többé. – Biztos lesz még olyan alkalom, mikor együtt tudunk dolgozni valamiben. Mondjuk az év végi vizsgáidon? Vagy a következő kviddicsmeccsen?
          Akárhogy is alakul, biztos elmegyek majd megnézni néhány edzést, feltéve ha nem rugdosnak ki a pályáról. Elég nyilvánvalóvá tettem, hogy melyik csapatnak szurkolok, és most… ez most nagyon nehéz lesz, főleg, ha egymás ellen játszanak majd.

           Veszélyes lesz közel engedjelek magamhoz? Bár, ezt most úgyse tudnám kimondani a nevetéstől. Örülök neki, hogy itt vagy. Kinyújtom a kezem, és amíg beszélsz, megsimogatom az arcod. Legszívesebben örökké ezt csinálnám.
          - Egész eddigi életem egy dackorszak, és még nem nőttem ki belőle – mosolyodom el.
          Biztos vagyok benne, hogy tudod, mire gondolok, és azt is tudod, hogy az úgyse fog majd elmúlni olyan hamar. A családom nem éppen az a társaság, ahol könnyű lesz elfogadtatni téged, és Millerből kiindulva, a neheze még csak most következik. De előtte azért jó néhány hónap el fog még telni.
          - Szemtelen vagy – mosolygok tovább. – És nekem ez tetszik – adok egy rövid puszinak is betudható csókot az édes ajkaidra.
          Hirtelen nagyon komoly képet vágok, ahogy szóba kerül tanár társam és az ő hihetetlenül gyönyörűen gondozott és nem kevésbe néhol veszélyes növényei, aztán ingatni kezdem a fejem. Talán pont úgy, vagy legalábbis nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy te tennéd őz formájában.
          - Nem, a növényeket nem tudnád lelegelni, legalábbis nem mindegyiket. És ki tudja milyen csodagazok vannak ott, talán őzként maradnál. Annak pedig nem csak én nem örülnék – mélyen a szemedbe nézek. – De pont ez a lényeg. El tudsz távolodni a veszélytől vagy éppen a bajtól, amit te okoztál. Őzként menekülsz, de emberként bajt okozol.
          Végighúzom az ujjam az orrodon, majd a hegyére adok egy puszit. Ez az okfejtés már igazán szőrszálhasogatás, hiszen igazad van. Őzként azért nem tudnál sok mindent megtenni, amit mondjuk katicaként, vagy macskaként igen. Vajon McGalagony mit szólna ehhez a fejleményhez, és hány diák lehet még az iskolában, aki bejegyzetlen animágus? Mert ilyen fiatalon csak az lehetsz, ez nem kétséges.
          - Akkor készülj fel, Mil, mert innentől nagyon, nagyon sok dolog lesz, ami után vágyakoznod kell. Ahogy nekem is. Pokoli félévünk lesz, ugye tudod?
          Mielőtt azonban válaszolhatnál, tovább is csavarom a szavakat úgy, hogy pontosan értsd mire gondoltam. És itt visszatérek egy korábbi gondolatomra, ha lehet, akkor szeretném csírájában elfojtani a lehetőséget, hogy a vágyakozás, a szenvedés egymás közelségéről és mégis távolságáról olyan dolgokra kényszerítsen minket, amit ha abban a pillanatban nem is bánunk meg, később mindenképpen meg fogjuk, de akkor már mindegy lesz, mert az idő tovaszalad és a sors mást hoz el számunkra.
          Észre se veszem, hogy ezzel talán megbántalak téged, annyira magamra figyelek. Vannak dolgok, amikben már annyira hozzászoktam az önvédelemhez, hogy időbe telik majd újra megtanulni másra is figyelni, de… ledöntesz a lábamról, magamhoz ölellek, hogy védjelek a sérüléstől, de így felszakad a sajátom, és lassan vörösbe öltözteti a ruhámat, ami egyelőre nem látszik a fekete szövet miatt. Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, csak záporoznak belőled a szavak, belőlem meg záporoznak a könnyek.
          - Mil… - oldalamról leveszem a kezem, és közel húzlak magamhoz, miután eltávolodtál. Így is a szemedbe tudok majd nézni. – Itt nem te vagy az, akinek tanulnia kell, és nem én, akinek tanítani, hanem fordítva. Ne haragudj, én… Hiszek benned, és hiszek neked. Szeretném, ha még sokáig együtt lennénk, és látnánk a világot, új élményekkel gazdagodnánk, és csak élveznénk az életet úgy, ahogy nekünk tetszik. Szeretlek!
          Most végre megkönnyebbülök, mert tudom, hogy ez az a fordulópontja az életemnek, amire mindig is vártam, és most kell megragadnom az alkalmat, különben örökre bánni fogom.
          - Mil, szeretlek, és tényleg szeretnélek látni őz alakodban.
          Megpróbálok felcsúszni ülő helyzetbe, és igyekszem csökkenteni a vérzést a kezemmel. Nem várhatok az ellátásával, felállok, és a fürdő felé indulok, közben megfogom a pálcám is.
          - Mindjárt visszajövök, mindenképpen szeretném látni az én őzikém.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

Do you hear the people sing? Singing a song of angry men?

☽ ● ☾

        - Aranyos, hogy azt hiszed, beengednének egy edzésre. - vigyorgok teli szájjal a puhatolózó kérdéseden - Sajnálom, Fawcett, a házaink közötti meccs még hátravan, addig tiltólistán vagy ilyen esetekre. Továbbá kérlek, ne is próbáld megmásítani a döntésem a csábító tekinteteddel, mert hatástalan.
        Utóbbiban nem vagyok tökéletesen biztos, de mondjuk, hogy jobb megelőzni, mint ellágyulva folyékony halmazállapotot felvenni a bepróbálkozásod után, amit csak valami morgással tudnék kommentálni, és el kellene csordogálnom egy felmosóért, amivel a maradék öntudatom igyekszem megmenteni. És még én röhögtem másokon, mikor olyasmit emlegettek, hogy az elme és a szív párharca.. hát persze, a szívé. Lehet, hogy az angolban a szív egyik rokonértelmű kifejezése az egészséges libidó, de az vesse az első követ, akinek nem az - utána pedig keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét, medimágusát.
        - Egyébként is, az a szerencse ért, hogy együtt tömheted a gumicukor-békákat a Griffendél legújabb csapatkapitányával. Gondoltad volna, hogy ilyen patinás társaságban töltöd az elsejét..? - kacsintok egyet, az arcom kipirul a lelkesedéstől. Még mindig alig hiszem el a megtiszteltetést..! - Feltűnt a dacod. Ha történelmi alak lennél, és még lehetsz, úgy emlegetnének, hogy 'Willow, a dacos'.
        Még hogy szemtelen vagyok.. a cinikusság kistestvére ez a tulajdonság. Rögtön lesz is alkalmam megcsillantani, ahogy nézem, mert mintha érzékeny területet érintenék Reed kis veteményesével, mással nem tudom magyarázni a komorságod. A gyógynövénytan professzor fűje mindig zöldebb, igaz...? De rossz asszociáció, hogy is feltételezhetnék ilyet a hugrások úriember házvezetőjéről - bár nagyon érdekes társadalminak csúfolt állatkísérlet lehetne, ha azt tényleg lelegelném.
        - Aub örülne, ő kifejezetten szereti Bambit. Még decemberben azt a könnyelmű kijelentést tettem, hogy eljátszhatjuk apáéknak a mesét a főszereplésemmel, de elkezdett bőgni, mert a szarvasnak meghal a mamája. - húzom el kicsit a számat az egyébként szörnyen kiszámítható cselekményre - Végül meg kellett néznünk, de továbbtekertem, mikor megtörténik a dolog. Eleve, így hivatkoztam rá utána: a dolog, ami megtörténik.
        De tartoztam vele, miután a dolog velem is megtörtént, és a húgom, meg az egész családom hisztérikus pánikkal fogadta, ha csak elköhögtem magam utána. Ők nem ismernek minden részletet, és a leghálásabb akkor lennék, ha senki más sem, de az ilyen titkok mindig kitudódnak, és valahogy mindig a legrosszabbkor.
        - Most arra célzol, hogy emberként nem tudok felelősséget vállalni az emberként elkövetett bűneimért, ezért őzként menekülök előle...? Erős kijelentés ez valakitől, aki alig két hete tudja, hogy animágus vagyok. - hallhatod a nem titkolt bosszúságot a hangomban, mert a legkevésbé sem tartom jó érvnek - Definiáld a pokolit.. nekem az előző sem volt maradéktalan fáklyásmenet, epifánia és mérhetetlen orgazmus.
 

        Helyes, sírjál csak. Én is sírok, sírjunk együtt, úgy jóval kevésbé kínos, legyünk együtt egy Dalí festmény így az év végén - szipogok és még tüsszentek is egyet végszóként. Te idióta... te bolond.. miért kell ilyen kegyetlennek lenned hozzánk? Elhiszem, hogy megszoktad, én is, de nem indulhatunk így neki közösen az útnak, ennyi félelemmel.
        - Még sokáig?! Tudod, mit gondolok? Hogy elfogadom, hogy félsz, de rosszul esik.. de az legalább őszinte önzés. Most viszont lerázni akarsz.. de ne mondd azt, amit hallani akarok! Soha ne mondd azt. Nem az egy kapcsolat alapja.. én tényleg mindened szeretem, és akkor is fogom, ha vitatkozunk, és elküldesz az anyámba. - most én is dacosan törlöm meg a szememet - Ha már újévi fogadalmak.. én mindig őszinte leszek hozzád.
        Romantikus sorozatok főcímére kívánkozhat az arcom, meg a retorikai zseniket megszégyenítő szónoklatom az emberségről és az őszinteségről - persze jócskán keveredik bele félelem is a részemről, mert mit mondasz olyankor, ha egy biztosnak hitt alap, amire a második életed egy pillére épült, eltűnik? Ahogy te félsz a csalódástól, és egész indokolatlan indokok sávjait vonultatod itt fel nekem, úgy én is félek, és egy jól fejlett békeharcos minden lendületével bocsátkozom küzdelembe a kapcsolatunkért, ami lassan egyórás újszülött lesz. Nem teszed könnyűvé, ami azt illeti..
        - Jó, Mil azt mondja, lehet róla szó, ha nem mondasz ilyeneket, mert akkor bánatában feleszi az összes gumicukrot, és nincs rosszabb egy gyomrát elrontott őznél. - rögtönzök valami parádés folytatást az iméntiekhez - Rendben.. készülj az őzre a nappaliban...! Még akár meg is sétáltathatsz.
        Még az arcomat törölgetve állok fel, mikor távozik a szobából, és körbenézek - félretolom az asztalt, kicsit a kanapét is, aztán veszek egy mély lélegzetet, kifújom. Feldübörög az adrenalin a nyakam mentén, a gerincem máglya, a karjaim tűzcsóvák, kirobbanok a testemből, szikraözön leszek másodpercekre, míg a patáim a padlót nem érik. Az átváltozás mindig kelt bennem egy enyhe pánikot, mert változik a magasság, a test érzékelése is, tétován teszek egy kis lépést hátra, de minden rendben, ez csak a szokásos. Elindulok utánad, mert ha nem is mindig valljuk be, az animágus alakunkban létezés kihívás, de végtelen lehetőség, konstansok és variánsok végtelene.. Nagy szemekkel nézni rád, megbökni az orommal a kezed egy másik világ.. egy világ, amiben van egy második életünk is.

An another world

~ set ~

          Ahogy látom, még mindig alábecsülsz, pedig nem kéne. Biztos megtalálom a módját annak, hogy bejussak a stadionba valahogy. Főleg úgy, hogy az irodám ablaka a kastély másik oldalára néz.
          - Kezdem úgy érezni, hogy fel se tudnék hozzád érni patinában – megcirógatom az arcod, lopok egy csókot, majd mielőtt még eltávolodnék, szólalok meg újra. – Úgyis belógok, és tudom, hogy nem kell kemény büntire számítanom, hiszen olyan ártatlan a csapatkapitány. Biztos nem akarna kitenni egy ártatlan nézelődőt.
          Hát, legalább annyira vagyok ártalmatlan ebben a kérdésben, mint te másban, de egyébként sem ez számít. Kémnek titulálsz, holott az edzés érdekelne a legkevésbé. Engem az a szexi csapatkapitány foglalkoztatna a legjobban, aki dirigál a csapat többi tagjának. Utána pedig ott maradnánk az öltözőben, és talán… Hát, talán nem mennénk vissza csak jóval takarodó után. De prefektus vagy, és egy tanárod jelenlétében, csak Leonnak lenne gyanús a dolog, valószínűleg.
          - Jobban örülnék neki, ha be se kerülnék a történelemkönyvekbe. Sejtheted, hogy nincsenek nagyravágyó terveim, amiket meg kéne valósítani. Akkor már megtettem volna, volt rá elég időm. És tudnék más nevet is elképzelni magamnak, ha mégis.
          Nem, szerintem a húga se örülne neki. Ideig-óráig talán, de aztán egy szerető nővérre sokkal nagyobb szüksége lenne, mint egy őzikére. Biztos vagyok benne, hogy akármilyen szelíd is egy hugrabugos, a józan eszét azért nem veszti el valami miatt. Az nem hugrabugos jellemvonás.
          - Én? Ugyan, dehogy célzok erre. Pont az a lényeg, hogy szeretném, ha nem ilyen hibába esnél. De tudom, hogy szemtől-szembe mész bármilyen veszéllyel, fejjel a falnak. Mi kell még, hogy megcáfold a saját céltalan kijelentésem?

          Hogy változhatna meg egy ember, és vajon mennyi idő kell a teljes megváltozásig, ha csak egy másik személy próbál tenni érte? Talán kettő, hiszen néhány most hallott dolgot, már Gretától is hallottam, de ahogy neked, úgy neki is nehezen hittem el elsőre. Hogyan állíthatnám el azokat a könnyeket, amik évek óta gyűltek bennem, és amik most a boldogság, a megkönnyebbülés és a bűntudat könnyei. De ezt ne most…
          - Igen, még sokáig. Nem véletlenül használtam ezt, hiszen azt akarom, hogy örökké egymás oldalán legyünk. Örökké és még azon is túl, de ilyet kimondani az, amitől igazán félek, nem attól, hogy tényleg megtörténik, és veled történik. Kérlek, bocsáss meg.
          Hogy mi lesz holnaptól, mi lesz jövő héttől vagy a jövő évtől, eddig nem számított, most viszont már nem csak magamra kell gondolnom és ez ijesztő a számomra. Nem tudom, mit csinálnék, ha nem ismernél ennyire, és ha nem terelnél rá arra az útra, aminek annyira az elején vagyunk, hogy talán soha nem is érjük el a végét. Ami nem is lenne olyan rossz, hiszen az azt jelentené, hogy sokáig élünk, és én sokáig akarlak a karjaimban tartani.
          - Nem sétáltatok őzt, felejtsd el, hát nem emlékszel a szomszéd nénire? – elmosolyodom, próbálom elterelni a figyelmed a sérülésemről. – Főleg olyan őzt nem sétáltatok, akiről tudom, hogy két perccel korábban még a szerelmem arcát viselte.
          Kioldalazok a fürdőbe, leveszem a garbóm, majd amennyire tudom, lemosom a sérülést, kimosom a sebet. Nem tudom átalakultál-e már, és azt sem, mennyire érzed majd meg a vér szagát, ezért gyorsan dolgozok. Elhúzom a sérülés előtt a pálcám, amitől újra összeheged, legalább annyira, hogy a következő kezelésig rendben legyen. Bekenem egy másik kenőccsel és a biztonság kedvéért kötszert is teszek rá. Kiosonok a fürdőből, felgyújtom a szobában a lámpát, és kiveszek a gardróbból egy másik, ezúttal bordó garbót. Akkor hallom meg a kopogást, mikor eligazítom magamon, az ajtó felé fordulok. A kezem megáll a mozdulat közben. Lassan lépkedek feléd, arcomról a döbbenet olvasható le, mégis büszke vagyok rád, hogy elértél egy ekkora csodát.
          - Gyönyörű vagy.
          Megállok és kinyújtom feléd a kezem, így teljesen másnak látlak, mint a hegyen. Jobban meg is tudlak nézni. Nem találok szavakat arra, amit most érzek, de minden az arcomra lehet írva, úgyhogy le tudod olvasni azokkal a nagy szemeiddel. Megállok melletted, megsimogatom a bundád a hátadnál, majd megölellek.
          - Hogy mondjak el neked valamit, amit nem lehet leírni szavakkal?
          Amit egy csókon keresztül át lehetne adni, de akármennyire is tudom, te vagy ott, nem csókolnálak meg. Tudod mit, mégis megsétáltatlak, de csak vissza a nappaliig, ahol lekuporodok a földre, a falnak támasztom a hátam, és hagyom, hogy ha akarod, akkor a fejed az ölembe tedd. Meséljek is? A gitár ott árválkodik a sarokban, már poros, nem is akarom megpengetni a húrjait. Most csak legyünk így, nyugodtan, újra.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

deer you

☽ ● ☾

        Vajon te tényleg elhiszed magadnak, hogy bejuthatsz még úgy, hogy nyíltan felvállaltad, kinek szurkolsz...? Van valami kényelmetlen azért a tudatban, hogy ugyan eddig is azért kellett szorítanod, hogy elrontsam a lehető legtöbb lövést, de most már egyértelműen az okoz majd örömet, ha minden ember, akiknek hozzájárultam az edzéséhez, ügyetlennek bizonyul.. Nem túl szép kilátások, és szinte érzem, hogy az a bizonyos meccs eléggé rányomja majd a bélyegét a hangulatra, de akárhogy is, ez egy sport, és nem az életünk, főleg nem a kapcsolatunk mércéje. De azért nem jöhetsz be - mosolyodom el a gondolatra.
        - Willow Fawcett, nem félsz tőle, hogy a nyakadba szakad a plafon...? Tudom, hogy meg van erősítve rúnákkal, de azok vajon kibírják ezt a füllentést? - még fel is nézek, mintha attól tartanék, hogy bekövetkezik a tragédia - Nincsenek? Egyáltalán...? És az unokabátyám idegesítése?
        Abban azért elég tehetségesnek mutatkoztál eddig is, és akkor még nem kalkuláltuk bele a jelent, amiről szerencsére nem tud. Bele sem merek gondolni, hogyan fogadná, hogyan próbálná feldolgozni, esetleg hogy törné ketté a csészéjét a fejeden, miközben mindennek elmond, amit a becsületkódexe nem tilt. De ahogy hozzám érsz, ahogy rám nézel, ahogy csókolsz.. nos abban kevés becsület van.
        - Remélem, egyszer elég sokáig fogok élni ahhoz, hogy ezt a kritikát úgy gondold át, hogy objektíven nézed a tetteimet és a mögöttük lévő logikát. - jegyzem meg, és nagyon igyekszem, hogy ne legyen sértődött a hangom - Ez egy házalapú általánosítás, és nem a házaink vagyunk.


        Megpiszkálom az egyik sebet az ujjamon, aztán egy elnyújtott sóhajjal nézek ki az ablakon a hóesésre, amíg eltávolodsz. Különös hangulat száll meg, az a fajta, amitől mindig féltem, hogy bennem is megvan lehetőségre, de aztán elhessegettem, mint a cigaretta füstjét szoktuk, ártatlannak titulálva dohányzásai szokásainkat. Nem akarlak kisajátítani - fogalmazódik meg röviden bennem, és keserűen nyelek egyet, az ajtó felé fordulok, hogy mondjak is valamit, és elmagyarázzam, hogy fontos vagy nekem, és hülye vagyok. Szánnivalóan hülye a romantikus kapcsolatokhoz, mert nem szerettem senkit így, és el is könyveltem, hogy úgyis olyan mindegy, mert meghalok, kényelmesen betakaróztam a nihilbe, és aztán most itt ülök az ágyadon fagyoskodva a nagy büdös valóságban, és fel kell vállalnom az ostobaságom következményeit - hogy nem tudom, hogy szólítsalak meg, hogy kezeljem ezt az egészet, és hogy ne ijedjek halálra.
        - Te is bocsáss meg nekem.. - dacára megint annak, hogy kijelentettem, hogy ne kérjünk mindenért bocsánatot - Nem.. nem az elköteleződésről van szó... de a félelem az, ami.. megöli a jövőt. Mindegyiket..és ijesztő. Nekem is nagyon ijesztő, de hinnünk kell. Főleg most.. nem a holtodiglanban, hanem a szeretetben. Nincs semmi más azon túl..
        Elmorzsolok én is egy pici könnyet, mert olyan könnyen jön már a sírás.. Úgy tűnik, ezt az évet már az egereket itatva fogjuk zárni, de itt vagyok, és itt vagy.. Itt vagyunk.
        - És a szomszéd néni nem szereti az őzeket? Én azt hittem, mindenki szereti az őzeket. - nézek fel rád a tízéves önmagamként.
        Összekanalazom magam, amíg a fürdőszobában vagy.. és megmutatom a másik alakom. Az őz énem egészen másképp gondolkozik - itt van mindjárt ez a kanapé, milyen hatalmas is hirtelen. Megbököm az orommal, a bőr alatt olyan illatot érzek, amit emberként nem tapasztalhatnék meg, és közben mégis én vagyok idebent, a tudatom nem változik. Jólesően ugrom egy picit, a lakás elképesztő méretei körbevesznek és kicsit be is zárnak, a test érzékeli, hogy a díszletek idegenek, sehol a friss zöld, a szabad ég.. de te itt vagy, és te vagy a világ most. A szemem egy felrázott hógömb, benne ülepedik az élmény, amit vadnak jelent lenni.. csodálattal nézek fel rád, most fel kell emelnem a fejem hozzád. Elmosolyodom a kis állat húsa alatt, mikor gyönyörűnek nevezel, megnyalom az ujjaid, és közelebb lépek.
        A szemgolyók mélyén visszatükröződik a csodálatod - nem is látod, hogy csipkehálóként fonja be a hátam, a bundám egy részét az akkori sérülés, hogy olyan fehérnek látszom, mint kísértet a téli erdő havas fonákján lépkedve a múltból. Igen, láttam már magam őzként, tudom, milyen sérülékeny, törékeny jószágnak tűnik a máskor száznyolcvanas alak, hogy a tekintete ide-oda cikázik, folyton kortyolja magába a világot, a benyomásokat, hogy aztán békésen sétáljon tova a semmibe. Patáim alatt halkan énekel az egykori erdő deszkája, követlek, amerre haladsz - lehajtom fejem az öledbe, és kényelmesen elfészkelődöm, ahogy emberként is tenném. Szorosan összesimulok, mint egy ügyesen letett pakli az asztalon, és csak a légzésem hallható, hogy emelkedik meg a fehér mellkas, hogyan lapul vissza síksággá. Olyan békés és csendes a létezésünk, talán sosem múlik el, sosem marad abba... Őzként nagyon tudok hinni benne, hogy az élet ajándék, és csak akkor tudjuk kibontani minden szegletét, akkor tudjuk levetkőztetni maradéktalanul és magunkévá tenni, ha percről percre kiélvezzük azt. Lágyan és türelemmel..
        Ha nem teszel valamit, biztosan elalszom az öledben... de biztos vagyok benne, hogy ott is ébredek.

An another world

~ set ~

          - Már megerősítettem azt a plafont, hiába nézed. Ha tudnád, hogy mennyi mindent kellett kiállnia, akkor nem nézegetnéd ennyire nagyon.
          És valóban. Ha tudnád, hogy mennyi mindent hazudtam én le itt a plafonról, a csillagokat, a napot, de még a saját egómat is, akkor nem keresnéd azokat a repedéseket, amiket már rég eltakartam minden kíváncsi szempár elől.
          - Nem, a nagyravágyó terveim nem az unokabátyádnál kezdődnek vagy végződnek. Habár úgy gondolom, hogy ezzel a tettemmel most végleg elástam magam nála, és soha nem fog megbocsájtani. Csak attól félek, hogy neked se.
          Nem hiszem, hogy a haragjától kéne félnem, de az tény, hogy nem egy nyugodt beszélgetés fog közöttünk zajlani, mikor kiderül. Valahogyan… valamikor. De te tisztában vagy ezzel? Mondjuk, úgyis én viselem majd a rosszabbik részét, szóval ha kell elhozom őt is ide, ez a plafon már kibírja, amit kell. Sóhajtok egyet, majd inkább feladom. Feltartom a kezem, és megadom magam. Egy olyan fába vágtam a fejszémet, aminek a kivágásába vagy épp elültetésébe beletört a bicskám.

          Bűnbe esni olyan édes, mint megenni egy csokoládét. Megígérni valamit, amiről tudjuk, hogy úgyse tudjuk majd megtartani, legalább olyan felesleges, mint nyáron sálat húzni.
          - Figyelj, ezt úgyse fogjuk tudni elkerülni, szóval azért és annyiszor kérünk egymástól bocsánatot, amennyiszer akarunk. És ha már jobban összeszoktunk, akkor biztos vagyok benne, hogy magától elmúlik majd. - Eltűrök egy tincset, majd elmosolyodom. - Nem tudom, hogy a szomszéd néni szereti-e az őzeket, de biztos vagyok benne, hogy állatkínzónak titulálna, ha nem engednélek el azonnal.
          Fogalmam sincs, hogyan láthatsz engem, vagy hogyan érzékelheted a lakásomat most a nagy boci… őzike szemeiddel. Mihez kezdenék én veled, ha valami történne most, és mihez kezdenék nélküled utána? Azt már biztos nem tudnám megmagyarázni se édesapádnak, se Leonnak, se senkinek. A nyakadhoz teszem a kezem, simogatom a bundád, közben keresem a szemkontaktust, ami meglehetősen fura most. Még nem szemeztem egy őzzel.
          Fejemet a falnak támasztom, lehunyom a szemem. Megnyugtat a tudat, hogy itt vagy, mellettem, még akkor is, ha őz alakjában vagy. Láttam rajtad, hogy fáradt vagy, és biztos vagyok benne, hogy az átalakulás csak rontott a helyzeten. Lehajolok a fejedhez, nyomok rá egy puszit, majd a pálcám segítségével betakarlak. Pihenj csak, most ennek van itt az ideje. Kinn durrogtatás hallatszik, nem tudom ennek köszönhető-e, de megrezzensz. Elnémítom a kintről beszűrődő hangokat. Lehunyom megint a szemem, és egy kicsit én is elbóbiskolok.

~ * ~

          - De karácsony van, Willow. A családjaink…
          - Tudom, Dan, de azt hiszed a halálfalók megünneplik a karácsonyt? – szakadt a hó, járőrözni voltam, és Dan volt a párom. Sohasem mentünk egyedül, de néha még így is kerültünk szorult helyzetbe. – Vagy ha mégis megteszik, akkor mindenki beáll a birkák sorába, és osztogatják egymásnak az ajándékokat? Honnan tudod, hogy nem a te fejed kerül majd valamelyikük karácsonyfa alá egy szép díszdobozban, masnival átkötve?
          Mintha csak erre a jelre vártak volna, hirtelen többen is megjelentek az égen, a szokásos fekete csíkot húzva maguk után. Nem minket akartak, tartottak valamerre, de nem voltak messze tőlünk. Rohanni kezdtünk, majd egy hatalmas felfordulás közepére jutottunk. Nem értünk oda időben, de szerencsére nem is késtünk el túlságosan. Az átkok röpködtek a két fél között, hol egy erősebb pajzsot, hol egy bosszantó átkot, vagy egy bármit, csak segítsünk annak a mugli születésű házaspárnak, akiknek a háza éppen ostrom alatt volt. Sikerül kiütnöm az egyiküket, és fordulnék a következőhöz, mikor egy zöld fénycsóva tart felém, még van időm megnézni a küldőjét, azt az őrült fénnyel csillogó szempárt, de az átok elől már nem tudok kitérni…

~ * ~

          Felriadok álmomból, remeg minden tagom. Fázok és izzadok egyszerre, ahogy már napok óta egyfolytában. Ez is az oka annak, hogy nem alszok rendesen, nem eszem. Lenézek rád, még békésen szuszogsz. Megfogom a pálcám, de kiesik a kezemből. Megfogom még egyszer, és a lábam helyére egy párnát teszek, mindezt nagyon óvatosan, hogy ne ébredj fel. Kávét kell innom, most! Kibotorkálok a konyhába, közben többször megbicsaklok, és markolom a pálcámat, mintha támadástól kéne tartanom. Elindítom a kávéfőzőt, majd szinte megkönnyebbülten kortyolom a forró nedűt, mikor elkészül. Ahogy mindig egy ilyen álom után már napok óta.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

deer you

☽ ● ☾

        - Pedig az ő idegesítésében tényleg komoly sikereket értél el. - bólintok tiszteletteljesen, aztán szalutálok egyet - Velem egészen más a kapcsolata..
        Lenyelem a mondat folytatását, érzem, hogy csúszik lefelé a nyelőcsövemen, mint amikor egy keménycukrot egyben küldünk le, és az végigborzongatja a sejtjeinket - érzik, hogy valami nem pont úgy történt, ahogy kellett volna, de nem tudják megmondani, pontosan mi is az...? Az unokabátyámmal kapcsolatban én sem értek mindent, de a sejtéseim ködösek, és olyan messzire vezetnek, ahová talán nem kellene.. Vagy én ismerem rosszul az embereket? Ezzel mostam le a kétségeimről a vart, ezzel is fertőtlenítettem, aztán szépen bekötöztem némi ignoranciával, de elképzelhető, hogy rossz megfigyelő vagyok, ha érzelmekről van szó - elvégre olyan tehetséges voltam, hogy fél évig magam elől is titkoltam a sajátjaimat.
        - Akkor majd a szomszéd utcasarkon visszaváltozom és úgy jövök vissza.. félsz attól, hogy elhagylak? - egy vidám asszociációból szomorú - Volt egyszer egy világítótorony. A hatalmas északi tenger hullámaiba ágyazták, ott állt évtizedekig daliásan, törte azokat a hullámokat, mutatta az utat hazafelé, és nagyon boldog volt, ahogy eltekintett a messzi vizek felé. Szerette a hajókat, amelyek elsuhantak alatta, szerette az északi fényt, és magányos éjszakákon szerette a holdat és a csillagokat, mert azok nem változtak, mindig vele maradtak... Mindaddig, amíg jött egy új hajó.
        És a szomorú asszociációból egy régi mese. Önkéntelenül az eltűrt tincshez érek, kigördül az ujjaim közül, és az arcom elé ugrik. Elmosolyodom, és követem a példád, majd folytatom a történetet és mindazt, amit el akarok mondani vele.
        - A hajót frissen építették, a festék vöröslött rajta, amikor először látta őt a világítótorony. Magas volt az árboca, a vitorlái hasították a szelet, befogták maguknak, és uralkodtak felettük. Elhúzott alatta, királynő volt a tengeren, koronás fővel bólintott az öreg őrnek, akinek megdobbant odabent minden fogaskereke, mert sosem látott nála szebbet. Lassan összebarátkoztak, mert minden alkalommal, mikor hazatért a hajó, csak rá mosolygott, így köszönte meg a szolgálatait. Voltak más hajók, akik köszönetet mondtak, néha csevegtek is, de egyikük tisztelete sem esett olyan hatalmas súllyal a latba, mint azé a királynőé.. - a mesélést egy tüsszentés szakítja meg, aztán integetek, hogy minden oké - Egyszer hatalmas vihar kerekedett, olyat még a világítótorony sem látott: a tenger üvöltött, mint egy megcsalt szerető, rengett, mint a világ a születésekor, sikoltozott és dobálta magát - rajta a hajókat, amelyek kapaszkodtak az életükbe, de tudták, hogy mit jelent hajónak lenni, mit jelent folyton úton lenni. Aznap éjszaka a tenger megmutatta a sötét arcát, vasmarka szétzúzta a hátán kapaszkodókat, és kevesek élték túl... A világítótorony aggódott a hajójáért, mert könnyű fából emelték, nem arra, hogy túléljen ilyen viharokat. Várt rá, és ijedten villogott a feketeségben, újra meg újra.. mígnem eljött a hajnal. A hajó nem érkezett meg, azonban a láthatáron látott egy különös alakot suhanni a hullámokon. Ezüstös volt a teste, derengett a félhomályban, és ugyan a villámok már elültek, olyan volt, mintha egy megelevenedett volna: de a tündöklés alatt halványan áttetszett a vörös festék. Az ő hajója volt az.. és már nem.
        Már nem vagyok benne biztos, hogy hallod-e egyáltalán, amit mondok, esetleg rég elnyelt a fürdőszoba, de így legalább nem látod, hogy elmorzsolok egy könnycseppet. Ez az este amúgy is érzelmekkel teli, nem hiszem, hogy ez volt az utolsó, de miután annyi hónapon át nem sírtam előtted, nem számít már igazán. Akkor is befejezem a mesét..

   
       - 'Mi történt veled?' kérdezte a világítótorony. - mélyebb hangon szólalok meg, bár én nem tudom olyan élethűen visszaadni, ahogy a nagymamám tette, akinek kincs volt a torkában, és úgy tudta váltogatni az arcait, mint senki más - 'Visszatértem hozzád. Mindig visszatértem, emlékszel? ' 'De.. hogy lehetséges ez?' 'Te talán nem tudod, mit jelentettél nekem minden alkalommal, mikor mutattad az utat hazafelé. Bármilyen sötét is volt, bárhogy féltem is, te itt álltál, hűségesen a végsőkig, és a fényed hazavezetett.. és én visszatértem hozzád. ' A világítótorony elámult, mert a hajója odaúszott hozzá, és szelleme ragyogóbb volt a holdnál és a csillagoknál. Nem számított, hogy többé nem szállíthat embereket, szabad volt, örökké szabad - de hozzá tartozott. Hiszen az az igazi szabadság, ha tudjuk, hová térhetünk mindig haza. És az ő hajója mindig visszatért hozzá...
       

       Egy furcsa hangra ébredek, és ahogy kinyitom a szemem, rögtön érzem is, hogy csúszik a fejem, és gyengéd csókot vált a padlóval. Fújok egyet, aztán körbenézek, és sehol nem vagy. Remek, tanulságos mese lehetett.. és itt ez a kanapé. Miért olyan magas ez a kanapé? Késztetést érzek rá, hogy megrágjam, de gyanítom, hogy nem rajonganál a lehetőségért túlságosan, így inkább a keresésedre indulok: már emberként. Kényelmetlenül elgémberedtem, és ezen a visszaalakulás sem javít éppen sokat, úgyhogy kissé duzzogva ballagok utánad, mint Maccavity szokott, mikor kihúzom alóla az ágyneműt, és ő biztos a bosszúját tervezi a hátam mögött. Vérmes egy jószág, bár most biztos a húgomék elkényeztetik mindenféle simogatással meg bundafésülgetéssel, falatokkal, pedig ha látnák, hogy milyen pankrátor hajlama van.. Áh, akkor is édes a pofija, a sátán teremtménye nagyon jól tudja, hogy verjen át.
        - Willow? - suttogom a konyhába lépve, mert ijesztő látvány, ahogy nyakalod a kávét - Történt valami? Jól vagy?

The perfect moment... or not

~ set ~

           Leon az, akin sohasem fogok már kiigazodni. Tudom, hogy tinédzser koromban elrontottam, amit meg is bántam már azóta, de akkor sem értem miért érdemeltem ki azóta is az ellenszenvét. Hiába akartam azóta is többször békülni, egyikünk valahogy mindig kihozta a másikból a… nem az állatot azért nem, de az okot a veszekedésre.  És igen, azt is tudom, hogy veled más a kapcsolata, és ez így van jól, hiszen nem tettél ellene semmit. Semmi olyat, ami a kedve ellen való lenne. Eddig…
          - Nem te lennél az első, aki kijelenti, hogy szeret és másnap faképnél hagy. – A kezemmel az arcodhoz nyúlok. – De attól nem félek, hogy elhagynál. Vagy ha mégis, arra jó okod lenne, és csak magamat hibáztatnám érte.
          Némán hallgatom a mesét, ami mintha rólunk szólna. Nagyon hálás vagyok azért, amiért így fel akarsz vidítani. És azért is, mert újra és újra bebizonyítod, hogy semmitől se kell félnem, amíg mellettem vagy. Amíg itt vagy, addig biztonságban lehetek, és addig szabadon szerethetek. Téged, csak és kizárólag téged.

          Két adag, ennyi fő le egyetlen alkalommal mikor elindítom a kávéfőzőt, és ezt a kettőt én most meg is iszom. Hallom a léptek zaját, igyekszem elrejteni a pálcám, hogy ha szükséges, akkor meglepetésszerűen tudjam előkapni. Érzem, hogy már fehérek az ujjaim vége attól, ahogy markolom, de nincs szükség rá, csak te jöttél hozzám.
          - Felébresztettelek? Sajnálom, szükségem volt egy kis ébren tartó kúrára, hosszú volt ez a mai nap, és nem akarok egyetlen percet sem elvesztegetni az első közös éjszakánkból. Az első párként töltött közös éjszakánkból.
          Leteszem a bögrét, majd odasétálok hozzád, megölellek és egy puszit nyomok a homlokodra, majd magamhoz ölellek. A hátad mögött leteszem a pálcámat, nem hiszem, hogy szükségem lesz rá ma este, vagy ha mégis, akkor nem kell közvetlenül a közelemben lennie, és már te is varázsolhatsz. A füledhez hajolok.
          - Igen, most már minden rendben, hogy itt vagy. – Lehelek egy puha csókot a nyakadra, szeretném minél jobban elterelni a figyelmed. – Van számodra valamim.
          Megfogom a kezed, és bevezetlek vissza a nappaliba, majd leültetlek az ágyra.
          - Hunyd be a szemed, nem ér lesni.
          Megvárom, amíg elmúlik a kezem remegése miután elengedlek, és azt is, hogy tényleg becsukd, majd átosonok az irodába, és kiveszem a szekrényből a becsomagolt dobozt. Leteszem az asztalra eléd, majd adok egy csókot jelzésként, hogy most már szabad leskelődni.
          - Ezt már a Roxfortban oda akartam adni születésnapodra, de… Nos a helyzet nem volt túl rózsás, és a bál sem volt a legjobb alkalom rá, aztán megint hiába próbáltalak elérni, de most itt vagy és ez is, szóval. Nagyon boldog születésnapot!
          Az ajándék csomagolása alól egy csúcskategóriás digitális fényképezőgép bukkan elő. Ha mostanában körbenéztél ezzel a témával kapcsolatban, akkor biztos lehetsz benne, hogy többet ér, mint amit Willow megengedhetne magának.
          - Időbe került, de sikerült úgy megbűvölnöm, hogy a Roxfortban is használhatod. Legalábbis remélem, hogy hosszú távon is kibírja az ottani varázslatokat, mert én csak rövidtávon próbáltam ki. Remélem, tetszenek a képek is rajta, és leszögezném, hogy nem leskelődtem.
          A memóriájában több kép is van, némelyiken Leont, Aubot és saját magad is felfedezheted, de sok kép nagyon homályos, szinte élvezhetetlen.
          - Ja, igen, és egy kis segítséggel az aksiját is sikerült nagyon hosszú életűvé bűvölni, szóval azzal se lesz gond, feltehetően.
          Csillogó szemekkel néz rád, miközben továbbra is takargatja remegő kezét, de ez már a hirtelen megivott két kávénak is betudható.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

deer you

☽ ● ☾

        Pont úgy nézel rám, mint aki arra számít, hogy rávetem magam, és eltulajdonítom a kávéját - még sosem csináltam hasonlót, de az arckifejezésed alapján rögtön bűntudatom is van miatta. Mint amikor szemezünk valaki sütijével, és ugyan csak a perverz gondolataink érintették, de rajtakapnak, és akkor is jön a szégyen, mert egészen nyilvánvaló, hogy csak a körülmények miatt nem becstelenítettük még meg... Pedig eskü, ezúttal tényleg csak kíváncsiságból keveredtem a konyhába.
        - Jó a szöveged, Willow, de miért ne aludhatnál, ha fáradt vagy...? - az ajtókeretnek dőlök - Várj, mire készülsz éjszaka...? Mire készülünk éjszaka?
        Most rajtam a sor, hogy gyanakodjak, a szemöldököm csodás ívbe is tekeredik, hogy ezt kifejezzem. Ezen nem segít már az sem, hogy leparkolod a bögrét és megpróbálod elterelni a figyelmemet - ügyesen csinálod, el kell ismernem, de attól még nem törlődik automatikusan a korábbi kijelentésed. Rögtön el is gondolkozom, vajon milyen színű és minőségű fehérneműt viselek, mert ugye viselek...? A konstans otthon fészkelésnek megvan ez a hátulütője, hogy az ember elszokik attól, hogy emberként viselkedjen, és ne kényelmesedjen bele pofátlanul a kevéssé emlegetnivaló szokásaiba. De egyébként igen, el nem ítélhető módon ezúttal előre gondolkodtam, de vajon erre céloztál? És vajon lehetséges, hogy most ettől kisebb pánikrohamom keletkezett örvendezés helyett?
       - Ööö tényleg? Oké.. - nehezen, de megállom, hogy kiugorjak a kezed közül amikor a nyakamat csókolod, mert elég jó ösztönnel találtál egy fogást rajtam - Oké, tényleg, de izé, ugye tudod, hogy... hát izé. Tudod.
       Retorikai fáklyásmenet vagyok két mondatban, de egy bólintással jelzem, hogy nem fogok lesni. Elkínzottan a hülyeségtől megpiszkálom a nyakamat, és a kelleténél lelkesebben össze is szorítom a szemem, és bízom benne, hogy először is nem fogom lekutatni a lakás minden bútorát a sípcsontommal, másodszor nem olyan látványban lesz részem, amire azt hittem, hogy felkészültem, pedig nem. Finom vagy és csábító, de nem gondoltam, hogy rögtön ennyire közel is kerülünk majd - de én voltam kislány, elfogadom. Nyelek párat, és próbálom készíteni a szívemet arra, hogy hamarosan a számon keresztül fogja elhagyni a testemet, mert a puszta lehetőség, hogy a tiéd legyek, eksztázisba kerget. Meg egy már említett pánikrohamba, de majd.. nem tudom, nem figyelünk rá.
       - Nahát, köszönöm! - olyan hangosan, hogy szerintem még a szomszédod is hallotta, de egyszerre örülök és meg is könnyebbülök - Mit és miért kaptam?
        Izgatottan lesek a dobozba, és aztán prezentálom neked, mi szokott történni a számítógépekkel, amikor kékhaláloznak. Pislogok, aztán lassan felnézek rád, és nem is értelek hirtelen.. nem vagyok éppen tisztában a technológia jelenével, mivel a Roxfortba ritkán jutnak el a digitális világ rezzenései, és mióta itthon vagyok, nem jutott eszembe, de azt még így is értem, hogy hihetetlenül sokat ér ez a gép. Olyan óvatosan emelem fel, mintha egy újszülött lenne, szinte megérinteni is félek - igen, az arcomon szakrális rajongást láthatsz, biztos vagyok benne, hogy akkorára tágult a szemem, mintha őz lennék megint. Megnézem, van-e rajta valami, és akkor tör ki belőlem a feszültség, hangosan fel is nevetek: ezt te sem gondolhattad komolyan.
       - Ugye tudod, hogy ezt úgy hívják: kukkolás...? - feléd mutatom azt, ahol Leon éppen a reggelijét próbálja a szájába tenni, de annyira elgondolkozott, hogy csak tartja a villát - Teljesen bolond vagy.. és mit mondtál volna, ha esetleg lebuksz? És ne mondd, hogy semmit, mert ismerlek, biztos volt valami jó terved rá. Köszönöm.. én.. el sem hiszem, még most sem. Hogy jutott eszedbe?
       Átlapozom a képeid, tény, fogalmam sincs, hogy vehettek fel annak idején erre az állásra, de a Próféta nem a minőségéről hírhedt annyira - Aub pedig még az eddigieknél is nagyobb hisztit csapna, ha rájönne, hogy megörökítetted. Még nem is meséltem neked, mennyire nem örült az akkor még csak közelségünknek, és a legjobb lenne, ha nem is kellene beavatnom kettőnkről, mert biztos, hogy kétségbeesésében egy egész zacskó chipset megeszik majd, és akkor attól kap depressziót. Visszahelyezem a gépet a dobozba, mert véletlenül sem szeretném, ha történne vele valami. Egy elegáns mozdulattal az asztalra teszem, még a csomagolást is elrendezem, lassan és kimérten, aztán hirtelen fordulok meg, és magamhoz ölellek.
        - Nagyon köszönöm...! Imádom! Hihetetlen, tényleg.. nem is számítottam rá, ennyire nem voltam jókislány ebben az évben.. de köszönöm! Tényleg, úristen, zseniális. - összepuszillak, levegőhöz sem jutsz egy pillanatra - Csinálhatom az első sorozatot rólad? Lennél a modellem ismét...? Csak vedd fel a kabátod, még megfelelőek a fények, és rögtön fel is avathatjuk!

The perfect moment... or not

~ set ~

          Ha véglegesen nem is, remélem legalább ideiglenesen sikerül elterelnem a figyelmed. És hogy ezt megerősítsem, belekezdek egy hazugság folyamba, amiből biztos soha nem fogok kilépni, mert nem akarom, hogy tudj a rémálmaimról, a múltról, és az egyre világosabban kirajzolódó Cerysszel való első találkozásaim részletéről még a háború alatt. Ezek csak rémálmok, és nem akarlak megijeszteni velük.
          - Ha már úgy alakult, hogy itt vagy, akkor sok érdekes programot tudunk csinálni. Akár ki is mehetnénk hóembert készíteni, és akkor lehetsz mellette Rudolf, majd keresek neked egy piros orrot.
          Nem akarok ebbe jobban belemenni, hiszen néhány órája még tiltakoztam az egész ellen, és bár nem bóbiskoltunk el nagyon, azért egy óra így is eltelt azóta. Tudom, félreérthető vagyok, de remélem megérted, hogy ez is kell ahhoz, hogy ne fogj gyanút az állapotommal kapcsolatban. Bőven elég volt az, ahogy Elsa nézett rám a vacsora alatt Leonnál. Biztos vagyok benne, hogy ha nem félnél ennyire attól, mi lesz, ha már elérjük a teljes intimitást – mondjuk ki, lefekszünk egymással – akkor azt is tudnád, soha nem tennék olyat, amivel megbánthatlak. És az, ha most neked esek, nagyon is a bántás kategóriájába tartozik. Belemosolygok a nyakadba, tudom, hogy már így is csábító vagy, és könnyen megbolondítod az embert, de van még mit tanulnod. Bár, talán ennek ösztönösnek kéne lennie, hiszen a nők sokkal jobb intrikusok, mint a férfiak.
          Nem is tudom igazán, hogy ki örül az ajándékodnak jobban. Örülök, hogy sikerült egy olyat választanom, aminek tényleg hasznát veszed, és bár rengeteg dolgot kellett kibírnia már eddig is, tudom, hogy semmi sem lesz ahhoz képest, ami most következik.
          - Nem, ezt tudományosan bebizonyított, tesztüzemnek, vagyis próbának hívják. De ne aggódj, Leont beavattam volna, és talán nem átkoz el azért, mert vettem neked valamit. De ha mégsem, akkor egy kicsit megint tőlünk lett volna hangos az iskola.
          Nem azt mondom, hogy már hiányozna, ha nem lenne köztünk az örökös parázs vita, de biztos fura lenne egy ideig, aztán meg megszoknánk mind a ketten, és… és ez a sors vár ránk, hiszen a te érdekedben kénytelenek leszünk legalább annyira kibékülni, hogy ha elmegyünk egymáshoz enni, akkor ne szedjük szét a másikat az asztal alatt vagy felett. Bár, a karácsonyi vacsora meglepően jól sikerült ilyen szempontból.
          - Emlékszem, hogyan ismerkedtünk meg. Mi volt az a dolog, amivel megragadtad a figyelmem, és tudtam, hogy azt a kamerát semmi esetre se tudod magaddal hozni a Roxfortba. Vagy mégis, csak én nem láttam a kezedben?
          Viszonzom az ölelésed, és pont olyan jól esik, mint első alkalommal, mint néhány perce. Soha nem fog a megszokás kategóriájába kerülni, mert ez mindig egy olyan pillanat lesz, ami különleges. A fejem a válladra hajtom, egy pillanatra becsukom a szemem, és elképzellek, ahogy boldogan mosolyogsz az Óriáskeréken. Mennyivel egyszerűbb volt akkor minden, most mégis mennyivel boldogabb. A sors fura játékot tud játszani, és kíváncsi vagyok mi mindent sodor még elénk.
          - Ha ragaszkodsz hozzá, akkor legyen. Leszek a modellek most és mindörökké. – És ha most még térdelnél is, akkor azonnal igent mondok a legénykérésre is, de az egy másik kategória. – Melyik kabátra gondolsz?
          Remélem nem arra a mocskosra, ami hazafelé volt rajtam, és ami most a fürdőben várja a sorsát. Biztos találnék zakót is a garbómhoz, vagy van másik bőrkabátom is. Ahogy a szoba felé haladok, megfogom a pálcám és rengeteg lámpást varázsolok elő, amik most a plafont ostromolják, hogy ki tudjanak szakadni innen. Adok még egy csókot, majd elmerülök a szekrényem mélyén, hogy a lehető legjobbat választhassam ki. És nem ártana mostanra egy új helyiség sem, vagy legalábbis egy jól átalakított, mert gondolom, ezzel most jó időre elleszünk. Csak egy kis erősítőre lesz majd még szükségem, és arra, hogy ne hunyjam le a szemem még egyszer.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

deer you

☽ ● ☾

        Hogy akarok-e Rudolf lenni...?
Minden bizonnyal, de valami nem hagy nyugodni veled kapcsolatban.. a hirtelen váltás, ez a szikra. Akkor szoktad csinálni, ha titkolsz valamit, és ugyanúgy rajtam is észreveszed már, ha élek vele. Gyanús vagy nekem, Willow Fawcett - vagy csak az üldözési mániám döntött úgy, hogy szeretne felkerülni a stáblistára?
        - Jóó, építsünk hóembert! - de egyébként eléggé örülök a fejleményeknek, és majd közben nagyon komolyan megfigyellek két hógolyó között, hogy mit kummantasz épp - Á, szóval tesztüzem. Azt kell mondjam, az egyetlen dolog, amit a legtöbb képen meg lehet dicsérni, hogy te készítetted őket.
        Összeborzolom a hajad, és nyomok egy puszit az arcodra - el sem hiszem, hogy végre megtehetem. Nincs itt senki, hogy olyanokkal szórakoztasson, hogy a tanárom vagy, idősebb vagy, vagy ahogy Aub elmélete szól, szexuális bűnöző vagy, aki valószínűleg mindenféle perverz dolgokat akar rajtam végrehajtani. Azt hiszem, ezt még a Roxfortból való távozásommal is hallgatni fogjuk, de engem őszintén szólva nem érdekel, az sokkal inkább, téged hogyan érint majd..? Egy olyan közegben nőttem fel, ahol a nevem eleve aranybetűs belépő volt a kellemetlenségek tárházába, és vannak körök, ahol ma is így van, mert az anyám bőven tett érte eleget - hogy Winthrop Hardyról ne is beszéljünk, tehát mondhatjuk, hogy ha volt is idő, amikor aggódtam amiatt, mit mondanak rólam, biztosan és visszahozhatatlanul elmúlt. De mi lesz veled?
       - Azt a gépet nem vittem magammal az iskolába, de a másikat igen, és rengeteget használtam. Az irodád melletti falon lévő montázs is az én munkám volt, csak nem hagytam hozzá névjegyet. - elmosolyodom, bár sejtem, ez inkább a csínytevők gesztusával történik, hogy megint átvertünk valakit, még ha nem is volt tétje - Na vedd fel azt a kabátot, aztán menjünk.. sötétben nehezebb dolgom lesz, hiába világít olyan kéken a szemed.
       Tipegek mögötted, bár ez leginkább annak köszönhető, hogy közben megnézem újra a képeidet, és jólesően fintorgok néhányon, továbbá el akarom kerülni, hogy nekimenjek a hátadnak, ha esetleg hirtelen döntenél egy megtorpanás mellett. Felnézek a plafonra, mikor varázsolsz, és gyönyörködöm a művedben, már majdnem azt mondom, hogy csináljuk itt, majd kezdek valamit az esetleges félhomállyal - és megint megcsókolsz. Hát így nem megyünk majd sehová.. nagyot nyelek, és leülök az ágyadra addig, amíg készülődsz, de igazából fogalmam sincs, miért ennyi ideig...? Te vagy a lényeg, bármit is viselj.
       - Bármelyiket, mindegy. Az Operába nem most megyünk, hercegnő. - és amíg félig a szekrényedben vagy, rögtön le is fényképezlek. Nos igen, nem ez a legelőnyösebb beállítás, de imádom, ahogy a karod és a mellkasod egy félmosollyal nevet a nézőre, még csak nem is sejtvén a létezését.  - Pontosan két perced van elkészülni, aztán viszlek úgy, ahogy vagy!


      És itt is vagyunk, abban az ismerős parkban - felesleges is lenne ahhoz az októberi délutánhoz hasonlítani, hiszen minden megváltozott azóta. Nemcsak a táj, de mi is, az egész életünk. Fagyoskodva ásít a libikóka, és itt vannak az üres hinták is, bár mindenfelé kisgyerekek lábnyomai, és az őket követő szülőké, mert egy játszótér sosem magányos igazán.
      - Nem gondoltam volna, hogy még ma találkozni fogok a szomszédoddal.. - megérintek egy hóval borított faágat, amit még éppen elérek, és figyelem, hogy záporozik alá a fehérség róla - Mindig ilyen kedves? Vagy ezt megtartja a különleges alkalmakra, mint a Karácsony, Szilveszter?
      Pedig nagyon óvatosak voltunk, és a legjobb besurranó tudásunk szerint jártunk el, ez ezúttal kevésnek bizonyult. Olyan lelkesen mosolyogtam rá, mintha a saját nagymamám lenne, bár egy ponton túl azért nehéz volt ragaszkodnom ehhez az arckifejezéshez.. hát így jártunk.
      - Na és mivel szeretnéd kezdeni...? Hóangyal, hóember, hóiglu, hó felhőkarcoló...? - nézek körbe a tetemes mennyiségű építőanyagot szemlélve - Vagy...
      És mikor egy másodpercre elfordulsz, rögtön tarkón is talállak egy hógolyóval - mire visszanézhetsz, már a fölényes mosolyomat látod, kezemben a második lövedékkel, amint kacsintok egyet. Emlékszel, mit mondtam? Nem szoktam elhibázni egyetlen célzást sem, azt az egyet kivéve, legyen szó bármilyen kaliberről is.. Nem is hagyom sok időt a felkészülésre, ismét megdoblak.
      - Fusson, Mr. Fawcett, amíg tud.. akár a világ végéig is, én ott leszek, hogy újra és újra elkapjam. - megpróbálok a lehető leg Bond-főgonoszosabban felnevetni, de úgyis tudod, hogy a mondatom nem épp így értelmezhető - A nevem Balmoral. Minerva Elizabeth Balmoral.
      Megindulok feléd, a gépet még idejében védve aztán el is kaplak, és leterítelek a hóba. Ezúttal nem különösebben erőteljesen, sokkal inkább huppanás ez, mint ütközés, és a szemedbe nézek. Olvasni akarok belőled, mindent, amit a retinád, a szivárványhártyád, a végtelen kékség mesélni tud.. Mert biztos vagyok benne, hogy lenne mit. Körülöttünk csend van, az autók sem járnak, lassan beesteledik, és az emberek véletlenül sem akarják az új évet egy ilyen helyen tölteni - ketten vagyunk, és a hallgatagság. Ekkor teszem fel a kérdést, amire talán nem számítottál.
      - Őszintén, Willow: mi a baj?